ÁGAI ADOLF: VIZEN ÉS SZÁRAZON

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-26-3 (online)
MEK-11977

Töredelmesen vallom be a következő lapok valamelyikén, hogy utmutató könyv és óra nélkül járom a világot. Meg is esett velem akár hányszor, hogy e hiányok miatt lemaradtam vonatról, hajórul; hogy a svájczi Freiburg helyett a badeni Breisgauba kebelezett Freiburgba jutottam s itt kerestem a hires orgonát; s hogy estére fordulva, a stockholmi vonatból kiszálltam, hogy Söderteljében háljak meg, mivel nem akartam megszitált tagjaimat még vagy hat órai rázásnak kitenni. Södertelje Stockholmhoz annyira van, mint Üllő Budapesthez. Persze, hogy különb fogadóra akadtam a svéd falucskában, mint a milyen az üllei »kék oroszlán«.

Az ilyen lemaradás és megtévedés, nem hogy kétségbe ejtene, de csak a gyönyörüségem növelésére szolgál. Az én Bädekerem: a jó magyar Hübele Balázs. Tanitó-mesterem az utazás mesterségében a hajdani való sittewaldi Philander, a ki arra int, hogy:

Ringatózni a véletlen hullámain, »à la merci des vogues«, ezt szeretem én. Mert áll az utazásra nézve is, amit Goethe az életről mond: »bár hol fogod meg, érdekes«.

Tartozó tisztelettel vagyok én minden tudományos gyüjtemény, muzeum, szobor- s képcsarnok iránt, s megélvezem mind azt a szépet, amit a műértés, hatalom, vagyon és szorgalom összehordott, iskolákra s osztályokra fejtett. De mind annyiszor, mint leczke végén a kis diák, a vestibulumból kiváltva ernyőmet, boldogan rohantam ki a fölszentelt ivek alól a profán utczára.

Uram bocsá!... de engem a helyi nevezetességek és különlegességek sem vonzanak. Nem ettem Szögedében halászlét, sem Miskolczon kocsonyát. A hires ezer közül egy szál csizmadiáját sem láttam. Jönköpingen nem az ottani tändstikoron gyujtottam meg szivaromat, s széltében hosszában mérve meg Svédországot: sem svéd puncsot nem ittam, sem svéd keztyüt nem hordtam, sem svéd gimnasztikát nem folytattam; s Gothában - ó, Gothában! - nem csupán hogy az ottani crematoriumban nem néztem meg, mily gyorsan válik hamuvá az ember, s nem kerestem föl az ottani almanák szerkesztői műhelyét, meggyőződni róla: hány félekép születik az ember, hogyan ereszt magából hajtást, válik törzszsé s terebélyesedik nemes családfává - de még csak bele sem kóstoltam az ő hires kolbászába, abba a bizonyos »gothaer Wurst«-ba, mely nekem - mint Bismarcknak a német sajtó - farcimentum est.

Én sem akarok soha constatálni, soha fölfedezni semmit; de igenis ezer és egyedszer meggyőződni a felől, hogy az emberek minden különbség mellett is mennyire hasonlatosak egymáshoz, vagy: hogy minden hasonló voltuk ellenére is, mennyire különböznek egymástól; eltünődni a népeknek egyazon időben való központkerülő és központkereső ösztönén; szabálynak tekinteni a kivételt, eseménynek a hétköznapit. Mert az ember ritkán jő kapóra p. Ischiába, a midőn ott földindulás van; Rómába, a midőn Garibaldi vonul be oda; Párisba, a midőn bombáit röpiti bele a német. De mindig áll a kopenhágai halpiacz; nincs nap, hogy Nápolyban ne azt éreznéd, mintha »minden pillanatban százmillió tányért vágnának a földhöz«; s nincs óra, melyben a világos éjfelen a tromsői lányok, ablakban nevelt piros rózsát tüzve szőke hajukba, ne rónák piczi városkájuk egyetlen utczáját s nyelvük zengő szavával ne köszöntenének. Mivel hogy az ott igy szokás.

Mióta a szárazföld és a vizek hátán szanaszerte iramodik gyorsvonat és gyorshajó, s már országutakat kezd vágni az unos-untig hajtott fin de siècle czivilizáló ereje az unos-untig hajtott legsötétebb Áfrika vadonaiba: sem értelme, sem fulánkja már a franczia közbeszédnek, hogy »a beau mentir, qui vient de loin«. Ki merne ma csodákat hazudni idegen földről, mikor a megtérő vonat, vagy hajó levél-fiókjában ott a meghazudtolás? És az sem igaz már, amit a német példaszó tart, hogy: »Wenn man eine Reise thut, kann man was erzählen«. Nem az ut érdekes, hanem a megirója, ha t. i. van saját külön szeme, amolyan egyénisége, a mellyel minden dologra eredeti fölfogásának bélyegét nyomja rá; ha bő játékot enged elfogulatlanságának s nem fél, elfogultságát is őszintén nyilvánitani. Akár tiz leirását olvassam végig egy-azon utnak, ha leirója a maga szineivel tud festeni. Borzasztó csak a fotografus iró.

A gyorsaság, igaz, hogy csökkenti a távolságot; de mit érek vele, ha mind ujabb száz mértföldeket ragasztok az első végébe?

Él a Duna-Tisza között egy öreg uri asszony, aki, hogy először látta meg azt a pokolian tüsszögő vas kocsit, fogadalmat tett. »Uram, ne vigy a kisértetbe! De én erre az ördögszekerére föl nem szállok.« Hanem ugy esett sorja, hogy sulyos baj érte, melyről csak a hires egyetemi professor tud segiteni. A kényszerüség s környezetének szeretete rábirta a matronát, hogy - tán a főtisztelendő urnak szent közbejárásával - valamelyest lazitson fogadalma szigorán. »Jó,« mondá. »De azt kikötöm magamnak, hogy csak afféle bumlival megyek.« S a messze alföldnek egyik állomásán felültek - a keleti expressre. A gyöngéd fiú a szakasz ablakait jó sürűre befüggönyözte, nehogy a vonat rohanó sebességétől a jó mama megszédüljön. Egyszer csak mamus a meglebbenő függönynek egy résén kipillantott a szabadba egy perczig, aztán két perczig. Aztán félre is vonta a kárpitot az ablakról. Aztán nagyot sohajtott. Aztán igy szólott: »Bizony gyerekeim, ha azt tudom, hogy ilyen csigamód mászik ez a bumli, szivesebben ültem fel volna a gyorsvonatra.«

Az emberi vágyódás révén természet s végzet visszakéri azt a fölösleget, amit a vámon adott; és ugyan-azzal az ökonomiával, mellyel a hajdani fényüzést mellőzhetetlen szükségül rója ránk. Hiszen ezt a nemzedéket fölemésztené a türelmetlenség, ha a régi alkalmatosságon köllene innen Debreczenbe utaznia; s kirázza a hideg annak a hallatára, hogy a hajdani követ hetekig tartó utat végzett, mig Kolozsvárról vagy Máramaros-Szigetről felért a pozsonyi dietára. De hát most nem hetek mulnak-é el, mig Verne nyomán nyolczvan, a Suezi és Korinthusi csatornák s szabatosan correspondeáló összeköttetések segitségével csak hetven nap alatt kerüljük meg a földtekét? De kegyetlen hosszu lesz még az a hét is, mely alatt majd a villamos erő fogja vonatunkat a globus körül megpöndöriteni.

A helyváltozásnak, élvezete nem sokáig tart. Keveseljük a gyorsaságot s tompa egykedvüséggel nézzük az elrohanó vidéket. Hiszen annyi még az »utazni való!« Ha nyilik is valahol festői táj: az csak a coupénak egyik oldaláról szemlélhető. A tulsónak a sziklafal, vagy kétségbeejtő sik jut. Mert mit ér a Baedeker apó intése, ha mindenik olvassa és követi?

Gyülölöm a vasutat. A velejáró zakatolás, idegtépő rezgés, korom, por s az ismeretlen társak; az a hely-kiszabó czudar takarékosság; az a százféle tilalom, óvás, fenyegetés; megágyalható üléseinek kitanulhatatlan fogásai; a nehezen megszerzett álom, melyből otrombán felzavar az éber ellenőr; a betuszkolt hetedik s az agyrengető hirtelen megállapodás (egy physikus számitása szerint egyenlő azzal a hatással, melyet egy tizennyolcz méternyi magasból való zuhanás okoz bennünk); a nyáron ajtónyitáskor beözönlő füst, vakitó napfény s olajbüz és a télen benyilaló hideg; a mozdony sivalkodása s az állomások jelző csengettyüinek öngyilkosságra hajtó, szünhetetlen berregése; a hátraszaladó üvegbimbós száraz fák s a közöttük le-fölhullámzó drótszálak, amitől elfogja az embert a szárazföldi tengeri nyavalya - mindez s még sokkal több, megutáltatta velem a vasutat.

Hajón? Persze, a hajó. Mennyivel nyugodtabb, tisztább, kényelmesebb. Ha olyan pontját lehet fölfedezni, melyet nem tartanak folytonos rezgésben a gép lökései, közel érjük az utazás eszményét. Azon a hegyen, tövétől az ormáig sétál föl s alá a szem. És lehet mozogni és lehet olvasni és lehet ... ni! Amott a parton vágtat a vonat. A gyors mozdonyban mennyi kecs és erő! S a mögötte engedelmesen guruló kocsisor milyen takaros! A sebes nyúl s a lomha teknős-béka versenyfutása, de nem phädrusi értelemben. Mert még mi valahol Esztergom táján szuszakolunk fölfelé, midőn a vonat diadalmas rivalgással dörög már végig a hosszu dunai hidon. Ah, igy sóhajtunk felhőnéző szép Stuart Máriával: »Ha veled vitorlázhatnék!« Hej, te iramodó vonat, ha benned ülhetnék!

Gondolok néha arra a talán nagyon közel időre, midőn Edisonék megoldották már a villamos madár titkát s biztosan szeldeljük át a levegőt, legyőzvén annak ellenséges áramlatait, élvén kedvező sodraival émely s veszély nélkül. De voltaképen ez sem az igazi. Ültem a párisi ballon captifben s hatszáz lábra emelkedtem a város fölé. Azaz, hogy nem is én emelkedtem, de az sülyedt le mélyre alattam. Ilyen áron jutni magasba, nekem fájdalmas áldozat. A magam boldogulása ne okozza vesztét senkinek, semminek. A magam nyeresége ne jelentse másnak a bukását. Meg aztán, ott járva a harmadik dimensio ismeretlen távolait, nem fogom érezni a haladás örömét. Inkább rázzon a vas kocsi s minden vele járó boszuság, csak tudjam, hogy megyek előre, irigyléssel nézve azt a bokrot, tanyát, karót, füves hancsikot, akik, a boldogok, előttem vannak; s hogy sajnálkozással tekintsek vissza feléjök, a midőn mind elmaradtak mögöttem: a bokor, tanya, a karó, meg a füves hancsik.

Az egyik (ez a III. oszt.) igy van megalkotva: magas kerekü gyors mozdony elé ragasztanának amolyan fenyő-szállitó, fal nélkül való társzekeret, a melynek téres lapjára rá volna erősitve egy, oldalt és elől üveg lappal védett, mult századbeli angol hintó (travelling carriage). S ülnék benne másodmagammal. Szemünk elcsapong mindenfelé s nem éri a gyors mozgástól megélesitett levegő, hiszen előttünk az ernyő; s nem marná a füst, hiszen azt a rohanás visszacsapja. Nincs az a külön czári vonat, mely ezzel az én hintómmal vetekedhetnék.

II. osztály. Remorqueurhöz füzve egy afféle uszály-hajó, urias berendezéssel. Semmi lökés, remegés. Födélzetén, bokros kert árnyában: ringó zsölyék, virágos teke-asztal, kugli-pálya; sátor alatt kecskelábon hüs pilzeni sör stb. A partok szépülésével vidék-élvezés messzelátóval, nem sokkal rövidebb és nem sokkal vékonyabb havana-szivarnak füstölése mellett. Persze, ezen az osztályon a gyorsaságról le köllene mondani.

Hanem az I. osztály! Ez egyesiti magában a kényelmet a tisztasággal és gyorsasággal. Különben ez sem utopisztikus, csak valamivel költségesebb. A Rajnán, melynek mindkét partja vasutas, már létesithető volna. Két gyorsvonathoz, a jobb- és balpartihoz kötéllel volna hozzákapcsolva a fából alkotott vidám kis villa, filagóriás, erkélyes. Talpát szolgáltatná ugyan oly alkotmány, mint a milyenen nyugszik a »Sólyom« vagy »Fecske«. A két mozdony egyforma sebességgel ragadná magával. Az alagutközi s egyéb apró akadályok elháritását a technikai élelmesség ma már kérdésre nem veti. Mily gyönyör! Minden rezgés nélkül, álomszerüen, úszva repülne ez az én bájoló vizi nyaralóm. S hogy milyen élet folyna rajta kivül és belől? - azt tessék rám bizni.

Ilyen gondolatokba merülök, ilyen vágyak ébrednek bennem s ilyen látomások hullámoznak előttem, ha a coupé sarkába fészkelve bele magamat, nyitott szemmel álmatagon nézem az elsiető póznákat, vagy lehunyt szemmel gyorsan épülő és elomló légváraimat.

Mert csak vasuton járunk mi napszámosok, akiknek a nyár hozza meg a rövid szabadságot. Ha czélunk a fürdő, nincs panaszra ok. A gyógyitó forrás körül ott virágzik a társas élet, s illatozik az erdő, s az erdőben a pörkölt kávénak füszeres illó olaja. De aki messze központok társas életével, müvészetének, irodalmának s tudományának zászlósaival ohajt személyes érintkezést: nyáron mindig hiába jár. A tout-Paris, tout-Berlin, tout-Stockholm nincs otthon, mint a hogy ilyenkor nincs itthon a mi tout-Budapestünk sem. Idejét, alkalmát mulasztottuk, oly körökbe nyitunk, melyekben készül egy nemzet élete, ahol vegytani folyamatának élesztőit, jótékony baczillusait nevelik (mert vannak ilyenek is) s ahol erjesztik a kovászt, ontják a kerék agyába a sikkasztó olajat; ahol gondolkodik egy ország agyveleje, s vezető fiainak szive-kohójában olvad a néperő nyers törmeléke szinarannyá. Mindezeket hasztalan keressük a forró hetekben. Mert annak az ország agyvelejének is van esze, hogy 30° R.-nél a tokját hüs habokba mártsa s szellős verandán fogadja a tengeri levegőnek enyhesztő legyintését. Marad a zárt kapu s a nyilt utcza, meg a bizonyos napok bizonyos óráin szemlélhető könyv-, kép-, szobor- s egyéb csarnok; a szinház, melyben idegen közönség előtt játszik a szinész, vagy tul ugorva a jó izlés fehér vonalán, vagy innen maradva rajta; meg az éjjeli mulatozásnak a világon mindenütt egyformán sivár tanyája, a chantant, ahol csak az idegenek találkoznak ismerős utitársakul, ahol nem forr a benszülött életnek egy csöppje sem, ahol a budapesti dán dalosnő, fröken Afraja Sörensen, mint Kemenessy Boriska k. a. magyar népdalosnő ejti bámulatba a n. é. közönséget az ő sarkantyus piros csizmájával, hónaljig kivágott pruszlikjával s kezében a karikás ostorral. S a műkincseknek haszonnal járó nézegetése sem lehetséges abban a gyors tempóban, mellyel, tekintve néhány hét multán leperdülő szabadságunkat, végig korcsolyázunk gyüjteményes termek fényes mozaikpallóján. És minduntalan más-más nyoszolyában hálunk, a ki-becsomagolás gyötrelmei lázba ejtenek, s mint magavédhetetlen áldozatai a fogadósnak, tárgynál nem vagyunk egyéb - ennél is kevesebb: számmá alacsonyodunk, mely mentül magasabb, annál mélyebbre nyom le bennünket. (2-ik udvar, 3-ik emelet, 4-ik folyosó, 376-ik sz.) Az utazásnak, már mint az ilyen nyári futkosásnak, nem utolsó haszna az, hogy az ember boldogan tér vissza a tágas külföld keskeny hôtel-szobáiból a maga kicsi, szük hazájába s a maga tágas nagy lakásába.

És mégis, csak azért is - alig várjuk pitymallatát annak a megváltó napnak azok, akik mehetünk; s az ismeretes fausse absence szunyoghálója mögé bujnak sokan, hogy valahol a havasok alján tudják őket, mikor pedig itthon hüselnek jól betámasztott ablak mögött, ami különben szintén kellemes.

Mióta a megkönnyitett utazás nehézségeivel küzködünk annyian s a telegráf-rudon fürtösével terem a sok piros utmutató: különös turistatypus érlelődött meg e fának árnyékában. Ez az elméleti utazó, akinek zsebében mindig ott van a »kalauz« legujabb sütetü kiadása; aki bújja az utmutató könyveket, otthon van minden föld-abroszon, ismer minden vonat-összeköttetést, cookabb minden Cooknál, betéve tud minden távolságot, nyilván tart minden változást, becses tanácsokkal szolgál, a jobb hôtelek csillagrendszerében valóságos Copernicus - s maga sohasem teszi ki a lábat hazulról. Akár Mózses, aki megmutatta az Igéret földét, de saruit nem lepte annak pora. Bort prédikál és vizet iszik. Gondolatban a városerdei tó partján tengeren tul csapong; s ha már elméletének meddő fáján kihajt a távolba való epedés elfojthatatlan rügyecskéje: benyit a panorámába s dobogó szivvel nézi a marokkói szultán bevonulását Tangerbe, a Troll-Hätta vizeséseit, a Traján oszlopát, a jeges észak fenyüjét s verőfényes délnek szomjazó fövenyében meredő pálmaligeteit.

Typus a »tényleges állományu« magyar utas is. Nagyon szeret ki-kiszökni az édes otthonbul, hogy unottan és fanyarul rója ismeretlen országok idegen utjait. Mert odajárni, nézni de nem látni: magyar styl. Ez ugy »való«. Pedig lelkében megpitymallott annak tudata, hogy igenis: van még élet extra Hungariam is. De a magyar turista nincs fegyelmezve, vagy nem tanult eleget. Mig otthon hiját érzi a nagy kulturák régi emlékeinek és ujabb műveinek, amelyek végett neki hajt a nagy világnak - tul a határokon nem tud bele illeszkedni a szokatlan életbe, az utazás törvényeibe s abba a sok lemondásba, mellyel ismereteinket megszerezzük. Ez teszi búskomorrá, s tán innen is fakad az ő, néha és néhol a tompaságot pedző egykedvüsége, az az igazi keleties nil admirari. Ami szebbet és jobbat lel a hazainál, azt csakhamar magától értetődő természetes valaminek fogadja, az állandó jót hamar megszokja. Ezért folyton mély elégedetlenség bántja őt. Ünnepnapjai csak olyankor esnek, ha dolgokat tapasztal, melyek otthon »bizony különbek!« Kevély mosolygás bodoritja ajkát, ha látja, hogy a »boldogtalannak« (boldogtalan t. i. mindenki, aki nem magyar, különösen a német) milyen hitvány a kukoriczája, törpe szarvu az ökre, silány a buzája. Visszatérve azonban az ő szélesre szabott honi városába, kezdi látni azt, ami nincs, és minden vivmányaival tolul emlékezetébe a külföld, s benyomásairól lehántva a tarka héjat, megleli a termő magot s háza táján el is ülteti. Bizonyos szempontból egyébkint minden utas a legfejlettebb országban is lát valamit, ami otthon ő náluk szebb és jobb. Ezt az elégtételt mindenki, még a legszegényebb is, megszerezheti magának, a kárpótlás amaz elvénél, vagy akár törvényénél fogva, mely a szerencsére is árnyat vet, a bánatra is derüt hint, a szép arczon is szeplőt ejt s a rútban is meghagyott valami kedveset.

A haszonnal utazó magyar ujabb keletű. Még nem is oly régen, körülbelől a Józsa Gyuri módjára járt-kelt Európában. Tudok gyerekkori pajtásaimat, akik nem csak megfordultak, de hosszabb ideig éltek Skócziában s a Németalföldön, Bécsben, Berlinben, tehát a czivilizáczió magasabb tájain, s épp oly nyalatlan medvének jött haza mindenik, mint amilyenek otthon voltak Jávorkán, Csengődön és Nádas-Szt-Lőrinczen. Sehogyse fogott rajtok a sikálás. Aki közűlök nem ilyennek került vissza, kivétel. A magyar természete nehezen simul hozzá az idegenhez; a német, angol s holland szó meg mind visszapattog róla. Persze, hogy ezek közé nem számitom a fiatal grófokat, mert hiszen azokat már itthon ártja bele a házi nevelés az európai szintelen közösségbe.

Az utazás próbaköve a karakternek, inkább mint a játék, mely alája fűtve a vérnek s izgatva az idegeket, nem tekinthető a jellem kriteriuma gyanánt. Ami hibánk, jó tulajdonságunk van, azt kiváltja. A nagylelküt pazarrá teszi, a takarékost zsugorivá, szótalanná a hallgatagot s csacskává a nyájast.

Legtöbbünk a galanteriát, mint holmi fölösleges podgyászdarabot, otthon hagyja. A védtelen nő mesterséges siró bábuval ijesztgeti el a betolakodót, az agg tehetetlenség meg jodoformmal. De mind a kettő hitelét vesztette már. Az életért való harcz nem mutat föl olyan csatákat, mint a jó helyért vivott küzdelem, s brutális kényelmünkben nem átalljuk egy nő mellé tenni föl lábunkat a szemközti ülésre. És gyanus minden utitársunk. Sipkánk ernyője alól fürkészve nézzük arczát. Az ember annyit olvas őrültről a coupéban, rablógyilkosról a vasuton. Végre a vonat együvé ráz bennünket, mint tele zsákot az erős kéz; egymáshoz törődünk s nini!... a szomszéd megkinál három-csillagos Martellel (csak nem kevert bele kéksavat?) én meg viszonozom valódi muszka czigarettával (nincs abban dynamit), ketten meg egy harmadikat. Hiszen igy csak megleszünk... midőn a hatodik állomáson uj társat kapunk. A vad irókéz nem tud olyan gyilkoló szemet villantani törzsének ellensége felé, mint a milyent mi, egyetértésre verődött hivek, szalajtunk bele mint a hideg aczél pengét a belépő idegenbe, akit az uj kalauz tolt be hozzánk, miközben pokolian mosolyog. (Ő tudja, mért.) Ott reked az istenadta három darab málhával a kezében, s nincsen számára hely. Még azt sem mondjuk neki: itt ülnöd vagy állnod kell! A meginduló vonat nagyot lódit rajta s egyikünknek az ölébe esik. Bocsánatot kér, mintha nem is fizette volna meg a jegyét s alamizsnakép várja, hogy megtürjük. A szisszenő ludfalka végre magába fogadja a »másét«, aki persze, mihelyt egy közben megüresedett helyre uj pasazsér akad, épp olyan vad irókézzé lett maga, mint mi, a primae occupationis hatalmasai.

De aztán van utitárs, akivel soha, de soha sem lehet megbarátkozni. A kiváncsi, aki az emberből kirázná a legrejtettebb titkot, kezdve a keresztlevéltől egész addig, hogy »miben utazunk«? Egy ember, akit sohasem láttunk s kutatja családunkat s összeköttetéseinket. A másik borzalmam a dicsekedő, aki uti kalandjaival hozakodik elő és neveket emlit. Huh! Azok a bizonyos uti kalandok, melyekről könyvekben is lehet olvasni. Azok a gazdátlan fiatal herczegnők, azok a marquise-incognitóban utazó szobalányok, ragyogó szalma-özvegyek, klastromból kiszabadult apácza kisasszonyok... mit tudom én! Hiszen voltam én fiatal magam is: minden tilalmas dologra vakmerőn elszánt legény, s az én egyetlen galáns fő- és utikalandom ott esett a pozsonyi alagutban, ahol egy éltes asszonyság a nyakamba szakadt s összecsókolt, amért oly nagyon hasonlitok az ő bátyjához, aki váltóhamisitásért öt évet kapott s Subenben üli le. Drága az az érdekes kaland, kedves uram, s aki valóban részesült benne, az hallgat róla.

Persze, hogy ezzel a két typussal koránt sincs kimeritve az utitársak arczképcsarnoka.

Nem csupán egyénileg nyilatkozik az utas, de magatartásáról, bár nem szól, rá lehet ismerni az ő nemzetiségére is: angol, franczia, német-e?

Angolra, kitünőn szerkesztett uti ruházatán kivül, éppen arról, hogy nem szól. A franczia fészkelődő, maradhatatlan, közlékeny s minden viszonyok között feltétlen udvarias, előkelő, s fogalma sincs arról az országról, ahová lábát fogja tenni. Làbas-ország ő neki minden, ami nem la France. Ő meg az angol sohasem élvezi a teljes incognitót: nyelvöket beszélik mindenütt kerek e földtekén, mig mi magyarok legalább a magunk édes honi beszédjében szidhatjuk össze a fogadóst, a kalauzt s az álnok antiquariust; sőt vannak, mint ahogy rémülve hallottam enfüleimmel, hazámfiai, akik a San-Salvatoréban, felfortyanva az egyházfi követelésén, ugy emlegették istent és minden nagy és apró szentjeit, mint ahogy azokat templomban közönségesen emlegetni nem szokás. A szárazföldön utazó angol mindenhová elviszi magával rengeteg önérzetét s ő az a tót, aki, ha befogadtuk szállásunkba, kitur belőle. Az idegenben nem lát meg mindent, de amit meglát, azt nem irja le fonákul.

A franczia rendesen a dolgok felszinén marad s legszeretetreméltóbb mosolygással, hogy meg ne sértsen vele, osztogatja dicséretének alamizsnáját, de tán hálából is veregeti meg a vállunkat, mert hiszen félrevertük érette a harangot s a hány lapunk, másnap reggel hűségesen és boldogan közli olvasóival, hogy moszjő ilyen vagy amolyan el van ragadtatva Budapest szépségitől; s amidőn haza ir felőlünk, ugy tesz, mintha fölfedezett volna bennünket. Tissot ur különben, minden tehetséges volta mellett, inkább torzképe mint typusa a franczia ut-leirónak.

A némettel furcsán vannak mind az öt világrészben. Mig eggyé nem forrott, lenézték. Mióta hatalmas, szerte domináló erővé lett, gyülölik. Az egyetlen nemzet, amelynek még otthon, saját vérei között is ellenségei vannak. Rajna s a Spree, Majna s az Odera nem szeretik egymást. Régebben a német utazó, bölcseleti rendszerek között vergődve - magyarán szólva - a tehénnek szarva között kereste a tőgyit. Nem látott tisztán az idealismus kék felhőjétől, mely szeme körül csapongott. Sedan óta azonban egyszerüen kellemetlen. Protegál, oktat s bárhol jár, fölöttébb elcsudálkozik azon, hogy nem siet az egész világ németnek lenni. Mig a francziát a chauvinismusa állandó pezsgőmámorba fogja: a németnek az ő legujabb keletü dicsősége, mint valami rosszul emésztett gombócz fekszi a gyomrát. Igazi parvenu-módra feszit az uj nagyhatalmassági kabátban. Sem elég izlése hozzá, mint a francziának; sem elég méltósága, mint az angolnak. S ez annál felötlőbb, mert az a férfiú, aki a számára megszabta és megvarrta, egyiknek sincsen hijával.

Rabságban nevekedünk. Attól a nagy szabadságtól, mely osztályrészünkül jutott, kissé megkótyagosodtunk, mint a hegyi levegőtül. Aggódásunkban ijedezünk az ujtól s rettegve emlegetjük a külföld gyorsvonatait is, melyekhez képest a mieink óvatosan koczogó bumlik.

Az állam, mint közlekedési hatóság, csak járószalagon bocsát a saját lábunkra, minden vonat indulását háromszor jelenteti nekünk, s felelősséget vállalva kiskoruságunkért: int az ablakon való kihajlástól, s eltilt a sinekre való lépéstől. És intéssel, tilalommal is van tele aggatva minden szakasz, csak győzzük olvasni. Efféléknek nyoma sincs a külföldön. Az utazó közönség önállóságra van nevelve s ennélfogva ismeretlen is ott az a háromféle hangnem, melyet a háromféle osztályban használ Ádám bácsi. Minden ember gentleman, mig az ellenkezőjéről nem ad bizonyságot. »Hat ló vagy huszonnégy ember«: ez a tanulságos vaggon-czédula illusztrálja a mi állapotainkat társadalmi tekintetben is.

De, mint a Berecz Károly omnibusza a városerdei gesztenye-fasor alatt, vágtatva czammogunk mi is. Már nem lehet messze a nagy távolokat szolgáló villamos vasut sem. S mivel minden véglet találkozik, a messzeségeket zsugoritó gyorsaság megint csak haza tereli azokat, akiket onnan elragadott. Már most is ugy utazunk, hogy reggel még itthon, délkor Bécsben s vacsorára ismét itthon vagyunk. Igy nézünk el majd Európa többi központjaiba is. Távolság mint a tüzhely melegének szitója. Mert csak egy dolog van ami kedvesebb az elutazásnál - a megérkezés.

Rám sötétedik az idő. Lámpást nem gyujthatok. A félhomályban zsölyeszékem párnájára hajolva, nézek ki az alkonyba. Az utcza még világos. A gyalog-utról a dada apró kocsikát tol haza felé. A kereken járó bölcsőben kicsi baba sikongat. Ez az ő első utazása.

Bánatos zene hangzik fel hozzám. Temetnek. Strucztollas fejöket bólogatva léptetnek a fekete lovak. A diszes gyászhintón fényes koporsó. A rája boruló virágok közül felém ragyog e sor: élt 86 évet. A templom tornyában harmadikat csöngetnek. Az utolsó utazás.

Hanem hát addig messze van, s a föld szine széles. Inkább rajta, mint benne.

A magyar nyelv kiválóképen alkalmatos a görög és latin terminologia leforditására. Részint a nép nyelvéből kölcsönözte a kifejezéseket, mint péld. »trepanatio cranei« = agylékelés. Kitünő magyaritás! Az ag, eg, acs, ecs, any, eny, sat. szóképzők és suffixumok hozzáragasztása a gyök- és tő-szóhoz valóságos virtuozitássá fejlődött. Bizonyitja e szó: mocsarasturkonczizomvagdalványoshossztolondék - ami hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy kolbász. Valóban, maga ez a kifejezés van oly hosszu, mint a legszebb szál debreczeni, az a szelid anaconda, mely már a fővárosi kirakatokban is diszlik néhány év óta, s mely csak akkor harap, ha dr. Fonalóczy górcsövezése nyomán kitünt, hogy trichin van benne.

A magyar nyelv tehát igen tudományos nyelv. De a »pakkolt koffert« nem tudta eddig leforditani. S ha Kátay Gáborja nem akad, váltig franczia-németnek is marad, minden idők és hurkák végéiglen.

A Gotthard s Mont-Cenis átfurása imponál. De azt hiszem, hogy végre magam is kifurhattam volna, ha elegendő türelmem és időm van hozzá. Tegyük 5000 év alatt. A tenger alatti huzal is óriási mű; a Brenner-, Semmering- és Rigi-vasut szintén érdemes őszinte csodálkozásomra. De mindez megtörpül a kofferpakkolás titáni művéhez képest. Mert a pakkolt koffer az igazi mikrokozmus. S midőn a párizsi köztárlaton az angol-amerikai traveller-society osztályában láttam egy ládát, melyben benne volt nemcsak öttagu családnak való ruházat, fehérnemü stb. efféle, de még egy szétszedhető s összeróható emeletes ház a belevaló butorral, konyhai eszközökkel egyetemben, a függönytől kezdve a csöngetyű-huzóig és kanári-kalitkáig, takaréktüzhelytől a lebbencsvágó karikáig mind: - midőn e kábitó nagynemüséget láttam, karom aléltan hanyatlott alá s bámultam istent az emberben. Szájtátó butaságban meredtem rá e megfoghatatlannak látszó valóságra. Mert - és ezen a vallomáson kellett volna kezdenem - ha én a legnagyobb női uti-ládába, (afféle emeletes nyaralóba), három könyvet, hat inget, tizenkét zsebbevalót és ötven szivart teszek bele: az a láda olyan tele van, hogy ebbe a traveller-society főigazgatója még egy fogkefét sem bir bele tuszkolni többé.

Képzelheti a nyájas olvasó, mily szerelmes ámulással nézem azt a tiz karcsu, fehér ujjat, mely egy bőröndbe varázsolja bele czókmókomat. Ez a helyes szó: varázsolja bele. Csakis bűvös tündérujjak végezhetik ezt a művet, olyan mesebeli tündérujjak, melyek - rózsaszin köd előttem, rózsaszin köd utánam! - egy percz alatt birtak egy egész palotát megépiteni.

Áldott ujjak! Megváltottatok a város porától, melegétől. Tudják is már az ismerősök. Legalább az utolsó napokban folyvást kérdezősködnek.

- Ehem! Persze. Azok az idegek! Higyje meg, azelőtt sohasem voltak. Ezeket a finom, érzékeny szálakat csak a modern élet sodorgatta a mi tulságosan meggyülemlett agyunkból.

- Kitünő hely! Ah, azok a fenyvesek! Az a levegő! Az a nyugalom! Az a csönd! Az a tökéletes pihenés! Az a... Mikor is megy?

- Tehát isten vele! Jó sükert! S hozzon haza vagy egy garabóval abból a fölséges fenyves levegőbül. Én csak septemberben utazom. És csakis utazom. Más levegőt, más embereket, más életet... változást keresek. Beteg nem vagyok; de lássa, az az örökös egyformaság! Mindig ugyan-azok az arczok! Már betéve tudom valamennyit. Persze, hogy öt hét mulva megint megkivánom. De a tizedik hónapban elviselhetetlenné válik a régi környezet. S főkép amidőn tapasztalom, hogy ez az én környezetem ritkul s szinte beleunva egymásba, fut szanaszét - akkor se maradás, se tartomány: szökhetném magam is, valaminthogy meg is szököm. Tehát a viszontlátásra, édesem! Pá, servus, àdieu!

S utközben, hazamenet, találkozom még vagy öttel. Valamennyi vallat, megyek-é s hová, mikor és mennyi időre? Mindannyinak felelek s ők is válaszolnak nekem, ami annál derekabb tőlük, mert nem is kérdeztem.

Voltaképen magam sem tudtam, melyik nap utazom. De hogy az ember végre valami bizonyos választ adhasson, mond találomra egy napot - s ez a meggondolatlanul kiszalasztott határidő zsarnokoddá lesz. Tuszkol, üldöz, folyton a sarkadban van. Ha másnap messziről meglátod a kitől tegnap elbucsuztál, nagyot kerülsz, mint diákkorodban, mikor a szabódat pillantottad meg. S ha mégis a sarkon, ajtón, kapun befordulva az egymás lábára léptek: úgy megbámul, mintha husz éves távollét után kerültél volna haza. Csoda, hogy ennyi idő után rád ismer.

- Hogyan! Ön még itt? Már nádon-berken tul gondoltam. Tán bizony nem is megy már? Hja, a mostoha idők!

- De igen, megyek! Nem a reggeli vonattal, hanem a délivel. Egy kis dolgom akadt.

Ugy akarja a végzet, hogy a késedelmes dolog mellé még egy akadjon. De már most meg vagyok ijedve. Csak este merek kilépni az utczára. Olyan jól esnék a sétatéren, a ligetben, a szigeten, a Dunaparton lenni - de félek a kegyetlen ismerősöktül. Már valamennyitől elbucsuztam. Inkább elkuksolok hát valami félreeső padon s csodálkozom rajta, mennyien maradnak itthon. Hát ezek miért nem szaladnak el valahová falura, fürdőbe, a havasok közé? Szinte szemrehányást teszek magamnak, hogy én itt hagyom a fülledt várost, mig ez az élemedett asszony, az a csúzos öreg úr, ez a sápadt, vérszegény gyermek itthon rekednek a nagy melegben, nem fognak sem légváltozást élvezni, sem fürdőre, falura utazni...

És összecsapja a két tenyerét, hogy megreped rajta a keztyü s hóna alól kiesik az ernyője.

Az aszfalt alá szeretnék bujni. Hiszen a bankócsinálás még hagyján. Ha a pénztárból elvittem 100.000 forintot a pénztárnok ur tudta nélkül, erre még van mentség. Ha a féltés, a düh, az őrületes kétségbeesés gyilkossá tesz, az is érthető. De hogy elbucsuztam legyen s még másnap is itt lássanak... ez megbocsáthatatlan.

A késedelmes ügynek csomója akadt. Azt ki kell oldani. Sikerült. De most nem is merek már elmenni hazulról. Otthon maradok s a kapuszinből csak a hintóba fogok lépni. Nem akarok találkozni senkivel. Félek kijárni. Pedig magam vagyok a kisértet. Az én láttamon rémüldöznek az emberek.

S mily kinos most lakásodon lenni! A szekrény üres - a bőrönd, a táska szinültig tele. A butor, a szőnyeg vastagon megborsolva, ugy hogy folytonosan tüszkölsz bele. A cseléd mind elbocsátva. Átalvető szivartáskád készlete fogytán. Még rá sem gyujthatsz. Hah!... egy szivarvég! Könnyelműn ott felejtéd a napokban s most mohón kapsz utána. A gondviselés még sem hagyja el az embert. Milyen jól esik!

Kihajlok ablakomon. Szerencsére a kertes térre szolgál. Szemben nem lakik senki, csak egy szerelmes verébpár, s ez sokkalta emberségtudóbb, semmint kérdezősködne; aztán éppen ez idő szerint kisebb gondja is nagyobb annál, az az ur ott átellenben miért nem utazott még el? Ők most csipaszt nevelnek és tanitanak repülni. Ah, én is repülök nem sokára! Egy óra mulva!

Mintha már nem is tartoznám bele a régi keretbe. Nyugat felé tekintek s az uszó felhőkbe merül szemem. Egy óra s még versenyt szállok velök, s tán el is hagyom őket. Lelkem a szárnyait bontogatja: a tér, a ház, a város, a határ messze elmaradnak mögöttem. Milyen idegen előttem minden! Pedig az ott az öreg franczia nyelvmester, aki chansonokat dudol tanitványainak, ahelyett hogy a »conditionel« és »futur« közti különbségek titkaiba ártaná. Servus, bonhomme! Most is fölhatnak ablakomba egy dal foszlányai, melyet dudolgat a vig öreg.

Dehogy mulnak el, jó öreg! Az öröm és a bánat örök. Egy tőbül fakad mind a kettő: az öröm virága, a fájdalom tövise. Hanem a »courses vaines«, a hasztalan erőlködés, a hiábavaló pályafutkosás napjainak vége. Megyek!

Amit látsz, mintha ködön szűrődnék át szemedbe. Te már nem vagy ebből a városból való s bár benne mulatsz még, a távolnak kék fátyolát vonod rá. Ottlenn nem neked öntöznek, a kioszkban nem a te számodra szűrnek már kávét. Hogy mennyire idegen vagy itthon, legjobban érzed azon, hogy az ujságkihordó nem húzza meg ma csöngetyűdet. A lapok és levelek röpke hirnökeid gyanánt előznek meg Koritnyiczán (Ausseeban, Füreden stb. ut supra).

A szivarvég elfogyott, az idő leperdült. Kihajlok, hogy fölintsem a kocsist.

Tarkóját a válla közé vetve, orrát az égnek bökve s kezével ernyőt vonva szemére, hirtelen ott terem az én kérlelhetlen porkolábom. Megfogódzkodom, hogy ki ne essem az ablakon.

- Tehát letett szándékáról? Már én azt hittem, Chamounixban fogdossa a mormotérokat; pedig hát, amint látom, itthon fogdossa a legyeket. Hja, a czudar idők... àdieu!

Föllélegzek. Ah! Végre a bérkocsiban ülök, mely lóhalálában röpit a vasutra. Számos hintó jön szemközt. Nem figyelek rá. Csak hogy már magam is ülhetek egyben. A fogat dörögve áll meg a bolthajtás alatt. A szolga bedugja fejét az ablakon s azt mondja, még nagyon korán van.

Elpipáztam az időt az ablakban, s az a szörnyü ember, aki nem győzi bevárni, hogy végre elutazzam - maga ez a kiállhatatlan az ő hitvány szószaporitásával oka annak, hogy lekéstem.

Resignálva mégy a csarnokba és lemondással állsz meg a jegyosztó vas ablaka előtt. Még három órát s tizenöt perczet köll várnod, mig indulhatsz. De ha tizet is! Inkább egy egész napig, egy egész hétig, semmint visszatérj a városba a kérlelhetetlen kérdezők közé. Leülsz az ebédlőben s borba temeted rossz kedvedet. Olvasni is kellene valamit. Mai bécsi s a tegnapi budapesti lapok. Ez itt a paritás. A fehér szakállu, vármegyés müveltségü, kényes Mocsáry: az általános szavazatjog mellett szól - a fekete szakállu, európai müveltségü, demokrata Beöthy: a nemesi osztály avas-avitikus, bocskoros kiváltságaiért lelkesedik. Bolond ország ez a mienk! A gyülése még olyanabb! Félre dobod a lapot.

Mennyi légy! A pöcsétes márványasztal zsiros és édes morzsáit apró szigetekben lepi el. Hess légy! De ne! Fogdossuk! Egy legyintésre hatot szoritasz a markodba. Kit kieresztel, kit ott fogsz. Ennek a szárnyát tépegeted ki s hagyod gyalogolni - amannak a lábát s kedved telik a vergődő repülésében. Tehát mégis legyet fogok és nem mormotért! De az unalom szentesiti az eszközt, a boszankodás a czélt, a dologtalanság mind a kettőt. Éljen a sport, éljen az állatkinzás! Mindakettő egyre megy.

A terem telik. Mennek Debreczenbe, Aradra, Nagyváradra, Czeglédre, Puszta-Poóra az emberek. S hogyan törik magukat utána! Első csöngetés. Rohannak megint kifelé. A boldogok, bár Debreczenbe, Czeglédre, Puszta-Poóra utaznak is.

Még két egész óra! Elkeseredésemben étvágyam is gerjed s dühömben háromért eszem. Hah, ismerősök! Mintha kigyó harapott volna meg, ugrok fel ültőhelyemből s nyargalok kifelé, magam sem tudom hová. Csakhogy egy tüzhelyre nem estem. A szakácsné vastag piros karja fog föl, hogy a borjuszeletekbe ne pottyanjak bele, melyek ott pirkadnak a lábasban. A konyhaszolgáló megijed; az asszony azt hiszi, megőrültem; a gazda gyanusan néz rám s engem tart annak az ügyes urnak, aki szerencsésen elkövetett öngyilkosság után készül megszökni a más pénzével s most üldözői elől menekül ide.

Sokkal nehezebben igazolom magam mint bármely gazember. A becsületesség töviskoronájában ez az egyik tüske. A határon fenekestül forgatják föl a ládát, akad-é benne egy szál szivar - a dugárus százezrével csempészi mindenüvé, ahová nem szabad.

Szállinkóznak az emberek, be-bedöczög egy koválygó egyfogatu, majd megdörren a gyors fiakker. Gyülekeznek. A jegyosztó vak-ablakja kinyilt... zsebemben a jegy... jöhetsz már, fátum! Farkas-szemet nézek veled, sors!

A perronon ide-oda futkos a népség. Gyerek az anyját, lány az apját, férj az asszonyt keresi, hajszolja, nógatja. Hordár, kalaúz föl-alávágtat, családtagok csókolóznak, tüsszögve szalad ki-be a vaggon-kapcsoló mozdony, közbe nagyokat sivítván; a tetőn megrezdül a jeladó kötél, amint áthuzzák a gyürün; harmadik csöngetés, trombitaszó, fütty...

- A napamat kisértem ide. No derék, hogy a szűk idők mellett is rászánta magát egy kis utazásra.

Kevesed magammal vagyok, akik ismerjük még a jó Raff György Keresztélyt, a nem kevésbé jó Meidingernek egy-ívásu társát, korban és foglalkozásban felesét, akik adomával, mesével, tréfával édesítették meg számunkra a keserü tudományt. Emennél alig vettük észre, hogy rövid egy év alatt mily hibásan tanultuk meg a franczia nyelvet, s hogy amannak nyájas kalauzolása mellett milyen gyors utazásunk esett a természet minden országaiban, a föld egész felületén, a csillagok táborában, a tűzhányók hasában le a föld középpontjáig, ahol már az ellenlábas szomszéd birtoka kezdődött; s mindezt a nélkül, hogy leszédültünk volna a Gönczöl szekeréről; a nélkül hogy - bátor rettenetes kigyókkal és fenevadakkal komáztunk - kár esett volna bennünk; s a nélkül, hogy a sistergő lávában egy hajunk-szála is elperzselődött volna.

Épp ily könnyü szerrel tettük meg északi utunkat, meg sem állapodva a sarkig.

»Gyermekek!« - igy kezdi az illető fejezetet a mi néhai való kedves tanitónk - »hamar a tarsolyba vajas kenyeret és almát! Szükségtek lesz rá, mert messzi utra kelünk. Czélunk az északi sark. Az pedig jó hajtás ide. Hopp!... föl a kocsiba... egy kettő! Rendben vagytok? No jó; s most előre!«

Franklin és Payerék bizonyára hosszabb és alaposabb készülődéssel indultak meg a földnek ama rejtélyes pontja felé. Oda több kellett, mint a tarsolyba néhány piros alma s egy karéj vajas kenyér; de nem hiszem, hogy hoztak volna onnan annyi szép mesét az éjféli napról s az éjszaki fény büvös tüzijátékáról mint mi, boldog növendékei a beszédes öreg urnak.

Már akkor esett bele vágyó lelkembe ez igézetes tündöklések egy szikrája, valamint hogy mindig erősebb vonzódást is éreztem e titokzatos derengés, a fjordok s a borongó hegyek, mint a sugaras délvidék felé.

Ha a sarkig nem is, de a fokig fölvittem, mert ide eljutni ma már csakugyan nem egyéb, mint kéjutazás, e gyanus szónak jobb értelmében. A háló-szakasz csöndesen ringó ágyában töltve az éjt, a gyorsvonat ebédlőjében lakomázva, tengeren uszó előkelő fogadó ablakaiból és erkélyeiről nézve a zöld partot, havas csúcsot s jéghegyet: innen Budapestről a Gellért keleti foka mellől, nyolcz nap alatt érni el az északi fokot - az Oriens küszöbéről Norvégia legszélső pontját. Még nem is olyan nagyon régen: Debreczentől Budapestig eljutni tartott meg ennyi ideig; föltéve, hogy az út jó volt.

Ki nem tünődött el rajta gyermekkorában, hogy milyen fura volna, ha éjjel sütne a nap! S én láttam e valóra vált lehetetlenséget Gräsholmen magasán, az északi szélesség 72°-a alatt, 1889 junius 28-án.

Csakhogy odáig nagy iramodás van még. De nyugtalan képzeletem már erősen kotorja szárnyait s előre csapongva visz el magával abba a messze mese-országba. Mert az utazás egyik füszere a várakozás: hogy is, mi is lesz ott? Könyv és beszéd, az csak könyv és beszéd. Maga lásson az ember! S az utazás mindenképen nagyon érdekesen végződik. Ha másmilyennek találjuk, mint a hogy azt otthon, vagy a czélon innen festegettük magunk elé - meg vagyunk lepetve; s ha éppen olyannak látjuk, még jobban meg vagyunk lepetve.

»Mehet!« recssenti oda a kalauz a gépvezetőnek s a következő pillanatban egy kerékfordulással már közelebb vagyok az északi fokhoz. Ez a gondolat s a kocsi rezgése kellemes ábrándokba ringat, s ami e perczben közel esik hozzám, az mind az éjféli nap specziális világitásában tünik szemembe: mint az a szép öreg zsidó is, aki a vonat folyosójának végében támasztja oda merész metszetű arczélét az ablakhoz, alig észrevehető fejbiczengetéssel hajladozva jobbra és balra. Imádkozik. S míg a »majruv«, az esteli imádság verseit morzsolgatja: sürü fehér öldökei alul egy ismeretlen távolba merül bele a szeme, s egy rég lehanyatlott szent hajdanba az ő sovárgó lelke. Te szelid aggastyán, mégis nagy szerencséd neked, hogy itt Magyarországon dicséred Jehovát s nem ott a magas Északon, ahol, ha rád derülne az engesztelés ünnepe, nem tudom, minden buzgóságod mellett is hogy birnád ki a »hosszu napot!« Ilyen tartós koplalásra Succi - de még a honi jeles éhenkórász, Sanyaró Vendel fővárosi diurnista sem volna képes. Annál jobban érezné ott magát a Bukovay gyerek, ha volna arra valahol az é. sz. 70-ik foka körül magyar egyetem, hogy kerülgetné; s ha varrna rá hitelbe az ő szabója, kinek sürgetésére így felelne biztatóan, hogy: »Balinek úr, jöjjön holnap, akkor kifizetem!« - s ezzel csakugyan hónapokra terjedő respiriumot szerezne magának.

Forog a kerék, forog; csattog a vonat s egyszerre a brandenburgi mark fövenyéből elém komolyodik a nagy Berlin az ő kitünő rendjével és gyarló szinházaival.

A százados műtárlat csarnokait megelégedéssel jártam. A modern »latin« müvészet, de a belga is, magasan áll fölötte. Önmagával összehasonlítva azonban, előadásra s tartalomra megnövekedett. A rekonstruált egyiptusi és görög hajdan, melyet a két templomban külön díj mellett mutogattak, kellemes illusztrácziói egy idevágó tanfolyamnak. Értékre jóval nagyobb volt ennél a »höhere Bilderbogen«-nél a római osteria utánzata az ő elmés torzitásaival, »gschnas« ódonságaival, mulatságos figuráival, mindenik élczes vonatkozás tövisét eresztvén bele valamely legujabb styl képviselőjébe. Szinte francziás esprit sziporkázott s bécsi humor piroslott felém e müvészi becsü tréfákból.

S ami elmésség innen kiszorult, arra vendégszeretően borult rá egy-egy árnyas házikónak a födele. »Judenaas rrraus!« ordítá egy vöröskrétás inscriptio. Amire egy engesztelő kék plajbász így felelt: »Nu nee, se werden drin bleiben!« A nyirkos falon penészgomba és antiszemitizmus testvérileg virítottak egymás mellett a kedvező légkörben.

Rikoltó magyar öltözetbe bujtatva sipoltak és doboltak minden magyar íztől és szintől messze elrugaszkodott »honni dalokat« a sztannai sváb gyerekek, akik szünetközben az ő dísztelen, terpedt glogováczi szólamukkal hirdették az imádott hazát. Vagy hármójukat szólitottam meg magyarul, s valamennyi ezt a választ zengte felém: »Mir kinna kána nid ungrisch.« Hanem, hogy a hires bécsi »Damenorchester« müvész hölgyein is mért ragyogott az aranyzsinóros piros attila, ezt még a közös ügyekkel sem bírtam magamnak kimagyarázni, ha csak azzal nem, hogy a németeknél még folyton kisért a csikós-romantika, s ezt megadóztatni jó üzleti fogás.

Éltem ez alkalommal, hogy lássam és halljam végre a hires Treitschkét, a legporoszabb burkust, aki már Sedan előtt is fojtogatott mindent, ami nem lutheranus és német; Versailles óta azonban a holt ellenséget is agyonütögeti. Ott lézengtem az aula keskeny folyosóján egy darabig, nézve a fiatal Germániát, sörényes fején az aránytalan piczi kerek süveget s az orrán önérzetesen villogó pápaszemet. Egy debreczeni ifju vezérelt, akit szittya kevélységéből ki nem forgatott az összes német dicsőség, érdes magyar nyelvét meg nem simitották a Grimm testvérek, lépten-nyomon keményen oldalba lökve a nagy Sanderst, s mint a támadásra csörtetve rohanó szarvasbika, terepély agancsaival szerte öklelve a deutsche sprachlehre szövevényes fonadékait és tüskebokrait.

A tanterem egy csöppet sem rondább, mint a budapesti egyetemen bármelyik. A padok széleit kirojtozta a bicska itt is, a védtelen fehér falon itt is ubique locorum jacent nomina.

Hogy ütött az óra, megnyilt az ajtó s a diákság néma sorain áthaladva, egy hatalmas alak foglalta el a széket. Ez Treitschke, a haragvó, a rettenetes, aki most a jezsuitákat morzsolja szét argumentumainak malomkövei között és bizonyitásának roppant pőrölyével lapítja szét a pápákat; s hogy ezek védelmében rábizonyult nehány tévedés, vérszemet kapott, s most igazakat és tévelygőket egyaránt zúzogat össze. Izgatott lelkének szenvedélyes haragja csapkod ki belőle. Protestantismus és németség neki egyazon fogalom.

Ő igazán »olvas«, csak hogy könyv nélkül. Előtte az irás, melyet vaktában forgat. Betéve tudja leczkéjét, s midőn széles kezében a vastag sorokkal teleszántott papiros remegni kezd, ez azt jelenti, hogy következik a tulsó lap, melyről tudja, mely szóval kezdődik és végződik, bár soha felé nem tekint. Némelykor megakad; de ez nem a szabad előadásnak szinte vonzó akadozása, hanem a megszorult emlékezet kinos hebegése. Mint a meglódult sziklakövek dörögnek alá mondatai, ugy, hogy a hallgatónak elszorul bele a lélekzete. A nyelve ragyogó. Tartalmas essay az ő felolvasása, s könyvben kétségen kivül nagyobb élvezetet nyujt. Kiejtése kegyetlen. A legdísztelenebb németség, melyet Büchner óta hallottam. Lapos a-ja nincs is. Ez - ha szabad mértani képpel élnem - a függő irányban megnyújtott magyar a, hasonlatos a palócz aa-hoz. »Ideaal« - »Daasein«. A »Kirche« neki »Kärche«, a »Dogma« pedig »Dochma«.

A vérszem, melyet föntebb példakép használtam, való; még pedig régi conjunctivitisben - magyarul (de nem magyarán) köthártyalobban - mutatkozik nála. Ezen fölül a jeles tudós és iró süket, mint a homokhányás. Ebben az ő testi fogyatkozásában aztán csak annál élesebbre feni fegyverét, csak annál sürübbre szövődik bele minden idegszálával az egyedül idvezitő protestantismusba. Kérlelhetetlen németségének fanatizmusával leszedné a katholiczizmusról még a keresztvizet is, nyakas elfogultságában megtagadva tőle a müvészet fejlesztésére hatott nagy multját. De minden heves dialektikája mellett sem merte bizonyitani, hogy az oltárképtagadó, rideg protestantizmus adott szárnyat a müvészetnek.

A tanár, óra végeztével, tapsot kapott. Nekem egy kis parázs »vivat« jobban esett volna. Aztán fogta a paksamétáját, és anélkül, hogy köszönést adott vagy vett volna, katonásan távozott. Egy fő sem hajlott meg előtte; még csak utána sem néztek. Az actor a szinfalak mögé lépett.

Három órával később a laerti pályaudvarból vitt a vonat Hamburg felé. A Spree-csatorna partján embereket láttam görbedni a megrakott hajó kötéljármában. A hirtelen gyülemlett fekete felhőbül nyári eső zuhogott alá és tehetetlenűl pattant vissza coupém vastag ablak-üvegéről. A lucskos országuton egy kutya húzta gazdájának kereken járó kintornáját. Isten bűnömül ne rója: de nagyon jól éreztem magam annak boldog tudatában, hogy nem vagyok komédiás kutya, vagy - ami még ennél is szomorúbb - hajós legény a Spree partján.

Elhalóban a nyári zivatar. Keleten föllobog a szivárvány mint egy ívbe hajlított roppant nemzeti szalag. Hazám színei köszöntenek le hozzám, s a lüneburgi rónában, melyen körösztül vágtat velem a gyorsvonat, megpillantom a magyar pusztát. A napszállat meleg világában apró nyájak tanult rendben párosával indulnak az emeletes akol felé s keresem: az ojtott lábu pásztor nyakában nem-e lóg le a dob, melynek ütemes pörgésére szedik lábaikat az ürük. S mégis, hogy az aczél-tövissel vértezett sövények közt masiroztak haza a kaszárnyájukba, szivemből felfakad a nóta, hogy aszongya: »Estelegyik, hajnalogyik - gulya ménes takarogyik.« S hogy éjbe borul a vidék: egyszerre kigyul a sok sárga fényű csillag előttem és alattam - a csatornának gyengén fodrozott fekete vizében Hamburgnak ezernyi gánzlángjai.

»Hamburg ist ein schönes Städtchen«, énekli a német vanderpurs. Nagyon régi nóta lehet. Hamburg ma már fényes, nagy város. Szabad kikötőjének boldog világa épp akkor élte végső napjait. Hanzai büszkeségének magasából a többi város szinvonalára dekretálta le a birodalmi egység katona-mértéke. Hanem azért erős pulzusát, melyet folyton táplál a tenger hatalmas lehe, s szeretetreméltó temperamentumát, egy nagy és általános jólétnek nyilatkozását, meg fogja tartani. Századok hagyományán s a felgyülemlett nehéz milliókon nem egyhamar fog ki az egyenlítő drill. A kemény kérges tölgy már nem igen alkalmatos a megnyirásra. Az uj nemzedék fa-iskolájával persze könnyebben boldogul majd a reichseinheitliche olló.

Osztrák-magyar proveniencziánkra - ha egy kukkot sem szólunk is - legott azzal vallunk rá, ha a trafiktalanság paradicsomi korszakát élő dohányos boltok egyikébe lépve, megropogtatjuk a szivar felső végét, vajon szelel-é? A kereskedő úr és az ő segédei összenéznek s fölénnyel mosolyognak, hogy ez a próba »igazi havanna termésnél« be nem válik. Igazi havanna! Ez a kaczérosan fölpántlikázott, illatos faládákba sajtolt pfalzi származásu szunyogfüstölő? Akár egy széles talpú, csontos pfalzi paraszt leányzót látnék, vállán spanyol mantillával s bütykös kezében a manillai hölgyek legyezőjével. Dohány dolgában mi kiskoruak vagyunk az ő szemökben, íz- és illat-vakok. Az a nagy vörös ház ott Budapesten az alsó Duna kőpartján a megmondhatója, mekkora összegek vándorolnak el a szép Elba-városba olyan »ültetvényi« szivarokért, amelyeknek annyi a közük Havanához, mint faggyúnak a vajhoz.

De végre is: füstöl az a dohány-kolbász, s karikáit eregetve gyönyörűséggel nézem a folyóbul kiszélesített Alster-medenczén a szanaszét nyilaló apró gőzösöket s vidáman lengő vitorlás csolnakok hattyu-raját. S ha a medencze fölé épült zsongó pavillon erkélyéről pillantva alá e boldog vizi életbe, ezt megkivánom magam is: oda ülök az egyik hajócska orrára. Nyájas, néha pompás nyaralók rendszere övezi e tó széleit, míg mögöttem kevély hôtel-paloták sora kiabálja túl egymást vendéghívó lobogóival. Gondozott kertek lombos ölén félig elbujva, gazdag patricziusok vidám kastélyai fehérlenek. Oszlopos verandáin, a csikos sátor széles ernyője alatt ülnek a háziak és jó barátok. Fehér ruhás nők pipacsos hintó-kalapjai viritanak felém, s eljut hozzám foszlánya egy friss kaczagásnak, s zengő moraja a salon zongorájának. Szép élet folyhat ott. S ahol megáll a mi uszó kis omnibuszunk: mindenütt árnyas fa, rózsabokor, fürtös virág, ragyogó gyep, ugró vizek, ifju nép a lawn-tennis edző játékában, futtató fiúk, gyűrűben forgó kis lányok, s kaczkiás vierlandi - néha meg egy-egy elömlő szerecsen dadának az ölén sikongó, vagy apró hintókban a terepély hársnak zöld homályán szendergő hamburgi babák. Csupa derü és boldogság, amit látok. És mellettem is, körülöttem is zajos nevetés. Hát itt minden nap van ünnep? De hiszen ünnep is mindig egy sugaras est és az ifjuság maga.

Szines, szellős ruhában fiatal nők mulatnak jól nevelt, kellemes urak társaságában, majd németül, majd angolul, majd meg azon a »plattdütsch« szólamon folytatva beszélgetést, melyet a kedves Fritz Reuter kedveltetett meg velünk.

Az itteni családokban az angolos nevelés van elfogadva. Természetükhöz jobban is vág a tengerlakó nép szokása és erkölcse, mint a németé. Meg is jelen minden évben egy csapat legény a legkegyelmesebb királyasszony háromegy - már mint európai, ázsiai és amerikai, vagy most akár afrikai - birodalmából is, és keblére tűzve az ilyen leányvirágot, viszi fel Skócziába, vagy hónapokig tartó nászuton a Himalája oldalába, vagy Mexiko fensikjára, vagy Kanadába, a Niagara vizesése mellé. S ha kérdik a hamburgi mamát, mint kérdeztem én is egytől: hol is van a szöszke Trudchen kisasszony? - azt feleli, hogy - »oda át van férjnél«. Ami persze nem azt jelenti, hogy oda át az Alsterbassin, hanem oda át Atlantisz tulsó partján.

Uhlenhorst végső pontján kiszállt - igazában kirebbent a fiatal társaság s jött eléje a partról egy épp olyan fiatal, aztán összeelegyedtek hajlongva és ölelkezve. A lányság tánczolva, az ifjak masirozva léptek a kertbe, s a fellobogózott villa erkélyének tarka vászon ernyője alól vidám köszöntés hangzott feléjök s lebegtek a kendők. A dobogó végéről fiatal nő közeledett mély gyászban; s hogy találkozott vele a víg sereg, lecsöndesült. Tisztelték az ismeretlen hölgy fájdalmát. Haja fekete, szeme sötétkék - amolyan fleur mystérieuse. Özvegy volt-e vagy árva, nem tudom - de nagyon szerettem volna a vigasztalója lenni.

Az Alster-medencze öblét nem csupán vitorlás csolnakok jelképes hattyúi, hanem valóságos hattyak is népesítik, melyekről egy itteni polgár gazdag hagyatéka gondoskodik. Lohengrin madarának itt olyan bőséges jó dolga van, hogy hízik bele s egyszerre az a zsíros epikuri gondolat lepett meg, mért is ne lehetne a hattyúnak, mely végre sem egyéb, mint amolyan magosabb lúd, fehér libamájat nevelni? Mért e kiváltságos kimélet? Régóta nem énekel már, s végső dala egy prózai geggenés. De még csak a sürűn megénekelt festői főhajtását sem tapasztalom itt, mint látjuk a mi városligeti tavunk hattyuinál. Mindnyájan merev tartással, úgyszólva glédában eveznek. Hogy engem Németországban minden a katonai regulára emlékeztet!

A városnak ódonabb utczáit róva, eszembe jut az ő irodalmi múltja: a nagy és nemes Lessing - emlékszobra ott áll a libavásáron - s a nagy és édes, a pajkos és kinszenvedett Heine, meg az ő józan, dúsgazdag nagybátyja s a szép és kegyetlen cousine, meg az okos Campe.

Még magyar szálak is szövődnek tünődéseimbe: egy fekete és két piros. Itt a St-Nikolai sírkertben van eltemetve a bihari oroszlán, Beőthy Ödön - és ide hozott magának a Bakony mellől bájos asszonyt egy hanzai ifju patricius.

Napokig elbódoroghatnék az itteni állatkertben. Tán nincs olyan tartalmas, mint a berlini, de sokkal vigabb. A trombitáló elefánt wagneri tubusát, a gnú bömbölését, az oroszlán dörgő ásítását, a kazuár dobolását s egyéb állati hangnyilatkozatok szimfóniáját kellemesen zengi túl a kettős zenekar, melyet vidám ebédelés, csacska kávézás és politizáló sörözés mellett hallgat a közönség, mig a fiatalja nagy körben forog a szülők tábora körűl. A mama nem tipeg itt aggódással a lánya mögött, mert bízik - a fiúkban. S nézve az ifjú Hamburgot, megint elém tolakszik, hogy katonai államban vagyok. Mig nálunk a gyermek még harczias indulóra is tánczol, emitt a hullámzó keringőre is maséroz.

Magam egy asztal mellé telepszem s nézelődöm. Szomszédomban két nő serényen kötöget. Soványak és okosak. Az egyiknek ölében kövér kutyácska ül. Egy leperdülő falevéltől nagyon megijed a drága kis állat, amire aztán az asszonya ijed meg, ettől meg a másik hölgy, ugy hogy elejti a harisnyáját - már mint azt, melyet a kezében tartott. Én tanult emberséggel fölszedtem a pad alól, s ez udvariasságomért a neveletlen dög felém kap. »Ei Schnuffchen - feddi őt gazdája - illik ilyen neveletlennek lenni a bácsi iránt?« S gyöngéden meglegyinté az orrát. No lám, azt sem tudtam, hogy rokonaim vannak Hamburgban.

Az aquarium tündér-barlangjában, a tenger méhének csodái: éhes rózsák, emésztő tulipánok, halászó drágakövek, gyilkos opálok, viruló apró szörnyetegek. Legkülönb darabja e gyüjteménynek egy piczi kedves kis halacska, amely boldogan uszkál a folyton gyöngyöző sós vízben. Czápafi, a tengeri fenevadnak babagyermeke. Ridegségben van szegény. Apja, anyja valahol az indiai vizekben lesik a hajók hulladékait, vagy a hullámsirba temetett holttestet, melynek az ő kielégithetetlen hasuk lesz a rettenetes kriptája. A czápácska gyorsan nevekedik; maholnap kicsi neki ez az üvegház, kirugja az oldalát. Mire szánják, ha egyszer nagy czápa lesz belőle, nem tudja még senki. Talán a vaskanczellár utódjának van kijelölve. Nálunk bizonyosan végrehajtót nevelnének belőle.

S hazamenet eszembe jut a mi városerdei állatkertünk, vékony halacskákon böjtölő pelikánjaival, az ő koplaló tigriseivel, kóczos köpenyegben búsan kérődző tevéivel, porolatlan bundáju medvéivel, álmos papagályaival, unott majmaival, gazos utaival, dudvás gyepével. De hiszen fényes Bécs városa még ilyennel sem dicsekedhetik. »Igaz-e galambom?« mondom a takaros vierlandi virágárus leánynak, egy fakadó rózsabimbót váltva meg tőle, melyet nyájasan a kabátomba tüzött, s mosolyogva mentegetőzött, hogy nem ért oroszul.

Végig bolyongok a Steinweg hosszu szerén, a város régibb részein. Odamenet az apály miatt meglohadt csatornák zöldes fényü iszapjában láttam a megrekedt kőszenes és lisztes dereglyéket, várva a lenditő dagályt. Észrevétlen telik meg ismét az ilyen árok, s a gyülemlő víz lassu csobbanással emeli a terhes talpakat.

Mind közelebb érem a kikötőt. Megszinesedik az élet, erősebb a zaj, sürűbb a nép, forr a közlekedés. Csoportokba verődve, zsíros kaftánu héberek motollálnak a karjaikkal. Zagyva, érthetetlen beszédükből ki-kiharsan az »Amerika« szó. Kivándorlók: orosz és moldvai zsidók. Tépett ruhában, de tarka üveg tűkkel és vaksi gyémántokkal teli tüzdelt, fésületlen vendéghajnak gyanus diszében, a kóser fogadó küszöbén ülnek guggon a család asszony-tagjai, bibliai naivsággal vadászgatva a csemeték tömött üstökében, akik az anyák ölébe hajtva fejöket, czukrot korczogtatnak. Szennyen és rongyokon keresztül diadalmasan ragyog felém az egyik hajadon szépsége. Szerte dobálva kaczér pillantásait, fogadja udvarlását egy zsidó legénynek, aki alkalmasint az uj igéret földjén fogja magához fűzni ezt a mosdatlan Ráhelt.

Elzüllött alakok ténferegnek a veteményes és halas piacz körül. A gin-csárdákból kivánszorgó matrózok még csak a kijózanodást várják, hogy ismét hónapokra nyuló kemény szolgálatba szegődjenek, a melynek busás keresményét nagyrészt e csapszékek tivornyáin verik el, hogy a hihetetlen fáradalmakkal s emésztő nélkülözésekkel járó tengeri napszámért kártalanitsák magukat. És ugyan-ennek a térnek lépcsőin haladt és halad le a mentő hajó felé, megváltozott arczczal és névvel, az európai szökevény is a rá bizott pénzek maradékával. Hagyján, ha csupán a megkárosodott részvényesek sírnak utána. A transatlantikus hajós társaság íves kapujára ezt irhatná oda egy új Dante: »no lasciate ogni speranza voi, ch'entrate!« Új élet kezdődik az új világban. Többnyire odavész, aki rálép. De néha megváltja, megtisztítja a munka, lankadó erejét edzi a nagy példa, s meghanyatló hitét éleszti a töredelem, a remény s a - honvágy.

A parton szegény asszonyok böngészik a kosárból kirostálódott kőszén-morzsákat, s virgoncz gyerekek - a kátrányozó hajóslegények ingyen postásai - büszkén s boldogan eveznek oda a hajó oldalához, meg vissza. S hogy fölemelem fejemet: szédítő sürűségben meredez előttem az árboczok rengetege. A világ minden részeit járó, mély fenekű roppant alkotmányok gőzdarú segítségével öntik magukból, vagy döntik magukba a terhet. Hajnalban ez Ausztráliába, amaz Hongkongba, a harmadik Hammerfestbe, a negyedik Archangelbe, az ötödik Kamerunba indul, az új német gyarmatba. A többit nem is kérdem, hova készül. Mint a Windischgrätz embere a bárón, a távolság itt a tizezer kilométerrel kezdődik.

Benéztem egy személyszállító hajóba. 2000 lónak az ereje hajtja, 1600 utast fogad magába s szolgálja 125 legény. Egy óra multán volt indulandó. Hamarjában megkérdezek egy csinos fiucskát, aki nagy csörömpöléssel öblögette az üvegeket a pompás ebédlőben, vajon hányszor járta már meg Amerikát? A kis pinczér fölhuzva szemöldökeit, azt feleli:

- Vagy tizenkétszer. De voltam már Siámban is, meg Braziliában is, meg Kalkuttában, meg...

Csitt te! Elég már, adta süvölvénye! Hiszen nálunk a gyerekek nem tudnak annyi geografiát, mint a mennyit te összehajóztál! Nesze ez a márk, s bele ne essél a vízbe!

Nini, a karcsu »Psyche!« Hát megvan még? Ezzel járta meg csak az én B...s Danim! Több éve, hogy itt Hamburgban találkozik egy edinburgi barátjával, kivel a karlsruhei technikát járta. »Este indulunk; jöjj délután bordra, a »Szájkin« lakom. Ott aztán kedvünkre beszélgethetünk, mert én annak a szép hajónak a parancsnoka vagyok!« Nagy dolog az, fiatalon vezetni egy hajót, s az én Danim sietett is a találkozóra, hogy egész dicsőségében lássa »captain F. Robert« barátját. Beűl a csolnakba s mondja a legénynek, a »Szájki« mellé evezzen vele. Húzza a matróz, felnéz Dini minden hajófarához: csupa »Wieland«, »Aglaja«, »Odin«, »Batum«, »Jocelyn«, »Balduk«, »Pharamond«, »Struensee«... csak a »Szájkinak«-nak semmi nyoma. Már meg akar fordulni nagy elkeseredésében, amidőn magasan a feje fölött megszólamlik egy ismeretes hang. »Ähoi! Däni! Come here! Hiszen ez itt a »Szájki!« Nem látod az oldalán?« Dani fölpillant s ott látja a hajó oldalán, orrán s koszorúin, hogy: »Psyche« - amely névnek tiszta angol nyelven »Szájki« a neve, hogy lepné el a volapük!

Kohn-gyüjteményembe is szereztem egy érdekes példányt. Itt fedeztem föl Kohn Lázár Sámson urat, aki részletfizetésre árulja Isten áldását ez immáron legendárius hirre kapott jelszó alatt: »Gottes Segen bei Lazar Samson Kohn!« És az áldás csakugyan bevált. Legalább ő nála, mert jól felgazdagodott a szerencse-cultusnak ez a prófétája.

A zajtalan, de annál pénzesebb gazdagságnak hatalmas ware-housejai, siloi s dockjai ott magasodnak az új kikötő mellett és körül, a szakadatlan munka, a növekvő gyarapodás látható jelei gyanánt. Apródonkint porba döntik a régi Hamburgot az ő fába ékelt, keskeny, meredek falaival, homályba vesző ódonos csarnokaival.

Fönn a parton emelkedik az élemedett hajós legények menedékháza, a »Seemannshaus«. A matrózt az ő életének örökös koczkáztatása, a szolgálatnak a kegyetlenségig fokozott szigora, a szárazföldi örömök nélkül való hosszas koplalás, az egyszerre kijáró busás bér: könnyelmüvé nevelik. Megszabadulva a kapitányi fegyelem szorító bilincseitől, az ilyen hazatérő hajós félelme és veszedelme a kikötő korcsmáinak, de egyszersmind éltetője is. Aki valaha vetett egy pillantást egy altonai matróz-tanyába, az megrázkódva tántorodott vissza az eléje bűzlő jelenettől, melyben legundorítóbb a 40 és 60 év között virító, téglapirosra kifestett hölgyvilág. A rendőr csak a válságosabb pillanatokban lép közbe. Legnagyobb vivmánya a szenvedélyesen dorbézoló legénység fölött az, hogy a hajók parancsnokságaival egyetértőleg megtiltja neki: vasárnap lépni a partra - mert ilyenkor a vérmes, izmos hamburgi kövezőnek, zsákhordónak s mészáros legénynek is csúcsos kedve szokott kerekedni. De azért hétköznapok éjfelein is takaros verekedések esnek St-Paulinak széles fő-utczáján a vízi és szárazföldi patkányok - a »kátrányos kabát« és »rövid bugyogó« között.

A St-Pauli városrészben örökös a vasárnap. Egymást éri a szinház, fényesen kivilágított mindenféle nemzetiségű tingl-tangl, egész falkái a »kék macskáknak«, melyek egyikéből egy fáradt honleány szük melléből heje-hujás magyar nóta is zihált felém. Dohányos- és szerencse-boltok, virágárus és 27 filléres apró sátrak, vándorló tűzhányó emberek, zenészek és humoristák, meg az ilyen éjjeli műipar száz alakjai hívogatnak és kisértenek...

Benéztem a börzébe. Oda is egy hirtelen eső kergetett. Éppen ütötte a delet, a mely órában megindul az »adok-veszek« breugheli színjátéka. A csurgó ernyők közé nehány végig öntözött nő is tolult a csarnokba s félénken s szemérmesen pislogtak, verdesték az ázott ruhájokat s rázogatták a nedves gyöngyszemekkel ékesitett fodraikat, mig binoklival fegyverzett mohó szemek szaladtak végig a védtelen menekülőkön; - galambok, tán paradicsom-madárkák a karvalyok között.

Helgolandba reggel indul a hajó s éjfélre visszatér. Csak el nem mulasztom az alkalmát, hogy annyi év után megint rátegyem lábamat erre a háromszinű szigetkére, melynek vörös falát, sárga fövenyét s zöld lapját egy ismeretes rím zengi.

A »Freya« gyors hajó. Eleinte vigyázva siklik át a fönséges oczeánjárók sorain, de már Blankenese kertjein túl, a szélesen kiömlő Elba torkolatában nekiiramodik, s még jóformán be sem reggeliztünk, már Cuxhaven dobogóján sereglik elénk a közönség, s az estacaderól vidám köszöntések szózata hangzik, s emberek s némberek boldogan ölelkeznek. Nincs, ami az utassal annyira megéreztetné az ő idegen voltát, mint az ilyen atyafiságos ölelkezés.

Husz percczel később ott lebegünk ismét a fekete vizek hegy-völgyén. Sok derűlt homlok hirtelen elborul, sok piros arcz fehérre válik, s egy imént szélesen nevető bácsi, aki trombitáló énekével egy régi »herzallerliebste Karline« bájairól emlékezett meg, most félre vonul s elegikus öblögetéssel hajlik át a korláton.

S amint kezdi kinyujtogatni vörös testét az Északi tengerből a sziget, az utas is azonképen nyujtogatja ki lapoczkái közül a fejét s a hajó elejére gyűlve, néz szabad szemmel s tubuson át a mindjobban pirosodó Helgoland felé.

Még mindig fennáll a hirhedt »Lästerallee«, a rágalmak utczája, és jaj annak, aki a »vizi betegség« jelével: halovány arcczal teszi ingadozó lábát a szárazra. »Oha ho! Ei wie schwach - ach, ach, ach!« Igy hangzik a gunyos kardal, melyet legvigabban a lányok fujnak.

Mint a milyen oláh a magyar fönhatóság alatt álló Mehádia - épp olyan német az angol fenhatóság alatt álló Helgoland. Már meg is kinálták vele Németországot; akár ingyen is odaadnák neki. De minek elvállalni terhét egy veszendő porhanyó sziklának, melyet folyton őröl az áram, s a melyre egy sötét nap ránehezül egy rengeteg hullám-torlasz és maga alá temeti.^[1]

Hanem addig is vig ez a szikla és mulat mindhalálig. A régi friz csempészek ma nyílt üzletet folytatnak. Csupán a hajdani kalózok maradtak meg; csakhogy ma »vendéglős« czímen üzik a régi mesterséget. Hihetetlen, hogy ezen a kicsi földön mekkora pénzt lehet elkölteni egy nap!

Az emelő-gép nehány pillanat alatt visz föl a fennsikra, melyhez 190 lépcső vezet annak a számára, aki szereti a mászást. A kedves gyermeki játékházak fölé egy templomka kuporodik. A szigetke zöld plateauját harminczhat percz alatt léptem meg. Hajdan tehénke élődött rajta; de, ugy mondják, ez hamar lelegelte a virányt, hát most két gida osztozkodik a termésben; ezek is oda vannak pányvázva egy czölöphöz, hogy bele ne essenek a tengerbe. A veteményes kertecske krumpli-bokrait »Kartoffelallée«-nak csúfolják.

Fölemlítésre méltó az itteni serfőző épület is, ahol hetenkint négyszer lehet kapni friss - vizet. A városka utczácskái csupa »street« és »lane«. Victoria-street, Morton-lane stb. Hanem azért ma sem tud még angolul a friz szigetlakó. Az a két szál ágyucska, mely a kormányzó palotácskája előtt áll, csak ő felsége a királyné nevenapján dördül el egyszer egy esztendőben. Több mozsár-sütögetést el sem birna ez a morzsolódó morzsa része a rengeteg brit birodalomnak. A szigetke kormányzója azonban rettenetes komolyan veszi a maga tisztjét. Megmutatták nekem s nagyon elbámultam rajta, hogy nem a lyüki Tom Pouce volt, hanem egy termetes, vörös ur, kinek az arcza is viritott. Ugy látszik: a sziget-kormányzók is a szigetjeik szinét váltják magukra idők jártával, az évek és az old irish whisky lepergésével.

Óvatosan lehasalva Helgolandország szélére, alá tekintek a mélybe. Egy csolnak uszik ottan. Három leányka ül benne dalolva, s a szőke, csontos friz hajós evez. Oda hajtanak az árnyas sziklabolt alá s a hol legsötétebb, fehér kezeikkel megbolygatják a vizet s villamos fényben peregnek alá ujjaikról a tündöklő cseppek. Dél felől jő a szél s ma éjszakára várják a csodát, a midőn mentűl feketébb, annál szebben sugárzik a tenger.

Ott ringatja puha ölén az Északi-tenger az ő roppant vas babáit - a vértes hajókat. Kérgük mentül inkább vastagodik, a megrontására feltalált aczélhegyü löveg annál könnyebben szalad keresztül rajta. »A pánczélt kivéve, nincs is ezeknek egyéb czéljuk«, mókázott egy földim. »Mert hagyján a csúcsos golyóbis - de látja elsiklani amott azt az alamuszi vas czigarót? Alig látszik ki a vizből. Furcsa halászbárka az nagyon. A varsájában nem halcsíkokat, de halálos csíkokat rejteget. Ha egyet kibocsát magából, az mindjárt neki iramodik a kolosszusnak és eltiporja: fürge cselle a bálnát. Torpedo-hajó, verje meg a fegyveres béke!«

Hát ez itt a német hajóhad szülővárosa. Az ilyen hajó-gyermek szopik verejtéket, förösztik vérben, etetik puskaporral és öltöztetik vasba. Évről évre szaporodik a familia, embryologikus fejlődését azonban eltakarja szemünk elől a kemény tilalom. Még a tájára sem bocsátják az idegent. Növekedésének pillanatait aczél pőrölyök ádáz dörgése jelzi, és a mikor világgá jön, ezer bába sürög mellette és körülötte, akik között sajna, nem vész el a gyermek. S arra az időre, mire az emberi csecsemő szájában megcsillan az első fog: neki is meglett az első foga, a csillanó bronzágyu. Ezentul a maga erejéből tartja fenn életét - a halállal.

S körül virulnak a kertek, vijjog a parti fecske és a bömbölő gyár egyik ablakában varrogat egy szöszke leány és a kalitkában ugrál és énekel a kanári madár. Éles füttye átnyilal a kábitó zajon, mint fénysugárka a nehéz felhőn.

Az »Algir«, a mi hajónk, akár czivil a katonák között, szerényen feszül át a nagytekintetü és vitézlő vizi alkotmányok során, mig a sik tengerre ér. Ott aztán tele szedi a tüdejét gőzzel és a kedvező széltől puffadó vásznainak fehér szárnyán repül el a hosszu Langland mentében Dánia felé.

A te országod felé közeledem, oh fejedelmi kétkedő: Hamlet! Arra felé minálunk sem a legjobb szagu minden, s ott is minden felhő olyan alakot vált, mint a milyet látni akarnak benne a mi Poloniusaink. De azért csak felhő-alakzatok maradjanak! Nincs veszély, mig villámtermő borulattá össze nem verődnek.

A korlátról föléje hajlok a tengernek s »állok mély vizei fölött«. Hallgatom beszédjét s önfényének világában látom szerteporladását, tarjagos fölhabzását az ő hig barázdáinak. S mivel az ember mindig példával szeret könnyiteni magán, ha valami szorongatja lelkét, s fázva a végtelenségtől, szükebb határokat von maga köré: a hullám titokzatos zöld szinében egy hurczos, omló selyem ruhát ismerek föl, virágzó csipke fodrokkal, csöppek gyémántjaival s gyöngyszemeivel, melyek mintha egy megbomlott fonálról dusan peregnének szét. S mind odaadnám e kincseket, egy fiatal, kedves arcz szolgálatába, melynek rózsáihoz olyan jól illik a tengerzöld, s a mely szép szemével nyájasan tekint felém a távol Kelet felől. Ahol az a csillag ragyog, én is oda való vagyok!

Hajnali szellő kél, csipős és vidám. Kihuzom plaidemet a kantárjából, s hogy beburkolózom ebbe a bő palástba... ni, ni... a rojtjáról mi lóg le ólmos bélyeg gyanánt?... egy apróka sárkölöncz. Hazám földje! Milyen jó néha a gondatlan cseléd. Köszönöm óh Juczi, a miért hiányosan takaritotta meg ezt az én koczkás lebernyegemet! Miskolczon vagy Kolozsvártt boszankodtam volna miatta; a skandináv partokkal szemben azonban egy kis boldogság számába ment.

Ismét hallom a puha dán beszédet. Mintha csontja, gerincze sem volna. Sem k-ja, sem t-je, sem r-je. A dán ábéczében bizonyára benne foglaltatnak, de hallani alig lehet e mássalhangzókat. Szinte selyp ez a nyelv. Már pedig ez a három diftongus, szkeletonja a nyelvnek. Csak az aspirált h-ban mutatkozik, hogy széljárta nép ez. Mint egy kis örvény, mint a szifon: csaknem horkanáskép hangzik. A h-át nem kileheli, de erős inspiriummal bekapja, akár az osztrigát.

Partot érünk. Mind a hányan a hajó kisebbik szalonjában torlódunk össze. Egy csodaszép angol miss - hasonlatos egy budapesti chantant ünnepelt hölgyéhez - a nyugtalanság minden jele nélkül, hidegen és büszkén áll, maga előtt hosszan lebocsátott kezeiben lógatva egy maroquin táskát. Még arra sem mosolyodott el, hogy egy kis szőke gyermek tágra nyilt szemmel bámulta és aztán meggyőződéssel kérdezte az édes anyját: »Ugy-e mama, ez a szent Cecilia, kinek a fotografiáját apa hozta haza Rómából?« Az öreg gentleman, kinek a karján volt a szent miss Cecilia, szintén megjegyzés nélkül hallgatta a fiucska naiv bókját, mély csodálkozásának nyilatkozását; mert ha német szavából nem is, de a kis arcz imádatos kifejezéséből megérthették a hódolatot. Avagy nyügözte őket, hogy mindnyájan szánkat tátogattuk az igézetes alakra? E pillanatban fölkelt a nap s biboros tüze fölvillant a tengeren. Fönséges látvány!... de már bocsáss meg dona Sol: csak inkább nézem most ezt az angol kisasszonyt.

A douane prózájában gyorsan szétfoszlik a poézis. Hónaljig vájkált holmimban az emberiséges dánus fináncz: nem ágyukat csempészek-é Kopenhágába?

A hôtel d'Angleterre kapusának nagy könyvében éppen előttem iratkozott be az öreg gentleman: »Lord and Lady M...« Hát férj és feleség voltak. Óhh!...

Ha a Sund felől közeledünk a dán fővároshoz, a kép festőibb. A svéd Malmőbül tekintve, hosszu köd-sávolynak tetszik, melyből a Miasszonyunk temploma s a négy sárkánynak - természetesen réz-sárkánynak - egymás köré fonódó farkából alkotott börze-torony szolgál ki, elmosódó körvonalaival inkább valami távol uszó gálya árboczaihoz hasonlitva. Helsingborgból a dán partnak már ingó bokrait is megkülönböztetjük. A délutáni nap erős világában sugárzik vérvörösen a kronborgi kastély, melyben Struensee volt fogva halála napjáig. Sok mindenféle foroghatott a finom elméjü államférfi hánykódó lelkében; gonosz véget sejtett; azt is, hogy az udvari krónikások rut pletykákat fognak róla följegyezni. De azt mégsem gyanitotta (s nem is érdemelte meg), hogy a Mayerbeer öcsse drámába foglalja, a melyhez finom benyitó zenét irt ugyan a hires bátya, de minden eredmény nélkül.

S kifehérlik a hatalmas bükkök lombjaiból Marienlyst is, a szenvedélyesen épitkező VII. Keresztélynek egy kisebb kastélya, mely ez idő szerint fürdői vendégfogadó. A verőfényes napnál ragyogóbb tündöklés ömlik el e tájon: a Shakespeare lelke. A vigságos, tarka mozgalomból is fölmerül előttünk a boldogtalan királyfi árnya, aki - az élelmes hôtelbérlő biztositása szerint - ama névtelen kő alá van eltemetve, mely a fogadó mögött egy domb fölött áll s a melyen, 60 őre árán, minden jóhiszemü látogató elmerenghet A dán régészeti társulat azonban lenézi ezt a Hamlet-ipart, amivel ugyan még nem teljesitette a kötelességét; mert ez az volna, hogy erről a vendéglősi élelmességről, mint annyi más érdekes titokról, rántsa le a leplet. De mit szólana ez a tudós testület, ha megértené, hogy nálunk meg, az országnak egyszerre három pontján is, kutatják hős Árpád apánk hamvait?

A Sund partja Helsingörtül Kopenhágáig, a közbeeső Klampenborg-fürdővel, nem egyéb, mint kertek és nyaralók füzére. Minden palotácska előtt hosszu póznán lobognak az ország vagy a család szinei, s himbálózik e vizi szorosnak békés tükrén a yacht. A minduntalan megálló gőzös folyton adja s fogadja a kirándulókat. Hajónk némelykor elfojtja gőzerejét, csak uszik csöndesen. Ilyenkor egy-egy népes ladik surran feléje s a kormányos csavarintására élével csapódik a nagy alkotmány oldalához. Személy- és áruváltás egy pillanat műve, asszony s gyermek csakugy repül fel hozzánk, vagy le tőlünk, mialatt egyre tánczol a csónak, melyet magával ragad a hajó sodra. Milyen rikácsolás esnék ilyenkor minálunk, ahol a folytonos gyámkodás kiskoruságban hagyja meg a közönséget utazás dolgában is.

A három izben felvont zászló int bucsut vagy köszöntést az ismerősök felé s hajónk parti oldaláról röpkednek viszonzásul a fehér kendők. A rövid nyár egy végtelen hosszu ünnep itten, teli olasz derűvel s hansai jóléttel.

