Utószó

Hajnóci R[ajmund] József

Az Alföld fia volt, mégis a hegyek között, hajdani Felvidékünk varázslatos táján, a Szepességben talált hazára. A Bihar megyei Derecskén látta meg a napvilágot 1854. február 14-én. Szülei: Zák Károly dragonyos kapitány és Hainotzy Lujza. (Családnevét 1884-ben változtatta Hajnócira, nyilván édesanyja után.) Középiskolai tanulmányait Nagyváradon, Derecskén, Debrecenben és Kézsmárkon végezte. 1875 szeptemberétől 1878 júniusáig a budapesti egyetemen a történelmi, földrajzi, neveléstani és bölcseleti (azaz filozófiai) előadásokat hallgatta. 1878. május 18-án középiskolai tornatanári oklevelet szerzett. Az 1878-79. iskolai évben a fővárosi VIII. kerületi fő-reáliskola oktatója, s mint kitűnő sportember, a nemzeti tornaegyesületben előtornázó 1883-ig. 1880. június 12-én egyetemes földrajzból, magyar történelemből és oklevéltanból doktori címet nyert, 1881. május 3-án történelemből és földrajzból tanári oklevelet szerzett. 1880 október 15-től 1888 tavaszáig a fővárosi királyi tanfelügyelőség tollnoka, emellett különböző iskolákban tanított is. 1888. ápr. 9-én kapott kinevezést Szepes vármegye tanfelügyelői posztjára. Élete hátralevő részét Lőcsén töltötte. 1914-ben nyugalomba vonult. A trianoni békeszerződés után meg kellett élnie szeretett Szepességének elszakítását az anyaországtól. 1931. május 30-án hunyt el a volt megyeszékhelyen.

Sokrétű szakirodalmi munkásságot folytatott: történelmi, földrajzi, pedagógiai és más témájú könyveket, tanulmányokat, cikkeket publikált, és szerkesztőként is tevékenykedett. Az utókor számára különösen értékesek a Szepességgel kapcsolatos művei (pl. Lőcsei kalauz, 1910; Jókai Szepesben, 1925. stb.) A terület nagy múltú bányászatának és kohászatának története sem kerülte el a figyelmét.

E kis füzetben újraközölt írása eredetileg két részben került ki a nyomdából a Magyarországi Kárpát Egyesület Évkönyvének 31. (1904) és XXXII. (1905) kötetében, Iglón. (A 2. rész végén beharangozott 3. folytatás sajnos nem készült el.) Első felében a Szepesség természeti viszonyait mutatja be érdekesen, a kor tudományos színvonalának megfelelően. Ezeket a sorokat ma már természetesen megfelelő kritikával kell kezelni, de nagyjából most is helytállóak. A második részben a Szepesség bányászatának és a hozzá kapcsolódó iparágaknak a 20. század eleji állapotát rögzíti, abban az időszakban, amikor sajnos már régóta a hanyatlás jelei mutatkoztak. Mivel az MKE évkönyvsorozata még a legnagyobb könyvtárainkban is csak kivételesen található meg teljes egészében, Hajnóci adatgazdag, jó áttekintést nyújtó tanulmánya a kutatók előtt gyakorlatilag mind a mai napig ismeretlen maradt. Ez indokolja újbóli megjelentetését. (Igaz, hogy a természeti viszonyok leírása szó szerint szerepel a szerző 1931-ben megjelent, A szepesi bányavárosok története című, sokat idézett művében, de második, a mai kutatók számára érdekesebb része tudomásunk szerint másutt nem olvasható. Egyébként az említett könyvnek érdekes sorsa volt. Eredetileg a Szepesmegyei Történelmi Társulat Millenniumi Kiadványainak VII. köteteként adták volna ki Lőcsén, 1903-ban. Négy ív (64 oldal) nyomása el is készült, de végül a munka akkor félbemaradt. Azután 1931-ben elővették a szerencsére raktárban heverő íveket, a 65. oldaltól eltérő, sűrűbb szedéssel kinyomtatták a hiányzó részeket, és 1903-as évszámot viselő belső címlappal megjelentették a 104+2 oldal terjedelmű munkát.)

Sok évtized távolából is hálásak lehetünk Hajnóci R. Józsefnek azért az áldozatos irodalmi munkásságért, amit a Szepesség történelmének feltárása, megismertetése érdekében kifejtett, s amelynek napjaink kutatói és olvasói az igazi haszonélvezői. Személye érdemes arra, hogy megtartsuk jó emlékezetünkben.