Egyes nyilásokon át felém szikrázik a királyi vadas gyepének zöld tüze. Az egész kontinensen ilyet csak Seeland só-párás levegője s derengő éjszakái nevelnek. Boldog andalgással jártam arra sok év előtt először. Semerre korlát vagy tilalomfa. A szelid vadak: dám, őz és szarvas, egyenként és csoportosan lövés-távolra legelésznek. S amint fölemelték rám a fejöket s nagy szemökkel néztek hosszan a nyugtalanság minden jele nélkül: észre veszem, hogy valamennyinek piros, vastag csöppekben hull szájából a vér - az áfonyának vörös leve. A terepélyes bükksoron túl két sugár női alak közeledett. A fehér ruhájukon fölfelé futó árnyakról tudtam, hogy közelednek. Itt-ott egy sétáló bevárta őket: az urak mély köszönéssel, a nők még mélyebb »kniksz«-eléssel. Természetes, hogy meghajoltam én is. A szokott mértéknél magasabb, karcsu fiatal nők voltak: a felséges úr leányai. »Dánia rózsájának« Alexandrának, ez idő szerint Edvárd walesi herczeg nejének virágszál hugai - Dagmar és Thyra királykisasszonyok. Még akkor boldog hajadon sorban: ma az egyik a világ leghatalmasabb trónusának remegő felese, bús hitvese az üldözött czárnak; a másik az országjafosztott welf király felesége, kinek elméjét megrenditették a nihilista merénylők.

Mindenfelől s mindenfelé jön-megy a sok hajó; gőz erejétől hajtva, vitorla-szárnyakon repűlve, kibukkanva a messze homályból, elmerülve a távol borujába, szünhetetlen sürgésben szántva a Sundot, melynek sima vizére fényes hálót szőnek az egymást metsző barázda-vonalak. Besiklunk az öbölbe. Szemben számtalan kürtő okádja kövér gomolyait. A hadi hajó-gyár elsőnek dörgi elénk a köszöntést, mely inkább hasonlit fenyegetéshez. Itt is éjnap dolgozik a pőröly s épülnek az uszó bástyák.

Vasuton érkezve Kopenhága alá: az első név, a mely szemembe ötlik, a régóta kegyelt Kohn, mely egy roppant »maskine wäfveri«, azaz szövőgyárnak vörös falán ágaskodik szálfa-betükben. Gyűjteményemet érdemes példánnyal gazdagithatom: ötszáz munkás keresi meg nála a kenyerét. A régi várfalakat itt is ledöntötték s eltüntek a királyi szélmalmok - mondok: a szélmalmok is. Hosszu sorokban épülnek a boulevardok. A modern házak sivár vonalaiban, vigasztalan egyformaságában a megátalkodott gyakorlatiság. E józan arányok hüvösségétől fázik s csak a régi csucsos födelek alatt enged ki ismét az én elszorult lelkem, az igazi közösség, a jó szomszédság ódon falai közt, a kedves szük utczákon, a hol a tüsszenésről is egymásra ismernek az emberek.

Mint Münchent, Kopenhágát is szinte ötödrészben nyaratszaka idegenek lakják. Ez a szám megfelel annak, mely ilyenkor hazulról elszabadul s hüsel falun, vagy szintén külföldön keres okulást és szórakozást. Ha módomban volna, nem nyáron utazgatnék, a mikor a nagy város nincsen otthon és csak fogadóit nyitja meg, a szinházait pedig becsukja, mint Bécs, hol az »idegenek forgalmának emelésére« társulat alakult, melynek tagjai az utazási évszak idején mind megszöknek hazulról.

A dán nemzeti szinház, melynek vagy tiz évvel ezelőtt csak alap-vonalait láttam, diszes épületté derűlt azóta. Akkor az óvó deszkakeritésről a magyar czimer sugárzott felém, hirdetve »ungersk« borait valamely vállalkozónak. Ittam a honi termékből. A gonosz férfiu a dicső szamorodni bornak nem elárusitója, de árulója volt. Átkom reá!

Sok szépet hallottam a dánok szini irodalmáról s a kitünő előadásról. Be köllött érnem Holberg és Oehlenschläger érczbe öntött szobraival. Jelentőségük intim nemzeti lehet, mert szellemök nem csapott át a Sundon, mint az Andersené, aki persze nemzetközi költő volt. Vagy tán azt is lehetne mondani, hogy éppen azért, mert a drámairók nem a nemzeti vágyakat, nem a nemzet lelkének megnyilatkozását segitették magasabb kifejezésre, nem is hatottak hazájukon kivűl se mélyebbre, se messzibbre. A nemzeti pulsus az, melyet mindenütt a legjobban értenek és érzenek meg. A dánok legfényesebb géniuszának alkotásai azonban mégsem nemzetiek. Thorvaldsen egy véletlenségből kétezer évvel később született görög szobrász, kit Island hévizeinek fölcsapó sugarával együtt lövelt világgá a termő őserőnek fönséges pillanata. Udvari krónikások hamarosan ki is turták régi irásokból, hogy az ősei királyok voltak Islandban. Ha azok voltak is: a nagy Bertel mégis csak »a maga őse« és örök dicsősége ennek a kis nemzetnek. Itt minden szép vonal tőle ered s hozzá vezet vissza. Oltár nem emeli magasabbra - a legprofánabb házi tárgyak, melyeket müveinek gyarló másolataival lepnek el, meg nem ártanak neki, mint meg nem öli a muzsikáló sörházi óra a don Juan ouverturejét.

Nem hogy itt elmondjam, de hogy lelki fürdőt vegyek, néztem el megint abba a komor épületbe, melyben a Thorvaldsen görög világa köszöntött s a hol aesthetikai ájtatosságomat végeztem a grácziák előtt. A népismei muzeumon, az északi régiségek gyüjteményein sem azért vándoroltam át ezuttal is, hogy egyes darabjait az utánam következők számára apróra felsoroljam. Csak ami folyton változik s csapong: a hullámzó élet rajzása való ezekbe a röpke lapokba, hogy képét adjam a messze távolnak, ahol a nép mindig más és az ember mindig egyforma.

Bármerre jártam, mindenfelé találtam magyar nyomot, mivel hogy kerestem. S éppen ez okból állok meg tünődve a »Jernbankors over Europa« előtt, ami azt jelenti, hogy Európának vasuti mappája. Amott kelet felé, Abony tájékán van a kis Farmos, a hol régentén megvetette a lábát egy dán ur, aki a szabadságharcz idején az ő két magyar sógorával beállt magyar »tappre landsoldat«-nak: azaz volt velök honvéd. Ez Kaas báró, kinek fia Ivor nemcsak arról nevezetes, hogy a legfényesebb magyar publicistai tollak egyike, de arról is, hogy a nevét éppen megforditva ejtik nálunk: lévén ő dán-nyelvtani igazság szerint nem Kaas Ivor, hanem Koos Ivár, ami ellen azonban ő eddig nem tiltakozott; s ez annál feltünőbb, mert erős befolyása alatt áll fonetikus szenvedelmekben leledző Rákosi barátjának, aki Ruszszórul, Kornejről s Bájronrul beszél az ő olvasóinak. - Az Ostergade hosszu során tovább haladva, egy zenemükereskedés ablakaiból magyar dalok és tánczok virítnak felém - az innen Kopenhágába szakadt Kéler Béla és Fahrbach szerzeményei: megannyi »Souvenir de Budapest«, »Városerdei polka«, »Margitszigeti ábránd«, »Zugligeti bucsu« stb. Amodább meg egy Éncsillagfinak hajnövesztő és szakálindító kenőcsbüvész képcsoportjaiban, ismert magyar szépségek és - Orbán Balázs. Amazok fejök hullámzó diszével dicsérik F. Arvid úr találmányát, ez meg dárdányi bajszát köszöni a nagy férfiunak. És ha akarom, magyar még az a »Java kávé« is, mely egy füszeres boltja fölé van irva.

A büszke Kristiansborg, a királyi kastély, melyet a mult század végén elpusztitott a tüz s amely azóta ismét leégett, már csak muzeális czéloknak szolgál. Maga az uralkodó család a csöndes Amaliegade apró palotáiba vonult. Ide jár el néha pihenni a minden oroszok czárja. Biztosabb rév neki a királyi apósnak szinte polgárias tüzhelye. Egy nagy fényképen látom együtt valamennyiöket: a szülőket, a vőket, a lányokat, a kedves aprókat. Középütt rövid vadászkabátban ül II. Sándor, s oly őszinte boldogan mosolyog, mintha nem is ő volna, akit otthon ezer oldalról környékez a halál. Persze, hogy a fotografus müve ez a vidám kifejezés. Nekem is azt mondja itthon az én házi fénykép-müvészem: nézzek az orrára s csináljak barátságos arczot; pedig dühös vagyok, mert már negyedszer »nem sikerültem«.

A kirakatokban látom feltünő helyen az »igazi párisi keztyüt«, mig »valódi dán keztyüvel« parádéznak a párisi Louvre magasinjaiban. Ennél csak az furább, ha - a mint magam tapasztaltam - B.-Füreden valódi balatoni fogassal, s Ostendében »véritables huitres d'Ostende«-dal kedveskedik vendégeinek a fogadós. Följegyeztem könyvecskémben azt is, hogy a kopenhágai fehér mosás kéklik, mint a tavaszi ég, s hogy a fekete lobogó nem gyászt, hanem kőszénkereskedést jelent. Egész Skandináviában a gyászoló szin a fehér, akár a keleti népeknél s nálunk az orthodox zsidóknál.

E város fő-mulatóhelye a Tivoli, melynek előadásai már esti hat órakor kezdődnek. A szines füzérekben sugárzó miriád láng s a ropogó tüzijáték: mind hideg káprázat, fagyos mulatság. Vagy 10-15 ezer ember népesit meg egy tündériesen ragyogó nagy parkot, melyben van két szinház, három zene-terem, állatkert, képcsarnok, léghajózás, egy sereg hangli, egy halom Bellevue, egy határ lövölde, tengeri hajózás szárazon, lapp tanya, grönlandi csárda, islandi skald (énekes), magyar czigány, szent-annai kölyök trombitásbanda skarlát magyar ruhában, karómászó, szemfényvesztő kókler, élő- és ködfátyol-kép, bál, repülő kirándulás az égbe, sülyedő kirándulás a föld középpontjába, hősök és költők csarnoka, jövendőmondó Esmeralda, szarvas-verseny, kakasviadal (csaknem olyan kómikus, mint otthon a párbaj - mig halállal nem végződik) enfényképező mühely, tudós madár, három nyelven ugató kutya, banda-ember (aki egymaga egyszerre tizenkét hangszeren játszik), szőke kisasszony, aki kötélmászás közben hegedül - mindez s még sok egyéb folyik le itt, ragyog és harsog, és a tenger ember suttogva beszélget egymással, a lányok szemérmetesen nevetkéreznek, az urak simán és udvariasan siklanak el egymás mellett, nem hallszik egy jóizü kaczagás, víg rikkanat. Nem pattog itt a jókedvnek egy szikrája sem, nem vesznek össze az emberek, nincsen zsebmetsző, de még rendőr sem. Buskomoran távoztam innen s derültséget csak az a szent férfiu szerzett nekem, aki a bejáratnál kegyes értekezést nyomott a kezembe - ingyért; a melyben intik az embert, a nagy vigasságok közepette se felejtkezzék meg a halálról, s tisztítsuk meg lelkünket az ideig való földi örömök sarától. Gyarlóságomnak jól esett, midőn egy órával később az én jámbor téritőmet, a Ginderup ivójában, a Vimmelskaftet során, egy klastromba készülő vöröshaju Ofelia társaságában láttam szépen zöldelő fenyővizet inni. Nyilván a lelkét szürte tisztára vele.

Ez itt Svédország: a svéd gyujtószál, a svéd keztyű, a svéd kályha, a svéd gimnasztika, svéd puncs, az öreg svédek, a svéd hősök: a kemény Birger Jarl, Harald és a dicső Wasa országa - és a svéd költők: a Tegnér, Runeberg és Bellmann szülőföldje; amely szülte Berzeliust és Linnét az ő nemzetének és adta az egész világnak. Mert amannak lámpása, bár villamos fény deriti már éjeinket nappallá, örökön sugárzik; s emennek fűvészi rendszere, noha a górcsövi vizsgálatok megbolygatták, hervadhatatlan üdeségben virul a tudományos kutatók hálás lelkében.

Szeretettel köszöntelek, szeretetre legméltóbb népe a világnak, hogy másodizben teszem lábamat a te szép országodba. Dalban andalodik felém a te édes zengésü nyelved s vidámság kél az én szivemben, ujból meglátván a te szőke gyermekedet s lenvirág szemét a te leányaidnak. Merev Poroszországnak végvárából, a komor Stralsundból érkezve ide, az embert valóságos megszabadulásként legyinti meg a svéd kedvesség.

Rügen sziget magasán hánykolódni kezd a hajó s hánykolódni a gyomor. A meleg olajnak avas szaga csak növeli az émelyt, amelyet aztán követ valami tompa kábulat, megalvása legjobb érzéseinknek, megzsibbadása a szivnek, mely alatt a hires férfi-erély megkocsonyásodik s az a bizonyos vas akarat meghigul; mely alatt a büszke nő megalázkodik, szemérme oda ömlik egy rossz bádog tálba, nem bánva a szétbomlott ruházatát, s melynek fojtogató érzetében az édes anya közönyösen venné még a gyermeke halálos vergődését is. A test legégetőbb fájdalmai közt sértetlen marad a szeretet s a vitézség; de az igazi zöldszemü szörnyeteg, a tengeri nyavalya szorongatására, buta közönnyé válik. A sík tengerről - mely onnan kapta nevét, mert a legtornyosabb hullámokat ott veti a viz - öbölbe érve, hirtelen megtörik a rut lidércz nyomása, az undok igézet szétfoszlik, s megváltva a gyötrelmes varázstól, minden emberi érzések közt legelőször is az éhességet födözzük fel a megviselt bensőben, s szapora ügetéssel koczogunk a barátságos fogadóba, hol a »smörgosbord« rózsaszin sódar-szeletei, sült fajd-tyukjai, a füstös lazacznak narancs-sárga karikái - szóval: a svéd hideg buffetnek ezer és egy jó falatja kelleti magát.

Mert az ilyen »smörgosbord« az ízes ételek szimfoniája. A megviselt tengeri utasnak, aki nemcsak hogy tizenkét óra óta nem evett, de még azon is, amit már a magáénak vallhatott, tuladni volt kénytelen - az ilyen tengeri utasban egész állati brutalizmusában ébred föl a mohó appetitus, és válogatás nélkül hányja magába, ami a keze ügyébe akad. Szája egyik sarkában a langouste ollójának havas húsa fehérlik, a másikban a sonka piroslik, az állkapcsain belül meg hideg husoktól dagad ki a két orczája mint a párna, mig a hirtelen való nyeléstől könybe lábbad a szeme.

A visitó csürhének, mely haza térve, első lábaival áll bele a korpás, csalányos moslékba, nincs miért szégyenkeznie a t. cz. ember előtt. Ez csak az ivásban különbözik amattól: többet iszik, mint a meddig a szomja ér. Persze, hogy nem vizet. Metszett üvegen át remek mívű tálczán ragyog vig sugártörésben a sokféle pálinka, amely lávaként szalad le a garaton. De mert bőven van mit olvasztania, csak szelid sistergéssel perzseli a gyomrot. A kristály zuhatagok s édes források ez országában, Skandináviában, még a gyermek sem él vizzel. Ha már vizre szomjazik, legyen tej. Ez az izes, enyhitő emulsio nagy üveg korsóban áll körül szabad használatra, mint a többi ital is, kivéve a bort s a sört.

A bestia már le van csillapitva bennünk, de a szem még folyvást vágyva csapong el a sok étel-csoporton, melyeket meg sem látott eddig. Ott reng a különféle nedvekből fagyasztott édes kocsonya, a »rös grös«, és mosolyog a lenge sütemény és szórja illatát a füszeres szamócza s a gombányi málna. Itt-ott a czukor-pornak fehér felhői szálldoznak, amint azok egy-egy birhatósabb társunk epres tányérjáról kavarognak fel. Közben csinos szöszke lányok nyájasan lebegnek körül az ő patyolat szalvéta szárnyaikon, minden szavunkra bájosan knikszelve. Még egy kortyot abból a kegyetlenül jótékony buzaszeszből s aztán jövel ó szivar, jövel és... és...

Hát ez mi? Eleinte gyöngén és távol, majd közelebb és erősen szólal meg egy öblös csengetyü, mellyel a gazda jár körül. Hajó-indulás? Vonat-indulás? »Dehogy az, jó uram!« világosit föl. »Ez azt jelenti, hogy be van tálalva. Tessék hölgyeim és uraim!« Hát ebédre harangoztak! Ebédre, mikor mi már, dagadozva az ellakástól, mint a puczor, nagyokat fúva ereszkedünk bele a virágosra festett fa-zsölyébe.

Oda ültem a gazdagon teritett asztalhoz már csak a híriért is. Lássam, igazán esznek-é a svéd hölgyek és urak a bőséges reggeli után. Ettek bizony, mintha a világon se volna az a »smör gos bord«, melyben szuszfogyásig duskáltunk. Ettek vígan és hűségesen s volt keleti a májas gombóczos levesnek, a meleg lazacznak, őzgerincznek, meg az egész tartalmas ételsornak, melynek minden-egy fogása remeke volt a szakács-mesterségnek. Eszembe jutott: az a vásott Mokány Berczi hogyan tréfálta meg az ő kaszáló tótjait. Kezdődött a vacsorájok lebbencslevessel, amiből hatalmasan kanalazott az atyafiság. Aztán felhordta nekik a hajdu a pörczös turós csuszát; ebből is szedegettek jócskán. Harmadikul következett a töltött káposzta. A tótság bőgő sirásra fakadt, amiért erre már nem volt tehetsége. Negyediknek jött a rózsapirosra sült malacz-pecsenye, amelynek a bőre pengett mint az üveg cserép. Ekkor már a Janókák az ő nagy keservökben tótágast álltak. - Mi magyarok is, akik néztük azt a sürü evést s elernyedve szenvedtük kisértéseit a fölséges tálaknak: mi is csaknem tótágast állhattunk volna a mi kétségbeesésünkben az emberi képességnek véges volta fölött.

Elgondolni sem lehet ingerlőbb valamit egy dán, svéd vagy norvég vasuti állomás buffetjénél. Csin és bőség, változatosság s eredetiség minden csoportjában. Sódaras, kaviáros, vajas szeletei finom érzékkel föstött aquarellek, mig melegebb s mélyebb szinezetü sültjei az olaj festmény erejével hatnak. A tele tálak s az üres tányér oszlop-közeiben virág diszlik. Abrosz és asztali kendő sugárzik a fehérségtől, illatozik a tisztaságtól. A vasut rázása, a friss levegő s a takaros elrendezés magyarázza, hogy minden kiszálló helyen kivesszük bő részünket. S mindezekért a jókért egy korona (vagy 80 kr.) a járandóság. E részt a mi vasuti állomásaink, a fővárosiakat sem véve ki, messze elmaradnak még az oláhországiaktól is, valamint hogy a nyugati értelemben vett hôtel és vendéglő, amilyen p. o. a bukaresti »Capsa« vagy »Brofft«, rég tulhaladta Budapestet és Bécset. Igazi siralom nézni a mi központi pályaházainknak u. n. kredenczjét, azokkal az élemedett, görnyeteg, poros tortákkal, a piszkos üvegboritó alatt avasodó tavalyi bombonokkal, vénülő narancsaival s keshedt süteményeivel, melyeket álmosan strázsál egy bús fikus és papirosbul szerkesztett két szál zörgő rózsatő, melyeken a meghizott legyek tartanak pihenőt.

Több évvel ezelőtt a svéd vasutakon nem volt még éjjeli közlekedés, mint nincsen Svájczban még ma sem. A téli szükségnek elég a nappali forgalom, nyáron meg a turista mért utazna éjjel, midőn nem látja a táj szépségeit, melyek végett jött? Mint a Svájczban, amott Svécziában is gondosan zárták be az alagutnak, mint valami féltett várnak, a nehéz vaskapuit. E modern idyllnek immáron vége. Szalad a gyorsvonat éjnek idején is, amennyiben ez öv alatt érdemes a titokzatos éjszaka nevére a reggeli hajnalba általderengő esthajnal.

A skandináv pályákon, bátor folyton sürüsödik a forgalom, csekély apparátussal dolgozik a személyzet. A szolgálatnak se szennye, se zaja. Malmőtül Götheborgig - jó hajtás! - egy öreg gentleman kalauzolt bennünket. Mindig tiszta volt a kabátja, finom arczán nyoma sem a koromnak. Az első osztálybeliek előtt nem hajlongott, a harmad-osztálybeliekkel nem gorombáskodott. Ádám bácsi, erre mondjon kádencziát!

Malmő a termékeny Ski̊ne (Schonen) tartomány székhelye. Régi hansai nagyságából alásülyedve - amely hanyatlásnak a felszaporodott ellenség s a megfogyott hering volt az oka - száz év óta ismét emelkedik. Malmöhus várkastélyát eredeti stylje s az teszi nevezetessé, hogy szerelmes Stuart Mária harmadik férje, Bothwell, volt benne elzárva. A templomok órái szabatosan járnak, az emberek dolgoznak, a falombok barátságosan hajlonganak s a kikötőben egy fiucskát, amért nehány örét csusztattam a kezébe, megszalajtotta egy odavaló András bácsi. Ez mind, amit jegyzeteim nyomán Malmőrül el tudok mondani.

Jobbra s balra tekingetve ki a coupé ablakán, jól esett látnom a svéd alföldnek a tengerrel versenyt hullámzó vetéseit, ahol terem az a hires aczélos árpa, mely a mi országos tárlatunkon a magyar gazdavilág bámulatát keltette föl. Azóta a hazai sikokon számos tábla beszél már svédül.

Állomásonkint nem csupán a mozdony, de a tisztelt utazó is kap friss vizet. Az öblös palaczk izzad a fénylő karámban, s körülte hivólag zengenek a karcsu poharak. Mert a svéd csupán vasuton él vizzel. Ekkor is csak mosakodik vele inkább. Az édes anyák és dadák azonban bőséges hasznát veszik az ernyedő apróság körül, mert meleg van ám nyár derekán erre is. Ott, ahol minálunk a coupé lámpása van beékelve, a svéd-norvég vasutakon a hideg forrás-viztől gyöngyözik az üveg-lap. A waggon rázásait neutrálizálja a két irányban: a szintes és függő vonalban működő készülék. S midőn dereng a világos éjfél, besiklik egy szőke fiucska, a vonat groomja, ügyesen és szeretettel veti meg ágyunkat, s takaritás végett magával vive ruhát, czipőt: nyájasan elköszön s az ő puha nyelvén bizonyosan nyugodalmas jó reggelt kiván nekünk. Aztán összehuzom a függönyt, elnyulok a duzzadó derékaljon, s eldudolva a nótát, hogy: »Esteledik, hajnalodik«, távol Magyarország felé röpkedő álmadozás közben szerencsésen elalszom.

Sok tekintetben tulszárnyalva a királyi Stockholmot is, tehetős polgárainak páratlan közszellemétől megsegitve: a vidéki városok legvirágzóbbja Götheborg. A fővárossal a Wenern és Wettern-nek tavakká bővülő, csodálatraméltó zsilip-művekkel egy nagy forgalom kőjármába hajtott Elf folyó, vaspálya s padló simaságu országut - a világgal a tenger köti össze. Nagynemű közintézetei magánzók pénzéből lettek. Mint Christianiában, itt is roppant gránit sziklatömbök vetik föl a fagyos korszak jégtorlaszának sikáló munkájától simára köszörült széles lapjaikat, melyeket magas házakkal boritottak be. Térein hű királyok s vitéz polgárok szobrai, muzeumában néhány kitünő Tidemand, Gude és d'Unker és egy vármegye nagyságu czethal, szerencsére kitömött állapotban; mert ha élne, koldussá enné ezt a dusgazdag várost.

Hogy első izben fordultam meg itt, Trägård nevü parkjában sétáltam. A kertész, aki körülvezetett, különös figyelmembe ajánlott valami pálma formáju fácskát, melyet vas rostély óvott a durva érintéstől. Széles levelei egyikének tövébül egy kis csoda hajtott ki, melynek felső végében szőke hajszálak lengedeztek. Ősz végével beviszik a melegházba, ahol megérik a gyümölcse, mely most védő hüvelyében van még. Oda nézek s mondom a jó öregnek: ne fárassza magát hosszas magyarázattal - hiszen az a mi becsületes kukoriczánk, amiből vannak nekünk odahaza mértföldekre terjedő erdeink, s némelykor akkorára nőnek a szárai, hogy eltünik bennök a lovasbetyár. Amire a bácsi nagyon megszítta a fogát. »E szerint ön ungersk?« Nem tudom, a lovas betyárról vagy a kukoricza-erdőrül ismert-é rám?

Addig jártam-keltem, mig nyomára leltem. Kinek? Hát kinek másnak, mint az én Kohnomnak. Ott van a boltja az Östra Larmgatan utczáján és árul »kemiska« tárgyakat. A szombat miatt be lévén zárva az ajtó - nem tudom, vegyi vagy vegyes kereskedés-e?

Észak felé ez az utolsó Kohn. Még Jütlandban sem találtam, amely tartományról azt hittem: ez az északi Mezsopotámia.

A kukoriczán kivül van Götheborgban még egy földink: egy eleven magyar, aki harmincz éve lakik itt. Pozsonyi származásu, de épp ugy nem tud magyarul, mint ha mindig otthon élt volna az imádott hazában.

Európától messze - attól az Európától, ahol a művelt népek rontanak egymásra vérengző kezekkel - Skandinaviát a legnemesebb értelemben vett európai emberek lakják. Élnek boldogan egy csaknem hetven éves hosszu békének termő ölén, okulva kárain e folyton verekedő, forrongó világrésznek. Kifelé óvatosság, belől serény munka. A kasban folyton gyülik a gyarapodás méze, s van rá gond, hogy se az éhes medve szét ne turja s fölegye gazdag lépeiket, se a sodronyháló vértezetébe bujt egyéb ellenség mohón rájok ne törjön s kifüstölje őket. Szorgalmuk gyümölcsét maguk akarják élvezni, s a köpűt életük árán védelmezik meg.

Ám ők sincsenek belső bajok hijával. Egyik folyton égő sebük a kivándorlás. Évről évre szaporodik az erős fiatalok: virágzó ifjak s nők kivonulása a távol nyugat felé. A nemzeti erőnek ezt a folytonos megapadását nem magyarázza a tulnépesedés, mert sok még a kopasz tér Norvégiában. Mit érnek vele - mondják panaszosan - hogy bőségük van hatalmas vizesésekben, s hogy olcsó a munka-erő, ha a szabad kereskedés elve az ő kicsi országukat alig milliónyi népességével, uj keletü s gyenge iparával két vámvédett kultur-államnak nyolczvan milliónyi, magasra fejlett értelmiségü népe ellen fárasztó s meddő küzdelembe sodorja? A storethinget (országgyülés) meg a kormányt erős vádakkal illetik e téves politika miatt.

Ime, itt se fenékig tejföl minden. De azért mégis több van ott a köcsögben, mint egyebütt. Az egyesitő skandináv eszmének ábrándos skaldjai elhallgattak; ám ha már egy akolba nem is, de egyazon bankba terelte őket a közös pénzjelek nemzetgazdasági dogmája.

S egy a vallásuk, egy a nyelvök is, mert csupán tájszólami eltérések felsőbbsége mellett buzognak; persze oly hévvel, mint mi az elszlávosodás, eloláhosodás vagy elnémetesedés ellen. Minden nyilvános vagy magán intézet fölirásai s hirdetései honi nyelvüek. Ahol az idegen vonzása végett annyi történik: nyelv tekintetében sem szinlap, sem ételsor nem tesz engedményt. A Thorwaldsen-muzeumtól, tehát a dán főváros elsőrendü gyüjteményétől kezdve, a legkisebb műárusig: nem jő segitségünkre akár csak egy betüje a nemzetközi, társitó franczia szónak.

S igy megy ez végig Sundtól a Fokig. Vasut, gőzhajó, posta, táviró, de még a vendéglő sem bánja, ha el nem birunk igazodni a sokféle nyomtatványaikon. Az, hogy a skandináv nyelvek pedzik a németet, inkább zavart okoz, semhogy könnyebbségünkre szolgálna. Éppen annyit értünk meg szavaikból, hogy félreértsük. Ismeretlen nevü ételeket kebelezünk be; de mert jóizüek, nincs kifogásunk a menu ellen. Mindenesetre jobb, mintha ismert nevek alatt homályos származásu pecsenyével kedveskednének, mint ez Franczia- és Olaszországban elő szokott fordulni. Mi az a »Hjörtesteg«, vagy a »Forlaren skildpadde« s a »Faerikjör«; miféle leves a »Kjödsüppe met greut«, vagy minemü hal a »Tork med klars smör«, azt én nem tudom, de jó lélekkel rekommendálhatom.

Északfoki hajónk, az »Olaf Kyrre« étlapjaiból idéztem, annak bebizonyitása végett, hogy turistagőzösön, melynek vendégei közt egy belföldi sem volt, a napi ételsort, mely Dorozsmán, de még az elmaradt keleten is a nemzetközi franczia nyelven van megirva, norvég szerkezetben tették a teriték mellé. A járatos európai nyelvek a zuhatagok, fjordok és szigetek ez országában, sokkal kevésbé vannak elterjedve, mint sem első látszatra gondolnánk.

Ha a Királyhágón lépve át Erdélybe, vagy onnan kerülve vissza, magyar fináncz dobálná szét a holmimat: nem álmélkodnám el jobban, mint ahogy elálmélkodtam, midőn első ittjártomban szellőztette a norvég douanier az én bőröndöm titkait az arvikai határ-állomáson. Tehát a teljes közösség mellett mégis van valami, ami ezt a kétegy nemzetet élesen választja el egymástól: a vám. Ez uttal Monban kotorásztak a czókmókom között. Leltek is három szál m. kir. virginiát, s miután meggyőződtek róla, hogy egyik sem dynamitos töltény, oly helyesen, oly takarosan pakkolták vissza az én kusza tartalmu kofferomba, hogy bár szétturták, kiforgatták volna fenekestül!

A végletig vitt personal-uniót vallják. Norvégiában még ennyit sem akar megtürni az erős köztársasági párt, melynek egyik legszenvedélyesebb szóvivője Björnstjerne Björnson, a kiváló költő. Hogy politikai dolgokban több sulya van a józan okosságnak mint a lángoló elmének: bizonyitja ez ország boldogulása, mely a gazdagabb s haladottabb Svéczia nélkül nem jutott volna osztályrészeül.

Ez t. i. a svéd fölfogás; mig a norvég szerint csak teher és boszuság nekik ez a szövetség. A francziáskodó s ezenfölül aulicus hajlamokban leledző svéd nem talál a puritán hegylakó, a merész hajós nép természetéhez. Amire a svéd szomszéd más kadencziát tud. Ki is figurázzák egymást, s innen is, tul is, állandó mulatságos alakot csináltak a »drága testvérből«. Európának jelen helyzete azonban, a közös veszély: megszüntette az erősebb torzsalkodást a jobb napok földerültéig; s amidőn megint áldott béke lesz a világon, bizonyára ujra kigyul köztük a háboru. Mintha Magyarország s Horváthország bizonyos politikusairól szólana az ének.

Norvégiában az arisztokráczia s nemesség intézménye el van törülve. Egy öreg becsületes báró vagy gróf bácsi él még ott közöttük valahol, akit nem bolygatnak a maga ősiségében. Hadd kapaszkodjék bele az istenadta a kidöntésre szánt családfába. A sarjak, mint szorgalmas polgárok, rég gyökeret vertek az egyedül nemesitő munka talajában.

De mit én bánom ezeket a családi villongásokat! Semmi kedvem a dolgok mélyére pillantanom, ahol rendesen nem szép a vidék. Engem a nyájas fölület vonz. Csak ahol a felszin nem csábit, ott szeretek vizsgálódni, s ilyenkor akárhányszor födöztem fel szépet. A siető utas hamarjában gyüjti bokrétába a vaspálya szélén nyiló virágokat, szerez hozzá a tengeren néhány szivárványos kagylót s ezzel - mert járt nyomokon halad s nem érez magában Columbust - be is érheti.

Christiania modern város. A sürű tüzekben oda hamvadt czölöp- és deszka-házak helyébe kőpalotákat szereztek. Azt beszélik, hogy régentén a könnyen pusztuló faházakban szivósabb erő lakott, mig a tartós épületekben könnyebb szellem fujdogál most. De ez csak amolyan poétás beszéd, mely róvja a multat s vivja a jövőt. Folyton gazdagodik ez a város emberben s vagyonban; s amidőn házaival, ipar-telepeivel mind magasbra kúszik a hegyek oldalába, a maga emelkedését is példázza vele. A szép Christiania-fjord szeretettel ringatja ölében a norvég főváros képét, a dús rakománnyal érkező és távozó hajókat, melyeknek füstszalagja repked s vászon szárnyai lebegnek folyton ez áldott vizek fölött.

Az ember, mikor kezében a piros utikönyvével, csavarog végig ernyesztő tétlenségben utczákon és tereken, megszégyenülve érzi magát a sürgő szorgalomban s irigykedve nézi az enyhitő munkát. Megáll az utcza-sarkon s különösnek találja, hogy ennyi arcz között, amelyet lát, s annyi szó között, amelyet hall, egy sincs ismerős. Igaz, hogy egy-egy vonás, egy-egy hang emlékeztet; hanem ez csak arra szolgál, hogy idegen voltunk annál fájóbban nehezedjék szivünkre.

A Carl-Johann-gade hosszú során andalgok, melynek emelkedő végén a szélesre terjedő királyi palota fekszik keresztbe s olvasgatom a czimtáblákat. Koppenhágában a sok »sen«, Stockholmban a »quist« és »grén«, itt meg a »drup« szótagban végződő nevek vannak többségben. A kirakott áruk halmazai közt legnagyobb kedvem telik a pompás bundákban, a szép mívű norvég ötvös munkák eredeti rajzában s a fényképekben.

A lyoni gyárak selymes virágözöne óta nem fujta fel ugy szivemet a kivánság, mint a Larsen boltja a Kongens-gadéban. A finoman pettyezett királyi hermelintől a lombos farkú ordasig, az apró prairie-medvétől a roppant jegesig, a fürge mókustól a királyi jávorig: mekkora változatossága egyazon szőr-motivumnak! S közben ájder-ludak lenge pihéjéből szőtt - nem is szőtt, hanem már inkább költött paplan, kaczér süveg és karmantyu, fóka-takaró, elefánt-csonttal veteksző rozmár-fog, kék róka, kormorán-szőnyeg, terebélyes dám agancsok - mit tudom én! Dél madarainak szinpompájában nem tanusit művészibb erőt a természet, mint a milyennel a zordon észak állatvilágát ékesítette. Mekkora gazdagság a rajzban s a szőr minőségében! Sacher-masochi bundafantáziák kerengtek a finom szőrméktől fölmelegitett elmémben, s a nagy Rubens prémes hölgye merült föl előttem, mint hajdan a tritonok előtt a hullámszülte Venus Anadyomene.

Legerősebb vágyra gyultam egy fehér medvének lágy crême-árnyalatban dagadó bundája előtt. Felém lehegő, piros maché-nyelvén csodákat regélt nekem arról a puha fekvésről, mely rajta esik; üveg szemével intett, s emelgette nagy fejét, hogy párnául kinálkozzék az én nagy fejem alá. Királyi drámákat s hőskölteményeket tudnék róla diktálni, tündér meséket az uszó jégpalotákról s az északi fény szivárványos villámkévéiről, vagy - mert az ilyeneknek nincs nálunk kelete - programmbeszédet bármely irányzatban. Jeges medve hátán az ember a pártok fölött fekszik, olympusi semlegességben.

Az északi fok sejtett képeivel eltelve, nézem Andvord Rikárd fotografiáiban a valóra vált északi fokot. A művészetet nyavalygó fényképiró erős antipathiámmal dicsekedhetik. Az örök fénynek ez az orgona-taposója, ki Prometheusnak tartja magát, amiért szintén meglopja a napsugárt, sokféleképen szolgált már rá az érdemelt gúnyra. Andvord képei azonban már csaknem művészet. A »Norske Prospekter« fotografusa Lindahl Axel. Följegyzésre méltó ez a név, mely az 1242 lapból álló norvég tájkép-albumhoz van hozzáfűzve. Viharzó tengeren ringva, vagy a hátára csatolt apparátussal járhatatlan szikla-hegyeket járva, fűzte fel hazája fönséges pontjainak gyöngyszemeit, vitézséggel párositván tudást és izlést. A buvárt csupán a haszon hajtja a vizek mélyeibe: Lindahlnak az ihlet adott szárnyat, midőn a Hardanger-, vagy a Ryukan-foss kábitó zuhatagai fölött vagy alatt fogta rá csövét Norvégiának legfönségesebb tájaira. (Sohasem hittem volna magamról, hogy lelkesedni tudjak egy fotografusért.)

Kedves mulatozás esik a Tostrup zománczos és filigran ékszerei előtt is. Ez a kiváló iparművész a régi norvég mintákat uj életre serkenté, szigoru stilizálással nemesitve meg a hagyományos formákat. Csak is művészi okból fájlaltam, amiért nem vagyok én is amolyan tengerentuli petroleomillionárius, hogy én is kosár szám hozhattam volna az északi ötvösség elragadó csecsebecséiből - mert már többé nem mesés Indiákról, hanem józan Dakotából, s nem is a szent Ganges, de a világi Ohio mellől kerülnek most a kincses herczegek, az »oil prince«-ek.

VI.
- Közrend. - Oskarshall. - A szép özvegy asszony. -
Petersen ur. - Norvég szépség. - Gimle. -

A Hansa boldog hajdanában a főtéren állt egy nagy hordó, melybe minden polgár önszabta adóját dobta bele. Hogy bőven hullott a fillér, mutatta a községek gyors emelkedése. Ma inkább a finánczminiszter urat dobnák bele az üres hordóba, s akár mindjárt be is szögeznék, hogy onnan valahogy ki ne lopják.

A régi bizodalom őserdejének egy kései hajtása azonban itt is virul még - a tramwayn. A kocsiban egy vastag papiros tömb. Uti jegyek. A koczka mellett a pörsöly. Az utas letépi a szelvényt s árát a pörsölybe dobja. Az összes szolga-személyzet az egy szál kocsis, aki hátra sem tekint. S az itteni közvasut zsiros osztalékot fizet. Mi meg otthon virtusnak tartjuk, ha a corsón vagy valamely sétahelyen »megtréfáljuk« a Buchwald kisasszonyt, a 2 és 3 kros székek sürgő-forgó pénztárosát.

Oly alacsonyan, hogy a gyermek is elérheti, közönkint a vékony üveggel boritott vészjelző csillan fel, mely soha máskor nem kondul meg, mint a midőn valahol kigyul a tető, pincze, farakás, hajó stb. Csak valljuk meg: itthon hány pajkos kéz bolonditotta volna már el a mi vitézlő tüzoltó ütegeinket! Hiszen alig mulik el éjszaka, hogy egy-egy ideges patikárus legényt vagy haragos házmestert valami gézenguz ki ne csöngetne párnái közül, minden ok nélkül.

Ezek során érdekeltek a közbátorsági állapotok is. Egy főbb rendőrtiszt beszédjéből megértettem, hogy bűntett kevés; jobbára csak amolyan kihágás fordul elő. Hanem hát: ami nálunk kihágás - a mámoros fő s a káromló beszéd - ebben a »muckerig angesäuselt« országban rettentő bűntett számába megy. A közönséges lopásról, mely néha az uton-állásig magasodik, a kikötőnek olasz, kurd és görög hajó-legényei gondoskodnak.

A gyakori tüzesetek okozzák, hogy Christianiának régi épülete nincs. A fából remekelt, gazdag faragásu székes-egyháznak semmi nyoma. Csak a királyi nyaraló, Oskarshall mellett, egy nagy kert közepén róttak össze két parasztházat (hove stue) thelemarkeni mintára, s különös butorzata többet beszél az eredeti népéletről s patriarkális szokásairól, mint a leghosszabb leirás. A hallingdali fatemplom szabatos másolata nem kevésbé vonzó. A norvég mesternek a hazája floráján s faunáján megterhesült képzelete erős hajtásokban nyilatkozik az oszlopok állat- és növény-diszeiben. Mintha e padokban azokat a bárdolatlan ős fiakat látnám, fejökben az ökörszarvu sisakkal, vállukon a bozontos medvebőrrel, amint hallgatva a téritőt, széles mellökben nehéz tusát viv az uj tannak fényes fegyverzetű lovag-apostola a sötét és kegyetlen Votán ellen.

A képviselőház (storething) kivételével, Christiania ujabb középületei a derűs görög vonalakat mutatják. Nem igen valók ez éghajlat alá, melynek sötét évszaka hónapokra terjed s könyörtelen hóviharokkal jár. De hát ilyen a sors, ha apró boszantásainak végrehajtására embereket választ: mert a hova meg napsugaras architektura illenék - a mi szeretett fővárosunknak emlékes diszre szánt egyik legnagyobb épülete: komor gothikában emelkedik már ki a felső Dunapartnak mélységes árkaiból.

A Domus Academica mögött egy hosszu pajtában őrzik a Vikkingek, a rettenthetetlen tengerjárók egyik hajóját, melyet nem is oly régen buvárok kotortak ki a Sandfjord mellett. Sok jelből a skandináv tudósok azt következtetik, hogy ezek a vakmerő hajósok már a IX. században ismerték Amerikát. Ezen az aránylag gyarló épitményen usztak át az oczeánon a vakmerő hajósok - s hogy még nem korcsosodott meg bennök a nagy ősök vére, bebizonyitották azzal, hogy 1893-ban a chicagói világvásárra e naszádnak hű másával vitorláztak el Columbiába s szerencsésen partot is értek.

Azt mondám: abban a pajtában »őrzik« ezt az ereklyét. Eleinte csak mutogatták. De amióta angol turisták rákaptak erre a becses emlékre, napról-napra kezdett fogyni. Mindegyik lady és gentleman peniczilussal egy darabkát lefaragott belőle. Ismeretes az a »hideg vér«, mellyel a szigetországnak otthon kiválóképen szeretetreméltó, kivül azonban annál tüskésebb lányai és fiai a szárazföldön viselkednek. Olaszország remek oltárképei elől a miséző papot is félretolják, hires kalifák sirjairól kifeszegetik az arany mozaikot s rongyokra tépnék a Krisztus palástját is, ha volna. Ugyancsak a körmünkre néztek, nem-é hasogatunk le mi is nehány forgácsot abból a kormos alkotmányból. K-y barátom, jóllehet folyékonyan beszél angolul, tiszta kezekkel jött ki a bódéból.

Murray és Baedekerék apróra elsorolják a királyi palota, a muzeum s az egyetemnek művészi s tudományos gyüjteményeit. Annál kevesebbet irnak a t. cz. közönségnek ez érdemes uti marsáljai arról a szép gyászos hölgyről, aki Oskarshall tornyának szellős fokáról az alattunk elterülő fjordok szépségében, a nagy és apró hajók rengő játékában gyönyörködött, én meg ő benne. Mosolygó bánatából azt sejtem, hogy özvegységének mézes heteit élvezi. Aki ezt a gyászának sötét lombozatában viruló rózsát szintén látni akarja, ugy intézze dolgát, hogy 1886. junius havának 12-ik napján, esti 6 órakor ott legyen e királyi nyaralónak kuszó virágokkal tele aggatott ivei alatt. Akkor bizonyosan találkozik vele.

Legrégibb s legsűrűbben hangzó dalaim egyike a műveltség és barbárság kriteriumárul szól. Mentül inkább keletnek: annál jobb a borbély, a kávé s a fürdő. Ami azt jelenti, hogy mentül inkább észak felé: annál hóhérabb a borbély, annál hígabb a kávé s annál rondább a fürdő. Mit szólna az én hazámfia, ha öblös kád helyett: rövid, keskeny, sekély fateknőbe kerülne, amelyből kiszökve, ismét keresné (mint Berlinben) azt a helyet, ahol a fürdőtül tisztára mosdózhatnak?

Aki élve rövid szabadságával, nyaranta egy sor várost és vidéket lemorzsol, mindenütt csak a dolgok felszinét látja. Ugy vágyik megtudni, mi élet folyik e rózsa-diszes ablakok mögött. Ugy megéhezi az intimus életet! Ó, mert neki is van otthona, ahol nyájas nő, zajos gyermek, jó rokon s hű barát fogja körül.

Igy bolyongva, nézve a sok ismeretlent s hallgatva, de meg nem értve az idegen zsongást: egyszerre vidáman intenek felém hazám szinei s üdvözöl a nemzeti czimer az ő négy folyamával s hármas hegyével. Örvendő meglepetésemben még ki sem nyilt teljesen az arczom, egy szőke ifju már mellettem termett, hogy meghozza Petersen urnak, a mi főkonzulunk köszöntését, aki nagyon örülne, ha beljebb kerülnék. S nehány pillanattal később, mind a két kezét elém nyujtva, fogad a mi monarchiánknak tiszteletre és szeretetre egyaránt méltó képviselője: egy vidám öreg ur, modorában a szivesség s előkelőség jóleső vegyületével, kinálva háza s házi népe barátságát s rendelkezésünkre adva szép hazájának festői vidékeit, szabatosan szerkesztett uti tervezettel, melynek pontos végrehajtásáról a Christianiától Drammenig, innen Kongsbergen, Bolkesjön s Tinoseten át föl a Ryukan-fossig, az előttünk repkedő táviratok erejétől mozgósitott fogadósok, fuvarosok és vezetők gondoskodnak. E szolgálat értékét csak az tudja megbecsülni, aki a veres könyvtől oldalt eső, kevésbé taposott utakon akar hozzáférközni ez országnak szűzies, vadon bájaihoz. A »General-kunsel« a legnépszerübb név egész Norvégiában, mely zárt ajtót s begombolkozott szivet nyit meg előttünk.

Mennyivel nyiltabb még a maga háza és szive! Nagyuri fogatán mentünk a város közelében, egy virágzó magaslaton álló nyári lakába. Utközben láttunk nehány ismeretlen nevezetességet, jeles norvég hazafiak emlék-szobrát, a Vergeland Henrikét is, akinek érdemei között az érczbe vésett irás fölemliti, hogy ez az a jeles polgár, aki első hozott zsidót az országba. S megmutatták nekünk azt a fényes palota-sort, melyet milliók árán épittetett a dusgazdag Petersen ur a felrobbantott gránit sziklák helyére, hogy diszt szerezzen vele az ő szülő-városának. Jobbra s balra kies lakok gyöngysora terebélyes tölgyek zöld borulatában, melyekbe fehér vonalakat rajzol a karcsu ezüstös nyirfa, s megtarkáz az üvegháznak hosszu börtönéből rövid nyári boldogságra kihordott rózsa és geranium.

S utközben megmutatták nekünk a minden rózsánál s geraniumnál ékesebb Irmgard kisasszonyt is, a legszebb norvég leányt. Ott ült az ernyős verandán. Kezében könyv, melyről dehogy nézett volna fel, a szives kocsis akárhogy pattogtatta is az ostorát. Vörös hajának sürü fonadékai minden aranynál ragyogóbb rézkorona gyanánt tornyosultak fején. Talán rózsa volt maga is, akit az őrző háznak téli fogságából ültettek oda a könyöklőre. Tán elbűvölt virág, igazi mesebeli Coppélia? Ha megválthatnám, vagy legalább leoldhatnám arczáról az eltakaró fehér kezet, melyben a finoman szabott fő pihent. Csak az álla hajlását s szemöldöke szivárványos ivét loptam ki ez arczból, melynek többi részlete félbeszakadt édes dalnak folytatásakép zengett tovább az én sejtő lelkemben. Jogom van ily rajongással emlékezni meg erről az északi csodáról, aki messze Magyarhonból azért indultam ki, hogy meglássam az éghajlatnak másik csodáját: dona Solt, az éjféli napot, mely Irmgard kisasszonyban előre veti az ő igézetes tündöklését.

Nehány pillanattal később e cherub-nyomon csakugyan elértük magát az eget - már hogy Petersen Péter urnak »Gimle« nyári lakát, amely név mennyországot jelent. Üdvözlésünkre hosszu póznán lengett a magyar zászló, mely a norvég szinekkel ölelkezve, diadalmasan lobogott a fák sudarai fölött. A gazdag ebéd desszertjének egyik ritkasága a magyar tőkéről fogantatott norvég szőlőfürt volt, melynek szemeivel halálra lehetett volna sebezni a czethalat is. De még az ide szállitott honi fürtök sem támasztanak jobb véleményt a mi szőlőnk zamatjáról. Kár, hogy legalább vörös és fehér borainknak nem jutott, helyre ütni ezt a csorbát; mert az utolsó királykoronázás óta nem ittak errefelé magyar bort, kivéve a fejedelmi tokajit. Egyéb borainkat szerfölött megdrágitja a hosszu szárazföldi ut, mig előtte való nap láttam éppen, amint egy franczia vitorlásnak a hasából sok százával emelte ki a daru a bordeauxi hordókat. Petersen ur azonban, »jó magyar hazafi létére«, egrivel köszöntött ránk. De amitől különösen fölmelegedtem, az: hogy esett mégis pillantásom egy családi körbe. Ott övezi az érdemes férfiut az ő méltóságos megjelenésű hitvese, erős fiai, vidám lányai s csacska unokái.

Füszeres szivarnak bodrait eregetve s hörpintve az illatos kávét, lombok sürűjében bujkáló derüs házak födelén át, kiséri szemem a kék fjordok vizein szerte villanó yachtok s mélyen szántó termetes gőzösök szüntelen mozgását, mely a gyarapitó munkát jelenti: azt, amely megépité Gimlét is, ezt a mennyországot a földön.

VII.
- Nyelvbajok. - Sundervolden. - A Glommen völgye. - Hamár. - Trondhjem. -

Utban hamar szövődik meg a barátság. A rokonérzés volapükjének egyetemes nyelvén rögtön megered a szives eszmeváltás, mihelyt egymásra ismertünk a műveltség kőmüves jeléről. Az ember ilyenkor emlékezetének legsötétebb zugából kaparja ki, ami kevés angol vagy franczia tudománya van. Egy szóba tiz értelmet oltunk, s egy fogalomra tiz elnevezést használunk, a nélkül persze, hogy eltalálnánk az igazit. Utitársam könnyebb végét fogta a dolognak, midőn a bennszülött néppel érintkezett. Mélyen meg volt győződve felőle, hogy mentől rosszabb németséggel beszél velük, annál könnyebben érteti meg magát. Merész átültetésekkel fiusitott meg nőnemü szókat, csavarta ki a casusok nyakát, az időkben hátradobva a jövőt, a régmultat a jelenbe vonva, s hihetetlen szemfényvesztést követvén el a három személlyel.

Egy magyar asszonyka, akit az ura szintén fölvitt a magas Északra, kedvesen tréfálta meg az öreg norvégust, aki büszke-vidáman csinálta szép hazájának, a »gamle Norje« honneurjeit. A férje háta mögé rejtve a piros könyvet, melynek függeléke a legszükségesebb szókat és kérdéseket foglalja magában, szemével egymás után lopkodta ki a mondatokat, ámulatba ejtve a jóhiszemü öreget: ez az idegen hölgy mily rövid időn tanulta meg s mily szabatosan ejti az ő nyelvöket! Felelt is rá boldogan - midőn egyszer végre ő is kérdésre hajlitotta a beszédet s ekkor közös derültségre kisült az én földikém turpissága.

Hogy első izben jártam erre, egy hazai nagy zseni szegődött mellém, aki másfél évig készült erre az utjára. Megtanulta mind a három skandináv nyelvet, mert: si fueris Romae stb. A mi kötelességünk alkalmazkodni nyelvben és szokásban. »Bizony, ez jó lesz!« mondám örvendve; mert tapasztaltam, hogy a nagyobb városokon kivül az u. n. európai nyelvek ismerete édes-kevés haszonnal jár. Egész nap »kyds«-ön (két kerekü laptikában) kocsiztunk s fáradtan, éhesen értük el a sundvoldeni hegyi tanyát. Mind aludtak már ott, csak a tágas konyha terjedelmes tűzhelye mellett, görcsös tölgyhasábok üszkének sötétpirosan derengő fényében, bóbiskolt egy anyámasszony, aki társamnak dörgő dán-svéd-norvég »hé hollá!« riadójára fölrettenve, motyogott valamit, amit meg nem értek, ha magyarul motyogja is. »Hé hollá!« harsogá egymásután a nyelvtudós, ledarálva az anyóka előtt egy halom norvég mondatot, melyekben azt fejezte ki, hogy főzzön, süssön; gyujtson az ebédlőben világot és aztán vessen ágyat. Az öreg némber csak huzogatta a vállát. »Ike ferston!« - nem értem, mondá sajnálkozó nyájassággal. A nyelvtudós azt vélvén, hogy nagyot hall a néni, tüdejének egész erejével orditá a fülébe a mi kivánságainkat. A zajra megjelent a többi cseléd, s közre fogva Mezzofantit, mind rázogatta a fejét. »Hiszen ezek nem tudnak norvégusul!« fakadt ki elkeseredve az én Zsiga barátom.

»Az meglehet«, mondám, »de a mi sürgetős ügyünk nem birja a halogatást«. És elejébe állva az öreg asszonynak, rágyujtottam a kodácsolásra (ami azt jelentette, hogy »tojás«), folytattam a sipogáson (»csirke«) s helyes borjubőgéssel fejeztem be a három strofából álló zoologikus dalt. S szakácsné és szolgáló engem - aki nem tudtam norvégusul - tökéletesen megértett, mert nem sokára ott párolgott előttünk a rántotta, ott piroslott a sódar (pedig röfögni el is felejtettem) s hatalmasan bevacsoráztunk. Amire a nagy nyelvész, aki egy füstölt norvég nyelvet sem birt megtanulni, mint hajdan Robinson Crusoe a mihaszna szinarany kölönczöt, mérges vigsággal vágta földhöz az ő dán-svéd-norvég vocabulariumát és állati hangokon nyilatkozó fölényemet elismerte.

Mindig annak a szép arcznak és tájnak van igaza, melyet utóljára láttunk; s igy nem tudom, nem-e »Norvégia belső tengere«, a Mjösen tava a legszebb, amelynek czizelált fodrain ittasodva mulatott szemem. A tulsó parton nagy erdők sürüjébe mélyed a vonat, rám boruló homályával a kedves otthoni estének illuzióját szerezve meg számomra, akit az állhatatos napvilág, mely itt már az éjszakába szürődik bele, nyugtalanitani kezd. Az összehajló sudarak nyilásain átvillanó kékből apró csillagokat faragok magamnak, s szinte hinni kezdek már éjsovár ábrándozásaimban - midőn a kérlelhetetlen gyorsaság ismét a verőfénybe sodor, az alattunk viruló Glommen völgyének meredek párkányára. E völgyből piroslanak fel hozzám a dusgazdag norvég parasztok házai. A gudebrandsdali deszka-, szálfa- és tőkevásárokon a 100.000 koronás kötés nem ritkaság. Igazi veszteségnek tekintem, hogy ebben a vásári életben nem volt részem. Itt még ősi valójában nyilatkozik a norvég erkölcs; és az ifjak s lányok között is itt esik meg az a másik kötés, melyben a hozomány 100.000 koronáját tulragyogja a menyasszonynak egy koronája s a melyről nem lehet bizonyosan tudni: belőle árad-e a sugárzás a hajadonra, vagy pedig az aranyos hajától nyeri-é meleg fényét az ötvös műve?

A folyóvá keskenyedett Mjösen híg ezüstre vált hálónak tündöklő horgaiba foglalja a számtalan szigetkét. Az ég s a magasan evező felhők árnyaló játékában biborrá olvad az ezüst, a bibor meg, amint rengeti a hullám, az opál szivárványos szineit lövelli. Az alant vöröslő tanyák ablakaiban repked a hófehér függöny, boldogan hajlong a virág s mögüle még boldogabb fiatal édes anyák, karjukon egy-egy norvégus babával, s fehér arczu, szőke lányok mosolyognak fel a partra, melynek vas nyomán egy messzünnen jött idegent ragad az a rikoltó vasgép mind magasabbra, a fényes éjszaka felé. »Behagelig rise!« - szerencsés utat! hangzik fel. »Isten áldjon, te fiatal anya s szőke leány!«

Ha a nap nem nyugszik le s csak ugy dől oda: én is csak nyujtózom s elgondolom magamban, milyen különös módon köszöntené egymást a magyar ember, ha itt vetette volna meg a lábát. »Adjon isten nyugodalmas jó napot!« »Kedves egészségére kivánom a nappali virrasztást!« Aztán ki elmenne éjszámba favágni az erdőre, ki meg - talán bizony édes magam ülnék le, szerkeszteni egy humorisztikus éjtárt.

Jobbra-balra kivágott fák tönkjei. Ha az okszerű erdei gazdaság ugy rendeli is: de bennem mindannyiszor fölsír a lélek, ha legyilkolt törzset látok. Mint az emberi temetőben: ebben a sirkertben is a sok fejfa, mely korhadó testének avarával ad életet a repkénynek, iszalagnak s a hegesztő mohának. A kakukfű bánatos illatába, mely a viruló pusztulásból felém csap, az érő szamócza fűszeres szaga vegyül, melynek apró szemei, mint a tűzpontok szikráznak a tövek árnyán - vagy mint az a nem kevésbé piros és illatozó eperszem az én égő szivarom végében.

A Turnolsfjord öblében mosolyog a kedves Hamar. Honvágy lepett meg utána, hogy elhagytam. Ismerem az olasz, a svájczi, a salzburgi és bajor tavak bájait. De ezek csupán kaczér vendéghivók, míg a fjordok atyafiságos vendégmarasztók. Azok szerelmet adnak, ezek hűséget. Olyan lakhatnékom volt itt! Egy sejtelmesen megkivánt idegenség bizalmas otthonul kinálkozik az enyhe kékes derüben fürdő Hamar tölgyei és fenyvei alatt, hogy édes andalgással járnám vizének pástos partját s ringatóznám magának e fjordnak tükröző síkján, egy tiszta csolnakon, melynek vitorláját szelid fuvallat domboritja, s hogy visszatérve a szellős, virágos lakba, lelnék fehér ágyat, ahol álmomban nem izgat a meleg s nem üldöz a légy.

Már csak integetve beszélünk egymással. Merő czivilizált emberek vagyunk a vonaton s nem értjük egymást. Az én Pál barátom, meggyőződve felőle, hogy az ő Baedekerének mindenütt igaza van, becsapja a könyvét s kellemes változatul négyféle uti kalauzt teritvén maga elé, örvendő kézmorzsolással adja tudtomra, hogy budapesti idő szerint 7 óra 24 percz, christianiai számitás szerint 9 óra 50 percz - mindössze pedig rövidke félóra alatt begurulunk a végállomásra, a régi Trondhjembe, a norvég királyok ősi székes városába.

A Bernadotték loyális uralkodásának örvendő kétegy országban sok lehet a szegény ember, de koldus nincs. Ha ki dologra képtelen, nagyon tisztességesen ellátják a bő alapitványok; ha munkabiró, keresetéről gondoskodnak. Sem állam, sem község nem türi a pauperismust. Még a dúsgazdag Angliában sincs ugy kifejlődve és szabályozva a közjótékonyság, mint itt. Valóságra vált Utopia. S ura lett a kormány a társadalom egy másik mérgének is: ki nem irthatta, de megzabolázta az alkoholizmust. Egész tartományokra nézve tilalmassá tette a pálinkának ugy égetését mint fogyasztását. A svéd Småland, még huszonöt évvel ezelőtt rabja e mételynek, a kemény tilalom óta csodálatosan virágzik. Csak amolyan »tejes csárdákban« hűthette szomját a népesség; s nem is a tejből erjesztett »kumisz« volt az itala, hanem valóságos jámbor édes, vagy savós aludt tej. Csak a Götha-csatorna gőzöseiről ha vihettek egy-egy üveg sört vagy hörpenetnyi fenyővizet. A hajó parancsnoka nézte a dugdosást, de meg nem látta. Mert végre: a kapitányokban is csak dobog emberi sziv.

Norvégiában teljesen keresztül vitték a restrictiót, a pálinka-főzés megszoritását; elárusitani pedig csak a hét bizonyos napján szabad s ekkor is több hektoliteres hordószámra. Aki hitelben méri, magára vessen, ha kárát vallja - mert, mint régebben a börzei adósság: a pálinkáért vállalt tartozás nem kötelező. Sem akcziz, sem trafik, sem lutri! Miből él meg ez az ország?

Hanem hát - talált kibuvó ajtócskát az ördög. Az ő pokoli tűzvizét kerülőn s méregdrágán mégis meg lehet szerezni a - patikában, ahol mint »szemviz« folytat tisztes existentiát. A szemfájós vevő természetesen »belsőkép« alkalmazza.

Trondhjem is deszka-város még, de már sűrüen emelkednek a kő-házai. Az ember szinte remegve szivja a maga upmanját ezeken a kopogó utczákon: hátha egy bolond szikra megfogózik valamely födél korhadt léczeiben?

Jóllehet folytonos gyarapodásban van Trondhjem s az északi kereskedésnek már-már góczpontjává lett, s bár a mozgalmas évszak tetőpontján értem: szinte kábitó csend üli. Amikor a norvég királyokat koronázzák benne, vigabb életre pezsdülhet ez a nyugodalmas város; de nyilván télen is, midőn egymaga van s a touristaság nem követeli az első szerepet.

A királyi palota a legnagyobb s legdisztelenebb fa-alkotmány, melyről a piros könyv megemlékezik. Tartanak-é benne udvari bálokat, nem tudom; nem is tanácsolnám. S abból, hogy még eddig meg nem dült, azt is lehet következtetni, hogy sohasem harsogtak benne hazafias magyar pohár-köszöntések.

Merész arányaival s szilárd anyagával annál hatalmasabb a székes-egyház, melynek egyik hajóját most róják össze a stoksundi kékes szürke márvány koczkáiból. A korai angol gothika motivumainak fényébe román reminiscentiák vegyülnek. A gazdagon hullámzó képzelet megtermékenyiti benne a classicismust; szabatosság s játsziság, a fönség s báj, le egész a faragott dajka-mesékig, melyekkel a rosszalkodó, nyügös, nyafka kölyköket szeretik elnémitani - pojáczás majmok, vigyorgó krokodilusok, ludtalpu kecskék s egyéb elmésségei a naivul fenyegetődző régi kőfaragó művészetnek: mind ezekben csodálatos ölelkezése a zordnak és ünnepiesnek a furával és derülttel, teljes összefoglalásában pedig bámulni való remek. Egy nagy művészi elmének a megnyilatkozása az - és épitő mesterének senki sem tudja a nevét, mint maradt ismeretlen az a hindu művész is, kinek agyában megfogamzott a benáreszi Buddha-templom dicső alkotása. Többször pusztult el tüzesetek s háboruk alatt ez a székes-egyház. Befejezését s a vele járó javitási munkát egy kitünő epigon - már ennek a nevét minden uti könyv hirdeti - Christie ur vezeti.

Benn a főoltár előtt szent cselekedet folyt az üdvezitő nagy ülő szobrának áldó kezei alatt. Öt norvégus babát avattak be éppen az anyaszentegyház malasztjába, még pedig melegitett vizzel, nehogy megártson a gyengéd koponyának a hirtelen hideg. Az egyik apróságon álmában hajtották végre a keresztséget, ott az édes emlőn. Nagyon meg lehetett lepetve, midőn fölébredvén, egy nagy csókkal adta neki tudtára a boldog mama, hogy belőle kis pogányból a Jézuska pajtása lett. Néhány kis keresztyén-jelölt azonban sirásra fakadt; de ezen a fönséges helyen zsolozsmává tisztult a panaszos vinnyogás és a békételen karocskák szárnyak gyanánt csapongtak. Nekem legalább ugy tetszett.

A templom sirkertnek a közepén áll. Mig a nyárban tart, a vesztesek és gyászolók minden szombaton friss virágot szórnak a halmokra. A sir előtt padocska. Azon ülnek a szülék, az özvegyek és árvák, beszélgetve a drága halott kedvességéről.

S mennyi gyermek van eltemetve itt is! A legtöbbje csak hónapokat ért. »8 mdr (monader) gml (gamle)« - azaz: 8 hónapnyi idős. Ez a felirás számos fejfácskán, sírkövecskén fordul elő; mert a tiszta tengeri és hegyi levegőn át is ideszáll a fekete asszony, a csecsemők gyilkosa, a difteritisz. Emitt egy »Signe«, amott egy »Hagbarth«, külön egymástól, szerény hantok alatt - mig nálunk az Andrássy-út fényes kő kriptájában egymás mellett alusszák az örök álmot »Fred vaere med eeder!« Béke veletek!

Fogadónkban érdeklődve lapozgattam a vendégkönyvet. Mennyi földi! Itt jártak előttem Hunfalvy Pál és családja, br. Lipthay Béla, a nemrég elhalt művelt aggastyán, a fiatalos lelkü Holländer Leo; a keserü »Hunyady János«-nak Árpád fia; s egyéb budapestiek, erdélyiek, aradiak, szegediek, s dr. Halász Ignácz is, a derék magyar nyelvbuvár, Stuhlweissenburgból. Bár csupán névben vannak előttem, mégis bizonyos megnyugvást szereznek. Nem érzem egyedül magamat e távol idegenben. Hát még, mikor a másik szobából egyszerre csak felénk dörög ez a magyar-német beszéd, hogy: »hát vó szán tenn májne lanczlájt?« És megáll az ajtóban egy nagyba szabott bácsi és mennyköves parolával csapkodva tenyerünket, rögtön kamarási oltalmába fogadott bennünket. »Nem kő fínyi! Akik magyarok lesznek az északfoki expediczijóba, azokkal én számolok be az én fősíges gazdámnak, ha e tanánának vesznyi!« Lieb Vaterland, magst ruhig sein. Már nekünk a hajunk szála sem görbül meg; vagy ha meg: kifogat bennünket a czethal gyomrából is. Jól esik az ilyen tudat néhány száz mértföldnyire az édes hazától.

Ebéd alatt a kamarás bácsi ülte az asztalfőt, szárazon és vizen egyaránt. Előtte szelencze (magyarul: pikszis), melynek tartalmával elüljáróba tele szórt minden ételt, akárminek főzték erre a világra. Szegedi paprika volt. Nem engedett, mig a convivusok bele nem kóstoltak a »vörös puskaporba«. S mikor megtüszköltek tőle azok az »édesszáju nímetek« - mert az igaz magyarnak nímet az ánglius is - a honfias elégtétel öblös kaczagásával rezegteté meg a tányérokat és poharakat. Oltalmába fogta fröken Paülinát, a felszolgáló csinos szöszkét is, aki a váratlan tisztelettől el is ejtette a halas tálat. »Ej, a vadócz«, recsegé át hozzánk; »nem áll a kötélnek!«

Az olvasóban hirlapok. Aki megszokta a mindennapi ujság-kenyerét, mohón esik neki az ócska számoknak is. Nini, még egy kedves ismerős! A »Ny Illustrerad Tidende«, a norvég képes hetilap, czim-oldalán Blaháné - »Fru Blaha« - a »Favart« szerepében. Mennyivel kedvesebb lett volna Finum Rózsinak, vagy Buzi Zsófinak lerajzolva! A magyarázó norvég szöveg lelkesen földicséri a kitünő asszonyt, amivel végre be is érhetjük, mert hogy nekünk mit jelent ő, azt csak magyarul lehetett volna kiírni: A »Nordstjernen« is hirt közöl a hazából. Utközben hallottunk már valamit a Janszky-patvarról. Most nyilván ujabb részleteket kapunk. Hát az volt benne a legfontosabb ungersk ujság, hogy Kolozsvárt a »Lukréczia« operát czímszerep nélkül adták elő. Ha ez is érdekes: tudtam volna nekik olyanabbat - a mikor p. o. Abonyban a »Prófétát« zene nélkül játszották, Csuzy ur egymaga volt benne a »nép és fegyveresek«, és Leydeni Jánost csak nagy nehezen lehetett a leydeni flaskó - mondok a savanyú-vizes bor mellől az (üres) hordókra épitett szinpadra hurczolni; - vagy hogy Szarvason a »Hamelni patkányfogó« czímezetü néma-játékban a főalakot egy szelid drótos tót személyesitette.

Vannak itt élczlapok is. Formátumra aprók, rajzra silányak. Megnyugtatásomra szolgált, hogy a skandináv humornak is egyik állandó alakja a rendőr. Ennek és az anyósnak mindenütt kijut. Pedig van ám kedves anyós is. Én vagyok a megmondhatója.

A Nid folyócska partján van egy harapásnyi promenádocska, ennek a közepe táján egy szűk zene-ketrecz, amelyből az egyik művész kifelé tartotta a nagy bumberdót, mert belől nem fért. Katonák fujták. Reménylem, jobban tartják a regulát a szolgálatban, mint a muzsikában. Ami a programm szerkesztését illeti, az ő vezetőjük is tul emelkedik a nevek és czímek helyesirásán. Igazi kappelmeisteri taljánsággal jelenti pl. az egyik szám, hogy az a »Gyuramende fra Marcadanto«. Hölgyek és urak, főleg a fiatalja, mégis gyönyörködve hallgatták. Az ifjak csak ugy édeskednek itt a szép nemmel, mint bárhol egyebütt ezen a nagy szerelmes földtekén, s virágzik a flirt, s a maradhatatlankodó legényt itt is legyezőütéssel jutalmazzák. Sok a vöröshaju lány; arczuk tiszta s gyöngéd, mint a fehér rózsa szirma, s a furatlan fülczimpában nem disztelenkedik az arany dísz, ami nekem - aki erős aversióval viseltetem e barbárság ellen - különösen jól esik. E szélesség alatt nyoma sincs annak a másiknak sem - a tournurnek. Itt eltünik a tunique. A kamarás bácsi hóditva hordozta körül győzedelmes tekintetét, s egy-egy finom vonásu fröken mosolygott is a magyar vitézre - vagy vitézen.

Bár azt tartja egy régi dal refrainje, hogy »kedves mulatozás esik Trondhjem városában« (Det er sad favert i Trondhjem at hvile) - csak elhagyni készültünk s mentünk is le a kikötőbe, ahol minden nemzetek lobogó virágjában tündökölve, ontotta hivó füstjét az »Olaf Kyrre« s zengte felénk üdvözletét a gőzkürt. A kőpartot ellepte a népség, nagy része a távolabb molo párkányára kapaszkodott fel, s adott és vett »hurrá!« dörgések, kendőrázogatás és a födélzet mozsarainak bömbölése közben, derengő éjfelen, nagy ívben kanyarodva keletről a Lofoten-szigetek felé, kies nyaralók barátságos lakóival váltva istenhozzádot, köszöntünk el az édes anyaföldtől.

Az örökös egyformaságában csodásan változatos tengeren úszom ismét. Nem tudok eltelni dicsőségével. Habtorlatain mint a felhőkön andalodik el képzeletem; bekalandozom ezt a végtelen síkot, épitve magamnak tündérvárat, gyüjtvén száguldó hadat, terelve juhnyájas mezőt s vágyva amott azt a csendes tanyát. Folyton lélekző vizeinek harsogásában szimfóniákat hallok s lelkesitő szózatokat: prófétákat, vezéreket, költőket s ezek összegét, magát a teremtő istent. Miért is bolygat meg ilyenkor a vizi pinczér, a steward, hogy mennék le ebédvacsorálni a nagy terembe?

A kamarás bácsi már le is telepedett a legöblösebb ülésbe s porozta be pirosra az omlós lazacznak narancs-sárga húsát egy kis paprikafelhővel, kinálgatva azt jobbra-balra az ijedező szomszédságnak, hogy ez a növevény nem csupán smakkos fűszer, de jó prezervativa is a tengeri nyovolárul.

Együtt volt a társaság apraja, nagyja: gyermek és asszony, urak és papok; egy előkelő reverend s egy holsteini dán-német predikátor: terpedt, követelő és zajos. A lányság egy bokrétában, szemben velük néhány vállalkozó fiatal franczia, asztali imádság helyett víg dudolással olvasva rá a rengő hajóra a régi chansont: »Eh vogue la galère!« A szögletes britek - des anglais angouleux, élczelődött M. Tournedos - gubanczba verődve falatoztak ivásközben, mig M. de St. Hilaire - vidámságával igazán rászolgált a nevére - angol-svéd szójátékkal igy kérte a vizet: »I want vant!« Szomszédom, egy szelid hindu herczeg, afféle Dzsalma Szing maharadzsah, merengő bársony szemeivel némán révedezett körül. Szakasztott mása a Rácz Pali bandájában rángatja a bőgőt. Igy lesz az egyikből nagymogul, a másikból meg nagybőgős. Napkelet sugarában fürdő pálmás hazájából jött el ide, a zuzmóban álmadozó fenyőnek örökhideg honába. Selymes szakállából pirosan mosolygott ki néha a szája, ha a fürtös amerikai fiúcska kezéből az aggódó anya kicsavarta a mézes csészét, melyből a kis torkos már harmadízben szedett. »Ájer gnóden« - szólt át dörgő szivességgel a mamához a patkó másik végéről a magyar bácsi - »mít paprika vird nikt sáden!« És meglóbálta a szegedi pikszist. »Merci, il n'en use pas« - nem él vele - nevetett vissza a fiatal asszony.

A szabad buffet egyik hires darabja, a fekete rén-sódar, annyira »fáczánykodott«, hogy azon még a szegedi paprika sem tudott volna segiteni. Nagy kérelmünkre ki is vitték. »Én meg ezt a becsületes greifswaldei professzort vettem már gyanúba!« kaczagá a bácsi.

A fjordban barázdás a viz, mint a jól szántott puszta. Mélyen oldalt hajolva a szél nyomása alatt, nesztelen siklanak el mellettünk a vitorlás hajók. A kormányos kivételével boldog tétlenségben heverésznek rajta a legények, s ha kedvez nekik az idő, kilencz hétig egy folytában fekhetnek hasmánt vagy hanyatt, mig elérik Alicantét, a hová száritott gadóczot visznek százezrivel, mely, mint nálunk a dohány, parthosszant zsinórokon szárad sűrü és hosszu sorokban, ívás-szagot vegyitvén a sós levegőbe.

Egy csapat fekete madár rebben föl előttünk, s geggenve egy árva szikla felé száll. Ájder-ludak, melyeknek fuvallatos pihéjén szép király-asszonyok fejének illik pihenni, senki más fejének. Csupán a tehetetlen fiókák lágy keble szolgáltatja a pihét. S mig az anya-madár oda jár, bután elguggolnak a szikla-fészekben. Megmarczangolt, csupasz mellök mutatja, hogy a parti asszonyok már egyszer megszüretelték.

IX.
- Élet a hajón. - Torghätta. - Budö. - Csodasziklák. - Rege és regény. -

Igazán véve: a föld nem egyéb, mint szigetekkel tarkázott vizgömb. A száraz csak arra való, hogy a szükséges hajófa megteremjen rajta. Mi is az a ház, amely omlásig ott marad veszteg valamely utczán vagy téren? - mig a hajó körüljárja a világot s roncsának legutolsó gerendáján is lehet még utazni.

Ó utazni! Hát még az olyan szép hajón, mint az »Olaf Kyrre«, ez a tengeri nyaraló, melynek szellős verandáján ülnek a gondtalan emberek: nézelődve, csacsogva, egyik-másik álmodozva; ki szivarral a szájában, versenyt füstölgetve a nagy kürtővel, ki meg pohárral kezében, szürcsölgetve a groggot, mely mint a híg borostyánkő ragyog, s illatozik mint a szegfű.

Alig hogy örökké tartó tiznapos rokonság fűzi egymáshoz az idegent, máris ki van választva, akit mindenki kényeztet: mert hát szép nő és fiatal. S ugyan-akkor ki van már szemelve az áldozat is, mert sem nem szép, sem nem fiatal. Mikor a szív kiadta magából a lelkesedést, a gúny az ő kegyetlen fulánkján át szivja tele magát a más vérével. Az a jó kisasszony, a szegény öreg miss Maud! Mily őszintén hajtogatta fejét a legőrültebb hóbortra, s halántékain azok a fehér, merev, apró fürtöcskék mily boldog-bizalmasan rezegtek minden hihetetlenségre! Két pajkos fiu a födélzet messzelátójába egy darabka madzagot csempészett bele, s az objektiv üvegén karikába hajtották; aztán odahitták a misst, nézne bele a csőbe, mert azon át most kényelmesen megláthatja a poláris kört. A kisasszonyt az ő sikongó extazisából a rákövetkező nagy nevetés néhány perczre kijózanitotta; de alig egy negyed órával utána, hálás megilletődéssel állt meg a szakács ketrecze előtt, melyben egy kakas lakott. Ez a kakas, az öreg reverend fölvilágositása szerint, arra szolgált, hogy a kukorékolásából megtudhassuk: voltakép mikor van vége az éjfélnek, melyet világossága miatt föl nem lehet ismerni. Még a reverend, az a szelid, finom aggastyán is!

A hajó orrának legsarkában, hátamat megvetve az egyik vitorla-rúd sodrony-kötelén, valamennyi közt én fogom első elérni a világ végét, hogy a lábam onnan lelógassam én is. Az ábrándozásra ez a legalkalmasabb hely. A végtelen sivárság fönsége háborittatlanul illeti meg a lelket. Nem is való piros-bársony pamlagon utazni errefelé. A magánynak varázsa szétfoszlik a víg társaságban, mely elég barbár, szemben ezzel a csodás képpel könyvet olvasni s tán még tapsolni is a bús sziklatömeg tarjagos vállain túl bibor tűzben fölvillanó jeges csúcsnak, s hivni a szerzőjét: »bravo, uristen!« Az egyedüliség magasztos bánata teljesen nem érinti a keblet ennek a nagy kényelemnek az ölén. Jobban megérezném tisztitó erejét, ha én is abban a messze, néma hajócskában ülnék, mely most vész el a fenyegető szirtfal nehéz árnyékában. Ahova nézek: meg annyi vízből kimeredő, vagy tán inkább tengerbe vissza sülyedő Tátra.

A vizen átrózsálik egy-egy habarcz-virág, mely gyors hajónk sodrától a vas bordához verődve, fakós szürke kocsonya gyanánt rezeg; mert csupán a habok művészi sugártörése oszt szineket ez undok turhába s hullámzó játéka mozgásra serkenti s idomitja virággá. Egyébkint állat mint mi, melyet szintén a szerelem s éhség ösztöne hajt az élet küzdelmes tengerében.

Másod napja, hogy járom ezeket a vizeket, s csak most jut eszembe, hogy nini... hiszen én eddig nem is aludtam még! Mintha a szünhetetlen napvilág a maga éberségét ojtotta volna belém: én sem nyugszom le, a derengő éjjelen én is csak derengve szunditok egy keveset. Bár nem tartom számon, mint Pál barátom, a kalauz minden csillagos pontját: mégsem szeretném elmulasztani, ami szokatlan és csodás elém akar kerülni. A folytonos virrasztás, ez az állhatatos fény izgat s nem enged pihennem.

Még errefelé zöldel a fjordokba hanyatló völgy, s midőn a Torghättának meséktől borongó mély hasadékához kapaszkodtunk fel, vonzott le magához a gyep. Olyan alhatnékom lett. Beszélik, hogy a természetnek tavaszra fordulása egy éjnek a műve itt. Csak a gyorsan szőtt uti barátság hasonlatos hozzá. A fagyos idegenség egy-huszonnégy óra alatt virul ki bizalmas szeretetté. A gyalog fenyő avarából téptem is ki néhány szál csöndes erikát, hogy haza küldjem.

Az ásitozó rengeteg nyilás a szerte kalandozó szemet mégis határok közé szoritja. A nagy műnek részletét látja csupán, de ez is bevégzett alkotás. A mese szerint Haestmand, az északi lovas, az ő hugának elrablóját idáig üldözte s nyilával átlőtte a hegyet. Igy származott a tátongó alagut. »Mekkora lába lehetett a szentem lányasszonynak!« tünődött a kamarás bácsi, aki megütközve ez óriási arányokon, de mert ki is melegedett, útközben leült, s megszikkasztva homlokát, kijelenté, hogy tovább egy tapodtat se! - czifra magyar szófüzésekkel költögetvén e szirtfalak echóját. A »riadó lány« bizonyára még jobban megriad, ha érti az ébresztő szózatot; mert bár sokszor fordul elő benne az isten és minden szentje, még sem illett volna be imádságnak. »Hogy lehet mán az ilyen lukért ekkora hegyet mászni? Hásze meglátnyi aztat alúrul is!« - »Majd visszafizetjük a nímetnek - biztatám - ha egyszer Magyarországba is elbolonditjuk s ott megnézetjük vele a thordai hasadékot.«

Nem puszta még a táj. A sikosra surolt sziklán vöröslik egy-egy faház, a honnan szőke gyermek-csapat lebegteti felénk a naivul felkapott hosszu ingecskét. Nők a fejükről lerántott babos kendőt, emberek a kalapot forgatják üdvözletül. Hol jobbra, hol balra: fel-feltünik a tengeri pojácza, a delfin, lomha bukfenczeivel szerezve mulatságot a t. cz. turistának. Nagyobb körökben az ugró bálna szökken fel s hanyatt vágódva, egy darabon velünk uszik. Soha még a kéjes szabadfürdésnek ezt a képét nem láttam. Hol elmaradt mögöttünk s felkapatta magát egy hullámhegytől, hol elibénk vágott s a saját tengelye körül megforgott, mint valami roppant orsó; aztán feltúzva az orrát, megállt farkával lefelé s felnézett hozzánk, mintha csak azt akarta volna mondani: »hát ilyet tudtok-e?«

Megindulva a példán, egyszerre csak tánczoló kedve szottyan a hölgységnek is, amire az udvarias kapitány fölidézi a hajó orchestrumát, az egyik fűtőt, aki félöles harmonikáját tüled-hozzád hajtogatva, legcsodálatosabb nyekkenésekre birta rá ezt a szárazföldi szörnyeteget. De mert polkataktusban döfölte a zengő fújtatót, az urak hamarosan körülnyalábolták az asszonyokat s megeredt a vizi bál, melyben egy bécsi nő volt a királyné s prince-consortja egy magyar fiú. Az amerikaiak ugrálásaiban volt valami, ami emlékeztet hazájok őslakói, az indiánok harczi ugrándozásaira; főképen, midőn megsegitve a hajó ringásától, az egyik úr az ő nagy hevedelmében rókatánczot kezdett. Ott voltak: - vagy ugy! Nem a monyászai Anna-bálról szól az ének.

A mélyen függő nappal szembe egy hirtelenszőke emberke ül le, tarsolyából kiszedi piktori szerszámait s néhány gyors ecsetvonással görcsös aquarell-papirosára ugy odakeféli a sugárzó éjszakát, hogy bele bámulunk mindannyian. Az érzelmes asszonynép különösen el volt ragadtatva. Gyürűben állta körül. Miss Maud erősen szítta a hamis fogát s Eveline le nem vette a művészről a hamis szemét, mellyel már több boldogtalan utas-szivbe vetette az üszköt. Hát a hires Normans volt, az északi természetnek legnagyobb festője. A Lofoták fia ő. Az a mogorva hegy ott, az ő szülő sziklája. Az apai piros födél alá tér egy kis pihenőre, tele szedni a lelkét hazájának örök csodáival. A Budőben kiszálló művészt harsányan meghurráztuk s édes volt látnunk: egy ősz embernek, egy siró asszonynak s a fiúnak hármas ölelkezését a parton s örvendező köszöntését a gyér lakósságnak, mely mind az érkező hajó elé futott. Amodább a kicsi templom mellett a szerény paplak, melyben a mostani bolgár fejedelem, Ferdinándnak bujdosó nagyapja, Lajos Filep király az ő hivével, Montgoyeval, 1796-ban az egyszerü »Müller« név alatt keresett s talált is menedéket.

A hosszu téli éjszakán számtalan világitó torony hinti el őrtüzeit a Skären kőszigetei közt, valamint hogy nincs állam, mely erre a czélra annyit költene, mint e kétegy királyság. Enyhe napon usztunk el a »Hét testvér« komor sziklái alatt. Egy kis parázs vihar, orditó szél, harsogó hullámtorlat, csattogó villám mennyivel jobban illenék e sötét alakzatokhoz! Művészi szempontból sajnáltam is a csöndes derüt, de turista voltomnál fogva már csak szivesebben vettem a szép időt. Itt evezett át hajónk a Sark körén. Mikor Maud kisasszonyt figyelmeztették rá, hogy ez az igazi: haragosan rengette apró fehér fürtöcskéit, hogy bizony nem teszik többet luddá. A magyar bácsi, kidöntve hasát a korláton s hosszura csavart messzelátóját az orra tövére emelve, folyton ezt kiabálta: »Hun van hát!«

Kedvezőre a nap épp egy sajátos szabásu fok mögé vonult s megláttuk a Haestmandot, északnak óriási lovasát, a fényes égbe metsződő roppant silhouetteben. Haja s szakálla, paripájának sörénye és farka hátra lebeg, s igy vágtat bele a poláris tengerbe. A hasonlithatatlan látvány fölismerésére nem is szükséges külön felcsigázni a képzeletet: valóságos szobormű az, melyet testre is hatalmas művészek faraghattak volna valamikor Skandinávia őskorában, amikor e fenyegető csúcsokat még Odinék lakták. Meg amodább egy másik fantasztikus szirt: a »Röde löven«, a vörös oroszlán, mely egymásra hajtott első lábaira vetve sörényes fejét, őrzi Norvégia szikla-kapuját.

Hogy föltekintek az égre, ott valami ismeretlen szürke karikát veszek észre. A hold! Siralmas szerepet játszik szegény ebben a folytonos világosságban. Telhet, fogyhat az istenadta: a legkisebbecske poéta sem törődik vele.

Ujévtől tavaszig vagy 25.000 ember 6000 csolnakon van itt elfoglalva a gadócz-halászattal. Még Spitzbergából is jönnek. Mert már se fű, se fa. A moha bús zöldje ha néhol beszövi a kőhegyek tomporát. Itt csak a hal uralkodik. Szörnyü lehet, midőn a téli harag csap e bátor férfiak közé, a fagyasztó szél rongyokra szedi a vitorlát, s egymás tetejébe dobálja a sok ladikot. A hős halászok ekkor elbocsátják a prédát, a széles kést beleütik a csolnak orrába s ebbe kapaszkodva daczolnak egy darabig az ádáz habokkal. A partra vergődött csolnak hegyéből kimeredő gazdátlan kések mutatják az áldozatok számát. Kemény világ van erre.

A mi beczézett aranyosunk, »fair Eveline«, fekete-vörös koczkás plaidjébe takarózva repked körülöttünk, s Dodson ur, a két continens leghiresebb önlovasa, azaz veloczipédistája, együtt iramodott vele, persze nem az abroncs-paripán. A bájos szöszkének tetszett az amerikai gyalovag, s vérmességünkben már azt hittük: boldog kerékpár lesz belőlük. A szelid hindu különösen megörült e gondolatnak. Reverend is van velünk, hamarosan összeboronálhatnánk az ifjakat Miért ne? A gyorsaság korát éljük. Ha már a láb is repül, mennyivel inkább a sziv. Velocipes - velocicor. A rózsaszin lobogót vonnánk fel az árboczra, és... ekkor a kettő közé oda áll a kis lány nénije - »az az irigy csoroszlya!« dörmögé a bácsi - és kikérve magának minden bizalmasságot, fogta szárnyán a vergődő vadgalambot, a cabine kalitkájába zárta s maga odaült az ajtó elé, kezében a »holy bible« edinburgi kiadásával s elimádkozott onnan mindenkit. A bácsi pedig elejébe állva a kapitánynak, igy fakadt ki:

- Ugy teszen a fanyar néném-asszony, mint kutya a széna tövében: maga nem eszen belőle, de az ökröt elugatja onnad! Hallja kérem, parancsnok úr: az én meggyőződésem szerint tökéletlen az olyan tengeri törvény, aki tiltja, hogy az ilyen vasorrú bábát a vizbe dobják!

- Igaz, mondá oda lépve M. St. Hilair, a víg franczia; de miért megcsalni vele azokat a becsületes czápákat?

Nevetésünkbe a kakas is bele kukorékolt. Az éjfél elmult, s fehér világában a Sund fölött ott kuczorog a kicsi Tromsö.

Tromsö kicsi városka, s mert kicsi, neki is megvan az a nagy hiúsága, hogy Párisnak tartja magát - a szárazföld legészakibb Párisának. Annyi igaz, hogy Trondhjemnél sokkal vígabb. S van egy tenyérnyi boulevardkája, egy piczi Grand-hôtelje is - van bizony. S az ő legöregebb emberei - akik erre vénebbek, mint bárhol egyebütt a világon - tisztán emlékeznek arra az időre, midőn christianiai szinészek játszottak itt valamikor IV. Keresztély korában. Ugy ám. S van egy falatka sétatere is, amelyen diszlik hat szál lombos ustornyél. Mind egyenkint ösmerik a leveleit s külön-külön tán nevet is adnak nekik. Ha jön a kora ősz s elhullanak, szeretettel gyüjtik össze s osztozkodnak bennök. Amelyeket messze elsodor a szél, azokat elbucsúztatják a »Nyheder« gyászrovatában; némelyikét, a helybeli költők segitségével, búsan kongó rímekben. Harmad-éve a vadsöi iskolamester - Vadsö még az északi foknál is följebb van, csakhogy már keletnek számitják - midőn mondom ez az érdemes férfiú Tromsőben lakó lányához utazott keresztelőre s látta az elejébe ingó nyirfácskákat, megilletődve kulcsolta össze a kezeit s igy sóhajtott fel: »Én istenem... a boldog délvidék!«

Uti-társaink néhány óra alatt kipusztitottak minden boltot. Ami ájder-paplan, karmantyú, botos, fehér s kék róka, rozmár-fog, hó-korcsolya s egyéb északföldi »különlegességet« csak mértek Tromsőben, azt mind összevásárolták. Az öreg Thorsten Thorstenson boltja valóságos sarki museum. Hét fia, hét veje, hol együtt, hol külön válva, járják a poláris tengert föl Spitzbergáig és a Beeren-szigetig, uszó jégtalpakon vadászva a rozmárt, a föld hasadékaiban a királyi hermelint, a fejedelmi nyusztot s egyéb nemes görényeit és patkányait az arktikus vidéknek, megsegitve az ő hű és okos ebeiktől, amelyek nekik teherhordóik és vizsláik. Az öreg urnak egy fia, Niels: hat napig - azaz száz negyvennégy órán át ha nem is étlen, de nagyokat bőjtölve, s ha nem is szomjan, de fogytán levő kulacsából vékony kortyokat nyelve, s ha nem is álmatlanul, de félszemmel hunyókálva, imetten egy öngyurta hókunyhóban guggolt lesben, hogy megejtse ritka vadát. Nálunk egy vasárnapi nyulász, ha egyszer ráhibázott a tapsi-fülesre, nagyobbra van az ő nimródságával, mint ez a szerény fiatal ember, kinek a fele élete halálos veszedelmek közt foly le a sarkvidék jeges pusztáin.

Távolabb, a városka legvégén, áll Sven Föin urnak, a dúsgazdag bálna-vadásznak czethalzsir-olvasztója. Töndsbergi kastélyában nyaral a még legény sorban levő éltes férfiú, kinek bő kezén egymás után támad a sok iskola, beteg-ház, közkút, népkert az egész országban. A czet-zsir bőven ereszt.

Csak néhányunkban volt meg a bátorság, odamenni az olvasztóba. Dante, midőn poklának bűzeit felsorolja, kifelejtette ezt, mert nem ösmerte. Fejsze-csapás nem kábithatja el ugy az agyvelőt, mint ez a szag. Visszatántorodna tőle hiéna és keselyü - de nem az ember.

A czethal már holtan kerűl ide le a Jeges-tenger felől. Egynek-egynek a teteme akkora, mint valami uszó sziget. Ott sötétlik a Sund öblében. Lehántott bordái meghajlitott árboczok gyanánt merednek föl a parton. Fekete hátán munkások járnak, élesre fent aczél ásóval ásva le a holt Leviátánnak két méter-vastag szalonnáját. Az állat belei - a fölöttük folyton jajgatva kerengő sirályok olcsó zsákmánya - mint a léggolyók puffadoznak. Az egyik czetnek a rengeteg szivét égették össze éppen guanóvá. A czet szive! Mekkora hullámokat verhet dobbanásaitól az Atlantis, midőn szerelmében országnyi vizeken száguldozva át, üli menyegzőjét.

Gúnyja a véletlennek, hogy a legmocskosabb állat sörtéiből kerülnek ki a tisztaság eszközei: a ruha-, fog- és köröm-kefe; s a legidomtalanabb emlős szolgál rá az asszonyok karcsuságára: mert a czetnek kapu-nagyságu garat-iveiből hasogatják a halcsontot. Étel dolgában - igy beszélték azt nekünk az olvasztó legények - nem igen válogatós. Csak mozogjon. Mégis: mért köpte ki hajdanában Jonás prófétát?... Csak ugy magyarázhatom ki magamnak, hogy a kegyes férfiúban nagyon erős lehetett a dogma; vagy pedig - az a czethal antisemita volt.

Kirohanva e dögleletes légből, az apró csigával kövecselt országuton kis leányok futottak elénk, kelletve illatos rózsáikat, melyeket üvegházban nevelnek a megviselt orrnak fölélesztésére. A kináló hajadon maga is hajlós virágszál volt, s igen alkalmatos arra, elfelejtetni bűzt-bajt.

A kamarás bácsi nem tartott velünk. »Minek a!« mondá ő is a Baksay emberével. De a lappok táborába, akik a szemközti Tromsdalban ütöttek sátort, már oda eljött. Huszárviselt létére fel is kapott egy mokány lovacskára s délczegen poroszkált el mellettem, aki gyalog szerrel sétáltam el oda. »Mán csak nála nízek az atyafiságnak«, mondá. »Mert egy ő velek a mi származásunk; ha közös kenyeren nem is, de közös vajon vagyunk velek, mivel hogy lappusul a vajnak voj a neve. Húnfalvy beszíte!« Ilyen tudományos készültséggel aztán bátran neki lehet vágni még a nehezebb ethno-etymologikus vállalatnak is.

Az idő hirtelen kimelegedett. Seregestül rohantak meg a szunyogok, egy fejjel nagyobbak a paksiaknál. »Ejnye a czudarjai!« mérgeskedett a bácsi. »Ezek vas villával szurkálnak ám! És nem is döngicsélnek, ha' trombitálnak!« Csakugyan nagyra fejlett példányok voltak. Mig naplómba jegyezgettem, lombos ággal egy mosolygó tromsői asszonyka legyezett, különben csontig megettek volna. Egy paraszt lány, szőke és tagos, amugy huszárosan ülve meg lovát, váltig kinálgatta a pejkóját, ülnék rá. Le is csusszant érettem a táltos szőréről vagy háromszor, foglalnám el; s hogy mindannyiszor nemet intettem, a czirkuszbeli »lovar-hölgyeknél« ügyesebben termett ismét a paripája hátára, és látva, hogy csökönyös bakkancsosnak szegődtem: a lova füléhez hajlott, egy nyirfa ággal meglegyintette az állat lágyékát s tova vágtatott a sikon. Később a holsteini pastor alatt megbicsakolta magát a táltos és egy tapodtat sem akart előre menni.

A lappok a Finmark czigányai. Vándorolnak egy régi norvégus király szabadság-levelével, tartományból tartományba. Hogy elértem a tábort, betekintettem az egyik sátorba. Éppen kávéztak a törpe asszonyságok. Oda se néztek a fegyveres szunyog-dandárnak, mely engem egyre üldözött. Bele is törne a »vas villája« e hölgyek bőrének piszok-rétegébe. A férjeiket pedig nyilván a golyó sem járja. A krokodilusnak, a rinoczérosznak pánczélján csak átbuvik, de ezen a mocsok-vérten meglapul. És ekkora szennyen keresztül is diadalmasan sugárzott át az egyik menyecskének a fiatalsága. A nők tutyit hordanak, amolyan palóczosat, mint az abony-vidékiek, s télen-nyáron szarvasbundát, rén-ködmönt viselnek.

S mint a czigány, akire szokásaival sok tekintetben emlékeztet, élelmes a lapp is. A maga gyártmányait jó áron adogatja el. Néhány apróságot magamhoz is váltottam: lapp játékszert, bábut, sátorkát, piczi szánkát, a rén beleiből sodoritott czérnát, csontbul faragott varrótűt. A két utóbbit elküldöttem haza egy fiatal asszony háztartásának öregbitésére. Mint amolyan egykori »höhere Tochter«, a zséeográfiban bizonyára tanulta a lapp czérnát is.

A fiatal francziák sokat figuráztak egy anyókával, kinek megvették a tutyiját s aztán nagy czerimóniával egy zsombékon porrá égették. Csak ugy pattogott. Én magam - amint ez már a mesterségemmel is velejár - legtöbbet foglalkoztam a kis lappal. Ott szendergett egy bocskorban, mely a füstös kunyhóban kantáron volt szögre akasztva. Ugy ringatta el az édes anyja, ezeréves bölcső-dallal. Egyszerre fölérzett a piczike. Az ő gyenge bőrét még keresztül járta a szunyog dárdája - s elpityeredett. Szakasztott ugy sírt, mint egy közép-európai művelt csecsemő.

Egy karámban vagy kétszáz rénszarvas van együvé terelve. A borjaik valami kedvesek! S mert uj kapu erre nem akad, megbámulják az uj embert. Azt pedig mi bennünk láttak bőven. Egyszerre a karám mögül rettentő fegyvert szögeztek ránk orozva, melynek csöve csak ugy csillogott. Ijedtükben az asszonyok kihuzták zsebükből a - kis tükröt és kezdték a rendbe verődött kecses homlokfürtöket festőileg megbomlasztani. Mivel hogy fotografus emelte ránk az ő szerszámját, s a mocskos atyafiakkal s a tiszta boczikkal egyetemben oda tapasztott bennünket egy üveglapra.

Nincs a föld hátán az az elhagyatott vidék, hogy fotografus ne lakná és ujságiró. El is beszélték miss Maudnak, hogy a midőn Spitzbergában egy szép jeges-medve az ő bocsaival séta-utazást tett, a tanulatlan kicsinyek tudnák meg végre, hogy amottan tul a jéghegyeken, dél felé is van még világ - hát a szomszéd jeges táblán már egy lelkes fényképiró uszott velük versenyt s lekapta őket; a másik jégtábláról meg az »Arctic Messenger« egyik szerkesztője böködte a vén medve felé az ő plajbászát, s annak rendje és módja szerint meginterjuholta.

A vitéz Weyprecht és bátor sorsfelesei itt ebben a városban szerezték be a végső utravalót s innen hajtottak bele a poláris éjszakába. Nagy tisztelettel emlegetik Tromsöben e hősöket, kik mint dicsőséges vesztesek tértek meg az örök jégtől boritott harczmezőről.

S erre járt az én vastag és elmés énekművész barátom is. Csakhogy a fin Torneå felől került a fokra és igy, minden zenei és turistai szokás ellenére: dal fine al capo utazott.

Egy kanyarodással vissza délnek. A Lofota-szigetek vad csoportjai felett olvadhatatlan glóriában ragyog felénk a glecser-világ. Ehhez akarunk most közelebb férkőzni. Mig Svájczban, az apró havasok féltő testőrségének meredek gyürűjéből nyulik fel szinte elérhetetlen magasba a jeges csúcs: itt az emelkedett hó régióban már a tengerig löki le utolsó jéglapjait a Svartisen, s innen tornyosodik föl embertalptól szűz teteje. A messzelátókat a csillámló pontra szögezve, növekedő meglepetéssel szemléljük a mind szélesebbre fejlődő csodát, hogy végre megbüvölve álljunk meg előtte. Az igézettől fojtogatott szivünkön egy felharsanó kurjantással könnyitve, ugrálunk le a csolnakokba. Teljes fönségében göngyölődik szét a dicsőséges látvány, hasonlatos egy óriási opálhoz zöld bársony párnán. A csiszolt moränák szikláin átbotorkálva, végre ráléphetek az Olympus első fokára; mert nem az Edda sötét hatalmainak - a derüs görög istenség lakásának való ez a tündöklő hegy, mely a futó felhők, s az egymásra szakadó fényes koczkák varázslatában smaragd, zafir, türkiz és egyéb drágakövek szivárványos szinjátékával mámorit el szemet és lelket.

E glecser-világ átellenében, a termő humussá porhadt hegyi törmelék árkaiban s élein: a nyírfák ezüst erdeje, jószagu vadvirágok, zsálya és tömény, s a lombokban fütyörésző havi madárka. Térdig jártam e váratlan virágban. Lehajlottam, szakasztottam, azt is a rózsámnak adtam. Szikláról sziklára ugorva szedtem a virágot, s egy hajlásban - életemben először - találtam egy szál négylevelü lóherét. Levélben küldtem haza. Bár szerezne annak boldogságot, akinek szántam, ha megvan a négylevelű lóherében a boldogság-szerzésnek az ereje. Olyan jól esik egy kis babona. Némelykor jobban beválik a hitnél.

Bucsuzóra egy andalitó kékségben derengő jégfal alá léptem, s nevem kezdő betüit botomnak vas-szögével véstem bele. Ha fának a kérgébe metszem, idők jártán lekorhad róla. De itt örökre megmarad egy soha meg nem olvadó jégdarabban, aere perennius. Az ember ugy gondoskodik a maga halhatatlanságáról, amint tud.

Lenn a laposban kaszáltak a lányok és danolásztak. Mert dalos erre mindenki, főképen a nője. Mintha csak a saját énekökben keresnének kártalanitást azért, hogy a vidék törpe cserjéit nem szállja zengő rigó s édes szavu csalogány.

Hajókon ezalatt skandináv skaldok - azaz lenhajú s lenvirágszemü leánykák énekeltek. Ott hallgatta őket, nyargalvást ülve a széken s csibukjából vastag füstöket eregetve, a magyar bácsi. Muzsikáltatta magát, mig mi odajártunk. Nevetett is rajtunk nagyokat, hogy mit a fekete fenyébe botorkálunk mi abban a jeges vármegyében? Ő nem! Majd bizony, hogy náthát hozzon onnad! Szép az távúrú is. Ami pedig a jeget illeti: egyik olyan hideg, mint a másik.

»Csip is mán a vín Svártlis« - igy »vicczőte« meg a Svartisen-glecsert, s összébb huzta vállán a plaidet. »Ez osztán a porczió fagylalt!« recsegé, s jóizüt kaczagott az elmés mondáson. »Még hogy nyáron is fázzak? Má csak nem jó vóna itt laknyi!« fejezé be intő beszédjét, s ment az asszonyok közé egy kicsit »bomlanyi meg maradhatatlankonnyi!«

Isten veled, te istenhegy! Féltelek az emberektől. Nem vetek neki hat esztendőt, s az élelmesség, mely az utasnak regényes hajlandóságait bőven meg tudja adóztatni: egy nagy fogadót (neve »Svartisen Hôtel« lesz) épit a glecser tetejébe, hol a sok jó közt legjobbnak igérkezik a folyton hütött pezsgő, s ahol minden vendégnek természetes joga lesz, a magas áraktól fázni.

Vasárnap volt s a fjordon hemzsegett a sok ünneplő csolnak, díszfeketébe öltözött parasztnéppel. Minden ladikon zászló, minden lány hajában szalagos dísz lobog. Amelyik csolnak fel is van virágozva, abban menyasszony ül. Mindenfelől a templomba igyekeznek.

Norvégiának, Svécziának nincsenek falvai a közkeletü értelemben. Itt is, mint oláhlakta megyéinkben, szórványos tanyák tartoznak valamely egyházi kerülethez. A fjordból közvetetlen emelkedik ki a sziklahegy, meddő sivárságban, enyészetes zordonságban. De ahol csak a vízhez közel valami kiszögellése van, nem nagyobb, mint a mekkorát egy nagyobb ujságlappal le lehetne boritani: már ott megveti lábát az ember és megépiti fészkét. Innen van, hogy csakis a vizen közlekednek egymással. Csolnakban üli meg a gyermekei keresztelőjét, csolnakban a menyegzőt és csolnakban a gyászát. Ha elhal: a robbantó puskaporral vagy dinamittal ássák meg a sírját. A közönséges vas szerszám nem fogja a szirtet. A hűség ama szép mondásának, hogy »együtt maradunk, amig ásó, kapa választ el egymástól« - itt semmi értelme, bátor a hűség és szeretet széles e földön sehol sem vert olyan mély gyökeret, mint ezen a rideg szikla-vidéken.

A hajó kényelmes lépcsőjét a legénység ismét felhúzza, az emelés művének egyes mozzanatait sajátos énekszóval kisérve. Megint ott ringatódzom a vitorla-rúd kifeszitett kötelén s hallgatom a fiatal lelkészt, aki a »Frithjof«-mondából idéz hosszú darabokat, miközben melléje setten a kegyes diaconessa, akit egy zsiros angol holy society küldött hajónkra: hát ha az északi fokra lehetne épiteni templomot, amire ott persze nagy szükség van. Megdöbbentőn sok nyelvet tud s ezeken kivül nehány száz magyar szót. A bácsi ijedezett is ettől a »hét nyelvü sárkánytól«. (Dejszen, csak lett volna csinos ördög ez a sárkány!) Az ifju pap elvilágosodó arcczal, a távolban révedező tekintettel reczitálta a szép verseket, midőn a szent asszony megérintve vállát, szelid fölháborodással intette a fiatal pásztort: istenfélő, jámbor ember létére, hogy szavalhat világi költeményt? Maradjanak a hivságos dalok azok részére, akik földiek után eredtek; de már ők - már mint a diaconessa és a lelkész - ne térjenek le az üdvösség ösvenyéről. A fiatal pap nagyot nézett jámborságos Gertrudisra, aztán szótalanul fűzve karomba karját, elvezetett a hajó tulsó végére. A vallás tanít alázatosságra s lemondásra, de udvariasságra nem. Ez csak a modernség dogmája.

Ime, az a még szükebbre kuporodó maroknyi házikó, közepén a kereszttel díszesített gyufatartóval s mögötte azzal a bús hegygyel: az Hammerfest, a földnek legészakibb városa. A föléje meredő csúcs pedig az európai kontinensnek legősibb része, mely első ütötte ki haragvó sziklafejét az örök vizekből, és első is fog oda visszasülyedni. Abba a kis templomba járnak áldozni a czethalászok, mielőtt nehéz útjokra indulnának. Kivonuláskor a protestáns pap ajálja őket isten kegyelmébe, s mikor megjönnek, a féltékeny katholikus misszió papja siet ide, hogy köszöntse őket. A bucsú jelenete megható, mert az expediczió harmada rendesen ott vész a könyörtelen Jegestenger fagyában: megtizedeli őket a skorbut, feldönti dereglyéjöket a halálra sebzett bálna, mely, testében a szigonnyal, mértföldekre sodorja magával a kötél másik végéhez ragasztott csolnakot, körül kiömlő vérével pirosra festve a tengert. A hal megejtése könnyebb azóta, hogy Sven Föin, akiről már szóltam, feltalálta annak módját, mozsárból lőni a czet oldalába a vas-horgas kötelet. A vadászathoz csatlakozik néha egy-egy idegen is, de akinek, bár mekkora úr legyen különben, nem szabad tétlenül néznie a nagy munkát. Legénynek áll és dolgozik mint a többi. Most is ott reng az »Aigle« a kikötőben, a gazdag csokoládé-gyáros Menier úr fiának saját külön yachtja, akinek egyetlen szenvedélye a jeges-medve és a bálna. Beljebb az országban a mammuthi jávor-szarvasra s az élenre cserkész - amely élen uj magyarán épp ugy lehetne nyomor-szarvas, mint amilyen iram-szarvas a rén.

Itt állitottak gránit oszlopot a meridianus végpontjának. »Terminus septentrionalis arcus meridiani 25,20 quem inde ab Oceano arctico ad fluvium Danubium usque per Norvegiam, Sueciam et Russiam jussu et anspiciis Augustissimi Oscari I. et Imperatorum Augustissimorum Alexandri I. atque Nicolai I. annis MDCCCXVI. ad MDCCCLII. continuo labore emensi sunt trium gentium geometrae. Latitudo 70° 40' 11˙3"« (Északi végpontja a 25,20 délkörnek, melyet a Jegestengertől a Dunáig, Norvégián, Svéczián és Oroszországon keresztül I. Oszkár király, I. Sándor és I. Miklós császárok ő felségeik parancsára 1816 -1852 három nemzetnek földmérői megmértek. Szélesség 70° 40' 11˙3".)

Ez van belevésve abba a kőbe, mely egyúttal emlékszobra az emberi tudománynak is.

Növényzet már alig mutatkozik. A törpe nyírfa a hegyen annyira meglapul, hogy mint a szőnyegen járok rajta. A lakó-házak földes tetején fagyoskodik nehány fanyar fűszál s az ablakban szerénykedik a család egész nyári öröme: egy beteg muskátli, melynek fázó töve gyapotba van göngyölitve. Annál virágzóbb a család szebbik öröme: a gyermek. Nem sok helyütt láttam ilyen piros-arczú, vidám nézésü fiúkat s lányokat. Zajosan csevegve ugrálnak el mellettünk, nyakukban a könyves borjuval, kezökben az ernyőcskével, ügyet sem vetve a jövevényre, aki szeretettel, hosszan néz utánok. A sarkon még hamarosan »bikázott« két gyerek s aztán rohant az is ad salutarem undam, az iskolába. Bekukucsáltam a takaros fa-épület ablakán s láttam egy pozsgás kis Irmgardot, amint a fali táblákról olvassa le az odafestett myrthust és borostyánt. Megtanulni megtanulja - de vajjon hiszi-é? Nem tündérmese, hogy elhigyje.

A természet élczei közé tartozik az is, hogy a morcsos Tyvenhegyről tekintve szét a napnyugaton fehérlő Jegestenger s keleten Tuglnäs felé: Sorrento és Ischia partjaira emlékezünk, melyeknek rajzához igenis, de nem boldog színeihez, szinte az összetévesztésig hasonlit a szemhatár.

A folytonos napvilág megbolygatja a lelket, csüggeszti a testet. S bár megtör az álmosság, még sem hagyom magam. Minden lélekzet-vételre csodát mulasztanék el - s hóditó csodák folytonossága a Lyngenfjord az ő sziklavilágával. Kimerithetetlen a természet mind ujabb alakzatokban, vonalakban és színekben. S ha a Földközitenger parti motivumait északi világitásba helyezi, csak művészi hajlandóságainak kivánt eleget tenni. Ugyan-egy a melodia, csak hogy amit a Vezuv táján durban zenditett meg, itt mollban énekli.

Nagyot pihenve Hammerfest előtt, meg is lohadva talán: e fjordon jubiláló szárnyalással lendül fel a kijelentés magasáig. Oltár minden-egy köve. A teremtés első ünnepének hallom zsolozsmáit, midőn a sötétség titokzatos méhéből fakadt ki az ifju világosság, és víz és száraz külön váltanak. Az alkotás szűziességében látok ragyogni eget és földet, midőn még benn, a barna réteg melegén, csírázott az erdő, s még nem zöldelt lomb, s kietlen felületén még nem pirult rózsa. Érintetlen tisztaságban szikrázik évezredek hava ez ormokon, melyekben dörg, dobban és forr a föld ősi heve s pillanatról-pillanatra várom hogy fölvesse a tűz, s perzselő áradatával a közelben pusztitva, áldásul küldje szét enyhesztő lehét a ridegbe.

Csakhogy megfordítva: éppen a végét látom, meghanyatlását egy hajdani tavasznak. Már ez mind enyészet és halál, az életnek csodálatos hasonlatosságával.

Kapitányunk mára igérte az éjféli napot. Erre a hirre fájó remegés fogja el a gyöngébbeket. A fiatal urak a kötélhágcsóra másznak fel, hogy közelebb érjék.

11 óra 13 percz. Gräsholmen deszka-várából üdvözlő mozsarak bömbölése. E végállomás lakói szines zászlók virulatját tüzdelték föl a kiszögellő csucsokra. Alig felelünk a szeretetreméltó tüntetésre. Szemünk egy ponton függ őrült merevséggel. Mindenkinek a szitáló kezében az óra, melynek mutatója lomhán mászik előre. Hol a nap, az éjféli nap? Már csak 12 percz választ el tőle, s ugyan-ekkor felhőtábor vonul a ragyogó tányér elé.

Az asszonyok sirnak, az angolok damnedeznek, a francziák sacrénomoznak, a németek donnerwettereznek, a magyar bácsi káromkodik. S mintha csak a hatás növelése végett igy rendezte volna a mi kapitányunk: egyszerre félrelebben a függöny, s épp, hogy a XII fölé hajol a percz- és óramutató tüje: előtünik bánatos, szinte tulvilági fényben dona Sol, az éjféli nap, kibontott aranysugár hajával, melyet kiteritett a hideg hullámok széles tükörére.

A küzdő ember minden gondolata, érzése: pillanatnak álmába gyül, s mindent elfelejt - el az állati életet, el a lelkes természet minden formáit. A földet már csak az ő elemeiben tekintjük, mint egyik alkotó részét a naprendszernek.

- »Hát ez az egész?...« dörmögi mögöttem a kamarás bácsi. »Bököd! Ha a keczmeregi tanyámon esti nyolcz órakor kiállok a Balaton partjára: akkuráte ilyennek látom a napot!«

Mikor aztán a többiek példájára messzelátójának objectivjével lyukat sütött bele a plaidjébe ő is: tetszett neki a mulatság, s bizalmasan megveregetve a vállamat igy szólt: »Öcsém uram... Valami ez! Mégis fenye dolog az a termíszet!«

Mint az ébredő életben benne van a halál: itt megforditva, a nap nyugtának pillanata megszüli a nap költét. És nem képzelgés, nem önámitás: ugyan-ebben a perczben hajnali frisseség csapott felénk. A födélzet ketreczében lévő kakas legalább - miss Maudnak nem csekély bámulatára - torka szakadtából harsogtatta hajnali énekét. Ez a derék madár pedig kompetenczia az ilyen dolgokban.

Mielőtt elérnők, még egyszer megállunk a Svertholdklubben szikla-csoportja előtt, melynek egyike a Madárhegy. Száz meg százezernyi alk és sirály lakja, fekete és fehér gyöngyfüzérek gyanánt szegve be széditő magasba emelkedő párkányait. Ezt a madárhegyet Krobel úr birja, ki az ő nagy faházában - a végső emberi lakás északon - boldogan él. Sirály-tojásokkal s a sirályok tollbundájával kereskedik. Száz tojás közül csak egyet érhetnek el az ő lap munkásai, kik az ő két fia vezetése alatt víjják ezeket a széditő szikla-falakat, melyeken egymás hegyébe vannak róva a hosszu, keskeny létrák. A többi 99 tojás - melyeknek száma millió - csak a kormányozható léghajó korában lesz elérhető.

A n. é. utasok mulatságára, de a szegény madarak szomoruságára, hajónk mozsarai bele bömbölnek a sziklába, s elbődül a mi gőzkürtünk is, fölöslegül meg a másod kapitány sistergő röppentyük villámait eregeti nagy ivben a hegy felé - amire támad olyan sivalkodás a légben, hogy megrettenünk belé. Nagy felhőkben rebben föl a megabajgatott madársereg: alkja a vizbe le, sirálya föl az égre csapódott. Egész sorok azonban meg sem mocczantak. Azt hittük, ezek a tehetetlen fiókák. De akik meg nem mozdultak erre a pokoli dübörgésre sem - a költő, hűséges anya-madarak voltak.

Harmadfél órával később szemünk előtt setétlett földrészünk legszélsőbb északi pontja - az északi fok: keleti oldalán daczos szaruval fölfegyverkezett, mogorva, nehéz tömeg.

Hajónk óvatosan közelit s lassu kanyarodással csöndesen uszik, aztán megrendül a villámgyorsan lezuhanó horgony sulyától s helyt van.

Rátettem lábamat hosszas utunk czélpontjára s szakadásig gyürtem tele rengeteg kavicsokkal a zsebeimet s két marékra szedtem nefelejtset az öblében, mely a Golf-folyam meleg emlőiből kap egy kis életet. A szerelmes Dodson ur legott csolnakra szállott s elhajózva a Cap legcsucsára, miss Eveline számára kalapácssal leütötte a világ végét s foki virággal megkoszoruzva nyujtotta oda neki, mint szerelme és bátorsága jelét.

Dzsemil Szing, a szelid hindu nábob, nagyon boldog volt. A néni a hajón szorult s onnan nézte, felborzolt fejkötővel, mint kotló a rucza fiainak vig uszkálását a viz partjáról, a kis lány boldogságát. Félő különben, hogy ha ez a szerelmes fiu iskolát csinál, maholnap mind elhordják az északi fokot s aztán kereshetnek a geografus urak másikat.

És amikor hosszu hetek után ismét láttam az első csillag kigyulását a Kattegat fölött, áldottam a jó istent és lementével dicsértem a napot.

Foss azt jelenti, hogy vizesés. Hazánkban a tarpataki a legnagyobb s járnak is a csodájára nyaranta sokan. A közép-európai turistaság a schaffhauseni zuhatag dörgésében s omlásában gyönyörködik, s áhitatos ámulatán még az sem ejt csorbát, hogy az élelmes svájczi éppen ott fogta körül egy nagy épülettel, a honnan teljes pompájában mutatkozik - ami azt jelenti: »Utas, fizess!« A zuhatag itt szines üvegekre van fejtve, melyeken át pirosban, kékben, zöldben s narancs-szinben mutatkozik. Mert ennek az áldott országnak hôteleiben még a nap keltét is külön fogyasztáskép számítja fel a manager, aki külsőképen az összetévesztésig hasonlít a gentlemanhez, de beléje három görög, négy örmény, öt czigány és hat zsidó szorult.

Norvégiában szabadjára van hagyva minden természeti szépség s legkisebb kataraktjából is két schaffhausenit s húsz tarpatakit lehetne szabni. Csak a Randsfjordba is jobbról és balról úgy szökkennek bele, mint megannyi nyerítő fehér paripák.

A Hönefoss és a Trollhätta már jelentősebbek, s vadságukkal számot tesznek. A legtöbb turista be is éri velök. Elmondhatja otthon: Baedeker nyomán megbámulta ezt a két legényt, s aztán a jó országuton vissza Christiániába.

De aki nem a piros útmutató-taposta kényelmes ösvényen, de a maga szíve szerint s a maga lábán szeret járni: az »magasbra vivó szenvedelmében« neki indul a Hardanger-, vagy még az ennél is fönségesebb Ryukan-fossnak. Merész vállalkozás - de bátraké a szerencse!

Telemarken Norvégiának az a tartománya, melynek egyetlen növénye a telegráf-pózna, s rajta a drót az a köldök-zsinór, mely a czivilizált - nem világgal, mert Telemarken népe a legczivilizáltabb - hanem a czivilizált természettel köti össze. Népessége jobbára aggból, nőbül és gyermekből áll, akik télen-nyáron az ötvösséget folytatják, melyben sokra vitték. Eredeti népies motivumjaikat izléssel alkalmazzák és a Palais-Royal s Regent-street híres ékszerészei arannyal mérik föl az ő ezüstjeiket. A munkabiró férfia Amerikába vándorol, ahol, mert értelmes és szivós, megszedi magát, s mint jó magabiró ember tér vissza szeretett szikla-hazájába, melyben a legtöbb s a legnagyobb vizesések zúgnak és tündöklik el egész Christiániáig a Hóhegy; - haza tér az ő négylábu szülő házába, mely ott piroslik a szűntelen omló víztől simára sikált meredek kőfal mellett, szint vegyítve a bánatos szürkeségbe.

Ide eljutni nem könnyű. Aki nem szerezte meg magának a mi főkonzulunk, Petersen Péter úrnak hathatós pártfogását, okosabban teszi, ha lemond erről az útjáról, mert oda a gyors-posta is csak gyalog jár.

Hegyen-völgyön vágtatva vitt a két izmos, hosszu sörényü mokány lovacska. Bolkesjőn túl egy perczre megállt. Mondok: tán kifuvatja vagy megkaptatja az állatkáit. Eszében sem volt; de azoknak sem, hogy valami csüggedést érezzenek. A megállásnak egyéb volt az oka. Az én kongsbergi vezetőm a kocsi fiókjából kiemelt egy hosszu kötelet, s kezdett engem forma szerint lekötözni, mint szokták a bolondot.

Mosolyogva bólogatott a fejével, s ezalatt a kötőféket a derekamra húzta, mert azon a darabkán, amely most következik, sok pasazsérja lódult már ki a hintócskábul.

S valóban nem volt fölösleges az emberséges Knut lekötelező barátsága. Egy szárazfölddé vált hullámos tengeren vágtatott végig velem. Megkötözött voltomnak igazán hasznát vettem. De azért mégis megszitálva, nyilaló bordákkal s lotyogó agyvelővel érkeztem meg Tinosetba. Onnan egy rozoga hajócskára bizva egyetlen gyermekem apját, metsző esőben fel Strandnak. A konzul telegrammja, mint a bűvös zuzamfű, az angoloktól duzzadó kis fogadóban ajtót nyitott előttem, amiből mindennél világosabban meg lehet érteni a mi főkonzulunk nagy hatalmát.

A tea körül egy szép veres-szőke lány szorgoskodott. Vegyülete a gyermeteg bájnak s az önérzetes komolyságnak. Az englishmanek ellenállhatatlan vígságu hóbortokat követtek el egymáson. Még a sziklák is nevettek be az ablakon; de Ovidia - ez a hajadon neve - nyugodtan nézte s arczán egy izomka sem rándult meg. Telemarken gyermekei nem nevetnek. A komor természet, a sötét szirtfalak árnyékot vetnek itt a virágzó ifjuság lelkébe is. A fogadósné azonban az ő fogyatékos angolságával megmagyarázta nekem négy szem közt e sajátszerű tartózkodás okát: hogy t. i. az Ovidia vőlegénye oda van Arkanzaszban, s a lány fölfogadta magában, hogy amíg onnan vissza nem kerűl Catherinus - ez a legény becsületes keresztneve - az ő arczán mosolygást látni nem fog senki. Fogadása tiltja nevetni. Folyton sírni, ezt értem. De az örökös komolyság szinte ijesztően hat.

Korán talpon voltam. Keresem a szöges bakancsaimat. Kivül csisz-csosz. Ajtót nyitok - hát Ovidia áll ott az ajtóm előtt és ünnepies, szinte komor arcczal - keféli az én bagarjáimat. Valóságos szégyenérzet fogott el. Eszembe jutott a »Calderon nemes szolgálója.« Az ilyen szép lány nekem tisztítson csizmát?... Soha! Egy oroszlán-szökéssel ott termettem Ovidia mellett. Kikaptam kezéből a bakancsomat s messze lódítottam, úgy hogy döngve repűlt neki egy ajtónak. Csak úgy rendűlt bele a kis hôtel. Onnan belűlről ijedt sikoly... egy fürtös, érett miss kidugta a fejét... s hogy engem meglátott, gyorsan bekapta megint, miközben a fürtözete megcsuszamlott. Én megdermedve állottam ott, kezemben a fél csizmával. Ez a látomány megrázott; de megrázta a rendíthetetlen Ovidiát is, mert olyan nevetésre fakadt, hogy beledőlt a tarkára festett zsöllyébe s ott csak úgy rázta a görcsös kaczagás. Ugy látszott, hogy az elmulasztottat is helyre akarta nevetni, s előlegbe is még egy jókora adag derültséget szerezett a lelke számára, hogy kifussa őszig, amikor az ő Catherinusa már visszatér Arkanzászból.

A kétkerekű laptika dióhéjába kuporodva, megindultunk a vizesések felé. Balra a Tin folyócska s a Hóhegy roppant czukorsüvegje, jobbra amolyan »harapófogó-vegetáczió«, melynek minden fűszálát ugy kell kihúzni a fölszínre. A völgy mind összébb szorul s az út mind magasabbra visz. Már eddig is a hegyszakadékokból lövelt ki egy-egy metsző hidegségü forrás és apró vízesések kezdtek játszadozni a szikla rovátkái között. Mind zajosabbá válik a levegő. A tompa moraj átcsap zúgásba; mintha terepély szárnyú sasok ezrei suhognának el fölöttem. A szédítő meredek párkányairól eleinte ezüst fátyol formában, majd egyes sugarakká vastagodva, mint valami víz-szálakból font szikrázó sudaras karikás ostor: pattog, csattog le a fensík gránit és szienit lapjairól a meggyülemlett hóvíz az ő változó alakzataiban.

Lovacskám már csak zihálva birja terhemet. Leszállok, hogy a kis kordélyom mellett lépegetve, gyalogszerrel közeledjem zarándok utam sovárgott czéljához.

Mint mikor a megdobbanó nagy dob és az öblögető rézkürtök hegyibéje kerekednek az orkesztrum többi hangszereinek: ugy fojtotta el az eddig hallott zugást a Ryukan bőgése. Egy kanyarodón fehér párafelhőn láttam az égnek emelkedni a zuhatagnak szétporladó vízcsöppjeit. Ettől is kapta nevét: Ryukan vagy Ryukande foss - der rauchende, a füstölgő.

A végállomáson, a krokani hegyi tanyánál, megállapodtunk. Itt mindenki leszáll, mert lóháton, de tán még gyalogolvást sem lehet innen tovább jutni. Hogyan? Hát repülve? Nem - de hasmánt csúszva, s közben ugrálva. Egy fiatal házaspárnak, mely hozzánk szegődött, ez volt a nászútja. Inkább lehetett volna a mászútja. Még az asszonyka csak tartotta magát. Ahol lábaival nem győzte, a karjait kotorta, mintha szárnyai lettek volna, s egyszer-egyszer úgy tetszett, hogy valóban repűl is. De ha maga nem: a viganójának egy része s a kalapjának a fátyola, amint bele-beleakaszkodott egy kimeredő ágacska vagy a sziklának éles csücske, elszállott mint a madár. Nem hogy a férje őt, de a férjét ő támogatta ezen a rögös pályán. A köpczös fiatal úr nagyokat szusszantott s minduntalan kételkedve s töprengve állapodott meg. Ami abban leli magyarázatát, hogy a férj a sik Seelandnak a fia, míg a nő a norvég hegyek lánya: bátor és győzős.

Rettegéssel vettük észre, hogy nemcsak a ruha foszlik le rólunk, hanem a lábbeli is. De tán ugy is illik, hogy mint Mózses az égő bokorhoz: mi is levetve saruinkat közeledjünk a mennyei szózatnak színhelyéhez. Mert valóban: nem szép vidék már ez, a járatos turista-értelemben - hanem az istenségnek magasztos kijelentése. Mi férfiak elhalványodva néztük; a legtöbb nő, aki velünk volt, görcsös zokogásra fakadt. Ünnepi színt vált a legvígabb kedv is, szemben ezzel a fönséges látvánnyal, s elfogódik a szív e kábitó harsogástól. Nem tudom egyébhez hasonlitani, mintha azt mondom: ezer ágyúnak a végtelenbe vont, megszakítás nélkül való, folytonos, örökös dörgése. Körűl mértföldekre a sziklás vidék is megremeg belé. Eleinte földindulásnak véltem. A Niagara esése - beszélte később egy amerikai utitársunk - vízmennyiségre több; de a sceneria nagyszerüségében a Ryukan messze fölülmulja.

Egy patkó alakú medenczéből ezer lábnyira szakad le a haragos-zöld víztömeg, ahol két és fél másodperczen át vadul rohan a másik szirtlépcsőhöz, ahonnan ismét ezer lábnyi magasságból veti magát egy ismeretlen mélység, egy ki nem puhatolható vízi pokol feneketlen örvényeibe. A kiszögellő rovátkokon s a simára csiszolódott medencze-lapról a szétporlott sugarak, ívek, forgatagok és alaktalan víztömbök, fehér gőz alakjában nyolczszáznegyvenhat lábnyira emelkednek a vízesés fölibe.

S e vízi pokol fölött, intésűl és engesztelésűl, egy örökös szivárvány rezeg. Azt mondják, holdvilágnál a Ryukan még inkább igézi meg a lelket. Akkor úgy látszik, mintha a sátán hadai vijjogva és ordítva harczolnának a tündöklő fehér angyalok diadalmas ezrei ellen, hogy megkárhozva visszasülyedjenek a föld méhébe.

E csodának legközelébe jutni csak néhány vakmerőnek sikerűlt még eddig. Közöttük, naplopó szerszámjával a hátán, egy fotográfus. Mert a fotográfus és a magyar drótos-tót: az mindenüvé eljut.

A bőgő, sistergő, soha nem lohadó forgatagból, mint a gyertyaszálak, szolgálnak ki egyes keskenyebb sziklák, melyeknek a teteje - kopást mutat. Igenis, kopást; emberi lábak koptatását. A túlnan lakók ugyanis, hogy megkiméljék a nagy patkó kerülőjét, az egymástól ugrásnyira álló vékony kőszálakon szeretnek hamarosan átszökelleni; s nemcsak magukban: de teherrel is a hátukon. Szolgalegény, a vállain kis borjuval; asszony, a hátán kosárral, melyben szép nyugalmasan csücsül egy kis norvég baba. A hallatára is borsózik az ember háta. Sőt, mint Bayard Taylor beszéli, egyszer egy fiatal legény arra vállalkozott, hogy két liter fenyővízért bekötött szemmel ugrál át ezen a természetes hídon, melynek éppen csak az oszlopai vannak meg. Néhány angolnak és amerikainak nagyon megtetszett ez az ajálkozás és történtek is nagy recordok. De az asszonyok erősen tiltakoztak ez őrületes istenkisértés ellen - pedig az a fiú nem egyszer cselekedte már meg ezt a vérfagyasztó virtust.

Még eddig szűzies zabolátlanságban dübörög és szakad a Ryukan; de már, hogy utóbb ott jártam, kezdték csinálni az ő számára is a kötőféket. Nem annyira azért, hogy őt hajtsák járomba, mint inkább azért: ne csupán fotográfusok férkőzhessenek a közelébe. Az sem történik itt, hogy, mint a schaffhauseni zuhatagot, monopolizálja a nyerészkedés. De a Ryukan istenasszonyának vad bájaira kő és vas fűzőt akar tenni a norvég kormány, hogy közelebbről imádhassák. Az alsó állomástól a kapaszkodón át, egyengetve a széjjelszaggatott talajt, áthidalva és elterelve a szanaszét lövellő hegyi patakokat s rakonczátlan apróbb eséseket, dynamittal vetve szét érintetlen fönségű szikla-hegyeket: utat épitenek most a Ryukan mellé s mögé. Hallottam az első robbantásokat - amint meghallja az ember, ha valaki a nagy lármában eltüsszenti magát.

A rettentő orditásban csak jelekkel érintkeztünk, s mélyen megrendűlve, teljes kimerültségben vánszorogtunk fel a Krokan fogadóba, melyet a norvég turista-klub épitett.

De hogyan épitette? Az elég terjedelmes fa alkotmányt darabonkint rótták össze. Deszkáit, gerendáit embervállak emelték oda szálankint, mert még az okos, ügyes norvég hegyi lovacskák sem alkalmatosak e szakadékok közt való közlekedésre.

Az örökös vízpárával itatott, kicsi bár, de dús növényzetű legelőn - akkora tán mint a budapesti Sebestyén-tér - tehenek legelésztek. Hát ezek honnan kerültek? Szintén csak embervállak emelték ide boczi korukban, s azóta dúsan tejelő tehenekké nevekedtek.

Kivűl dörgött a szűzi Ryukan, belől durrant Cliquot úrnak örökifju és ifjitó özvegye. Mert a gyomor józan legény. Neki nem imponál semmi nagyszerű, ha csak rostbeaf és bor alakjában nem nyilatkozik. S amint a kedves ételszag s a finom bor-illat megcsapja a szimatoló orrot: vége minden bűvöletnek, s diadalmasan tolja ki helyéből a tele szívet a megtelő gyomor, s emelkedik a mámoros lélek fölé a mámoritó ital.

Míg az asszonyok a női parlorban téltul összetüzdelték az öltözetük széthullott darabjait, magam egy fensíkon ismét eléje álltam a Ryukan megrendítő isten-csodájának. Mig az ember közel áll hozzá, elszéditi a harsogás, kápráztatja a vízpor. De hogy e magaslatról néztem az ő megrázó hatalmát: csak itt jutottam annak tudatára igazán, mily közel állok az én teremtő atyámhoz, s támadt bennem egy érzelem, pillanatnyi és örökkétartó: a béke. Békéje a léleknek, mély megnyugvás, csöndes, édesen fájó emléke az én drága halottaimnak. Az örök megpihenés, egy változatlan üdvösség nagy gondolata emelt föl magával. Semmi sötét, semmi borzalmas e benyomásban. A Ryukan legott, mint valami eszményi szépnek valóra vált képe, metsződik bele a lélekbe, hogy váltig ott maradjon elpusztíthatatlanul, örökre, míg meghűl a vér melege s megakad verése a szívnek.

S most is, hogy e fogyatékos szókat rovogatom egybe: rohan lefelé az a sok víz, bődűlve s tombolva, s folyton játszik fölötte a szivárvány. Még mindig tündököl, mint hig arany a napfényben, s mint opál és ezüst a holdnak bűvös világában, és omlik alá borongós időben, mint a hó, s fehér szikla gyanánt roskad le s gurítja szerte törmelékeit, s dagad ki a réseken vastag tejsugarakban. S mégis: ez a nagy élet csak egy nagy halál - és mégis: ez az elporladás csak egy nagy feltámadás, a kisérteties tajtéknak és párának ujjászületése, mely nem szünik meg soha, s mely ugyan-abban az ünnepies fönségben űlte már ezt a helyet, mikor sötétség takarta még a mélységeket és az özönviz előtti első hullám - a világosság - lövelt végig a földön.

Hogy e sorokat irom: messze Medinából, a perzsa öböl mellől, az ős Hindosztán s még néhány rejtelmes ország vidékéről, e szerint Magyarországból is, számosan kerekedtek föl arabus, török s tatár nyelvészek, hogy a nagy Wasa Gusztáv székhelyébe vándorolva - napkeleti bölcsek észak csillaga felé - ott együvé tegyék nehéz tudományukat, kiváltva az egymás ismereteit: mesék gyöngyeit, dalok fűszerszámait, szókincsek szinaranyát, régi fordulatok vésetét, hasonlatok domborműveit, színes virágot hajtó ezredéves nyelvgyököket, történeti rajzok pompás szőnyegeit, hősi énekek szózatos kürtjeit s példabeszédek drágaköveit.

Forró égövön kelt szólamok tudói, ünnepies muzulmánok, nagyszakállu barna emberek a sima képű, szőke haju, víg svédek vendégei: nem tudok ennél vonzóbb ellentétet.

S hogy eltünődöm rajta: fölmerűl előttem Stockholm, melyet annyira szeretnek Byzancziummal összehasonlítani, sokan meg északi Velenczének mondanak.

Mindenesetre a világ legsajátosabb városainak egyike. Ha a lagunák királyasszonyát Olaszország községeinek sorában megilleti a »la Venezia sola« mellékneve: Stockholm is méltán megkövetelheti a »hasonlíthatatlan« jelzőt. Azt az egyet kivéve, hogy Velencze is, Stockholm is vizen és víz fölött épűlt: a két város egy tekintetben sem fogható egymáshoz.

Velencze a romantika bűbájával hat; Stockholmban az egészséges, a pezsgő, vígan lüktető élet csap felénk a viruló természet ölén. Velencze megszomorít és gondolkodóvá tesz; a lagunákon rég lehanyatlott dicsőség fölött szeretünk eltünődni - Stockholm földeríti elménket és szítja életkedvünket. Apró és nagy gőzösöktől nyüzsgő vizein vele örvendünk a víg svéd néppel; Velencze a meghalt tengeri király gyászpompáju ravatala - Stockholm az élő és uralkodó tengeri király kéjlaka. Stockholm, amint ott tükröződik a Mälar tónak erdős, kertes palotákkal népesített, szigetektől meg-megszakított vizén, kőpartjainak bizsergő életével, tüszkölő hajórajával: meglepő, lebilincselő. A Mälarnak azon a pontján épült, ahol e tó a Keleti-tengert érinti. Ennek a vízi városnak kellős közepén, egy szigethalmon emelkedik, minden oldalról láthatón, a királyi palota, egy épület, mely az ő rendeltetését már messziről tudatja az ő fenséges arányaival. Harmonikus remek, melynél csak egyet tudok hatásra különbet: a spanyol királyok palotáját Madridban. Hasonlit is a stockholmihoz, egyazon mestere lévén mind a kettőnek: Tessin Nikodémus. Épitészeti hasonlatosságról lévén szó, hamarosan megjegyzem itt, hogy a stockholmi nemzeti museum és a magyar tudományos Akadémia palotája is rávallanak közös megteremtőjükre: Stühlerre. Szinte a felső Dunaparton éreztem magamat, hogy előtte a kis gőzösbül kiszálltam.

A királyi palota a város legrégibb részében áll, a »Staden«-ben. Normalmmal, a legélénkebb és legfontosabb város-részszel, a Helgeandsholmen szigetén átvezető kőhid (Norrbrö) kapcsolja össze, melyről két gránit lépcsőzet visz le a legnépszerűbb mulatóhelyek egyikének, a »Strömeparterren« virágos, bokros szigetére. Már itt kissé sötét is van nyári éjjel s ezer láng fényében ragyog a terjedelmes, szellős mulató kastély, amolyan stockholmi »Hangli«, csakhogy itt bőven ömlik a sör és puncs és hajnalig zeng a zene.

A királyi palota, mely dísztermeiben nagy arányokat mutat, belsejében inkább impozáns mint pompás. Szobrai és festményei a svéd történet kiválóbb mozzanatait tüntetik fel, különösen pedig foglalkoznak a Bernadotték viselt dolgaival. Az egész nagy napoléoni dicsőségből csak ez az egy trónus maradt meg épségben; és nem csupán épségben, de fényben is. Maga Bernadotte, a franczia ügyvéd fia, kit az ő császárja hirtelen oda rendel a hadverő folkungerek és vitézlő Wasák tronusára; felesége, egy marseillei kereskedő leánya, aki még arra sem bírja rászánni magát, hogy uj királyságának fővárosában lakjék, hanem életét Párizsban tölti el; a kettejük fia, ki Napoléonnak Osszián iránt való rajongásáért az Oszkár nevet kapja és a Beauharnais családból származott szépséges Josephinet vezeti a svéd királyi székre: - ezek mind oly tipusok, melyek iránt a legmelegebben érdeklődünk és akiknek finom metszetű déli arczélüket nyomról-nyomra követhetjük az uralkodó ház arczképeiben.

Végig kalauzoltattam magamat a felségek s a királyi herczegek lakosztályain. Legelső sorban a király dolgozó szobája vonzott.

Akárhány bankdirektort tudok, akinek studiója nagyobb kényelemmel s fénnyel van berendezve. Ő svéd fölségének dolgozó szobája különben ideálja a dolgozó szobának. Kicsiny, de válogatott könyvtár; kevés, de jó kép; téres iróasztal, rajta vastag, merített papirosnak metszett szélü, szabad lapjai; a tollszárakban uj aczélpenna; az öblös tartóban híg tenta, egy csöppet sem kocsonyás, ami engem munkaközben annyiszor elkeserít; - s hogy néztem ezt a szép sima papirost és friss tollat: olyan írhatnékom lett, mint soha azelőtt. Az alkalom nemcsak a tolvajnak, hanem a múzsának is kedvez.

A királyfi mindössze egy nagyobb termet bír s nehány apró szobát, valamennyi megrakva a föld körűl megtett útjának érdekes, néha értékes emlékeivel. A kinai, japáni, siámi császárok, a dúsgazdag hindu radzsák, az abissziniai négusz, szerecsen királyok, törzsfőnökök és kaczikák eredeti és drága ajándékai: porczellán, faragvány, fegyver, szerszám és régiség szemkápráztató sokaságban, hogy a becsületes idegent csak az athleta udvari szolgára való tekintet akadályozza meg, hogy ne vétsen a 6-ik parancsolat ellen. Persze, az ilyesmik gyüjtése mégis csak könnyebb dolog egy princznek, mint a polgárembernek.

A csarnokokban hires vitézek szobrai. Valamennyi leverte az ő ellenségét. Milyen különös! Még nem jártam hősök csarnokaiban bárhol Európában, hogy mindenütt ne láttam volna legyőzhetetlen hadvezérek szobrait. Melyik verte le hát a másikat?

Az ebédlő mellett van a játékterem, közepén akkora biliárddal mint egy fia-szérű; a hozzávaló dákók persze petrencze-rudak. Vagy egyéb volt hajdan ez a teke-asztal? Wasa Gusztávnak házi csatatere talán, melyen vas biliárd-golyókkal dobálózott ebéd után.

A palotához közel esik a Ryddarholm, a svéd királyok koronázási és temetkezési temploma. Intő összefoglalása e két momentumnak - a legnagyobb földi dicsőség szemben a mulandósággal. A falakon a legelőbbkelő svéd rendnek, a Szerafin-rend mestereinek és lovagjainak czímerei.

Valamennyinek neve fölé az öt, hét és kilencz águ, a herczegi, királyi és császári korona van tűzve, a szerint, amint az a rend tagját megilleti. Csak egy lap van ott czímertelen, s éppen ezzel tűnik ki valamennyi közül: egy polgárember is jutott bele hajdan ebbe a főnemesi testületbe, s épp ezért jegyeztem meg magamnak a nevét: Frederik Stang. Mesterségére nézve pék volt. Ha azért emelték ebbe a diszes lovagi rendbe, hogy jó kenyeret sütött, megérdemelte. Mert a svéd kenyér vagy olyan mint a kovász, nyulós és savanyú - vagy pedig olyan mint az ászokfa: kemény s megrághatatlan. Nekünk, Buzaországnak, a foszlós czipóju Magyarhon fiainak, keserves volt ez a knäkke-bröd. De hát Svécziában a kenyér nem étel s a víz nem ital.

A rend számos vitézei között nincs magyar; még boldog emlékezetű P. K. L. sincsen benne, aki pedig felfogadta, hogy addig meg nem hal, amíg a világ minden ordóját meg nem szerzi. Boritotta is a mellét, a hány kitüntetés csak van adományozni való ezen a demokrata világon. Tán ő is ott hordta a keble két felén azt a külön kis táblát, ezzel a felirattal, hogy: »et caetera«, ami azt jelenti: nem fér oda több.

A jeles Szerafin-rendre ez nem vonatkozhatik. De azért leltem én magyar nyomot a svéd királyi palotában: a könyvtárába bele van igtatva Petőfi Sándor, kinek édes dalait Öman Viktor Emánuel közölte népével. »Jag är magyar!« - »Magyar vagyok!« czímű versét szavalják mindenütt Skandináviában.

S még egy hírneves magyar - ha maga nem dalnok is, de dalra hevítő - a palotának egy másik gyüjteményét ékesíti: a tokaji, egyaránt érdemes a királyi költőre, mint a költőkirályra. Mert ő svéd fölsége, ha leteszi a kardot, fölveszi a lantot; mint ahogy tette le Petőfi a lantot, hogy fölvegye a kardot.

Hogyan kerűltem különben ebben az igazi »minta-pinczében« az én leghíresebb földim közelébe: azt elárulnom rut háladatlanság volna. A tokaji bor aranya is hallgatást jelent.

Stockholmi élet! Erre a szóra egész tavasza hajt ki lelkemben a boldog visszaemlékezésnek. Beszélik nekem, hogy amikor tél idején összeszorulnak, még vidámabb itt az élet. Hogy ne? - mikor két-egy ország: Svéczia és Norvégia az egyetlen állam Európában, melynek 80 éve hogy nem volt háboruja se külső se belső ellenséggel. Hanem azért egy tövis mégis vérzi az ő szivüket - ha visszavíhatnák Finországot az orosztól! Károly király szobra ott is áll a róla nevezett virányos téren, jobb kezét keményen kinyujtva Pétervár felé. Mert ez a hősi fejedelem már egyszer megmutatta a muszkának az utat visszafelé. Azóta elvesztette az ország a svéd Elzászt, s az érczemlék már évek óta mutogat a Néva felé - s bizony fog még nehány évig arra felé mutogatni.

Körűl bokrok s szökőkutak, a padokon csevegő csoportok, a fövenyen futkosó gyermekek s gazdag hullámzásban föl-alá andalgó ifjak és leányzók, míg a közel mulatóhely előtt számosan ülnek, szíva a világos éj enyhét, szürcsölve a frissitőket s hallgatva naiv áhítattal a zenekar gazdag játéksorát, mely rég elhalt olaszok operáit fujta - még a »Norma« benyitóját is - míg hát épp ez az ország az, melynek felhőiben lakozott hajdan a nagy Odin, a sötét skandináv Jupiter, s vágtattak lobogó sörényű paripákon a lobogó haju valkűrök, akik ez idő szerint a Wagner Rikárd kótáira énekelnek. Igenis, itt még a »Norma« járja s nem a »Norna«. A zene-szerszámok között még helyet foglal a halovány gitár az ő vérszegény hangjával. Rég hallott, kedvesen együgyű áriák, mint a hervadt rezedának szerény illata, merűltek föl bennem, amidőn mint gyermek hallgattam boldogan azokat az apró-virágos dalokat, melyeket kiszorított a »végtelen melodia« s elnyomott a dús hangszerelésnek nagy pompája. Közben népdalokat is játszottak s körülöttem mindenütt ekóra kelt a szívekben s az ajkakon: hűséggel dudorászták mindannyian; s mint édes volt e nóták dúdja, édes lehetett a szók értelme is, mert öreg és ifju - emlékezve és vágyódva - enyhén zsongó karban vegyült bele.

Ez így tart a derengő és derűlt éjszakán át piros hajnalig, mert ó! - itt rövid a nyár és szakítani kell rózsáit.

Mikor erre felé kikeletre fordul az év: a város apraja-nagyja este kivonul a város elé, letelepedik a fiatal gyepre s a fák alá, melyeken még fanyar zöldben szürkélik az uj hajtás, és ott töltik az éjt, s hymnusokkal fogadják a nap fordultának első kegyes pillantását. E népszokás még a pogány hajdanból származik, mikor az istenséget a természet nyilatkozásaiban imádták, s Freya asszony egy titokzatos éjjelen az ő hajadon cselédjeivel hímezte ki ezer és ezer virággal a mezőknek messze virító szőnyegét. Az éjet tábori tüzeknél töltik el ébren, dalolva és puncsozva, míg a rózsás pitymallat felvillan az ég peremén. Amint a hajnal a mennybolt alján kigyult, fölszedelőzködnek s mint valami ünnepről megtérve, vidám énekszóval vonulnak a városba. Sajnálnám, ha ezzel a költői szokással vele járna a nátha is, mely alattomosan ott bujkál a gyep alatt: a húnyor vagy fehér zászpa, melyről azt tartják, hogy tüsszögtető tulajdonsága van - valamint hogy németűl »nieswurz« is a neve.

Megható az a virágszeretet, az a rajongásig fokozódott növénykultus, mely itt az idegennek legott a szemébe tűnik.

Végig a hosszan elnyuló Skandinávián nem találtam ablakot, ha törpe viskó volt is, hogy a fehér függönyök mögül ne intett volna felém a muskátli apró piros virágja. Még fönn Hammerfestben is, sőt - ami ennél jóval ridegebb - a kaszárnya ablakában is díszlik a szegfű vagy a mályva-rózsa, s izmos fiatal lovaskatonát láttam, amint gondosan öntözgette a sivár laktanyának ezt a nyájas díszét, gyöngéden szedegetve le róla a fakó leveleket. A motalai tiszteletes meg - kinek udvara egyúttal a sírkert, ahol valamely Oxenstjerna emlékét néztük, mig hajónk alatt a zsilipek vizét dagasztották - a kedves pap bácsi, midőn tiszta lakába léptünk, nagy óvatosan emelt le az ablak polczáról egy cserepet. Abban egy piczi almafácska, az almafácskán egy piczi almácska, sárga és beteges, a fél pofácskáján hektikus pirossággal - és mutogatta nekünk sugárzó szemmel és tartotta karjaiban a csenevész csemetét, mintha megvakult apai hiuságában az ő keshedt, halovány kis gyermekét mutatta volna. »Ez már a második!«, mondá. »Az első korán lehullott...« Csakhogy azt nem mondta: Az első meghalt! »De - folytatá erős bizakodással - ezt fölnevelem!« És tekintete kigyult az erős reménységtől. Kicsi koromban sokszor láttam Péczelen, mikor a cselédünk gyermekfej nagyságu rétes-almát vetett a fejősnek s egy kis üszőnek. Az áldás terhétől meg nem birtunk szabadulni máskép. Voltam oly kimélettel, hogy e barbárságot elhallgattam a tiszteletes előtt, s lelkesen dicsértem az ő almácskáját.

Aki arra kárhoztatta magát, hogy hetenkint néhányszor lenyúzassa az arczát szőröstül-bőröstül - s ezek közé tartozom magam is - az boldog megnyugvással nyujtja oda fejét a műtevő kéznek Stockholmban. Különös dolog, hogy ott, ahol a legtöbb ember borotválkozik: északon valóságos hóhérok marczangolják a lakósok és utasok himnemen levő felét.

Sok sürű jártomban-keltemben rátértem a barbárság kritériumaira: mentűl közelebb érjük a keletet, annál tökéletesebb a fürdő, annál zamatosabb a fekete kávé, s annál ügyesebb a borbély. A bécsi fürdő csak azóta élvezhető, mióta a budainak mintájára nyitottak benne egyet. Berlinben fürdés után szétnéz a jövevény, hol mosakodhatnék megint tisztára. A kávénak áldott babszemével meg hogyan bánnak el nyugaton s északon, csak az tudja, akinek része volt e minden illatától megfosztott híg, kormos lében. Stockholm még magasabbra fekszik északnak s ennél fogva remegve gondoltam arra a kínszenvedésre, mely ott számomra fenn van tartva. Ó, édes csalódás! Stockholmban nők borotválnak! Hogy oda hajtva fejemet a párnára, vártam a hideg aczél halálos érintését: úgy jártam, mint a mesebeli lovag - a bakó rettenetes marka helyett egy jó tündérnek patyolat keze simogatta meg arczomat és hízelgő szappan tajtékkal havazta-harmatozta körül államat.

Egyszer egy normandiai faluban, Courcellesben járva, keresem a borbélyt. Egy nagy táblát pillantok meg, melyre le van pingálva egy atyafi, akinek valami búbos fejkötőjű asszony irtja a szakálla tarlóját. A jelenet alá ez volt írva: »à la main douce«. Neki-bátorodtam én is erre a biztatásra. Egy csontos anyámasszony, igazi vasorru bába, mint az áldozati bárányt szorított a térdei közé s irgalom nélkül végezte rajtam az ő kegyetlen művét. A stockholmi borotváló asszonyok és lányok nem dicsekednek ki az utczára, de annál inkább érdemlik meg a »main douce« jelzőjét. Puha és gyors kézzel tarolják simára a tüskés ábrázatot, hogy az ember szinte sajnálja, mért fejezte be oly rövid idő alatt. Közben az ő zengő svéd nyelvükön folyton csicseregnek - nyilván a legujabb fővárosi híreket mondják el. S amikor a takarítás munkájának vége: a szőke fru vagy fröken bájosan knikszel s máris a másik szék elé tánczol, melyben egy borzas állu svékus terpeszkedik elejébe a kellemetes operácziónak.

A roppant elevátoron repüljünk hegyibéje a svéd fővárosnak. Ez a rengeteg alkotmány az ujabb fogadóbeli lift példájára emel a magasba. A mi budai gőz-siklónk bájos meglepetést szerez az idegennek, midőn egyszerre a szűk torkolatból a házak tetejébe kerűlve, maga alatt látja elterűlni a Dunát és szigeteit, a Cserhát lankáit s legelől, a széles folyam partjában tükröződve, az ifju, ragyogó fővárost. De ahhoz a látványhoz, melyet Stockholm nyujt ebben a szédítő magasságban, nem fogható. A Mälar-tónak száztizenkét szigetén épült város, arról a szellős pontról melyen állok, minden részében áttekinthető. Templom, palota, emlékszobor nyulik fölibe s vén tölgyeivel part és kert virul közötte a tetszetős ház-soroknak, s alant szakadatlan mozgásban nyüzsög e szorgalmas nép, s iramlanak ide-oda a vasuti vonatok, szikla-kapukban eltűnve meg onnan kirohanva, s végig zúgva a hosszu kőhídon, mig a vizen gazdag rakodásu roppant India-járókat vontat a kis propeller, mintha egy nagy holt madárnak tetemét vonszolná egy vízi pók. Szünet nélkül érkezik és indul az apróbb gőzösök sokasága, mig a távol határon vitorlák fehér szárnyai, repűlve úszó hattyúk gyanánt, ragyognak a napfényben. A meddig néző szemem csak elér: a Götha-csatorna ezüst szalagja nyulik el, ötszáz láb magasba emelkedve a Wenern és Wettern tavak színvonaláig, hogy ismét ugyanannyira sülyedjen alá s mint Götha-elf omoljon rá a Keleti-tengernek folyton pihegő anyakeblére, utjába ejtve Jönköpinget is, a gyufa-Rómát, mely évenkint 1½ millió fenyű-törzset fürészeltet és vagdaltat apróra éj-nap dörgő gépeivel, küldve szerte a szikrát s vele azt a hat svéd szót, melyet ismernek széles ez öt világrészben.

Midőn első ízben úsztam végig e csatornán, egy fiatal pár volt velünk. A pap aznap boldog reggelén fűzte egymásba kezeiket. A férj a hajós akadémia egy tisztje, aki vitte magával ifju nejét szellős, magányos lakába, a tenger egy sziklájára - a világító torony egyetlen kis szobájába, hogy két álló évig onnan ki se mozduljon, amíg viz-, lég- s hőméreti számitásait meg nem szerkesztette. Körül ordítva a vihartól, a torlódó habok bömbölése közben, feje fölött a mérhetetlen éggel, alatta a mérhetetlen síkkal, távol minden emberlakta födéltől, s csak a távcsövön látva néha napján egy-egy Krisztiániába igyekező hajót, vagy a Sund felé haza térő dán kuttert - így kezdi férje oldalán uj életét az uj asszony, évenként csupán kétszer válthatva levelet otthon maradt szeretteivel. S az ifju nő sugárzó arcczal nézett e jövő elé - hiszen Haralddal van, az ő drága hívével, az ő bátor urával. Ó, csak látszik ez az élet búsnak és egyformának; pedig az teli van változatossággal, teli vigsággal, finom tartalommal, mert hiszen teli van szerelemmel. S ki tudja? Oda mentek kettecskén, visszatérnek hármacskán.

S hogy eszembe jutnak, az egésségükre üritem ki puncsom maradékát, ott az elevátor legtetejében, a tágas veranda kényelmes fauteuilében, elmerengve a távolba hanyatló fehér vitorlákon, amint lebegnek-szállnak egy messze-messze ország felé.

Jemine! Meghalt a derék Seth o Bredberg! Itt fekszik előttem a gyászjelentés a mariestadi postabélyeggel márczius 13-ikáról.

Ez egy pompás öreg svékus volt, fényeskedjék neki az Úr arczulatja. Szép öreg ur, a Götha-csatornának tíz mértföldre »slut«-igazgatója és nekem különös jóakaróm, voltakép megmentőm.

S ezért legyen szabad nehány sorban áldoznom emlékének s előadnom azt, hogyan és mennyiben szerzett magának Seth o Bredberg ur halhatatlan érdemeket a magyar haza körül, midőn »skjus«-ába engem fölvett.

A dolognak eleje van, dereka és vége, mint minden helyes uti kalandnak. Azért hát elmondom sorjában. Legalább gondolatban szállok vissza abba a szép országba, ott a magas Északon, hol nehány boldog hetet éltem át a legkedvesebb nép s a legfönségesebb természeti szépségek ölén.

Egy szép augusztusi reggel a stockholmi kikötőbül a »Carlstad« csinos gőzhajó délnek vitt bennünket. A Rydarholm tornya és a büszke királyi palota apránkint elmaradtak, a Hasselbaken magaslatai mind mélyebbre hanyatlottak a Mälar édes vizeibe, mig végre Södertelje közelében már csak violaszin ködbül intett bucsut felénk a szép főváros. Bánatos szivvel álltam a födélzeten s néztem vissza. Még egy csillám, mely valamely torony aranyos gombjáról lövelt át hozzánk, s aztán az elfelejthetetlen képre puha fátyolát vonta rá a távolság. Isten veled, Stockholm! Ti virágzó szöszke lányok, ti vendéglátó Lundquistek és Viselgreenek, ti szeretetreméltó Lundgreenek és Viselquistek városa, Isten veled!

Stockholmot Götheborggal vasuton kivül tudvalevőképen a hires Götha-csatorna is köti össze, mely, mint a szakértők mondják, a mérnöki tudománynak remeke s ezen fölül fényes bizonyságot tesz a svéd kormány erélyes, valamint az ottani financziák rendezett voltáról. A Götha-csatorna mintegy 500 lábnyira emelkedik föl a tenger szinéről s száll le ugyan-ennyire, midőn a Gotha-elfbe (folyóba) tér, mely Götheborghoz közel ömlik a keleti tengerbe.

Az út oda három nap, körülbelöl akkora, mint ide Passau. Termékeny rónán visz át a csatorna. Állomáshelyei virágzó gyár- és kalmárvárosok, néha még jó karban levő erőd, melynek mohás foka véres századok dicsőségéről és a nagy Wasa Gusztáv viselt dolgairól beszél az alant ülő utasnak, aki az ő veres Murrayjéből keményen ellenőrzi, a följegyzett érdekesebb pontok igyekeznek-é megfelelni az infallibilis master adatainak. Ami a vidéknek többnyire sikerül is.

A hajó lépcsőnként emelkedik a Wenern és Wettern tavak szinére. Hogy a zsilip elé ér, a kapu megnyilik előtte s csakhamar be is csukódik mögötte, hogy a hozzá alá zuhogó viz bele ne folyjon a folyóba, melytől teljesen elzárja a hatalmas szerkezetü deszka-fal. A hajó alatt a viz dagad és erős hátán a második zsilip magasára segiti. Itt elől kezdődik a procedura: ujabb zuhatag ömlik alá - hogy ugy mondjam a második emeletről az elsőre, s hajónk ismét nehány lábbal magasabbra kapott.

Néhol négy-öt zsilip van egymás fölött, melynek vizlépcsőin a mi »Carlstad«-unk az első nap már 163 lábnyira mászott föl.

A megtöltés, főleg ha több zsilip van egymás mellett, jócska időbe kerül, mely szünetet az egyes utas, néha az összes hajóközönség arra használja, hogy partra szállva: a várost, gyárat látogassa meg, vagy a közel állomásig tagnyujtóztató, étvágyszerző sétát tegyen.

Motala hajógyárában, mely állami vezetés alatt áll, éppen egy monitornak vas toilettején dolgoztak. Megelőzve a mostani nődivatot, neki már akkor szabtak »cuirasse«-t a testére s nagyfejű vas-szögekkel szépen be is szegték. A varrólánya egy ásitgató vas hippopotamus volt, mely, a hányszor becsukta rettenetes száját, a két álkapcsa közt levő vastag vért-lemezbe egy-egy varró likat harapott, melybe aztán pőrölyök gyűszüje tolta bele a vas czérnát.

Közben a hajó ki- és berakodik. A Götha-csatornán közlekedő hajók parancsnokai a tulajdonos társaságtól bérben birják a jármüveket s igy - időhöz nem lévén kötve - ott és annyiszor rakodnak, ahol és a hányszor jónak látják. Vittünk vasat, vonatkozólag hoztunk gyümölcsöt, butort s bőven volt módunkban tapasztalni azt az élénk nagy és apró kereskedést, melynek ez az ország örvend.

Amint hajónk megállt, legott számosan siettek rája a partról és élve a rövid szünettel, ugyancsak söröztek és puncsoztak. Aki a drága nedüből egy-egy üveggel a szárazra vitt, az bizony a kabátja alá gombolta, mert Smalandban a szeszes italok mérése tilalmas, már vagy húsz éve. A kormányt e rendszabályra az italosság következtén elsatnyult nép testi és lelki fogyása birta rá; és oly sikerrel járt e rendszabály, hogy ez idő szerint az ország e tartománya a legvirágzóbb részek egyike. Állomásunk közelében e tilalom érdekes illustratióját láttam - egy tejkocsmát, melyben tejszines »röz-grözt« mértek, a fehér málna kocsonyázott ízét, aludt tejet, irót, zsendiczét s több eféle szelid folyadékot. S a parti lakókban, akik minden erkölcspuhitó tejgazdaság mellett sem felejtették el a régi rossz időt, midőn boldog részegségben hevertek a kocsmában, a gőzhajó láttára fölébred a régi szerelem s pogány szivük az egyedül idvezitő szeszes ital bálványa elé ujong.

Megfordultunk egy kis faluban is, melynek temploma uti könyvemben meg van csillagozva. (Nevét azért el is feledtem.) Csillaggal azért van kitüntetve a templom, mert itt nyugszik a Güldenstjernék nemzetsége, czimeres márványlapok alatt. A barátságos tiszteletes ur, midőn ezt a nevezetességet fölületes szemle után otthagytuk, maga mellé intett, hogy nehányunknak egy még nagyobb nevezetességet mutasson. A kertbe léptünk, melynek napos oldalán egy kis kádban törpe almafát láttunk és rajta két meglehetős nagyságú zöld almát kantárban, hogy a gyönge ágat le ne törje. Az öreg tiszteletes ragyogó arcczal hivta föl figyelmünket a csoda növevényre. Ugy megbámultuk, mintha legalább is a paradicsombeli almafa volt volna s udvariasan elhalgattuk, hogy az ilyen vadóczokat a tehénnek szoktuk vetni otthon.

Néhány nappal később a götheborgi növényszoktató kertben kalauzunk szintén ritkaságot mutatott nekünk: egy kukoricza-szárt, melyről két hitvány cső lógatá le vékonyka selyemszakálát. A növény kármentő vaskeritéssel volt védve az ember kiváncsi kezétől s alsó felén szalma-gyékénnyel az idő viszontagságai ellen. De már ennek a jó embernek nagy hetykén megmondtuk, hogy: hallja barátom, ott, ahová mi valók vagyunk, sürű rengetege áll e növevénynek, olyik helyen akkora szárakkal, hogy a pikás kozák is eltünik benne, valamint hogy el is tünt benne 1849-ben, midőn sássával a lova, nyers gyümölcsével ő maga lakott jól. Már most rajtunk bámult végig az egy szál kukuriczának a csősze, ami nekünk igen jól esett.

A többes szám, melyben most beszéltem, nem a pluralis majestaticust jelenti, hanem azt, hogy igazán hárman voltunk ott magyarok. Ezt annál is szükségesebbnek tartom kijelenteni, hogy uti kalandom valósága mellett, melyre rá akarok térni, szavatosokat nevezhessek. Ott van Wahrmann Mór, ő a megmondhatója.

Éppen ebédhez csöngettek, midőn megint elsötétült kabinom ablakja, melyet Mór barátom öcssével, a tudós Zsiga doktorral, közösen birtam. Az elsötétülés azt jelenté, hogy ismét egy zsilip nagy fülkéjébe usztunk be. A bőséges reggeli után - Svécziában jól él az ember fia - nem éreztem még kellő tehetséget egy hosszas menun keresztül enni magam. Kézhez kapva ernyőmet, zsebre gyürve Dumasnak akkor zajos feltünést okozott »L'homme-femme«-ját (mely vagy hat példányban forgott hajónkon) partra léptem, ellenére a három nyelven olvasható intésnek, hogy az egyes utas óvakodjék tőle, mert könnyen lemaradhat.

De én azért víg szivarozással mentem neki a zöld határnak. Fölöttem zengett a pacsirta, alattam tündöklött a himes gyöp, melynek ezer virágai körül boldog szitakötők zörögtek, a vad méhe és aranyszárnyu bogarak zsongtak. Mögöttünk voltak már a gyönyörü Wenern és Wettern, a kis és nagy Belt. Mig rakódik a hajó, mondok, a jövő állomásig előre megyek. Táguló tüdővel ittam a füszeres levegőt s midőn vagy ezer lépést haladtam, hátra néztem, jön-e már az én hajóm.

Az én hajómnak se hire, se hamva. Egy halvány fütty, mely elmosódva érte fülem s nehány szétfoszló füstbodor volt a hírmondója.

Nem értettem a távozását, mert számitásom szerint utánam kellett jönnie. Tán egy lemaradt utasáért uszott vissza. A kisebb állomásokon t. i. meg sem áll, csak lassabban halad. Az utas podgyászát ugy röpítik a födélzetre s maga gyakorlott ugrással szökik utána a kőpartról. Némelykor megesik, hogy a pasazsér, főleg ha nő vagy kis fiú, nem meri a voltiget s ilyenkor, ha éppen jó kedvében van a kapitány, megállitja a hajót. Nyilván most is ugy volt. S mérsékelt időméretben mentem elejibe.

Egy magányos kovácsműhely mellett vitt el utam. A majszter lánya a fujtató mellől nevetve nézett rám; az apja meg lebocsátotta a kalapácsot és kérdőleg tekintett felém. Ezek a jó emberek bizonyosan föl fognak világositani. Annyit tudtam, hogy a gőzhajó svéd neve »ongboten«. A többit majd valahogy kitelegrafirozom a kezemmel.

Ennyiből állt összes nyelvtudományom. Ha a bécsi posse-gyártó a czardas es eljén szóbul tud pesti bohózatot irni, mért ne boldogulnék én az én három svéd szómmal?

- God dag! Ongboten?... s fölemelve kezem s fölránczolva homlokom, kérdőleg néztem a szétrebbenő füstrongy felé.

Erre mindkettő töviről hegyire megmagyarázták nekem a dolgot. Csakhogy én egy árva hangot sem értettem belőle. A kezökkel intettek ők is arra felé amerre én. Megint csak elől kezdtem. Erre megrázta a fejét az öreg kovács, összenézett a lányával és aztán azt mondta, hogy semmit se mond.

No ezt az egyet megértettem. Elbucsuztam a kormos apától és kormos lányától.

A hajó csak nem akart visszatérni. Öreg anyóka akadt elém. Tanult emberséggel megmártogatta magát ez is.

Intett a kezével, hogy arra felé ment. Kérdeztem németűl, mikor jön már vissza?

- Ike verston, mosolygá. »No tüsk«, nem tud németül. Megfogta a kezemet s elvezetett egy szántóföld hancsikjához. Egy kurjantásnyira tőlünk ójtott lábú, harisnyás paraszt ember lépdelt az eke mögött, melybe egy ló és egy szamár volt fogva. Oda is kurjantotta neki, hogy itt valami baj esett, jőjjön felénk. Jött is. Sokat beszéltek egymással, majd közre fogtak s két oldalt a legjobb szivvel, de sajna! - minden eredmény nélkül ismertettek meg a smalandi tájszólammal.

Hajómnak sziporkányi füstje sem lengett már a légben. Isszonyú sejtelem kezdett agyamban derengeni...

Mindenki, aki hajón utaz, akárhányszor van ugy, hogy a balt a jobbal összetéveszti.

Mert a »Carlstad« akkor már nem föl, hanem lefelé mászott a vizi lajtorján s szépen röpült a keleti tenger felé.

B. Laczi bácsi jutott eszembe, ki falujából akkor érve a vasuti állomásra, midőn a vonat már megindult, fölfogta köpönyegét s foga közé szoritva táskáját, utána iramodott s igy kiáltott a tüszkölő vaskocsi felé:

Ott álltam Smaland közepében. Rajtam szellős nyári kabát, jobb kezemben egy ernyő, bal kezemben Dumas »L'homme-femme«-ja, a zsebemben vagy öt szivar, a tárczámban vagy tiz rigsdaler, a fejemben vagy három svéd szó és a szivemben egy nagy kétségbeesés.

Igy kikészülve még a legélelmesebb ember sem tudná hamarjában hová legyen.

Világos volt, hogy igy a szabad mezőn, egy-egy tanyán, nem találok akit megértsek én, aki megértsen engem. Csak érek tán falut, várost vagy nyaralót. A futás, a nyári nap heve s az aggódás, verejtékbe boritá homlokomat. Levettem a kalapom s kifeszitém ernyőmet. A verőfényes idő, az erdő és mező, melynek lombja, füve zöldebb itt mint nálunk, a viz rengő lapján elvíjjogó fecske s mindaz, ami kedvessé teszi ez évszakot, nem engedték vidámságomnak hegyibéje ereszteni a búbánatot és a humor bizonyos nemével néztem eléje a holnapnak. Furcsa biz ez! Igy egyedül idegen országban! Pedig itt is kék ég, szántóföld, pacsirta, fecske, liget, tó, patak, ember mint az én édes hazámban - mégis minden oly más egészen. És az én Wahrmann barátom ott a hajón? Melyik költőbül fog rám idézni? Mert nagy czitátor ám ő az úr szine előtt. S mit fog rám olvasni, ha ugyan találkozunk még ezen a nyáron, példátlan könnyelmüségemért? És a tudós Zsiga micsoda aequatióval fogja bebizonyitani, hogy szükségkép le köllött maradnom. Ő, aki bebizonyitotta a dánusoknak, hogy nem tudnak dánusul, és a svékusoknak, hogy nem tudnak svékusul; amiért aztán csak ugy nem tudták mit beszél hozzájuk, mint nem tudták, én mit beszélek. Bizony Zsiga, ha a mjöseni két emeletes fa-csárdában a konyhán nem kukorékolok s nem kodácsolok, maig sem kaptunk volna enni sült kakashust és rántottát, mert a te dán-svéd-norvég tudományoddal elolvastad ugyan Oelenschlägert, Tegnért, Runeberget s Björnstjernét, de egy betevő falatot nem tudtál szerezni vele. Szegény Móricz! - hátha elhiszi öcssének, hogy a Götha-csatornába vesztem bele? Hogyan fog ő beszámolni velem otthon annak az öreg asszonynak és a fiatalnak? Mivel áll elő, mikor majd...

Lónyerités ver föl merengéseimből. Kipányvázva egy kerités mellé, legelt egy hatalmas szürke. Csinos nyaraló előtt álltam. Neki egyenest. Egy vastag öreg asszonyka fogadott nyájasan s szépen knixelt ez is. Peseräh! Ez az ős nemzet ezzel az egy szóval boldogult. Hát ha én is az én egy »ongboten«-emmel. A mamácska fájdalmas mosolygással nézett rám; aztán, mintha eszébe jutott volna valami, a kertbe szaladt, amint köpczös voltától tellett; fejkötőjén a szalag-bokor csak ugy csattogott mint a neki lendült hizó liba szárnya - Isten panaszkép ne vegye goromba hálátlanságomat. Mert bizony a következő perczben már egy szép, öles aggastyánnal tért vissza s oda plántálta eleibém olyan kézmozdulattal, mely azt fejezte ki, hogy: no itt van egy ember, akivel boldogulhatsz.

A virágzó arczú öregnek francziául adtam elő bajomat. Kedvesen hallgatott végig. Mikor befejeztem előadásomat, mosolyogva rázta fehér üstökét. »Ike verston!« Ez is! Az lehetetlen! Nem ért francziául! Egy uri ember, aki ilyen szép házban lakik s szemüveget hord! Neki fohászkodtam tehát a német szónak. Az öreg csak rázta a fejét. Nyögtem neki angolul. Ez sem használt. Tán nagyot hall? Megint elől kezdém s francziául orditottam, németül orditottam, angolul orditottam. Az öreg mindegyre mosolygott és tagadólag intett. Uristen, az a csöpp talján csak ki nem ránt, ha ennyi nyelvvel maradtam szégyenben előtte?... Hah! Egy gondolat - mint ez minden regényes végszükségben meg szokott esni - az ismeretes villámként czikázott át agyamon.

No, én se mültomozok valami nagyon, nyugtatám meg az öreg urat, s amennyire telt, eltagoltam neki sorsomat. Megértett. Végre! Mióta a föld hátán járok, ennyit nem beszéltem diákul s borzongva gondolok az én szorongó állapotommal kimenthető féktelen licentiákra, melyeket grammatika és syntaxis ellen elkövettem.

Az öreg biztatott, hogy ne féljek: adhüc tempüs! Kibéklyozta a nagy szürkét és egy az udvaron pajzánkodó gyerekkel elejébe ragasztatta a két kerekü laptikának, melynek neve »skjus« (olv. süsz). Melléje ültem s az izmos öreg a kötél-gyeplűt a keze töve közé tekerve, ajkait befogta s különös csattintással ismét kiereszté, (valójában ugy volt, mintha explodált volna,) amely svékus bátoritást a »gamle Ilge« (vén Ilge) megértette, s vágtatva vitt bennünket a csatorna mentén végig, ahol csak neki, Seth bácsinak, volt szabad hajtani, ő lévén - mint bekezdőleg előadám - Bredberg ur, a Götha-canalnak tiz mértföldre igazgatója. Füttyentésére minden »slutvaktare« (zsilip-őr) megnyitotta a tilalomfát, és a vén simli csikó módjára ragadta a könnyű jármüvet. Utközben, amennyire ez tudományunkból kitelt, beszélgettünk. Midőn elmondtam neki, hogy magyar vagyok: helyeslőleg bicczentett és emlegette Díket (Deákot), Kosszütöt (Kossuthot) és a tokét (tokajit). Ez a három szó volt az ő összes magyar szókészlete. Kvittek voltunk. Midőn keskeny ülésemen izgatottan fészkelődtem, határozottan mondá: adhüc tempüs, amire aztán lecsillapodtam.

Az öreg Bredberg egyre robbantatá ajkait, a gamle Ilge rohant, hogy csak ugy szakadt le róla a tajték; őrház, erdő, szántóföld hátra forogva maradt el mögöttünk, midőn végre - egy fordulón kiérve - ott láttam magam előtt az én kedves »Carlstad«-omat. Jensen ur, a kapitány s Bredberg ur régi ismerősök voltak. A jó öreg nehány szóval előadta bajomat. A hajó összes népsége a tatra sietett, élén az én Mór barátom, nyakában az asztalkendővel, melyről a tomato (paradicsom) mártás egy nagy foltja piroslott felém, szájában egy félig megrágott falattal és idézettel. A Zsiga doktor, midőn meglátott, mintegy kelletlenül constatálta számitásának hiányos voltát s fröken Maria, a szép szöszke, összecsapva kezét, nevetve dőlt háttal az árbocznak.

Előkapartam a tiz rigsdaleremet s hálálkodó praeambulum után odanyujtottam Bredberg urnak.

- Non habemüs, felelé s nem fogadá el. A hid mellett a hajó szakácsa egy paraszt asszonnyal alkudozott éppen egy szárnyasra, melyet csak az imént lőttek s mely még azon meleg volt. Gyorsan magamhoz váltottam és a laptika hátuljába beleloptam. Karácsonyra egy szép svéd levél kiséretében, melyet Győry Vilmos barátom forditott le, nehány üveg »toké«-t küldtem az öregnek, aki Károly király coronatiója óta nem ivott ebből a dicső magyar borból, s megtoldottam négy palaczk egrivel. Az öreg négy oldalú ákom-bákom svékus epistolában áldott meg engem s áldotta meg hazámat, mely ily fölséges csöppeket termeszt.

Nyomta volna a lelkemet, ha szeretetreméltó, kedves emlékének nem adózom e sorokban.

Az örökkévalóság »slut-vaktár«-ja, Szent Péter, bizonyára tétova nélkül nyitotta meg előtte a mennyei boldogság zsilipjeit.

Igenis: à Berlin! De nem abban a franczia értelemben, hogy meghódítsam; hanem inkább azért, hogy magam hódoljak meg neki. Mi lett abból a rengeteg kis-városból, mióta nem láttam! Sivár utczái megnépesedtek, épitkezése nemzetire vált. A német eszme harsog végig rajta s magasra mered a házak fölé a győzelmi oszlop, vagy, amint maguk nevezik: a »diadalmi spárga«, melyből hatalmi önérzetet szopogat magába minden igaz berlini csecsemő, ha álmában lesiklott a dajkája kebléről ott a Thiergarten vén bükkei alatt.

Derüs tavaszi reggel indultam meg oda. Husvét vasárnapja volt. A Vágon ringott a sok tutaj kikötve. Hosszu tót legények hanyatt fekve nyultak el rajta s a lábszáruk vége még egy jó darabbal kiszolgált a fenyőszálon. A fodros folyam emelgette-sülyesztgette a talpat s locsogtak hozzá a habok, ami a pihenő Janót elaltatta. A regés Kriván csúcsa, mint valami óriási czukorsüveg fehérlett a sötétkék mennyboltozaton. Az erdőkön is hó termett s a vágtató vonatról tekintve, össze-vissza szaladtak benne a fák; ezt a fura látományt az optikus urak parallacticus mozgásnak nevezik. Barna törzsek, havas ágak: kevéske fantaziával fehér prémes gubának nézhettem, amelyet a fázó hegy akasztott a vállaira. Körmöcz is fehérben: ezüst ország arany ország fölött.

Hajt, hajt az a »rossz masinyista«. Ablakom előtt számtalan ivekben merül alá és szökken föl a táviró sodrony. Nem az alföldi tanyák fehér fala int felém. Faházak mohás, kormos deszkái válnak el a világos égtől. De fehérben tipegnek az árokpart ösvényén a tót menyecskék. Nincs az a rugalmas, határozott lépésök, ami a magyar asszonynak; de hullámos, szinte puha volta mégis tetszik nekem. Azt beszéli az én saját külön Pokrócz Ádámom, miután másodszor dekupiczálta a jegyemet, hogy ezek mind a szomszéd faluba, Jablonkára mennek a szülei portára. Haza járó lelkek. Aztán azt kérdezte, nem-e méltoztatott észrevenni nagyságomnak, hogy a szomszéd kupétában sor van?

- Ott szorult a menyecske, mondá hamiskás hunyorgással, hátra bökve a hüvelykujját.

- Ott... mán hogy »itt«. Ugy becsapta maga mögött az ajtót még Hatvanban, hogy sem az állomási masina-lakatos, de még maga a főmérnök ur sem birta kinyittani. A »tartomány« csak öt percz. A lakatost meg el nem vihettük magunkkal Pásztoháig. Ott meg csupán egy perczet állunk. Pedig szörnyen röstelli a nagysága, mert hogy ma reggel esküdött. Most-lett asszony, alyig egy pár órás. Az urának már bele törött a bicskája, amint feszegette az ajtót. De az nem enged ám, mert jó munka. Fura sor!

Csakugyan ugy volt. A férj az ajtó előtt. Beszél át rajta a fiatal feleségének, de csak nem kap választ. Nem felel az neki; tán szégyenletében, vagy mert - gondolni is borzasztó! - kibukott az ablakon. A compartimentben több utas: vidékbeli urak, akik sajnálták az ifju embert, de még inkább az asszonykát. És nagy sajnálkozásukban oly erőt vett rajtuk a derültség, hogy kaczagtukban ott hemperegtek a piros bársony üléseken. Összeszedve minden gyöngédségemet, hogy az épp oly nevetséges mint kinos helyzet komikumát leküzdjem, részvevő hangon intéztem fölszólításomat a fényes barna ajtócskán át: hogy nincs itt már senki, mind kiszálltak, csak a férje van itt, meg én, egy öreg pap, akiben láttatlanban is megbizhatik, akár a gyóntatójában. Vallja meg: él-e? - s ne kergesse öngyilkosságba szerelmes urát. Bátorságot » gyermekem!«

- Átbujhatnál az ablakon édesem, ha bezúznám? Hogy ne?... hiszen karcsú vagy!

Karcsúnak persze hogy karcsú. De szemérmetes is. Mig szalad a vonat, nem lehet. Ha meg állomást érünk... az a feltűnés, az a nevetség! Mi lesz hát, az ég szerelmére! Mi lesz hát! Nem ilyen üvegház való egy virágnak!

Guy de Maupassant tudott volna ennek csattanós végét csinálni. De mert igaz dolgot beszélek, el köll mondanom, hogy annak csak roppanós vége volt. Az állomási szünet alatt kormos gépkovács feszítő vassal, vésüvel és kalapácssal végre kinyitotta a börtönt, melynek bájos rabja egy nagy zokkanással a férje karjába omlott s ennek a szakállába temetve kerek arczát, igy vakon hurczoltatta be magát a coupéba.

Magasabb kultura szferájába érünk: a fekete-sárga sorompó nyilik meg előttünk. Szembeötlő, éles a különbség. Jobban öltözött nép, kefélt országut. Egymást éri a gyári kürtő. A szorgalmas Szilézia határában vagyunk: Albrecht főherczeg és Larisch gróf messze terjedő bányaműveinek, hámorainak góczpontjában. A hegy méhében itt is meg-megdördül a pusztító zuhadar, fekete sziklák halálos terhét omlasztva a munkásra. Ha elgondolom, hogy azt a kőszéndarabot, melynek jóleső tüze pattog most a kályhámban, tán élve eltemetett bányászok sírjából fejtették, szinte fázom bele. De nem jó töprengeni az ilyeneken, mert mind megkeserednék az a sok élvezeti és megtüskésednék az a sok kényelmi czikk, mellyel az élettel való küzdelmet megpuhitjuk és megédesítjük.

Parton épűlt föl a nyájas Teschen. Nem nézhettem meg, bátor öles fali irásban hívott fel rá Schau és Kukutsch. Gondtalan utasnak csupán két név, de nekem barátságos biztatás.

Valamint nagyobb kedvemet lelem az épülő házban mint a kész palotában, mert a bizsergő munka, mely alatt kél és megnő, a várakozás, mely hozzá füződik, hullámzásba hozza a vért: az ébredő fa szűzies, szürke zöldjét is jobb szeretem a kifejlett lombsátornál. Hajlós, fehér nyirfa-erdő integet be ablakomon, finoman kimetszett apró levélkéit rázogatva, mint úrnapi fürtöcskéit az ártatlanul tetszelgő leánygyermek. A fakó gyepen meg-megcsillant a fű-bokréta, ragyogva mint megannyi zöld láng. Füstje is volt neki, tejszín pára, mely puha selyemfátyol gyanánt imbolygott a halmok tövében. Amolyan ójtott lábu, harisnyás, pap képü parasztok lóval szántottak a tavaszi alá, az ekevassal éppen csak megvakarva a kavicsos, fövenyes talajt. Egy nagy csapáson meg fekete földszalagok. A Tiszaháton sem akad feketébb. De ezeknek a szalonnás fénye nem zsírt jelent, hanem naftát. A fű, mely fölötte nő, vad zöld; de fanyarsága miatt nem legeli a marha. Turfa sávolyok, melyekből tőzeget vágnak. Égésük még a mi »nemzeti csokoládénk« tüzénél is bántóbb szaggal jár.

Az állomás vámi hivatalában esik legjobb alkalom, összehasonlítani a két birodalmat.

Az osztrákon a rossz minőségü szürke posztó meggyürődve. Keze mosdatlan, termete vézna, magatartása hanyag, beszéde együgyü, pajtása az olajpecsétes pályamunkás. Ugy látszik, hogy erre mifelénk, mint az ujságíró, fotografus és szinész: a fináncz is a »tévesztett existentiákból« válik.

Szép termetű, takaros, »propper« legény; magatartása önérzetes, modora megnyerő, beszédje szabatos; társasága a vasuti hivatalnok.

Mi van még nevezetes Oderbergában ezen kivül, nem tudom. Itthon csak Kassával egyetemben szoktuk emlegetni. Kérdezte is Ádám bácsi, mit üzenek haza. Tisztelem az otthonvalókat mind közönségesen.

Közel és távol kürtők izzó lehe csap föl a vastag sötétbe. A tiszta lámpás fénye erősen világítja meg azt a szabályrendeletet, hogy-mikép viselkedjék az utas a vasuton. Kutya nem volt velem, czipőmön nem volt sarkantyu, málhám a kantárban - s így jó lélekkel hajtottam nyugalomra fejemet.

Késő éjjel szálltam ki Boroszlóban. Hogy a vasuti szolgának oda nyujtom a husz fillér borravalót: a jó ember visszarántja a fejét (a kezét nem) s oldalt néz rám.

- Ha kevesli, mondom neki, csak szóljon! S kotorgattam ki zsebeimből a német birodalmi váltópénznek még néhány példányát.

Hát sokalta a derék férfiú a húsz fillért is, azért nézett rám olyan gyanakodva. Azt hihette, hogy egy kicsit meglódult az eszem. De mikor meglátta a kofferemen, melyet az egyfogatú bárka tetejére emelt, hogy Budapestről jövök: jóságosan integetett felém. »Ja so, ein Oesterreicher!«... Ó, te szentséges magyar korona, így oltalmaz meg engem a te ezredéves dicsőséged!

Boroszló szép város, nagy és népes. Az egyik érseke Thurzó volt, a magyar »Fuggerek« atyjafia, tagja annak a hatalmas és gazdag nemzettségnek, mely az északról a Szepességen át Kelet felé egész Indiákig vezető nagy kereskedelmi út árúforgalmából s a hegyek bányáiból szerezte mesés vagyonát. Itt ebben az országban szürik azt a félelmes grünebergi bort, melyet, mint a legenda beszéli, a felidézett ördög sem birt meginni:

És itt isszák mindamellett a legjobb magyar bort. Főkép a tokajinak, Boroszló volt az emporiuma már a mult századokban. A magyar nyirés esélyei még ez idétt is a boroszlai országos vásártól függenek. E szerint van némi közünk Sziléziához, melynek mezőin sok jó magyar fiúnak hullott el a szive vére s fehérlenek most csontjai.

A régi városok vedlése látszik meg Boroszlón is: lerombolt bástyái fölött csinos kis paloták fűződnek koszorúba egy sziget köré, melyen állott hajdanában a sokat vívott erősség. Most viránnyá alakult s barna koczkáit elborítja a repkény.

A vár tövében, csinos kert közepén egy mulató épület, mely sajátságos vegyülete a kávéháznak és diadalmi templomnak - egy ottani gazdag testvérpár alapítása. Tetejéről kilátás esik a városra, termő síkjára, ódon, szürke tornyaira s kormos kürtőire. Lenn az árokban víg vizecske folydogál s takaros hidacskák vezetnek át rajta. Az Odera folyó.

Óriási arányokban fejlődik ki amodább egy roppant épület: kúpos és tornyos. Nyilván ez az érseki dóm. Dehogy az! Vagy ha igen, a Szt. Mózsesről nevezett székes-egyház - a nagy zsinagóga, melyhez képest nálunk a dohányutczai csak szerény kápolna.

- Ugyan kérem, fordulok egy barátságos arczu polgárhoz, hogy híjják az itteni zsidó érseket?

S nehány évvel ezután Izráel dicsőségére s a keresztény világ méltó álmélkodására, ha itt nem is, de a szomszéd Morvában erre a magas polczra emelt egy Kohnt a szerencse. Rég is esett meg, hogy a hajdani főpapok egy utódja ismét fejébe tehette az ároni süveget. A káptalanja nyilván kohnonokokbul is áll.

A nagy zsinagóga méretei bizonyítják, mennyi itt a zsidó. Gazdag és művelt nép. A berlini jelszó sehol a német birodalomban oly fölösleges nem volt mint Boroszlóban. Régóta díszlik itt az antiszemitizmus. Nem együgyű sakter-mesékkel izgatnak itt a zsidó ellen; hiszen azokat el nem hinné senki. De ráfogják, hogy ellenzéki, mert liberális; és hogy mindannyian bismarck-tagadók. A sziléziai, maga is élelmes kereskedő és gyáros, a kényelmetlen versengőt ily módon véli megbénítani. Pedig ami a bismarckismust illeti: sem ez a város, sem a tartomány lakosainak többsége nem igen dicsekedhetik vele. Beszélik nekem, hogy nem egy öreg kastélyban, nem egy hegyi viskóban kisért a régi slezák szellem. Egy kicsit ők is Lengyelország: széjjel szaggatták az ő országukat is. Színt és vonalat nyer ott a hajdani »szamárfalók« elmosódott ábrándképe. Csehországból egy-egy próba-fonalat át is dobtak már a nemzetiségi vetéllővel. Néhányszor a vékony szál elszakadt - de, azt mondják, majd összegöbözik megint, s ha több lesz, tartós kötéllé sodorítják, mely erősen fogja egymáshoz fűzni a rokonokat.

A Lobe-szinházban »Mina v. Barnhelm« volt kitűzve. Abban a nagy zsinagógában a »kolnidré« siralmatos estéjén nem lehetett annyi zsidó, mint a mennyi szorongott itt. Páholyokban és széksorokban a görbe orrok sűrűn egymás mellett és egymás fölött. Soknak a kezében Lessing, hogy olvasva követhessék az előadást. Szomszédomban egy földim ült, aki »lisztben utazik«. Biztosított, hogy az idevaló zsidó lányok harmincz éves korukban jönnek a világra. Csak hordozzam körül a szememet: ami vén asszonyt látok itt, az mind fiatal kisasszony. De még ez hagyján; hanem feketék is. És ami ennél is borzasztóbb: gyalázatosan műveltek. Az osztrákot, de főképen a magyart, azzal az érdeklődéssel, szinte ethnologiai kiváncsisággal nézik, mint mi a pápua-szerecsent, a vahehehe-csoportot, vagy a szomáliakat a városerdei állatkertben. Olyan barátságosan hallgatják a beszédünket, mint mi a csodabábuét. »Nini! Azt mondja papa és mama! Ach wie rrreizend!«

És »ach wie rrreizend!« sugtam én is, midőn egyszerre a szemközti páholyban megjelen egy fiatal leányka. Szőke volt és rózsás arczu. Szinte világitott abban a fekete környezetben. Mintha arany sugarak löveltek volna ki selymes gazdag hajából. Egészen belederült a ház.

- Ugy látszik, jár ide keresztény is, fordulok az én lisztes utazómhoz. Ki ez a bájos teremtés?

- Az ott? Ah persze, az nagyon csinos asszonyka. Nehány hete hogy férjnél van.

- Finkelstein!... kiáltám megrendülve. Bizonyos ön felőle, hogy Finkelstein?...

A legnagyobbikra mutatott. Foularddal törölgette éppen a látócső üvegét. Akkorákat lehelt rá mint a gőzös, meg újra törülgette s aztán udvariasan tette oda a menyecske elé, aki mosolygással köszönte meg a figyelmet.

- Polgári házasság, ugy-e? faggatóztam tovább. Az asszony nem zsidó születés, ugy-e bár? Olyan kristlich-germanisch arcza van.

A sekély előadás csak annyiban érdekelt, hogy az ismeretes Barnay Lajos, Németországnak ez a nagy középszerűsége, adta a Telheim szerepét. Délczeg alak, öblös hang, jó metszésű arcz - a legszerencsésebb külső. Moor Károlya, marquis Posája nagy lukakat is hasított az érzelmes nővilág szivén; de művész számba nem vette a kritika. »Tele torok, üres szív.« Azonban népszerűsége van, mert az ő sürgetésére alakult meg a német szinészek nyugdíj-intézete.

Különös találkozása a véletlennek, hogy a német szinművészetnek ez idő szerint többé-kevésbé emlegetett jelesei: Sonnenthal, Robert (igaz nevén: Magyar), Barnay és Friedmann (a Lassalle-Dönniges hirtelenszőke hires regényhősnőnek egyik kiérdemesült férje) nemcsak mind a négyen pestiek, de ugyan-abból a házból, a terjedelmes Orczy-épületből származnak. Emlékezem mind a négyre s kivált arra a mozgalmas délutánra, amidőn e ház királyutczai udvarán elterjedt annak a híre, hogy a »Dolfit« (Sonnenthalt) Laube a Burghoz szerződteté - Dolfit, aki még nem rég mint fölszabadult szabólegény szerzett örömet a szüléknek, s majd bánatba ejtve őket, ott hagyott czérnát, vasalót és tűt s mint Ferdinand tünt föl a távol Szebenben. Sonnenthal burgi dicsősége, úgy látszik, üszköt vetett a három fiú lelkébe is; egymásután a szinészetre adták magukat, s nevük ismeretes nagy Németországban. Persze, magasan valamennyi fölött ragyog Sonnenthal, kétségtelenül a német drámai művészet egyik dicsősége. Legközelebb éri őt Robert, s a másik kettő is nevet szerzett magának. Ritka szép ifjú volt mind a négy: karcsu, hajlékony alakú, fürtös fejü, csengő szavú. Főkép Robert apollói megjelenése sok asszonynak, lánynak zavarta meg az agyát. A don Juanénál három öllel hosszabb az ő lajstroma, de soha sem dicsekedett vele - inkább tagadta. Nagyravágyó volt s nem hiú. Bizonyítják szinpadi sikerei.

Akárhányszor dulakodtam magam is a kisebbekkel ott a nagy udvar megrakodott vásári szekerein, a gyapjuzsákok tetején. Engem itt fogott a sors és lettem szerény magyar iró. Egy perczig sem bántam meg.

Nem várva be végét az előadásnak, egy vendéglőbe tértem. Az asztalon nagy bokrétában fojtott buzavirág, az agg császár kedves virága, mely egy idő óta konkolyostul hajt ki az osztrák vetés nehány táblájából. A menuben legfölül bibicztojás. Ez a birodalmi kanczellár kedves étele. A czédula legalján: Eisbein = közönséges disznóláb = kocsonya. Maga az étlap nehéz vas foglalatban. Alig győztem emelni. Roastbeefje tartós munka, mely az ismeretes eltéphetetlen gyermeki képes könyvek mintájára készült. Az ember mintha belől vértezné magát vele. Így nevelik a vas nemzedéket.

Pisla reggel kitekintek a coupé ablakán. Közepén járok a hirhedt brandenburgi homokországnak, melynek futó fövenyét persze régóta leköti a sok ültetvény. Hiszen igaz: másutt is sort áll a fenyő és jegenye, de ilyen katonás merevségben sehol. A »drill« kertészete az egyenes vonalat műveli s az ágak nem köszöntik az utast, hanem szalutálnak neki, és derékszög alatt görbül el a kürtőnek festői hajlamu füstje is. Legalább ugy rémlett nekem.

Őszies ködhullás a tájon. Vékony eső lajhál. Törődött, zsibbadó testemet borzongatja a hideg. Nem a legkedvesebb állapot, melyben az ember egy idegen nagy városba lép, hol se barátja, se atyjafia. Az első tüzfalról, mely öles betükkel van tele pingálva, a »Thanatos« nevü gyászintézet hirdeti szép és olcsó temetéseit, hygienikus koporsóit, ablakkal és lakattal, hogy az ember elhalt kedveseit nem csak megláthatja, de meg is látogathatja, ha nagyon megkivánja. Biztatók a mutatóba kirakott apró játékszer koporsók is. A schwarzwaldi asszony, amint egy ilyen takaros kis koporsót megnézett a kirakatban, ezekkel a szókkal fordult hátra a derekára kötött babához: »Siehschte Bärble, das wär so ä Särgle vor Dir!«

Főpályaháza nincsen Berlinnek. Minek is? - A Stadtbahnnak bármely állomásáról válthatunk jegyet mindenüvé, amerre csak vasut jár és hajó. E mellett öt perczenkint jő-megy a helyi vonat, mely a rengeteg város főpontjait köti össze egymással. S ezt a roppant közlekedést csekély, legalább annak látszó apparatus igazgatja. Semmi zaj, futkosás, harangozás. Az angol rendszer is elmaradt a porosz mögött. A kitünő szolgálat s a jól nevelt közönség tette lehetővé. Berlint a Stadtbahn avatta föl igazán világvárossá. Nehéz milliókba is került a létesitése, népes részeket döntöttek le végette; de a nagy vállalkozás jutalmazónak vált be.

Mint hajdanában Korinthussal Athéne, vagy - hogy ennél is nagyobb példával éljek - mint a jelenkorban Kőrössel Kecskemét: olyan versengésben van Bécssel Berlin. Azaz, hogy volt. Lakosai számában, gazdagságában tulhaladta. Tónusa megjavult, éjszakai élete nekipezsdült. Az a bántó henczegés modorban és beszédben, az a hirhedt »schnoddrigkeit« a nagy sikerrel alább hagyott. Succès oblige. Vagy hogy - ej kimondom! - bánatában lett nyájasabb ez a nép. A vére s pénze árán megszerezte a rendet; de csak a rendet, ennek nagy és rossz, apró és kellemes tulajdonságaival. A szabad szót nem ellenzik, de a bátrabb mozgást könnyen lehet rendbontásra magyarázni, valamint magyarázzák is. Az állami gyámkodás, meg az a bizonyos »dämpfer«, mindenütt és mindenben megcsökkenté az egyéni önérzetet.

Katonás itt minden. Még a nők is sétálni masiroznak. A polgári életben a katonás szólamok járják. »A kis fiu oda lépett« - ennek a forditása: »Der Junge trat an.« És bármennyire hangoztatják a németet, biz ők itt poroszul beszélnek. Mégis: a német nemzeti styl néhol nemcsak virágzik, de burjánoz már. A hajdani fogyatékosság erénnyé lett: ólomba foglalt apró karikás zöld ablak sunyit felém az uj házból - a butzenscheibe, amely nélkül igaz német stube el sem lehet. A föléledt ó-németséget sínli most a berlini is. Kényelmetlen, meredek támláju széken ül, a butor ezer kiszögelléseibe folyton beleütközik, s egyes tehetős, az épitőművésszel szövetkezve, a gothikus palotácskából drága pénzen zárja ki a levegőt és napvilágot, s hazafias boldogságuk telik benne, ha az ebédlőbe négy lépcsőn szaladhat föl, a hálószobába alacsony alaguton át bujhat be, az irószobát a toronyba teheti s néhány uj és régi mestert a földszinti komor salonbörtönbe csukhat el. Hanem az ilyen stylgörcsökben csak nehányan szenvednek. A Thiergarten és a Bellevue-Strasse ujabb épületei derült, modern arczot mutatnak s belől a német wohnlichkeit szerencsésen van megvegyitve az angol komforttal s a franczia elegáncziával.

A német purizmus valóságos orgiákat ül a nyelvben. Az irodalomba is beleütött a hajdanság. Kezdődik e mozgalom Dahn és Freytag germán regényeivel. Recsegő ódonságban, »biderb« ősiségben beszélnek ott az emberek. Fölkotorták, ami csak meggémberedett szógyököt, ásatag fordulatot, rozsdás szólamot rejt magában a Nibelungok nyelvkincse. Inkább a doh, mint a történelem nagy lehe csap az olvasó elé e könyvekből, melyek rengeteg tudományosságra, gyötrelmes munkára vallanak, de senkinek vigasztalására nincsenek. Nagy része ez ódonságban van Wagner Rikárdnak is, aki az ő teuton librettóiban az egyszerü gondolatnak a fejébe huzta a ködsüveget, hogy rá ne ismerjenek. Azokat a szavakat meg, amelyeknek csak tagadó értelemben van keletjök, lefejezte ugy, hogy a hallgató csak nagysokára tér rá, voltaképen mit is akar velök mondani a mester. »Wirsch« például azt jelenti, hogy nyájas mert az »unwirsch« értelme: haragos. Betü-rimes verseiben azonban sok helyütt zene nélkül is zengenek az igazi poézistól.

Nagy késsel járt körül a német nyelv őserdejében Stephan is, a postai főigazgató, irtva onnan minden idegen hajtást rettentő kegyetlenséggel. A kölcsön-szóktól hemzsegő közlekedési nyelvet ugy megtisztogatta, hogy a levélhordók eleinte csak szótárral tudtak eligazodni az ő rendeletein. Mert épp ugy hangzik németebbül a régi »poste restante« az uj »postlagerud« szónál, mint a hogy nálunk is jobban érti a magyar ember a »klaplit« mint a szelepet.

Végre a régi gallusok ellen folytatott hadjárat látszólag épp oly diadalmasan végződött, mint az, melyet a mostaniakon vivtak ki. Látszólag mondom, mert divatáru-boltba a »neuheit« bitorolt helyébe ismét oda lebbent a finom »nouveauté«, és nemcsak szóban, de szövetben is. Annyi ereje nincsen sem Bismarck herczegnek, sem Moltke grófnak, hogy a francziákat erről a térről leszoritsa. Hogy a milliárdok apránkint ismét visszaszármaznak oda, a honnan kerültek: a német nemzetgazdák állandó panasza. Mind a mellett szembeötlő a gyári és mű-ipar haladása vagy tiz év óta. Reulaux keserü itélete, hogy ami német gyártás, az »olcsó és rossz«, talpra állitotta őket s ez idő szerint van alapja a franczia sopánkodásnak, hogy a németek fejlődését kezdik érezni a megcsappant fogyasztásban.

Csalódik, aki azt hiszi, hogy a német ember franczia-faló. Előkelő népnek ismeri el s elfogadja őt mesterül. Egyes kraftmeierektől, mint Johannes Scherr, akik disztelen kifakadásaikat olympusi harag, alant járó durvaságaikat erő gyanánt árulják: elfordul nemcsak a nemesebb önérzet, de elfordul a jó izlés is, mely a harsogó turhálkodásban nem birja fölfedezni az ékesszólást. Lenéző mosollyal fogadja, ha az ilyen roppanó teuton elconfiscálja Németország részére a tölgyet, a hársat (mintha az nem diszlene másutt is) és magának reklamálja a hűséget, mint nemzeti erényt. Maga Bismarck jár elől a franczia nemzet tiszteletében, melynek nyelvét teljesen birja. Az egy időre megzavart német objectivitás ismét tisztára kezd szürődni.

A franczia nyelvet és irodalmat régóta művelik Berlinben. Nem Nagy Frigyesről szólok itt, aki Voltaire-rel folytatott levelezésében s franczia műszavak s elnevezések meghonositásával adózott e nyelv diszes fölényének s szelleme előtt meghódolt. Bizonyitja ezt a »pour le mérite« rend alapitása, a »garde de corps«, a »premier« s a »second lieutenant«, az »à la suite«, »état« stb. elrendelése s használata. Porosz s nem német királynak érezte magát. Csekély véleménnyel volt a német felől s nyelvét csak a köznapiságok kifejezésére találta alkalmatosnak. A franczia forradalom elől ide menekült hugenotta nemesek megalapitották a franczia gymnasiumot, s míg ennek a révén számos német sajátitá el a franczia nyelvet annak minden finomságaival: tulfelől az emigráczió gyermekeiből sokan váltak a német szépirodalom diszeivé, mint Chamisso, bátor már elhiresült költő korában is vétett néha a derdidasz ellen, s de Lamotte-Fouqué, aki az »Undine« bájoló regéjével ajándékozta meg a szerető mostoha anyát, a német nemzetet. E menekültek családjából magasodik ki Du Bois-Reymond is, a nagy physiologus, Reulaux, Carrière s Dirichlet a mathematikus, ki a nemes bölcselő Mendelssohn Mózsesnek szellemes unokáját, M. Bartholdy Felix testvérnénjét birta feleségül.

Lafontaineben, a siralmatos elbeszélések szerzőjében, egy csöpp franczia vér sem foroghatott. Mikor egy-egy hősét nagyon szomoru helyzetbe hozza, maga vallja be, hogy most le köll tennie a tollat, mert elfogta a sirás ekkora szerencsétlenség fölött. Az olvasó persze annál kevesebbet érzett magában e fájdalomból, sőt elmosolyodott a zokogó szerzőnek ezen a naiv ravaszságán. Nagy rokona tul a Rajnán csak név szerinti atyjafia volt, s vér szerinti rokonai ma más eszközökkel hatnak a regényirásban.

Természetes, hogy e franczia nevü és eredetü férfiak a legjobb német hazafiak, valamint hogy lelkes francziák J. J. Weiss, a »Journal des Débats« ragyogó stylü szerkesztője, Schneider, Ulbach, Wimpffen, Ratisbonne (Regensburg), Wolff, Gebhart, Dietz s megannyian.

Az idegennek elfogulatlan szemébe legelsőben is a császár- és Bismarck-kultus szökken. Az irodalom, a művészet s műipar ezer és egy változatban hirdeti, zengi, festi, furja, faragja, szövi, sajtolja, köti, kalapálja és önti e két férfiut s viselt dolgaikat. Nincs elhanyagolva Moltke sem. Mekkora aberrácziókra viszi a lelkesedés (meg az a specziális német virtus, a »woldienerei«) az izlést, azt ott láttam a Friedrich-Strasse egy boltjában. Diótörőnek van ott kiesztergályozva a nagy kanczellár. Bismarck, aki megtört egy büszke nemzetet, most a loyális polgár asztala számára a kemény mogyorót ropogtatja. Egy piczi Moltke sisakjának csucsából kilövelő szivargyujtó lángocska meg e nagy hadvezér lángelméjét példázza. A követelőbb műtárgyak felől, melyek e triast megörökiteni iparkodnak, sem lehetek nagyobb véleménnyel. Egyáltalán, a hadjárat fényes eredménye nem termékenyitette meg az elméket. A költők az ő legdicsőitőbb dalaikban sem emelkedtek magasabbra a szépen rimelt toastnál. Homérja még nem született e világrengető háborunak. De nem is szeretem a hadsereg vonalainak végében látni a lantot, s az sem tetszik nekem, ha »a királyhoz a dalnok szegődik«. Mint hazafi kövesse zászlaját - de mint poéta maga is király. Ilyen volt náluk Körner, nálunk Petőfi.

A közhelyek szoborművei is a vitézség és hadi szellem magasztalására szolgálnak. Itt-ott szégyenkezik valami épitő művész a délczeg katonák között. Mint nálunk a József nádor érczemléke, Berlinben a Schiller szobra is jó soká bujkált valamely kormos tárházban, mig napvilágra juthatott. Ott fázik a költő a Schauspielhaus előtt, ahova nagy küzdelem után végre fölállithatták. Ez az érdes éghajlat nem kedvez a nemes márványnak - sem a szabadság dalnokának. Félek, hamar megőrli a fagy és a haragos szél. Vagy erre számitottak? Begasnak ez a munkája nem emelkedik tul a járatos felfogáson. Valami alattvalói meghunyászkodást olvasok ki Schiller magatartásából. Leszoritja őt a mögötte nehéz arányokban feltorlódó épület s megtörpül az óriási térben.

Barangolásaimban a »Hársak alá« érek. Diszlépésben halad el mellettem a vártára vonuló őrség. Takaros, »adrett«, »propper« fiuk. Azt hallottam, hogy ilyenkor a császár mindig ott áll a szobája földszinti ablakában, hogy az ő »gyerekeinek« reggeli köszöntését fogadja. A palota előtt egy csomó ember. Közibéjök állva tünődtem el azon az aránytalanságon, mely fönnáll e nagyhatalmu fejedelem s az ő lakása között. Két katonai s két polgári őr vigyázza. Szinte hűtőleg hat rám e puritánság, aki mozgalmat, meleg fényt szoktam meg a hatalom körül a katholikus országokban. A fagyos protestantizmus kirekesztette a boldogitó szint és ragyogást a templomból is. A palotákban csak a kényelmet hagyta meg a tündöklés nélkül.

A legénység közeledik az ugynevezett »stechschritt«-ben, igazi csillagrugó lépésben, amidőn az álló lábtól a meglódult láb derékszögben válik el. A vezényszóra jobbra néz a kis csapat, s ebben a pillanatban ama történelmi ablak mögött megjelen egy magas termetü, jóképü öreg ur, ismert alakja a német császárnak. Bal kezével összegyüjtve koponyáján a gyér hajszálakat, jobbjával barátságosan int kifelé az ő katonáinak s a népnek, mely kalap- és kendő-lobogtatással üdvözli a diadalmas aggastyánt.

Tapasztaltam, hogy a »hoch« nem alkalmas a kiáltásra. Tompán hangzik. Milyen máskép harsog a mi éljenünk!

Jól érzem fogyatkozásait az egymásra gyorsan következő benyomások rajzának. S ahogy mi mosolygunk vagy boszankodunk budapesti életünk s magyar különlegességeink leirásán az idegen lapokban, bizonyára akadnak Berlinben is, akik vagy furának vagy alaptalannak mondhatták az én föl- és megjegyzéseimet az uj Németország metropolisáról. Csak a »németfalás« vádja ellen tiltakozom. (Egy porosz ujság t. i. már »paprika-magyarische germanophobiát« lobbantott a szememre.) Különben jól esik nekem ez a panasz; azt mutatja, hogy a leghatalmasabb nemzet is érzékenyen veszi a kritikát, s hizik bele ha dicsérik, legyen bár még oly szerény toll, amelyből folyt a hymnus vagy a szatira.

Mint nincs történetirás részrehajlás nélkül: azonképen nincs utirajz sem, amely alapos. De van egy dolog, amely ha becsesebbé nem is, de kedvesebbé teszi az adatok szilárd talpkövén épült, erősen megokolt birálatnál - az előadás közvetlensége s az elfogulatlan szem, amely sokat meglát, amit soha észre nem vesz a megszokás. Ez az egyetlen körülmény, melyből jogot váltunk mi tárczairók belekotyogni mindenbe mindenütt mindenkor.

Csak rovom az utczákat s ülöm a kávéházakat. Ez felel meg legjobban az én czigány természetemnek.

A fajiság elmosódásával nemzetközivé vált már a szépség is. Még csak a bőr s a haj szine vallja itt az égaljt. Minden egyéb: a kellem s a temperamentum, édes birtokában van a legtöbbnek. Egy név emlitésével találóbban jellemzem a berlini női typust, mintha bár a legtudományosabban irnám le, vagy akár a leggyöngédebb sonettókban énekelném meg: a szőkéje, (s ez van többségben), mind Tisza Paulára emlékeztet - panaszkép ne vegye a tisztelt hölgy, hogy csöndes otthonából ide hozom a zajos nyilvánosságba. De nemcsak a szükség, a kényelem is törvényt bont. S ha Bismarck a pénzt, én a szépséget veszem ott, ahol találom.

Arczra a berlini nő friss, hamvas. Járása biztos, s tán ezért kissé merev. Nem lejt, de lép; puhább az angol, keményebb a franczia asszonynál. Mint házában a kárpitos szolgáltatja a diszt, alig hagyva fenn valamit az egyéniségnek, az intimusságnak, melytől a lakás átmelegedik - a ruháját is a szabója varrja; a magáéból nem ad hozzá. Teste és toiletteje két külön dolog. Az angol nő az utczán csak lát, a franczia nő csak néz, a német nő észre vesz, anélkül hogy biztatásra magyarázhatnánk.

Beszélik, hogy aki közülök nem ir könyvet, az mathematikát folytat, s csokoládé-bonbon helyett logarithmusokat ropogtat, ami még borzasztóbb. Nagy megenyhülésemre szolgált, midőn egy-egy családi körben arról győződtem meg, hogy könyvirással és logarithmusok kihüvelyezésével csak a bábuzó gyermekleányok foglalkoznak. A serdültebbje porczellán-csészét, majolika-tálat, fayence-kosárkát fest, s jár el hires tanárokhoz actot rajzolni, Krisztus-főket és Herkules-tagokat. A mi finnyáskodásunk berzenkedne az ellen, hogy nagyocska lányainkat a festő-akadémiába eresszük, s ha igen: legalább erős duenai őrizet nélkül nem. De hát mit jelent ez? Azt, hogy a művészet ójja az erkölcsöt még e modeles városban is; és jelenti azt, hogy Berlin utczáin bátran járhat a fiatal nő egyedül is, anélkül hogy portyázó vén legények a szemökkel végig nyaldosnák, s ifju aggok tolakodó beszéddel kergetnék arczába a vért. De hát: ez nálunk »sik«, ezt francziásnak tartják. Hiszen a boulevardi regények igy szövődnek; mert jobbára ezekből szedik a példát oly irodalomból, mely a franczia tisztes többség polczán nem található. És párisi a frakk is, melyet - az igazi jó izléssel ellenkezve - a mi ifjaink nappal is felöltenek s a Margitsziget nyári báljain koptatnak. Vajha a mi aszfalt-lovagjaink csak ezt az egyet értenék félre abból, ami franczia!

Igenis: volt részem a berlini derüs otthonokban, melyeknek tüzhelyén melegit a családiasság, szítják a művészet lángját s itatják a tudás olajos lámpását minden kaczérkodás nélkül, mély lelki szükségből. Hálával és gyönyörűséggel gondolok vissza az ilyen körökben töltött estéimre, melyek nekem, a jövevénynek, »egy egész kanállal« estek édesebben.

Nappali s éjjeli barangolásaimban ellátogattam a tudomány, a művészet s a mulatozás tanyáiba. A Charitéban fölkerestem a Virchov fényétől megvilágított Koch árnyékában dolgozó Babest. Apja az oláh irredenta-bacteriáit fejleszti, a fiu az ezeknél sokkalta enyhébb cholera-bacillust. Egész kulturát nevelt belőlük; bacillus-ménest egy circulus vitiosusban. Mert míg az egyik tábor azt hirdeti, hogy a nyavalya szüli a bacteriumot, a másik azt bizonyítgatja, hogy a bacterium okozza a nyavalyát. Babes ez utóbbi tannak a híve s örvendő képpel mutogatta nekem a gombostű, vessző és csillag alaku gombákat, melyek a fenntartásukra szolgáló gelatinban rózsaszínben tündökölnek. Illyen a bacterium prodigiosum is, mely a nápolyi sz. Januáriusról nevezett pompás templomnak ostyáit festi vérpirosra. Sajna! - egy megismeréssel több, s ah! - egy csodával kevesebb.

Míg Bécsben a boncztan amphiteatrumának magas karzatáról szinházi üvegen néztük Hyrtl prosectori remekléseit, Berlinben a hosszu asztalok keskeny vágányu vasutján görgetik oda egymásnak a preparatumot, s a beteg testnek mikrotomikus forgácsait.

Berlinnek husznál több a szinháza, de egyikben sem tudtam megvigasztalódni. A két nagy templom között álló udvari szinház - Kirche rechts, Kirche links, das Weltkind in der Mitten - egy csöppet sem Weltkind. A bécsi »burg« fényétől hosszu árnyékot vet ez az intézet. Folyton közibénk - a művészek s közém - tolakodott az összevetés, melyből, ezek rovására, a mi nemzeti szinházunknak is jutott kérlelő dicséretemből egy jókora darab. A »Comédie Française« mintájára alakult »Deutsches Theater« sociétairejei vastag önérzettel s vékony tudással játsztak előttem egy párisi darabot, mely, nagyon természetesen, a házasságtörésen fordul meg. Az olyan legényt, mint amilyen itt játszta a szerelmes csábítót, a franczia »malheureux petit sauteur«-nek, boldogtalan barázda-billegetőnek szokta mondani. A tehetségre is apró ember Haberlandt kisasszony valkyr-alakja s izmosabb talentuma mellett siralmasan, vagy ha jobban tetszik: nevetségesen törpült meg.

A királyi operában Coppéliát adták. Elejébe lever-de-rideaunak egy kis vigjátékot bocsátottak. Tárgya: a férj szenvedélyes dohányos, de az asszony nem tűri a füstöt. A férj le nem tehetvén a dohányról, egy távol utczában több füstszomjas barátjával egyetemben szobát bérel, s ott a pipa-kollégium tagjai boldogan pipáznak. »Hol jár az én uram?« tépelődik a féltő feleség. »Hah! Szeretőt tart!« Megindul a füstös nyomon s rajta kapja a gyalázatos árulót. Ez egy üres almáriumba menekül. Az erős füstszag azonban mindent megmagyaráz - a tilalmas szerelem nem egyéb mocskos pipánál, s a gomolyok táborából ismét kiragyog a házassági boldogság csillaga. Szent Kotzebue! Mily elmés, mennyire uj gondolat! A féltett férjnek harmincz évesre mázolt arczáról már a század eleje fútta le az ifjuságot, s legénykedő lábfintorai a kétségbeesésig hasonlítottak csuzos rángatódzáshoz. Nevetése senilis hehegetés volt, szerelmeskedése a vele egy ívású menyecskével émelyítő.

A rákövetkező ballet korántsem mérkőzhetik a budapestivel. Orchestrumát egy öreg ur igazgatja, aki Beethowenre emlékeztet, amennyiben szintén süket. A boldog férfiut nem zavarja meg, hogy fuvók és huzók egy-azon időben kétféle hangnemből muzsikálnak, míg nekem az idegeimet szaggatta. Ha félhang nem is, de erős rezdület különbsége tátongott a bádog s a húr között. Az edzett közönség arczrándulás nélkül hallgatta ezt. Csakugyan: vas nemzedék. Tudvalevőkép a tánczoló csoportok közt van magyar is. Itt fantasztikus drótosok ugrálnak magyar néven, s ugy szerte dobálják a lábszáraikat, hogy azt iszonyú nézni. Szerencsére a szinfal mögött állnak a sebészek, akik a jelenet után helyre zökkentik a kificzamult tagokat. A magyar lányok minden fordulóra katonásan szalutálnak, mialatt görcsösen rázzák a csörgetyűs dobot. A mi nagykövetünk Széchenyi Imre és ifju Andrássy Gyula gr. urak is nézték ezt a schardascht. Nagyon hozzá törődhettek már, mert se nem haragudtak, se nem nevettek. A szomszédomnak azonban nagyon tetszett a mulatság. »Weesz Jott Puteken, es sind doch forsche Jungens, diese Magiaren!« fordult a feleségéhez. »Jenau so tanzen se, die Kerls. Da war ich eenmal in Pressburch, tief unten in Ungarn, weeszte Jette, und da hab ich se jesehen. Sie sind eenmal ä Deibelsvolk!« Ezt azon a félig csemcsegő, félig gargarizáló hangon mondta, mely annyira megnehezíti ránk nézve a berlini nyelv megérthetését.

Maga a ház előkelő, nemes díszével s bő arányaival kellemesen hat. Csak a páholyokban nem láttam ragyogni sem a színt, sem a gyémántot, sem a szépséget. Szürke és barna felhők borongtak fölöttem és köröttem. Mögöttem egy fehér hajú asszonyság ült, aki a felvonás közökben szorgalmasan kötött.

Az apróbb szinházakban s az u. n. tingeltangelekben sem temperamentum, sem eredetiség. Lokalizált bécsi tréfák, amelyeknek pozsgás kómikumát igen okos kuplékká szűrik át. Alakjaik alig vannak. A kiegyenlítő intelligencziában elmosódik a typus és typus nélkül nincs népies mulatság. Annál több e tudós bohózatokban a metsző élcz. Mosolyognak is eleget rajta. De ingujra vetkezett, harsogó nevetésük nincs.

Szóval: tanulásra nagyon alkalmas Berlin. De mulatni mégis csak máshová járnék.

Utolsó levelemet váratlan kitüntetés érte: fölháborodott rajta egy szál magyar s egy csomó német ujság.

Amaz egy katholikus bujoncz lap. Bujoncznak kell mondanom az ő maga nyelvén, mert sehol a nyilvánosságban nem található. Csak hallomásból tudom, hogy felfortyant a »Hunyady Mátyás« keserű forrása, s hogy a lourdesi víz magyarhoni nagytrafikánsa az egyházi csodák tagadásával vádol: pedig őszinte sóhajtásomból megérthette, hogy nekem is, mint afféle poéta embernek, édes a csoda és keserű a megismerés. De mikor egy különben jó keresztény tudós ugy mutatja be és magyarázza meg nekem a gelatinben felfüggesztett piros pontocskát, hogy ez az a micrococcus prodigiosus, mely véresre fösti a tejet, véresre fösti csaknem a legtöbb fehérnye- és amylum-tartalmu anyagokat: a csirizt, a burgonya szeleteit, a kenyeret s az ostyát - ezt csak illett tudomásul vennem. Nagy tekintélyek derítették ezt ki vegyi elemzéssel, górcsővel. Nem említem föl ezek sorából Dr. Cohn Ferdinándot, akinek semita neve elég arra, hogy kitünő munkája: »Untersuchungen über Bacterien« istenkáromlás gyanánt tünjön fel ama közlöny irástudói előtt. Ehrenberg nevét is elhallgatom; mert bár nem zsidó, mégis gyanus hangzásu Magyarországon. De idézem két keresztény tudósnak idevágó szakmunkájának egy sorát. Cornil ezt irja: »Az ostya némelykor megvörösödik s apró vérpiros csöppek lepik el, melyek okot szolgáltatnak rá, hogy mirákulumnak hirdessék«. (Les hosties deviennent quelquefois rouges, se couvrent de goutelettes de la même couleur que le sang, qui ont fait crier au miracle.) Csak abban vétettem el, hogy - ami különben oly közel állott - a szent Januarius vérével zavartam össze, melynek koronként való felbugyogását a pogány buvárlat szintén természetes okokra vezeti vissza. Maga a vérző ostya IV. Sixtus pápa idejében nyilatkozott meg. A rá vonatkozó festmény egyik remeke a raffaeli stanzáknak a Vaticanban.

Eszemben sincs, hogy, visszaélve jól födött védelmi állásommal, rápuskázzam bujoncz támadóimra a diadalmas bacteriumot; de csak nem ártott rámutatnom arra a harczi modorra, melyet a kegyes élelmesség folytat az igazság, lourdesi víz a bontó savak, pápaszem a mikroszkopium ellen.

Berlini támadóim is könnyűvé teszik a visszautasítást: haragszanak, tehát nincs igazuk.

Amig első leveleimből víg bőségben közölték a dicsérő szózatot: most el vannak keseredve, amért szinházaikról - s csakis ezekről - azt mertem írni, hogy elállanak a bécsiek mögött s hogy a szép Coppéliának a budapesti operaházban sokkal jobb dolga van mint a Spree partján. Istenem! Hát ezek az urak nem érik be vele, hogy a legjobban tudnak lőni, még a legszebben is akarnak muzsikálni? Nem elég nékik, hogy tudósok - művészek is akarnak lenni? Nem telve bé erejök tudatával, a maguk számára a kellemet is le akarják foglalni? Osztályrészük ugy is gazdag, s igy bátran megnyugodhatnak ama nagy nyereség veszteségében, hogy vértes Mars nem tánczol s a virasztó bagoly nem énekel.

Az egyik a »magyar Tissot« nevével ruház fel, aki szalonna és tokaji közt mondva-irom berlini leveleimet. Ez a ráfogás az igazi tissottise, mely a magyart csak ugy képzeli, hogy általvetőjében - valamennyien tarisznyásak vagyunk - szalonnát hord és tokaji bort. (Jó is volna!) Ez idő szerint a czigánybáró Zsupán Kálmánja tart ott népszerű felolvasást Magyarországról. Innen a sógor tudománya.

Mivel az operaház páholyaiban az én szomjas szemem nem birta fölfedezni a színt s a fényt, s mivel fuvók és huzók egymástól való nemes függetlenségben szólaltatták hangszereiket: rám akarja bizonyítani, hogy nem is ezen az előkelő helyen voltam én, hanem holmi tingeltangeleumban, ahol sör és pipafüst mellett élvezik a művészetet. Szerinte a »Deutsches Theater« helyett is egy odavaló »kék macskába« tévedtem be. A szinlapom elhányódott, s igy ama franczia première czímével s szereplőinek nevével nem rendelkezem. Bizonyítani azonban mégis fogok. Mily darabot adtak ott elő a lefolyt év áprilisének 13-án egy hétfői napon? Azt néztem én akkor este az első emeleti erkély 29-ik számu üléséről. Játszott-e akkor Haberlandt kisasszony vagy sem? Ott ugrált-e körülötte az a boldogtalan barázdabillegető vagy sem?

Igyekeztem annyi gründlichkeitra, mint a mennyi a megmaradt szelvényemből tellett. A berlini kollegának nyilván jól iskolázott elméje már most akár inductiv, akár deductiv methodus alapján könnyen rekonstruálhatja ugy az akkori előadást, mint a maga megfogyatkozott emberségtudását.

Sajnálom, hogy a berlini szivart sem vallhatom jobbnak a berlini szinművészetnél. Követelő czimekkel ékeskedik az is, de ízre, tartalomra silány. Trafik nincs. A hatalmas Bismarck, aki guzsba köti a lengyelt, s az állam részére fejti üvegre a pálinkát: ez az erős és erőszakos ember nem birt kifogni a dohány- és szivargyárakon. Országrészeket meghóditani, nemzetiségeket kisajátitani, kevés fáradságba kerül; törvénybe igtatni a fajkeverést, könnyű munka; - de megváltani a dohányipart a monopolium részére: ehhez sem elég pénze, sem elég bátorsága.

A berlini ember mértékletes szivarzó, mégis egymást éri itt a sok dohányos bolt. A legczifrább nevekkel, a legczifrább katulyákban kelletik ott a szivart. Csak ugy zeng le róluk a sok szép havanai spanyol név, amely dicsőségről az a fanyar pfalzi s az eres magyar »tömegdohány« még virágzó korában sem álmodozott. Az egyik láda tarka lapjáról egy ismert budapesti szépségnek jól metszett arczképe tünt elém. A szivar neve: »La Premiada«. Premiada - pályadíjnyertes azonban csak a bájos magyar kisasszony. Annak idején zajjal is járt az ő kitüntetése. De a róla nevezett fanyar dohánytekercs nem érdemes rá, hogy hitvány füstjével tömjénezzenek az ő kecses alakjának s szépen faragott fejének.

Egyébkint a szivarnak, valamint a bornak és teának ízminősége teljesen megállapitva nincs. Mint a jó katholikus a maga külön szentjére, mindegyikünk a maga külön borára, szivarjára esküszik meg. Nemzetek és egyesek a maguk szája íze szerint becsülik. Az Angliába küldött bor nem a vízzel, de a spiritussal való keresztelésen megy át - amely spiritus még akkor sem sanctus, ha az Úr vérévé változik is át. Szárazföldi, azaz nem angol íny, az Anglia számára szűrt-kevert pezsgőbül, bordeauxiból (claret) vagy magyar aszuból elsőben is az erős borszeszt fogja kiérezni.

A német Szivaropolisban - Hamburgban - arról ismernek ránk, hogy a különféle kubák és havanák hegyét megnyomogatjuk: ropog-e? Mert ha ropog, akkor szelel. A német boltos ilyenkor fölénnyel mosolyog rajtunk. Ott a hajlósat szeretik, mert a szállitó szerint a valódinak ez az ismertetője. Hogy szivóssága a nedvességtől s nem a fűszeres illó olajtól van, az nekik nem különbség. Soha Németországban jó szivart nem szíttam, bárha drágát is. Francziaországban sem. Nálunk otthon rabvallatásra sem használnák. De a német gazdag fogyasztó beéri a nagy árral s a spanyol névvel. Az ő keményebbre sodrott idegzete tán kevésbé is alkalmatos a finomabb gourmet-örömök kiélvezésére. Bizonyára az is egyik magyarázója az ő sikereinek. Tehát én vagyok a barbár epikureus.

A borotvát Berlinben fiatal hóhérok kezelik. Mig otthon az elaltatásig lágyan bánnak a szakáltarlóval, itt apró pribékek az idegen állán tanulják a beretválásnak nevezett skalpozást. Szemem a spectrum minden szineiben hányta a szikrát, s a véres operáczió végeztével a kis kannibál vigyorogva hajlongott előttem, kérve, hogy ajáljam másoknak. Ó, csak nőne szakálad s lennék a borbélyod én!

A legjobb fürdőjüket kérdeztem. Ott van a »Hôtel de Rome« pinczéjében. A mennyezeten hórák lejtenek hullámzó fürdői lepedőkben, s kecses nymphák pajzánkodnak egymással a tiszta forrásban. Ez persze mind csak festett malaszt. A palló meztelen és lucskos. Kád és szék között foszlott gyékénydarab úszik. A mázos falon évek mocska. A csap fölött egy ukáz, hogy fürdés után magam eresszem ki a használt vizet. Kezemben egy durva, hideg, rövid vászondarab, ebbe törülközzem. Aztán szétnéz az ember, hol is moshatná le magáról ezt a fürdőt.

Ha a rossz kávé a czivilizáczió jele: Berlin különb Londonnál, Párisnál; pedig már ott is megrázkódtam attól a kegyetlen folyadéktól, melynek szerintük kávé a neve. A drága babszemet addig pörkölik a máglyán, mig finom lelke, az illó olaj, elrepül. A bécsi kávésok a Daum régi hagyományait akarták ide átültetni. A meddig a Duna mentén fölfelé hatolt a török, ott mindenütt jó kávét szűrnek, s ebből a szempontból nem ártott volna meg Berlinnek egy kis janicsár invasio. A dunaparti igazhitű kavedzsik hasztalan prédikálták a jó kávét a spreeparti pogányságnak. Mit nekik a jó, ha olyan kicsiben mérik! Csak sokat, ha hígat is! A »kis fekete« itt szerecsen óriás. Öblös theás csészében vesztegetik. Izre fanyar s élénken emlékeztet a makklisztre. Kranzlernél - ez az itteni Kugler - a csokoládé egy adagját amolyan kis leveses-tálban hozzák, s megfigyeltem egy vékony anyókát, aki a sütemény puha belével tisztára mártogatta ki. Meg sem látszott rajta.

A »bécsi« kávéházak pazar fénnyel vannak diszesitve. A folyton ki-beömlő közönség előtt öles kapus nyitogatja a nehéz üveg ajtót. A falakon figyelemreméltó művészi alkotások. Az epikur, elmés, kopasz Horácz mellett a fürtös ifju Virgil, amint borostyán-bokor árnyán ülve, szökkenti finom distichonjait, mig szép római lányok a lombok mögül szerelmes kandisággal nézik a barna dalnokot - mindkettő a Werner ecsetéből. Hozzá járul ehhez a lapok s folyóiratok bősége. Ilyen szabásu kávéház egymásután keletkezik most. Egyik ráliczitál a másikra s valamennyi a »bécsi« jelszóval győz. A Kaiserpassageban is van egy, melynek a gazdája magyar ember, s melynek comptoir-tronusán a barna Etelka kisasszony fogadja a berlini magyarság udvarlását. Ide is jár a legtöbb hazai ujság, amelyeknek egyik része azt hangoztatja, hogy Tisza Kálmán az egy igaz Isten, mig a másika számon kéri tőle Magyarországot, mért adta el a németnek; a harmadik meg, hogy mért vágta be a zsidónál. De ezek a különféle színek a távolban mind rózsás derengésbe olvadnak s az itt rekedt magyar olyannak látja édes hazáját, amilyennek »kéne lennie«.

Azt a rengeteg férfiut, akinek tanitó-mestere a naprendszer. Ettől tudja, hogy a vonzás és eltaszitás kétegy törvénye tartja sulyegyenben ezt a forgó világot.

A lehető legnagyobb példával mérem őt, akinek akaratával velejár az erő. Persze, hogy ha ez az oroszlán is nem volna becsukva az alkotmány vasketreczébe, sokat lerontana, aminek fennállása, az u. n. parlamentaristák felfogása szerint, üdvös. Hiszen ugy is kigörbült és meglódult már annak egy-egy vesszeje az ő rettentő talpának rázásától.

Nehányan félreértik, sokan félnek tőle. De legtöbben tudják felőle, hogy agyának hideg eszével, szivében népe szerelmével szolgálja lelke örök eszményét: a nagy és független Németországot. Mert az államférfinak ideáljai vannak, s ebben különbözik a diplomatától s hasonlit a költőhöz.

Hatalma kifejtésében egyenetlen. Mint az esseni óriási pőröly, olyan ő. Zuhantában szétlapít roppant vasakat, aztán egyet igazit magán, s szörnyű sulyával - óvatosan tördeli fel az alája került mogyoró-szemet.

Kezében ódon alabárddal védelmezi az uj intézményt, s elmés szerkezetű gyorspuskával a régit. Aprókban állig begombolkozik s ravasz; nagyokban kitárja teljes valóját: őszinte, csaknem naiv. »Becsületesség a legjobb politika.« (Tán mert el nem hiszik.) Hizeleg, mert gyűlöl; kegyetlen, mert szeret. Rohamos, darabos, kiszámíthatatlan. Ha beszél: vajudó hegy. De nem egeret szül, hanem izzó szirteket, s utána felfakad - ha első haragját kiköhögte - sima és gazdag omlásban a szokatlan, eredeti ékesszólásnak tüzes folyama, mely perzsel és pusztít, hogy előkészitse a virulást. Egy-egy boszantó közbeszólásra fölszisszen fájdalmában s szinte összerántja a görcs, mint a hysterikát; s mikor az egyesült ellenzék a házban s a sajtóban a »breitseite« minden töltéseit reá szórja, ez neki: »wurscht«.

Nincs ez idétt Németországban akkora fantázia, amely el tudná képzelni azt a mély megvetést, amellyel Bismarck viseltetik a szónoklat művészete s az ujságirói ügyesség iránt. Ezek után azt hinné az ember felőle, hogy nincs benne semmi journalistai ér. Pedig amidőn, jóllehet zárt sisakkal, le-leszáll néha a napi sajtó porondjába: fényes bizonyságát adja annak, hogy ő is eltévesztette hivatását - azt a bizonyos »eltévesztett existentiát«. És látva nagy munkáját, azt is hihetnők felőle, hogy ő benne, aki sziklákat görget egymás tetejébe, nincs meg a gyöngéd iránt való érzék. De megvan. Csak a »nagyszabásu« művektől fázik. A maga mosolygós egyszerűségében jobban élvezi Julius Stinde »Buchholz családját«, tőrül metszett rajzait, jóizű aprólékossággal, hizalmas terpeszkedéssel fűzött jeleneteit a berlini kispolgár házi körének, mint a követelő társadalmi és politikai irány-regényt. S irodalmi dolgokban bátran elfogadhatjuk az ő auctoritását. Mert kétségtelen, hogy kiváló írót nevelhetett volna magából, ha véletlenül más mesterségre nem adja magát. Hiszen azok a levelek is, melyeket itt jártában Budáról, Irsáról s a vacsi pusztáról írt haza nejének, a német próza legszebb lapjai közé tartozik. Valamint a beszédje, melyet a lengyel vitában hevenyészve mondott, elsőrendű szónoki remeklés. Tehát, ha »muszáj« - ő, a nyögvést beszélő - hatalmas rhetor; s ha van egy kis érkezése, ő - a vas ember - elbájoló író.

A »nagy« zene iránt sincs fogékonysága. Wagner csodás hangfestményeivel szemben a fülére szinvak. Sedan után megjelent nála a mester s olyformán kezdett beszélgetni, mintha ők ketten együtt váltották volna meg Németországot: a kanczellár a politikában, a bayreuthi proféta meg a zenében; hogy Bismarck voltakép az egység Wagnere, míg maga ugy szólván a zene Bismarckja. Amire rettenetes Ottó akkorát nézett a kis messiásra, hogy az hamarosan megfordult a sarkán s azóta feléje sem nézett a »nagy barbárnak«.

A mi Deák Ferenczünk sokkalta nagyobb ember, s az ő drága emléke sokkalta melegebben él az én szivemben, semhogy kitegyem a Bismarckkal való összehasonlitás veszedelmének. Mégis néhány belső és külső vonás közössége megütött. Avagy az az átható itélet, a szerencsés szó, mely hosszú beszédeknél jobban világitja meg a tárgyat; a válságban való antik nyiltság; a kisebb kérdések vitatásaiban hunyorgó ravaszság; az egyszerű szokások, s mindenek fölött a hűség, a szeretet, az ideál: nem-e rá vallanak Deák Ferenczre? Még abban is találkozik vele a mi öreg urunk, hogy ő sem szerette a »nehéz« könyveket s nagyobb mulatságát lelte a vidám regényekben. Meg, hogy a külsőről szóljak: ugyanaz a bajusznyi szemöldök, fejletlen orr, ugyanaz az erdős felsőajak, s elömlő arcz és test. Az összetévesztésig hasonlitana egy sűrű haju Bismarck Deákhoz, vagy egy tar koponyáju Deák Bismarckhoz, amint ezt annak idején a »Borsszem Jankó«-ban be is bizonyitotta Jankó Jánosnak pompás képsorozata.

Egyszer, hogy müncheni hôtelembe haza térek, a lépcső elágazásának közepén a félhomályból egy óriási szobor világol felém, amely nagy meglepetésemre megmozdult. Közelebb érve, a pommeránus vértes ezred egy tisztjét ismerem föl az egyenruháról. Bismarck volt. Ekkor láttam legelőször. S hogy csörrenő lépéssel kilépett a kapun, sisakjára gazdagon ömlött rá a napfény s a roppant alakot az irradiatio még növelni látszott. Az a dicsőséges ragyogás meg is illette őt; akkor győzte le éppen a francziát. Egy nagy nemzet fölött való diadalt, a csatatéren s a zöld asztal mellett egyaránt kivivott nagy sikert, vajmi véknyan énekelték meg az ujnémet bárdok - mig a francziák a maguk fájdalmát bizony szebben zengték el, pingálták meg, vésték s faragták ki. Mert a szerencsétlenség termékenyitőbb.

Soká sétáltam föl-alá a kevély Wilhelmstrassén a Radzivill-palota előtt, mely a Bismarck lakása. Nyujtogattam is ki fejemet, nem-é láthatnám meg a herczeget. Az oda kirendelt schutzmann, kinek gyakorlott szeme legott kinézte belőlem az ártatlan turistát, fölvilágositott, hogy a kanczellár épp a napokban utazott el Schönhausenbe.

Még csak egy pillantást vetettem a palotába be- és onnan kifutó sodrony-szálakra. Ezek hozzák hát a földnek mind az öt részéből a »nyers anyagot«, melyet ez a férfiu, titkos műhelyének kohójában megolvasztva, rejtelmes szövőszékén megnyüstözve, vagy még jobban összekuszálva, ereszt ismét világgá.

Benéztem a birodalmi tanácsba, melyben akkor nagy szélcsend uralkodott. Csak fél gőzerővel dolgoztak. Tán még ennyivel sem. Ha már maguk nincsenek jelen mind a nevezetes férfiak, legalább oda képzelem őket az üres helyekbe. A ház baljának 89. számu székét kivéve - ott rengett a hageni Richter szálmagas alakja - a többi hires zsölye néptelen volt. A 33. az én kedves Traeger Albertem ülése. A nemes költő, kinek barátságával dicsekedhetem, a magyarázó szinhez képest, a német szabadelvü párt tagja. Nem tudom, finom gúnyját, mellyel beszélgetéseit fűszerezi, bele viszi-e a vitába? Mert az ember hüvelyében néha két külön személy szorul együvé, akik semmi közösségben sincsenek egymással. Pompéry, kinek metsző élét a magán életben annyian éreztük (ha minket ért) s annyian élveztük (mihelyt másokat vágott meg vele) - Pompéry az ő szépirodalmi müveiben szinte a higságig volt lágy s politikai irataiban doctrinair. A legelmésebb ujságirója Bécsnek, Herzl: tollal a kezében ünnepies hangot váltott. Hát Gyulai Pál, az udvarias köszönő s jószivű ember: mekkora szíjakat hasogat a boldogtalan autorok bőréből! Minden esetre érdekelt volna tapasztalnom: Traeger előadásának bája erővé tömörül-e a szónoklatban, könnyű ironiája sarcasmussá keseredik-é? De amiről igy is tisztában vagyok: lelkének egész hevével a szabadság szolgálatában áll, egész a schilleri idealismusig, melynek szárnyain az impracticus aetherben csapong. A 299. 306. és 371. számokat, egymás mögött a vörös Bebel, Liebknecht és Hasenclever foglalják el. Egyig a legkegyetlenebb social-demokraták. Lejebb, a sujtolva harsogó Richterhez közel, látom dr. Bambergernek, a »Goldwährung apjának« őszbe csavarodott fejét. Bunsen és Siemens, akik a »fölvilágositásért« annyit cselekedtek, két táborban harczolnak. A 4. pad Virchowé, a 7. padot dr. Windthorst foglalja el. Amaz jelen volt, s én őszinte csodálattal néztem e férfiut, ki Rokitanskyval sok ezer ember holttestében kereste és födözte fel a halál okait, hogy belőlük az életet és törvényeit fejtse ki. Windthorst, tudvalevőkép a welf királyfinak, a trónja vesztett Cumberland herczegnek kardhordozója, a megdöntött hannoverai trónus megmaradt oszlopa. Kicsi ez az oszlop, de erős. E gyülekezetben ő a kitagadott uralkodóháznak ékes szószólója, e parliament egyik kitünősége s Bismarcknak legintimusabb ellenfele. Sőt, azt mondják, kegyeltje a császárnak is, nem annyira talentuma, mint inkább amiatt, hogy Meppen képviselője a legitimség mellett harczol. Nehéz válság is birta rá a német császárt, hogy aláirja azt a végzetes oklevelet, amely a szavójai házzal egyenlően legősibb uralkodó családot fosztotta meg a rászármazott koronától. Mert alapjában ma is tövis az agg uralkodó szivében, hogy, bármiként okolják is meg a császármetszést, mégis csak forradalmi eszközökkel űzték el György királyt és családját. Egyébkint a vas kanczellár épp oly szivesen ülteti a trónusba, mint amily könnyű szerrel emeli le onnan a »königstudirt« urakat. Mig Windthorst fején a szent atya áldása nyugszik, Bismarck mellén a Megváltó-rend csillog. Ez idő szerint ez a »helyzet signaturája«.

Szemben egymással két Stöcker ül: a nemzeti szabadelvű töredékhez tartozó rothenburgi, s a német-conservativ siegeni, a nagy antisemita, aki a szeretet palástjába takarózva hirdeti a gyűlölséget, s bár aránytalanul nagyobb tehetséggel mint osztrák és magyarhoni majmolói, de teljesen meghanyatlott erővel. Vallani - ezt mondják a pad alatt - szabad; hirdetni tilalmas.

Jobbra sorakoznak a dupla nevü junkerek, a disztelen hangzásu Sauken-Tarputschen, Saurma-Jeltsch, Bockum-Dolfs s a többiek nevére emlékeztető Unruhe-Bomst urak. A szövetségi tanács jobboldali padjának sarok-ülése a kanczelláré, és, csak a Kleist-Schwerin gróf székétől elválasztva, szemközt vele Moltke. A szabad félkörben, többek csoportjából, kimagaslik Bismarck Herbert, az öregnek a fia. Mig a tömpe orru, kopasz és kövér Bill (Vilmos) szakasztott mása az apjának, Herbert az ő karcsu termetével s barna hajának hullámzó sűrűjével egészen elüt herczegi nemzőjétől. Ugy látszik, az édes anyjáé inkább. Az elnöki emelvény fölött nem a birodalmi zászló van feltűzve, hanem a new-orleansi németség ajándék-lobogója, mellyel az, nem tudom mi okból és alkalomból, kedveskedett a német parlamentnek 1867-ben.

A magyarázó tábla szerint csak egy párt van a birodalmi tanácsban: a német-szabadelvű. A többi kilencz csak fractio, csoport vagy párton kivül álló. A ház jobbján a lengyelek, balján az elzász-lotharingok; amazok üldözött, ezek beczézett fiai a birodalomnak. Emitt MM. Antoine, Jaunez, Germain, Cablé; amott a merő »sky«: Kossielsky, Magdzinsky, Mycielsky, Skorzevsky, Liskovsky stb. Egyazon czél elérése végett két irányban dolgozik Bismarck: a kényeztetéssel s a kérlelhetlenséggel. Vajjon melyik válik be jobban?

Tárgyalás alatt az aszbeszt-áruk megvámoltatása volt. A közép egyik tagja, épp oly tanulságos mint nemes módon, tiltakozott ellene, hogy az aszbeszt-keztyűt is fényüzési czikknek jelentse ki a minister ur. Ilyen keztyű nem szinházba, hangversenybe, bálba, hanem igenis arra való, hogy vele az érczolvasztó pestek, üstök és convertorok körül a perzselő hévtől védje meg a munkás kezét. Kellemes előadásának folyamán a szónok arról a kevéssé ismeretes adatról is megemlékezett, hogy Nagy Károly császár lakomáin az asztali abrosz aszbeszt volt, s hogy tisztitás végett nem az udvari mosónéknak adták oda, hanem beledobták a kandalló tüzébe. A képviselő ur aztán több ilyen aszbeszt-árut tett le a ház asztalára s a jobb oldal keskeny szabásu tagjai közül néhányan finom ujjaikat belebujtatták az öblös munkás-keztyűbe, s meggyőződtek róla, hogy csakugyan nem alkalmatos az udvari soiréera.

A bécsi kávéházon kivül hódít a müncheni sörház, a spanyol bodega, a görög oinosz-tanya s a magyar bormérés. Berlinnek autochton söre, a »kühle Blonde«, tartalomra híg ital, melyet két kézre fogott, szinte vödörnyi pohárból itta és issza még most is, aki berlini voltát semmiért sem akarja feláldozni. De a Hof-, a Spaten-, Augustiner-, Pschorr- és Kapuziner-Bräu nem egy erős meggyőződést vett le már a lábáról. E sörnemek »süffig« volta ellenállhatatlan. Nagyon itatják magukat. E tekintetben igazán kozmopolita szint váltott már a német birodalmi székváros. Részrehajlás nélkül szürcsöli a különféle borokat is, és annál bővebben, mentől kevesebbet szűr maga. S kimondhatom, hogy - ha csak termelő gazdának nem vagyok a vendége - otthon valamivel kisebb áron ugyan, de sokkalta gyöngébb egriben vagy somlyaiban van részem.

Az országos minta-pincze, melynek terményeit földmivelési miniszteriumunk ellenőrzése mellett mérik itt, hamarosan helyreállította a magyar bornak már-már veszendőbe indult hitelét a külföldön, aminek üdvös eredménye az is, hogy a magánvállalkozás, sarkaltatva a versengéstől, tiszta áruval jelen meg a piaczon. »Zum András« nevezkedik egy magyar kocsma itt a Französische Strassén, ahová nemcsak hazánkfiai, hanem a berliniek is szivesen eljárnak egy jó »droppen« kedviért. Legtöbben azt hiszik, hogy ez a név Andrássynak valami kényelmi megröviditése, s azért választották, mert ennek az államférfinak itt is nagy a népszerűsége. Hogy is ne, mikor Bismarck a barátja!

A kenyér, melynek izes volta nálunk annyi fölösleges pohot nevel, itt nem igen fogy, mert nem is igen kelleti magát. A rossz kenyér, úgy látszik szintén egyik ismertető jele a czivilizácziónak. Tán szándékosan nem forditanak rá gondot. A bécsi sütők letelepedése óta javult ugyan a párisi kenyér, de a bécsi és magyar mögött - ízre csak s nem tápláló értékre - messze marad el. A dextrintartalmú kenyérhéjra helyezik ott a sulyt, amiért is hosszu rudakban sütik, hogy mentül kevesebb legyen a béle. Valószinű, hogy a váczi vagy szoboszlai gyürkés czipó, egyátalán a magyar házi sütésnek dió-íze - ha közelebb érnék - szintén kenyérevőkké nevelné őket. A Miatyánk-megszentelte mindennapi kenyérnek sehol sincsen az a szószerinti jelentősége, mint Magyarországon. Szántóvető nép a török, főleg az egyptomi, mely a tisztabuzát háromszor aratja egy esztendőben - s még is keletlen, lapos a kenyere, sajtalan és kesernyés. A lisztből alkotott remeklések: a foszló kalács, az omlatag rétes, a porhanyó irós, a dudoros fánk, mely mentül üresebb, annál tökéletesebb; a művészi sütemény, melynek iskoláját a bécsi gazdasszony alapitotta meg, s továbbá a könnyű zsemlye, a ropogós szarvas: mind ezeket hasztalan keresnők túl a határokon. Azzal, amit Stockholmban láttam kenyérül enni, azzal a »knäkebrod« nevű sütettel, hadi hajókat lehetne vértezni. Bécsi iparosok tettek is kisérletet, hogy megtanitsák a svédeket arra: mi is az a »császárzsemlye«? S hogy két évig sütötték, azon vették észre magukat, hogy száritott, fakó gombóczokat árultak ők is, mint az ottani sütő mind. A berlini sem erős lisztfogyasztó, s Kranzler, aki bécsi hagyományaival jelent meg ott, hogy kivezesse a burkust a sulyos »zwetschen-muskuchen« s hasonló pogány tésztások vadonából, a nemes kuglóf, az olvatag torta, a »striczli« s a »puszerl« virányaiba: csakhamar pogánnyá lett maga is. Czukrász-kisasszonyai pasewalki s wollgasti kiszolgált pommeránus, öles vasasnémetek, akik bárddal hasogatják roppant porcziókra a käse- és mus-kuchent, mint vágták kardjaikkal Gravelottenál a franczia-chasseuröket.

A Kranzler-sarok topografikus tekintetben is hasonlit a Tortoni-sarokhoz Párisban. Itt a hársak alatt elnyuló széles, mozgalmas utczaszer - amott platánok alatt a pezsgő boulevard. Amott a »tout Paris«, s emitt a »tout Berlin« ül azon a keskeny dobogón, és nézelődik s vitatkozik, megbeszél s megszól.

A Rauch »Frigyes-monumentuma« nagy diszére szolgál e téres útnak. Ehhez hasonlót szeretnék én az Octogonon, csakhogy a talapzat hegyében Hunyady Mátyást, s körül az oldalokon az ő vitézeit és tudósait.

A nyugodt szemlélődés még berlini szivar mellett is jól esik. Hogy elsőben megint a nő vonja magára figyelmemet, nagyon természetes. Igaza van a sógornak: akad itt szép nő barnában is. De ez amolyan fekete szőlő, a fehérnek az izével. Nem az a barnaság, mely itthon gyujtogat szemének mélységes tüzével, megigéz selymes pilláinak legyező-játékával, az arczbőr olajszin bársonyával, taglejtésének gyöngén hullámzó vonal-zenéjével. A berlini nő szőke, ha barna is; szeme, ha fekete is, de nem sötét. Temperamentuma erősebb nevelésnek, hogy ugy mondjam: a házi fegyelemnek biztos kőpartjai közt folyik, szelidebb habjátékkal, de mélyebb mederben, melyet nyugodt ömléséből kivételesen lódithat ki a korbácsoló szenvedély. A nagy városban idők jártával elmosódik a faji jelleg; a vér sajátságait, az éghajlat befolyását a szokás eggyé keveri, de az általánositó folyamat még sem oly gyökeres, aminőnek látszik. A lencse alatt alapszineire bomlik a fehér - s vizsgáló szemem így érezte ki ez összecsapódó sürüségben is a szőke typust.

Divat itten a fiúcskát egyenruhába bujtatni. Fura nézni a babszemjankó gárdistát, lyüki vadászt, törpe sorkatonát és tarsolyos huszárkát. Ha elgondolom, hogy mindnyája öles, szálfa emberré fog megtagosodni, szinte sajnálom. »Quel dommage, que ça grandit!«

Az urak nem igen hordják a czilindert, legalább az utczán nem. Nyilván takarékosságból, mert sokat köszöntgetnek és alaposan.

Fényes fogatokban sem igen gyönyörködtem. A nagy urak is gyalogolnak Berlinben.

Az egyszerű szabásu hintó zajfogó gummitalpon görög itt; benne többnyire sötét öltözetű hölgy, vagy szürke köpönyeges tiszt, vagy jóljárt börziáner. A lova szép szabásu, jobbára fekete muszka ügető, ritkábban carrossier. A közjármüveket a berlini élcz »Droschke erster und zweiter Jüte« szerint osztályozza. Bús kocsikázás esik bennük nagyon. Mig nálunk egy kis permeteg alatt mind elkapkodják a hány fiákeres vagy komfortabel csak állja a sarkokat: itt eső idején hosszú sorban ragyog a sok droschke (az orosz troika szóbul) míg a közönség ernyő alatt sétál; sétál mondom és nem rohan. Ugyanezt tapasztaltam Párisban, Londonban. Szörnyen félünk mi itthon a gyaloglástól és a víztől. S mentül kevesebb a dolgunk, annál »sebesebb a gyorshajtás«, András bácsi bármennyire tiltakozzék ellene m. k. tekintélle egész sulyával.

E részt Bécs neveltjei vagyunk. Ott és Budapesten meghiúsulna minden kisérlet, egyenruhába szoritani a fiakerest, taksának rabigájába görnyeszteni az ő vastag nyakát s meglankasztani az ő tempóját. Vakmerőségénél csak ügyessége nagyobb. Mily bibliai együgyűség ellenben a berlini droschke-kocsisban! Sohasem hivogatja az a »vendéget«, s hűségesen fogja ki járandóságát az ezüst pénzből, a nikliket egyig visszaszolgáltatva. »Tartsa meg barátom, de aztán zavarja meg egy kicsit azt a vén keselyt!« »Hej, uram, ha lehetne!« Már most nem tudom: az élemedett lovára, vagy a szigorú rendeletre vonatkozott-e sohajtása. Mert emberemlékezet óta nem tapostak le senkit Berlinnek utczáin. A fogadóm kapusa beszéli, hogy a rendőrségi muzeumban egy ádáz kocsis a legnagyobb gonosztevők arczképei között foglal helyet. Mert ha valahol, itt van »rönd«. Az itteni András nem dicsekedik ugyan a tapéntattal párosult eréllel, mint a budapesti; sem nem olyan gemüthlich, mint a bécsi; sem nem olyan gyűlölt, mint a párisi sergot; sem nem oly népszerű, mint a londoni Bobby. Őrpontján katonásan áll, nyugodt udvariassággal felel, fölösleges szót nem ejt; csak int s ujja legyintésére megmered a hullámzó tömeg. Drill.

Ah, megint vártára vonul az őrség, lapos dobnak pörgése s a keresztsíp fütyje mellett. Megint bámulom azt a tornászi bravúrt, mellyel a »schwungbein« derékszögben lódul fel a »standbein«-tól. Nehány czerevizes burs megáll s szakértőn vizsgálja a parádés lépést. Igazi csillagrúgó lépések. A fiúk arczán a mensur metszései apró piros (uj) és fehér (régi) csikokban hirdetik a diákos vitézséget. Nevettek fölötte sokat és sokáig angol és franczia élczlapok, mulatságos rajzokban ki is figurázták ez óvatos párbajok párnás maskarádéját; valamint gunyolták a telhetetlen éneklésöket is. És ime: a spicherni magaslatok ostroma alatt hősiséggé nemesült az olcsó vitézkedés, a szüntelen gajdolások parolája bevált: »Lied wird That, früh oder spat«. Már csak különb legényeket nevel a mensurok padja, mint a báli duellum.

Husvét körül volt. A német gyermekmese szerint a piros és kék tojást nem a tyúk, hanem a kis nyúl tojja. A boltok ablakaiban ott is látni czukorban, játékban, rajzban s fényüzési czikkekben a tojás-rakás felett guggoló nyulacskát. Némelyik az odaadó türelemmel és nyugalommal járó művelet alatt megpörgeti a dobot, vagy ültő helyéből felszökve szolgál, mint a kis kutya; ami szintén tagadása ugyan a zoologiának, de tréfának szeretetreméltó. Hosszan el tudok ácsorogni a kirakatok előtt, s kellemes hullámzásba ejti képzelődésemet a szükséges, hasznos, szeszélyes és fölösleges tárgyak e tarkasága, s kivált a reklám élcze, mely vagy szertelen kicsinyítéssel, vagy aránytalan nagyitással rántja magára figyelmünket: egy baba-hölgy intérieurjében az inczinfincz fehérneművel módosan telerakott szekrényke épp ugy, mint a paizs nagyságu vastoll, vagy a dárdányi czeruza. Ezt az utóbbit a nagyhírű Fabernál jutott megbámulnom, kinek német renaissanceban épült sarokházán a felmagasló torony víg élelmességgel példázza a jó hegyesre megfaragott plajbászt. Itt árulják a pálcza-hosszúságú Bismarck-czeruzát is, melynek egy szálával, ha jól tudom, a kanczellár megajándékozta Jókait, midőn ez nála járt.

Andalgásaimban a folyó partjára érek. Igazi rabszolga-munkát folytatnak rajta: hajót húznak. Azaz mégsem: ezt meg nem tűri a humanismus; de tolják a hajót, ámbátor, az én véges elmém s erkölcsi érzésem egyazon keserves munkát látja e boldogtalan napszámban. Nálunk a hajózás e neme tilalmas. Valami vérlázító is van abban, mikor hámba fogott embert látunk fölfelé húzni dereglyét, ladikot. Még a lovat is jobban megsajnáljuk, midőn hajó elibe fogják, jóllehet a szegény párának mindegy: terhes szekérbe vagy terhes hajóba görbül-é bele a gerincze. Ezen a keskeny folyón nem pezseg, tüszköl a gőzös; meg nem birná a hátán, s bele sem férne a szűk mederbe. A derüre-borura gründoló Berlinben hogy nem akadt még vállalkozó részvényes társaság a »Spree folyónak vízzel való ellátására«! Jártomban eljutottam a kisebbik folyónak is a szélére; de nem írok róla, mert a tisztességbe ütközőnek tartják, jó társaságban említeni a Panke nevét.

Beborult. Metsző hideg, vékony eső lajhál. Beülök egy díszes kávéházba - az idegenek e nyájas asylumába - s jobb híjján forgatom a roppant czimtárt, a milliomos lakosság névsorát. Minden könyv tanulságos és mulatságos, csak tudni kell olvasni benne. Ráfordítok az elejére. Ami nincs meg még az örök enyészetben, a temetőbeli fejfák s kőkeresztek között sem: az igazi egyenlőség diadalokat ül ebben a vaskos kötetben - az »Adasz Jiszroel« zsidó-egylet után következik kérlelhetetlen betűrendben az »Adjutant des Kaisers«. De hát persze: még ennél az ölbeli compendiumnál is vastagabb könyveket írtak már halomra a democratiáról, anélkül, hogy az élet gyakorlata igazra váltotta volna. Az »Adasz Jiszroel« ott van valahol az Oranienburgerstrassénak egy mellék-utczájában, a hajdani ghettóban - mig az »Adjutant des Kaisers« a császári palotában lakik.

Aztán régi szokásomhoz hiven, itt is kutatom a magyar nyomokat: Bárkány, Csepcsányi, Erdősy, Kiss - mind a hány: német művész. A három első ezenfölül még szép nő is. A zengő, képző és alakító művészetben bő részt vett ki tőlünk a külföld: Liszt, Munkácsy, Stefen Heller, Sonnenthal, Horowitz, Liezen-Mayer, Vágner Sándor, Joachim, Benczúr, Goldmarck, mind messzehangzó szép nevek. Az igaz, hogy Liszt a mienk most már - de meddig? A mienk Benczúr is - de mióta? Két jeles költőjét is tőlünk kapta Németország: Lenaut és Beck Károlyt. Elfelejtettem megemliteni, hogy a zempléni Klein - egy jó magyar fiú - ez idő szerint a német állam költségén faragja ki az utolsó hadjárat legkiválóbb mozzanatait csoportokban s hosszú relief-szalagokban. S ki gondolná, hogy még csak röviddel ezelőtt a »stramme Ordnung« metropolisában magyar eredetű ember volt a főkapitány? Ez t. i. Máday úr. Mert Máday az, bármennyire Madájnak ejtik is. Ugy tudom, hogy ő excellentiája egy hajdanában itt szorult jó debreczeni kálvinistának az unokája, aki megalapitója annak a röndnek, amelynek sehol sem muszáj úgy lönnyi, mint Berlinben.

A »K« betűben egy név arra emlékeztet, hogy női szépségben is tetemes a kivitelünk. Ragyogó kis lány volt. Álltam gyermekjátékai felett, s hallgattam bájoló csacsogását egy falusi kert falának a tövében. S hogy megnőtt, az édes anyja »tantikává« lett, s férjekhez adta leányát. Voltakép ketten voltak. Az egyik rám ismert a »Hársak« alatt, s bársonyos nagy szemét egy őzike ijedt bámulatával szegezte rám. Őz volt a tekintete, őz volt a termete - mivel hogy amolyan »biche« ő maga is; egy nagy úr markából eszi a gyöngyszemű arany abrakot. A nénje, aki egy hitvány kis divatebet ránczigált maga után piros selyem pórázon, bátran nézett rám - ne vétsek e szó nemes értelme ellen - s oda nevetett a hugához. Aztán azt az ideges dögöcskét felkapva, a mögöttük lépést haladó hintóba szálltak. A gummi talpu kereken zajtalanul gurult tova a mély járatú brougham, melynek metszett ablakából még egyszer villant felém az a sötét, lágy nézésű szempár. »Wenn ich dich so fahren seh', thut es mir im Herzen weh.«

Még folyton szitál a ködös eső. Turom a lapokat. Szokásom szerint hátulról forgatom őket előre. A hirdetések egy része rímekben pörög. Amilyen rossz versek, bátran állhatnának az első oldalon. A költészet gyakorlati alkalmazása régi ipar itt. Midőn először fordultam meg Berlinben, a Litfasz-oszlopon egy poéta hirdette magát az esküvőt megelőző polterabend, név- és születésnap, temetés, körösztölés, s hasonló alkalmak ünneplésére szolgáló versemények szerkesztésére achrostikonban, sapphicus formában, tetszés szerint. A hirdetés alatt keretbe foglalva üveg alatt, mint a szépírás-tanitók szokták, mutatóba nehány vers ily főczím alatt: »Proben meines Talentes«. Kezembe kapva egy stralsundi lapot, a következő ajánlást találom benne, melyet szószerint igtatok ide: »Da ich meine Wohnung von Marienstrasse 17. nach der Frankenvorstadt, Greifswalder Chaussée 25. verlegt habe und meine Handarbeiten, Atlas-, Seiden- und Perlenstickerei, sowie Dichten fortsetze, z. B. Polterabend-, Silber- und Gold-Hochzeitslieder vom traurigsten b. z. fröhlichsten herstelle, auf Verlangen auch talentvoll einübe, bitte ich die geehrten Herrschaften, mich mit ihrer Arbeit z. beehren.« Nyúzna meg Apolló!

Legzajosabb költők a szabók, akik a négy évszakot kifogyhatatlan változatokban hozzák kapcsolatba ruháikkal. A vargák poézise nem birt fölmelegíteni. A vastag csizmatalpat a musta nem üti szökellő daktylusokban. A suszteri vér sürűbb és feketébb.

Nini!... magyar paprikát is hirdet egy szögedi vállalkozó, s »Én Csillag Anna« kisasszony is, magasra tartva az ő rejtelmes virág-bokrétáját s mélyre lebocsátva az ő hajsátorát, itt ékesiti a columnákat. És tarkál a sok y-os magyar név az itteni orfeum, a »Concordia« programmján, még pedig, amint később meggyőződtem, nem nagy dicsőségére Árpád nemzetének.

Sedan óta ez is nagyobbodott, bizakodóbbra vált s csacsogóbb lett. Némely közlönye komolyabb, sőt független is, de jelentősége inkább helyhez kötött; nem hat ki a birodalomra, nem fejt ki u. n. »actiót«. A német közvélemény sulya a Berlinen kivül eső lapokban van. Még a kanczellár tekintélye sem birta a »Nd. Allg. Zeitungot« a »Kölnische« fölé emelni, mig pénzügyi dolgokban a frankfurti, kereskedelmiekben a hamburgi sajtó vezet. Még a berlini szépirodalmi s képes lapok is meddő harczot folytatnak Lipcse, Stuttgart és München ellen. S mindez annál nevezetesebb, mert itt van messzevilágló tűzpontja a birodalom politikai életének; abban a Berlinben, amely depossedálta a pénzügyi metropolist ott a Majna partján. Az uj Bleichröder, megsegitve az uralkodóház s a kanczellár kedvezésétől, keserű órákat szerez a régi Rothschildnak, aki megdönthetetlen ugyan az ő nehéz millióinak sánczai mögött, de duzzogva nézi annak a másiknak gyors és nagy sikereit. Mint Napoléon uj arisztokracziát, Bismarck uj milliomosokat teremt, akik az ő pénzpolitikájának a hivei. Hogy onnan szerezze a milliókat, ahol találja: kellett hozzávaló millionáriusokról is gondoskodnia.

A birodalomból mindent magához rántott Berlin: politikát, financziát, erőt és fényt. Csak a bájt, a művészeket s költőket nem birta magába vonzani, akik szanaszerte a Neckar s Izár, a Rajna és Duna partján éneklik édes dalaikat és festik sugárzó képeiket.

Az ujságcsinálás mestersége itt nem áll a virtuozitásnak azon a fokán, mint Bécsben. A vezérczikk tömör prózája; a tárcza, mely tartalmasságra néha Lessingig ér fel s heineileg csillámlik; az a gondos szerkesztés, melyben a legcsekélyebb napi ujdonság is részesül; az anyag bősége, a közlés gyorsasága, a szolgálatnak szinte katonásan szabatos volta, magas fokot jelöl ki a bécsi sajtó számára. Előfordul, hogy sok olyast tud amit elhallgat; s még többet mond el, mint amennyit - vagy máskép, mint ahogyan tudja; művészileg sejtet; nem oda üt, ahová néz; firtat, gyanusít, mint bármely magán személy, aki a pillanat szüksége, az uj benyomás alatt áll. De sohasem követne el oly izléstelenséget, mint amilyenbe többed magammal ütköztem egy itteni napi lapban, mely abból az alkalomból, hogy Bismarckot az ő tisztelőinek tehetős része épp oly angolos gyakorlatisággal, mint finom érzéssel az idegen kéztől visszaváltott schönhauseni ősi birtokkal ajándékozta meg: apróra kiszamítja, mekkora évi jövedelmet élvez a kanczellár az ő különféle hivatalaiból, gyáraiból és földeiből. Innen és onnan ennyit; betudva illetéket s adót: marad ennyi; törlesztés, beruházás, esetleges károk: ennyi; summa summarum: 136,241 márka 19 fillér. Hiszen persze, hogy a kiváló ember mindenütt a világon üvegházban lakik; élete minden percze, mozzanata, érdekes előttünk; de a nagy népszerűségnek mégis keserű ára az, ha tűrnie kell, hogy a szájába nézzenek, mit, mikor és mennyit eszik.

Humor kevés van a berlini humoros lapokban, de elmésség annál több. Valamennyinek példát mutatott a Dohm és Kalisch hajdan hires lapja, a »Kladderadatsch«. Milyen volt ennek előtte a berlini élcz, nem tudom; a mostani a »Kladderadatsch« nevelése: metsző, igazi lengyel-zsidós, agyafurt elmésség, melynél vérengzőbbet nem ismerek. A berlini tréfának alapja a rikkanó gúny s nem az a kaczagó, melyet a bécsi és müncheni »g'spass« müvel; azaz »urplunzendumme g'spass«, mely hasat renget és könyet fakaszt. Az erős itélet tövisei közt s a negatio ridegeiben nem terem meg az a hizodalmas vigság, a gemüthlichkeit, mely a déli németnek boldog kiváltsága. A megcsiklándozott fantázia mulat, a megbökött kritika harap.

Az itteni élczlapok művészi kiállitása messze marad el nem csak Bécs, de Budapest mögött is. Megforditott sorban is mondhattam volna: nemcsak Budapest de Bécs mögött is; mert a bécsi élczlapok ujabb nemzedéke innen tőlünk vette az impulsust. Kakas Márton nemzette a »Kikeriki«-t. (Nagyra van-é vele Jókai, nem tudom.) A »Borsszem Jankó« példájára keletkezett és alakult meg a többi. Első látszatra feltünő, hogy a bécsi napi sajtónak sorhada mellett milyen silány az élczlapok huszársága. De nem rajta mulik. A mostani kormány, mely nagyon fájós természetű a betű iránt, a rajzolt birálatot még kevésbé tűrheti. Paragrafusokból fonott bilincsekbe veri legott a figurázó képet a vele járó szöveggel együtt. Innen van, hogy az az ezer és egy bécsi humorisztikus lap a szinházra veti a fősulyt s terének másik felét a cocottenak szánja; közben egy-egy politikai sziporka pislákol nagy óvatosan, a m. t. államügyész úr észre ne vegye.

A délnémet szólamhoz szokott magyar fül nehezen érti meg a berlini dialektust, míg az ő franczia beszédjével megbirkózunk. Nem nehéz kitalálni, a »bong amüsemang« mit jelent. De hogy a fürdője »Batt« s a napja »Takk« - hogy »ührjend« és »wührklich« s »irgend« és »wirklich« egyenértékű még a szinpadon is: az ilyen phoneticus eltérések megnehezítik az idegennek sorsát.

Az itteni Monoklesek és fiatal hadnagyok még külön erőszakot követnek el a német nyelven: francziásan ejtik, vagy legalább a súlyt nem az illető szótagra helyezik. Előkelőnek tartják p. úgy inteni maguk mellé a pinczért, hogy »kellnär!« S nem is Kranzler az ő kedves találkozó helyük, hanem »Kranzlär«. Mindenesetre jellemző ez a párisi »pli« a berlini nyelvben - Sedang utang.

Nagyon épültem a zoologikus kert pompáján s gazdagságán. (Össze nem tévesztendő az »állatkerttel«, mely ősi bükkösbe vágott pompás fasorokból áll.) A bájoló izléssel alkotott siámi házban a walesi herczeg roppant ajándék-elefántjai mulattatják apró tréfákkal a n. é. közönséget. Amodább hatalmas oroszlánok ásítanak. A legsörényesebb legénnyel fiatal festők ülnek szemben - szintén sörényesek - s elől és oldalt rajzolják a fenséges állatot. Igy láttam egyszer Liszt Ferenczet. Egy emelvényen ült s köröskörül szenvedelmes művészhölgyek festették a fehér sörényű zongoraoroszlánt, aki időrül-időre a mellére ejtette le bóbiskolva az ő jupiteri fejét, mig éber perczeiben fájdalmasan nézett rám. Szent-Sebestyénnek tünt föl előttem az olimpusi öreg, s mellében s tagjain ott láttam rengeni az ecset-nyilakat.

Megnéztem a tengeri oroszlánt is. Éllel ült felém. Tömpe orra alatt messze előre hajlott ki nagy bajúsza. Seregek Ura!... hiszen ez tökéletes Bismarck-profil!

A költői gyermekorvos az ő verseinek egy kötetével elköszönt tőlünk a váróteremben. S mig társam a gyüjtemény lapjait, én addig a hirneves szász kávét kavargattam. Nem tudom, melyikünk akadt e foglalkozása közben higabb folyadékra. Egy légy bele esett a kávémba. Megszántam a szerencsétlent s kihalásztam. Még a légynek sem kivántam, hogy ilyen hitvány italba fuljon bele.

Utamba egyetlen emlitésre méltó állomás csak a bitterfeldi, melynek a virslije nyáron is jó.

Szerencsémre bankárral utaztam, aki egy percz alatt a legpiczibb töredékig tudta az érték-különbségeket kiszámitani, ami nem csekély föltünést sőt megütközést okozott a különféle fogadókban és boltokban, melyekben megfordultunk. Mindekkoráig utazásaim kellemét nagy mértékben keserité a pénztudományban való járatlanságom. Mert mihelyt átléptem az osztrák érték határait: a garasok, fillérek, tallérok, bajor forintok és lencsényi ezüst krajczarkák, rappenek s szent Financzia tudja még mi minden pénznemek, ingaták meg a különféle államok értékei körül való amugy is gyönge ismereteimet. Esőbül csurgó alá kerültem, midőn harmadéve elég könnyelmü valék Hamburgban nehány napot tölteni. Ott a szász, hannoverai, nassaui, porosz, bajor, meiningeni, württembergai, weimari, oldenburgi, góthai s egyéb pénznemek és nemecskék hegyébe ráült fölöslegül még a »mark« is, melynek kettős volta, bank- és ezüst-mark, csöndes tébolyba ejtették máris kábuló agyamat. Szelid megadással tartottam oda egy csomó bankót s apró pénzt: válogasson belőle az emberséges kereskedő, amennyi szemének szájának tetszik, markolássza ki tenyeremből tartozásomat - csak azt ne követelje tőlem, hogy elkábító differencziális számitásaira figyeljek. Merő gazdálkodásból azon a pénzen, mellyel ártatlanságomat megadóztatták, egy egész zsidó fiút vihettem volna magammal, hogy ő vesse ki a különbözeteket s a mellett még podgyászomat is ő csomózza, ami szintén egyik nagy gyönyörűsége az utazásnak.

A podgyászról azonban nehány év óta leszoktam. Egy ing, egy plaid s a rajtamvaló, tökéletesen elégnek bizonyult. A douanenak, mely kérlelhetlenül túrja föl, amit szuszogva gyömöszöltem a ládádba, fittyet hányhatok. Ezt is persze veszteségek árán tanultam meg; miért is volnék magyar ember, ha nem a káromon okulnék? Brüsszel legelőbbkelő fogadójában, a »hôtel Bellvue«-ben, egy szál ing mosásaért egy frankot fizettem egykor. Ez sok, gondolám; de megfizettem, mert külön mosónét csak nem hajhászhattam. Ünneplőm, megnyomorítva a sok ráncztól, nem felelhetett meg. Meggyüremlett frakkban, fodros pantallérban s ilyen kajla kalappal, melynek rugói átdöfték a kazsmirt, csak nem jelenhetek meg madame Guymard estélyén. Töprengéseim között a Galéries St. Hubertbe értem. Ottan valamely kirakat vastag üvegje mögül nagy 90-es feketéllett felém vakitó fehérségü ingnek tükörsimára vasalt pánczéljáról. Persze, hogy nem volt gyolcs; hanem azt ki kérdezi s ki veszi észre? Marie Antoinette nyakában az üveg is gyémánt volt s a mademoiselle Thibault keblén csillogó rivièret senki sem tartotta valódinak. Te rajtad gyolcs a pamut! biztatám magam s megvettem 90 centimért a »chemise d'occasion«-t, mig az én becsületes vászon ingem mosásáért egy frankot kellett fizetnem. S mivel hat frankért attachénak öltözteti az embert bármely »marchand tailleur«: látogatási öltözetemet visszatuszkoltam a zsák fenekére, s madame Guymard estélyén nagykövetnek tartott volna a társaság, ha monsieur Verhoeven, a szabó, szórakozottságában ki nem felejti a rendjeleket kölcsön-frakkom gomblyukából.

Azóta nem hurczolok málhát s távolról ugy hasonlitok egy Amerikába utazó pénztárnokhoz, mint egy gründer a másik rablóhoz. S igy, kevés málhával, értékkülönbözeti nyavalya nélkül, zuhogó esőben értem Berlinnek anhalti pálya-udvarába, mely oly czélszerűen van épitve, hogy az egész vaggon-sor a födél alól kiszorul s kifeszitett ernyő alatt, sötétben, vágányokon, parton és mélyedésen át, csorgó felebarátok közé ékelve botorkáltunk a csarnokba, mely gőzölgött az ázott öltönyöktül s párolgott a sok szitkozódástól, melybe elkeseredésünkben ketten magyarok ékes honi szóvirágokat füztünk, nyaka közé teremtvén azokat az egész kulturnácziónak, mely ugyancsak teleszedné a száját, ha ilyen »unzukömmlichkeit«-ra akadna nálunk. Hanem már az dicséretet érdemel, hogy rendőri intézkedés következtében fölös számmal is van kocsi, s hogy bármily későre szabaduljon is meg onnan az utas, mindig talál alkalmatosságot, mert minden utazó markába bádogjegyet nyom a »schutzmann«. Ezen a jegyen rajta van annak a kocsinak a száma, mely köteles bevárni az érkezőt, bármeddig késsék is podgyászával s bármily czudar idő járjon is.

Mig társam termetes ládáit hajszolta, addig elég szórakozást nyujtott nekem az előttem fejlődő, zajos hogarthi jelenet. A nagy málha szárazon került a hordár kezébe, a kézi podgyászról azonban, melyet tulajdonosa a záporon czepelt át a szük csarnokba, szakadt a viz. Egy »pastor« éppen nem bibliaképes áldásokban sajnálkozott valóságos jüterbogki burnótján, melynek papiros takarója szétmállott a viztől s most kétes illatu péppé sürüsödve, nagy tenyerét boritá el és fekete pamutkeztyüjének ujjai közől sürün csepegett alá a zavaros tubáklé. A nagytiszteletü urnak nagytagú lánykája meg vastag könycseppeket hullatott az ő virágjainak cserepe fölött. Fuchsiák voltak, a legszebbek, melyeket jüterbogki ablak valaha nevelt, s most a kék-vörös virág egymásután potyogott le s csak a szára maradt. A »piepmatz« is a kalitkában csontig ázva, melankoliával pislogott bele a nagy zürzavarba s dideregve kereste az egyensulyt, midőn az öles kis lány föl-fölemelte, nézni, a boldogtalan kanári él-e még.

A vásottságnak, nedvességnek s atláczi mivoltuk hármas fényességében: válogatott lengyel zsidó kaftánok tapadtak egymáshoz, négyen egy szál ernyő alatt s onnan rikácsoltak a teherhordónak, hozná már elő a »kifferl«-t (ládát), éltetvén őt száz esztendeig. A praktikus hordár azonban többre becsülvén két bizonyos ezüst garast száz problematikus évnél, figyelem nélkül hagyta a három poseni semitát és szolgálta a christlich-germanische uraságokat.

Gyöngéd családtagok, meg nem riadva az esőtől, csoportosan várták egy-egy kedvesöket, akit, nem törődve csuron állapotával, rendre öleltek s kezébe nyomták a köszöntő virágcsokrot.

De ami derü vonult föl lelkemben - megfagyasztá a légkör, amelybe léptem. A merev katonai rend, mely ebben a zürben is nyilatkozott, hideg kéz gyanánt nyult bele a szivembe. Bárhol a világon hálás lettem volna e rendért - itt bántott. És nem láttam hordárt, kocsist, kinek a mellén »vaskereszt« ne lógott volna. E vaskeresztek mindegyikén ott láttam fölfeszitve azt a letiprott nemzetet, saját léhaságának s az ellenség fegyelmének áldozatát. Az öles rendőr ugy uralkodott a tömeg fölött, mint a hadvezér, s mi mindnyájan vakon engedelmeskedtünk neki. »Az ajtótul vissza!« parancsolá. Hátráltunk. »Az oszlop mellé!« dörgött szava. Az oszlop mellé álltunk. Nyertünk vele, hogy hajtottunk rá s tán nem is parancsolt szegény, csak intett; de ugy belemelegedtünk a regulába, hogy eszünkbe sem jutott akaratoskodni. Szinte jólesett ez a gyámkodás. A sergeant és policeman szeretetreméltóságát nehéz szivvel nélkülöztük s elkomorult fantáziámnak ugy tetszett, hogy ha nyomban nem fogadunk szót, a spandaui kazamátákban kapunk szállást s nem is a »hôtel Petersburg«-ban, melynek kapuja elé egy órai kóválygás után tett le a lomha droschke. Vaskeresztes vendéglős fogadott, vaskeresztes kapus bicczentett felénk, vaskeresztes szolga vitte málhánkat s vaskeresztes pinczér vezetett szobáinkba. A kocsis, ki bámulatunkra beérte a taksával, szintén érdemkeresztes volt s kétkedve néztünk a szobalányra, kinek feltünőkép nem vaskereszt, hanem piros rózsabimbó volt a keblére tüzve.

Berlin, mióta a német császárság székvárosa, egyúttal nagy város is akar lenni. Az egykori »Mark Brandenburg« középpontja, a világ középpontjául tekinti magát. Lehet vitéz hadsereget legyőzni, lehet milliárdokat sarczolni, de nagyvárosiassá alkotni Berlint, ha két akkora lesz is mint a mekkora: az nem függ sem a taktikától, sem a strategiától, abban nem segit sem Bismarck, sem Moltke, azt nem adja meg a hadi szerencse, nem a politikai súly - oda talaj kell, melyen az igazi nagyváros megterem s oda oly faj kell, mely egyedül birja azt népesiteni. Berlin nagyvárosiassága erőszakolt növevény, mint Sanssouci narancsfái. Mesterségesen ültetett s nehezen fejlődő. Faiskolából épp ugy nem válik erdő, mint hadseregből nem válik nép - ha a népből katonát alkot is a vas törvény. Poroszország kétes dicsősége marad örökre, hogy a tüzhelyből vártát csinált. Tekintélye a pickelhaube csucsáról ragyog Európa fölött s hóditásaival kivivta, hogy a civilisatio a militarisatio.

Bár hány muzeum és emlékszobor diszesitse Berlint, mindünnen a hadi állam csörren elénk. A »schlossbrücke« nő-alakjai is hadfit nevelnek a gyermekből. Mig a sok ismert és ismeretlen vas generális uton-utfélen ragyog eléd: Schinckel és Schiller szerény emlék-életet folytatnak. Amaz egy szük tér hátuljában szégyenkezik, emez a katonai párt hosszas ellenzése után, törékeny márványból mint gyöngéd czukor-mű fehérlik a szinház előtt, s féltik az elolvadástól.

Berlinnek sem tengere, sem nagy folyója, sem festői vidéke. Siralmas puszta közepén terpeszkedik, legelőbbkelő utczáin és térein rongyos a kövezet s a csatorna födetlen. A Spree és Panke szük meder közt vánszorog; vastag, bűzös vizén keskeny bárkák szoronganak. Köz-járművei, bár megközelitik a 10,000-et, idomtalan egyfogatu kocsik. Nehézkes koczogásban üget a ló s vezetője alszik a bakon. Nagyuri fogatai, mióta egyesek a milliárdokból jutalmat kaptak, fölkapaszkodtak a kétlovas hintóig s a sok gründolás következtében meggazdagodott börziánusok egy-egy uj kárpitozatu cabrioletben okoznak feltünést. Ez mind. Sehol az opulenczia melege, fénye. Nincs erejök a takarékosság szük öléből kibontakozni s csak a nők közt láttam egyeseket, azokat is fürdőhelyen és nem a fővárosban, kik a megdijazott hadvezéri férj fölöslegéből fényt üztek csipkével és ékszerrel - nappal is. Mint a nagy lutrit nyert varga felesége, egyszerre akarván magát kártalanitani a hosszas nélkülözésért: telerakja magát drágaságokkal, melyek alól kirí a rája származott izléstelenség.

Egyes boltok párisi és bécsi szabás után indulva, nem kiméltek sem tükröt, sem aranyozást; csak egyet nem tudtak meghonositani - a csint. A hársfa-sor alatt gazdag kirakatot rendezett egy órás - de nem világitja ki. Minek is, mikor szemben ég az utczai gázláng? Annak fényénél meg lehet olvasni még az árakat is.

Nem szemrehányáskép mondom, hogy a nők az utczán egy csöppet sem mutatós ruhában járnak; ezt tapasztaltam Párisban is, hol a tisztes asszony csak estélyen, calècheben és páholyban fejt ki gazdag toilettet. Csak Pesten tarkál gazdag öltözetben, harsogó szinü, nehéz szövetekben a nő s a bársony hurczot végigusztatja a csatakon. De a berlini nő az egyszerűséggel szerencsésen össze tudja egyeztetni az izléstelenséget is, amiben nagy segitségére van a csábitó idomok hiján szükölködő merev alak.

Utczán és téren nem pezsdül az élet, nem zajong a tömeg. Járnak kelnek elegen, de mind óvatosan.

A berliniek mindamellett igyekeznek vidámabb lendületet hozni utczába és közhelybe. Már vendéglőbe is járnak feleségestül s egész esti tiz óráig maradnak el hazulról; sőt vannak, akik szinház után is a restaurantba mennek. Azt vélnéd, kryptába lépsz. Sötét kárpitozat boritja a falat. Sivár homályát nehány szobrocska szakitja meg. A fukar világitás küzködik a boruval, mely a teremben kisért, s a pinczér - a szemüveges pinczér - ugy hallgatja megrendelésedet, mintha alázatos jelentést tennél előtte.

Kávéházi élet nincs. A biliárd nehány sörházba menekült s ujságot csak »conditorei«-ban kapsz. A hires »Kranzler« két szűk szobábul áll; festett puhafa-asztalain a »Spenersche« és »Vossische«. Csinos leánykák helyett három szál öles vasas német, sodrott bajuszu, fehér janklis, szolgál a megpanaszolt szász kávénak még higabb folytatásával. Ha »zsemlyét« rendelsz, ugy néznek rád, mintha valami barbár ételt p. opossum-szeletet kérnél. S midőn megértetnéd a nagytalpu ganymédessel, hogy mártogatni akarsz valamit a kávéba, hoz egy darab szilvás prófuntot, mit ő »pflaumenkuchen«-nek nevez, s ezt ajálja mint a legalkalmatosabbat kávé mellé. Ha valamikép legyürted reggelidet, szivarodtól várod, hogy kibékitsen a czivilizált früstökkel. De ekkor eléd áll a pasewalki granatéros fiú és némán mutat az ajtóra, mert itt benn tilos a dohányzás. Uristen! - tán a finom butor aranyozását félti, melyet sárga festék igyekszik utánozni? Töredelmesen megkövetlek titeket, könyök- és király-utczai »pót«-kávémérések! Elegancziában magasan álltok az elsőrendü udvari »conditorei« fölött.

Az udvari szinházak szüneteltek. Csak a külvárosiak s ezek mellett még vagy husz apró szinház volt nyitva. A »Friedrich-Wilhelmstädter«-ben az az elégtételem volt, hogy két földim: Csepcsányi kisasszony és Patonay ur aratták a legtöbb tapsot, a »Victoria«-szinházban meg, melyben a »fehér macska« czimü látványos bohózat járta, dicsértem Molnárt s éreztem magam nagyon büszkének, visszagondolván az isteni Ördögpilulákra. A buta szövegnél csak az előadás volt rosszabb, a kopott kiállitásnál csak az arroganczia visszataszitóbb, mellyel ezt a férczelményt bohózatnak akarták feltüntetni.

Az apróbb szinpadokon pedig, a »kühle Blonde« és a »Tulpe« (sörös pohár) mellé jár ingyenbe Goethe »Egmontja« és »Tassója«, Schiller »Wallensteinja« s Kleist »Käthchenje«. Az izlés ilyen, vagy ilyenné nevelik, s bizony kárára a kegyeletnek. Ezek a nagy poéták nem arra valók, hogy »garnirung« gyanánt szolgáljanak a korcsmáros étele körül. Különben a »Kroll«-féle kertben is Beethovennel és Gluckkal traktálják a vendéget. Csak elvétve fejti ki tarka szárnyát egy-egy polka vagy keringő. E részt, s jó bohózatok tekintetében, legfőkép Bécsből táplálkoznak. A berlini »posse« ha élczes is, de nem humoros, nem bohókás. Legvigabb szerzőjük a »Kladderadatsch« egyik irástudója, Kalisch volt, aki ugyanakkor halt meg, midőn ott jártam. Valami Salingré, aki a nem kedvesen hangzó Salinger nevét kanyaritotta át francziára, jóval a német dicsőség kelte előtt - ez a Salingré ur selejtes szójátékokkal födi impotentiáját. A berlini táncz- és couplet-zene pedig sivár.

Amiben Berlin Londonnal is vetekedhetik: az a lakás-szükség. A házbéreket oly széditő magasra kergeté a buján hajtó speculatio, hogy számtalanon a város végére szorultak s ott téltul összeábdált fabódék alatt tanyáznak nyaranta. A nép elnevezte e czigányvárost »Barákiának« s ez a »Barákia« igen különös gondolatokat gerjeszthetett az elmékben, ugy vélekedvén: hogy a milliárdokból tán teltek volna munkáslakok is. Barákiához közel esik a - barrikád, nem csupán fonetikus értelemben. Ettől azonban, ugy látszik, nem tartanak Berlinben. Honnan is vette volna elüljárósága a bátorságot, hogy egy szép napon, kétheti felmondás után, lebontatta a sátrakat? A Friedrichshainon voltam tanuja, midőn a kirendelt utász-csapatok fejszével, szekerczével mentek neki a bódéknak s kezdték szétszedni, mialatt siró nők, jajgató gyermekek és átkozódó apák ökölre szoritott kézzel nézték hajlékuk pusztulását. Egyelőre valamely fölösleges katonai magtár nyirkos oduiban nyertek lakást. Ugyanakkor a várostanács 150,000 tallért szavazott meg a fejedelmi találkozás tiszteletére s ugyanazok a kezek, melyek tegnap a barákokat döntötték halomba, másnap obeliszket és diadalkaput ácsoltak, »Heil Dir im Siegerkranz!«

Már csőcselék tekintetében: Berlin első városa a világnak. A berlini mobhoz képest a londoni irek szelid bárányok. Humboldt koporsójára ez dobált sarat, Schiller szobrát ez mocskolta be utálatos hulladékkal s mindezt fényes nappal, anélkül, hogy a rendőrség képes volna gátat emelni ez ocsmányság elé, mely minden nagyobb alkalommal csak annál durvábban nyilatkozik. A rendőrség erélye, mely megcsappan e bestiákkal szemben, fölocsul a tisztességes publikum láttán, melyet ellenállhatlan vitézséggel tud letiporni, mint a legközelebb lezugott ünnepségek alatt is. A karácsonyi vásárok elé remegve tekint a lakosság, midőn e szilaj, romlott csavargóknak az a sportja, hogy üszköt dobnak a ruhára, vitriolt fröcsentenek a nők arczába - s mindezt tehetetlen kézzel nézi a rendőrség, mert kénytelen vele. Naplement után a »Thiergarten« palota-sorai mellett magányosan a legbátrabb férfiu sem mer elhaladni s inkább nagy kerülőt tesz a városon keresztül. Berlin a »bauernfängerek« és »hochstaplerek« hazája, s e métely isten ostora gyanánt korbácsolja a német birodalom fővárosát.

Brehm aquariumát nem volt szabad elmulasztanom. A kitünő zoologus, mert a várostól vagy a kormánytól nem nyert sem helyiséget, sem gyámolitást, magán vállalkozók pénzén magánházak földalatti osztályaiban rendezte be e kiválóan érdekes tárlatot, melyet napestig látogatnak. A tengeri növény-állatok titokzatos élete, az oczeán rejtelmei, melyek itt a bámuló szem előtt kitárulnak, tulliczitálják a csigaregény és akna-romantika hősét Jókait, elégtételt szolgáltatnak Jules Verne merész költői tudományosságának és igazolják Hugo Victor iszonyatos »pieuvrejét«.

Mint miniature-nap, piczi szikla mögött kerek levele kél egy bibor virágnak. A levél remeg, majd kilöveli magából hajszál finomságu idegeit. Halk rezdüléssel hajlanak jobbra-balra. Hirtelen kévébe gyűjtve a kelyhében csöndesen hullámzó sugarakat, a rózsa szegfüvé rojtosodik, s alig venni észre, hogy ott hihetetlen vékonyságu lábai kapálóznak a megfogott, szálon akadt bogárkának, mely a bibor sugarak szoros csapdájában rekedve, lebukik a tüneményes mesevirág - éhes gyomrába. Ez a tengeri rózsa a legmohóbb polypusok osztályába tartozik s egy csöppel sem különb nála az a ragyogó csillag, melynek ki-kigyuló szivárvány-szinei azt jelentik, hogy ehetnékje van. Távolabb fehér liliom reng a zöld tengervizben; a liljom kiszélesedik, tömörül, tarkul s ragyogó tulipánttá alakulva, ártatlan fehér, átlátszó gilisztát fojt magába. Aztán összezsugorodik, kékes szürkére válik, ami azt jelenti, hogy emészt. Csalóka varázs!

A másik ablak alatt halomban a kerti béka. Tápláléka a csörgő kigyónak, mely nehéz jóllakottságában mozdulatlanul, mint egy testéről öntött levél-nyomtaték, hever a sarokban. Szomszédja, az anakonda, most ébredt föl négyhetes emésztési álmából. A kalauz fölhivja rá figyelmünket: most lesz az etetés. A szörnyeteg lassan bontakozik ki zölden csillogó, nyálkás gyürüiből, melyeknek közepén lapos-széles feje pihent eddig. Alapnak meghagyva teste fele részét, a másikkal - mozgó pikkelyes pálmatörzs gyanánt - töltséres vonalakat ir le, ki-kinyujtván hasitott nyelvének mágnes-tű gyanánt remegő fonalát. Egyhavi tompa veszteglés után ezek voltak ébredésének első jelei. E perczben a kalit fölött megnyilt a csapda s azon át hószin házinyul bukfenczezett a széna-alomra. A kis állat csakhamar talpra ugrott, s észre sem vevén az iszonyu társaságot, első lábával csinosan megkefélte magát s aztán egyet pördült, nyilván jó kedvében. Az anakonda aczélfényességü szeme elkezdett csillogni, farka hegye a tekercsek alatt ficzánkolni s giliszta nyelvét hol kilövelte, hol bekapta. Szivem hangosan dobogott.

A kigyó mindnagyobb izgatottságba jön, nyelve mindgyorsabban játszik, mialatt a bamba nyul csak egyszer tekint föl óriási bakójára; de nem vette nagyba, mert valami eltévedt salátalevelet találván, azt kezdte boldogan majszolni piros kis szájával. A kigyó farka mindsebesebben csapong, s midőn hegye a deszkafalhoz koppan, egy perczre megáll a kicsi állat. Utoljára evett salátát, mert a förtelmes hüllő e perczben a gondolat sebességével löki előre fejét s a kába nyulacskát megdöfi. Halk nyekkenés - az anakonda szisszenve rántja vissza fejét áldozatától, mely minden tagjában rángatódzva, kábultan fordul féloldalt. A kigyó aztán odacsusszan melléje s fehér, üveges nyálával nyirkos hártyát von a megszédült nyuszira, apránkint magába tolja, mialatt széles, sekély állkapcsa görcsösen mozog s férfikar-vastagságu testén egymást kergetve siklanak alá a gyürük. Nem is nyelte, hanem magát, mint egy roppant hüvelyt, vonta rá a kis állatra.

Undok, szörnyü, büvöletes jelenet volt ez a kivégzés. Megrázkodva fordultam el. Egy kis fiu pedig mellettem igy szólt anyjához: »Ach Mamachen, es war rreizend!«

Hogy besötétedett, kinéztünk az »Orpheumba«. Zajos czifrasággal kiállitott Mabilleje Berlinnek. Hivó fülkéinek és titoktartó páholyainak függönyei mögül álmos, elhizott, vastagon kendőzött kisasszonyok intenek, vagy a sikos padozaton állják utadat s kérnek, itatnád meg őket. Tudni kell, hogy minden negyedik költekező vendéget »tiszteletpéldányba« tud be neki a vendéglős. Megesik, hogy ily cocotte aztán hétszer is vacsorál egy este. A villamosan világitott kertben, melynek egész növényzete üveg, kevés az idegen. Az ásitó donnák nehéz szeme nem birja el az éles fényt. A zene három orchestrumról is szól. Milyen zene! Nem csoda, hogy nem kerül kedvök tánczolni. A muzsikusok mint az automaták rángatják a hegedűt s ütik a dobot. Játékuk siralmas voltával csak a zenedarabok vetélkednek. Temetkezési polkák, gyász keringők. Szent Johann Strauss, hegedülj érettem!

Wollgastban, a régi pommeránus fővárosban begyes lányka szállott be hozzánk. Hát csakugyan jó falat a pommeranus libamell. S a nő, ha burkus apa nemzette is, szeretetreméltó. Goethe mondá, hogy igaz német nem szereti a francziát, de borait szivesen megiszsza; mi meg azt valljuk, hogy igaz magyar nem állhatja a németet, de a lányait szereti.

Csakhamar leszáll az est, mely jótékony fátyolt boritott a vidék unalmasságára. Midőn Greifswaldéban a csinos pommeranka elbucsuzik, bánatosan nézek utána az ablakon át, melynek üvegéhez hideg eső csapódik.

Álmosan döczögünk végig az ódon Stralsund utczáin. Nem törődöm a Hanza-városoknak hajdan hires vetélykedő társával, sem a hatalmas Schwerin grófok támadásai elé emelt vártornyokkal, sem a vörös uti könyvekben megcsillagozott templomokkal s egyenest - amennyire görbe sikátorokban ez lehetséges - a kikötő felé tartok. Midőn a várkapun kiérek, nehéz moraj csapja meg füleimet. Mintha millió bánatos sziv rhythmusban egyszerre sohajtana fel. A tenger az, melynek tarajos hullámai önfényükben át-átcsillannak az éj vastag leplén.

Ott világol felénk az »Oscar« őrlámpása, melyet ide-odahajt az éjféli szél. Az eső vékony, metsző szálakban esik s a kis salonban egymás hátán vacsorálnak azok, akik előttem érkeztek meg s lefoglalták a jobb kabinokat. Avas vajban sült szeletet hordanak föl burgonyával. Ám a porosz utasok jóizüen költik el a szörnyü hust. Hiszen szép az a rendezett állam s az az értelmiségi fölény - de aki ilyen ételt megbir, az mélyen alatta áll a botokúdnak. Mint van a zenében szinre vak ember, azonképen van siket a gastronomiában.

A bőjtölés még hagyján, ha a szomjuság gyötrelemmé nem fokozza. De akinek szomját teljesen és alaposan csak a viz birja oltani, az, mihelyt elhagyta Magyarhont, Ausztriát: mondjon le róla; mert ha kap is, roszabb az orvosságnál. Valóságos feltünést okoztam mindannyiszor, ha ivóvizet kértem. Már ki inna vizet, mely csak mosásra jó s arra való, hogy a hajó megússza. A födélzetre siettem s jól beburkolózva a hűséges plaidbe, örömmel álltam szembe a széllel, mely a sörtől s fanyar teától kigyult arczomat hideg szárnyával hüsité.

Az idő ezalatt kiderült. A csillagok ragyogtak s a megeredt hajó orrától szétturt viz hosszu fodraiban föl- s aláringott képük, mig az egyetlen felhőn át, mely széleskörül látható volt: kürtőnk vastag füstgomolyain keresztül le-lekacsintottak kedves leányszem gyanánt.

A többiek aludni tértek a hajó gyomrába. A tengeri ujonczok abban a biztos érzetben, hogy ellakottságukon nem fog ki a gonosz nyavalya, nevettek az apró bádog medenczéken, miket mindegyikök elé odatolt a hajó egyetlen szolgája, ki pinczér, szobalány, inas és ellenőr egy személyben.

A födélzeten kivülem még csak ketten mérjük a kátrányos deszkaszálakat. A gép nyögve, fuldokolva kergeti tengelye körül a két lapátkereket, melyek dactylikus ütemben forognak a feneketlen nagy víz fölött. A sötét üregből csak néha látszott a fütő, ki e mesterséges pokolnak ki-kisustorgó világában görnyedezett félmeztelen állapotban, mig kormos, széles vállának kidagadó izmain végiggördültek a verejtékkel vegyes vizgőz vastag csöppjei. A konyhában dallos pommeranus lánnyal dévajkodik egy vén matróz, ki lövésznek az ügyességével mindig középen köpi a vas csatorna nyilását. Elől a hajón, idomtalan gubanczba fonódva, alszik nehány másodosztályu utas, a ketreczben egy vén ló állva szunyókál. A karcsu, lobogós rudhoz, melyen a svéd szinek röpködnek elmosódó szürkeségben, fiatal hajóslegény támaszkodik, vig dalt bocsátva a hajnali szél szárnyára, mely az elmaradó partok felé siet s tán megviszi a vidám üzenetet annak, akinek szánva van.

Hosszan nézek a sötét távolba, midőn Stralsund szétfoszlott körrajza hirtelen éles silhouetteben metsződik bele a kigyult szemhatárba. Magas kévékben lövel föl az ég kupjáig nehány eltévedt sugara a korai északi fénynek. Először fehér, majd bibor sugár: röppentyü gyanánt villámlik föl egymás nyomába. Azután ibolyaszin és narancssárga ragyogvány nyilal hegyébe a két elsőnek, mialatt az egyenes vonalak hullámos rojtokra szakadoznak. S mintha óriási vetéllő hajtaná egymásba szálaikat: tündöklő, mesés, óriási szőnyeggé vegyülnek, melynek sötétszinü alapján világosabb sugárfonalak szegik egymást káprázatos vegyületben. Az átderengő csillagok mintha bele volnának himezve.

Szörnyü kisértet jár a hajón. Testetlen bár, de annál érezhetőbb; zöld arczu, merev tekintésü boszorkánya a sós vizeknek, melytől elkábul az agy s felfordul a gyomor - a tengeri nyavalya. Ha nincs még megmagyaritva, bátran elnevezhetném Leokádiának. Minden kabinból fájdalmas nyöszörgésnek, hápogásnak undoritó kara ökröndöz felém. A hajó a sik tengerre érve, hol sülyed, hol felszökken; nem egy oldalról a másikra, ami még türhető volna, hanem hátulról előre, amit hengermozgásnak nevez a hajós. Tehát hengeri-tengeri betegség. Mint a részeg vánszorogok éjeli tanyám ajtajához s amint kinyitom, egy pokróczbul kihajló ismeretlen fő köszönt ömledezve. Azt sem tudom, kihez van szerencsém. A »steward« (a pinczér-szobalány) ki sulyegyenének teljes megőrzésével bajcsillapitó rumos üvegeket hord körül, nyájasan figyelmeztet, hogy jó helyütt járok, s hogy az én ágyam ez ismeretlen urnak a feje fölött van. Tiszta nyereség; mert igy arról voltam biztos, hogy legfölebb csak a magam tengeri betegségét kapom meg.

A kabin ablakához mérgesen vágódik oda a hullám, a hajó recseg s alattasom kinos vonaglásokban ki-kihajol paplanából. Körültem vastag sötétség s bennem a gyötrő szorongás, hátha én belém is beleüt? Ha az ember különben nem hajlik is rá erre a nyavalyára: csak lássa és hallja annak különféle kifakadásait, ráragad mint a járvány. Beletemetem kábuló fejemet a kemény párnába s visszaimádkozom gyermekkori idegzetemet, mely zavarodás nélkül élvezhette a városligeti hintát s a kerengő veszteg lovaglást a struczmadaron, mialatt olyan formát érzek, mintha kiesnék alólam a hajó. Sülyedéskor visszafojtom lélegzetemet, emelkedéskor meg exspirálok, mert ösztönbül a lehelése oeconomiájával akarja az ember ellensulyozni teherviszonyát a hajóhoz. Ami különösen neveli a bajt, az, hogy senki sem sajnálja, senkisem vigasztalja az embert. S hogy orvossága nincs e bajnak, különösen elviselhetlenné teszi. Senki előre meg nem tudja mondani, mentes-é tőle. A nemi különbség nem határoz, sem izmosság, sem viruló egészség nem nyujtanak ellene biztositékot.

S a hajó folyvást hol kiesik alólam, hol feldob, s boldogtalan »alattvalóm« csipőig hajol ki szűk fülkéjéből, és mellettem jobbról és balról foly a gyötrelem, melyet Dante csak azért nem látott a pokolban, mert nyilván az ördög is fél tőle. S én, mint bölcsőben a gyermek, hintázásba vettem az egészet és - tanum rá háló-társam - aludtam; aludtam édesdeden, folytonosan, mig megcsendült a reggelire hivó harang.

A teremben sirból kelt arczok kisértenek. W. barátom, elvetve magától kezét-lábát, tehetetlen csomag gyanánt hever egy ismeretlen és bájtalan nő lábainál, kiből a betegség kiszoritotta a szemérmet, mert iszonyu pongyolában nyögdicsélt a keskeny pamlagon. De ha Aphrodite lett volna is - aki ezzel az ő rut testvérével (a tengeri nyavalyával) békességesen fér el a közös anya ölében - nem ittasodott volna meg rajta férfi sziv, mely erősebben érezte meg ezuttal a lázadó gyomor szomszédságát, mint valaha az első szerelem ifju gerjedelmeit. Barátomban volt annyi lélekjelenlét, hogy amugy magyarán emlékezzék meg a tengernek fölösleges teremtéséről, istentagadó litániában morzsolgatva foga közt valamennyi szentjét ennek a »kukoricza-betegségnek«.

- De hát hogy van az, hogy önt megkimélte ez az iszonyu betegség? fordul hozzám.

- Vallok: tavaly Kikindától Becskerekig utaztam, még pedig »igazitással« sulyosbitott országuton. Akkor hevesen tört ki rajtam ez a nyavalya. Azóta olyan érzéketlen vagyok iránta, akár ez a vasmacska.

A födélzeten egy fiatal pár vívódott. Egymáshoz támaszkodva, közös oltáron áldoztak. Mint keblük dobbanása forrott eggyé, ugy folyt egybe áradozásuk, mely ha nem a szivből fakadt is föl, de azért nem kevésbé volt őszinte.

Svédországból, regényeit és puncsát kivéve, nem ismertem egyebet a svéd keztyünél s a svéd gymnasztikánál. Amaz könnyen foszló gyártmány, ez afféle passiv tornászat, mely, miután egész éven át foglalkoztam vele, annyira megnyujtóztatott, hogy előre hajolni, bárha tompa szög alatt is, megtanultam. A svéd kövezet az első volt, amivel megismerkedém s az tán az egyetlen, ami kellemetlen benyomással volt, ha kedélyemre nem is, de a lábomra; ami azt bizonyitja, hogy az embernek sokszor érzékenyebb a talpa mint a szive; s ez természetes is, mivel azt vastag marhabőr védi a külvilággal való érintkezésben, mig emennek kérgesitése a »tapasztalásoknak« sem sikerül mindig.

Csin, szabályosság, takarosság és rend mindenütt. A genti városház épitészeti styljére emlékeztető »Stad-hotelen« (városháza) homlokzata, melynek ablakaiból az ott elhalt svéd király gyásztiszteletére lobogtak éppen a fekete zászlók: szobraival és nemes arányaival tetszetős. A tér közepén Wasa Gusztáv szobra, amint hogy alig van svéd városka, melyben e népszerü uralkodó emlékjele hiányozna. A hősi és kalandkereső király számos jó és rossz rajzokban tarkitja minden svéd szobának falát s annyi róla a rege és adoma, mint a mi Mátyás királyunkról, aki, ha örök életet folytat is népünk szivében, de koránt sincsen annyi rajzban feltüntetve mint Wasa. Gyakrabban találkozik a magyar paraszt házában Napoleon, a Vadász temetése, a tükörre mázolt, kisirt szemü szent Család s többi ismert remeke a házaló-müvészetnek, mint egy-egy rajza a nagy magyar uralkodónak. A bécsi litografusnak, aki vásári karmolásaival özönli el a magyar ponyvát, vagy vándor taljánnak a hátán, viaszvásznos tokban, terjeszti szerteszét a hazában: ez emberséges népszerüséggyártóknak nem jutott eszükbe a mi Mátyásunk. Elegendőkép véltek adózni a magyar nép kegyeletének azzal, ha az ő nyakába is Radetzkyt, Welden tábornokot s társait sózzák, kiket épp ugy acceptált a mi parasztunk magyarnak és jelesnek, mint tekinti magyarnak az osztrák bankót, melynek épp ugy nem ismeri a szövegét.

Ami részint lelkesitőn, részint bánatosan hatott rám: az, hogy Svédországban igazán svéd nép közt van az ember, amit bizony a mi szeretett Magyarországunkról el nem mondhatunk. Svédül beszél itt paraszt és ur, katona és polgár egyaránt, és csak azért svédül, mert máskép nem is tud. Ugyan-igy van ez Dániában. Ha a legtekintélyesebb külsejü uri embert szólitottam is meg németül: vállát vonitá, tagadólag rázta a fejét s mosolyogva mondott valamit, amiből csak ezt az egyet értettem meg, hogy nem érti - »ike ferston«.

Igy jártunk a franczia szóval is. S ez annál feltünőbb, mivel itt ugy a szokás mint az uralkodó család franczia származásu.

A »mat-sal«-ban (ebédlőben) sokan voltunk, idegenek és helybeliek; utóbbiak nagyobbrészt katonatisztek, városi és állami tisztviselők, akik mint afféle »legény-emberek«, a vendéglőben keresik föl a tűzhelyet s azt, ami rajta főtt.

Piros arczu, idomos szöszke jár köztünk, a nevünket kérdezve, melyet a jegyzőkönyvébe igtat. Mosolygó, szép gyermekkel állani szemben s azt sem mondhatni neki, hogy »eszem a szentedet!« - gyötrelmes állapot. Az állcsipés és arcz-simogatás egyetemes nyelvével élni azonban nem látszott sem illőnek, sem nyereségesnek, mert hiszen deli harczfiak a lányka saját édes anyanyelvén mondtak csupa kellemeset, amit Margaret gömbölyü arczának folytonos derültségéből ki is olvashattunk, anélkül, hogy értettük volna a feléje röpitett szóvirágokat.

Az asztal mind szépen meg volt teritve. A vendég urak és asszonyságok azonban nagyokat sétálva körül, nagyokat falatoztak a buffet sokféle hideg ételeiből és ittak hegyébe jó kemény svéd pálinkát és lágy (borból, arakból és czukorból szürt) svéd puncsot. Mondok: a table d'hôte vendégei még csak ezután érkeznek s e mozgó étkezők mind siető utasok, akik, hogy le ne maradjanak a vonatról vagy hajóról, sebtében csillapitják le zaklató étvágyukat. Megcsendült a harang. Mennyire bámultam, midőn a »sietős utasok«, ahelyett hogy a pályaházhoz szaladtak volna, kényelmesen mellénk bocsátkoztak s a világon a legártatlanabb képpel s a legvirágzóbb appetitussal szörpölték a ráklevest, csusztatták befelé a finom lazaczot, melynek burgonya-környezetéből ökölnyi példányokat válogatva ki s az egészet a mellőzhetetlen vajjal öntve le, oly alaposan fogtak hozzá az ebédhez, mintha tegnap óta koplaltak volna.

Bámulattal tekintettem e férfiakra és hölgyekre, kik mitsem vesztve a közönséges emberi szokásból, állatból kombinált félistenek gyanánt tüntek föl megriadt képzeletemnek. Mig mi tehetetlen jóllakottságban ültünk ott, téveteg szemmel bámulva ekkora erő-kifejtést: azalatt ők oly étvággyal, mely minden falattal nőni látszott, mentek keresztül az ebéd egész műsorán. Pedig volt a programmban nehány szám, melyeket legyűrni nem csak erőt, de vitézséget is követelt. Van a jó svéd konyhának egy-egy étele, mellyel meg nem barátkozhatik a magyar gyomor. Azon kezdődik, hogy nincs kenyere. Mert azt a vékonyra metélt édeskés vakarcsot s a kemény »knäkebrod«-ot, melyet mint a kőcserepet csak harapófogóval lehet szétdarabolni: nem fogadhattuk el oly kenyérül, mint a milyennel mi élünk otthon s a melyhez foghatót jó izben sehol Európában nem sütnek. Az igaz, hogy »meztelen« kenyeret, ha étel mellé is, nem eszik itt senki. Ahhoz ugy hozzá tartozik a vaj, mint a mi szalonnánkhoz a paprika. S ha meg is áll egy-egy koldus a svéd ember ajtaja előtt (amire nagyritkán van eset), akkor sem száraz, hanem vajas-kenyeret ad neki. A hajón is minden legénynek ugy megvan a maga vajas-szelenczéje, mint a bakancsosnak a maga paprika-tartója, s a héring mellé napközben »smörbrodot« eszik télen nyáron. Nem kevésbé furcsa volt a mi szájizünknek az édes leves s a sült burgonya czukrozva. De mig ezekkel, a svéd intézmények iránt való minden rokonérzetem mellett sem birtam megbarátkozni: annál kedvesebben esett a tejsűrüs szamócza. Itt a málnát, a szedret, sőt a málna-izt is tejhabbal eszik, még pedig bőséges leöntésben. Igaz, hogy hamisittatlan, zamatos tej kell hozzá, mint a milyet Svécziában mérnek, mely érthetővé teszi azt is, mint élnek itt evés közben bor, ser vagy viz helyett - sürü tejjel. Kitünő ital, de csak is itt használható. Nálunk étel, valamint étel a higított kenyér, a dextrines sör is.

A kávézó termek eredeti diszében, piros, kék, zöld ajtaiban, faragott csilláraiban s ringó norvégiai székeiben gyönyörködve: kéjjel gyujtok rá a kitünő svéd szivarra, melyet illedelmes magamegmártással (kniksz-szel) tesz elénk a szöszke, aki ebédutáni szemmel nézve már valóságos Freyának, vagy egyéb északi Venusnak látszik. Hogy terécselnek vele a többiek, s hogy énekel vissza az élénk Margaret! - hol csucsoritva piros száját, hol szisszenve, mint a csábitó kigyó. Mig beszélnek, mindig ugy tetszik, hogy verseket skandálnak. Olyan lejtő, szökellő, zöngelmes és lágy ez a nyelv, hogy, főleg nő-ajakról, gyönyörűség hallgatni. A mondat utolsó szavának két végtagát naiv-játszian ejtik, mintha kaczérkodni akarnának. Csak akkor tudja meg az ember, hogy nem mindig játszi dolgot beszélnek, midőn például vendéglősünk neje az udvaron ugyancsak megpirongatja az izmos, szőke szolgálót. Ezt persze csak a keze járásából értettem meg. Szavainak hangja után itélve bátran azt gondolhattam, álomba akarja dúdolni azt a vastag cselédet, aki elfelejtette a fogasra tenni a szappant, melyet a gádoron hagyott s most megfeleztek a patkányok.

Az asztalokon számos hirlap - de mind svéd és dán. Csupa »bladet«, »tidende« és »tidning«, amiből egy árva hangot sem értek a Thiers, Bismarck, Andrássy, Páris s egyéb európai neveken kivül. Uram bocsá, de fél rigsdalert adnék egy német ujságért, még ha a »freie Presse« volna is.

Félórával később hajón voltunk s röviddel utána feltünik Seeland partvidéke s még egy óra multán a hanyatló nap bibora arany özönt ontott az árbocz-erdőre, mely Kopenhága öblében ringott. A kikötő torkolatát őrző erőd fokán láttam az első dán katonát. »Hurrah, tappre landsoldat!« kiáltom feléje. »Hurrah!« volt rá a válasz, mely ekót keltve morajlott el a viz fölött. Apró gőz-bogarak tüszkölve vontatnak el mellettünk szárnyaszegett lomha vitorlás hajókat; óriási angol és amerikai steamerek büszkén magaslanak előttünk, mig ama kusza, mert kormánytalan hajónak, matróztanyául szolgáló rokkant Kelet-india-járónak ablakaiban vig hajóslegények akasztják ki száritani a fehér ruhát.

Kopenhága sajátos vegyüléke a nagy városnak s a provincziának. Kicsi, de gazdag országnak a fővárosa. Utczái éjfélig is népesek, a boltok éjfélig vannak nyitva; de ezért az élet nappal sem nyilatkozik bennök erősebb lüktetésben. Az, hogy a kereskedésekbe csaknem kivétel nélkül a kapuszínben nyilik az ajtó, csökkenti közvetlenségét a forgalomnak. A kirakatok sok szépet mutatnak, de maga a bolt még többet, s ebben is különbözik az észak a nyugattól, hol áruinak szinejavát az ablakba teszi a kalmár, mig a polczokon, ha kevesebbet nem is, de csekélyebbet tartogat.

Alig tudok várost, melyben annyi volna a fogorvos mint Kopenhágában. Csaknem minden sarkon látjuk a »tendlägare« föliratot, mely fogorvost jelent. Nehány terének sajátságos szint ad a tömérdek tengeri hal, osztriga, tengeri rák, nagyobb s apróbb tengeri bogár, melyeknek csak neve költ undort, husok azonban izes. Mesés alaku halak nyüzsögnek a kasokban mint a piócza, vagy, mint a lepény, éllel vannak egymáshoz lapitva. Legtöbb s igy legolcsóbb az ángolna. A seelandi kofák, kik sem ékesszólásban, sem vérmérsékletben nem állnak el szárazföldi társaik mögött, kegyetlen ügyességgel bánnak el ezekkel a jóizü kigyókkal. »Könyv nélkül« tudják ők, a szerencsétlen állatkának hol a füle s mig a szomszéd-asszony felé forditott arcczal beszélget »fruwe Feldmar«: a szó irgalmatlan értelmében fülön csipi az áldozatot s egy rántással lefejti a vergődő halacskáról a veleszületett kabátot. Az ángolna vérző meztelenségben, kinosan vonaglik társainak hekatombái fölött, hol aztán mint drágább áru osztályoztatik; mert a szegényebb sorsu bőröstül veszi a suly szerint mért halakat. Bőség idején azonban marékkal vesztegetik, vagy, odamutatva a tele kasra, Sörensenné megengedi, hogy nehány fillérért a szegény asszony telerakhassa garabóját.

Az első, amit az idegen meglátogat, az természetesen a Thorwaldsen-museum s a »Minasszonyunk« temploma (igy mondja jó magyarsággal palóczunk a »Nôtre Dame«-ot) - a »Fruwenkerka«, melyben a nagy szobrász remek apostolszobrai s gyönyörü keresztelő medenczéje biztositják a hivek és hitetlenek sürü látogatását. Thorwaldsennek csak egyes műveit, persze a legszebbek közül valókat, birja a róla nevezett museum. A többi csak másolat vagy gipsz-öntet. A gyüjtemény azonban tökéletes; a teremben egész nagy voltában leng felénk az izlandi pórfiu világhódító alkotásainak lelke. Venusai, Ámorai, az Éj és Hajnal s mind meg annyi müve Thorwaldsennek, rajzból vagy hirből nem idegenek az olvasóm előtt. Kevésbé ismert a tán nagyon is komor, egyiptomi mausoleum-szerü épület külső falaira, egymásból folyó freskókban megörökitett diadalmi bevonulása a fényes dánusnak, hazája fővárosába. Kezdődik e sorozat a bejárattól jobbra, és megkerülve az épületet, végződik balról. Élénk csoportok beszélnek a nap eseményéről. Thorwaldsen ma jő meg Rómából. A tengeri őr jelzette is már a hajót. Az apa egész családjával vonul a kikötő felé. Minden további képen gazdagodik a mozgalom. Találkoznak minden utczaszeren; az arczokon öröm és várakozás. Majd sorakoznak a főváros diszöltönyös atyái, élükön a polgármester, arany láncczal a nyakában. A tömeg egyre növekedik; az arczokon fokozott kiváncsiság és lelkesedés. Igy megy ez egész addig a rajzig, mely az udvart tünteti föl. Középütt a király, ki tanácsosaival beszéli meg az ünnepies eseményt. Végre látszik a kikötő egy nagy kőkoczkája, melynek vas gyürüjébe fűzi és köti göbre a csónak kivetett kötelét a hajóslegény. Tetőn, lámpásfokon, czölöpön, hidkorláton az ujjongó gyerkőczök hirdetik süvegcsóválással a dicsőnek megérkeztét. A feszültség tetőpontot ér, szinte hallatszik a zsivaj s a fölzendülő »danebrog«-hymnus, mig végre a befejező képen látjuk Thorwaldsent, amint partra téve lábát, meghajolni készül a fejedelem előtt, ki a fölkent szobrászkirályt, virág- és koszoruzápor közt, öleli szivére. A cyclus, mint festett krónikája a nagy eseménynek, diszlapjai egy kis nemzet magas müveltségének s enthusiasmusának.

A skandináv régiségek tárát, az ethnografikus gyüjteményt a lakatlan Frederik-palotában ne mulaszsza el senki megnézni, ha kedvező sorsa idevezeti. A népismei muzeum a csak télen legsötétebb, de nyáron legvilágosabb észak népeit s életmódját tünteti föl eredeti lap- és eszkimó-sátrakban, szerszámokban s butorokban. Az egyik sátorba be is léptem, s mivel sem a tőzek csavaró füstje, sem a halzsirbűz, sem pedig a télen át egymás hátán lakó ember és állat tüdőfojtó emanácziói nem boszantottak, igen kellemesnek tartottam volna a bennevaló időzést akár hosszabb időre is. Nem tudtam megérteni ugyan, a félöles szántalpon hogyan mozoghat ember, habár a fagyott, sikos havon is - de el köllött hinnem. S részleteiben vizsgálva a grönlandi életet (kényelmes és szellős teremben) s tünődéssel nézve a szorgos eszkimó gazdasszonynak föstött rénbél-szálakból csont-tűvel varrt művészi himzéseit a fókabőr-ünneplőn, a kaczér köntösön s a csokros botoson: nagyot fohászkodtam istenhez, aki mérhetetlen igazságos voltában az emberi hiuságot még a jeges levegőben sem fagyasztja bele a legkeményebb röghöz tapadt s mégis boldog ő teremtéseiben.

Egyik szives magyarázóm az ablakokba függesztett eszkimó családokról vett fényrajzok mellé érdekeseket beszélt. A jó törpék csak nagy ritkán tévednek az ország fővárosába, Kopenhágába, s akkor is kormányköltségen, midőn vagy valami pörben keresik föl a legmagasabb igazságtevőt, »a fényes gazdát« (a királyt,) vagy »bánatos tanyáik« fölszerelése végett néznek jobbacska bőrök, vas szerszámok vagy halász-eszközök után; mert amit otthon keservesen birnak összeróni vagy kifaragni-vájni, azt valami ördöngős kerékhajtotta kés, fürész, furó vagy vésü ugyancsak az ő saját, hazai anyagukból rettenetes gyorsan s bizony épp oly jól, ha jobban nem, megcselekszi, még pedig nagyon-nagyon rövid idő alatt, a »fényes főgazda« (az isten) akárhova tegye a dolgukat.

Most is járt itt eszkimó család. A skandináv kiállitás hozta a fővárosba és szemtől szembe láttam is. A fővárosban mulat ez időszerint Durgut urnak, a grönlandi helytartónak neje. Ez egy élénk, szőke dánus nő, ki minden harmadik évet itt tölt szüleinél. Eleinte majd megőrült, hogy oda került az örök nap s az örök éj országába. Nyáron annyira idegessé teszi a folyton fényeskedő nap, hogy még bereteszelt ablaktábláknál sem bir aludni; a tél meg kilencz hónapon át tartja fogva a szobában. A melegitett levegőt is csak szürőn át kapja. De mégis szivesebben veszi a dühöngő telet zord levegőjével, mely a jeges tenger felől zúg feléje. Rén-kámzsába búva ugy, hogy még orra hegye sem látszik ki, derék ebeivel meghurczoltatja magát a szabadban naponkint (ha napról szó lehet) nehány perczig. Az északi fény csodás tündérvilága eleinte bőven foglalkoztatá a lelkét. De folyvást senyvedt mégis; az a megnevezhetetlen valami, ami izgatottság, unalom s apró rettenések csodás vegyületében mutatkozik, majd ólom szárnyaival nehezült rá, majd megbizseregtette idegeit, főkép akkor, midőn férje körutat tett és nem volt senkije akihez szólhatott volna. Csak egy nem éppen buta, de nem is elmés eszkimó lányka volt egyetlen társa. Mert hazájában nem akadt nő, ki e sivatagba elkisérte volna. Madarai elhaltak, virágai elhaltak, zongorája elhangolódott s nem akadt egész Eszkimó-országban ember, aki hangszerét ismét rendbehozhatta volna. Kivül tompa, siketitő némaság, ha csak szél nem búgott végig a fehér halmokon s a vakitó sikon. Az istállóban kérődzött a réngulya s nyihogott a kutya-falka. Egyszer vörös szemü, fáradt havi-szalonka szaladt végig az udvarán s az ostoba mindenes, ahelyt hogy elfogta volna, agyonütötte s ilyen állapotban kedveskedett vele urnőjének. Egyszer varjut is látott s üdvözölte mint otthon a fecskét - a varju hirdette neki a tavaszt. Hirlapot, levelet csak kétszer kapnak egy évben, s hogy mulatságukból ki ne fogyjanak egyhamar: minden nap csak egy-egy számot olvasnak el s követik a világtörténelmet s a kopenhágai krónikát nagy figyelemmel és kiváncsisággal, bárha félévvel mögötte maradnak is az eseményeknek.

S mégis, e siralmas földet, e gyászos égaljt, e sajátos életmódot megszerette Durgutné asszony; ugy megszerette, hogy mindannyiszor örömmel tér vissza oda, hol megfagy a jégmadár is, és hol a fecske károg.

S a jó isten még zengő erdőt is adott e sivó földnek - büvös fehér erdőt, melynek ezüstből van minden fája, s melyben a nagy hidegtől üveg gyanánt lepattanó ág zeng titokzatosan, mint valami láthatatlan mesebeli madár.

Jobban esett volna a lelkemnek Belgrád helyett azt irnom, hogy: Nándor-Fejérvár. De tán sokan rá sem ismernének, mint rá nem ismernek Tételben Titelre s Jászvásárban Jassyra. Elég vivmánya az uj magyar aerának, hogy Klausenburgot és Groszwardeint magyar billogozásban láthatjuk a koronás levéljegyen; láthatjuk, de el nem olvashatjuk. Mert az ezeréves emlékkő elmorzsolódott irását könnyebben lehet kihüvelyezni, mint egy m. kir. póstabélyegnek az éktelen ékiratát abban a kulimászos lenyomatban.

A »Buda, Mohács, Nándornál elfolyón« usztam hát kelet felé egy sötét nyári éjszakán. Az ég borongott s csillag nagy elvétve, ha kivillant a felhő-nyiláson. A Dunának fekete vizei titokzatosan zugtak, s bánatosan feleltek rá a part fekete bokrai s amodább azok a lomha fekete czethalak az ő álmosan hunyorgató félszemökkel: a vizi-malmok. Ha egy-egyhez közeledtünk, kisértetien csendült meg a hajó orrán a harang, kisértetien szálltunk el mellette s a homályban nagy arányokat öltő alkotmány pislákolva nézett utánunk. Aztán, mint a »repülő hollandi«, hirtelen elsiklott mellettünk egy másik gőzhajó, melynek nehéz köhögését meg nem hallottuk a mienknek fortyogásaitól. Az elhaladó gép rövid böffenettel kivánt nekünk jó éjszakát, mialatt messze ivben szórt felénk vörös szikrafüzért, mely szerte hullva fult bele a mélyen fölszántott vizbarázdák sötétjébe.

Az éjféli szellő hűvöst hozott s a kapitányi hid alatt a katlan pokoli tüzétől megvilágítva, melengett egy fázó, fiatal anya, csititgatva fel-felpittyenő gyermekét. Az urához utazik le Turnu-Szeverinbe, hol a gyárban dolgozik, megmutatni neki az ő kis fiát, akit még nem ösmer. Mert kemény katona-élet a munkás élete. Szanaszerte dirigálják őt is. Egy este csak megjön ő hozzá is a parancsolat violaszin pecsét alatt, s hajnalban rövid bucsuvétel után már indul.

- Hogy hasonlitana hozzám, mikor szakasztott az édes apja! dicsekedik a fiatal nő s naiv bizalommal nyitja ki a nyakában függő médaillont, melynek tojásdad keretéből erős férfiúnak az arcza néz föl hozzám. Ráhagyom, hogy de bizony nagyon hasonlit a fiához az apa, mert az összevetéshez nem igen kedvezett a változó világitás, a kicsi meg éppen nagyon befelé forditotta fejét az anya keblén, ugy, hogy a dundinak csak a kerek fél pofácskája piroslott felém a tűz erős fényében.

Lenn a megvilágitott forró tömlöczben övig mezítelen fűtők etették a telhetetlen katlanokat, vas-lapátok széles kanalain dobálva gyomrukba a kőszén-falatokat s hosszu rudakkal kotorva meg a torkukat, hogy könnyebben csuszszék le a vacsorájuk. A cziklopsok hátán kövér gyöngyökben gurult alá a vizzé lecsapódott pára s a munka verejtéke. A nehéz vas tévők ki-becsapódása alatt vakitó lángzás váltakozik a sötétséggel, melyben erőlködve viaskodik az olajlámpás ott a gőzmérő mellett. A tévők csattogó döreje, a kaparó vas-kampónak rikoltása nem zavarja a másodosztályu utasokat, akik fejöket a szurkos hamvassal leboritott »gyors-árunak« nekitámasztva, vagy a sima pallón a szűrbe, gubába összehuzódva, mélyen alusznak. A hajó ritmikus lökései s tartós remegése, a lapátkerekek álomhozó zakatolása szerzi meg nekik a tartós szendert.

Néhány napszámos pipaszó mellett beszélgeti el az éjszakát. Köztük ül egy huszár-gyerek, akinek egy hajós-legény nagy dolgokat mesél a tengerről, hogy ott ezer mértföldnyire is meglátszik a lámpás; amire egy munkás ezt a »hirtelen mondást tagadásba veszi«. Mér mer: a tengeren akkora vizhegyek torlódnak fel, mint a Mátra, azoktul aztán meg nem látszhatik a lámpás.

A konyha előtt egy rácz család álmatlankodik: apa, anya s két kis leányka. A hüselő vastag szakácsné maradék piskótával kedveskedik az apróságnak, mire boldog csevegés ered meg köztük. Gyermek ajkán még a rácz nyelv is kedvesen hangzik.

A szemhatáron fölcsillan a hajnal bibor csíkja. A nap föl akar kelni, tehát feküdjünk le. Egy átvirasztott éj után alszik az ember, ha kabinja fölött folyton ide-odakopog is a födélzeten sétáló társaság.

A pinczér-fiunak szerény kaparására ébredek. Majd az ő kedveskedő hangján tudtomra adja, hogy be van tálalva. A fiziologiára bizom annak eldöntését, mi esik jobban: ebéd után az álom, vagy alvás után az ebéd? Azt hiszem, fölösleges munkát végezne, mint a hajdani persa költő, aki azon tünődött, vajjon melyik csillag ragyog szebben: a hajnali-é, vagy az esteli?

Mióta a kiépült vasut miatt megszünt a gyorshajózás és diplomaták, nagykövetek és basák már nem a Dunán járnak: a table d'hôte tartalmassága is meghigult s főleg a bor ellen van kifogása az utasnak. Tudtommal a szállitó kezéből tisztán kerül a vendéglős kosaraiba, de már innen, magyar pogányságából erősen megtéritve, az asztalra. Az idegen csekély véleménnyel van hazai boraink iránt, ha e hajók födélzetén sző velök ismeretséget, mig a rajnai hajókon a parti hegyek legnemesebb levével szolgálnak neki. A mi Dunánkon az üvegnek csak az etiquetteje beszél somlyairól, magyarádiról, bakatorról, szegszárdiról. Ami belül van rajta: az ugyan szinében változó, de vékony izére nézve egyazon hitvány folyadék. Ez a hatalmas társaság megbirkózik a vizzel, de a kocsmárost és borait megregulázni nincs elég ereje.

A nagy kürtővel versenyt csibukozva ülök a szellős ponyvasátor alatt s lelkem előre szárnyal kelet felé, el Konstantinápolyba, azon is tul, Arábiába, ahol bizonyára az emberséges beduin különb fekete kávét szürcsöl, mint én ebből a vastag bordáju fehér findzsából itt a Duna két partja közt.

Budapesttől idáig alig cseperedett föl a magyar szó a födélzeten, máris kiszoritja a szerb, horvát és német; főleg az utóbbi, mert az mindenütt jelenvaló. Egyetlen egy szál angolunk van csak, aki az ő édes anyanyelvén tiz emberbe is beleakaszkodik, amig egyből kiszorithatja a »jesz«-t. Kisült, hogy utitársaival régóta beszél ő már francziául, sőt németül, egy öreg magyar bácsival pláne diákul: de mind azt tudták, ángliusul beszél velök. Az egyik pihenő fűtőbül kinyomkodta nagy fáradsággal, hogy van a Dunában hering is, amikor t. i. erős keleti szelek Odessa felől a folyóba kergetik őket. Szalad le az öreg master a kabinjába, ahonnan nem sokára egy horgászó motollát hozott magával, mint használnak a turisták a keleti tengeren, közel a norvég partokhoz az apró kőszigetek (skeeren) közt. Lemotollálják róla a fonalat s fölhuzzák rajta a legkövérebb lazaczot. Majd fog ő itt heringet, s esztendőre a vörös és megbizható Murray nyomán százával horgásznak majd itt a szenvedelmes angol sportfiak. Le is bocsátotta a fonalat és fogott is egy élemedett sós heringet, melyet a víg hajóslegények - ők tudják mi módon - praktizáltak a madzag végére, mint tették ezt már sok utassal, a többiek nagy derültségére. S ez harsogott fel most is, és a legzajosabb kaczagó maga az öreg lord Somebody volt.

Valamerre ellát a szemem: sík a part jobbra is, balra is. Messzebb, valamely vizöntés közepén, daru halászgat, s a füzesek fölött lomha szárnyalással evez el a hamvas gém. A nádasok sürüjéből, Herman Ottó a megmondhatója hányféle vizimadár zug fel riadozva.

A meredekebb part homokfala ragyás a sok fecskefészektől. A házi fecske tán épp annyi földet hord össze egy fészek megrakására, mint amennyit a parti elhord, hogy házikóját megépítse; megépítse a nélkül, hogy eszébe jutna metafizikai definicziója a német tudósnak, aki szerint a lyuk nem egyéb, mint parcziális negácziója egy reális totalitásnak. S hogy meg lehet élni boldogan bölcseleti theoremák nélkül is, mutatja ez a vigan ide-oda nyilaló vörös begyü madárka.

A Duna mind jobban kiszélesedik s egy-egy kanyarulatán azt hiszem, nagy tó közepén uszik hajónk. A két part egy roppant gyürűben kapcsolódott körénk.

S ismét leszáll az est s ujból feketére válnak a vizek, melyek fölött rikkanva száll el egy ismeretlen madár s fölsír a sásból a szerelmes vad gunár hivogató hangja. Messzünnen felénk csillan egy-egy tűzpont, majd kettő; majd nyolcz, majd husz. A födélzetről lesietnek az emberek, sokan a málháikkal czihelődnek elő s fojtó melegre fűtik a födélközt s elállják az ajtókat oly sürüen, hogy a könnyű, röpke pinczér is csak éllel feszülhet át rajtok.

Ahol az a sor lámpás fénylik, az a legujabb királyság székes fővárosa: Belgrád.

Korán reggel, a helyi hajó elindulása előtt, szétnéztem Zimonyban, melyről gyerekkoromban azt tanultam, hogy Magyarországon van; s fölpillantottam arra az ágyu-ütegre, amelyről meg azt olvastam, hogy Szápáry tábornok megfenyegette vele a szerb fővárost.

Hát nagyon jó, ha az ember meg nem tántorodik földrajzi tudományában, sem nem kételkedik a táviratok hireiben, különben lépten-nyomon szorulnánk le itt magyar voltunk büszke magasairól; mert különben azt hinnők, hogy ezek a nagyszáju bronz csövek mézeskalácsból valók.

Egy bakancsos gyerek ugy megörült az én magyar beszédemnek, hogy jobban az a »makai fi« sem, aki egyszer a pádovai vár fokán majd leejtette kezéből a puskát, mikor azt dudolgattam magamban, hogy: »Estelegyik, hajnalogyik - gulya, ménes takarogyik«. Egész idegenűl éreztem volna magamat ebben a hazai városban, ha egy boltajtó felől ez a magyar iratu tábla nem int felém: »Kohn Jakab vegyesáru kereskedése«; az ajtajára meg ki nincs pingálva országunk czimere, mely alatt egy fekete szakálu müzülmán (nyilván maga Szulejmán császár) méltósággal eregette a m. k. tőzsnek hosszura vágott zagyvamenti török dohányát.

A piacz mészárszékeinek fogasán kövér ürük lógatják alá kegyetlenül megnyuzott véres fejöket, a sáros földön sertés-oldalak, csüves paprika, fehér vöröshagyma, meg mindennemü élelmi czikk vegyest. A módosabb kofák likas gyékényt teritenek az áruik alá. Soha az arra menőt nem biztatják a vásárlásra. Ha kell neki, majd szóba áll velem, gondolja magában keleti nyugalommal egy-egy ömleteg néni, mialatt serényen sodorgatja széles czombjain a ganczát és dobja bele egy fazékba, mely alatt pattog a tűz, ott szabadon, a zsindelyes házak közt. Egy kapuban, festetlen fakó asztalon tárja ki pénzeit az odavaló bankár, szerb s osztrák-magyar ezüstöt, aranyat és rezet váltogatva »a napi árfolyam szerint«. A bankár ur nem zsidó.

Ebben a sürüségben hogy hiányozhatott volna már a czigány? Minden rajta levő ruha mocskos czafatokban fityeg le róla, de azért a birómándli-viselt kék posztót tojás nagyságu ezüst gombok diszesitik, melyek hegedű-húrral vannak odavarrva. Egyéb köze a hegedű-húrhoz nincs is az e fajta vándorló czigánynak - itthon oláh czigánynak nevezzük - bár a német regényiró urak, ha a soha nem látott Magyarországról föstenek édeskés hazugságokat, éppen ezeket mutatják be művészekül. A czigány asszony is olyan rongyos, »majd elrepül«, de a Hoffmann-Callot festékes ibrikeinek őrjöngő táncza nem tarkább, mint e borzas nők foszlányos öltözete. Ezüstjök azonban van nekik is: a fülük czimpáit lehuzó otromba függő. Esett malaczkát visznek, »szerzett« tyukocskát árulnak ők itt is.

A kávéházban régiek a lapok, de friss a kávé. Legujabb olvasmányul kaptam a »Banater Musik- und Sängerzeitung« 3-ik számát, melynek szövege részben magyarul van irva. Megértettem belőle, hogy a nadrági dalos egylet a legvérengzőbbek egyike, mert amit május 13-án énekelt, az rettentő! »Kezembe fogom szép szemed«. Nem tudom, a mi Volkmann Róbertünk szelid zenéjének sikerült-é e karének rut kegyetlenségét megenyhiteni.

Mert oda föl kell menni. Hogy kiszálltam, azonnal husz kar is nyult felém. Teherhordó, rendőr, koldus, cziberés asszony, fiákeres, kalauz stb. Valamennyi szerbül kiabált, amiből semmit sem értettem. Mennyivel jobb dolgom van nekem otthon, Magyarország fővárosában, mikor a gőzhajóról leszállva, száz kar is hadonáz az orrom alatt s ugyan-annyi torokból harsog felém: »Niksz czu tragen gefällig? Hardár gefällig?«

Ne kivánja tőlem senki, hogy a belgrádi kövezetet leirjam neki. Erre csak Dante volna képes. A legnagyobb gonosztevőt is vallomásra birnák ezek a zökkenetek. Ami az ember legbensejében mélyen el van temetve, az mind kifelé kivánkozik. A trappistát is locsogásra birná, és porticii némává ijedne tőle a saragossai fecsegő asszony. Tengeri nyavalya szárazon. A nagy templomnak egyszerre husz tornya nőtt, a házak mind keresztül szaladtak az utczán, s tető és fa, ég és föld szivárvány szinekben rezgett előttem.

A kocsisom, egy rablóképű jó ember, hogy kedvezzen, fölöslegül vad szaladásra bátoritotta a lovait: hogy van ő olyan, mint a pesti vagy bécsi fiákeres, neveté felém nagy fehér fogaival. »Gutti ferdl, gutti ferdl!« dícsekedék. »Bun svál, bun, bun!« E bömbölő nyilatkozatából kitünt, hogy tud sokféle nyelven; különben nem is lehetne Belgrádban kocsis, mondá fölvilágositólag, midőn sokoldalu nyelvismerete fölött kifejeztem neki bámulatomat. Hát németül hol tanult meg?

A gyepes udvaron, egész hátul, egy rossz putri ajtaja fölött olvasom: »K. k. oesterreichische Consulats-Canzley«. Egy mezitlábos ur (a cs. k. tolmács) kijelenté, hogy nem itt, hanem a követségnél hozzam tisztába utleveli ügyemet.

Itt európai atmoszférába léptem. A követségi titkár - volt miniszterünk Tóth Vilmos fia - tipusa az előkelő attachénak. Magyaros szivessége, mellyel a kezemre járt, nem vont le semmit a finomságából, s az igazi török dohány, melyet nála megizleltem, kedveskedései közt nem volt a legcsekélyebb.

Szétnéztünk a városban. Nekünk magyaroknak itt kezdődik a kelet, mint a németnek Budapesten. Nagyobb magyar vidéki városhoz hasonlítanám, ha kevésbé volna kusza s egyes pontjain nem volna mégis egészen más. A számos КАФАНА az ő guggon, vagy keresztbe font lábon ülő vendégeivel, szellősebb házaival, bazárjaival s kurjogató utczai iparával, már a mienktől merőben elütő égaljra vall. De van egy tulajdonsága, mely magasra emeli a mi fővárosunk fölé: az idegen hatalmasságok képviselete rezidencziális szint ad Belgrádnak, mely, ha messze áll is el Budapest mögött, de az országnak minden tekintetben politikai központja. Belgrádon követek - Budapesten konzulok. De hiszen ebben a tekintetben Csetinje is fölöttünk áll.

Legelőbb is a mult erős vonzásának engedve, megyek a hajdani török városrész felé, melynek több háza ma már omladék. Magasan nyulik föl belőle nehány puszta mecset pipaszár tornya, s búsan beszél az elhanyatlott dicsőségről. A Duna tulsó partjáról nézve a városnak ezt a részét, egy pillanatra fölidézi lelkemben Konstantinápolyt, persze csak ugy, mint macska a tigrist. De egyazon familiából valók.

A lebontott bástya helyén fiatal ültetvény, melynek gyér árnyékában leheveredve, nézek alá a völgybe, a Szerémség lankáira és Bácsmegyének termő síkjaira, melyeknek fölzizzenő szellője egykor az én bölcsőm körül is játszadozott.

Poros, fakó liczium-bokornak a tövébe huzódva, eresztem szárnyra emlékeimet, vágyaimat és reményeimet. Mentül több jut az embernek az elsőbül, annál jobban fogy az a másik kettő. Emlékben gazdagodni azt jelenti: reményben szegényedni. De azért egy csöppje ennek pirosra festi a halovány valót; egy csilláma hajnali derüvel hinti be a sötét jelent.

Amig igy tünődöm, egy fiatal hang szapora ütemben zsong felém. Poros akácza alatt kis diák morzsolgatja a pensumát, hol beletekintve az irásba, hol magasra emelve a fekete szemét. Németül tanul szerb nyelven. Németül és nem oroszul. Amint egy rövides vizsgálat után meggyőződtem, az ő ifju életét is megmérgezte a derdidasz háromegységének megbonthatatlan titka. Mikor szünetelt, előkotorta zsebéből a dohányos szelenczét s szivarkát sodoritott magának. Azt hiszem, hogy itt a bölcsőbeli gyermeknek, mikor kifordul szájából az emlő, altató gyanánt czigarettet nyomnak a szájába.

Két élemedett ember kapaszkodik föl a bástyára. Az egyik tepsit hoz a hátán s karjaiban apróra tördelt rőzsét. A másiknak egy kövér ponty vonaglik meddő erőlködéssel az izmos markában. Tüzet raknak, a halat a kés fokával agyonütik - ilyen emberség a mi szivtelen szakácsnéinktól, kik csak a vivisectiótól várják a hal izességét, nem telik - csak aztán bánnak el vele. Ami füszer megterem a Száva partján meg a távolabb égöv melege alatt, az mind belékerül a tepsibe; s egy kis vártatva kellemes illat is kavarodik föl a bádog edényből, mialatt a két öreg nagy beszélgetést folytat egymással s appetitoriumnak paprikába-sóba ütögetve bele olvasatlan fokhagyma-gerizdeket, jóizű ropogtatással növelik amugy is ropogós nyelvök mássalhangzóit.

Hogy a porhanyóra sült pontyot leemelték a tűzről, megmozdult bennem is a rut állatiasság s szörnyen kivánkoztam oda harmadiknak. Arczomba nagyon kiülhetett az áhitozás, mert az egyik a legbarátságosabb csemcsegéssel kinált nekem helyet maga mellé. Ej mit! Éljünk a szives vendéglátással. Közibéjük ültem s ettem olyan rácz halat s annyit, hogy a mikor fölkeltem, azt hittem, én vagyok a karlóczai patriárka. (V. ö. Bernáth Gáspár válogatott nagy mondásaival.)

Befordultam a városba. Voltaképen egy végtelen hosszu és széles utczaszerből áll az, melyből, ugy a kiterjedést, mint a sivárságot tekintve, hasithatnék öt budapesti Vásárteret.

Fehérre meszelt szinháza élénken emlékeztet az Ürményi granáriumára, ott a Muszáj-erdő során Abonyban. Épp akkor-nap nem játszottak benne. Egy elménczkedő német, valami léha prenzlaui mérnök, azt beszélte, hogy azért nincs előadás, mert a hős-apa birkalopásért van bezárva, az első szerelmes meg egy éjjeli kalandon ugy meghűtötte a derekát egy bunkóba, hogy hassal nyomja az ágyat, a naiva pedig a mult héten ikret szült. De nekem régi elvem, hogy az ilyen pletykabeszédnek csak a felét hiszem el. Minden esetre sajnálom, hogy nem jutott megismerkednem a szerb szinművészettel.

Szemben a szinházzal emelkedik Milos Obrenovicsnak érczből öntött lovagszobra. A bas-reliefjeiben ugyancsak kijut a szegény turkusnak. Rettentő pusztitást visznek véghez bennök a szerb katonák. Erre a tulzásra nincs is szükség. A szerb vitézség fölötte áll az ilyen hizelgésnek. A hamisítás, ha bronzból való is, csak hamisítás. A mű egy fiatal szerb művész alkotása - nevét a czirill irásból ki nem betűzhettem - s hasonlíthatatlanul különb munka a magyar fővárosnak bármely emlékszobránál, a Széchenyiét sem véve ki.^[2]

A főutcza derekán kezdődik egy hatalmas fasor, mely lenyul a Száva partjáig. Két nagyobb épület közé ékelve látok egy nyájas urasági lakot. Előtte vén jegenyék s két fiatal katona állnak őrt. Ez a fejedelmi konak. A kicsi királyfinak álmait e palotának egyik szobájában őrzi a legszebb édesanya, szivében nagy szeretettel az ő egyes fia iránt s perzselő nagyravágyással, hogy majdani hatalmának osztályosa legyen, mig a papa... ó, a papa!...

A Száva mentén vonul el az uj vaspálya s tőle balra kanyarodik fel a topcsideri ut. Bozontos hegyi erdők alján hóditottak meg egy kis részt a kertészet szelid művének. Közepe táján egy platán, mely alatt eltérne a Margit-sziget legterebélyesebb platánja. Árnyékában egy kis szökő kut görcsök közt lövelgeti vékony sugarát a derült ég felé, amely csodás látvánnyal nem tud betelni nehány vidéki paraszt. A sugár egy daru csőréből szökkenget a magasba. A madárból egy fiucska szorongatja ki a vizet. Igazi vasgyuró gyerek, pedig akkora sincs, mint otthon a kis Níko. Ugy-e bár, Ilia bácsi?

A kert épületében az öreg Milos szokott volt nyaralni s még ez idő szerint is az udvar használatában áll, de a királyi pár nem lakja. Nyirkos szobáiban nem is érezhetné magát jól s épül is a számára valahol a terjedelmes vadonnak egy kies pontján fiatalságának s fényre derült állásának megfelelő kastély, ami már csak azért sem maradhatott el, mert a szomszédos uj királyi társ a szinajai pompás villában tart udvart.

Egy hosszu, szellős deszka-csarnokban »együtt és szerteszét, vidám, jó emberek isszák az árpalét«. Közel hozzám fiatal tanulók sör mellé éneklik a Bánkbán bordalát véghetetlen sok érzéssel; főleg a vezető tenór csak ugy görnyedez a moll hangnem édes mérgitől, mialatt félremagyarázhatatlan epekedéssel forgatja szemét a kivül sétáló Milicza kisasszonyra, kit jobbra s balra a gondos szülék védelmeznek a jajgató ének s a vele járó szemjáték veszedelmeitől. Milicza kisasszony szép. Arcza fehér, szeme fényes, haja fekete, ajka piros, termete karcsu s nagyon illik finom szabásu fejébe a szerb dísz s kedvezőn hajlik derekához az arany sujtással gazdagon kivarrott rövid mellény. De azért a finom alakon mégis elszörnyüködött egy »európai« asszony, aki fülem hallatára e szókkal nyilvánitotta mély megdöbbenését: »Jeszszász!... und ka Spur von áner Tournure!« Mert bizony a ruhájának ránczai hátul korántsem abban a merész ivben zuhogtak alá, melyet valamely nekibátorodott párisi divatszerző hirdet a szépség vonalának: hanem a hullámos kelme puhán ömlött le rajta, mint egy görög istenasszonyon.

Rigó minden bokorban, ami nem is csoda; mert annyi és olyan kövér legyet nem kap a haraszti pusztán sem - pedig ott már csak van! - mint ebben a kertben. Az ember a szó szoros értelmében csak legyezkedve hűselhet e padokon. A vizmedenczében nem uszkál hattyu s a kedves látványért vajmi kevés kárpótlást nyujt közelében az a levágott kacsa-fej, melynek érczesen csillogó zöld bóbitája körül érczesen csillogó zöld dongók czikáznak. S mert ezek az ültetvények is »a n. é. közönség oltalmába vannak ajánlva« - a fiatalság, virágot szedni tilalmas lévén, közre fogott két pávakakast s ezeknek a ragyogó farkából huzgálta ki a szép hosszu tollakat s kötött belőlük bokrétát valamelyik Milicza számára.

Mikor visszatértem, a fele utján a franczia és angol követség hölgyei hajtattak el mellettem az erdő felé s egy kis vártatva a félre álló szekerkék s a félre ugró emberek során büszke kavalkád vágtatott felém. Fiatal királyi testőrök karcsu lovakon s mögöttük hatalmas négyes fogatban egy afféle char-à-bancon maga a királyi pár a kis kraljevicssel s nehány nagyon takaros udvari kisasszonnyal.

Natália királyné, kit utoljára harmadéve láttam egy cseh fürdőben, még mindig az a nagy szépség, aki volt. Nem is foghatom fel, mi egyéb lehetett volna belőle, mint királyasszony, ha bár nem annak született is. Marienbadban, tudvalevő, három világrésznek legvirágzóbb női jelennek meg nyaranta. Mégis, hogy a kolonnádon végig sétált a fejedelmi hölgy: megfeledkezve a különben szigoruan megtartott illendőségi szabályokról, a fürdői közönség apraja-nagyja utána iramodott, nem is gyanítva, hogy az a remek fő koronás fő. Zajos szépsége vonzotta ez előkelő népet, s bizony, ebben az öt perczig tartó udvariatlanságban egy örökkévalósága rejlett a legőszintébb hódolatnak.

Élete, amig itthon van, egyhangu volna, ha ő bájoló fölsége nem értené a módját, udvarképessé tenni minden jó nevelésü embert. Estélyein több is a piros vér a kéknél, s ez magyarázza, hogy ott sokkal pezsgőbb a kedv. Szépséges megjelenésén kivül, a királynénak még egy közös tulajdonsága van Mária Teréziával: szörnyen szeret házasitani. Az egymáshoz illő párokat mind összeboronálná, mely szenvedélyéből, ugy beszélik, több baj származott már eddig, mint gyermek.

A fia, a trónörökös, egy aranyos kis fiu, ami nem is lehet máskép, mikor valakinek olyan aranyos mamája van.

Előttük por, utánuk por. De mikor, magasra emelkedve, rá esik a nap fénye, tündöklő felhővé változik.

Estére hajlott az idő, mikor az elomlott vár, a régi »Kali megdán« egy padjára ültem s napernyőmet ráfüggesztettem a fölém hajló ágra. Nem messze tőlem két megbarnult tégla közt egy kis vad virág hajtogatta fejét az alkonyi szellőben. Nyilván rég elhullott magyar vitéznek a hamvaiból fakadtál, hogy ilyen barátságosan integetsz felém. Csak elviszlek magammal emlékül, mondám, s mentem leszakasztani. Épp, hogy a kabátomba tűzném, veszem észre, hogy egy tudós-forma szemüveges ur leakasztja ernyőmet az ágról. Azt hihette, hogy a dél-amerikai parasol-fának egy ide tévedt példányáról szedi le a gyümölcsöt. Fölvilágositásomat, hogy az az ernyő gyári munka s voltakép az én tulajdonom, köszönettel fogadta és csöndesen távozott.

Az enyhülő lég több és több sétálót vonz a bástyára. Egy ur maga mellé int egy másikat, akit Szávának szólít. Eszembe jutott, hátha ez az az idevaló Tisza?

Ilyenkor sétálgat erre a »tout Belgrad«. Az itteni hölgyvilág festői öltözetének meleg szinei élénk virulásba vonják e komor omladékot. Itt is nevetés, bókolás, kacsintás, fiatalság és szerelem, mint a nagy világon mindenütt. A szerb szó közé sok német, angol és franczia vegyül. Még magyar beszédet is hallottam - a magamét. Mert idegen földön mindig monologizálok, ha megszállja szivemet az árvaság érzete.

Zimony mögött leszáll a nap. Tündöklő párázatban usznak a messze szigetek s bibort hömpölyget a két folyam. Valahonnan messziről zenének a foszlányai repülnek felém. Nem értem a dallamot, de elmosódott akkordjai enyhesztőn simulnak a lelkemre. A hold sarlója föltetszik az égen. Az éjjeli szél első fuvatától összebúgnak az ágak, sohaj kél a fák lombjaiban. A sétahely néptelen, s apránként kigyulnak a város gyér lámpásai.

Kiállottak a partra a jó csángók, hogy Pancsova táján elzúgott mellettük a hajónk, s megrengetve a kalapot, lelkesen harsogtatták: »éljen Magyarország!« Eszembe jutott Pali bácsi, ki az állás alatt sátort ütött vándorló szinház függönyén olvasható ugyan e mondásra, hogy »éljen a haza!« ezt felelte: »Hiszen a haza, az majd csak megél; hanem ti hogy éltek meg?« De amennyire kitelt a hangomból, visszavivátoztam őket. Reméltem is, hogy jó dolguk lesz nálunk, mert még akkor nem volt kiadva a pénzük dús nyolczas kamatra.

A parti port, az országut homokját ölbe kapta a szél s kavart belőle akkora felhőt, hogy pillanatokra elvonta szemünk elől a tájat. Hajófödélről festői látvány ez is. Pedig, aki benne van abban a föveny-förgetegben, ember s állat, az nem találja kellemesnek. A legény ősszé válik benne, a szürke ló fakóvá. De azért csak »gyű te!« S előre vánszorog s messze marad el mögöttünk a küzködő kocsisor.

Hova tovább, mind inkább gyérül az uri közönség s szaporodik fel az utas nép. Alig vagyunk el már az első osztályon, s az a szőke hölgy, aki tegnap eltünt a sok csinos magyar asszony között, ma már nagy kitüntetések tárgya; sőt némelyikünk érdekesnek is találja s nem érti, hogy nem vette észre eddig? De mint a Wallenstein csillagjának az éjszaka sötétsége kellett, hogy tündököljön: a mi hölgyünknek is a többiek távolléte, hogy ragyogjon. Kegyeltük, kényeztettük s egy kövér vashámor-igazgató zsámolyon ülve szuszogott a lábainál s ajálta föl rengeteg karjait motollának, mig Omphale ő nagysága bájos taglejtéssel gombolyitotta föl a kék pamutot; valamint hogy ki is sült később, hogy kék harisnyát hord. Nem a szél kedvező legyintésének köszönhettük e tudomást, hanem a »Verseczer Gebirgsbote« egy számának, melyben a mi Corinnánknak nem egy rimes betürejtvénye jelent már meg.

Szöktem le a második osztályba. Amint a kabinok mellett rohanok el, az egyiknek ajtaja kinyilik, s azon két mosolygó arcz kukkant ki: egy fiatal házaspáré, mely vörös bársonnyal bélelt fészkébe vonulva vissza, édes zárkozottságban, megleshetetlen titokban folytatá boldogságos nászutját a Duna első állomásától Bajorországban, le a Fekete-tengerig. Az ajtó hamar becsapódott megint s a magasra felszökkenő habok hallották egyedül víg nevetésüket s látták egyedül szerelmöket. Ám azért a hab, ha locsog is, de nem fecseg.

A folyó medre kiszélesedik, a partvidék emelkedik. Muzsánk és udvarlói a jószivű kapitány mellé a hidra állanak s az ünnepelt hölgy a környezet figyelmét a mélyen kimarjult kanyarodások csíkjaira irányozza, melyek a sötét-barnától a világos szőkéig fokozódnak föl vagy le. Ha magyar hangokon zengene a verseczi istenasszony lantja, bizonyára megteremne halhatatlan szórejtvénynek az »ár-nyalat árnyalata«.

Már turja ki felhősátorból rovátkos fejét a Damogled s a rengeteg viztömeg összébb szorul mélyre vájt sziklás medrében. E jelenet nagy volta mellett eltörpül a Rajnának édeskés vidéke, el a Neckar és Elbe völgye. Hozzáfoghatót csak Norvégiában láttam. A Duna szélessége Orsova előtt vetekedik a Hardanger-fjord tükrével, melybe szintén égverő hegyek szirtes fokai tekintenek alá. A Höne-elf kiszélesedése e fjord, mig a kazáni szorosban a tágasra ömlött Duna-tó sodródik keskeny folyóvá.

Babéros Sapphónk kitárt karokkal áll ott, mintha keskeny keblére akarná vonni a nagy hegyet, aki még erre az édes biztatásra sem enged komor fönségéből. Fölötte egy kőszáli madár, kiterjesztve roppant szárnyait, evez ismeretlen magasokba. Rekedt vijjogása azt jelenti, hogy valamit vett észre. Egyszerre csak - nincs. Éles szeme fölfedezte hajónkon a tárt karu női dalnokot s a vén sas elmenekült.

Mikor az első darabonczot láttam meg az oláh parton, nagy derültség fogott el. Nyilván apró madárnak néz minden ellenséget. Amit nem a vitézségével mutat ki, hanem az ijesztően rongyos mundérjával. Folyami rendőrséget végez itt, jóllehet a berlini zöld asztal mellett a nemzetközi jog magyarázói bebizonyitották neki, hogy a Duna errefelé semleges. De ez tavaly volt; akkor, amidőn megkótyagosodva a »Stefan cel mare« dicsőségétől, a szent Dávid hárfájára sem hallgatott volna; mennyivel kevésbbé ama szerződés doktrinarizmusára.

Corinnánk érdekesnek tartotta a mezitlábas darabonczot is. A legény puszta, szőrös melle eszébe juttatá a jó Atta-Trollt, aki egyszerű, de nagy érzelmeket hömpölyget az ő hochbrustjában. Aztán elkezdett velünk politizálni s elvilágosodó arcczal, majd hév lendülettel bizonyitotta a »Verseczer Gebirgsbote« megváltó küldetését Magyarországon, honnan az egyetlen egy szásznak a schmerzenschreija jobban elhallatszik a stammesbrüderekhez, mint százezer becsületes bár, de megtévelyitett svábnak az éljene. A vastag hámor-igazgatónak domboru keblében erre felágaskodott a magyar ember, s a gyáraiban döngő nagy pőrölynek meggyőződésével - föladva a már-már meghóditott muzsának szivében elfoglalt elősánczokat - ráütött a hölgy vállára, éppen oda, ahol a szárnyai nőhettek és őszintén dörögte: »dész gibtsz nid! - vájlsz dész nid gibt!« Amitől a zengő muzsa szinte összeroskadt, s visszavonva mimosa-lelkét keble hüvelyébe, elhallgatott s a női osztály egy sarkába ülve, méla lemondással, de egy fényesebb jövendő bizalmában, kötögette le gombolyagából a kék pamutot. Hideg borogatást azonban nem rakatott a vállára. Ha az inzultust elbirta a szive, a vállának sem illett sajogni. Drenkován kiszállott. Merev főbolintással vált el tőlünk s a kijárónál tüntető boldogsággal borult az ő patikárius nagybátyjának a nyakába, ki ott várta a dobogón.

Turnu-Szeverin szép város. Egész kis Bukurest, mondá nekem egy meczenása az ottani franczia művészetnek, aki szabad óráiban kalapos. Egész kis Bukurest, valamint az meg egész kis Páris. De megvontam magamtól az élvezetet. Csimpolya- és dudaszó, meg a páni síp metsző sikongása egy kertbe vonzottak ott a Dunaparton. Karcsu oláh kisasszonyok sétáltak a fakó gyepen kézen fogva, sorjában tizen is. Arany s ezüst rojt és bojt, csillámló zsinór és sujtás ragyog rajtok. Még a czipellőjük is arany szálakkal van kivarrva. Föl s alá andalognak élénk beszélgetésben, csipejük csábitóan ringatódzik a rugalmas, könnyű lépések alatt, s meg-megbicczentik a fejöket, mikor a zene gyorsabb ritmusba csap át. Nyilván olyan ez a zene mint a dohány. Eleinte szédületet okoz és émelygést; aztán, ha hozzá törődtünk, jólesik. Egy terebélyes bükk sátra alatt ül a három művész. Oláh czigányok megannyian. Megétetett macskának a sivalkodása, megsebzett kutyának a vonitása nem lehet szívrepesztőbb, mint az a jajgatás, mit ez a különben egészséges három ember követ el. Még nevetnek is hozzá ezek a muzsikáló hóhérlegények. A páni síp művésze egy golyvás ur. Nyilván ebben a golyvában tartja a felgyülemlett szelet mellyel a sípját eteti, mert ez akkor is szól, mikor sörrel locsolgatja száradó torkát s nedvesiti meg kidagadt, cserepes szája szélét ebben a nagy melegben.

A szeverini hideg fürdő épp oly enyhitő, mint bárhol a világon az áldott hullám, amidőn az utas hozzá folyamodik, hogy kopogó halántékait meglocsolja s forró nyakába zúgassa le a hűsítő sugarat. Előkelőnek nem előkelő, de van egy fényüzése, amilyet még sehol sem jutott élveznem: a czipőhuzója ezüstből való. Ez t. i. egy ezüst evőkanál. Hogy a délebédi paradicsommártásból ragadt rá egy kevés, az ugyan nem volt nagy baj. Hiszen a Dunában ülök s ott elég a viz, mely leáztatja róla. De jólesett ez a bizalom.

Az Alsó-Duna hajóskapitányai a szárazon is nagy urak erre, ahova ők vitték be elsők a nagyobb műveltség kellemeit s egy kifejlettebb czivilizáczió vívmányait. Góczpontjai a társas életnek, víg urak, vendéglátók. A régi jó ismeretségek eczet-ágyát az élénk személyforgalom révén naponkint váltakozó ujabb töltésekkel szaporítják. Hogy az ilyen eczet-ágyat zamatos borral öntik fel, egy jóravaló vizi farkasnál magától értetődik.

Ha azt mondám: vizi farkas, ez csak olyan szóbeszéd. Semmi farkas-természet nem szorult beléjök, sőt oltalmazói nem egy szelid báránykának, vagy vigan szökellő gödölyének. A vízit is csak ugy kell érteni, hogy nem a neptuni, hanem a plutói »vízi« az. Kedves fiúk, zajos legények. De mikor ott állnak a hajó hidján, a kötelesség komolyra váltja ez arczokat. Erő, erély, fegyelem és tudás ilyenkor az imént könnyüvérű, dalos pajtás. Vidám arcza zordonságba is borul, ha a helyzetnek nagy felelőssége, sokszor nehéz, néha válságos pillanata ezt megköveteli. Mint ez idő szerint is akárhányszor a bolgár parton, ahol a muszka uralkodik. Uralkodik - a diplomata urak mondjanak bármit. Meglehet, hogy agyaglábon jár az u. n. északi kolosszus. De talán csak otthon. Ahol egyszer idegenben veti meg, ott vassá lesz. Az orosz tiszt urak sürűn járnak-kelnek e hajókon s nagy szivesség tőlük, ha megfizetnek érte. Hatalmaskodnak, mintha meghódították volna ezt a fejedelemséget. A jó bolgárok meg is vakarják most a beretvált tarkójukat, s látván hazájukból kivonulni a törököt s bevonulni oda a muszkát: nagyot gondolnak magukban; de kimondani nem igen merik.^[3]

Hajónkba csak ugy szakadt be a viddini törökség. Nincs ott neki maradása; megy, omlik kelet felé, a félhold arany szarujának édes vizei mellé s azokon is tul. Kivándorlás az ősi hazába. De tán ők szerencsésebb csángói lesznek a török nemzetnek. Néhánynak az elsült, barna melle fölött a dzsin-üző amulettel együtt ott lóg egy kis üvegecske, abban nehány cseppje a kazánliki rózsa-erdők illatos lelkének - egy darabig vigasztalása és kenyere.

Nem tudom, az alkorán mi okból tartja veszedelmesebb arczrésznek a női szájat, mint a női szemet. Ezzel szabadon tekint szét, s ha, ami elégszer megesik, ez a szem bűvösen szép s a mellett mosolyogni is tud, mint a legpirosabb ajak, csak annál nagyobb kisértésnek teszi ki a férfi szivét. A nagy próféta - Allah fehér angyalai kazánliki rózsaolajjal kenegessék az ő rengő szakálát ott a hetedik mennyországban - a nagy próféta nem járt a görög művészek iskolájába, ahol megtanulhatta volna, hogy a félig elfátyolozott báj kétszeres báj. De némelykor jót cselekszik a próféta parancsa az emberi nem himjeivel, midőn szemök elől rejtekbe vonja azt, amit meglátni nem vigasztalás.

- De fura! kiáltá mellettem egy kis leány. A török bácsi szoknyában jár, a török néni meg nadrágban. Aztán leült a kuczorgó gyermekek mellé s tartotta jól őket a Kugler kávés-bonbonjaival, amire nagy szopogatás támadt a Mohammed apró hivei közt. A török anyák bánatosan nézték ezt s az egyik bolgár nyelven hosszasan mondott valamit a magyar leánykának. Nyilván édes kis mese volt az. Margitka jobban megértette a czukros rózsalevelet, a dulcsászt, mellyel viszonzó kedveskedésül kinálták meg őt a kis Rusztem s a sikongó Fatmeh édes anyja. Megczírógatta a magyar leányka fehér arczát s játszott habos szőke hajával.

Láttam egy tizenhárom éves mamát is ebben az asszonyi csoportban. A baba, gyermeknek a gyermeke, nem volt nagyobb mint egy ötvenkrajczáros Vicza a Rippel bácsi játékos boltjából. Ez jobban is illett volna az ő vékony karjaiba, mint az az élő, nyafka kis teremtés, mely tollas bóbitájával ugy feküdt ott a szüleje karján, mint egy beteg csibe.

A hamálok hihetetlen nagy terhet hordanak a hátukra akasztott »szamáron«. Bizonyos, hogy a mi zsákczepelő jó csacsinkra innen került a szamár név. Az egyik vas szekrényt emel, melynek sulya alatt leroskadt volna tizenkét budapesti hordár. Pedig öreg ember volt már. Muszka egyenruhás bolgár tisztek (ugy is mondhattam volna, hogy bolgár egyenruhás muszka tisztek) hatalmaskodva s harsányan osztották parancsaikat a - gőzhajói állomás főnökének, kardjukat erősen megcsördítve a bejáró padló deszkáin. Az állomás körül rongyos, tarka tömeg ordítozott, magasra nyujtván a karjait. A kavaszok a puska-tussal vissza-visszanyomták, hol fejbe, hol hátba figyelmeztetve a tolakodókat, hogy itt is »röndnek muszaj lönnyi!« De utána csak annál nagyobb lett az ordítás. Sose tudom én, mit akarhattak az istenadta bolondjai. Tán bucsuszó, istenhozzád volt a távozókhoz. A magas parton fehér lepelbe burkolózva, hosszu sorban ültek egymás mellett a török asszonyok, mint a pinguin madarak.

A nap heve alatt, a kazán mérges melege körül dolgoznak a hamálok s görgetik le százával a sörös és boros hordókat, melyekből az orosz tisztek nagyokat fognak inni a bolgár szabadság dicsőségére. A hajó a teherdarabok döngő sulyától, a levegő a forró párázattól reszket. Végre a megváltó fütty, s nagyot csavarodva turja fel maga előtt a vizeket a pompás »Hildegárd« s uszik le büszkén, erős tüdővel és aczél izmokkal hasogatva a vizet.

Magasan járt a hold, midőn Nikápoly előtt horgonyt vetettünk. A födélzeten plaidjébe burkolózva sétál egy-egy fagyos tagja a meggyérült társaságnak. A mély csöndben csak a közel sziget szunyogjainak finom zenéje hallszik át. Néhány apró énekes az emberszagra át is repül hozzánk vacsorálni. Turnu-Mugurello felől egy nagyon czifra, hosszu magyar káromkodás harsog bele a néma éjszakába. Isten bűnömül ne rójja - de jobban esett az estéli imádságnál.

A hold, a hold!... Igézetes fényibe oda merül egész lelkem. Hosszan nézem, amint szerteszakadozva vágtat el titokzatos arcza előtt felső magas szélnek szárnyain a felhők csodálatos hada... midőn suttogó beszédre érzek föl, melyet közel hozzám folytatnak. Nini, a fiatal házaspár! Ugy egymáshoz szorulnak! Észrevettek. De mikor elborult az »éj szeme«, hamarosan éltek a kedvező homállyal s nagyot öleltek egymáson. A szerelmesek éjszakája ez ma nagy e földön. Hogy ne, mikor hegyébe az éj mámoritó varázsának, a szomszéd sziget szunyogjait messze tulcsattogva, rágyujt édes dalára a fülemile.

Lejön szellős hidjáról a kapitány is. Nemsokára négyen ülünk, öt percz óta régi ösmerősök, s a parancsnok mesélgeti nekünk az orosz-török háborut, mikor itt, éppen Nikápoly előtt, az ő hajójának kerekei ötösével-tizesével kavarták fel az elesett katonákat.

Az asszonyka fázva szorul oda az urához s nagy félelmében megcsókolja. Ravasz a szerelem s élelmes. Még a borzalmasnak is leszakasztja virágit.

Nem a terjengős Duna szellős, tágas hajóján sétálok, hanem a keskeny coupé szűk ülésén szorongok már. Szerencsére az ablak mellett, s kellemes szórakozásomra szolgál az a sürgés-forgás ott az apró őrházak körül, melyekre nagy nap derült most, mert kiadták rendeletbe, hogy Rudolf trónörökös és fönséges neje erre utaztának alkalmából díszt váltson még a viskó is, mentében a vasutnak Gyurgyevótul az oláh fővárosig. És igy esett meg az a hihetetlen csoda, hogy a ragyás házikókat ujra bevakolták s tündöklő fehérre meszelték. Az őrökre is ráparancsoltak, hogy mosakodjanak ki minden családostul, sőt nyiratkozzanak és fésülködjenek is meg, mert nem igen sűrün esik olyan sátoros nap ebben az országban, hogy egy nagy birodalom hatalmas urának az egyes fia teszen látogatást az oláh udvarnál.

Ünnepi díszt is váltott erre minden, s csak azt szeretném tudni, milyen ez a környék, amikor nincs diszben.

Nézem a vidéket, mely alig mutat emelkedést. Nagy síkon alig látni művelt földet. Egymástól messze szétszórt kalyibák rendszerét helységnek nevezik erre; egy valamivel nagyobbacska kunyhót meg, bádog födelű kis tornyáért, templomnak. Önkénytes nyomorgás ez, melynek forrása nem a talaj mostohasága, hanem a restség. A nagy földbirtok erre nem jelent egyuttal nagy vagyont is. Csak annak a gazdának, aki a főváros vagy Krajova, Galacz, Braila közelében bir, csak az ilyen szerencsésnek dolgozik a paraszt két harmadába. (A tulajdonosnak csupán egyharmad jár a termésből.) Távol, nagyon távol, ha fölcsillan egy tanyai épület fehér fala. Ez a fehér fal már azt jelenti, hogy nagy bojár nyaral itt a szép és hosszu őszön.

Benne vagyok hát a »Stefan cel mare«, a Mihály vajda, a bimetallismus országában, ahol t. i. a király vas, a királyné arany koronát hord. Ahol Carol király a katonák vas rendjeit, Erzsébet királyné a versek arany rendjeit igazgatja. A Bratiano országában, akinek szűk ez a Rumánia, mert ki kell azt szépen kerekíteni Erdéllyel s a temesi bánsággal.

Semmi, ami mutatná, hogy most nagy városhoz közeledünk: se kert, se nyaraló, se fasor. Egyszerre csak a nagy kerek rónán száz meg száz bádog torony villan fel; egyik se nagy, egyik se szép. Alattok szintén csillogó bádog födelek, melyekből kiválik imitt-amott egy roppant épület. Ez Bukarest. Paris s/D, azaz: Paris sur Dimbovitza, mint lakói szeretik mondani.

Gyerek-koromban egyszer valami vándor menazséria állott meg a nagy kocsma előtt Dabason. Abban mutogatott a borzas német állatprofesszor egy megviselt bundáju sárga uszkár kutyát, akinek kopaszra volt nyirva a teste; csupán a fejében volt meghagyva sörénynek a szőre, s farka végiben a bojt. Ez volt az »araszlántus Nubiábuk«.

Szakasztott ilyen Páris Bukarest is. És szakasztott ilyen párisi a bukaresti. Ne merje mondani senki neki, hogy ő nem vérszerinti atyafiságban van a latin fajjal; bátor az én megdönthetetlen, mély meggyőződésem szerint, csak megfésült oláh czigány, kinek szenvedélye a francziaság. Mintha nyelve is - mely valóban latin származásu - paródiája volna a rómaiak nyelvének. Sikerült neki finom hangszeren vastagon és recsegve muzsikálni. Macskazene római húrokon. Stradivári sarivári. Dialektus a tájszólam bája nélkül. Aféle tyutyu nyelv, mint a milyenen gyerek-korunkban beszélgettünk. Ez idő szerint, ugy olvasom, erős mozgalom van az oláh tudós akadémia nyelvtudományi osztályában az »u« betűnek legalább a szó végéről való elmetszése végett. Az oláh Kazinczynak már nagyon oláhosan hangzott az ő anyanyelve. Hát egyszer nagyot üt a homlokára, mint szokott az ember, midőn valami jó gondolata támad, rácsapta a rumuny viskó agyagára a modern fösz-habarcsot, repedéseinek betömésére a franczia akadémia nagy szótárának márvány köveiből vert le törmeléket és fa-kilincsét megaranyozta a franczia szóbánya aranyával. Az oláh paraszt, ha olvasni tudna, nem értené meg azokat a szókat, melyeket ujabban használnak a Dimbovicza partjának irástudó thebánusai, és nekem bizony könnyebb eligazodni a »Cimpola«, e népies irányu folyó-irat nyelvén, mint a szegény Tógyernak. »Gare« = gara; »jonction« = juncele; »bagage« = bagagelor; »transbordez« = transbordare. Ez persze olcsó mulatság. Mért nem konfiskálni egyszerre a Grand Dictionnairet?

Amint észrevette a szives olvasó, csak a vasuti állomásokról szereztem az oláh tudományomat; de ott élő hazánkfiai bizonyítják, hogy a társalgási, a politikai, a tudományi, de még a forgalmi nyelv is francziás formákba van öltöztetve. Paletotba bujtatott kalugyer, frizérozott Juon.

Jóllehet 30,000-en vannak itt magyarok, sulyra nem tudnak vergődni. A székely bevándorlók ugy sem valami erős magyar önérzettel jönnek be ide, s ez is hamar kivásik belőlök, valamint hogy a beszédjök is mind jobban eloláhosodik. A csiki leányzó p. csak azzal a föltétellel vállal valamely házban szolgálatot, »ha - ugymond - a dumenikája liber«, a vasárnapja szabad lesz.

E város csak megerősiti a szemnek azt, amit a fül már megértett. Hosszu boulevard, aszfalt burkolat, párisi padok - és a nagy utczaszeren még csak két ház, de már két monumentum. Szemben legimpozánsabb középületeinek egyikével, az akadémiával, a »füvészkert«; keritése rossz liczium-sövény. Plántái nincsenek, de annál több az apró, tudományos feliratu táblácska, a legtündöklőbb, a legritkább növevények nevével. Homokbuczkákba tüzdelt, kimustrált vas vesszőkkel nem lehet botanikus kertet csinálni.

Az akadémia palotájának egyik szárnya e napokban leégett. Bolond is volna, ha le nem égett volna. A kályhák deszkafalhoz vannak erősítve, s ez a fal nagy tiszteletet mutatott az értékes gyűjtemény iránt, hogy eddig tudott ellenállni a mindennapi kisértésnek. A tűzoltó katonák bátran viselkedtek; egymásután ugráltak le az alant kifeszített lepedőbe. De mikor a kezökbe adták a kitömött papagályt s a borszeszbe fulasztott kigyót, hogy vigyék egy szomszéd házba: a remegéstől alig birták tartani. Le-letették, hármas keresztet hánytak magukra s habozva kapták fel ismét, mialatt folyton imádságot rebegett a szájuk. Pópát kellett requirálni, hogy előttük járjon, fél kezében a feszülettel, a másikban egy makaki majom skelétumával. De, ugy beszélik, a szent ember is egészen ki volt kelve a szinéből ezen állattani szent »járdalat« alatt. (»Járdalat« t. i. esztergomi szent magyarság. Igy nevezik az ottani papok a proczessziót.)

Bukurest utczái annyira zavarosak, hogy alig akad itt levélhordásra képes egyén, s ez miniszteri fizetést kap. Hiszen a kocsisok sem tudják a járást. A régi nevekkel még boldogulnak. De a griviczai »győzelem« s a franczia szótár hódító inváziója óta kiveszett a sok régi név. S igy, ha jobbra akarunk hajtatni, a pálcza vagy ernyő végével az automedonnak azt a vállát érintjük, amelyik váll a kivánt iránynak felel meg. Ez okból télen is nyitott kocsin járnak a bukuresti uraságok.

Hogy megismerjem az oláhok parliamenti életét, a székesegyház dombján levő országházba mentem. Rozoga falépcsője előtt istentől elhagyatott, rongyos dorobánczok állanak díszőrséget. A »t. ház« egy dusan aranyozott, keskeny terem, melyben vígan karikázik a czigarett füstje.

Az elnöki szék, a jegyzők s a karámba zárt gyorsirók előtt nyolcz vagy tíz márvány mellszobor látható. Mintha csak eladás végett volnának oda kitéve. Nagy hazafiak és államférfiak szobrai ezek, hogy látásukon lelkesedjék a mai nemzedék. Éppen Gradisteanu képviselő ur beszél, ugyanaz, ki a mult nyáron a jászvásári István-ünnepen visszacsatolta a magyarországi oláh részeket s megfenyegette a »hunok vad ivadékát, mely otromba lábát nekifeszíti a nemes oláh mellének«. Heves, kiáltozó beszédjéből, mely alatt kezét csattogva vágja oda a padhoz, kiviláglik, hogy nem szobrokat, hanem hazát árulnak itt is. A haragos beszédre felugrik egy ősz haju, fehér szakálu férfiu. Barna arczát még sötétebbre festi a felháborodás, szeme tüzet szór. Ez Bratiano, hajdan az »oláh Kossuth«. Most hű vörös, ami itt a szabadelvű pártnak a szine, mig a fehér az ellenzéké. Colores mutant mores. Bratiano udvari ember lett, s mert a zaj a körül forog, a törvények reviziója az osztályhoz kerüljön-e előbb, s csak aztán a plenum elé: a kormány elnöke fölveti a bizalmi kérdést. A megejtett szavazás eredménye az, hogy kisebbségben marad. A miniszterelnök legott be is jelenti lemondását, amire nagy taps dördül el. Ülés után elhajtatott a palotába, hogy tárczáját a király kezébe visszategye s onnan szépen visszavegye.

Kapóra jöttem tehát, s láttam oly zajos házat, mint otthon a csöndesebb napokon, mikor nincsen zsidó-vita, vagy czeglédi jelenet. Különben fidélis ház ez nagyon. A jegyzője, egy olajszinű fiatal ember, ráült az asztalára. Mig jobb kezében tartja az irást, melyből csak a tyú-tyút hallom ki, baljával sodoritott magának egy czigarettet. Vártam: beszédre vagy szivarkára fog-e rágyujtani? De csak beszélt s oly gyorsan hadarta le a mondókáit, hogy öröm volt nem érteni.

Nehány lépésnyire van a székes-egyház, ahol drága ezüst koporsóban tartják szt. Demeternek földi maradványait. Arczáról nem volt szabad profán szemünk előtt levenni az ezüst borítót, de megmutatták nekünk az ő dichewseges szent bal kezét, amely nagyon hasonlít egy saskeselyű összevont karmaihoz, panasz ne essék értte az örök fény országában.

Számtevő temploma különben egy sincs Bukarestnek. A régieket hagyják összeomlani s a helyett hogy tataroznák, foldozgatnák, inkább lebontják s építenek helyette ujat; igy most is nehány pontján a városnak. Mint a velenczei campanile messze mértföldekre uralkodik a tornyok stiljén: az argesiui bazilika is mindenfelé ismétlődik erre. Mestere a Viollet-le-Duc egy tanítványa, André Lecomte de Nouy, aki megszomorodott szívvel nézheti, mivé lett az ő nemes gondolata tudatlan pallérok otromba kezében. Lépten-nyomon egy gomba-csoport: a templomok négyes kupja, durván ragyogó, föstetlen bádog födéllel, mely a napfényt százfelől is szórja könnyező szemünkbe, mig a falakról hull a vakolat, freszkóit kiveri a nyirok, szent képeiből az aranyat s a színeket visszaszívja magába a nap.

Csak egy van, ami örömmel tölti el koplaló érzékeinket: a dús fa-virány. Juhar, platán, tölgy, jegenye, akácza borit gazdag árnyékot a zavaros, tisztátalan utczákra. Lombos-lompos város ez. E pillanatban, hogy másodszor fordulok meg itt, ugyan nem. E napokban plane hó is esett. Ami végre is természetes, mert ő náluk a ó-hitű kalendáriom szerint még márczius járja, mig nekünk már az április kedvez.

Még nem oly rég: mindenki ott ütötte föl a hajlékát, ahol magának tetszett. Sok szép kis palota van itt, amelyek közül az egyik éppen keresztűl fekszik az utczán. A bojár igy akarta, aminek következtében az a kitüntetés érte a házát, hogy mindenik sarkára más-más utcza nevét ragasztották rá. Az egyiket természetesen róla nevezték el; mert illik hálásnak mutatkozni olyan polgár iránt, aki magának emelve házat, egyszerre négy utczával ajándékozza meg szülővárosát.

Egy másik nagy bojár királyi palotát épittetett magának ott a boulevard mellett. A neve gondolom Vakareszku vagy Krätzuleszku, ami végre is egyre megy. Már minden a legjobban s a legszebben volt kicsinálva; minden kéz megkenve, minden terem kifényesítve, az udvari marsál megförösztve, a miniszterelnök megnyiratkozva, maga ő spe-fönsége megborotválkozva: midőn, dutye la dráku! (uj-oláh nyelven »corbleuulu!«) - a cselszövő ellenpárt egy német herczeget nyomott bele a trónulu párnáiba, hogy mint minden rumunyok fejedelme, ragyogtassa világgá a Traján birodalmának megfejelt dicsőségét.

A kevésbe-mult királyság éjszaki oldalán, a vadul burjánzó liczium-sövény előtt, ágaskodik fel a Mihály vajda ércz lova, amelyen ül Mihály vajda, kópjával fenyegetve háta megett a domnule Vakareszku ő bukott felségének udvari cselédségét, mely fizetett unalmában kövér bukuresti legyek fogdosásával igyekszik kiérdemelni a bérét. Ebből a bérből éppen annyit szokott levonni a gazdájuk, mint amennyit tesznek ki a megrekedt sallárium késedelmi kamatai. A bronz emlékszobor körül festői rendetlenségben apróbb monumentumkák, melyeknek kevésbé tartós anyagját, ha el nem mossa valami irigy eső, majd megszilárdítja a nap. Egy kiszenvedett s minden esetre vitézül legyőzött fekete macska holtteste symbolice nyult el a plevnai ágyuk árnyékában. Mert hiszen az oroszlán is a macska-fajhoz tartozik.

Üres telkeken a chanson s a vierzeilige vonta föl szellős sátrait; s mert igen sok az üres telek, hát igen sok a franczia alcazar s a bécsi singspielhalle. A mi Sugárutunk régi képeit lelem föl itt ujra. Még ma bódék hosszu sorát látom, amelyekben mutogatják az albinát, a kétfejű borjút, s a Sipka-szoros kegyetlen ostromát nem kevésbé kegyetlen pikturában - s holnap már nagy házak alapját vetik meg ott. Mert végre is fel fog épülni ez a Bukurest. Utczáit lázas tevékenységgel szabályozzák, aszfaltozzák, kövezik s ássák a csatornákat, döntik a régi falakat, s a Dimbovicza folyónak vízzel való ellátására egy részvénytársaság is alakult már.

Kocsisom négy felől is neki iramodott egy-egy stradának vagy calleának, s mindannyiszor vissza kellett fordulnia. Mindenfelé torlasz és üreg; vájás és bontás. Fekete kabátban indultam meg s fehér bundában érkeztem ki Kotrocsénibe, a királyi nyaralóba. Ő felsége ez idétt nem volt itthon. Jászvásárban szorongatta éppen a Gradisteanu kezét, mely szent István koronájábul készült kitördelni azt a három magyar gyöngyöt, hogy a nagy Istvánéba foglalja bele. Egykor a szent Vazul kolostora volt ez a Kotrocséni, melyet azonban Couza herczeg a maga számára foglalt le, hogy itt kedvére ájtatoskodjék kurta szoknyás, takaros apáczáival. Semmi nyoma az udvarinak, semmi csin, semmi rend. A kapu tornyának vörös téglái kirínak a fehér falból, mint a hus a félig agyonütött embernek lemállott bőrébül. Aranyozott kutya-kalitka s rozsdás kutostor, nyirott sövény s legelő libák. Semmi illata a distinkcziónak, semmi szine az előkelőségnek. Fura ellentétek, amelyek ugy hatnak, mint piszkos ingben a gyémánt gomb. Czigány császár rezidencziája.

Egy nagy téren erősen folyt az exerczirozás. Nyilván ez a champulu Marsului, hogy én is oláh-francziásan beszéljek. Harsány parancs-szavak riogatják fel a környék csendét. A katonatiszt, kényesen szétvetve a lábát, igazgatja a legényeit, akik majdan a Tömösi-szorosba fojtják bele a mi hadseregünket. Caveant consului si generalului!

Ha nem tudnám, hogy csöppentett oláhok mind egy szálig, letenném rá a hitet, hogy francziák. Ugyanaz a szabása az egyenruhának, majmolása az utolsó pityke-gombig. Még árnyékát se tűrik meg annak, ami a szomszéd osztrák-magyarra találna emlékeztetni. Az utnak szinte egy harmadával esik távolabb a rumunyság Páristól mint mi, s átugorva Budapestet, Bécset: kalapját, nyelvét s tudományát amonnan importálja; fiait oda küldi a Sorbonnera s az École normaleba, gazdag ösztöndíjakkal. S a fiuk - tanulnak, s művelt francziákul kerülnek vissza az »anyaországból«. A nyavalyás francziáskodás, ugy látszik, positiv és becses eredményekkel is jár. A mi ifjainkból kevesen s vékony támogatással mennek a külföldre, s legjobb esetben hoznak nekünk haza porosz iskolai rendszert, amelyet merev, nehézkes pickelhaube gyanánt nyomnak a gyermekeink fejébe, nem adózva a magyar égalj, sem az alatta fejlődő vérmérséklet sajátságainak.

Egy német quartanust láttam egyszer a fűben heverészni, aki szótár nélkül, a maga mulatságára olvasta az Odysseát görögül; egy Königgrätznél megsebesült porosz tüzért meg a Ludoviceum barakjában, aki unalom-üzésből ugy hüvelyezte a Vega báró ur logarhythmusait, mint a babot. Ilyet a magyar fiu természete még nem vesz be, s nem tettek kisérletet, valjon a franczia vagy angol systema nem-e válna be nála jobban? Hiszen kapunk mi haza Göttingából, Edinburgból, Utrechtből s Upsalából egy-egy legényt, aki valamely kegyes ref. alapitvány jóvoltából járult a Grotius, Eccolampadius, meg a többi nagy theologus salutaris undájához - és bizony csak magyar kálomista gyereknek jön az vissza mind. Nem is volna az, ha fogott volna rajta a külsőországi máz. Vajmi keveset látunk vérünkből a keleti akadémián. A diplomacziára nem hajlik, a katonaságtól idegenkedik, a technikától fázik a mi ifjuságunk. Lesz jogászszá, átvergődik az examenen, közben szidja a miniszteriumot, s mikor megfutotta az egyetemet: Absentius oda lejt a kormány elé s a haza nevében állást kér magának.

Kocsis, pinczér, iparos épp ugy magyar Bukurestben, mint ahogy német Budapesten. Nincs bolt, vendéglő, ahol meg ne értenék a magyar szót. Csakhogy bizony édes kevés becsülete van itt a magyarnak. Ha ki közűlök valami dologban kárt vall és keresi az orvoslást, vagy valami vállalatra aspirál, mely a követ közbejárását teszi szükségessé: inkább lemond az igazságáról és terveiről. Mert az osztrák-magyar követ urral való fenyegetésre ugy nevetnek itt, mint a mi komfortáblisaink otthon, ha a főkapitány ur nevét emlegetjük.

Eleinte muszkának néztem itt a kocsist. Hosszu bársony kaftán, szines öv, lapos, ernyős sipka. Valóságos izvoszcsik. Azonban, hogy czifrán kezdem emlegetni ezt a nagy port, hátra fordul és boldogan kiáltja: »Hát magyarnak tetszik lenni?« Aztán kérdés nélkül, mintha ez magától értetődnék, előhozakodik a sorsával ő is. Hogy milyen keserves itt nemcsak a napi munka, de még a mulatozás is. Ha négyen-öten székely fiuk összeülnek valami korcsma ivójába este: a magyar beszédjökért mindjárt beléjök köt egy rumuny diák, aki huszad magával dőzsöl ott. De ők nem is volnának igazi csík-szeredai legények, ha hagynák magukat. Visszavágnak. Erre idézik őket a »maire« elé, az meg csak, minden kihallgatás nélkül, becsukatja őket. (Pedig errefelé nincs is vármegye.) Csak mentül előbb szabadulhatna már ki ebből a »rongyos országból!« (Ugy mondta.) Hanem ami igaz, igaz: van itt kereset. Hát tűr az ember egy kis rosszat a jóért.

Tudni való, hogy itt minden »szekeres« a maga gazdája. Hintaja kényelmes, uri; lova takaros, gyors; maga ügyes. Ebben a rettentő drága városban, hol csak a vizet nem köll megfizetni, mert nincs; hol szerte sziporkázik az ember kezéből a bankó, mint a pozdorja: itt a kétlovu fogat ára, egy utra, egy lei, ami nem is ötven krajczár.

Rosszabb dolga van itt a magyarnak, mint nálunk otthon a zsidónak. Pedig tizenöt év előtt itt magzott föl először az antiszemitizmus, midőn Ábrahám fiait a Dimboviczába fojtogatták. (Még akkor volt benne viz.) Onnan nagyot ugrott át Németországba, ahol a szurtos oláh kölyköt tudományos alapossággal kinevelték s kezdte tanítani nagytiszteletű Stöcker ur szájával a nemzetgazdaságot (majd azt mondtam: a nemzetgarázdaságot) és a való igazságot (majd azt mondtam izgágaságot); aztán kiment Muszkaországba, s tartott kigyarmatositó politikai előadást, mig végre theologusnak kerülve Magyarországba: Rohling tanár és rabbi Istóczy nyomán kifejtette a zsidó vallásnak sarkalatos törvényét, mely szerint a laska-sütéshez ártatlan keresztény lánynak a vére szükséges. Amin a fölvilágosodott rumuny parasztok ugyancsak nevettek végig egész Oláhországon.

Ahol egy pillanatra igazán elfogja az idegent annak illuziója, hogy párisi életet lát maga előtt, az a Callea Victoriei. Ezen a hosszu szeren sürög a sokaság, egymást éri a bérkocsi és magánfogat, a kávéházak előtt zajos vitában ülnek az emberek, s bár éjfélre jár az idő: a boltok jobbára még nyitva vannak s vigan sugároznak bele az élénk utczába. Csak a kávé rossz; de hát ez is - à l'instar de Paris. S máris a Café de la Paix előtt vélek ülni, midőn fölöttem egy ablakból megzendül egy dal: »O draga mia!« csimpolya kisérettel - à deux bouches.

Az ajtók előtt nagy kiabálva hurczolnak piszkos oláh legények tiszta edényt. Az öbléből két bániért öntögetnek valami szürke folyadékot, mely középütt áll az uborkalé s a limonádé közt. Hát czibere! Czibere frappé.

A francziáskodó bukaresti atyafiságot nem szereti a magyar oláhság. Ahogy nem szít Budapesthez, ugy nem köll neki Páris. Nem érti ezeket a gall aspirácziókat, nem érez vele a latinismussal. Ő oláh akar lenni, a szó bocskoros értelmében. Nem is fogják egymást megérteni sohasem az Olt vizén innen és tul. Ezt mondta nekem egy igen művelt magyar ember, akinek az a bogara, hogy ő rumuny akar lenni.

Kétszer is elmentem egy szürke emeletes ház mellett, amig megtudtam, hogy ez a királyi palota. A belgrádi konak különb épület ennél, s bár nem rég egy uj renaissance-annexet ragasztottak hozzá, előkelő benyomást sohasem fog tenni.

A »Grand Hôtel Brofft« az egyetlen pont, melyben minden zavar nélkül adhattam át magamat a párisi érzésnek. Franczia szolgálat, gyors, figyelmes és zajtalan; konyha à la Brébant. Körültem a legtisztább franczia beszéd hangzott. Követségi attachék halk társalgásban s egy-egy barna bojár nő kedvesen csevegő, pirositott ajakkal. Minden mozdulatán franczia kecs, a párisi cachet, a finom pli. Csak a füle czimpáiban rengő roppant gyémántkövek mutatták, hogy hát mégis messze esik ettől a faubourgulutól a rue St.-Honoré.

A többi asztalon csupa herczeg: le prince Bibescu, la princesse Ghika, le prince Stourdza, la princesse Csorobicseszku. Hanem hát ezek csak amolyan benevolus herczegek.

Hetenkint egyszer, az Ur tiszteletének szánt ünnepen, péntek napján, váltakozva keressen föl egy-egy dzsámit a padisah, hogy az igazhitű nép szeme fürödjék meg Allah fényének visszaverődésében.

Más szavakkal, de ilyen értelemben szól az udvari szertartás, melyet hűségesen teljesit a szultán.

Voltaképen a szelámlik a haremlik ellentétje. Amaz a férfi, emez a női lakosztály. A gyakorlatban a szelámlik vallásos jelentőségre emelkedett, mert a keleten szentesit a gyakorlat, mig nálunk a kegyes szokásokat is profanizálja.

A szelámlik igazi czélja: az isten szine előtt az ő felszentelt házában hozni s vitatni meg törvényeket az ország javára és dicsőségére. Félig imádkozás, félig miniszteri conseil, mely egyaránt folyik imádságos szőnyegen és tanácskozó divánon. A nagyérdemü pogány európai közönségnek pompás jelenet, a jó török népnek pedig katonák négyszeres sorfalával elzárt mese, melyből csak elvétve ha jut egy-egy aranyos csillám az ő szemébe. De elég neki tudni, hogy a padisah felől ragyog feléje, mint vékony napsugár a felhőtáborból. A forrása szent üdvösség, melyből boldogság özönlik alá minden hivő lélekre.

Akinek egy nagykövet uri kedvezése, vagy egy karcsu követségi titkár lekötelező szeretetreméltósága kavaszt adott a hintaja bakjára, az ne busuljon: páhollyal vetekedő sarok-állása kerül a várta lépcsőjén, szemben a mecset kapujával, melyben a szultán imádkozni fog ma. A »kavasz« egy emberséges török, aki idegen országban a fejedelme képviselőit szolgálta, s most itthon idegen császárok nagyköveteit. Messze földön jártában, mint a mi régi jó obsitosunk, ő is »megtanult száz nyelvet«, amely mezzofantismus alatt azt kell érteni, hogy tud három német, négy muszka, őt olasz s hat görög szót. Fonákul ejti ezeket is, de teljesen elegendők arra, hogy velök némán adja tudtodra, hova állj. Aranyos övébül töltetlen drága pisztolyok merednek az álla felé, s aranyos hüvelyében olyan görbe kardot rejteget, hogy ki sem huzhatná. Nincs is rá szüksége, sem a görbe kardra, sem a pisztolyra, mert minden harczias közbenjárás nélkül ép oly jó szivvel nyitja meg előtte a tilalmas ajtót a kapus, mint ő előtte baksisos markát az idegen.

Azt hihették rólam, amidőn Pera főutczáján végig hajtattam, hogy pasa vagyok. Pedig én ebben a pillanatban ennél is többnek tartottam magamat: magyar szolgabirának. Ezt a büszke magyar gerjedelmemet növelték a cserkesz huszárok, akik épp most vonultak disztevésre az ő száraz fejü generálisuk alatt, aki nagyon hasonlit a mi Tisza Kálmánunkhoz. Ha nem cserkeszeket, de mameluk-hadat vezérel: a csalódás tökéletes lett volna. De igy is szép volt az nagyon. A legénységen meglátszott, hogy vakon indul az öreg után. Vakon már csak azért is, mert a fölkavargó sürü porfelhőben nem látta még a paripájának füle hegyét sem. A csapat egy meredeken bocsátkozott le s az a szép és okos ló kecsesen lépett, mint a kisasszony, s biztosan mint az öszvér.

A sivár hegyi uton fehér csoportokban guggoltak a burkolt fejü asszonyok és bóbitás gyermekek. A mamák és nénik fekete-bársonyos pillantással nézték a hol sürüsödő, hol szétomló vonat fejlődését. Egy-egy babácska tapsikolva s éleseket rikangatva fejezte ki örömét, s majd kirepült a szerecseny dada széles fekete markából, mely néger asszonyságok a koránnak jótékony parancsából szintén tartoznak a feredzsével födni el az ő kegyetlenül rut ábrázatukat. Persze nagyon szerettük volna, ha a fiatal mamák, menyecskék s anyányi hajadonok nem követik olyan szigoruan a fátyol-paragrafust. Mert amit az arczukból szabadon hagytak: a szem és finom metszésü orr, csak annál inkább éreztette velünk az elfödött részek báját. Mint nálunk az apáczai szigor csak annál ingerlőbbé teszi a kegyes szüzet: a feredzse is csak tüzeli a férfi képzeletét. Vágyaink elfojtására találta ki ezt a szemérem s vezeklés. Akik igy intézkedtek, jobban ismerték az istent, mint az embert.

Ugyanez a gondolata - az erényesség gondolata - vezérelte a zsidó sulhán-áruk irástudóit is, akiken a későbbi zelota rabbinusok még tulhajtottak. Szemérmi szabványaikból a bujaság undoritó bak-szaga csap felénk, mig a női fejviseletről szóló fejezetben a középkoru kegyetlenség versenyez az aszketa izléstelenséggel. Esküvő előtt lemetszi a menyasszony haját, a nőiségnek ezt a hullámzó ékességét - s ráparancsolja a vendéghajat. Miért? Azért, »hogy más férfinak ne tessék«. Hogyan? Hát a férjnek nincs joga ahhoz, hogy a felesége tessék ő neki is? Hogy is mondá a néhai rabbi Gallmayer? »Mann ist auch Kundschaft!« S mit cselekedtek a régi zsidó menyecskék, s hogy fognak ki a mostani orthodox asszonyok ez oktalan rendeleten?... A vendéghajat csak ugy tüzdelik tele virággal, csipkével s drágakővel, mintha az édes maguké volna. A paróka oly finom, hogy alig lehet megkülönböztetni az igazi hajfürtöktől. S a következés? A menyecske tetszik az urának - s igy az uraknak is.

A mai török fátyol sokat engedett hajdani sürüségéből. Átrózsál azon az ajk pirossága, általdereng rajta a mosolytól felszabadult fogsornak gyöngyös fehérsége, s meglátom az áll puha gömbölyüségét s a nyak fehér oszlopát.

Tovább ne kutassuk a fátyol titkait. De annyi bizonyos, hogy sürübb a mi hölgyeink feredzséje, melynek viselését nem parancsolja törvény, hanem ennél hatalmasabb valami: a hiuság. Igy találkoznak a végletek: kelet és nyugot, szemérem és hivalkodás, tilalom és szabadság.

Sikra érve, a cserkesz fiuk nagy dobogással vágtatnak el mellettem. A nyomukban keletkező porból, mint valami ködfátyolkép, bontakozik ki a Dolma-Bagdzsénak innenső két márvány kapuja. Egy nagy ur tékozlásának s a hasistól megrészegült képzeletnek kábitó orgiája anyagban és vonalakban. Milyen lehet ez a palota belől!

Az utcza akár egy pipacsos pászta piroslik a sok feztől. Mint lehanyatlott a hajdan erős csibuk gyémántos korszaka s helyébe furakodott a vékonyka czigarett: a pompás turbánt is kiszoritotta a piros török süveg. Csak az ulema s a szegény ember ragaszkodik az ősi turbánhoz és csibukhoz, amit festőiség okáért mélyen lehet sajnálni. De azért a kép, mely elém tárul, nem kevésbé tarka és mozgalmas. A testőrző ezred szakaszai, a lovasság s a sorkatonaság recssenő zeneszóval s a nagy dobok folytonos pufogásával vonul fel. A nép mind hátrább szorul. A mekkora a nyüzsgés az utczán, a házak ablakai olyan néptelenek. A tartozó hódolat megtiltja, ablakból nézni a padisah megjelenését.

Karcsu arab és nem kevésbé szép, de apró berber lovakon vágtatnak a hadi segédek s futárok. Milyen állatok! A napsugár csak ugy czikázik a selymes szőrükön s fejük minden mozdulatánál gazdag sörényük, lombos farkuk fényes fürtökben hullámzik; a vékony, puha bőr alatt játszik az aczél izomzat. Tekintetök szelid és büszke, szinte emberi. Taglejtésök merő kellem és előkelőség, mint ez vele jár a telivér lovak arisztokracziájával. Megértjük a keleti embernek szenvedélyes ragaszkodását az ő paripájához, melynek nemes tulajdonait dicséri s gondos ápolását megparancsolja a korán.

A piszkos bérkocsik, melyekben vig európai nők s figyelmes frank lovagok ülnek, csak lépést haladhatnak. Elzárt hintókban egy-egy pasa hölgyei s apró csemetéi, az örökös néger asszony karjaiban. Konstantinápoly ebei, amelyek sohasem mozdulnak meg fekvő helyükből s amelyeken kiméletesen lép át mindenki, a gyalog sokaság épp ugy, mint a lovasnak a lova: ezek a kutyák emberségtudással kotródnak el féltett szeméthalmukról most, hogy megindul a parádé, melynek diszét ők nem növelhetik.

Mind több katonaság nyomul előre, mind hátrább nyomatik a nép. Keféletlen szolgalegények, zsebkendőbe kötve a magasrangu gazdáik vállrojtjait s egyéb alkalmi diszjeleit, lohognak a várta felé, hol a sok hivatott közül a kiválasztott közönség szorong. A várta szobájában hüselnek a pasák, várva a nagy pillanatot, midőn a szultán elé fognak járulni, összekulcsolt, remegő kézzel, mint azt megparancsolja a török udvari etiquette.

A katonák sorai között vizet hord szét a zászlóalj itatója, szintén katona. A vitézek réz csészéből rendre oltják szomjukat, melyet ébresztett bennünk a növekedő meleg. Jó arczu, vállas, szép fiuk, akik panasz nélkül türik, hogy hónapok óta nem jár ki a sanyaru zsoldjuk, akik Allah nevével az ajkukon s éltetve a padisáht, derült szivvel rohannak a halálba. Mind egy szálig hősök. A török katona az egyetlen, akinek nevénél a kemény csernagorcz megemeli az ő kicsi, kerek süvegét.

A háromszögü téren a várakozás lágy zsongása kél. Egyik oldalán szétválik a katonák sorfala. Ah!...

Még nem a padisah. Rozzant, nyekergő talyiga előtt nyilt meg a vonal. Homokot hoztak azon a kis kordélyon. Belőle nehány erős kéz gyorsan és ügyesen sárga fövénnyel szórja tele a földet. A rongyos munkások eltünnek ismét. A Jildiz-kösk felől kantáreresztve vágtat alá egy tiszt. Nyomában egy udvari fogat. A fullajtár a várta elé kanyarodik, ahol a hintó megáll.

A selymes ülésen fönn ül egy szőke fiucska, szemben vele egy öreg ur, az ő nevelője és szolgája. A vén ember kirohan az ajtón, hogy lesegítse a szőke fiucskát. Ez ő császári fensége Mehemed-Szelim effendi, a szultán legidősb fia. A télen mult tizenkét éves. Nyájas, vékonyka gyermek, szelid kék szemü. Egy kicsi pasa, arany kardos, arany sarkantyus. Kabátkájának sötétkék posztója nem is látszik, ugy tele van az rakva tenyérnyi érdem-csillagokkal, arany himzéssel. Mindene arany. Tán, mint az én mesebeli királyfim, arany galuskával is él. Olyan unott kis képe van. Pajtása Ali bej - az apró princzek mellé itt is játot adnak - óbesteri rangban van. Ali baba, akinek funkcziói közé az is tartozik, hogy a hátát tartja oda, ha ő fensége rosszalkodott. De az eunuk néni (vagy bácsi?) nem nagyon bántja.

A kis princz hamarosan végig jártatja a kezét a mellén, száján s homlokán; igy viszonozza a tisztelgéseket. - Aztán a szobájába vonul, ahol már várják Csevket, Abd-el-Káder és Ahmed effendik, az ő testvérkéi. Ezek is mind olyan kedves kis pasák. Ugy szerettem volna őket haza hozni a kofferomban vásárfiának. Hogy megörült volna azoknak két kicsi gyermek!... egy haloványka, meg egy pozsgás; fehér rózsa, piros rózsa - szőke kis lány, barna.

Ismét egy szakasz katonaság, mely zeneszóval vonul fel. A karmester ur - Kohn pasa, mert a világon mindenütt van Kohn - kivont karddal vezényli bandáját, melyben kisegitésül egy főhadnagy és kapitány klarinétoznak. Német urak török szolgálatban. Nem kételkedem rajta, hogy a hadseregbeli fegyelem szorosabb mint e zenészeké, akik, akár fenn északon a dronthjemi muzsikusok, szintén nemes függetlenségben játszanak egymástól. Szemben velem egy pompás öreg bej. Gyönyörü viczispány volna, ha kedvező sorsa zászlótartóvá nem teszi. Ezelőtt hat hónappal még a messze Ejub városrészben foltozgatta a hivek papucsait. Az emberséges Musztafa varga ez, aki a padisah parancsára - mert nagyon megtetszett ő felségének - levágta a mustát és felkapta a zászlót. Csakhogy most oda támasztja a mecset falához és pipázik. Zászló az a nagy fehér szakál is, melyet Musztafa bej széles mellén meglenget a szellő, s bástyája az igaz hitnek az ő nagy kerek hasa.

Egy trombita-harsanás, mely keresztülmetszi a zenét, zsongást. A katonaság rendbe zörren, a pasák kirohannak a térre, a princzek aranyos játék-kardjukat kirántva, szaladnak a mecset felé - a legkisebb fönséget ölbe kapja egy főtiszt - az európai uraságok a lábuk hegyére állnak, a frank hölgyek repdesnek az izgalomtól... midőn egyszerre megváltozik a jelenet. Mint mikor valami bolond kéz egybe habarja a paletta festékeit: szürke gomolyba vegyül a nagy közönség. A csapatok gyorsitott lépésben tolulnak át a kavargó sürüségen, a lovasok a gyaloguton vágtatnak el, a hintók, paripák s katonaság közé szorult nézők megrekednek, hogy a következő pillanatban mint a görgeteg omoljanak a többi után. Egy ellenállhatlan erőnek sodra viszi őket. Tűz? Kigyult a város? Ez nem ok a riadalomra. A török hintók - e kereken járó háremek - bársonyos belsejéből női kaczagás csendül ki. Tehát semmi baj. Csak az történt, ami már annyiszor: a padisah - Allah nyujtsa meg az árnyékát! - az utolsó pillanatban arra méltóztatott magát legkegyelmesebben elhatározni, hogy nem itt, hanem a Medzsidjében esik meg a szelámlik. Ez magyarázza a sürü indulást.

E nagy bomladozásban nem hallatszott egy durva kiáltás, nem egy jajszó. Nem volt lökölődzés, lábaknak letiprása, sem oldalbordák roppanása, ami mindennél jobban magyarázza e népnek barbár voltát. És a kutyák a rohanó torlaszok alatt se mozdultak meg a helyükből. Okosan tették. Ha velünk és köztünk száguldoznak, eltapossák őket. S igy az első ember vagy ló után, aki által lépi, által lép rajta mind valamennyi. Egy vakkanásukat sem hallottam.

Odébb mennék, hogy a kocsim után nézzek, de nem lehet. Épp keresztbe áll előttem egy török hintó, melyben vig fiatal hanumok ülnek. Hölgyek, tán épp a szultán feleségei. A müzülmán udvariasság azt parancsolja, hogy ilyenkor hátat fordítsunk. Hanem hát a művelt nyugat fia sokkal neveletlenebb, semhogy ilyenkor ne használja a szemét. Mikor akad megint elém egy hárembeli hintó, tele igazhivő, igéző menyecskékkel? Csak arra volt gondom, hogy a csunya eunuk le ne vágja a fejemet.

Valaki érinti a vállamat. Szent Mohammed! Visznek!... Az én jó öreg kavaszom volt, aki intett, hogy a tömegen át a kocsimhoz vezessen. Mindig szemmel tartott a derék ember s az első résen, mely megnyilt előtte, hozzám sietett.

A festő lapján a bolond kéz habarcsait bűvészi művész ujjak ismét ragyogó szinekre fejtették. Csakhogy a jelenet most még a vonalak biztos rajzával is nyert hatásban és becsben. A várakozás izgalmait elől kezdtük. Szorongás belől is, kivül is; egyaránt részese volt a vállam, meg a lelkem. Oly szivesen bocsátottam volna magam elé Dufferin lordnak a szép kisasszony leányait! De itt meg a végzet kárhoztatott keleti udvariasságra: meg sem fordulhattam, háttal álltam a bájoló gyermekekhez. Már azt hittem, tétlen merevségben fog vesztegelni az én széles két vállam, midőn egy angyali franczia hölgy erkélyi méltóságra emelte azokat s átnyujtotta rajtok fürtös kis fejét, mialatt folyton vigasztalóan, csicseregte fülembe: »C'est seulement pour m'appuyer, monsieur«. (Mi egyébért is támaszkodhatott volna rám?) »C'est pour voir le Grandturc!« tevé hozzá fölvilágositás okáért.

Alig hogy a rozoga talyigákból kilapátolták a sárga homokot - itt is fölhintették a tért - öt rongyos hamál rohan felénk a várta lépcsőihez, selyem zsölyéket és pamlagokat emelve, melyeket most hoztak a palotából a »német szultán« és a »szultáne« (Rudolf és Stefánia) számára. Nagy mozgás jelenti közeledésüket. A ragyogó négyes fogat ostorhegyese orral érinti a hamál turbánját, aki az utolsó zsölyét viszi. Hát ez törökösen van igy.

Éles trombita-jel. A sejk-ül-Izlám fehér kaftánja fölvillan a mecset előtt. A kövér szent ember előre görög, a katonaság merev sorba rögződik, a banda rázenditi a »Stella confidente« indulóját, a fönséges fiucskák kivont karddal átpörögnek a friss hányásu fövenyen, a legkisebbiket itt is ölben viszik a vén katonák felé, akik elé oda állnak a padisah gyermekei, hogy üdvözöljék a kalifát, a császárt, az ő édes apjukat. A Jildiz-kert zöld kapuja megnyilik. Tündöklőn felszerszámozott arabs paripák egész ménesét vezetik le az albán lovasok a partról, hogy a szelamlik után a visszatérésre válogasson köztük a felséges ur. Utánok fényes vonalban következik parkja az udvari hintóknak. A szultán feleségeit hozzák bennök. Nem messze tőlünk megállnak. A lovászok gyorsan kifogják a lovakat és zárt helyre vezetik. A hintó salonná változik, melynek elmés lovagja az eunuk, aki az ablakon betámaszkodva, messze hallszó röhögéssel dobál sárga czukorkát a hölgyek és gyermekek ölébe, s tele erszényeket nyujtanak be, amelyekből szertartás után a kicsinyek ezüst pénzt fognak szórni a dervisek és kolduló hadzsik felé. A nyitott kapuból ismét hintók jönnek, ajtajukon a nap fölött sugárzó félhold czimerével. Üresek. Hátha a szultánnak majd kocsin tetszik visszatérni? Gyermeki kényeztetés, mely szeszélyessé neveli a férfiut is. Erre a kapu ismét bezáródik. »Quand le Grandturc va-t-il venir?« sipogja vállaim fölött a párisi asszonyka.

A mecset vékony tornyának járókáján, magasan fölöttünk megjelen a fehér hodzsa, két kezével megszorítva a két füle tövét. A »bőrharang« messzecsengő tenorban rázenditi Allah és az ő boldog fiának, a kalifának dicséretét. A »Stella confidente« ötödször fordul, a tér közepén két pasa ezüst csészékben meggyujtja a tömjént, a zöld kapu fölpattan... s körötte nyüzsgő rabszolga-nagyok széles karikájában, hószin arabs ménnek drágaköves nyergében, lépést közeledik a padisah, kétszáz millió igazhivő léleknek ura, három világrész királya, az Izlám fölszentelt pápája, a halavány Abdul-Hamid.

Sok mindenféle mendemonda, tulzás, pletyka, hamisitás szivárog ki a palotából a nép közé, a város apró viskóiba s a ravasz európaiak magas házaiba. Mennyi igaz mindezekből, azt tudni nem lehet. Hanem egy dolog minden embernek a szemébe szökik, aki látja ezt az uralkodót.

Ó, nem az a daczos pillantás ez, mellyel a bikanyaku, domboru mellü Abdul-Aziz pillantott végig a silány tömegen. Nem az Abdul-Medzsid mozdulatlan, merev arcza, az a nézés nélkül való, csak látó szem, mely előtt nyüzsgő hangyabolynál nem egyéb a hivők leboruló serege; aki még gondolkozni sem látszott s kinek tekintete, mint valami extatikusé, egy test nélkül való, megfoghatatlan vizión révedezett. Aki a Bejrám ünnepén ugy ült ott az ő arany trónusában, mint egy isten, kinek nincsen semmi vágya; kinek a legbüvösebb álom is izetlen valóság s aki lassankint megjegesült az egyes lény kiváltságos magasának fagyasztó ormán, ahonnan alaktalan ködbe hanyatlik le előtte a föld s a legmagasabb fő is alig érte szattyán papucsának a talpát.

Nem! Amint a két biboros albán csatlós vezette az Abdul-Hamid lovát, mely tajtékkal hányta tele a maga aranyos zabláját s a két legény drága ruháját, kényesen hordva fölséges gazdája terhét: e sáppadt férfiun megesett a szivem. Amoda fehérlik egy nagy, fehér palota, melynek zárt ablakai váddal és fenyegetéssel néznek föl hozzá. Ott ama sarok-ablak mögött fojtották meg az ő nagybátyját. »Kutya!« dörögte rá Hasszán pasa az ő kegyetlen haragját; »te kutya, te ebfia! Nem vagy többé sem császár, sem kalifa! Véged van!« És torkon ragadta a nagyurat. Abdul-Aziz térdre borult. »Kegyelmezz meg, te nagy, te emberséges Hasszán, jó vitézem. Ne bántsatok!« Megfojtották a padisáht s a Csiragán mellé, abba a kis házba vitték, ahol ki volt teritve. És összehitták a frank orvosokat. Csak az ajtóban állhattak meg a fegyveres őrök előtt s óvatosan dugva ki fejöket a válluk közül, arról a leboritott halottról, kinek csak szederjes arczát látták, kiadták a pecsétes visum repertumot, hogy igenis, azzal a kis angol ollóval csipte föl nyakának ereit, amitől meg is halt. Eltemetni aztán fejedelmi pompával temették el. A kevesek közt, akik őszintén elsiratták, volt Abdul-Hamid. Összeszorul az ő lelke, ha rágondol elődjének iszonyu végére... S ugyancsak abban a palotában ül fogva Murád, az ő bátyja; vagy tán el van temetve az is. Ki tudja azt? A török palota-őr hallgat, és hallgat a föld és a viz. De sokan mondják, hogy él. Maga ődöng egyedül a száz aranyos szobában; főznek neki jót és bőven; kijár neki az illatos, apró levelü dohány. Láthat vizet és eget. S tartanak neki nehány szép feleséget. Hát nem elég az?... Mikor ellakott ennyi paradicsomi örömmel, s elunta még a borostyánkő olvasó forgatását is, lemegy a vártába a katonák közé s azok a jó fiuk mesélnek neki s játszanak vele koczkajátékot. Csak akkor fogják rá mély tisztelettel a revolvert, ha közeledni talál az ablakhoz. S a személyének tartozó hódolattal agyába is szalajtanák a golyót, ha a küszöbre merne lépni. De hozzá nyulni nem szabad. Murad elérti az egyszerü intést, visszasompolyog a száz aranyos szobáiba, rádől a legpuhább divánjára, nagyot szí a csibukjából és hosszat gondol, ha ugyan van hozzá való esze. Mert azt is beszélik, hogy nincs. Hiszen egyszer olyan őrülési roham érte, hogy görög hivének segélyével meg akart szökni, kinek hajója a Csiragán palota márvány lépcsői előtt ki volt már kötve.

Mindig ez a két sötét alak, a megölt nagybátya, az eltemetett élő testvér, bolygatják a padisah nyugalmát. S amióta felkapott a nihilistaság s a szocziáldemokráczia, a fenianizmus meg az anárkizmus, a fekete meg a vörös kéz: álma meg van zavarva... És harsog egyre a »stella confidente«, most már tizenharmadszor. A hű katonaság orditva a »csok jasa padisáh«-t vonul el a szultán bánatos szeme előtt, s felvonul a szerecsen zászlóalj is recsegő zenével. A fejökre zöld turbán van csavaritva, arczuk ragyog mint a fényezett ébenfa. Hősök ezek is mind egy szálig: a békében alázatos, szerény, zajtalan legények, a csatában rettentő vérszomjasak. - S hogy igy elléptek mellettem jobbra s balról ismét előkerültek, s mivel a »stella confidente« már huszadikat fordult: e fülkábitó és szemkápráztató jelenet alatt egy pillanatig azt hittem, az »Aida« második fölvonását nézem.

S mégis, mily szintelen e jelenet ahhoz képest, ami volt hajdan. »Egy nagy tulipános kert, mondja Edmondo de Amicis. A mai török császár kerüli a régi pompát, mint az elhanyatlott nagysággal való szinpadias kérkedést. Mit szólna egy-egy néhai szultán, ha brusszai vagy stambuli márvány sirjából feltámadna, látván az ő elfajult unokáját amint az arczátlan idegen előtt mutatkozik, turbán, kard és drágakövek nélkül? Szégyenletében elpirulna és megvetése jeléül selyemfogó damaszkusi pengéjével egy suhintásra vágná le a szakálát, ami az ozmánnak a legkegyetlenebb meggyaláztatás. Valóban, nagy is a különbség a mai és az egykori szultánok között, kiknek neve a tizenkettedik századtól a tizenhetedik századig tompa mennydörgés gyanánt zúgott végig Európán. Ezek egyesitették magukban fajuk szépségét, fiatalságát és erejét. Nem csak élő képei voltak az ő népüknek: de önmagukban és önmaguk által is magyarázzák az ozmán birodalom hatalmát. Ozmántól II. Mohamedig: e háromszázkilenczvenhárom év lefolyása alatt, mily tündöklő sorozata az uralkodóknak, akik, a kor föltételeinek s a faj sajátságainak betudásával, komoly és bölcs fejedelmek voltak. A szultán néha ijesztő, de sohasem igazságtalan, ellensége iránt gyakran nagylelkü és jóltevő, erőtől duzzadó, vitézségtől ragyogó alak; »valóságos arszlán mindenik, akinek orditása megreszketteti a világot«. Abdul-Medzsid, Abdul-Aziz, Murád és Hamid szintelen árnyak ama rettentő ifjakhoz fogva, akiket a tatár vérnek virágjából való tizennyolcz éves apa nemzett - s a görög, persa vagy kaukázusi szépségből fakadt tizenötéves anya megszült. Alig tizenhat évvel már hadakat vezérelt s tartományokat kormányzott, s jutalmul a saját édesanyja vitt neki rabszolgálót, szépet, forrót, mint maga. Ám a szerelem gyönyöre nem apasztá elméjét, nem fogyasztá testét. »Lelke vas, izma aczél!« énekli a költő. Arczra is hasonlitanak egymáshoz. Magas homlok, merészen vont s egymásba futó szemivek, alattok a puszták fiának titokzatosan sötét kék szemével s a piros száj fölé hajló orr, »mint papagáj csőre a fölmetszett megy fölött«, s fekete, selyem puhaságu, sürü szakál, melyet a költő majd Allah sátrához, majd a dicsőség lobogójához, majd meg a szerelem ernyőjéhez hasonlit, mely alatt bátran él a nő és boldogan; vagy a köszáli sas szárnyához, amely lenge, de erős. Karika-lába nyomásától fájdalmában felnyihog a tagos turkmen ló. Karja hosszu, keze nagy, tenyere kemény, marka öblös, ökle buzogány. Nyilasainak vas fegyvere játék az ő ujjainak. Nevei: bajnok, hős, istennyila, csontzuzó, vérontó. Allah után első gondolata a harcz, utolsó gondolata a halál. Nem hadvezéri lángelme, de elhatározása gyors - s ez a csatán sokszor többet ér - vakmerő és szivós. Turbánja kócsagos forgója, skófiumos bibor kaftánja már messziről fénylik s dörgő haraggal kergeti vissza a szerb vagy magyar ütések alatt megrendülő sorokat, s ha nem használ szava, fogja a korbácsot és csauszjaival hajtatja őket; s akiket elől nem talál a vérező csapás, megérezik a szétroncsolt derekukon. Átúszsza a folyót, meglóbázva párolgó vasát; arra nyargaltában lóhátról kapja le a gyáva vagy tétlen pasákat s kirántja őket a nyeregből; s az ádáz tusa hevében akár le is ugrik a paripájáról s piros rubinttól ragyogó tőrét markolatig döfi bele a megfutamodó katona hátába. Ha maga sebesült meg s érezte élete fogyását, fölvágtatott a halomra, hogy lássák janicsárjai az ő halálra vált, de még mindig parancsoló, még mindig fenyegető arczát, mig odarogyott, felordítva a haragtól, de sohasem a fájdalomtól.

Ah, mit érezhettek a feslő leánybimbók a cserkesz hegyek fehér, a persa rónák sötétpiros rózsái, midőn először, a nyert csata estéjén, bíborba vont sátornak elfátyolozott illatos mécsvilága mellett lépett eléjök a diadalmas szultán, egy isten büszkeségével, vértől s győzelemtől ittasan, hogy kettős mámorát megtetézze a szerelem füszeres csókjaival! De ekkor, ugymond az én költőm, az arszlán megjúhozott, szelid lett és gyermeteg, s roppant markaiban gyöngéden szorongatá a patyolat apró kezet s a kertje virágairól, tőrének gyémántjairól, kardja gyöngyeiről, erdeinek dalos madarairól, a Marmaratengeren fölcsillanó hajnalról, a Magyarország felé leszálló nap alkonyáról vett ezer költői hasonlattal élt, hogy a remegő rabszolgáló szépségét dicsérje vele, mig ez, neki bátorodva az édes, enyhe beszéden, a maga szenvedélyes, képes nyelvén igy szólt: »Fejem koronája! Életem dicsősége! Én hősöm! Szerelmes, rettentő uram! Ragyogtasd felém a te arczodat! Kövessen a győzelem mind odáig, valamerre a lovad elviszen, és nyuljon ki a te árnyékod fénye kerek e világon. Lennék rózsa a turbánod forgója mellett; lennék pillangó, hogy szállhatnék homlokodra, én győzedelmes, édes uram!« S ekkor, suttogvást, a karjaiban nyugvó kedvesnek gyermeki mesét, aranyos regét beszélt aranyos palotákról, a hajdan hőseiről, mig a szultán vérmes agya köré lágy szálait szőtte az álom s künn a sátor előtt mély nyugalomba merültek a vad katonák.

Hej, az akkori szultán a hárem küszöbén ott hagyta a puhaságot, s a szerelem gyönyörei csak növelték bátorságát és tűzét. Szelid volt a női szobában, kegyetlen a harczon, alázatos a mecsetben, büszke a trónuson. Onnan hangzottak le nyelvének ragyogó hasonlatai s harsogott alá mennydörgő fenyegetése. Minden egy mondása visszavonhatatlanul hirdetett háborut, emelt a szerencse magasára egy embert, görditette lábaihoz egy másiknak a fejét, vagy tüznek és vasnak pusztitó viharját eresztette rá valamely zendülő tartományra. E szultánok mint a szélvész rohantak Persiából a Dunára, Arabiából Maczedoniába. Csatán, vadászaton, szerelmi örömökben nyiladozó ifjuságuk lángzó, merész férfiasságra vált, melyet követett az erős, életbiró öregség, midőn a paripa véknya nem érezte lazulását a czomb nyomásának s a nagy ur kezében nem lódult meg a nehéz kard.

De néha megesett, és nem is hanyatló aggságában, hanem izmos ifju kora delelőjén, hogy hirtelen győzelmeinek duzzadó teljében lepte meg a szultánt emberfölötti hatalmának s felelősségének nyomasztó érzete; megragadta szorongó szivét a földi nagyság emésztő magánya, lelkére rászállott halandó voltának árnya s ekkor minden érzelmével istenhez fordult; a sötét czipruslombok alatt andalogva, költött és zengett kegyes dalokat s járva a tenger partját, hallgatá a habok intő zugását, ajkainak ájtatos rebegésével morzsolgatva a korán szuráit; sőt, Allah nagyobb dicsőségére, széditő tánczban kerengve a forgó dervisekkel, szőrcsuhában vezekelve és bőjtölve...

A pasák szedelőzködnek. Jobbára kövér urak s hasuknak szélesre kidomborodó hemiszferája nagyon az utjokban lehet, midőn hajlonganak és vonaglanak a felséges ur előtt. Apró berber lovuk szinte megcsuklik a terhük alatt. A katonatiszt meg a többi kisebb hivatalnok bezzeg nem kövérek! Breughelnek hires torzrajza: »a kövérek és a soványok«, nagyon ráillik Törökországra. A test terjedelme arányban van a viselt hivatallal; a funkcziót a sulyhoz képest mérik ki.

Az országnagyok társaságában, várva a szultán visszatértét, ott van a kiszlár-aga és a kapuszi-aga, amaz a fekete, emez a fehér eunukság főnöke. Az operettekből - a honnan sokan épp ugy tanulták meg a mythologiát mint az ethnografiát - ismerjük ezeket a meredek turbánu, haragos bácsikat, a hárem őreit. Ha nem is egészen olyan, de nem kevésbé figura emberek az istenadták. A kiszlár-agaszi rútsága, aki éppen Széchenyi pasának int a kezével, megrázó. Vastag fekete ajka mint egy vérrel duzzadtig jóllakott óriási piócza lóg alá s szétlapitott orra, hasonlatos az üszkös tüdő roncsához, mint a kocsonya reszket a szája fölött, melyből sárga fogak lapátjai csattognak vigyorgó nyájassággal Ödön grófra. A kapuszi-aga még csunyább, mert ennek rutságát nem enyhiti a néger feketesége. Szürkés, puffadt arczának laza bőrét ezer apró ránczba szedte a kor s az irigység. Nagyon hasonlit egy gonosz vénasszonyhoz. S ez a két szörnyeteg hatalmas személyek. Övék a Mekka és Medina jövedelme. A czimök »altesse«, s a nagyvezirrel egy rangban vannak. Roppant gazdagok s csinálnak esőt és szép időt a szerájban, bár befolyásuk már csökkenőben van. A szép leányokkal együtt kerülnek a vásárra e boldogtalanok. Mert egy-egy háznak titkos zugaiban virágzik még a rabszolgakereskedés, bár tilalmas. De hát, amit nem a korán tilt vagy parancsol, annak itt semmi sulya. A legocsmányabb pénzvágy ejti áldozatul a fiút. Láttam egyet a Zsófia-mecsetben, ki az arany mozaik kifeszegetett koczkáit árulgatja, akiről nem tudtam, tizenöt éves fiu, vagy hetvenöt éves aggastyán-e? Ha kedvez neki a szerencse, hárembe kerül. Az ő kezében szövődnek csomóba az összeesküvés szálai. Arany boritja vagy vér; kegyencz, áldozat vagy bakó. Mint a kisértet áll ott a fejedelmi szék árnyékában, vagy szemét oda tapasztja egy titkos ajtó kulcslyukához. Meddő szikla az életkedvnek pezsgő tengerében. Őrzője egy boldogságnak, melyet soha el nem érhet. Se hazája, se családja, se neve. Élete folytonos gyötrelem. Ha nem szolgálja a nők intrikáját, gyülölik mint árulkodó kémet és kegyetlen börtöntartót. Szivének nagy ürességébe, melyben nem verhetett gyökeret a szerelem, beveszi magát a gyülölet penészgombája. Egy forró érzelme van csupán s ez a boszú, amért kincsei mellett is kitagadottja a világnak.

A két nagyur fölkap a lovára s puha testük szétomlik a nyeregben. Sajnáltam e gyönyörü állatokat, hogy ilyen disztelen terhet köll hordaniok. A szultán phaetonba száll, melyet maga hajt, és - ó csufság! - a vastag pasák gyalogszerrel poroszkálnak utána, de szerencsére csak a Jildiz-kert kapujáig. Még a plevnai hős, gházi Ozman pasa is csak ugy ügetett ő felsége mögött, mint a nagyvezir. Az európai pasák e futtatás alól ki vannak véve.

A következő perczben a festéklapon ismét összeszürődnek a ragyogó szinek egy nagy sárga porfelhővé, mely mindnyájunkra ráborul. A koldusok oda rohannak a kis princzek hintaihoz, akik tele marokkal szórják ki az ablakból az apró pénzt, mint édes apjuk a nagyot.

Hogy odaát az ázsiai parton meg-megálltam egy müzülmán boltja előtt: akárhányszor eszembe jutott Egedi Kása Mózses uram, midőn egy korai utasnak, aki az egész sajtot meg akarta venni tőle, azt felelte, hogy: »Nem löhet, másnak is kő«.

Ott ül egykedvüen a török ember is a boltjában, a széles fa divánra terített puha szőnyegen maga alá vonva lábszárait és szüntelen pörgetve a borostyánkő-olvasónak simára csiszolt öreg szemeit. Nargiléje csövét, melyből a »dohan tombeki«-nek vízzel hűtött füszeres füstjét szívja magába, kényelem okáért a karja köré csavarja. Rá nem emelné tekintetét az előtte megálló vevőre, annál kevésbé kinálná meg. Ha pedig a tudatlan gyaur alkuvásra fogja a dolgát, Muszli Daud ben Ibrahim, föl se pillantva, csak legyint a kezével mintha azt mondaná: »Fel is út, alá is, van még boltos elég ebben a görbe utczában, de még több a bazárban. Isten hordozzon magával az ő nagy kegyelmében - mas Allah!«

A török bolt nagyban különbözik az európaitól. Többnyire csak fülke az. Nem terjedelmesebb a nálunk szokásos kirakatnál, azzal a különbséggel, hogy a török bolt külső polczán kevés áru van kitéve, de annál dúsabb, mentől beljebb kerülünk; - míg arra mifelénk akár hány boltot tudok, melynek minden vagyona a hatalmas tükör-lemez mögött czégérkedik s ahol, mentől sötétebb a sarok, annál több a semmi. Keleten a vevő rendesen kívül szorúl az utczán a polcz előtt, melyen ha akad is egy-egy értékesebb darab, az minden kereskedői kaczérság nélkül van oda kitéve.

Legtöbb a dohányos bolt. Aranyos hullámzásu, sárga selyem finomságában, omlatag halmokban remeg ott a javas, melynek füstje rózsa-illatú, a csipős aklö s az erős szer. Aki most járna arra közűlünk, aligha gyönyörködhetnék már ezekben a dohányos embert különösen csábitó garabókban és hordókban. Mert épp az nap, hogy oda készültem hagyni Konstantinápolyt, ütött be a trafik, ez a rettentő monopolium-bacillus, ez az állami bacterium, mely minálunk megmételyezte a dicső debrőit, a fölséges kospallagit s a hajdani czímeres tajtékpipák öbleiben dagadozva serczegett nemes verpelétit - és meg fogja mérgezni a páratlan maczedoniai aklöt is. Abban a pillanatban, hogy a padisah kincstárnoka kihirdette, hogy itt »valódi török tütün kapható« - örökre elpárolgott a valódi török dohány illata.

A dohányzás élvezetét fölötte növeli a müvészet s fényűzés. Drágakővel dúsan kirakott borostyán szopóka, arany fonállal átszőtt nargileh-szár, gazdagon kivarrott és hímzett szopóka-takaró; ezüst filegrán, domborműves, czizelált aczél; sodrott és faragott csodái a türelemnek és tudásnak, növelik a dohányzás élveit. Hihetlen mennyiségekben hozzák e drága leveleket, melyeknek hazája a persa öböltől a ruméliai rónaságig terjed. Janina, Larissza, Jemen, Szaloniki, Szamszun, Trapezunt, Erzerum kövér földjéből fakadnak s velök együtt a megyfa-ág s a jázmin-tő, hogy vegyen tőlök és adjon nekik illatot. Egy szép megyfa-szár, melynek héján nincsen semminemű sértés, karczolás vagy repedés, mely fénylik sötéten, mint a granátszínü selyem - vagy egy jázmin-ág, melynek színe szőke s rovátkai egyenletesek, az ötven piasztert is megéri. Gautier beszéli, hogy a Ramazán ünnep estéin: vezirek, pasák, bégek s egyéb méltóságai a fönséges portának, családias körben találkoznak a tütündzsi boltjában, hogy pipaszó mellett beszélgessenek volt és leendő dolgokról. Egyebek közt arról is, hogy IV. Amurád szultán mily kegyetlenűl üldözte a dohányosokat és kávézókat, ulemáival ördög-füvének hireszteltetve az édes dohányt és a sátán babjának a füszeres kávét, mely nélkül török embert képzelni sem tudnánk ma.

Hosszan álldogáltam néha én is valamely csibuk-boltos előtt, a Top-Hané mögött a perai magaslatra vezető másik széles utczán, hová a csodák e városának számos temetői közül egyik oda intett magához hosszú cziprusainak bánatos barnazöldjével és sirköveinek aranyos és azurkék tulipántjaival. Szikár, gyér szakálu aggastyán guggolt az ajtóban, vércse-orrú, sárga szemű öreg, aki száraz, bronz fényű lábával egy nyirettyűt mozgatott föl-alá, mint valami lábbal hegedülő vásári virtuóz. E vonó egy sodrony-szálat hozott mozgásba, melyen kápráztató gyorsasággal forgott a finom megyfa-ág, melybe, magyarán szólva, »lelket« fúrt az öreg nagy óvatosan és szabatosan. Mert Törökországban igazán születni kell a pipaszár-sütésre s a drága vesszők furására nem vállalkozhatik akárki fia. Inasa, egy piros arczú süheder, a kevésbé értékes ágakat furkálta. Közbűl apró cziczák hemperegtek a puha fürészporban; a boltocska sötétlő hátuljában, egymáson rostélyformában keresztűl rakosgatva a nagyolt ágak. Olyan kép, mely vásznon kincset érne, s amely, egyes változatokkal, ott van bekerítve minden utczasarkon.

Húsz-harminczezer forint értékű csibuktartó nem ritkaság a birodalom nagyjainak s nábobjainak szobájában; valamint nálunk is egy-egy tehetősb táblabirónak a pipatoriuma is nagy vagyont reprezentált régente. Tudok egy megyszínre szívott, hegyes kupakú tajtékpipát, melynek százötven hold televény szántóföld volt az ára. Ma már olcsóbb a pipa és drágább a föld.

A dohányboltosok mellett sorakoznak az édesség-árulók. Egyiknek czégére egy czukorból való gőzhajó, mely okádja a fekete pamutfüstőt. Vaksi tükörbe van ékelve, mely a Bosporust példázza. Igazi mézeskalácsos szobrászat nyilatkozik abban a gyöngyszemű, keletlen hím-oroszlánban is, melynek zöld sörénye s rózsaszín farka van. Ezt követik és környezik a lanyha melegen szikkasztott sávos czebrák, üveg bóbitáju madarak, marczipán lábakkal és csokoládé szárnyakkal - akár csak a teréznapi bucsún látnám őket, élénken emlékeztetve a hajdani magyar kártyára is, melynek egyik tuzján zöld sugarakkal pompázik a kelő nap. Ez nyilván egy régi mennyei kijelentést ábrázolt, tán valami zölden lángoló tűzoszlopot, mely a magyar embert bele vezeté az ő kedves pusztájába, hogy annak megnyugtató síkján csöndesen szemlélgesse és malasztjára fordítsa az égi jelt.

Itt mérik a jaurtgd és kajmakgd is. Olyan tejkocsma-féle ez a bolt, mint láttam a svéd Smalandban, hol a kormány rendeletéből támadtak, mely szigoruan kizárva onnan minden szeszt, az alkoholismustól megrontott népséget igy akarta megmenteni az elpusztulástól, ami sikerült is, mert ez a tartomány 30 év óta ismét a legvirágzóbbak közé tartozik.

Előttem, ismeretlen módon sűrített meleg fagylalt, vagy ha ez jobban tetszik, édes kocsonya reng az öblös fehér csészékben, s a rétes módjára göngyölitett ránczos tejszín, mely apró szölővel, mazsolával, mandulával van díszesítve és megjavítva. A kajmakdzsi tarkára pingált fakanalat ád melléje - szakasztott mását a nálunk használatos tulipántos fakanálnak - s a vendég állva, vagy guggon ülve fogyasztja e részint hűsítő, részint laktató ételeket. Női látogatók is kerülnek, s ezek a bolt hátuljában a függöny mögé siklanak s ott jaurtoznak. Egy magasan kikönyöklő ragyás kőre állva - bevallom bünömet - átsandalitottam e bolti hárembe, hol négyen voltak nők, akik jóízű csevegéssel költötték el az uzsonnát, míg az egyik a tükör elé állva fonta be fiatal arczát a jasmakba, melynek hosszan lelógó végeit egy kis cselédlányka, a boltos gyermeke, nyujtotta föl az asszonyságnak. Nagy tiszteletlenséget követtem el, ezt cselekedvén. De aki ottjártában önök közt megállhatta volna, az dobja rám azt a nagy követ, ahonnan leskelődtem.

Abban az utczában, mely az Arany-Szarú mentében huzódik az Édes-vizek felé, a sirkő-faragók telepedtek le. A közel Prinkipo-szigetek bőséges márvány-bányái olcsón szolgáltatják a kitünő követ, mely Szkutari, Sztambul, Ejub, Galata s Péra számtalan temetőinek cziprusai közt villan fel. Ott folyton kopog a kalapács és csikorog a vésű; a szikrázó fehér por, mely arra minden-felé lebeg, olvadhatatlan hó gyanánt hull reájok. A faragók mellett sürögnek a sirkő-festők. Ragyogó színekkel vonják be a kész márványemlék fezjét, turbánját, pillangóit és virágait, és arannyal futtatják be a rá vésett kórán-verseket. Amely kövön szőlőfürt, búzakalász és galamb van feltűntetve, az női sir fölébe kerül, mint jelképe a bájnak, a szendeségnek és termékenységnek, Itt vájják a márvány medenczéket is, melyek valamely kertet, kösköt vagy szobát fognak díszesíteni, hogy magukból kilöveljék a szökőkút hűsitő sugarát, vagy magukba fogadják a gyakori mosakodásra szükséges vizet, mert a Keleten a tisztaság a kegyesség magasságára emelkedik, az istentiszteletnek a kifejezése.

A sirkő-faragás gyászipara egy csöppet sem látszik szomorítani művelőit. A müzülmánban a halál nem költ rémületet, még csak bánatot sem. A sok temető közelében hozzá törődött e gondolathoz. Gyászruhája, mint általán a keleti népeké, nem fekete, hanem fehér, és fehérben is temetkezik, mint nálunk a zsidó. (Zsidó alatt az ó-hitűt értem. Különös, hogy magas északon, Norvégiában, a népet szintén fehérben láttam gyászolni.)

A sirkő-faragók folyton el vannak foglalva, a megrendelésnek soha sincsenek szükében, a halál igen jó »kuncsaft«. És köröskörül pezseg, forr az élet az ő ezer meg ezer nyilatkozásaiban. A zöldségárús harsogva kinálja a Kiósz szigetéről hozott hatalmas gyökereit, a nagyfejű kárfiolt, a karalábét, fehér czéklát, uborkát, articsókát, babot, borsót, olaj-bogyót. Ott serczeg a parázs fölött a hal, a hús, dagad az olajban főtt nagyszemű bab, amodább hordozza imént leölt ürűjét az ambuláns mészáros, körtés mérlegnek a kampós szegére akasztva egy-egy darabot, mialatt folyton úgy kiabál, mintha őt nyúznák, pedig ő nyúz. A hátszinből már hasit, mig a gerinczről most fejtegeti az irhát. Nyomában egy örökké éhes kutya-falka, mely a le-lehulló csont-szilánkot vagy húsfoszlányt mohón kapja föl, de orra hegyével sem meri érinteni az ürüt, mely lehántott vérző fejével sikálja a földet, amint a mészáros czepeli tovább-tovább a vállán, mind amig teljesen lefogy róla. Oly kisértő közel érhetnék e boldogtalan ebek a pecsenyét, de tartózkodnak; pedig soha kéz meg nem fenyíti őket. Erre felé a kutyában is van emberség.

Nézem a jó öreg Juszufot, a babus-foltozót, kinek alacsony ajtaját mint messzevirító tulipánkoszoru foglalja be a sok sárga, kék, piros és zöld papucs. Turbánja félre csúszott, tar koponyáján gyöngyözik a verejték, ókuláját madzag-kantár tartja meg széles orrának a gömbös végén; keze büzlik a csiriztől, lelke illatozik a boldog nyugalomtól. Mellette egy ifjú gyalulgatja a fa-talpakat: a török kalucsnit, nagy csattogással méregetve össze kettőt-kettőt, ha elkészült, egyik magasabb ne legyen a másiknál. Erre fordúl éppen a hal-árús is. Hálójában csodálatos alakú tengeri állatok tapadnak egymáshoz, nyirkos lapjaik ragadós pénzeivel terjesztve azt a bizonyos érdes ívás-szagot, mely sajátságuk. Az öreg varga egy halom csikot váltott magához, amiből bőven kitelik majd a négy órai délebéd.

Ami az idegent elsőben is megüti Konstantinápolyban, az, hogy asszony, lány nem áll sátort, nő nincs a boltban. A nő nem dolgozik, nem keres. A szülést s dajkálást kivéve, mindent a férfi-cseléd végez. Csak egyszer láttam törődött agg némbert megczepekedni egy kassal. Minden török feléje fordúlt, megállt és csodálkozott. Oda néztem magam is - a kas üres volt. Azzal tűnt fel, hogy terhet emel. Nagyot bámultam ezen a csodálkozáson.

Ha nőt nem látunk eladni, annál többet látunk vásárolni. Bokorban állanak meg a bolt előtt szerecsen szolgálók kiséretében, akik egy nagy zsákba dobják bele a vásárfiát. A vásárolgatás nagy mulatságára szolgál a török hölgyvilágnak. Alkalmat nyernek más emberi teremtéssel, más férfival is társalogni, mert az urával végre is rég kibeszélte magát minden asszony. De ezek a séták inkább a középrendü nők mulatsága. Az előkelő pasánék, vezirnék, vagy a padisah feleségei: a kadinék, házhoz hordatják az árút. Kevésbe mult, hogy egy hazánkfia, aki Perában telepedett meg s a palota főszállitója, be nem segített engem is a Jildiz-köskbe. Csak szerezzek a fejembe fezt s aztán viszek a hátamon egy halom katulyában csipkét, szalagot, virágot s egyebet a háremnek féltve őrzött, közelíthetetlen tündérasszonyainak. Abba múlt, hogy szerencsémet bolond fővel elbeszéltem néhány akkoriban Görögországból megtért magyar atyámfiának. Uczú, azt megcselekszik ők is! Rohantak az udvari szállítóhoz s terpedt paraszt ravaszságukkal meghiusították az én katulyás diplomácziámat. De az vigasztal, hogy siker esetén se lett volna szabad fölemelnem szemeimet a padisah választottjaira; mert lerántani a saisi képről a fátyolt, az koránt sincs még olyan veszedelmes, mint a hárembeli istenasszonyok édesen bóditó légkörében csak a ruhájok hurczának a legvégső fodrához is értetni pillantásunkat. Hiszen a keleti udvariasság kódeksze szerint az az igazi művelt férfiu, aki, ha nővel találkozik, a szemét lesüti.

A Validé-Szultána mecsetje mögé kerülve: erős kapaszkodón, födeleikkel egymást érintő házak szűk során feszülve át, egy kőkapu előtt állok meg. Rozsda-barna koczkái közül kihajt az iszalag, vidám zöldbe vonva a vén kődarabokat. S megnyilik előttem egy hosszú, hosszú, födött utcza, melynek vége homályba hanyatlik. De valameddig ellátok: tele van bolttal, emberrel és kutyával. Az illatok és fűszerszámok bóditó emanacziója csap felém. Ez az egyptomi bazár, ahol Indiák, Sziria, Arábia és Egyptom esszencziái, írjai, zsírjai, labdacsai, koczkái, porai és pasztillái vannak fölhalmozva. Ezek jobbára titkos erejű orvosságok és toilette-szerek az odaliszk szemetüzének növelésére, a férfiszakál fényesítésére, a női száj szagosítására, gyönge pasák erősítésére, boldogtalan feleségek elandalítására, dohányosok boldog elkábítására, itt, az álmok és álmodozások, a feledésnek, az elvilágosodásnak e végtelen városában. Néhány percz mulva megnehezűlt az én fejem is. Még a szabadba is utánunk tódul ez a meleg, fojtó levegő az ő ezer jószágával.

Alig bontakozott ki agyvelőm ebből a nehéz atmoszférából, kalapáló rézművesek siketítő műhelyei előtt vitt el utam. Kopogó halántékaimat két kézzel szorítottam oda a koponyámhoz. Mint a forróval váltakozó hideg a bőrre, úgy hat az üldözött orra, midőn néhány lépéssel odább a török laczikonyhákhoz ér: megannyi szurtos apró bolt, sötét fülke és lyuk elé, ahonnan névtelen ételek idegcsavarító gőze hömpölyög felém.

Végre elérem a nagy bazár bejáratát. De még be sem léptem, már megtámadnak és védekeznem köll. Nem újabb szagok vagy zajok, hanem ólálkodó emberek ellen. A főkapu előtt százával lézengenek a kalmárok szemes kémei, alkuszai, emberfogdosói, kik legott fölismerik bennünk az idegent, mindjárt tudják hogy első izben látogatunk el a bazárba s olaszúl, francziául, oroszúl, németül, spanyolul hadarva, igyekeznek rátapintani a nemzetiségünkre. Magyarul egy sem szólított meg. Minek is? Hiszen tudunk mi németül. Mosolyogva ajálják fel szolgálataikat. Aztán következik egy párbeszéd, mely E. de Amicis hű följegyzése szerint így hangzik:

- Akkor hát lemegyek önnel az utczán, hogy néhány jó tanácssal szolgáljak, melyeknek máskor hasznát veheti, ha vásárolni fog.

- Akkor hát beszéljünk egyébről, uram. Régóta van Konstantinápolyban? Meg van elégedve a fogadójával? Van engedélye a mecsetek látogatására?

- De mikor látja, hogy nincs kedvem beszélgetni, hogy nincs önre szükségem, hogy magam akarok járkálni.

A nagy bazár külseje semmivel sem kedveskedik a szemnek. Roppant kőhalmaz ez, tizennyolczezer keskeny, magas boltocskával, melyeknek ólom födelén kínnal szürődik át a napvilág, s apró, kerek vaksi üvegei rá bandzsalítanak a vevőre. Egy roppant útvesztőben, egy külön városban vagyok, melynek megvannak a maga terei, kútjai, mecsetei. És mind erre a nap téveteg világa esik, mintha csak egy rengetegnek sudarain át keresne rést az ő fényének. S e félig homályos, fedett utczákon kocsi jár, hemzseg a nép, nyüzsög az eb, baktat a megrakodott, lomha teve, poroszkál takaros berber paripáján a kövér pasa, nyergének aranyos kápájában néha egy bégető ürüvel vagy mekegő gödölyével. Tán a gyermekeinek viszi haza játékul, vagy ebédre. Oldalán a kard, kezében a kifeszített napernyő s mögötte gyalogszerrel a lohogó néger szolga. Mekkora zaj, mely a mozgó kereskedők orditozó nótájából, vak dervisek jajgató dalából, letaposott kutyák vonításából, a tenger beszéd zsongásából, kaczagásból, sirásból, az emberi és állati torok ezer hangjaiból, szekerek zörgéséből, törött holmik recsegéséből, tépett gyolcsok sikoltásából verődik össze egy nagy zúgássá, melyen, mint felhőn a villám, néha átnyilallik egy-egy süvités vagy gyermeki nyikkanat.

A görög kalmár harsányan hivogat s karjaival élénken motollál; az örmény alázatosan; a persa gentlemani előkelőséggel; a zsidó suttogva. Csak a török ül hallgatagon a boltja küszöbén s legfölebb ha nehéz pilláit emeli ránk. Tíz oldalról is egyszerre hangzik fel: »Monsieur! Mylord! Eccelenza! Caballero! Mein Cherr! (Ez t. i. németül van.) Kyrie! Mosju!« A görög elönt beszédjével, ha nem kérded is. A török, ha faggatod is, alig szól. Kevés beszédü nép ez nagyon.

Minden fordulón ívek, pillérek, hosszú folyosók, sikátorok tömkelege, minden bolt eleje, belseje sürün tele rakva, tele aggatva árúkkal; sürgő-forgó alkuszok, hihetetlen terhek alatt görnyedő hamálok, a kik a »szamár«-on, mely hátukat nyomja, a vas szekrényt is tovaemelik. Ez a »szamár« egy háromszögü párna, mely szíjakkal van a testükhöz csatolva. (Ez is egyik ellentéte a Keletnek az európai renddel. Nálunk az ember ül a szamár hátára, amott meg a »szamár« az ember hátára.) Zajos csoportok gomolyodnak össze meg oszlanak szét, fátyolos nők biczegnek le-föl; de már van köztük, aki az utczára nem babusban, hanem meredek sarku, gombos, rámás czipőben jön s kellemmel szökell át a sok apró csatornán. Ám ez a zürzavar csak annak látszik. Ebben a tömérdekségben van rend és rendszer, s háromszori látogatásra vezető nélkül is boldogul benne az idegen. Minden czikknek megvan a maga kerülete, járása, utczája, sikátora, terecskéje, kutyaszoritója. Mindegyik magában ritkasági gyüjtemény, séta, színi előadás, ahol, anélkül hogy vásárolnánk, mindent láthatunk, kávét is szürcsölhetünk, nőkkel is kaczérkodhatunk s tíz nyelven is beszélgethetünk - ha tudunk. Ez utczák mindegyikében fél napot is eltölthet az ember anélkül, hogy unatkozna; például a szövet- és ruha-bazárban, hol magas dombokba torlódik a szép és gazdag kelme. »Mily szerencse, hogy nem vagyok milliomos! Itt koldussá költekezném!« mondá utitársam, akit nem gazdagsága, de józansága mentett meg attól a szerencsétlenségtől, hogy szegényen térjen vissza Európába. Bagdadi brokát, karamániai szőnyeg, brusszai selyem, hindosztáni gyolcs, bengáli battiszt, indiai és perzsa kazsmir, kairói tarka szövet, madrászi sál, aranyhímes, lehelet-könnyüségű, vörös és kék sávolyú fátyol, minden formáju, szinü, szabásu, egymásba összehangzón vegyülő, bár harsogó szálakkal kivarrt kendő, feredzse, jasmák, bóbita, legyező, abrosz és virágok torlaszai közt andalgok, megrészegedve a vonal, a szinek s a fény szivárványos tündérjátékától. Emitt részei a török asszony öltözetének s a rejtelmes harem szobatitkainak: zöld, narancs-sárga vagy apró jáczintos köpönyeg, amely irigyen borul rá a nő egész alakjára; selyem ing, hímes keszkenő és atlácz öv, melyre soha nem esik más férfi szeme, mint azé, aki nejének ura és parancsolója. Meg amodább hermelinnel szegett piros bársony kaftán, rózsaszin selyem plundra - (a török nő mind gatyás galamb) - ezüst csillaggal tele hintve; fehér damaszk mellény, tele szőve arany tulipánttal; hattyutorkos dolmány, görög, cserkesz, örmény ruha, mind sajátos alakú s mind végig szórva czifrasággal, sujtással. És a Kelet e csodáinak paradicsom-kertjében: angol, franczia és német portéka - akár egy lyrai kötet lapjai között egy számla.

Az ember, az ő hiányzó millióinak lesujtó tudatában, erősen küzködik a rablás kisértése ellen. Hogy vágyam még perzselőbb legyen, a pipakereskedők utczájába térek. Itt vannak még csak a csodálatraméltó csibuk-szárak és nargilék, magadba szívni az emlékezet füstjét, hogy remények bodraiban bocsássad ki azt ismét - mint egy keleti példa mondja. S őrzi e kincseket egy vén müzülmán. Szeme, mint a bagolyé, ki-kitágul, ha valamely kiváncsi közeledik, hogy mindenkibe, aki nem vezir vagy pasa s egy éven át nem szívta vérét egy kis-ázsiai tartománynak, visszafojtsa a szót, ha e metszett, inkrusztált, cloisonirozott, faragott, drágakövekkel bőségesen kirakott darabok árát kérdi.

Megint jó szag, melynek fele is elég, tizezer gazemberséget virtussá szagosítani. A próféta legédesebb gyönyörűsége a nő, a gyermek és az illat. Itt már halomszám hever a czukorka, mely füszeresebbé teszi a csókot, torlódnak az iny-zsongító csöppek s jázmin-esszencziák, drága himzésű bársony tokban. Balzsam, szappany, czédrus- és narancs-viz, mosusz-tömlő, fantasztikus nevekkel; szerelembe ejtő báj-italok, csábitó-kábitó pilulák a kisértés, a megigézés, a ráolvasás, a ráfelejtkezés, a babona, bűvölés, a »kiszmet« ezer és egy éjszakáinak ezer és egy megmagyarázhatatlan czéljaira. Mindez együttvéve oly buja sürüségben áradoz, hogy látni vélem az álmatag, sovár, sötét szemek pillantását, érzem az apró kezek czirógatását és hallom a forró, gyors lélekzésnek s a csóknak puha neszét.

Ki gondolná, hogy e ronda vaczok fakó ládáiban mesés kincsek hevernek? A perzsa gazda a vesénkbe s a vele szomszédos zsebünkbe döfi bele szúró tekintetét s elénk tartja markát, melyben, mint valami barna kagylóban, egymásra pörög a nagyszemü gyöngy, a golkondai gyémánt, az ormuszi zafir s Dzsellalábád rubintja, mely, tagadó fejrázásomra, egy pillanat alatt ismét eltünik. Egy-egy kalmár csoszogva közeledik, s miután gyanakodva nézett körül, a keblébe nyúl, egy piszkos rongy-csomagot fejt ki - s e rút éjszakából hirtelen egy braziliai topáz felhős napja, egy maczedóniai türkiz kék ege, az opál szivárványa, krizolit, agát, granát s a lazurnak szines csillagai ragyognak fel.

Mint kutya a mészáros véres nyomán: a vendégszerző, alkalom-csináló, alkusz, toborzó, szimatoló kém, a boltosnak titkos társa vagy irigye, követi az idegennek pénzes nyomát.

Számtalan utczán, sikátoron át szivósan kisért bennünket egy vörös haju portugál zsidó. Belépett velünk vagy húsz boltba, ahol vásároltunk vagy vásárolni akartunk; dicsérte a másiknak pompás czikkeit; kirázogatott előttünk vagy száz szőnyeget; segítette a polczain mászkáló kereskedőt, újból magasztalva a versengőnek áruit - s mikor megint kiléptünk az utczára, hozzánk hajolva sugá: »Mosju, je vous ferai voir de mioux!« S még mielőtt észrevettük magunkat, már ott ültünk a saját boltja dagadó szőnyegén. Az ajtó kárpitja legördül, s már előttünk illatozott a nargiléh, aranyos csészékben a fekete kávé, mig a kivül rekedt fogadatlan kisérők, mint a prédától elesett farkasok keringtek, várva, hogy kijöjjünk. Lehetetlen leirni azt a szivós türelmet, művészetet, makacsságot, mellyel most, mint pók az arany legyet, kezdte barátomat a hálója fonalaival megkötözni. Eleinte rettentő árakat követelt. Kináltuk harmadát. Betegen csüggeszté le a karjait, kétségbeesésében öklével ütögette a homlokát s nem szólt. Egyszerre szenvedélyes szóáradat, szemrehányások zuhatagja fakadt az ajkain, és »könnyekkel szavában« szivünk kérgét kezdé olvasztgatni. Hogy milyen kegyetlen a »mosju le prince« fordult hozzám, vádolva társamat. »Vannak önnek gyermekei? Apa ön? Ha igen, mért kivánja vesztemet?« És ideadja az árut harmadán, s azt hiszem, nem vesztett bele.

A nagy bazárban jó mélyre pillantsunk, ha Szulejmán korabeli törököt akarunk találni, kinek a fehér turbánja emlékeztet a mecset fehér gombájára. Ott ül az öreg nyugodt arcczal, merev szemmel. Orra a saskeselyü csőréhez hasonlatos, szakálla hosszú és fehér, kaftánja bibor, bő bugyogóját zöld öv tartja. Keresztbe font lábbal ül ott, komolyan és mozdulatlanúl, mint a bálvány. Ha van kelete az áruinak: »Mas Allah!« - dicsértessék az isten; ha rossz a vásárja: »Olszun!« - legyen úgy; és alázattal hajtja meg fejét, mialatt ujjain a »teszpi«, az olvasó szemeit pörgeti, ami annyit jelent ő nála is, mint imádkozni, ezenfelül ábrándozni, gondolkozni, emlékezni. Ez a szikár, a pusztai vándorlás alatt fényes-barnára pörkölődött kereskedő, messze hazájából teveháton hozta drágaköveit s füle körül füttyengetett a turkmen s a beduin ónja. A másik, az a sárga turbános, nemes arczu férfiú: szaidai és szúrai selymeivel lóháton jött át Szirián. Útjában látta Thebe kolosszusait s Egyptom gúláit. Az a szép, halvány mór az Atlantis nyugati lankáiról hozta szőnyegeit. Az a zöld turbános, lesorvadt arczu török kétszer járta meg Mekkát s azóta a »hadzsi«, a szent jelzőt írhatja a neve elé. Három napig étlen-szomjan, a vezeklésnek gyötrelmes gyönyöreiben, háromszor mászta körül a Kábát s elalélt, midőn ernyedt ajkaival érintheté a szent fekete követ. Most rózsa-olajat mér, csöppjét öt gyaur frankon, vagy ötven igazhitű piaszteren. Egy karcsu üveg hajszálnyi lumenjébe bocsátja bele nagy óvatosan ez energikus illatú szüreményt, melyet Kazánlik, Sirász és Jemen rózsa-erdeinek virágaiból sajtolnak az ő számára. Kedves rokonoknak hoztam belőle s azóta kiirthatatlan jószag járja az egész házuk táját, s belevegyül a ruhába s az ételbe, és elhat még a szomszédba is; és amidőn szellőztetik a lakást, annak a csöpp olajnak illata leárad az utczára s minden ember érzi, ha nem tudja is, hogy ez a hadzsi Omer Hejjam rózsaolajából való.

Az a sápadt arczú óriás, aki inkább harczosnak látszik mint kereskedőnek, cserkesz ember; a Kaukázus északi vidékeiről hozta drága prémjeit s úgy sejtem, nem egy kozákot segített bele a minden oroszok mennyországába. Távolabb a lapos képű gyapjukereskedő áll. Athleta ez is. Még nem rég a Timur sir-kupolájának messzenyúló árnyékában végezte imádságát s aztán elutazott Szamarkándból, s turkomán rablócsordák lánczain átvergődve, átkúszva - végig vándorolt Bukharán, átkelt a Holt-tengeren, megmenekült a cserkesz golyóktul, mig egy fényes hajnalon felragyogott előtte, a Bosporus kék habjaiból dicsőségesen kikelve, a kalifa városa: Isztambul. S igazán boldog mégis csak akkor lesz, ha öreg korában visszatérhet az ő tatár hazájába.

Legfantasztikusabb része a bazárnak a czipő- és ruhavásár. Az arabs mesebeli kert nem lehet bájolóbb. A falak tele apró papucssal, bundával, brokát szövettel, rikoltó színű, szeszélyes szabású köntössel, melyeknek dísze ezüst filigrán, arany pikkely, madaras, virágos arabeszk-hímzés, hattyútorok, smaragd és zafir oly gazdagon és vastagon, hogy a drága kelme ki sem látszik a dísz alól. Van itt parányi papucs, a szultán feleségeinek kicsi lábára való, melynek párja ezer frank. Csak arra szolgál, hogy a hárem vastag szőnyegein lépegessen benne, mig a takaros faczipő a fürdő márvány fokain kopog majd, hirdetve a padisáhnak a Dzsemiléh szultána közeledtét. Itt lebegnek föl-alá az asszonyok fehér-fátyolosan, mutogatva inkább mint elrejtve a kedves arczot. Örömmel hallgatom, bár nem értem szép nyelvök puha zengését, hangjok édes hullámzását, mely a mandolin szelid szavához hasonló. »Buni kaczia vererzsin?« (Hogy ez?) »Pahalli dir!« (Nagyon drága.) »Ziadé veremem.« (Nem adok többet érte.) S aztán fölhangzik a gyermeteg nevetés, mely csattog, mint a gerlicze kaczagása.

Legfényesebb a fegyverbazár; legfényesebb s legfestőibb. Kincses muzeumban járok, mely tele van emlékkel, gondolattal, melyek a legendák országába ragadnak. Rendbe fölállítva a sok sajátos, rettenetes fegyver, melyeket az Izlám védelmére forgattak Mekkától a Dunáig. Ragyogó minden-egy darabja. Akár csak most tették volna le őket a Mohammed és Szulejmán szilaj katonái. Mintha e pengékről visszaverődnék ama kegyetlen szultánok, ama könyörület nélkül való janicsárok vérben forgó szemének tüze, akik Ázsiát és Európát levágott emberfejekkel és csonka testekkel töltötték meg. Itt látom azokat a görbe kardokat, melyek keresztül vágják a lebegő pihét s a selymet; itt vannak azok a nehéz buzogányok és tagló nagyságú fokosok, melyek Mohácsnál és Buda alatt a hon »disze virágát« zúzták szét; itt látom az ametiszttel, rubintokkal kirakott elefánt-csont nyelű jatagánokat, melyeknek pengéjébe még bele van róva, hány fejet választottak el a törzsökétől. Ugy rémlik előttem, mintha ez a vén török, éjek évadján, a csatatéren s a bástyák tövében maga szedegette volna össze a holttesteket, melyeket aztán megfosztott s csontvázait ott rejtegeti valahol boltjának sötét zugaiban.

A fegyverek közt a meredek vezíri nyergek skarlátpiros s égszin bársonyból, megtűzdelve félholdakkal és csillagokkal. Ezüst csótár, bibor sabrák, mesés lódiszek fölött lóg a régi albán pisztoly, tölcsérszájú arabs puska, ősi vért, sisak, vésett pánczél, turkomán ij, hóhér-pallos, kétemberes kard. Mindegyik darabnál külön-külön borzongatott annak a gondolata: mennyi bűn, mennyi ártatlan vér, mennyi vitézség és rajongás tapad e ragyogó gyilkos szerszámokhoz.

Aki nem látott a Keleten zsibvásárt - fejezi be rajzolatát de Amicis - az nem szerezhet magának fogalmat a rongyok extravagancziájáról. Itt csordultig szíhatná tele a lelkét Munkácsy. A színek fénye, az ellentétek iróniája, ez az egyuttal szomorú, undorító és mulatságos látvány, leirhatatlan. A hárem kimustrált szoknyái s a kaszárnyák foszlányos egyenruhái mintha azt várnák, hogy festő szeszélye vagy koldus szüksége segitse napfényre. A fogason bukott pasák kiszolgált paszomántos köntösei, dervis-csuklya, beduin-köpönyeg, tele folttal, pecséttel és ökölnyi lyukakkal, melyeket épp úgy szakíthatott a vásottság, mint a golyó: élénken emlékeztetnek a meggyilkolt áldozatok ruháira a törvényszéki terem asztalán. Aranyos hímzés hirdeti ugyan a régi dicsőséget, selyem szál regél még a boldog multról, egy fátyol a szétfoszlott szerelemről - de a többi mind az a volt, melyért a zsidó ád.

A leszálló nap rejtelmes világában mind ezek az ócskaságok akasztott embereknek látszanak, s ha a bolt hátuljába nézünk, honnan egy örmény ravasz pislogása hunyorgat felénk, mialatt befelé hajtott körmeivel a homlokát vakargatja, azt vélné az ember, hogy ez volt az, aki ez áldozatok torkán a hurkot szűkebbre húzta.

És igy vándorlok, ámolygok ajtóról ajtóhoz, utczából utczába, mindig a bazár tetői alatt s nem érem a végét; - csak lelkem-testem lankadása parancsolja a hazatérést.

De hiszen leszáll a nap is. Ez az ideje a kapuzárásnak keleten. A muezzin rázenditi áldását a bazár mecsetjének tornyán, az ajtók becsapódnak, megzörrennek a vasrudak és lakatok - a való mesének vége.

Nem tudom, van-e hozzá jogom török fonákságról beszélnem. Azért, hogy soha Törökországban ember éhen nem halt, hogy nincsen török tolvaj, se török részeg, se bukott asszony, se bank-alapitó, se váltóhamisító: nyugati dölyfömben még nem váltottam szabadságot arra, hogy a mozlimok életét, politikai s társadalmi rendjét fonáknak nevezzem.

De mikor nincsen rá más szavam! A betűt jobbrul balra veti s jobbrul balra veti magát a nyeregbe is. A gyásza fehér. Tiszteletet azzal tanusit, ha a saruit veti le s nem a süvegét emeli meg. A felesége bugyogós, maga szoknyás. A hajnala tíz órára, a dele hat órára esik. A csillagjárási ministérium minden évnegyedben megigazítja a naptárt s az órát, s ehhez a dekrétumhoz szabja hozzá idejét a török ember. Napjában négyszer mosakodik s még se tiszta. A czigánya zsidó, a zsidaja görög, a vasárnapja péntek. Ha helyben hagy valamit, a fejét tagadólag rázza; ha bólogatja, ezt azt jelenti, hogy »nem«! Amikor hesseget a kezével, magához int. A szerelmi dalokat a leány költi és zengi, mert hiszen ő látja meg az ifjút és ismeri azt, aki megvette a szivét - míg a legény se látója, se tudója az Imené, vagy a Fatmeh bájainak. Akkor szeret-é bele, amikor már a felesége? - ezt a mozlim családi élet zárkozottsága miatt nem lehet kideríteni.

Nincs tolvaj köztük, mondám, se haramja. De van kalóz. Ám ez nem tekinti vétségnek az ő kalózságát, hanem polgári foglalkozásnak tudja. Ha vannak sikerei a tengeren, megalkusznak vele. Hiszen végre is mi egyéb Rózsa Sándor mint egy megszorult Maczedoni Sándor? S valljon I. Napoléon több-e, mint egy óriási arányokban kifejlődött Cartouche? A sikernek mindenütt igaza van.

Merő ellentét környez, ahova tekintek. Teljes tagadása mindannak, amit mi vallunk természetesnek. Valami tervszerü, szándékos tiltakozás a keleti felfogás, mind az ellen, amit rendnek s természeti szükségnek tanultunk az iskolában mi.

Csodálatos ez a török! A kormánya forradalmár, maga conservativ. Nehezen lelkesíthető, de könnyen fanatizálható. Mintha valami messze távolban derengő, elmosódó tájakon függene a szeme - ködös, ábrándos gondolatokon járna az esze. Valamennyi bölcselőnek látszik, vagy ámolygó alvajárónak. Mindnyája mereven néz maga elé egy nagy végtelenségbe. Modorában komoly és nyugodt; beszédjében, taglejtéseiben méltóság. Nevelésre, tudásra, semmi különbség a pasa és az ő szolgája között. Ezt föltétlen hűség fűzi gazdájához, anélkül, hogy egy pillanatra is megalázkodnék előtte. Ha szabados óráiban valahol az utczán meglátja az urát, udvariasságból nem köszön neki. Miért is okozna neki alkalmatlanságot vele? Nem-é sajnálatra méltó az olyan európai nagyság, akinek hívei mindenütt bókolnak ahol érik, s akik előtt, viszonzásul, nem győzi emelgetni a kalapját s hajtogatni fejét az elszédülésig? Nincs-e jókora bölcseség a nem-köszönés e fonákságában? A gyöngédség pedig abban nyilatkozik, hogy a férfi hátat fordít a nőnek, amidőn találkozik vele. Nem győztem bámulni a bazárbeli kereskedőt, aki csupa lovagias tiszteletből föl sem emelve a fejét, szolgálta ki a nála vásárló fátyolos hölgyeket, vagy a tej-kocsma csaplárosát, aki lesütve a szemét hordta a jaurtot és kajmakot a nála betérő asszonyok és hajadonok elé.

Mikor nagyon vígan van, nem is maga énekel a török ember, hanem daloltat magának, s nem is maga járja széles jó kedvében, hanem a kerengő czigány lányok hajlongásaiban és szökelléseiben gyönyörködik. Csak egyszer hallottam Jedikulében egy ökrös szekér sátora alatt jajgatva dalolni egy sereg asszonyt és gyermeket. Ugy látszik, sírva vigad a török is.

A müzülmán arczából gondolatot le nem olvashatni; szemében nem tükröződik az, ami lelkét megmozgatja. Csak a gyermek vonásaiban játszik még a benyomás, a kedvesség, a szenvedély, melynek elfödésére, elfojtására azonban csakhamar rászorítja a házi és vallási nevelés. Szinte félelmes előttem ez a szoborszerű hidegség, e révedező tekintet, mely se nem kérdez, se nem válaszol. Az ember oda szeretne kiáltani feléjök: »Ugyan ébredjetek már! Mondjátok meg, kik vagytok, mit gondoltok, mit éreztek?« Természetes az ilyen magatartás? Nem inkább álkodás ez? S mégis, e nyilatkozatok egyformaságában megvan a különbség: másmilyen az ó-török mint a »fiatal Törökország«, még testiségre is. Amott az őseiről rászármazott fajtisztaság, az el nem vegyűlt eredeti vér, a szépen faragott nagy orr, a nyurga alak - emitt az elpohosodott, nyugatiasan borotvált arcz, melynek csak szeme vall rá a turáni édesanyára. Viselkedésre mennyivel festőibb a másik, az ő szines rongyaiban, melyek bizony kedvesebbek előttem az egyformásító fez pipacsvirágjánál, melyet nyomhat a fejébe, bármi vallású, fajú, rangú legyen is valaki, s az unalmas fekete kabátnál, mellyel a néptől különbözteti meg magát az effendi. De a czivilizáczió sem birta teljesen megváltoztatni az új törököt: nyugalma és méltósága el nem hagyja őt az ideges európai környezetben sem. A nyugalom s méltóság el nem hagyja - de igenis érzi már ellenálló erejének csökkenését. Soha nem pöröl, sem nem szitkozódik. A piaczon nem kevésbé becsűli meg magát, mint a mecsetben. Bár hol álljon s bár mit műveljen: mindenben kevés mozdulattal és szóval éri be.

Sztambul utczáin se dal, se káromkodás, se kiméletlen tolongás. A szelámlik látványossága alatt is csak az európai s a keresztény tapossa le egymást; a török ott áll meg, ahol elfér; s ha az ár kinyomja is helyéből, nem vívja vissza. Sokkal büszkébb, semmint azzal vádolhassák, hogy töri magát a látványosság után. Igazi csőcselék nincs Konstantinápolyban s minden társadalmi osztály kölcsönösen tiszteli egymást. De mindez csak látszat. Legalább de Amicis szinlelésnek tartja az ő nyugalmukat s fenségüket, mely palástja a dologtalanságnak és dölyfnek. Az alatt a mélységes elmerülés alatt semmi tartalom. Álarcza az erkölcsi gondolat-lomhaságnak. A török mértékletessége nem egyéb, mint hiánya az igaz, friss életnek. A pezsgő vérű talján a mozlimot magáról méri. Követeli tőle a latin faj metsző, gyors itéletét s azt a hasznossági politikát, mely teljesen kiéli az alkalmat, felhasználja a pillanatot, mely soha többé vissza nem tér. Annál jobban érez a törökkel a magyar s tartja is vele a vér-szerinti atyafiságot. Megérti hajlandóságait s szereti szintén a »szemlélődés csibukjából színi magába a nyugodalom felhőit«. A hosszas elmélázás, a gondolat lassú hömpölygése nagyon talál a mi természetünkhöz. A vallás és nevelés keskeny határt vont az ősi rokonság közé. A kezek még érintik egymást egy szorításra, bár a karok már nem ölelkezhetnek.

Van a török testi és lelki csöndjének, passiv állapotának egy külön elnevezése, a »kief«, mely neki a legédesb gyönyört jelenti. Ha mértékletesen ellakott, egy pohár forrásvizet megivott, imádságát a borostyánkő olvasóján lemorzsolta; ha teste nem szerez neki alkalmatlanságot s lelkiismerete nyugodt; ha aztán maga alá vonva lábszárait, úgy telepedik le egy fa árnyékába, hogy a tekintetével foghatja be a látó kört, mig szemmel kiséri a cziprusos temető felett elcsattogó galambokat, a bogarak röpködését, a magasan úszó föllegek útját s a nargiléje öbléből felbodorodó füst lenge karikáit; ha istenről, halálról emberi hivalkodásról, a földi javak ideigvalóságáról, az örök békéről s a másvilág kifogyhatatlan édességeiről rózsaszin ködben elmosódó gondolatokat hömpölyget a lelkében: ez neki a »kief«. Tétlen szemlélője lenni a világ színjátékának, ez az ő nagyravágyása. Erre hajtja őt lassú, tünődő pásztor-természete, vallása, mely megköti az ember erejének hatalmas kerekét, mindent istenre bízva. Erre az a tudat készti, hogy ő az izlám katonája, ki előtt csak az az egyetlen, az a nagy, az a szent kényszer áll, vallásáért harczolni és győzni s aki megcsatázván, meg is felelt minden kötelességének. A világ rendje neki végzet s az ember csupán eszköz a gondviselés kezében, a föld pedig nem egyéb mint karaván-szeráj. Isten azért teremtette az embert, hogy átvonuljon rajta, hogy imádkozzék s megcsodálja az alkotónak műveit. Ugy van jól, ahogy isten akarja. Ami romlik, hadd romoljon; ami enyészik, hadd enyésszen. Megépítteti a szép kutat, aztán engedi omlani; megfaragtatja a márvány síremléket s idők multán a kőnek turbános búbja kigurul a temetőszélrül az utczára. Tud szerezni, de megőrizni nem. Mire való az újitással, föntartással vesződni? Legerősb kivánsága a nyugalom, óvakodik minden izgalomtul, mely életének csöndes harmoniáját megzavarhatná. Ezért nem ismeri ő szomját sem a tudásnak, sem a pénznek; nem vágyát az utazásnak, nem a szerelemnek s magasbra vívásnak, nagyralátásnak sorvasztó szenvedélyét. Sok szellemi és testi szükségnek teljes hiánya, melynek kielégitése végett mi fogyasztjuk erőnket, neki nem jelent hiányt. Nem érti erőlködéseink okát s lelkünk nyavalyás tévelygéseinek tekinti. Az európai népek elmebéli és testi erőkifejtése az ő szemében gyermekes gyötrődés, mert nem látja e vívódások hatását egy csöndes boldogság birásában, az egyetlen s a legfőbb, ami után törekedni érdemes. Mivel nem dolgozik, fogalma sincs a idő értékéről, s igy képtelen méltányolni vagy megkivánni az emberi szellemnek győzedelmes vívmányait, melyek életének tartalmat adnak s haladásra serkentik, hóditó röptét gyorsitják. Nem érti a vasut hasznát, ha az nem olyan vidékre vezet, ahol az ember boldogabb mint a hazájában. Fatalisztikus hite, mely fölöslegesnek vallja a jövő gondolatát, oka annak, hogy csupán azt becsüli, ami biztos, rövid uton szerezhető élvezetére szolgál. Ő nevezi álmodozónak az európait, mivel előre látva, megveti egy épület alapját, melynek betetőzését már nem éri meg; aki fölemészti ereje javát s aki békéjét távol, kétes czéloknak áldozza föl. Ezért nevezi fajunkat könnyelműnek, követelőnek, hitványnak, melynek egyetlen érdeme a gőgös tudománya, ismerete azoknak a földi dolgoknak, amelyeket ő megvet.

Nincs különben. A török megvet bennünket. Mélyen megvet. Ez az érzés az egyetlen, mondja de Amicis, amelyet mi európaiak keltünk az igazi törökben, tehát a nemzet nagy többségében. S meg is érdemeljük az ő megvetését. Hiszen négyszáz éve immáron, hogy, bár aránylag csekély számban, Európának nagy része fölött uralkodik, s csonka tagokkal is hatalmat gyakorol fölöttünk. Nem a mi torzsalkodásunkban keresi ennek okát, nem az államok irigykedésében, hanem a saját erejében s a pogányság: értsd kereszténység alacsonyas voltában. Mert azt érzi és tudja minden török, hogy egy izlámi Európa nem tűrte volna a keresztény hóditást a Dardanelláktól fel a Dunáig. A czivilizácziónkkal való dicsekedés elé oda tartja valóságos uralkodásának véres vasát, szorító jármát. Hiszen koránjának minden-egy szurája azt hirdeti előtte, hogy ő a hóditó faj, mely csak harczra született s nem munkára; hogy ő az, akit napszámjával köteles eltartani a leigázott népek sokasága. Hogy is követelhetnék hát ezek a vele való egyenlőséget? A polgárosodásnak és jognak minden bizonyítása az ő szemében csak üres polyva. De mert a diadalmas áramlatnak ellene nem szegülhet immáron az ő meghanyatlott erejével: lomhaságával szegül ellene. Érzi, hogy ha megváltozik, ha meggyalulódik, alattvalóihoz hasonlitana, azokkal válna egyenlővé, s hogy versenyt futván velök a szellem és tanulás műveiben, újabb hatalomra kellene törekednie és versengenie azért, hogy azt, amit kardjával meghóditott, a lelke erejével birja fönntartani ezentul. Ez az, ami ellen teste-lelke fölháborodik, amit meg nem tűr anyagi érdeke, amit lenéz vallási meggyőződése, amit megvet katonai kevélysége.

De hát miért is törné magát annyira az európaiság után? Keztyűs és köcsögkalapos testvérei, akik francziául dadognak s nem járnak a mecsetbe, oly példát mutatnak, mely nem vonhatja őt. Mert annyi bizonyos, hogy az új-török meg sem közelíti az ó-törököt. Amaz elsajátitotta ugyan ruházatunkat, kényelmünket, bűneinket s hiuságunkat, de sem érzelmeink mélyére nem tudott velünk alászállani, sem nem birt fölemelkedni eszméink magasára, s közben elhagyogatta jó török szokásait s kivetkőzött nagy őseinek természetéből.

Az ó-török a czivilizáczió gyümölcse gyanánt csak azt látja, hogy a nemzeti hagyományt megtagadó, naplopó, léha, zsaroló tisztviselők veszik vérét; hogy a vásott jeunesse dorée az apák erényeit megcsúfolja, mig maga majmokat majmol. S ez okból gyülöli a czivilizált ozmánt, mint aki elfajult s árulója lett a szent izlámnak. Ugy van: a kormány a forradalmár, a nép a conservativ.

Álmatagsága, szelid bánata oly tulajdonságok, melyek a mindennapi élet zavartalan csöndjében ugy szólván csak a lelke fölszinén úsznak. Alatta ott szendereg ázsiai vadsága, kegyetlen fanatizmusa, barbár heve. Mélázó szeme ilyenkor vérbe borul. Annak az ismeretes szónak, hogy a török igen szelid, ha éppen nem nyesegeti le az ember fejét - ennek a mondásnak megvan a maga mély jelentősége. Az ő szokásos nembánomsága fékezi benne a rászármazott tatár nyerseséget, de kipattan belőle, mihelyt bontják előtte a próféta zászlaját, melyre csak az egy isten s az egy kalifa neve van fölirva.

Társas élete, édes családi otthona nincs. Souverain állása a házban kizár minden bizalmasságot. A két nemnek élete két egymás mellett párhuzamosan elhömpölygő folyamhoz hasonlít, melyeknek vizei csak földalatti csöveken vegyülnek össze. A férfiak találkoznak ugyan, de a szorosabb rokonérzet, barátság melege nélkül közelednek egymáshoz. Nem szövetkeznek. A helyett, hogy a török megnyilatkoztatná szivét az ő hive előtt, jobban szereti »az eszmék csöndes vegetáczióját«. Könnyű, változatos társalgásunk, mely tréfál, vitat, tanit; az érzelem- és eszmeváltás erős szüksége; az érdek, a hajlam, az aversiók és sympathiák egymással való összefüződése, mely kifejti a szellemet s megmelegiti a szivet: ezt a fűszerét az életnek kevés török ismeri. Édes anyját, nejét, lányait még csak emliteni is, nem illő. Ő sem tudakolja a szomszédjáét, pedig évek óta egyazon borbélyműhelybe járnak kávézni. Az idegennel szemben még zárkozottabb. A frankkal (ez lehet egyaránt franczia, angol, német vagy olasz) óvatos, az örményre gyanakszik, a görögöt gyűlöli, a zsidót lenézi. Tűri az idegent, mint valami nagy állat, melynek széles hátán légy, bogár nyüzsög.

Ám azért a polgárosodásnak lassú, folytonos műve egy bizonytalan időszakban mégis csak frissebb életet fog lehelni ebbe a gigantikus ázsiai katonába, aki két kontinens között szenderegve, majd csak akkor ébred föl, ha a kardját kell kirántania. De mi hozzánk hasonlóvá nem lesz soha. A mi gondolatunk nem az övé, az ő észjárása nem a mienk. Határosak vagyunk vele s mégis: fennjár még mi nálunk a nap, midőn nála már éjfélbe hanyatlott az idő s a félhold sarlója ott ragyog egy nagy omlás fölött, melynek a neve Törökország.

Milyen lehet a világ a Kárpátok mögött? Mert sokat hallottam kisfiú-koromban, hogy a hegyen tul is lakik ember. Laknak bizony ottan, még pedig igazi hegymögiek, csakhogy zsidó ultramontánok. Láttam őket, beszéltem is velök, sőt a szadagorai csodarabbi a maga szent szine elé bocsátott engem, tökéletlen hivőt. S ez nem csekély gráczia. Istenben boldogult IX. Pius pápához könnyebb volt bejutnom.

Ott ődöngtem egy nyár elején a Pruth partján, s ligeteiből fölfelé kapaszkodtam Bukovinának fővárosába, Csernoviczba. Moldvából kerülve oda, jól esett szememnek, de még szivemnek is, a városház tornyán a rengeteg kétfejü sas. Ezt a madarat csak itthon nem szeretem; de amikor teljes idegenből csavarodom vissza a kétegy monarkiának határczölöpjei felé, szélesre bontott szárnyaival mintha egy kis szükebb hazai levegőt is hajtana felém, és ez - közös ügy ide, átkos kaúrrmány oda! - örömre szítja kiéhezett keblemet. Hiszen végre a mi nemzeti madarunk, a turul is ebből a familiából való, bátor csak egy feje van. Hát csak servus, te vén dupla fejü!

S róva az utczákat, gyönyörködöm azok tisztaságában, a kertes elejü takaros házakban s csodálkozással nézem a kaftános hébereket, akik nyüzsgő gubanczokba verődve lebegtetik homlokfürtjeiket az esti szélben, s láthatatlan fonálszálakat motollálnak fel a karjaikra (miközben folyton énekelnek és nyihognak, ami náluk beszédszámba megy) s amint egyik-másik - a bolybul kiválva - szenvedélyesen sikálja meg derekát a lámpás-karóban.

A parton megállva a völgybe nézek le. A nap leszállóban. Megnyúlt árnyékom keresztül fekszik a folyón s igy fejem teteje szinte addig a faluig szolgál el, melynek jegenyéi közül két magas tetejű épület vált ki: a szadagorai rabbinus rezidencziája és a zsinagóga.

Hogy az ellentét révin növeljem a hatást: előbb megnéztem a ruthén székes-egyházat s az érseki palotát. A birodalom határán, ott, ahol a toronyból már meglátni az orosz őrt s lompos farku poroszkáló lovacskáján a dóni kozákot: az ország legszélin védő erősséget jelent ez a fönséges épület-csoport, persze csak politikai s nem strategikus értelemben. Az át-átcsapó muszka hizelgés, a vesztegető csábitás ellen van irányozva az ó-szláv kereszténységnek ez a hatalmas bástyája, mentsvára a túlnan elnyomott ruthénségnek, mely ama végvonalon innen szabadon követheti istenét, lelke szabadságát, s gyakorolhatja polgári jogait.

Jártam a palota magas csarnokait, a papi ridegségnek s szinekben, vonalakban bujálkodó byzanczi képzeletnek e sajátos vegyületét. A fantasztikus koczkákban kiszögellő, majd ívbe szökkenő oszlopok büszke sora; a mázos tarka téglából rakott fénylő, meredek, üres fal, melynek lapjáról csak itt-ott int felénk áldólag valamely elhalt metropolita; a festett ablakon átszürődő napfény; a padmalyról aláfüggő s a beáradó festett világosság büvös játékában tündöklő lámpás: a szent Grál lovagjainak szentélyét juttaták eszembe, melyben öntüzétől gyúl ki az Üdvözitőnek kristálypohárba fogott piros vére.

Mondom, szándékosan gyüjtögettem magamba e benyomásokat, hogy az oda át, Szadagorában szerzendőktől, annál inkább üssenek el. A kontrasztok füszere ez.

Igen ám, de mikép jussak én el oda? Ha már a pokolba is protekczió kell, hát még az igaz menyországba, mely amonnan a jegenyékből int felém. Egy kávéházba igazítottak, ahol Kapralik urral fogok találkozni. Kapralik ur főmindenese ennek a mindenesekkel népesített Csernovicznak. Kapralik ur kivándorlási ügynök. Kapralik ur szerkesztő. Kapralik ur órás, kortes, benfentes a metropolitánál épp ugy, mint a szadagórai rabbinál, a helytartónál s a paraszt kunyhóban egyaránt.

Beléptem a csinos tanyára, ahol rokoni csókkal üdvözlik a jövevényt a felszolgáló kávés kisasszonyok. Derekára font kezeiben billegtetve pipáját, csöndes dünnyögéssel járt föl-alá egy öreg ember, szabásában még lengyel zsidó, de már tetemesen rövidebbre csapott kabátban s félig lenyirt tincsekkel.

Előadtam kivánságomat, s ő, meg sem szakitva dudolását, biztatón bólogatott: mehetünk akár mindjárt. Ellenvetésemre, hogy már esti kilencz is elmult, azt válaszolá, hogy hiszen a fő-audiencziáknak éjfél körül van az idejök. Törődött tagjaimat mégsem akartam kitenni az éjfélbe nyuló kirándulásnak. Persze: igy titokzatosabbnak igérkezett a regényes látogatás. De nem először esett meg ezúttal, hogy kényelmemnek áldozatokat hoztam.

Kapralik urral másnap reggel gyors fiákerbe kapaszkodtam fel. Zsidó legény hajtotta ezt is. Kiejtésemen nyilván észrevette, hová való vagyok, mert egyszerre csak magyar szóval fordult vissza felém, figyelmeztetve, hogy itt »vámát kő füzetnyi«. Ungvári »fi« volt s ide jött ki »keresni«. Mellettünk különféle korú zsidókkal telegyürt hosszu bricskák döczögtek el. Egyik-másik ember homlokán nagyokat ugrott az imádságos bőrkoczka, amint a szekér az ut rögeiben megrándult. Gyalog szerrel is igyekezett a város felé vagy onnan haza egy-egy görnyedt, vén zsidócska, megczepekedve a portékás batyu (sgrabecz) terhével, s egy-egy törődött zsidó anyóka, terelve a folyó felé a lehegő liba-nyájat. Az öregek mellett fiuk vagy lányok, akiknek mosdatlan ábrázatán diadalmasan ragyogott át az ifjuság hava, bibora. Közbe feltünt hol egy fehér inges ruthén paraszt-ember, hol egy parasztasszony, akinek testéről messze virított el a tiszta vászon rokolya, mely fodrozatlan simaságban tapadt a kerek tagokhoz, mig annak a libás asszonynak foszlott, pecsétes viganóját is dagasztotta a párisi pócz, s gyürött rózsafüzérrel diszesített szennyes fejkötő ülte kóczos barna vendéghaját, mely alól a maga fésületlen rőt fürtözete buggyant elő, hasonlatos az ócska pamlagból kitörekedő tehén-szőrhöz.

Mentül közelebb értük a falut, annál sürübben ömlött beléje a zsidóság: nagy része kegyes zarándok, aki mind a szent rabbi malasztjában óhajt részesülni. Mint a csodatevő Máriák bucsuhelyein, itt is táboroz téren és utczán a számos kocsi. Sátra alatt meghál az anya s az apróság, kerekéhez pedig a családfő támasztja oda fejét s pipázik bele a csöndes éjbe, nézve csillagait s gondolkodva a kegyes férfiúnak hatalmán, jóságán és isten előtt való kedvességén. Mert a zsidó sem különb ám a keresztyénnél. Jóllehet Mózses törvénye tiltja a bünös ember s az irgalmas isten közt való engesztelő közbejárót: gyarló szivének mégis szüksége van rá, hogy egy nálánál tisztább lélek vegye szárnyaira az ő imádságát s repítse az Örökkévaló elé. Jobbára azonban csak gyógyító áldását kérik a beteg számára, jóváhagyását valamely üzletre nézve. Az u. n. »sájle«-ben (kétes eset) elismert specziálitás a szomszédos Kolomea rabbija, aki régebben szintén csodatevő volt, hitelét s tekintélyét azonban a szadagorai versengés megcsorbitotta, mint járta le az einsiedeli fekete sz. Mária a trosti kék sz. Máriát.

A szadagorai istenes dynastia közel száz éves. Alapitója Ábrahám - polgári nevén Friedmann. Fiáról Izraelről, a jelen uralkodó II. Ábrahámra szállott a hatalom. S milyen hatalom! Rajongók milliói fölött uralkodik, ezek lelkiismeretét tartja keskeny, fehér kezeiben. A messze Uráltól nagy ívben le a Duna torkolatáig, végig az orosz és osztrák-magyar birodalmakon, Moldván s Románián, a hány »igaz zsidó« jajgat fel Jehovához, mind vallja a szadagorai szent férfiut, kinek tiltó s feloldó szavához van kötve gyarapodás és veszteség. Megérezte ezt M. báró, egy bukovinai nagybirtokos. A regale-bérleti szerződés egyik pontját oly szorosra füzte, hogy a vállalkozók erősen megsínlették. M. báró: daczból, gyülölségből, sportból vagy haszonlesésből-e? - de csak nem engedett. A meggyötrött bérlők rabbijuktól kértek tanácsot, s ez rövid uton »herem«-et (anathemát) mondott ki mind arra a zsidóra, aki M. báró gabonáját, gyapját vagy pálinkáját magához váltja. Az átok fogott, mert egy hét multán a földes ur megalkudott az ő zsidaival.

Választások idején a tartományi helytartó fogata is megáll a rabbi-lak előtt, hogy a nagybiró szent férfiu jóakaratát kinyerje a kormány jelöltjeinek. Ekkora hatalom megszédíthetne uri ivadékot is; mennyivel inkább lenézett zsidót! A rabbi azonban, ugy beszélik, csak él az ő nagy befolyásával, de vissza nem él vele; méltányos és loyalis ember s küldetéséről épp oly mélyen meg van győződve, mint a pápa s a királyok a magukéról. Nem kabbalizál, nem idézi a sirok szellemeit holdas éjszakákon a temetőben, hanem csak imádkozik, vigasztal és biztat. »Jó az isten s megsegit!« Ez a mondás az ő csodatevéseinek összege. S ha száz eset közül szava egyszer beválik: a hivek hite még erősebbre szilárdul. Az ő udvarában is vannak alacsony hizelgők, de ezek füstölése meg nem kábitja.

A felvilágosodott gúny persze nem kiméli még a szadagorai szent férfiut sem. Mekkora az ő jóstehetsége - igy élczelődik egy léha adoma - bizonyitsa a következő: Valamely ünnepnap délutánján, midőn a földesur parkjának vastag falai alatt sétált a rebbe az ő tanitványaival, észrevesznek egy istentől elrugaszkodott zsidót, amint jóizüen szalonnázik. A felháborodott ifjak egyike oda dörgi a szentségszegőre, hogy bünös fejére rá fog szakadni az a vastag fal!... A rabbi, szeliden tagadást intve a kezével, azt mondá, hogy »nem fog!« És ime: a fal csakugyan nem szakadt rá a fertőzetes ünneptagadóra.

Ám azért dicsekedhetik a rabbi jós szava igazi sikerekkel. Mint az orvosba vetett bizodalom s a ráolvasás: a vak hivés is csodákat művel. Az ujabban suggestiónak nevezett állapot magyarázza ezeknek is a titkát. Meynert, az emberi agyvelő szerkezetének hires buvára, erről igy nyilatkozik: »Ha egy hysterikának, ki régóta lemondott a munkára való képességről vagy a férjhezmenetel reményéről, határozottan kijelentjük, hogy felépül: e kimondáshoz a képzelet és eszmetársulás nagy sokasága füződik hozzá, mely az agykéreg gócz-sejtjeinek működési vér-bőségével van kapcsolatban, ugy, hogy az agy táplálkozásában előidézett e kedvező változással görcsök, rohamok s hiányossági jelenségek futólagos gyógyulása érhető el.« Egy kevés istentelenséggel ilyenformán ki lehetne magyarázni egy sereg hajdani csodát is.

A malasztkeresők nagy tömege két részből áll: az egyik hoz, a másik visz. Persze, hogy többet hoz amaz, mint amennyit visz emez. A szadagorai rabbi-család felgazdagodott a Mózses-fillérekből s az angol bankban az »Austrian coins« pincze-folyosója mutatja, mennyi van ott felhalmozva a kegyes adakozások fölöslegéből. De hát igy teszen a pápa s tesznek a többi uralkodók is. Mert hivatalbeli társnak tekinti ám magát reb Ábrahám utódja Sz. Péter örökösével. Éppen akkor, hogy ott jártam, kedveskedett a szadagorai zsidó szent-atya a jubiláló római szent atyának pergamenre művészileg irott, zafirokkal s egyéb drága-kövekkel ékeskedő szattyán kötésü szidurral, melyet XIII. Leo nagy örömmel fogadott.

Fontosabb ügyekben külön embereit küldözgeti a rabbi. Figyelmeztettek az udvaron álló társzekérre, melyről izmos legények hengergették le éppen a tele hordókat, melyeket reb Ábrahám egy bizalmasa vásárolt Oportóban, Madeirában és Alicantében. Szinborok voltak mind, amiket a rabbi küldöttje olvasatlan mértföldeken kisért s hozott el szorgos vigyázattal egész idáig, hogy nészák, azaz ünnepre alkalmatlan ital ne váljék belőlük. A rabbinak természetesen külön testorvosa is van, aki maga is olyan szent férfiu, hogy ha tanácsa szombati nap válik szükségessé, nem irja a recipét - mert irni munka - hanem diktálja a patikárus legénynek, aki külön tégelyben és lombikban forralja-szüri az orvosságot, s az unguentumot kóser libazsirból keveri. Tehát nem axungia porcina, hanem axungia anserina. Az ujabb haladás ördögi vívmányaiból szolgálja a rabbit egy külön táviró- és telefondrót s egy kézi sajtó.

A bő ajándékok jobbára dusgazdag orosz zsidóktul telnek. Neve az ilyen adakozásnak pidion, ami körülbelől váltságdijat jelent. A látogatásomat megelőző héten p. a rabbinak egy hive 200 arany imperiált hozott. Azaz, dehogy a rabbinak! A szent férfiunak a földiektől messze rajzó gondolatai nem törődnek a pénzzel. Erre való a collector, aki aztán tovább és följebb számol el vele. De igyekezik a földhöz ragadt szegény is az ő áldozatait meghozni ez oltárra. Megesik persze többször, hogy, mint egy máramarosi igaz hivőrül beszélik: a zarándok hoz fillérbe egy forintot s az asztalnál megeszik-iszik három forint árut.

Az udvar hemzseg a kaftános hivektől, akik jobbára a rabbinak udvari emberei: dologtalan bámulók s borravaló-szedők, a török hivatalok és paloták pitaraiban ácsorgó baksis-vitézek szakasztott másai. Messze földrül jönnek, ott hagyva nőt, gyermeket, hogy a rabbi szolgálatába szegődjenek, ami sokszor ürügy. E josvimok sorában ugyanis nem ritka az olyan, aki idegenbe térve, hamarosan köt ujabb házasságot - persze csak a pap előtt - mint ahogy Angliában a »holy society«-k, a pénzben duskáló térítő társulatok ölén, a gazdag megváltó dijért: mint holmi ócska zsubeczot hántják le magukról az ó hitet s öltenek ujat, hogy haza térve, a régi zsubeczben a régi istent imádják ismét. Mert a zsidó vallás dogmája nem ismeri el a későbbi keresztséget. Aki egyszer a Mózses szövetségébe föl van véve, azt örökre oda csatolja a merev hitágazat. Ugyan-ezt a dogmát vallja a zsidóbul származott catholica egyház is.

A minden lélekmentő és kegyes voltuk mellett is józan angol missiók azóta több óvatossággal hasitják ki a vad nyájból a göndör báránykát s ugy megkötik, hogy nehéz visszaszöknie, amely okból nem igen legelget már a kövér anglikán mezőn.

Szertenézve ez alakok sürűjében, nem birom föllelni benne a sémi typust. Többségben az egyenes, néha tömpe orr, a kék szem, a kemény szőke haj, melynek halánték-fürteit csak a sürű csavargatás hajlitotta spiráléba. Inkább sarmata faj ez, melyet, mint a mi szombatosainkat, valamely erős vallási ellenhatás terelhetett a zsidó hitre. Hiszen még a viselete is ó-szláv. A hernyósipka voltakép kozák kucsma, bokaverő kabátja muszka, öve is az. Meg ami a tincset illeti: ez nyilván közös ázsiai viselet. Az én falumban legalább az éltesebb férfiság - tőbül fakadt nyakas kálvinista magyar - mind ott lengette halántéka mellett a gyürüsre sodoritott hajcsomót. Avagy a hún vitéz oldali kontya nem ugyanezt mutatja-e?

Ami az orosz-lengyel zsidóság sarmata származására még inkább rávall: ez az ő kalandor életre való erős hajlandósága. Az európai előkelőség salonjainak nem egy ragyogó hőséről kitünt később, hogy hitvány podoliai zsidó gyerek, valamintképen az 50-es években zajjal szerepelt örmény herczeg is egy szmolenszki zsidó csárdás fiának született. Deli külseje, nagyuri modora megvesztegette az udvarokat, amelyek igazának visszaszerzésében segitségüket fölajánlották; megbűvölő férfias tulajdonságaival pedig rendre meghóditotta a nőket s nem egy bájos herczegasszony sirta ki utána szép szemét, midőn megérté, hogy Leo valahol a szibériai ólombányákban túrja-tolja a gyilkoló törmeléket - mert végre oda került az érdekes trónkereső.

Nem állítom, hogy azokból, akik a szadagorai rabbi udvarán settenkedtek körültem s kinyujtott hosszú nyakkal, mint a madár, oldalt vizsgálgatták-találgatták mi- és kilétemet: telt-é volna olyan finom legény, mint Armenia trónörököse; de olyik, főleg a fiatalabbja, nemes arczával s nyulánk termetével magára vonta figyelmemet.

Mankóján lógatva satnya testét; zöld ernyője alól forgatva világtalan s mégis sajgó szemtekéjét; leaszott ember, akinek hasát éktelen dombosságra pufasztotta fel a beteg máj, melynek dugult epe-csatornája száraz arczába lövelte fel zöld szinét; a piszoktól, inségtől megzsarolt béna aggok és gyermekek czihelődtek elő a kerités mellől, ahová mindannyiszor visszariasztotta őket az udvarmester harsány szava. Ezek gyógyulást, vigaszt vagy alamizsnát kérni jöttek ide. A szent ember majd kiüzi rongyos hüvelyükből a dibiket, mely minden erejöket kiszivja; vagy legalább jóllaknak néhányszor, mielőtt visszamásznak oda, ahonnan jöttek, s hazatértökben jórészt ott vesznek az országut szélén. Két napig élhetnek a rabbi bő konyháján s átalvetőjükbe hull még ezen fölül egy jókora husdarab s megemberelik néhány piczulával, de csak utravalókép; mert hátulról szoritja már őket a nyomorék jövevények ujabb sáskaserege.

Tizre járt az idő, de reb Ábrahám még nem volt látható. Nézzem meg addig a bet-hamidrást.

Túl a keskeny uton áll a zsinagóga, mely egyben tanintézet is. (Az orthodox azért is nevezi tán »schul«-nak az imaházat.) Kapralik ur megvárta, hogy a fogamat szíjjam a nagy bámulattól, ekkora pompa láttán. Otromba s izléstelen biz ez a terem; padja kivájva, falait tarkára pacsmagolta valamely tudatlan, de bőven csorgó ecset. Csak a frigyszekrénynek arannyal gazdagon himzett bársonya mutatós.

Erősebben vonzott a többi amit láttam. A sajátos szerkezetű imádságos asztalkák fölé hajolva, előre hátra szökelve s jobbra-balra hánykolódva, a szent abroszba mélyen beburkolt vének és ifjak zümmögtek. Öklével nagyot ütve a rengeteg könyvre s szemét görcsösen összeszorítva, fehér fogait villogtatta az egyik ifju, felnyihogott s fejét hátra szegte; majd hirtelen lekapta ismét homlokát, és mélyen nyomta bele a gemáráh rejtelmeibe. Fékezetlen, szinte ijesztő vadság mozgatta e növendék-rabbi minden tagját. Hogy megálltam előtte, hidegen emelte rám kerek nagy szemét; aztán, mint a pillanatra megzavart fogoly keselyü a fejét ismét eltakarja szárnyával: Asir ben Jehuda is arczára vonta a szent plaidet s tovább dohogott, bömbölt, dürrögött, hánytorgott s csikoritotta a fogát. Mert csak az az igazság és bölcseség, ami ezeken a lapokon irva vagyon. Minden egyéb: hivalkodás, tudatlanság és bün, mint ahogy vétkezik az, aki szabatosan beszél németül s lapoz valami csodálatos könyvben, amelyet balról jobbra kell olvasni.

S megesik mégis, hogy ez Asirok egyike-másika belekóstol a tilalmasba. Mi lehet abban a német könyvben igazabb, dicsőbb, mint amit az ő gemáhrája tanit? Vagy szentebb? Vagy elmésebb, mint amaz irástudók élesre fent okoskodása?

Mélyebb és tartalmasabb tán mint a tnák, ez az összege minden tudhatóknak?... S hogy tanútalan titkos éjfelen szorongatja remegő ujjaival a pogány irást s issza mohón annak lelkét a maga lelkébe: a fiu megrendül, szeméről leválik az odanevelt köd, s mint aki mesés alakzatoktól s szinektől hullámzó homályból a verőfényes valóba lép s mindent máskép lát - a rajongó ifju előtt is egy mindenség nyilatkozik meg, más emberekkel, idegen tanokkal és eszmékkel.

Vivódik benne a keleti hagyomány a nyugati tudománnyal, fojtogatja az önvád, remegteti a sejtés, ringatja, izgatja valami ismeretlen csoda - mig egyszer csak a vajudó lélek megszüli a szabadságot s az igazi igaz lobbot vet benne, a sötét igézet szétfoszlik s a megváltott elme diadalmasan bontja ki szárnyait.

Reggelre pedig hült helye ben Jehudának. Megindult az uj vezércsillag után, hogy még erősebbre szított vallási hévvel Krisztusnak, vagy még élesebbre csiszolt itéletével Kantnak legyen követője, vagy a kettőt megolvasztva legbensőbb valójának izzó tüzén, Plato napsugaras utjait járja, mind a mellett egy fájó emlékezést hurczolva végig életén: ez az a ki nem egyenlitett sulyviszony az öröklött jó s a szerzett jó között.

Nem ritka az ilyen eset, s éppen rabbi Izráelnek öcsse volt az, kit megérintett az Eszme.

Az 1869-iki januárnak egy viharos éjfelén rátörve a testvérre: kéztördeléssel, zokogással esdeklett neki, hagyja a tévelygést s a tévelyitést és kövesse az ő nyomdokait a kétségtelen megismeréshez.

Amire következett olyan zsidó riadalom, hogy csakis katonai erő mentette meg a hitehagyott rabbit a vad rajongók dühétől.

Mert, csodák csodája, a szadagorai dinastia nem is a talmudnak hive. A rabbinitákat lenézi. A könyvek könyve ő neki a szohár, melyet egyik őse, rabbi Jokanán, Dávid királynak származéka, hozott ki a Titustól feldult Czion romjaiból olykép, hogy koporsóban vitette ki magát az égő város falai közül. Ez az igazi Irás, régibb és szentebb a talmudnál. S titok lévén a siker biztositéka, a szadagorai rabbi zsidók millióinak lelkiismerete fölött uralkodik.

Ausztria-Magyarország a trónkeresők classicus földje: Wasa, Alfonzo, don Carlos, Chambord, a nápolyi király, Cumberland herczeg, Hunyady gróf, a hegyébe meg Ráfael, a jászalattyáni czigányvajda s a zsidó király unokája, rabbi Ábrahám.

Dávid ivadéka arisztokrata: ő nem imádkozik a tömeggel. Külön zárkózva a zsinagógának - hogy ugy mondjam: kápolnájába - négy szem közt érintkezik istennel. Imádságos asztala vert ezüst; lába puha szőnyeget tapos, a szövetségi szekrényen még több drágakő csillog, mint azon a másikon. A himes takaróval leteritett asztalon héber foliánsok, levelek és kéziratok. Kapralik ur, megemelve-mozgatva minden egyes darabot, fölbecsülte előttem. Hátha még a rabbi lakásának fogom látni kincses házát!

A tanulásban kidőlt lamdenek s bahurok, a nagy fáradtságtól megviselve ámolyognak az udvaron. Köztük az ifju Asir ben Jehuda, ki rám akasztva dió-szemeit, kiváncsian s gyanakodva kerülgetett. A többi is szimatolgatva forgolódott körültem. Kapralik ur nem győzte elhessegetni mellőlem. Szóba álltam az egyikkel, de meg nem értettem nyakatekert németségét. Egy másiknak minden nyájasságommal sem vehettem szavát. Csak nézett, s aztán egyet rántva a vállán, a becsmérlésnek félremagyarázhatatlan jelével ott hagyott. Mi voltam én ő neki! De mi ő neki bárki más ezen a világon a rabbin kivül? Eszembe jutott a két györgyei zsidócska, amint egymás mellé szorulva nézték a czeglédi hadgyakorlatokra leérkezett királyt. Az első, kit meghatott a fölséget környező disz és hatalom, megilletődve fordul oda társához: »Hallod-é reb Jékef, mégis csak nagy szróre (ur) egy malhusz (király)!« Megemelve a lapoczkáját, fitymálva mondja erre a másik: »Paketell! Zsidó mégsem!«

Egymás kezét fogva, csinos legényke s szöszke, bóbitás kis lány tartott a dudvás kert felé - férj s feleség. A kettő együtt nincs harmincz éves.

A számos atyafiság mind a rabbi udvarán él, még pedig jól. Mindegyik családnak külön háztartása van. Szép arczu, de az állandó tétlenségtől elömlött asszonyok s hajadonok hajoltak ki az ablak virágai közül. Se nem főznek, se nem mosnak. A királynékat szórakoztató kézi munkát is megvetik. Nagyon unatkozhatnak szegények, mert ha tudnának is: a német könyv olvasása tilalmas nekik. A thine-irás azonban közől velök egyet mást a modern irodalomból, melynek regény-termékeit az itt járatos német-zsidó szólammá ferditi az élelmes kiadó s alkalmazza ad usum delfinae. E nők a legujabb divat szerint öltözködnek, s elég furán hatott rám, hogy »a hivalgás leküzdésére« szánt vendéghaj à la Froufrou volt fésülve s tele tüzdelve gyémántos rezgő tűvel.

Egy friss leányzó lépett ki a házból, hurczos ruhában, kerek fehér nyakában vigan lobogó selyem szalaggal, piros ajkai közt vigan füstölő szivarkával. A kerités mellől, mocskos pipáját szortyogtatva, mögéje sompolygott az ifju Asir ben Jehuda. Hideg szeme tüzet fogott, amint rá emelte a kevély zsidó kisasszonyra, aki ügyet sem vetve rá, szintén a parajos kertbe indult, honnan vig gyermeki kaczaj csattogott felénk: a kis férj s az ő csöpp felesége futkostak ottan. (A párocska t. i. csak nappal van együtt.)

E perczben lódobogás hallszott s kürtszó harsant bele a zümmögésbe. Vig huszárgyerekek verték föl a keskeny ut porát, amint hazafelé ügettek a gyakorlatról. A fiúk, hátulról kerülve meg az uristent, kivántak jó napot a jebuzeusoknak, mig a nyalka tisztek a magas paripa hátáról dévaj mosolygással néztek át a kertbe, melynek düledező keritése mögött állt a hebroni rózsa és nevetett. Asir ben Jehuda is láthatta, mert nagy fejét szügybe vágva, berohant a zsinagógába, hogy arczát ismét beletemesse abba a vastag könyvbe - talán hogy sirjon is bele.

A rabbi, ki hajnalig virrasztott, még mindig nem fogadhatott s igy a nagy pillanatig folytattam vándorlásaimat Új-Czionban. Ő szentségének egyik sógora, szép ifju ez is, két csatlósával a gőzfürdőbe indult éppen. (Elfelejtettem fölemlíteni, hogy e családnak egy tagja sem jár kisérő cselédjei nélkül, ha csupán a kiskapuba áll is ki.) Alázatos köszönésemet alig viszonozta, bár jól megnézett.

Péntek lévén, a szokottnál is nagyobb sürgölődés volt a terjedelmes konyhákon, hol élemedett asszonyok szemenkint pörgették a sok öblös fazékba a sólet-babot. Körül nagy husdarabok s leölt baromfiak, mint valami nagy vendéglőnek élés-kamráiban. Vagy kétszáz ember számára készült ott az ebéd. Maga a közös ebédlő egy tágas pajta-féle, melynek teteje sineken tolható el s ilyenkor a boróka-ágakkal körül font, aranyozott gyümölcssel tele aggatott vékony léczekből fonott rostély-födelen át beömlik a napvilág és este átragyognak rajta a csillagok, ami azt jelenti, hogy szukoth-ünnepén sátorrá lett a pajta. Az asztalfőn ott ül a rabbi, és akik nem részesei az ebédnek, hosszu karzatok padjain ülve várják a malasztos perczet, midőn a lakozást befejező áldás után megered a szent férfiu száján a szó s ajkairól csorog a bölcseség szinméze.

Az »udvari« tanácsosok a »valóságos belső« tanácsos uraknak adtak át. Ezek, jelentős pillantásokat vetve rám, Kapralik urat szorongatták. Erős taglejtésekkel tudakolni látszottak valamit. Hozok-e valjon pidiont? Bizony, az én markom nem volt bélelve; hanem hát ujságiró a jövevény s egy kis reklám nem árt meg még a zsidó királynak sem. Közre fogtak, mint hajduk a nehéz bünöst, és vezettek. A ronda tornáczról egy dohos pitarba toltak s itt holmi szertartásos vagy kabbalisztikus mormogás után, megnyilt előttem a szentély ajtaja.

Tágas világos szobába léptem. Butorban, szinben a legtarkább valami, amit valaha láttam. Dus faragványu console mellett festett szék. Nehéz bársony függöny, melynek arany-gombos kampói körül mélységes lyuk tátongott. A kihullott vakolat völgyéből kivöröslött a nyers tégla. A corniche, melyből a fejedelmi szövet omlott alá, meglódulva. A szélesen terpedő süppedékes szőnyeg szélein mocskos, kitaposott pokrócz-csikok. A kristályos guéridon tövében sánta köpőláda - valamennyi darab közt a legnagyobb fényüzés, mint a szerte locssant apró mappák bizonyiták. A falon Jeruzsálem képe abban a gyatra szines kőrajzban, mely egyazon műhelyből került ki a »vadász temetésével«, a »négy évszakkal« s az »öt világrésszel« - gyermekkorunk sokat bámult remekeivel.

A gazdagon beáramló napfénytől elfogódott szememet egy sötét sarokba terelte a főudvarmester. Ott kuczorgott a nagy öblü zsölyében rabbi Ábrahám ben Izráel, a királyi dalnok származéka, tévelygők megigazitója, nyavalyatörősek gyógyitó mestere; a bölcs és jós, a bünbánók és megtérők szószólója, a csodatévő szent férfiu - egy halovány, apró emberke. Fejében a hernyós süveg, vézna testén atlácz kaftán, kezében roppant borostyánkő szopóka, melybe vékony szivar volt tüzve. Szeliden nézett rám merengő szép szemével; selymes, még ifju szakáltól árnyalt sápadt arczán jóságos mosoly. Keskeny fehér ujjait felém nyujtá.

Bicczentett a fejével. Tetszett neki a hódolat. De már erre a másodikra gyujtsak rá. S most a kis kuba füstjénél sokkalta sürübb olyan tömjénfüstöt pöfékeltem az arczába, hogy megtüszkölt volna tőle még a bálvány is. A rabbi azonban ugy látszik, erős dozisokat bir meg, én pedig nem voltam fösvény s döntöttem a magasztalást, amint kifért belőlem.

- Messze földrül, hová szent voltod hire elszárnyalt, jövök ide, hogy árnyékod fényében sütkérezzem én is.

Nagyon szép volt a mondókám, mert Dávid unokája egyre hajtogatta rá a száraz kis fejét s környezetében helyeslő moraj kelt. Ékesszólásom minden-egy szava körmöczi arany számba ment, s én bőven szórtam eléje. Most aprópénzül olvashatja meg - ha ugyan a tilalomtól hozzáfér pogány irásomhoz. Persze, hogy előhozakodtunk Eszlárral is. Hogy az az Örökkévalónak nagy jótéteménye volt. Ismét összeterelte e kisértéssel Izraelnek szertevált népét. Lerajzoltam neki Eötvös Károlyt és Istóczyt. Oly figyelmesen hallgatott, hogy kialudt bele a kubája. Tán jutalmul előadásomért, meghagyta: vezessenek körül a »rebeczen« lakosztályában is. De a nagyasszony még aludt. »Kár!« mondá Kapralik ur, »mert a papné szobái még sokkalta pompásabbak.«

Hogy az udvarra tértünk vissza, nagy volt az izgalom; valahonnan a helység széléről egy emse szabadult oda a koczáival s éppen a konyha táját kezdte feltúrni. A hivek ucczu neki! - azaz hogy csak messziről rázogatva a pipaszárakat s kaftánjaikat lebegtetve, riogatták el a mocskos állatot, mig végre a vitéz Kapralik ur egy felkapott röggel fültövön dobta az anyasertést, mely nagyot röffintvén erre az ultimatumra, sivalkodó malaczaival elmenekült. A fenyegetőn megrengetett pipaszárerdő ismét a pipákba tért, lelohadt a sok repülő kaftán és tincs és átok. A jelenetre kiszaladt a gazos kertből a kis házaspár is. Az asszonyka rémült arcczal nézte, a férjike pedig nagyot ugrott örömében, midőn látta az ostromnak diadalmas visszaverését.

Midőn estefelé kinéztem coupém ablakából, a lehajló nap meleg fénye ömlött el Szadagorának rongyos házai, rongyos emberei, a paplak és a zsinagóga fölött, melyben a sötét Asir ben Jehuda temeti arczát a vastag könyvbe és gondolkodik.

Hôtel de deux Mondes - ez t. i. a Svájcz. Ravaszkodásból bigyesztettem a czikkem hegyébe e régi hangzásu uj czimet, hogy el ne riasszam vele a nyájas olvasót, ha ott látja soraim fölött: »Uti rajzok a Svájczból«. Ami bizony borzasztó. A franczia menu czifra nevű ételeit is abban a jó hiszemben hozatja a t. cz. vendég, hogy valami különös falathoz jut hozzá, s amidőn ott párolog előtte a »poulet à la Marengo«, akkor veszi észre csak, hogy az voltaképen nem egyéb, mint afféle becsületes becsinált csibe, meg hogy a »boeuf à la mode« sem valami félig nyers gigerli, hanem közönséges párolt marhahús.

A »hôtel des deux Mondes« sem jelent tehát egyebet, mint ezt, hogy »Svájcz«: két világrésznek a vendégfogadója. Ha ennek az országnak megírnám a földrajzát, így kezdeném:

»Helvéczia fekszik a k. hosszuság 6-ik s az é. szélesség 17-ik foka alatt. Lakói idegenek. Hegyeinek ormait örökös hó és hôtelek boritják, s mentűl magasabb a csúcs, annál termékenyebb. A havas alján bőven tejelő angolok legelésznek, akiket a frakkos fejő-béres napjában ötször fej meg, közben pedig a glecser jegét s a nyári havat pengő ezüstre, a kelő s nyugvó nap sugarait csengő aranyra váltja; estére térve, villamos fénnyel világitott vízesésekben itatja, cseh trombitások kürt-szavával ébreszti, ugyan-ezekkel fuvatván nekik takarodót, melynek számaiban benne van az idylli »Kuhreigen« (rance de vache) és az ismeretes dal: »wann der Schnee von den Almen wegga geht«.

Persze, csupán csak a juniustól septemberig terjedő hónapok Svajczjáról szólana az én tudományom, Télire elmegy az idegen a Rivierára. A tehetős ember t. i. nem tud magának nagyobb kellemetességet, mint ha juliusban didereg és deczemberben izzad.

Fölveszem a tárczát, melyben akad talán egy-egy czikk megolvasásra érdemes. (T. i. a bankó is megolvasásra érdemes tárczaczikk.) Mert bizony arany-világ van arra felé. Hármas osztályu tüszőm közepében csengett az arany, balra tőle pengett az ezüst, s jobbra tőle zörgött a nikel. Értem a külföldi ember takarékosságát: valóságos fájdalom foghatja el szivét, ha váltás végett vesz ki az erszényéből egy-egy sárga pénzt.

Én is nagyot sóhajtottam mindenik darab után. De hasztalan marasztottam. Csak oly gyorsan gurul el az arany, mint amilyen könnyen repűl el a papiros.

Magam elé teszem a könyvecskét, mely végig hű kisérőm vala. Nem kiadásaimat jegyeztem bele, csak bevételeimet abból a sok ragyogásból, melyben e boldog ország hegyén-völgyén olyan bő részem volt. Milyen kusza vonások! A coupé rázása és a zötyögtető hátas ló csodálatos ákombákommá torzították betüimet; alig bírok eligazodni saját édes irásomon. De jó is lesz esztendőre, mikor Edison jóvoltából az emberiségnek az a része, melynek hivatása, hogy a másikkal közölje benyomásait, csak bele beszél a maga zsebi fonográfjába, otthon aztán megberregteti s utitársainak pillanatnyi fotogrammjaitól megsegítve, az ily módon apróra összevont nyolcz heti utat föleresztheti ugyan-annyi bőbeszédű czikké. A sacharin alkalmazása a tárcza-irásban. Ha t. i. egy úr kihuz a zsebéből egy dobozt, ne hidd, hogy czukorkával fog megkinálni; s ha szemben veled az a kis baba a podgyászos hálóbul leemeli a katulyát: nem a Viczáját szedi ki onnan; de mind a kettő - az úr is, a lányka is - neki szögezi azt a kis alkotmányt hegynek-völgynek, fának, embernek s orozva lekapja. Azóta nyilván Dacotában vagy Pon-tà-Moussonban mutogatják már az én arczképemet s találgatni fogják, miféle szerzet lehet az a gyürött kalapu, hegyes bajuszu, pislogó férfiu? Alighanem valami hentes-mester Esztergombúl. (Vonatkozás arra a kitüntetésre, amely engem csakugyan ért ebben a derék magyar városban, midőn valamely hazafias czélra szerkesztett albumnak abba a lapjába, melyből az én becses arczképem hiányzott, oda nyomták egy ottani emberséges böllérnek a képmását.)

A gyermek, ha idegenben hál, fölébredve is mámorba fogult szemmel nézi a szoba tetejét: valjon hol van ő? Álma folytatásának véli az idegen paplant és kárpitot. Nem alszik már oly édes-mélyen az idősb ember, de mégis megzavarodik bele, ha minden reggel más-másfelől süt be ablakán a nap.

Nincs, ami utközben a szívvel annyira megkivántatja a drága otthont, mint ez a katona- és czigány-sor. Ma az ágy széles és alacsony, holnap keskeny és meredek. Az éjjeli szekrényen a vizet balról tudjuk, s ha feléje nyul a kéz, hideg falba ütközik. S amikor a megnyomott bal oldal pihentetése okáért jobbra vágódunk át, a hirtelen való fordulással letaszítottunk üveget és poharat, amin felriadnak szomszédék, akiktől csak a vékony ajtó választ el.

Ezek az ajtók! Ezek a falak! Minden szusszantásunk innen oda áthallatszik, minden köhintés meg onnan ide. Az ember még a legkevésbé ismert nyelven: magyarul is csak suttogvást mer beszélni, hogy másokat magára ne haragítson. Ezt t. i. mi barbárok gyakoroljuk; angol uraságok és asszonyságok azonban olyan művelt csetepatét vágnak egymás közt a falon túl, hogy reng bele a ház.

Midőn egyszer Londonban, kedves baráti körben, szóvá tettem, hogy az angol úr a kontinensen nem igen megy gentelman-számba, s hogy az angol hölgy sem valami ladylike az ő szigethonán kivül: igazat is adtak. Hónapja válogatja, mikor utazik a jó nevelésű angol. Nyáron, augusztus végeig, sőt september közepén túl, mikor folyik még a parliamenti vita, tehát még áll a season: az előkelő angol a fővárosban van; ellenben szerte iramodik az a része, mely nyaralót nem bírván a vidéken, bérbe adja jól butorozott lakását a bőven fizető brit honatyának és szalad a Svájczba - takarékosságból. Persze, hogy ez az ő józan takarékosságuk még mindig beillik az én őrült pazarlásomnak.

Egyébként sohasem érzik, hogy idegenben vannak. A fogadók összes cselédsége, a gyüjtemények őre, boltos, hajós-legény, levélhordó, kalauz, orgona-taposó, kocsis, iparos, kofa, egyházfi és toronyőr: az mind egy szálig beszél angolul, s így tán csak a megváltozott vidékről veszik észre a szerencsés szigetbeliek, hogy nincsenek otthon. Ez lehet nagyon kényelmes, de egy csöppet sem mulatságos. Bizonyára nem élvezhettek olyan pillanatot, mint mi kettecskén a Royal-hôtel reggeliző termében Chamounixban. A pinczér t. i., midőn sehogysem birtunk eligazodni a számlánkon, hogy azt az ötven darab patkószöget, mely terhünkre volt felróva, ebédre vagy vacsorára ettük-e meg: egyszerre csak magyarul szólal meg, hogy sem nem ebédre, sem nem vacsorára fogyasztottuk mi el, hanem igenis a kapus verte ki velük a czipőnk talpát, hogy meg ne csússzunk a hegyi uton, ha a Montanvertre fogunk fölmászni. Fehérmegyei fiu volt, s csaknem oly folyékonyan beszélte anyanyelvét, mint az angolt.

Azt mondják a svájcziról: szalvétával hóna alatt jön a világra. Hanem azért szabadnak tudja, vallja magát, s ha a compensáló magas politika szét akarná darabolni az ő görbe hazáját: a fehér asztalkendő mind lobogós piros zászlóvá, minden hegyi hôtel bástyává lenne, az evő villa winkelriedi dárdává nőne, a hűtött pezsgős üveg forró mozsárrá s a dugója löveggé válnék, valamint hogy az az ismeretes »major de la table d'hôte« is, az asztalfő mellől fölkelve, hadvezérré növekednék.

A vidék erre mentűl szebb, a lakója annál csunyább. Sehol a világon nem láttam rútabb nőt a svájczinál. Clauren »Mimili«-je bolond mese. Ebben az országban keble csak a tehénnek van, s csak is ez hord uszályt - már mint farkat. Ez a legszegényebb része Európának neveli a legjózanabb elméket, s innen van, hogy minden meddő szikla csúcs bőven tejelő tőgy, s hogy termékenyebb az ő glecserjének sivó jege, mint a mi televény bánsági földünk.

Ha egy svájczi ember a hazájabeli négy nyelven kivül még négy másikon tud: nem nyelvmester lesz belőle, hanem portás. De nem otthon, ahol ezer a versengő társa, hanem kivül a határokon. Aki idebenn vendéglői kapus, az már Mezzofanti - vagy, hogy még nagyobbat mondjak, Vámbéri számába megyen. Azonfelűl művelt férfiu is, kitünő emberismerő, s külsejére nagykövethez hasonló, ki a karcsu attachék (pinczérek) hadát kormányozza. És élelmes. Nagyon élelmes. Szerfölött élelmes.

Ismerőseim egyike, mesterségére egy hazai víz-, lég- s terep-gyógyhely orvosi igazgatója, beszéli nekem a következőt:

Mikor még tanulmány végett utazgatott, a felső Engadin egy híres állomásán megakad szeme a portáson. Mintha más életviszonyok között látta volna már ezt az előkelő formáju öreg urat. Lapozgat emlékeiben, gondolkozik, de sehogysem bír rátérni, hol is látta ezelőtt?

- Segitek önön, mosolygá a kapus. Tavaly novemberben Bastiában, Corsica szigetén, voltam oly szerencsés önt hôtelemben fogadni.

- Egyszerü dolog az nagyon: télen a bastiai »Grand Hôtel Bonaparte« tulajdonosa vagyok, nyáron a »Grand Hôtel de Rhétie« portása vagyok. Barátom, ennek a nagy fogadónak a tulajdonosa, meg az én kapusom. Voilà tout. Ime, épp most beszélget ott monseigneurrel, Rio-Santo herczeggel.

Valóban a bastiai »Hôtel Bonaparte« kapusa volt a fényes »Hôtel de Rhétie« birtokosa.

Svájczban akárhány felhővívó orom van, melynek a tetejében nincs még gyógy-intézet vagy fogadó. De már kevés az ilyen puszta hegy. A »Pilátus« csucsán is lobog a vendéghivó zászló, s esztendőre vagy kettőre a MÁV budapesti központi pályaházának egyik szöszke, kaczéros jegyosztó nagyságától megválthatjuk a Budapest-Montblancra szóló bilétet. A »Jungfrau« szűzi havát legalább kotorják is már a munkások, hogy a mérnök urak kihuzhassák ott lánczaikat s feltűzhessék póznáikat.

Vasut és alagút vágja, fúrja át ezt a hepehupás országot, s a szegény manók, megriadva a hegyi mozdony harsogásától, fogják apró szerszámaikat és kivándorolnak; a költői »Almerin« meg a tehénpásztor-lány, giessbachi vizgyógyintézetben tanult fogással csapkodja rá a neurasthenikus hölgyek fázós gerinczére a lucskos lepedőt s kezével sikálja az öreg urak csúzos lábszárait és gyurja-gyömöszli megzsugorodott váll izmait. A hires ementhali és gruyère-sajtot nyilván masinával likgatják nagyszemüre, s megrikatott gyerekkel ejtetik bele a kedvelt sós csöppeket, mig a gyárakban, viseltes osztrák fehér egyenruhák posztóját harmincz ló-erejű gép vagdalja ki havasi gyopárrá.

A Négy-Canton taván ragyogó időben, pompás gőzhajó födélzetén usztunk Flüelen felé. Az egyik fordulón akár a mi Gellértünket láttam volna a Duna fölött. Pedig a Pilátus volt. Ennek is megvan a maga regéje, mely szintén hasonlít ahhoz a budai hegyi legendához. Csakhogy, míg jó Gellért püspököt hitetlen vad ember-csorda taszította bele a folyóba: Pilátus, mikor eléje tették a hôtel-számlát, önként ugrott bele a tóba.

Jobbra és balra, mögöttünk és előttünk, környöskörűl tele épített magaslatok. Fogadó, víz-gyógyintézet és nyaraló - nyaraló, víz-gyógyintézet és fogadó minden ponton. Ah, ott a »Miethen« kopár sziklafala s az ő néptelen csúcsa! Végre! Milyen jól esik ez a szemnek! Itt fészkel Svájcznak egyetlen kőszáli sasja, s bár az egyesűlt vendéglősök tartják el - (éjjelenkint egy-egy gödölyét kötnek ki pórázra neki) - a fejedelmi madár mégis mély megvetéssel nézhet alá erre a hitvány világra. Ha megláthatnám azt a büszke sast! Nini! Kotorja is felénk hatalmas szárnyait. Hosszura csavarom ki messzelátómat s mohón keresem a levegő királyát... Hát lelkem teremtette!... amit fönségesen kibontott sas-szárnyának néztem, nem egy hôtel zászlója volt? Az biz a, még pedig kétszázötven szobás; mindennap három rengeteg table d'hôte trombita-concerttel, telegráffal, telefonnal, vasúttal és angol isteni tisztelettel.

Isten panaszkép ne vegye, ha csodás összefüggést tapasztaltam itt vallás és kártya között - de csakis honi szempontból. Helvét vallás = magyar hit; svájczi kártya = magyar kártya. Tudok nem egy olyan hazafit otthon, aki hamarosan el sem tudná sorolni a hét vezért; de már Tell, Melchthal, Fürst Walther és a Stüssi vadász harminczkét levelű történelmi tankönyvének nagyrabecsűlt bajnokait igenis. Itt Uri cantonban vitézkedtek ők, e tudtokon kivűli kártyahősök, nem is gyanítván, hogy ércznél maradandóbb emlék jut majdan az ő érdemeiknek. Mig éltek, országuk szabadságát szolgálták; ma hazájuk második nagy vívmányát - a fogadót hirdetik mind az öten. Ott ragyognak gyarló bár, de intő jelképekűl egy korcsma falán, s szemünk a Rütli felé tekint, melynek tövében a Svájcz legnagyobb s legelső reklámcsinálójának, Schiller Frigyesnek nevét ragyogtatja egy gránit emléklap - mig mellette egy másik, még nemesebb stylű márvány tábla, arany vésetű irásban tudatja velünk, hogy: ide az Axenstein-hôtel csak tizenöt percz. Nagyratörő sziv, föl a magasba, lelkesedéssel!

Hôtel, hôtel, hôtel! Itt még az isten is hôtelben lakik. A krétás sziget gyermeke legalább tökéletlennek mondja az oly fogadót, melyben hiányzik a külön kis kápolna és a »Messenger« mellett a salonja asztalán nincs ott a Holy Bible. Merev, izléstelen, követelő, lenéző. De megbocsátok neki: mert ő fedezte föl igazában a Svájczot, s az ő erősen kiművelt comfort-érzékéhez szabták hozzá e hôteleket, a szárazföldön a legjobbakat. Fölfejtette a vállalkozók előtt annak a titkát: hogy lehet idegenben otthon az ember.

Ez t. i. meg azt jelenti, hogy Genf, mely az igazi kálvinista Róma. Ez a czím is csak arra való, hogy az érdemes olvasó tikkadt figyelmét magára terelje. Régi dolgokat uj etiquette alatt árulni s uj dolgokat ódonitani: ez a sokat bolygatott század végének fő ismertető jele.

Miután ily módon sikerült a m. t. olvasó szemét iderántanom: dalolok neki dalt az Allabrogok ősi Genova városáról, mely Urunk születése előtt egy évszázaddal (l. Jul. Caesar »de bello gallico« Caput I. 6-8) a rómaiak diadalmas fegyverének hódolt meg, hogy...

Ne tessék megriadni, nem írok ki többet a jó Baedekerből; annál is kevésbé, mert indulás előtt itthon szeretem hagyni. Bármilyen szép vörös is ez a könyv, nem viszem útra magammal. Sőt órám sincs. Mert ez a két szerszám a véletlen gyönyöreitől foszt meg engem. A hullámzó élet játéka csapongjon körültem, melyet az én »Aventiure« kedves hajómon szeretek járni. Nehány képpel, szoborral jusson kevesebb, csak annál több a pezsgő valóságból. Minden idegszálam fölháborodik, a sűrű és ritkított sorokra fejtett, intő keresztekkel czifrázott, csillagokkal homályosított paragrafusok zsarnoksága ellen. Én a szabadságomat nem hagyom! Mit én bánom, azt a meredek sziklát minek híjják, mikor ő maga sem tudja. Pedig bizony, kinek a kezében nem virít a piros kalauz, az idegen-számba sem megy a Svájczban, vagy egyebütt nagy Touristánban.

De én csak úgy élvezek, ha névtelen, czéltalan barangolhatok. Nem köszönök senkinek, nem köszön senki. Kalapom és idegeim ünnepet ülnek.

Ahhh!... Hosszú tíz hónap után külföldi vagyok magam is, aki teljes ismeretlen voltának boldog világát éli. Rettegéssel gondolok szegény Saint-Saënsre, akit még messze Havanában is kiforgattak az ő féltett homályából. Tisztelőinek hada még az álmait is megzavarta. Az autogrammatitis chronicában, a hystériának e legijesztőbb rohamaiban vergődő asszonyok és kisasszonyok, patyolat kezükben azzal a bizonyos fa-legyezővel, valóságas danse macabre-t jártak a feje fölött. Olybá hallatszott, mintha a csontjaikat zörgették volna. A Plato istenének az árnyéka is ragyogás: a halhatatlant az ő titka is napfénybe meríti. Az ünneplés detectivjei legott ráismernek abból a keskeny sugárkából, mely az incognito önvonta felhőjének valamely őrizetlen réséből kiszökken.

Milyen jó nekem! Nem vagyok egyéb, mint szoba-szám. »Mr. du 83.« Igy találkoznak a végletek: a szabadságos és a rab, akinek szintén csak numerus a neve.

Rovom a genfi utczákat, a rideg Calvin városát, melynek egy sötét közében született Jean Jacques, aki »Vallomásai« szerint, azon kezdte pályafutását, hogy órát lopott. Mi egyebet is lophatott volna Montreopolisban? Persze, ha erre Kelet felé születik a »Társadalmi szerződés« irója, nem órát, de egész napokat lophatott volna.

Mint más egyebütt ebben a vén világrészben: itt is rombolt az önkény, pusztított az erőszak, vérengzett a babona, a szenvedély, s épitett föl újra a lelkesedés, a hála - meg a spekuláczió. Akit az egyik tábor a maga nagy hősének vall, arra a tulsó az árulás bélyegét süti rá itt is. És Károly braunschweigi herczegben, bár az ő népe fösvény zsarnoknak szidta, bőkezü jótevőjét kegyeli ez a köztársasági város, melyre húsz milliónyi vagyonát testálta. Meg is tisztelték érette: a veronai Scaligerek monumentumát hű másolatban borította rá a szerencsés város az örökhagyó hamvaira. E díszes faragványokon ez idő szerint nemcsak magnolia, hanem az érdemes tanács gondjának árnyéka is borong, mert nagy a lehetősége annak, hogy a herczeg vérszerinti örökösei visszavijják Genftől a milliókat. Ebben a pillanatban a leghíresebb jogászok marakodnak körülötte. Fogas pörmesterek, fogásos prókátorok. Nem csudálkoznám rajta, ha úgy dülne el a sulyos argumentumokkal folytatott küzdelem, hogy maga alá temeti azt a tömérdek pénzt. Ám az emlékszobor megmarad s mindig sok lesz annak a bámulója. Adelgunda k. a., a schlapperheide-lobeschwanzi kerületi főszámvevő ur »megkésett« leánya a minap is lerótta előtte lelkesedése adóját. »Tudod-é gyermekem, kit ábrázol ez alakzat?« kérdi őt apja, a kerületi főszámvevő ur, némi szándékossággal, hogy lánya müveltségének alkalmat adjon a ragyogásra, mert sokad magukkal voltak. »Wer sollte Dir nich kennen, jöttlicher Joethe!« kiált föl Adelgunda k. a., elvilágosodott szemeit az emlék csúcsa felé forgatva: »Fest jemauert in der Erden steht die Form aus Lehm jebrannt.«

Fogadónkhoz közel, a tó széles kőpartján, hirtelen megáll három titokzatos alak s négy titokzatos alakocska. Egyszerre lefejtik magukról a bő lebernyeget, s csillogó trikóban hányják felénk az ismeretes művész-puszit s nyomban rá kezdették lemorzsolgatni az olympiai gymnasium pensumát: hol fürtbe akaszkodva, hol meg az egymás vállán följebb kapaszkodva. Csak azért említem meg, mert ingyen nézőt is alig foghattak. Még a kis fiuk, leányok is ugy elmentek a vásári produkczió mellett, mintha bizony nem nekik szólana. Hát ilyen józan ennek a népnek még az apraja is! De hisz a fényes napvilágon olyan kiábrándító is volt az éjjeli tündöklésre szánt arany-hímes komédiás-ruha, hogy a különben vérmes gyermekvilágot sem birta felzaklatni. Néztem hát én, a vén gyermek. Bámultam Mr. Herkulest és Mme Herkulinát s a csöpp vasgyurókat, és akkorákat kaczagtam a pojáczán, hogy massage számba ment az a jóleső rendület, mely has- és hátizmaimat megrázta. Befejezésül a domboru erőmüvésznő foga közé kapta a férje bársony uszógatyájának a korczát (a benne vergődő erőmüvésszel együtt) és tánczot járt vele, mialatt a négy kis fiát ugy keverte, mint a kártyát. Mennyi ujongó nézője akadt volna e félistenek játékának Czibakon! E hölgyhöz mérve mi volt a mi Kinizsink? Megszégyenülve néztem ezt a rengeteg férfi-erőt asszonyi hüvelyben; az én centime-os vidámságom százforintos búra változott. Megszontyolodva mentem odább. Nem csupán férfi-kalap és krágli, nyakravaló és kabát, orvosi diploma, börze, sport és philosophiae doctoratus megy át a női birtokba, hanem az athlétaság is? Ó Liebig Justus, te műszoptató és himdajka, te reád vetünk ezért: ez a te műved!

Megaláztatásom sulyos érzetéből vigasztaló női hang emelt ki. Tehát vannak még nők a világon? Ott állt a lelkem egy kávéház előtt, mély kivágatu ruhában s énekelt. A dal hevében sürűn rázogatta keblét, melyből messze ömlött szét a köztársaság dicsérete. Kürtök harsogása helyett egy halovány úr bizonyos félénkséggel kisérte kusza pianinón, amolyan fia-zongorán. Tán titkos legitimista, sőt princz az istenadta, aki, míg valahol trónja üresedik, így kényszerűl szolgálni a respublika eszméjét. Nyilván annak emléke biztatja őt, hogy Francziaország királya Lajos Fülöp is, mielőtt koronát nyert, iskolamesterséget folytatott ugyancsak ebben az országban.

A zene már jobban vonzotta a népet. Nagy csomóba verődve leste a virágcserepes korláton kivűl a kék blouseos munkás, a halas kofa, a zöldség-fuvaros és kenyeres asszony, meg egy halom gyerek a chansont. Egy választékosan öltözött, à la lord Churchill kihányt bajuszu, homlokfürtös szép úr, feketén kivarrt galambszin keztyűjével csapkodott szét a felgyülemlett sokaság közt, megértetvén vele, hogy fel is ut, alá is, itt nincs potya mulatság. A sürűség erre megritkult, lord Churchill a hölgy mellé ugrott fel a szőnyeges állványra; de ugyan-ebben a pillanatban ismét nagy gubanczba állt össze az ingyen közönség. Ő lordsága mélyen meghajolt előtte - más előtt nem is tehette, mert innen a virágos korláton csak a két pinczér ásitott - s rövid beszéddel üdvözölve a hölgyeket és urakat, kiket ezelőtt két percczel a kávéház elől elhessegetett: a művésznővel oly kettesbe vegyűlt, mely szívhasgató volt volna, ha fülhasgató nem volt volna.

»La mort du guide«, a hegyi kalaúz bus halálát adták elő, ki a »Mauvais pas« jeges fenekére zuhant alá tavaly két angol ifjuval. Bár a melodia elég keserves volt, az elsiratás nem igen akart bele illeni lord és lady Churchill salon-jajgatásába; de nyegle tag-fintoraikhoz még kevésbé, midőn, víg dalra kelve, elárulták: »commequoi Mr. Pharamond Bourdonnet profitait de son veuvage« - mikép élte ki ez a bácsi az ő kései özvegységét. A játék hamiskás akart lenni, de csak hamis volt. Ez a hámból kirugott, hivatásvesztett faj, a »népdalnok«, u. l. nem csupán minálunk Budapesten arrogans és tudatlan. Kihörpentém cognacomat s lementem a tó partjára.

Két napja lesem már, hogy meglássam a Montblancot. Ő felsége felhő-palástjába burkolózva, két nap óta mogorváskodik. Vagy hát, élve jogával, incognito akar maradni. Unhatja is azt az ezer meg ezer szemet és messzelátót, mely fejedelmi üstökére van reá szögezve quairől, hidról, hajóról s alkalmas fekvésű drága fogadók ablakaiból és erkélyeiről.

A kőparton tavi-legyek undok gomolyokban kavarognak a fejem körül. Szököm előlük s a molo végében a platán terebélye alá ülök. Ezek a hízott bestiák csúfot űznek belőlem. Nem fog azokon sem a dohányfüst, sem a meglengetett zsebbevaló. Még az ingem alá is bujtak, még az égő szivarom tüzes végére is ráültek. El is panaszkodtam annak az öreg úrnak, aki mellé a kőpadra telepedtem. »Hiszen ezeknél a czudaroknál a Tisza virágja sem gonoszabb!« mondám s kezdtem elmagyarázni szomszédomnak, mi istencsapása ez a mi honi efemeridánk. Volt benne részem, hogy egyszer a Béga-csatornán himbálózva a titeli ember tutaján, nekem estek, majd megettek.

»À qui le dites vous?... oh!« mosolygá az öreg. »Laktam az ön szép hazáját s elégszer láttam ezt a csodát.« Elbeszélte azt is, hogy még a negyvenes évek elején egy unghmegyei úri családnál volt franczia társalkodó és ismerte Elmeczy és Orváth Hádám urakat. S mert nem látott a kezemben piros könyvet, megismertetett velem minden látható közel és távol pontot: előttünk a druidáknak vízből kimeredő áldozó köveit, szemben azt a felcsillanó fehér foltot, a Diodatti-villát, melyben lakott Byron s ahonnan röpitette világgá két remekét: egyike »Tankred«, másika a »Chilloni rab«.

A Rousseau-szigeten van egy kicsi Hangli. Kávéját miből szűrik, csupán e canton vegyészeti állomásán birnák meghatározni. Csakis a tudatlan jövevény hozatja, hörpint belőle s aztán megrázkódva teszi le a poharat, ha ijedtében ugyan el nem ejti előbb. Szt. Mokka, áldott Jáva, mit cselekednek itten a te fölséges babszemeiddel! Illó olaját úgy elillantják, hogy nincs az a chemikus András, aki azt megint befogja. Jobb is volna, ha »Café« helyett ezt írnák az ajtó fölibe: »Cave!«

A kicsi babák, afféle bennszülöttek lévén, csupán tejet isznak, azt is a »nounou« emlőjéből, vagy abból a közdajkából, melyet a haladó műipar »biberon« czimen szerkeszt kaucsukból. Ami különben az ottani hadfiakat nem háborgatja a gyöngéd és hasznos ismeretségek szövésében. Azokat az aprókat, akik már a maguk emberségéből másznak föl a katona bácsi térdére, dada őrzi itt is. Genfi bonne. Különlegesség. Európa észak-keleti részébe csapatosan szállítják őket a megbízható helyszerzők, hogy csemetéinkbe azt a terpedt, éneklős francziaságot oltsák bele, melyet mama kétségbeesésére, de a maguk szerencséjére, épp oly gyorsan felejtenek, mint ahogy magtanulták. Siratja az ily veszteséget a nagymama is, aki boldog volt bele, hogy a franczia kisasszony megjelenése után két hónappal már nem értette meg az aranyos unokáit.

Merengésemből messze süvitő gyermek-sírás riaszt föl. Egy kisasszony a rózsás arczu bébé fülecskéit rángatja éppen s aztán még külön rá is ijeszt: »Émile, je te défends à dire un mot à maman!« A nagy Jean Jacques, az ő zöld-rozsdás arczát mintha fanyaron forditaná oda, ahol az executio történt. Nem így gondolta ő »Émile« neveltetését. Egy öreg úr meg, fölháborodva a jeleneten, e szókkal fordul hozzánk: »Et dire, que ça s'appelle une bonne!«

A hid felé megyek s hogy föltekintek: a Montblanc feje, válla, dereka, rózsaszín tündöklésben emelkedik minden környező ormok hegyébe.

Önkéntelenül levettem kalapomat s így emeltem elfogódó szememet e fönséges ragyogványra s csaknem átbotlottam egy tarsolyos emberen, aki horgára halat lesve, háttal ült a csodához.

Olyan kicsi a Bödelibahn, hogy az itteni nyelv szerint bátran lehetne Bödelibahneli. Ott kigyózik el a hegy tövében a tó mellett. Igazi játékvasut, mely tiz percznyi távolságot szolgál. Csak az a furcsa, hogy felnőtt emberek ülnek azokban a baba-vaggonokban s nem az érdemes prince Feyzenheimék, akiknek tudvalevőképen a családfeje is olyan apróka kis papa volt, hogy cseresznye-magból faragott tubákos pikszist használt, amitől a jó udvarmester akkorákat tüsszentett, hogy még a fűszál is meglibbent bele.

A thuni és brienzi tó közé szorulva virágzik boldog Interlaken, a svájczi orbis pictus egyik elsőrangu páholya, melyből egész fényes nap és holdas fél-éjjel kényelmesen lehet bámulni a »Jungfraut«. Akinek megközelíthetetlen volta már csak mese. Mert 1811-ben történt, hogy egy német úr, Meyer (egy Meyer!) taposta első az ő fenséges fehér homlokát. Természetes, hogy a midőn onnan lekerűlt, szörnyen dicsekedett. Azóta az ő nyomán sokan meyerészkedtek föl e hatalmas hegy büszke fokára, s messziről nézve olybá tünnek föl, mint mikor legyek mászkálnak a czukorsüveg tetején. A sétatéren felállított nagy tubuson át pedig annyira közel látszanak, hogy szinte halljuk a vicczeiket. Elbusulok a gondolatától, hogy nemsokára fogaskerekű vasuton fognak a tetejébe mászni. Hát érdemes nagy hegynek lenni?

A kaszinó-parkban egy sátoralja muzsikus hangolta éppen tülkeit és hegedüit. Mikor abbahagyták, taps zendűlt fel utána. Hát szimfónia volt. A zajos hívásra egy elől kopasz, hátul sörényes madárfejű úr hajlongott felénk a kármentő mögül. Schnäbeli úr volt, költője a darabnak, melyet négykezű átiratban a használati utasítással együtt, 3 frankon vesztegettek a bejárat melletti bódéban.

A kaszinó kávéja a leggyalázatosabb folyadék. Az aprítani való sütemény czukormorzsáit az interlakeni legyek rég lelegelték. Legföljebb, ha a megolvadt, nyulóssá vált édesség ott fogja a legyecske hátulsó lábát. Ilyenkor persze vergődik az istenadta és erősen hasonlít egy remegő aprószőlő-szemhez. Az én kalácsomra is most ült rá egy. Nem mérgezem meg, nem mártom be a kávémba; sőt felszabadítom s szárnyára bocsátom. Ki tudja? Hátha anyának érzi magát!

Honi lapjainkból csak a »P. Lloyd« jár ide. Egy órája várom, de nem juthatok hozzá. Kohn úr kapaszkodott bele s fogja görcsösen és arany binoklijával mind a tizenkét oldalát szántja végig. Hát nem olvasok. Bánom is én! Leszek szegényebb négy párbajjal, hat öngyilkossággal, két iszonyu vérengzéssel, tizenkét sikkasztással s ugyan-annyi lovagias nyilatkozattal.

A permeteg nyári eső elállott s foszló felhőiben fölépül a szivárvány. Ivének szárait oly mélyre bocsátja le, hogy a tölgyek lombja is irizál tőle. A hôtel verandáján egy ifju nő fehér ruhájának bő ujja bele lobog a bűvös színekbe s ragyog mint a tündér-fátyol.

A szélesre vágott úton, tanult hegymászó-lassusággal hágok fölfelé. Jobbra és balra az erdő sürüjében szép asszonyok ruhája virágzik. Az ápolt ösvény porondján keresztül nyilal az esti sugár, s fürge, félénk mókusok kereskednek a fénysávokban. Ravasz gyermekek hintettek el ott mogyorót s a széles szil mögül lesik, a bájos állatka hogy szedegeti össze, dugja bele a kis pofa bő tarsolyába s botorkál el gyámoltalan lépésekkel a fa tövéig. De már innen röppenő szökéssel fönn terem a fa derekán s tekergő spiráléban vágtat a sudarig, közben le-levillogtatva apró szemét, nem akadt-e üldözője? Nem akadt s nyilván ezért lobog olyan diadalmasan fölfelé hajlitott farkának lombos zászlaja. Nemsokára a mogyorónak szabatosan ketté metszett hüvely-csészéi pörögnek alá az ágakból. A fiúk fölszedik, a mutató- és középujj közé szoritják s bele fúva, olyan éktelen sípolást kezdenek, hogy a szilasból elhessegették mind az evetkét.

»Megy a vándor, csepp ragyog tokáján - s mélyen szuszogva vissza-visszanéz.« Ilyenformán mondta volna Kisfaludy Károly az én helyzetemben. Még hatvan lépcső van előttem, de végre fölküzdöttem magam oda is. Itt a csucs: a Heimwehfluh. Valami bánatos ember nevezhette el így, aki innen széttekintve, az ő szép hazájáról emlékezett, melynek valamely magasára szintén egy folyó s két kerek tó csillan föl, égvivó hegyek bátor őrizetében.

A brienzire az esthomály szőtte már szürke fátyolát, a thuni még izzó biborban föröszti fodrait, csipkéit, gyöngyeit s hullámos szinének egyéb drágaságait. Egy-egy hosszura nyúlt ezüst csapását derékon metszi ketté a hátulról megvilágított bárka. Fekete lapját, rengő vitorlája széleit aranyos pírral futtatja körül az alkony. Régi motivum, egy festő barátom modorossággal is vádolta, de mindig uj nekem.

A nagytehető font, a csengő frank, a követelő dollár, a szapora mark, a görgő rubel s a zörgő forint egyaránt kedves a svájczi előtt; csak e pénznemek gazdáiban tesz különbséget. Legtöbbre becsüli az angolt és muszkát. Amaz nem alkuszik, mert kényelmetlen; emez nem alkuszik, mert silánynak tartja a krajczárkodást. A német vevőt a vasból öntött prix-fixe sem rendíti meg. Az osztrák-magyar könnyebb kezű; de, gondolja magában, ha már szabott ár, szabjunk le róla még egy darabkát. Ó, azok a szép dolgok, hogy kisértenek itt is minden bolt ablakban! Nézem, mert elbájoló ez a zománcz, az a csipke, ékszer, szövet, faragás, fegyver, bársony, váza, kristály, himzés, kamea, metszet, fonás. Akié lesz, az is csak nézni fogja, s ilyen értelemben enyém a Belvedere, a musée Cluny, a Louvre s a drezdai madonna. Sőt még az a szép asszony is nem az én kedvemért fűzi nyakába a gyöngyöt, tűzi hajába a gyémántot? Nekem mutogatja, hogy lássam. Enyém a virág, ha nem a kezem szorítja is. A szem birodalma biztosabb. Engem nem ejt meg a kisértés.

Annyi itt a szt.-bernáthegyi eb, mint a kurta kutya. Valóságos tenyésztés tárgyai. Az egyik »ménesmester«, Lend úr, az ő szakmunkájával (»L'amélioration de la race canine«) elnyerte a nagy díjat, melyet a Jura-hegység egyik tartományi városa tűzött ki száz aranyban. A bundás, bodri kölykök e nagy kitüntetésnek tudatlan naivságában hemperegnek az udvaron. Sejtelmével sincsenek őseik nagy hírnevének, magas származásának, fönséges hivatásának. Persze, hogy az átlyuggatott hegyek e korszakában mind inkább fogy a szt.-bernáthegyi utas, mind lejebb szorul a derék állatok jelentősége. Pedig, így kiált föl a hires zahnai ebtenyésztő: »Aut Caesar, aut Minka!« A szép kutyavilágnak ma-holnap vége, s a felebaráti szeretet e hőseinek házába legföljebb ha valami mormotér-vadász fog betérni, ölben hozva magával egy félig megfagyott szt.-bernáthegyi kutyát. Mert elsatnyulnak jeles faji tulajdonságai, ha nem gyakorolja. Alászállása a völgybe példa is. Tejes-, tojásos- és baromfi-szekerkék elé fogva - ez a sors várja őket, míg hajdan ünnepelt gazdáik odafönn, a hospiciumbeli szerzetesek: hóba, jégbe, imádságba fagyva, fejezik be immáron meddő életöket. A jótétlélek is vasuton jár maság s léghajón fog a mennybe szállani, hogy hamarább érjen oda.

Öreg este van. Sugárzik minden utcza. A nagy ebédlők villamfénye káprázatosan tündököl. A hölgyek puha kezükről lefejtik a keztyűt, egymásba forditják s igy nyomják bele az üres ivópohárba. A virágos, hosszu table d'hôte diszkrét csörrenéseibe különféle nyelvek zsongása vegyül. Megeredt a nemzetközi nagy etetés, a diner. Én is megyek - de vacsorálni.

Vigan guruló hintóban kerülöm meg a nagy hegyalját. A takaros járművet esztendőre már innen is kiszorítja a vasut, melynek sinei alá sovány, csontos emberek most feszegetik le a kőtöltést a sziklapartról s döntögetik sorra a daczos tölgyeket. Tőben elvágva borulnak rá a pályatestre, vagy égnek fordítja szövevényes gyökereit az erdőnek egy-egy makacsabb véne, melyet a dynamit vetett ki három-százados igaz birtokából.

Közönkint hosszu tilalomfa fekszik keresztűl az úton és megszólal. Ez a havasi kürt, melynek fuvója benn ül valahol az erdőben. A zengő vámsorompó persze nem emelkedik föl előbb, mig a megváltó pénzdarabot bele nem hullajtottuk a tölcsérbe. Alig némult el ez az árkádiai instrumentum, már előttünk elbődül egy másik, míg mögöttünk eléje tátong a következő hintónak. Ezek az útonálló művészek jó gazdák: egy dal kifutja nekik egész napra, még pedig olykép, hogy a darabnak csak néhány hangját tülkölik felénk, s a piczula pendülésére elmetszik, hogy amikor ujabb adózó kanyarog fel a kapaszkodón, ott folytassák, ahol abba hagyták.

Grindlwald, Lauterbrunnen, Staubbach, Mürten, Schmadribach... özönével kinálkozik a kiránduló hely. S illenék talán feltörekedni a Hunnenfluhra is, melyet őseink elődeiről neveztek el. Ha itt jártak azok a rettenetes vitézek: csodálom, hogy laposra nem taposták ezt az ormós világot. De már csak, tartozó áhitattal, inkább alulról nézem azt az 500 m. magas bástyaforma sziklát, mely fölött holdas éjfélen még most is csatáznak Attila hadai a drága hôtel-árak ellen.

Sör mellől nézem a meredek sziklafalról aláomló hegyi zugót, melynek azonban soha egy csöppje nem ér le, mert a párkánya föléje hajlik a szirt lábának, úgy, hogy az örökös szél legott magával sodorja s szikrázó fehér porrá őrli-fújja szét, mielőtt a földre kerülhetne.

Különb legény a távolabb eső Trümmelbachfall. Ez a Jungfrau megolvadt jegének lefolyásából gyül meg s mint láng az ágyuból, akkora dörgéssel és erővel lövel ki a szikla torkából az embernyi sugár s vágódik neki a katlan falának, a honnan fehér párában gomolyog fölibénk. Ez a tátongó torok mintha a nagy szivással magába gyüjtött havasi vizet gőznek lehelné ki magából. Föléje biztos karzatot épített e dörgő csodának bérlője - Svájczban az egész természet ki van adva árendába - s mégis reszketve tekintünk alá e vízi pokolba. Napfénykor hármas szivárvány képződik a néző felett, előtt és alatt; ami meg a pokol mellé nyomban odaszerzi a mennyországot.

Hegy, víz, erdő - erdő, víz, hegy: állandó akkord abban a fenséges táj-symphoniában, melyet egyhúzomban élvezni csak angol ideg bir meg. Jó ilyenkor egy csöndes kis ivó, pihentető kilátással a baromfi-udvarra, egy kérődző borjas tehénre, a födél gerinczén nyujtódzó cziczára, s a faczipőben csattogó, ójtott lábu béresre, amint kalapálva a kaszáját, fogatlan szájában lógatja a nehéz fa-pipát. Csunya egy legény, s attól sem válik csinosabbá, hogy réznyelü pápaszem ül az orrán, mely a Gietscherhornra emlékeztet, mikor a hajnaltól pirosodik. Hogy a kaszáját megfente, a vállára akasztotta és kivezette borjas tehenét a rétre. A czicza elbujt a padláson, a tyúkság elült. Körül semmi. Csak egy vakolatlan szürke fal. S én ásitok rá boldogan. Szinte sajnálom, hogy megcsendül az induló hajó harangja s válnom kell az édes, megnyugtató unalomtul. Hej te idegen! Mars ki innen élvezni, gyönyörködni szakadtig!

E a "li" nem az a bizonyos kinai "li", melynek jelentősége ahhoz képest változik: bassusban vagy a diskantban ejtik-e. A "li" melyről szólok, a svájczi "li", az a kényeztető diminutivum, amelyet fő- és tulajdon nevek végébe szoktak ragasztani a német kantonokban. Egy bizonyos kedvesség, hogy azt ne mondjam herczigség mosolyog felém belőle. Azt mondja: vögeli, bädeli, leckerli (mézeskalács). Mind olyan hizelgően hangzik, olyan beczéző gyermetegűl. Ez a nép valamikor mégis naiv lehetett. A történeti muzeumában őrzött valóságos czölöpkori czölöpjeiről legalább egy régiség-kutató sem tudta bebizonyítani, hogy valamely ősi hôtelnek a romjai. Ha elgondolom, hogy volt valamikor Svájczban idő, amelyben hírből sem ismerték a vendégfogadót, s az angolok még nem födözték föl a sterlinget, melyet azóta mázsaszám hoztak ide! - ha eszembe jut ez: ólomsuly gyanánt nehezednek szívemre az én tárczám keskeny forintjai.

Igy érkeztem a berner ländlibe, útközben álmodozva, nézelődve, az állomások szünetei alatt olvasgatva.

Letettem a könyvet, mert szép leány lebbent be a szakaszunkba. Schillert olvastam ugyan; de nem tudok nagy költőt a világ összes irodalmában, aki egy rózsás arczu, buzavirágszín szemű, karcsu szőke kis lánynál különb volna. A piros ajkak ríme, a mozdulatok jambikus hullámzása, meg az a rejtett, elragadó czezura, melyet a barnasávos ruhácskának dereka szemérmesen zár magába - mind ez, Heine szerint, nem elvont fogalmi poema, hanem pezsgő, meleg-édes költemény, amelynek »van husa és bordája«.

Letettem a könyvet és néztem. Néztem másodmagammal. Az a másik, bár egy nemen volt a bájos jövevénnyel, nem tartozik sem az irigyek, sem a féltők sanda szerzetéhez, mert sem hajlandósága rá, sem oka. Hiszen, ha valamely coupéba léptünk, egy-egy utas az ő kedviért is letette a könyvet, ha Schiller - vagy ha ennél több: ha fris ujságlap volt is.

A lányka oda huzódott ahol asszonyt látott, ösztönében az oltalmat itt keresve. Tehát közelünkbe ült. Utitársam az ő szelíd, fekete szemével anyailag tekintett a védtelen görlicze-madárra. Erre a biztatásra tüszőjéből kiszedett két higra főtt, de már persze hideg tojást. »Olyan ízű lehet«, mondám, »mint az osztriga.« Erre a kisasszonyka megrettent. Mert mint a parádi víz, az osztriga is olyan: vagy nagyon szereti, vagy utálja az ember. A Svájcz, bár nagytekintetű tudósok, mint Meilhac és Halévy, azt állitják róla, hogy van admirálisa is - a Svájcz bizony tengertelen ország, ahol meg nem terem az osztriga, s csak annyit tudnak felőle az idegenek s messzejárt benszülöttek beszédjeiből: hogy az egy kocsonyás rezgő kölöncz, holmi csiga, melyet a tehetősb vendég azon elevenen kap be a szájába, s mint macska az egeret, a lelketlen evő-művész is meggyötri előbb a fogaival, hogy jobbízűvé váljon, s lassú csemcsegéssel csak azután nyeli le a fájdalmában vonagló állatot. Az én jó szándéku példámra, mellyel étvágyát akartam ingerelni, a kis lány előbb megrázkódott, majd színéből kikelve a nyitott ablakhoz rohant, s ártatlan bensőjének feltörekedő vallomását rábízta egy útszéli vadrózsa-bokorra. Cognacos butykosom néhány harmatcsöppjével ujabb mosolygásra élesztettem a lankadt leányzót. Öt percczel később megállt a vonat. A már most teljesen kivirágzott hajadon, buzavirágszín szemének minden ragyogásával nézett rám. Soha az én másfél éves hosszu orvosi praxisom alatt ilyen gazdag honoráriumot nem kaptam.

Bern még német város; de polgárai közt, főleg ha disputálnak - és mindig disputálnak - épp oly sürűen hangzik fel a németből a franczia, mint a mi tréziastadti polgáraink közt, főleg ha disputálnak - és mindig disputálnak - a németből a magyar szó. Fribourg felől mind bővebb karikát vet a franczia nyelv, s a hullámkör legszélének locsogását már erősen érezni az ősnémet kantonokban. Sehol a hirhedt schulverein, mely bőgve jár körűl, keresvén egy-egy veszendőbe menő bruderstammot, hogy elnyelje: - ez az éhes egyesület sehol sem térit kevesebb eredménnyel mint a Svájczban. Itt nem nyelvében, de szabadságában él a nemzet! - vetik a berlini kisértőnek. A hôtelben örömest elszedik aranyait, de traktätleinjait az egyedűl üdvözítő alldeutschlandról visszautasítják. Rövidebben: nem köll nekik a »prusse«.

Sehol annyi gyermeket, mint e szövetséges ország székvárosában. Nincs az a bevásárló mama, aki maga előtt ne tolná az ő kis babáját, midőn a piaczra jár. A bársonyos, piros, gömbölyű arczok versenyt virítanak és gömbölyödnek a bársonyos őszi baraczkkal. Sehol még úgy, mint itt, nem tolakodott elém Léon Goslan mondásának igaz volta a gyermekről: »Félig hús, félig gyümölcs.« Bele szerettünk volna harapni valamennyibe. Mert még a svájczi is kedves, amikor kicsi. Különben úgy látszik, hogy az egész város a babák szolgálatában áll. Nyilván az ő mulatságukra épitették azt a vaskos tornyot is, melynek egyik oldalán egy óramű kezdi játékát, mihelyest elütötte az órát. Ekkor ugyanis kilép a kakas, megberzengeti szárnyait és egyet kukorékol. Aztán jönnek a maczkók - a város és megye czimeres állatjai - s elvonulnak egy ötszáz esztendős kőgyermek előtt, akit nem bántanak a medve bácsik, mert mindig jól viselkedett s még ma sincs rá panasz. Itt, a népes utczafőn, ha közeledik az óra végső percze, már sűrűn áll a kocsisor, melyről piroskönyves idegenek szállnak le s hátra szegett fejjel bámulnak föl a csodához.

A másik emlék meg nyilván a rakonczátlan apróságnak szól. Ez a gyermek-faló, a kindlifresser, aki egy szófogadatlan fiucskát tol bele a roppant szájába, míg a többi tarisznyába dugva várja a maga sorsát. Meg amodább azt a dudás bácsit is a jó gyermekek mulatságára faraghatták ki hajdanában.

Babapolis. Mert csak bátorkodjék idegen - a benszülött ugy sem teszi - a kis bástya fasorán egy padnak üres végére rátelepedni! Még a homokot, kövecset sem szabad onnan lesöpörni. »Az a pad a mienk!« rikoltja a dada, »s az a kövecs, homok meg a Kätheli játéka!« Gyermek ő felsége s felelős kormánya elől hátrálni illik.

Minden egyebekben ez a város is az idegené, különösen az angolé. Ami ékszer, csipke, régiség, faragvány, kép, szobor, kristály, keramika és szőnyeg van itt a boltok ablakaiban és ablakai mögött felhalmozva, azt mind neki szánták.

A legerősebb vevő ez idő szerint Amerika. Az oil-princek, a petrolokráczia otromba milliói akkora árszökkenést okoznak, hogy a nagy vizen innen való emberiség megretten tőle. Még csak a kemény brit állja a tusát. A mistressek és missek részére a ravasz ötvösök természetes nagyságban kovácsolnak csengőt, kolompot aranyból, ezüstből, melyre hegyi tájak és vízomlások, csordák és gyöngéd pásztorleányok vannak rápingálva. Milyen kedves és különösen: milyen drága emlék lesz ez a kolomp otthon Missouriban és Ohióban! A ravasz kereskedő itt meg nem áll: apróbb arany és ezüst kolompokat lánczra fűz a nyak és kar ékesítésére. Milyen kellemes lesz majd hallgatni, midőn fejének, karjának minden-egy mozdulatánál: a szép hölgy nyakában, csuklóján fölzendűl az idilli csöngés-bongás, mintha mistress Purseproude kebelének sikján, vagy miss Bessy Flirt vállának havas csúcsain miniatur-nyájak legelnének.

Ó, mert csak zene köll nekik, ha kolomp, ha orgona, vagy ha csupán varrógép is. Mert zengő varrógépet is lehet kapni Bern városában, sőt még zengő veloczipédet is. Egy ilyen orchestrionos boltban már az ajtónyitás is muzsikával jár, s többnyire az angol hymnus ered meg (ilyenkor ő legkegyelmesebb fölsége, a három-egy sziget-ország királynéjának hűséges alattvalója legott leveszi a kalapját) vagy fölzendül a Yankee-doodle a sarokvas mögül, amit meg az amerikai fogad nyájasan. Hogy e népek iromba gazdagságával lépést tartson a kereskedő: egész orgonaszámba menő síp-műveket tart magasinjában, mig az esztergások eredeti nagyságban faragott buffalo-bikával, malaczos emsével keresik a kedvét, méltó bámulásba ejtve mistress Purseproudeot messze Missouriban vagy Ohióban. Egy rengeteg ládában éppen egy borjas tehenet tömködtek körül szénával egy pittsbourgi megrendelő számára. Odáig tán kifutja a takarmány. A roppant faragvány ára 20,000 frk. Még tehén így nem tejelt a gazdájának! Mr. Purseproude, aki 6000 kilométernyi pályának a birtokosa, egyet gondol és a télen fölfűtteti. Tehetyi mer vasutyi.

Vettem három darab szivós lepényt (küchli) s megvendégeltük vele Bern városának kommencziós medvéit. A czímeres fenevadak barlangja ki van csinosítva; de a bűz, az még a régi. A környező sátrak alatt ezeregy változatban árulják az ő képmásaikat. Egy csokoládéból való puttonyos bocsot magamhoz is váltottam s aztán odanyomtam egy berni kindli tömzsike markába, aki azt vitézül magába is gyűrte. Ó, a bärilifresser!

Legnagyobb sétatér itt a münster-terrasse. Terepély fáinak sürü lombja legyezi a vén székesegyház vörhenyeges koczkáit. A játszi árnyékba be-behajlong a réseiből fakadó fűszál, s verebek és gyermekek ugrálnak a vas bácsi körűl. Itt rozsdásodik ugyanis V. Berthold herczegnek, a Zähringen nemzetség vitéz fiának szobra; de emléke nem. Sisakját a medve tartja, mert meleg van s bizony nem bánná Berthold úr, ha valamelyik hű csatlósa lekapcsolná róla a nehéz vértet is. Mélyen a bástya alatt zúg a zöld Aare. A másik parton víg nyaralókkal telehintett viruló halmok. Ezek mögött felhők táborán túl víjják a magas eget a Berner-Oberland havas-jeges csúcsai.

A pavillonbul egy csöndes lányka fagylaltot hoz és knikszelve teszi elém. Nem jobb a svájczi kávénál, csak hidegebb. A benszülött azonban megszokta s szemhunyorítás nélkül szürcsöli. Csészémben lassan szétfolyik a kis porczió fagylalt, míg nézem ott szemben azt a nagyot: a Jungfrau, Mönch és Eiger szikrázó fehér csúcsait, amint rájok tűz a délutáni nap. A forróság álmosító, de nem bír lecsukódni a szem, s mintha épp ennek a révén szívnám magam felé a hónak jégnek hűtő lehét. Ez is suggestio.

Hatalmas isten! Te már sok szép dolgot alkottál meg, s műveiddel meg vagyok elégedve - de ez a lánczolat neked kiválóképen sikerűlt.

Az est homálya mind lejjebb száll. A hegység messze nyúló gerincze lángol még egy pillanatig, aztán egymagában marad a Jungfrau. Patyolat hó-ruhája rózsa-színt vált s még csak szűzi homloka ragyog, amint az alkony végső csillanása éri; hasonlatos egy piros lángban sugárzó boglárhoz, melyből aláfoly s szerte hullámzik a mennyasszonyi fátyol. Ibolyás köd rezeg a levegőben; fölülről az első csillagot, alulról az első gázlángot hímezte bele az esti tündérasszony. Zúg a nagy harang a zömök toronyban, s alant, fehér porrá morzsolódva a lejtőkön, zúg a folyam. Ekkor, ó bűvölet!... tövétől ormáig kigyul a Jungfrau s biborban ég, mintha belső tüzek hevétől tündökölne. Ez a hegy-izzás, az a bizonyos alpenglühn, melyet a tudomány miriád rózsaszínű fénybogarak rajzásával magyaráz; mint ahogy ázalék-férgek torlódásával Helgoland körül azt a varázslatos tüneményt, midőn sötét éjjelen villamos fényt lövel a tenger s az evező-lapát éléről híg gyémánt-csöppek pörögnek alá. Tehát sem nem szerelemre gyúlt az a magasztos szűz, sem nem a gyermekeit föröszti a szép Melusina. Csak ne rontaná meg oknyomozó tudományával a mi boldog meséinket az a sok alapos német büchli!

Fönn a hegyen nyugosznak a holtak, lenn a völgyben dolgoznak az élők. A temető magasan, a műhely mélyen van. Hű és tisztes iparkodással töltött életpálya után, a thuni ember porhüvelyét kigyózó lépcsőkön emelik föl a sírba, ahol a lélek egy arasszal közelebb éri a mennyországot. Vén rózsatő fiatal virága hajlong a vén vaskereszt fölött, melynek ódonas művészettel kovácsolt bodor kacssain remeg a csipkés lombozat, mintha onnan hajtott volna ki.

Itt is, mint mindenütt a világon, gyermek siratja el apját, édes anyját, s szüle az ő szép fiát, aranyos kis lányát. A halmokra közönkint vén fának zöld sátora borul rá. Ami megmozgatja, nem a mulandóság sóhaja, hanem vidám szellő, mely élesen kél a berni havasok hideg csúcsairól, de mig idáig repül, enyhére válik a völgy melegén.

Alant ragyog a tó és »Fischerkähne, sanft wie Schwäne« - halász-ladik, gyümölcsös csónak uszkál szerte zöld vizén, meg-megcsillantva vitorla-szárnyait, mint a Mathisson fehér madara s nagyokat bukdácsolva, midőn kavargó gőzös lóditja feléjök a tarjagos hullámot. A gyors Aare lágyan hajló karjai közé foglalja a termő síkot. Hátulról a Doldenhorn s a Blümlisalp ragyog át havas ormával, emidébb a Niesen teteje lobogtatja felhő-sörényét.

Itt, hol az emberi méltóságot erősen hirdeti szószék, sajtó és törvény: errefelé is olcsóbb az ember, mint az állat. A Niesenre egy ló ára 15 frank, mig annak a két öregnek, aki a gyalog-hintóban elömlő vendéget ziháló mellel czipeli föl a hegyre, csak 10 frank jár.

Nem venném a lelkemre, hogy ilyen áron jussak a magasba. Van eset rá a mélyen tisztelt irodalomban, hogy akit Pegazus nem visz (mert lehányta magáról a verselő vasárnapi lovast) - a kehes reklám csigázza föl a tetőre. Csakhogy a turista fönnmarad, a költönczöt azonban hamarosan lefujja onnan az a szél, melynek tolója maga volt.

Thun csöndes városka, megnyugtató és kedves. Chur után a leghajdanibb. Szintén egyik fészke a hadverő Zähringenek nemzetségének. A Kyburg föllegvárában ez idő szerint szelid amtsschreiberek körmölgetik a rovancsos papirost. Csak a mozsárnyi kalamáris, melyből meregetnek, emlékeztet a véres multra, s görcsös ujjaikban az aczél-penna és szára egy fia-lándzsára.

Béke, béke, béke! S szemben abban a nagy kaszárnyában, ezer kéz kovácsolja az uj puskacsövet s pattantyus legények csavargatják le-föl azt a nagy bronz-tubust, melyből szintén a mennyországba lehet belepillantani, - ha jól sül el.

A tüzérség laktanyája fölött pedig fehér galambok felhője csapong s a napfényben meg-megvillanó szárnyaik csattogása valamely messze puskatüz ropogásához hasonlít. Béke, béke, béke!

Olyan ősi itt minden, hogy szinte anachronismusnak tetszik a sok fotografia a hegybe vájt boltok ablakaiban. A jelenkor nagy férfiai közt természetesen ott vannak Milán és Boulanger is. Csak Zichy Jenőt kerestem hiába. Hát nincs ő olyan legény, mint Milán vagy Boulanger? - a mi ipargrófunk, aki, ha uj koronát nem talál, keres magának régi hazát s kutatja az ősök nyomait? S mindezért még csak fotografia se járjon? Ez nekem fájt.

A néptelen utczán a tó felé andalgok. A közkút mellett fiatal nő málnát, körtét árul. Ölében egy dundi babát ringat. A zöld sátor előtt iskolás kis lányok nagytanakodva értetik össze dúczos kalapjaikat, aztán a legbátrabbját kiküldik, ez legyen a vásárló. Amig boldogan marékból szürcsölik a málnát, leves körtét: egy mezítlábos bodri fiucska, à la Knaus hátra vetett apró kezeiben egy felborult csonka lovacskát huzván pórázon, vágyva nézi a kisasszonyok lakozását. Ekkor a szép kofa magához inti a gyereket s néhány szem apró körtét hullajt az elébe tartott vásott sipkába, aminek láttára a jóljárt fiu mellé oda somfordál az ő még bodrosabb öcsikéje. Az ifju nő ad ennek is. Gyümölcsosztó boldogasszony. Ilyenkor természetesen az érzelmes tourista szintén oda somfordál, s melegében három frank áru gyümölcsöt vásárol, melynek fele a tátott száju két kis testvérnek jut.

A fiatal nő mosolyog, majd nevetésre kelve, derültségét belecsókolja kövérke fiába, mialatt helybenhagyólag kacsint felém. A jó szivnek is megvan a maga kaczérsága.

Tovább ődöngök. Szemem valami aranybetüs táblán akad meg, mely sövény fölé van akasztva. Rajta ez a név: »Fritz von Känel, Kutscher.« Birodalmi báró és kocsis! Hiszen a mi nagyuri ifjaink is jó kocsisok; de csak müvészetből és nem mesterségből. Lám, a köztársaság! Amint a porosz Herr von Putzke (vagy Herr von Fatzke volt?) nem sinlette meg báróságát az amerikai hadseregben, mert a jó Ábris bácsi, Lincoln elnök, megnyugtatta ő méltóságát, hogy czíme, rangja az előléptetésben nem akadály: azonképen Herr von Känel is kapós kocsis Vimmistől Gurnigelig, mert jó lovakat tart s keze biztos. Hanem azért jutna csak eszébe dölyfös Magyarországon egy jó fiákeresnek azt kérni, fogadják be a jockey-klubba! Nem vetnék neki mindjárt, hogy ez a klubb nem holmi főrendiház?

Valahol muzsikálnak. Pedig még jókor van, s éhomra csakis az ánglius bírja meg a zenét, amely reggeli szerenádnak »aubade« a neve. Persze, hogy angolok muzsikáltatják magokat! Ott üli körül a hôtel kis kertjében az orchestrumot: három hosszu tante, egy köpczös mama, egy meztelen lábszáru kamasz, aki a két néni közé tehenkedik, s egy hófehér arczu, szőke hajas baba, aki a kövér mama vörös karjáról lelógó ezüst öntöző-kannát zörögteti, amely kerti szerszám t. i. afféle joujou.

A zenészkar mind egy szálig cseh, s bár mind a hatan trombitálnak, mégis szerencsétlen furulyások. Egy trapezunti chantantban fujták még azelőtt két hónappal. A társaság starja meg, Kilymegházi Miska k. a. vegyes magyar művésznő: dróton szaladt, énekelt, tükörbül czélba lőtt és tánczolt schardascht és ezenfölül jegyben is járt Popelka úrral, a cseh angolkürtössel. Egyszerre csak, czimborái biztatására, egy szaraczén gigerli nekivág Krsvichnich úrnak, a társaság vezetőjének, és nyakából kiakasztja a bumberdót, hogy belenézzen, mitűl bömböl ez az ágyu? Mert ágyu. Már pedig ha ágyu, elbirja a puskaport. Azt is tett bele, elsütötte, s szerencsésen száz darabra szakadt a rengeteg cső. Utána megpróbálták puskának a pazánt. Az is szépen szólt. A zene-tüzéri kisérlet kitünően sikerült. Hadi zsákmányul meg a vegyes magyar hölgyet vitték el magukkal. A bácsi meg a vőlegény szaladtak az osztrák-magyar konzulhoz, segítené meg őket, szerezzen kártalanítást, a művésznőt meg szolgáltassák vissza. Uj trombitára valót kaptak is, csak a kisasszony nem térült meg, ámbár puhára párnázott börtönéről a mi trapezunti főkonzulunk mind lepattantotta a závárt, mert hiszen barátságos viszonyt folytatunk mi ezzel az állammal is. De Kilymegházi Miska k. a., a merész schardasch-tánczosnő, kiüzent, hogy már ő csak ott marad abban a rabságban. Sirassák, de egy csöppet se sajnálják, azt mondta. Börtönét kedvesebbnek vallja a szabad vándorlásnál. Ezek után nem csoda, hogy a banda - melynek impresariója beszélte el a hölgyeknek a vezetésére bizott müvész-csapat viselt dolgait - oly érzelmesen muzsikált.

Az egyik tante, egy vörösfürtü miss, különösen meg volt hatva a zenétől s nedves pillantásokkal kérdezte ama szaraczén hősök nevét és lakását, s ezüst födelű carnetjába arany czeruzával föl is jegyezte. Talán őse volt neki a deli és vitézlő Ivanhoe, aki amaz ifjak apái ellen küzdött hajdanában nagy Szerecsenországban.

A gőzhajó födélzetéről búcsút intek a Freinhofnak. Itt háltam meg, ebben a régi módi vendégfogadóban, levendula illatu, patyolat párnákon, egy mult századbeli tölgyfa-nyoszolyában. A tiszta szobalány is abból a korból való lehetett. A jó öreg Bärbeli! Mikor mosolygott, kisimultak a ránczai, a nyájasságtól megfiatalodott, s az 50 cnt. borravalónak háromszor is bókolt egy végben. Nyoma sincs ott a kevély pinczérnek. Az ebédlőben - ó kedves, rézkapcsos ódon butorok! - az ebédlőben a fölszolgáló hajadonok mint a galambok tipegtek a table d'hôte körül, megrebbenve, ha a figyelmes, fegyelmes gazda feléjök intett-legyintett az asztalkendővel. Hogy leszedték az asztalt s morzsálkodtak, csöndes nevetésük áthallatszott a társalkodóba, melynek szűkmellű zongorája előtt egy greifswaldei pápaszemes professzorné ült és döfölte rövid, széles, kemény ujjaival a zengő szekrényt. Egyik-másik fogának - a zongora fogait értem - híjját is láttam; tán azért volt selyp. De a kis lányoknak jól esett az. Isten hozzátok, ti bájos, tiszta gyermekek!

Úszom a tó közepén s mint régentén Madarász Józsi bácsi az Atlantiszt: én is »egy steamer nevezetű hajón korbátsolom« a tó hullámait. A part nyaralói fölött - némelyik egy-egy kastély - ropog a zászló s előtte a tündöklő gyepen a lawn-tennis fordulatos játékában szökellnek a fiuk s lebegnek a lányok. A veranda nyitott ajtajából zongora szól és dal, valami élénk rhythmusú dal, mely mégis lágyan omlik bele a lapátkerék adónikus versébe. A tulsó kikötő felé a zöld víz már meredek sziklafalba ütközik, de azért a tetejébe mégis víz-gyógyintézet épült, s csúcsáról vendéghivón repked a reklám-lobogó. A lehajló estben meg ugy rémlett, mintha a hôtel fölött kigyuló csillagok egy uj képletben csoportosultak volna össze, s egy kis fantáziával, Baedeker híres uti-astronomus nyomán, ki is lehetett rakni belőlük, hogy P. c. fr. 10 p. j. (Pension complète fr. 10 par jour.) A gyógyintézetnek erősen kiszögellő párkánya fölé ügyes kis korcsma-sátor van ütve, melynek az esti szélben puffadozó-lohadó vászna alatt kék-zubbonyos hegyrepesztők s fakó öltönyű hegyi vezetők ülnek poharazva. S míg hallgatom érthetetlen beszédjöket, nézem hegyen a felhőt, vízben az eget, s a tajtékzó thuni sörrel ráköszöntök a Niesenre, a nyájas öregre.

Kibukkan a táj a hegy mögül, meg elbujik a hegy mögött, vagy végkép fölfalja az a gyalázatos alagut, mellyel olyan nagyra vannak a mérnök urak. Ha volna igazság a sima ég alatt ezen a ragyás földön, s én rám biznák, hogy a nevében itéljek: minden mérnököt élethossziglan egy önvájta alagutba csukatnék be. Eldicsekednek, hogy másfél órányi idő, harmincz mértföldnyi kerülő van vele megtakarítva. De hát ki mondta a mérnök úrnak, hogy én sietek, mikor nem is sietős az én utam? Mit szerez nekem poklot a mennyországban, a derűben tátongó éjszakát? Csunya alagút!

Épp most kapja el szemem elől a kies Emmen völgyét is, azt a bizonyos Emmenthalt, amelyben évszázadok óta terem az a bizonyos emmenthali sajt, melyet kitünően készítenek a felső magyar megyékben; s nehogy valamely tapasztalt hazai caseologus rátérjen a hamisításra, csak oly drágán mérik nálunk, mint az eredetit. De valamint a virágcsinálás művészete annyira haladt már, hogy ugyancsak szedje össze minden szinét, ragyogását az élő rózsa, ha olyan szép akar lenni, mint a csinált: azonképen az igazi emmenthali is kerekre nyissa minden szemét, hullassa könnyeinek jóizű savát, ha vetekedésre száll a magyarhoni svájczival. Hiszen való és utánzat már ugy egymásba olvad, hogy a frankfurti sörházak »valódi bécsi frankfurti« kolbászt hirdetnek.

Fribourgba nem a vadregényes vidék vonzott - nincs ott minek vonzania - de az orgona, a világhirű fribourgi orgona s annak mestere, Vogt.

Vakmerőn szálltam a »Hôtel Zähringen« pompás omnibuszába. Az ember legalább is Westminster marquisnak érzi magát benne. Hű társam az élet- s a vaspályán meghúzta a plaidem rojtját, hogy azt mondja: veszedelmes csillag sötétlik a veres könyvben e hôtel előtt, jó lesz az elől a csillagos fogadó elől kitérni s a csillagtalanba betérni. »Már benne vagyunk!« mondám sötét elhatározással, s gurultunk lefelé a parton a vendéglőbe, a veszedelembe.

Schiller tudvalevőképen sohasem járt a Svájczban, melynek oly hű képét festi tájban és emberben. Költői intuicziójának azonban sehol olyan ragyogó bizonyitékát nem szolgáltatja, mint a »Haramiák« második felvonásában, amidőn Roller odaszól Spiegelbergnek: »Wenn Du ein rechter Räuber werden willst, musst Du in ein Spitzbubenklima gehen: das ist Graubündten, das wahre Athen der Gauner«. Tökéletesen igaz; csakhogy Schiller elhibázta a kantont; nem Graubündten az. Az ottani grand hôtelnek e találós jellemzése az említett szinmű első kiadásában foglaltatik benne; de a megye kértére az öreg Cotta a következő kiadásokba már nem vette föl. Pedig érdemes volna igazába visszahelyezni ezt a mondást, természetesen Fribourggal pótolva az ártatlan Churt. Nem is Chur, de Fribourg a haramja-ország. Mert az, hogy a gazda erősen hasonlít Keglevich István gróf úrhoz, meg hogy a másodkapus ó-budai származás: mind ez csekély vigasztalás azért a fosztogatásért, melynek áldozatává lesz ott a tudatlan utas. Hellász kék hegyeiben müködő unokái Homérosznak és Periklésznek: jámbor kucséberek; - Luigi Vamba pedig, az Abruzzók régi vendéglős-kapitánya, fehérbe öltöztetett urnapi házmester-Miczi hozzá fogva.

Luigi Vamba t. i. azt az angol Krőzust, kit a barlangjába vonszolt, nem rabolta ki, sőt gondját viselte. Csak hogy a friss gödölye-côtelettenek zöld borsó nélkül 12,000 lira volt az ára porcziónként, zöld borsóval 20,000. A heti számlát a hegyi fogadós minden szombaton beküldte Nápolyba ő lordsága bankárjához, ki a pénzt s a nyugtázott számla hiteles másolatát egyik bizalmasával oda is vitette a kijelölt szikla-kőhöz, melynek, az adott utasitáshoz képest, egyik vájadékába be is csusztatta a mylord tartozását, aki öt nap alatt éppen fél millió frankot pazarolt el ily módon. Midőn a gödölyét már sülve-főve minden konyhai változataiban megelégelte a költekező angol, mindössze egy fél fül veszteséggel - a bankár úr számtartója t. i. nem volt pontos az esedékes ráta meghozásában - dicsekedve és boldogan tért vissza drága családjához. Signore Vamba pedig a hôtel-omnibusz ajtajáig - mondok a hegy tövéig kisérte el az ő kedves vendégét, s mély bókolással köszönte meg uri bizalmát.

Elhoztam onnan a számlákat. (Már mint Fribourgból.) Alig van tétele, amelyet ne köllött volna helyreigazítani. Majd mindenik pontjában egy kis véletlen hibbanás, tollcsuszam, meg az a kedvelt »mésentendu« mindnyájunk - külön kövér »mistaken« pedig az angol uraságok részére. Az angol azonban könnyen segít magán: gorombáskodik s fenyegetőzve mutat rá a Murray bácsi piros könyvére, hogy majd ide viszi panaszát. Amitől megijed a patron, mig a patronne (párisi menyecske) bájos mosolygásba göngyölíti keserűségét. Midőn egy elméskedő berlini vigécz (vulgáris németséggel: commis-voyageur) odaállott madame elejibe, hogy hiszen ez az ő fogadója »hôtel Aufzähringen«: az asszony biztató fejbólintással hagyta helyben a vendéglő drága voltára ejtett olcsó szójátékot. Persze, hogy nem értette. Csak a főszámvevő úr hajolt vigyorogva a nagy könyve fölé ott az ebédlőben, s jegyzé rovátkos lapjaira, ki mit vett, evett, vétett egyhuszonnégy óra alatt.

De már én védtelen álltam szemben érdemes Vambáékkal. Angol nem vagyok, aki Murray tekintélyével s takaros checkjeimmel imponálhatnék, sem utközben nem szoktam vicczelni, mert sokra becsülöm inkognitómat. Hát ilyenkor az ember megadással tartja oda erszényét s mosolyogva köszöni meg, ha a nagylelkű vendéglős hágy benne magnak. Mert Mr. Vamba végre sem rabló-gyilkos. Csak a felét tessék elhinni annak, amit róla mondok.

Tudom, hogy a hôtel »nyereségre vetett ipari vállalat« s él a nyári alkalommal. De sehol és soha a gyors gazdagodásra való törekedésnek ezt a lázas mohóságát, a pénzgyüjtésnek ezt a szomorú lelkendezését, azt a görcsös szorgalmat! - »pour gagner le gros sou«, mint a fogadósné magyarázta. Ez a szünhetetlen nyargalózás lépcsőn le és föl, a rejtőző suttogás, harsány telefonozás - mintha az összeesküvés után rögtön a roham következett volna - undorral töltött el. A cserkeszkjői névtelen részvényes társulat tagjai gentleman-számba mennek ezzel a konspiráló bandával szemben, mely a törvény oltalma alatt áll, mig Athanáziósz úr és czinkosai - pardon!... érdektársai, élet-tőkéjök tetemes deficzitjére vannak elkészülve: coupon-metszés helyett a fejmetszésre.

A közös asztalnál a franczia nyelv uralkodik, még pedig igen előkelő beszédben. Mióta Francziaországból kiszorultak a jezsuita atyák: a st. germaini legitimista paloták s a bretagnei feudális kastélyok ide a franczia Kalksburgba küldik fiaikat. Most eljöttek a papák, hogy hét és kilencz ágú csemetéiket átszolgáltassák az előkelő szerzet gondjába. Vidáman ebédeltek istenadta grófocskái, még cognacot is keverhettek a fekete kávéba; hiszen holnap már a szent fegyelem zárja őket szűzi vas karjai közé; pedig egyik-másik ifju olyan benyomással volt rám, mintha ugyan-ezt cselekedte volna már vele valamely Lydiája erénybontó Párizsnak.

A vakmerőség s a kellem szövetségéből származott az a két szellős hid, mely a szédítő mélyben épült ó-város meredek partjait kapcsolja össze. Innenső végének láncz-szemei egy polgári lakóháznak falán keresztűl vannak a sziklás talajba ékelve, míg tulsó vége a puszta hegy méhében vész el, hová forró ércczel forrasztották bele. Igy nem látszik meg a könnyed költeményen sem, milyen keserves volt megalkotni.

A Loretto-kápolna roskatag kőpartjáról néztünk alá a Saône völgyébe, s ugy találtuk, hogy szép. Ájtatos fribourgi lányok, simára fésűlt gyér hajukban virággal, keztyűs kezökben szorongatva az imádságos könyvet s a fehér keszkenőt, csapatosan vonultak le előttünk, széles lábukkal porhanyóra törve az éles kőtörmeléket, mellyel az út föl volt hányva. Azt hiszem: napszámba sétáltak.

A főtéren - ott, ahol hajdan a Zähringenek várkastélya állott - egy vén hársfa terpeszkedik. Teteje s ágboga még leveles, de már derekát az öreg úrnak kő-oszloppal kell támogatni. Megtapogattam a lombját - nem paróka. Terepélye árnyékában polgár emberek hűselve hányták-vetették meg a város dolgát. Errefelé ez a malom-alja. Az elomlott várpalotának egy épen maradt része szolgál városházul. Itt is fekete tábla, idézések s árverések. Csak egy uj dolgot láttam: egy fiók van ott fölakasztva, melyben a talált kulcsokat őrzik. Az egyik akkora s olyan rozsdás, hogy csak is Zähringenék várnagyának a vas nadrágjából eshetett ki.

Egyet lépek s vastag falai közé fogad a Szt.-Miklós temploma. Orgona-szóra jöttünk ide be. Mint a belgiumi oltárképekről csak díjazásért huzzák el a zöld leplet, a svájczi orgonákat is csak pénzért lehet hallani - természetesen isteni szolgálaton kivűl. Éppen nagy miséről oszladozott szét a hivők serege. A betóduló angolság, az ő szokásos kiméletlenségében, aczelos könyökével csak oldalba csiklándozta őket; pedig, amilyen erős, ki is túrhatta volna. Mindössze azt dörmögte oda milady egy késedelmes anyókának, hogy »move on, please!« - ami lehetőleg szabatos fordításban azt jelenti, hogy »méltóztassék innen elkotródni!« Aztán, hogy mistressék elszármaztatták onnan a község véneit, rágyujtottak arra a bizonyos csikorgós diskurzusra. Közben zörögtették a műsor lapját és - nyilván ellenséges indulat nélkül - villogtatták fel hosszu fogaikat jó Szt.-Mikulásra, aki ugyancsak zavarban lett volna, ha a brit uraságok is ő hozzá fohászkodtak volna; mert az egyházi történet alapos iróinak egybevágó bizonyítása szerint, ez a kegyes püspök egy kukkot sem értett angolul.

A hármas sziget népe az ő edzett idegzetével hihetetlen mennyiségű zenét, bika-viadalt, képcsarnokot s kivégzést bír megélvezni. Ami a zenét illeti: ezzel, a halláson kivűl, még valami külön gyönyörűségök vagy legalább izgalmuk járhat vele; különben érthetetlen volna előttem, a fülére színvak angol miért töri magát utána. Nyilván apertiv, avagy zsongitó hatást vár tőle. Mert ha az ember azon van, hogy szárnyat kössön a lelkére, ennek előzőben már valami tisztító folyamaton kellett átmennie, hogy minden salakját elvetve, könnyebben szállhasson föl. Ilyenkor nem goromba még a bajor sem.

Fölharsant az első akkord. Az egyháznak zenész atyái szólamlottak meg: a három nagy P - Palestrina, Porpora s Pergolese, majd Bach és Cherubini. Amazoknak rideg aszketizmusa csak az isten hideg fönségét hirdeti; merev, etikettes a zenéjök. A mennyországot valami hatványozott spanyol udvarnak képzelték. Cherubini enyhébb. Naiv, szinte kékszemű interludiummal - mintha gyermekek kaczagnának közbe - biztatja is az emberi szívet. Minden majesztása mellett vigasztaló azonban csak Sebestyén mester. Az ő égi ragyogásával meleg is omlik alá a gyarló halandóra. Az a tündöklő ég nem csupán villámokkal sujt, de hint szerelmet is és bűnbocsánatot. Térítő hatalom, megváltó erő hangzik felénk e malasztos szózatokból.

Egyszerre hátrakapom fejemet. Az orgona felől emberek hangja, de bűvös, földöntuli, mert hibátlan, egyenletes és hosszu lélekzetű. Női édesség s férfias erő csodás vegyülete, hasonlatos a Sixtina karához, melynek művészeit istennek nagyobb dicsőségére megcsonkította a kegyesség. De még ennél is igézetesebb. Hozzáfoghatót sohasem hallottam. Boldog sírás szakad föl a kebelből, öröm és béke. Ez a vox humana, a fribourgi orgona varázs-szekrényének drága kincse, melyet az öreg Moser tett bele. Edison siketté tompitja az emberi hangot, Moser a buta léczbe oltá bele. Amott a fecsegő kisértet, emitt a zengő lélek.

S most következett az ujabb egyházi zene: interpelláczió a mennyei kormányhoz, van-e tudomása az emberi faj mérhetetlen szenvedéseiről, s ha igen, mely módokat szándékozik foganatba venni azoknak sikeres megszüntetése, vagy legalább enyhitése végett. Bukott miniszternek, szivós ellenzékinek a kompozicziója ez. Okos és művelt zene, mely hova-tovább idegessé tesz. Hirtelen kicsap belőle a neurasthenia s fokozódik hiszteriás rohammá. Szép Magdolna szenvedélyesen tépi híg arannyal szőke-vörösre festett omló haját, vérezi füzött mellét, vétkesnek vallja magát, zokogva omlik oda a feszület tövéhez és rásírja könyeit - óvatosan, hogy árkot ne mossanak a kendőzött ábrázatba. Erre szívgörcse megoldódik s fölvilágosodott mosollyal porolja le a térdje kalácsát s hullatja alamizsnáját a pörsölybe, mialatt megpillantá azt a deli férfiut, akivel oly édes a kárhozat. Az orgona végső moraja az elrobogó fogatot példázza. Az együgyü angyalok jubilálnak.

És tépelődik, az oltár fagyos kövein csuszva Faust is. Vivódásainak részesei Hamlet és Manfred. Tudni nem tudnak semmit s hinni elfelejtettek. S íme, a magasból megengesztelődve tekint alá három nő, kiket szentté avatott a fájdalom: Gretchen, Ofelia és Astarte. Ilyeneket írnak a modern Palestrinák.

S ujból megzendül egy szent szózat: enyhe, puha, gyógyító. Mintha az elköltözött édes anya simogatná fájó homlokod az ő ápoló, lágy kezével. »Csak sírd ki magad fiam és higyj. Jó az Isten!« Mint a pacsirta dal iratos mezőbül, száll ez az idvezítő zsolozsma a kék mennyekbe. A gyermek-évek derengve tünnek elém: itt a füzes ér, amott a vén diófa, kérges törzsében sz. Mária a Jézus gyermekkel. S ezer drága emlék. Hol fogantatott a tiszta istenhivésnek ez az éneke? Kinek a lelkéből fakadt? Altató édes anya ajkán, vagy madárka begyéből rozmaring-ágon?

Fogantatott bűnös Párizsban s mondain zeneköltőnek sima redingoteja mögül hajtott ki harmatos bájban. A szerzője Mr. Alexandre Guilmant, a Trinité orgonistája; a czíme: »Invocation.«

Vogt úr nagy művész és ismeri angoljait. Befejezésül eldörögte nekik a »Vihart.« Hangszeréből kiszabadította az égnek minden csatázó elemeit. Harsogás, kárhozottak ordítása, tűzhányók ropogása, égszakadás, földindulás bomlott-csattogott fölöttünk, hogy szinte megingott bele a nehéz templom. Amire a brit uraságok azt mondták, hogy hiszen szép, szép, de a liverpooli orgona különb: abba száz ló-erejű gőzgép hajtja a szuszt.

Utas ő felségét pedig jó kedvében tartsad! - Igy szól az ujabb helvét hitvallásnak 11-ik parancsolata.

Ezt a számot nem írom ki betűvel, bár így ünnepiesebb volna. De a svájczit oly fösvénynek ismertem meg, hogy emlékezvén róla, engem is elfog a zsugoriság, mellyel akárha csak egy darabka papirost s egy másodpercznek a töredékét is megtakarítsam. Mert - úgy beszélik - a svájczi legény, hogy szerelmes levelében időt s tért kiméljen, ilyen formán ír az ő sokra becsült hölgyének: »1iges Käthli! 2fle nicht an meiner 3, ich lebe nur 4 Dich! stb.«

Mindent az idegen ő felségeért! - tartja ez a vastagnyaku republikánus. Ami azt jelenti: mindenét az idegennek. S mivel közülünk a szerényebb módu is háromhetes uraskodásra szánta el magát: félesztendőre valót gyűr az erszényébe. Pazarlunk tehát mindannyian. Innen a svájcziak mosolygása bércz tetején s völgy ölén. Sőt nyaranta még egymásra is mosolyognak, csak a t. cz. turistaság maradjon boldog hangulatban. Bezzeg, amint az utolsó anglius is kihuzta innen az ő hosszu lábát, a lánczon tartott svájczi düh kipattan s elkeseredett pártharczok dulnak soraikban. Amióta pedig számos külföldi nézőt vonzott Bellin zonába a tessini forradalom, elhatározták, hogy ezentúl - külön díjazás mellett persze - minden kantonális fővárosban csapnak egy kis nyári ribilliót, legyen hasznuk a kárból is.

Mert bármily erős a szövetségi kapocs, rázogatja azt délen az olasz irredenta; bármennyire szabad, a porosz lockspitzl híveket verbuvál északon a német eszmének. S nyugaton, a genfi »monument national« gránit koczkái alatt, mintha 1798-nak az elásott szelleme mozogna. Az oláh propaganda ott messze Keleten az egyetlen, amely nem fog a »rokon« rhécziusokon, természetesen csupán földrajzi okokból. Éppen csak egy darab Olaszország, meg a mi monarhiánk ékelődik Majola és Crajova közé. Addig is oláh herczegek - hasonlatosak a svájczi admirálisokhoz - a meleg hónapokban eljárnak Sct.-Morizba, ahol a Grd. Hôtel des Bains tíz frankos ebédjei alatt (vin non compris) bordeauxival csöppentik rá az egyesült Románia piros mappáját a foederális fehér abroszra.

Erősebb-e a szövetségi közösség érzése a nemzetiséginél, nem tudom. Annyi bizonyos - panaszkodott előttem egy zürichi collega - hogy a franczia elem napról-napra hódit el egy darabkát ebből az országból. A nyelvhatár ujabban Freiburgon is túlterjed. Azaz nem is Freiburgon; mert ezen a néven csak a badeni Breisgau Freiburgját értik; hanem Fribourgon, amely már teljesen franczia s amelynek alsó városában még csak az öregje tud németül, még csak ez emlékszik a Zähringen-nemzetség ősi fészkének régi nevére.

Aki svájczi odahaza nem boldogul, az mind világgá rajzik s virág mézével, márhogy világ pénzével megrakodva tér meg, s gondja van rá, hogy ne váljon be rajta az ovidiusi méhe sorsa. Ha megszedte magát, a vén Churban vagy a derűs Winterthurban vonul nyugalomba, s e biztos révből jóleső borzongással nézi a népek csatáját ő is. Csakhogy nem olyan »messze hátul« verekednek már azok, mint Faust korában; hanem olykor egészen közel, mint a német-franczia hadjáratban is, midőn a Bourbaki csapatai szorultak be hozzá s a Rhône partja mellől elszéledt lovak hátán ott ült egyszerre a koczkás turistaság s vívta meg kibontott ernyőjével Rigi-Culmnak még akkor védtelen tetőjét, melyről ma már vagy három félelmetes vendégfogadó tekint alá.

Nem! Teljes nyugalomban már a legerősebb svájczi sem élvezheti a békét. Drága ára van ott is. Épp ez okból néztem nagy érdeklődéssel a hadi gyakorlatok végett Aarau felé vonuló katonaságot. A városkában akkora készülődés, lobogók s fenyűgalyak füzéreibe vont virító diadal-jelek disze, a templomok tornyaitól kezdve a legkisebbke ház duczáig: amilyennél különb parádéval tán még a murteni győzteseket sem fogadták ezelőtt 426 esztendővel.

Coupénkba az előző állomásokon tisztek is szállingóztak be, de nem igen siettek az egymás üdvözlésére. Azt sem tapasztaltam, hogy alantas a följebbvalójának katonás köszöntéssel bemutatkozott volna. Csak egy mosolygós, kövér óbester bácsi köré, aki terjedelmes, vörös koczkás zsebbevalójával nem győzte szikkasztani elsült, kiömlő tarkóját, verődött össze nehány fiatalabb hadfi. A beszélgetés abban a hihetetlen németségben folyt, melyet svájczinak neveznek, s annyi gutturális mássalhangzót fogyaszt el, amennyiből a máhdinak arab seregei kitelelnének. Háromszáz lengyel zsidó annyi ch-t nem hápogtat a krakkói baromvásáron, mint ez a nyolcz katonatiszt Brugg és Aarau között. G-je, K-ja folytonos explosiókban, reszelős horkanással tolul ki a garatján: »Chrüsz Chott Cham'rad!« A spanyol az egyetlen latin nyelv, melynek zenéjét a sok torokhang rontja meg. Sémi maradvány abból a korból, hogy a mórok bírták a félszigetet. De honnan kerűl bele a svájczi, tiroli s hollandi tájbeszédbe? Nyelvőrék feleljenek rá.

Ki állapodik meg Aarauban? Mi látni való van ott? Sem szép vidéke, sem festői építkezése, sem jeles gyűjteményei. Nagyot nézett az az öreg úr, kit utamban találtam, midőn kérdeztem tőle: az ember hogyan mulaszt le magáról nehány órát ebben a városban? Gyanakodva szaladt végig rajtam a pápaszeme. »Uram - mondá - idevaló születés vagyok s hatvanhárom esztendős. De mióta az eszemet tudom, még ide mihozzánk idegen, mulatozás végett, nem tért be.« Megemelé kalapját, s nagyokat koppantva botjával a kövezeten, eltünt a kerületi registratura épületében.

Dehogy is nincs, amit szivesen föl ne keresnék ebben a városkában! Hát nem itt élt, nem itt költött Zschokke? Lelkemen boldog emlékezés melege hajt át. »Alamontade«, »A kreol«, »Fekete babszem«, »Frock« s meg annyi más, folyton buzgó gyönyöröknek volt a forrása. Finoman szőtt meséi, meleg szinei, a Goethe-korszak utáni elbeszélők sorában Hauff mellett első helyet szereztek számára. S még egy tulajdonsága vonzott: az a szinte francziás gráczia, mely ott játszik a takaros, elmés Nicole mesterkedéseiben s ott lebeg az édes jó Rosmarin nénike szorongásaiban. Persze, hogy aki utána szállt föl a Svájcznak legkisebbik ormára, az ottani Parnassusra: Keller Gottfried, egy fejjel magasabb s két szivvel gazdagabb. De hogy előkelő fitymálkodással nézzenek le rá a symbolista-, verista- s naturalista-görcsökben rángatózó vivisectorok, az Ola Hanson és Alberti közt vergődő ifju Németország: ezt bizony a kedves öreg nem érdemelte meg.

Késő vendégül tértünk be a fogadóba s ugyancsak megváratott ebédjével a szakács. A két csinos pinczér-leány, akit szolgálatunkra rendeltek szórakozott volt; minduntalan az ablakhoz rohantak: jönnek-e? Márhogy a katonák. Mert még a józan svájczi hajadon is fölmelegszik a dobszóra, melytől a szive pörög; a trombita-rivalgásra, melyre az ő szorosra gombolt pruszlikjából is kiharsan a boldogság. A marasztó terem szekrényének üvegje mögül barátságosan csillant felém egy könyv hátáról aranyos betükben ez az aranyos név: »Zschokke«. Forgattam a kötetet. Első darabja az »Elvilágosodások« czímű elbeszélés volt, szintén amolyan telepathikus történet, de bájos és igaz. Baedeker, a megutazható világrészek vörös kalauza azonban »geschischtsschreiber«-nek s csupán ennek említi föl Zschokkét. Épp igy nevezhette volna egy »imádságos könyv« szerzőjének, mert ilyet is írt. Pedig ugy ez a kegyes kötet, mint az ő történelmi monografiája, minden érdemes volta mellett, mélyen alatta áll az ő költői munkásságának.

De hát ez az ismeretes utmutató csak a fogadókat csillagozza meg, az irók osztályozására már nem futották az ólomból öntött égi jelek; s igy ez a souverain kalauz sem sokat különbözik a föld hatalmasaitól: mert nem egy iparkodó vendéglős mellén ragyog az érdemjel, mig bizony kevesebb a költők száma, akik a gomblikba tűzhetik valamely rendnek piros vagy kék szalagját. Csillag maga a költő s ő szerez díszt a kitüntetésnek! - igy szól nagy önérzettel Phoebos fia.

A virágos rét, a »Blumenhalde« szelid magasán fehérlik a kedves irónak dúczos, ódon háza, kert közepében, ahol ragyog és illatozik a sűrű rózsabokor. Sem a gazda, az író fia, sem ennek családja nem volt otthon. A vén kertész, meg az élemedett gazdasszony vezettek körül az emeleten. Az író szobáját, dolgozó-asztalát azon-mód hagyta meg a gyermeki kegyelet, mint amilyen volt akkor nap, hogy a híres apa kihalt belőle. A szülék, a feleség, a gyermekek és unokák arczképei gondos rendezésben a falakon. Amazok még ódonas pastell-föstmények, emezek már szürke fotografiák. Csak egy kék spenczeres, fehér nadrágos, nagyfejü szőke fiu képe van olajban: a költő első szülötte, ez idő szerint ezredes a svájczi hadseregben s jeles megépítője az első fogas kerekü vasutnak, mely Vitznauból a Rigire vezet föl »borzadályos meredélyeken« át, melyek alatt »a kábító űr feszengve tátong.« (Horváth Cyrill drámájából idéztem, melyet ma már nem ismer senki sem.)

Az öreg kertész ki nem fogyott a szíves magyarázatból s én folyvást helybenhagyón integettem, mert az ő német beszédjének nem értettem egy szavát sem. Nagyon jól eshetett neki, hogy az ő hajdani való kedves gazdájának látogatására jöttünk el. A költőnek régi módi, kerek zsöllye-székébe telepedve, hallgattam a hű cseléd horkanatos lelkesedését, mert ennek a garatjából is csak ugy dőlt ki a tenger ch. Annál jobban értettük meg azt a rózsabokrétát, melyet a ház előtt metszett le a sürü tőrül s adott át fogatlan szájának legnyájasabb vigyorgásával az én utitársamnak.

Mikor az Aar fölé hajtott láncz-hidacska ivén át visszatértünk a városba, akkorára teljesre kivirult már minden ablak, tető és torony. Szerényen elvonulva egy diadalkapu alatt, betértünk hűselni egy czukrász boltjába. Voltakép »pfefferküchlit« mértek ottan, de mert ki volt oda pingálva egy kék-sárga fagylalt-porczió is (nyilván a kanton színei), mondok: izleljük meg. A kék, úgy látszik, már elfogyott, csak a sárgából jutott. Hidegnek hidegebb volt ugyan a szolnokinál (ottan t. i. a forró almás-pitét nevezik fagylaltnak) de ízre csekélyebb. Annál édesebb volt néznünk egy-egy besurranó gyermeket, aki egy rappenért akkora árpaczukrot kapott, mint egy ács-plajbász. Kivűl aztán a pajtásaival ugy osztozkodott meg, hogy utána ők szopogatták meg rendre s bujdosott közöttük a czukorszál, miglen elfogyott. Aztán knikszelve bejött a szomszédasszony s beszélgetett a czukrásznéval, aki szintén knikszelt; s bókolva nyitott be egy második s aztán megeredt a csöndes terefere, ugy, hogy még csak meg sem ingott fejükön a bodros bóbita; majd besiklott a harmadik s már most négyen voltak, de zajosabbra azért nem vált a társalgás, pedig mindenik a katonafiát várta s bizony egy kis hangosabb örömöt sem vettem volna rossz neven tőlük. Majd meg titokzatosan dugták össze a fejüket, még nevettek is (láttam!) s aztán illedelmes knikszeléssel megint kiporoszkáltak az ajtón.

Mikor a berni vonaton ültünk, a szíves konduktor egy földhajlásra terelte figyelmünket. Magas, csonka torony, meg egy darab rovátkos bástya-fal tünt fel mögüle: a Habsburg vára. A nézésem egy pillanatig tartott csupán, de annál hosszabban gondolkoztam felőle. Némelykor a vár éli túl a házat - némelykor meg a »ház« a várat.

Boldogult Vilmos császárról tudvalevőképen az ő katonái a cantine intimus köreiben csak mint Lehmannról beszéltek. Potsdamban, parádé közben történt, hogy a fölség, testőrségének egyik rengeteg szárnyékosát, az ő kiválóan stramm magatartásáért a sorból kiléptetve, külön megdicsérte s nevét tudakolá. A szálmagas gárdista, meghúzva derekát, s szélesre kieresztett hatalmas tenyerét ormós csákójához emelve, igy felelt: »Ooch Lehmann, Majestät!«

A genfi tó, francziás helyesirással ugyan, ooch Léman. Minden egyéb tekintetben persze a hasonlatosság megszünik. Lacus Lemanus volt a rómaiak idejében. Ha »okadatoló történelmész« volnék, Lemanust könnyü szerrel tenném meg Allemanusnak, aki természetesen erős hadvezér és kékszemű volt. A többi önként következik. Vagy ha nem önként: nem érdemelném meg az »okadatoló történelmész« diszes nevét, ha Lemanust oda nem csavarithatnám, ahová nekem tetszik.

Erős a gyanum, hogy a vasut-épitő mérnök urakat nem mindig a biztossági és hasznossági szempont vezeti. A számok raja, mely fejükben zsibong, némelykor tündérekre válva lejt agyuk merev koczkáiban, s az egyik csupasz czölöptül a másik czölöpig lelkök vágya zengő hurokat von, a töltést virágos halomnak, a szakadékot kies völgynek nézik, sőt azzá is varázsolják néha, s a messze fénylő tóban többet látnak egy nagy viz-szintes vonalnál. Azt sejtem, művészi szándékossággal terelték a mi déli vonalunkat is olykép, hogy még Szabad-Battyánon tul sem látunk Balatont, mig egy mély vágásból kiérve, minden vágyó várakozás mellett is, váratlan villan föl előttünk a szépséges magyar tó.

De - rám ne vessen értette Dunántul és az ő saját külön budapesti hirlapja - de mi ez a genfi tó sima tükréhez képest!

A ravaszkodó svájczi művész-mérnökök itt még nagyobb hatásra dolgoztak mint a magyar déliek. A Chexbres és Vevey közé furt alagutnak 450 méterén körösztül végig világit a leszálló nap. (Természetesen ha estefelé utazunk Romont felől Genfbe.) A mozdony zsiros füstje ilyenkor rózsaszin bodrokban csapong; a kormos boltozat szikrázik, mint a mesebeli rubintos barlang; a vonat dörgése, mely minden más tunnelben kárhozott lelkek orditása gyanánt rázza meg velőnket, itt hymnust harsogtató orgonaszóként remegteti meg a szivet. S aztán kivágtat a vonat e földalatti mennyországból s egyszerre mélyen alattunk ragyog mesés valójában a lac Léman és nyujtózkodnak körülötte s átbökik a felhőtábort a Plejádok, a Dent de Jaman, kitárul a Rhône völgyének felső nyilása s a szavojai hegyláncz fel a Juráig, s néznek föl hozzám várak és városok, falvak és kastélyok, dus lombozatu erdőkből kikacsintó, szinesre lobogózott, bujkáló nyaralók, hivogató fogadók, s lenn a tavon uszkáló gőzösök messze nyuló füstszalagja, s álmatagon lengő vitorlás csolnakok, melyek mint a libellák ringanak a viz büvös kékje fölött. Hát még közel, midőn csak ölnyire fodorodik alattunk! Ilyenkor fájó lelkesedése lehet minden czizeláló és zománczoló művésznek. Valameddig éri szemem, tündöklő sávoktól körösztbe metszett dombok s hegyek árnya, kertek s szőlők forditott képmása ficzánkol méhében s hajók vidám sokasága szántja. Ha valaha öngyilkos leszek, ebbe a tóba ölöm magam.

Mikor évekkel ezelőtt utaztam rajta, a kicsi gőzösön kevesed magammal voltam. Két házaspár tartott velünk: egy ősz angol s egy fiatal német. Az öreg »dzsentlmen bácsi«, mint B. barátom mondaná, átkarolva hitvese derekát, a vidék változó pontjaival csak még közelebb vonta magához, és ilyenkor hosszan néztek az egymás szemébe. Ouchynál a fehérhaju milady néni lágyan hajolt rá a férje vállára, s halk énekszóval jól hangzó kettősben egy angol dalt dudoráztak, ódonast, de édeset, az ő ifju korukból valót. Szerelmes nász-utjokban nyilván itt jártak hajdan és most emlékeztek vissza az akkoron nyilott rózsákra, melyeknek szine még ma is ott virágzik tiszta, tisztes arczukon, illatja még ma is árad szivükből. Amolyan angol patent boldogság volt az, amilyen a régi doszkin-szövet, mely nem foszlik a sors és a kor kemény keféje alatt.

A hüvösödő szellő (csak lengeteg plaidem lévén s nem melegadó hű feleségem) a kajütbe hajtott. A kicsi salon egyik szögletében egy pomádé szagu, köpczös ur a piros könyvből kiszalajtott mappát szántotta végig pisze orrával, melyről minduntalan lecsuszott az arany csiptető. Ifju felesége - hajh, be csinos volt a gyalázatos! - a pamlag szögletébe huzódva, a félig lebocsátott ablakon át biztató bájjal mosolygott fel a daliás kapitányhoz, ki mutató ujját apró bajszára nyomva, minden fordulónál csókot röpitett le a harmadnapos menyecskéhez. Gyorsan kapott léket ez a fiatal szövetség. Azt hiszem, nem is ezt a tavat várta, hogy elsülyedjen. Nem olyan jól ácsolják manap a házasság hajóját, mint régenten, a »patent boldogság« idejében. Vagy, visszatérve a posztórul vett példához: mutatósabb az uj kelme, de shoddy; nem is kemény kefének - egy puha bajuszkának a szálaitól is szerte foszlik.

Ezuttal a Lémant pompás gőzösön jártam. Tele volt az uri néppel. A zsongó ebédlőben nyurga pinczérek hordották körül a dus reggelit s a virágos buffet királyi székében piros arczu szöszke árulta fiatal hamvas képének másait, a hamvas őszi baraczkot, darabját három frankjával, és öntötte a cognacot, mely éppen olyan sugaras aranyszinű volt mint az ő haja. Az ebédlő folytatásában egy sor cabinet particulier, melyben surranó garçonok tüntek el, diadalmasan ingatva a csucsos écrivisse en buisson-nak fodorított petrezselyem-lombját. Ugy látszik, itt sincs foganatja a bölcs rabbi Coquelin intésének, hogy aszongya: »ne egyél te petrezselymes rákot külön szobácskában!« De bizony eljárnak az emberek petrezselymes rákot enni külön szobácskába, és fognak is addiglan, valameddiglen lészen a világon petrezselyem, rák és szép asszony.

A nagy kürtő mellett szorongva, egy banda játszik, melynek pupos, halovány pikulása zihálva kapkodja keskeny mellkasába a levegőt, hogy rövidke sipját jóltartsa vele. Egy szép vizsla, kit gazdája a pad lábához kötött, fájdalmasan vonít bele és bóbitás babák a nounou (dajka) ölén sivalkodnak és röpködnek örömükben. Én a vizsla pártján voltam, mert szintén ebül éreztem magam e rikoltó szerszámtól, mely a gőzgép kábitó sipolásán is keresztül furódott. A görbe kis pikulást egyszerre elfogta a görcs: kiszögellő mellecskéjét összerántotta a köhögés, fehér arczocskája szederjesre vált s larynxának füttyenő lélegzete csaknem ugy szólt, mint a pikulája. Ám azért a banda fútta tovább s a gyermekek zajos karikában esetlenül, de bájosan ugrándoztak a polkára. Nekik tán a kis puposnak melle-hörgése is muzsika-számba ment.

Lenézek az örvénybe, melyet a hajó kereke ás; szemem bele vész abba a perczig való kincses házba, melyben ragyog a gyémánt, hullámzik a csipke, pereg a gyöngy, omlik s ropog az azur selyem, hogy a hányszor felmerül, meg annyiszor elsülyedjen. Valaki mögöttem szilvamagot köpdös a tóba, egy másik meg szivarcsutkát hajgál bele. Nekik e tó »kék csodája« csupán viz.

Hol helvét, hol franczia parton állapodunk meg. Emitt a trikolór, amott a szavójai kereszt lobog. Ez ősi nemzetség vas keze alatt nyögött hajdan az egész vidék. Különös, hogy két hatalmas uralkodó háznak épp ebben a köztársaságban ringott a bölcseje: az olasz királyok s a Habsburgok innen indultak ki diadalmas hóditásra, s még csak az a két rom sem az övék, mely az apáknak volt hajdan erős fészke, védelme; - amely elegikus visszapillantással különben nem akartam szánalmas részvétet ébreszteni az utódok iránt, mivel ez idő szerint is eléggé tisztességes positióban vannak.

Még ötödéve a noyoni állomáson ott őrködött a franczia fináncz, a douanier, s megszimatolta minden anyóka zöldséges kosarát, nem hozott-e magával tilalmas dohányt vagy borocskát: - mig a csempészek a hegyeken át csomóstul vitték-hozták az u. n. dug-árut (magyar szó) azokon a kifürkészhetetlen szorosokon s titokzatos réseken, melyeket csak a mormotérok ismernek. Most szabadjára van eresztve a franczia part, be a Montblanc tulsó oldaláig. Hanem ott azután, e sűrü vonalon át repülni tudjon az a vámkerülő - az ország fogyasztó részeibe máskülönben de még csak egy svájczi czérnaszálat sem viszen be. Innen van, hogy a Haute-Savoie csak politikailag egy az anyaországgal, pénzügyőrileg azonban külön terület.

Hajónk ismét balra csavarodik. Isten veled, szép Francziaország! A kékes párából kibontakozva torlódnak egymás fölé Lausanne házai és tornyai. Gouvernantopolis, madmazellok székesvárosa: - mint eddig nem, most sem teszem partodra lábomat, mert gyülöllek! Belőled került ki az a kegyetlen francziáné is, aki az én kis lányom gyermek-éveit keseritette el. Napestig hajtotta előtte ezt a nótát, hogy: »sur le pont d'Avignon« s szinte lécczé nevelte azzal az örökös intéssel: »tenez-vous droite!« - s nyughatatlan tagocskáit gúzsba kötötte a szünhetetlen mondással: »on ne fait pas des gambades, mademoiselle!« Kérem, egy hat éves babát igy meggyötörni! Hát még, mikor arra fogta rá, hogy lefelé tartott kézzel kösse a harisnyát. Milyen bökdösés volt az, teremtő isten! Csak »máslit« hullajtott el bele többet mint könnyet az én édes bogárkám. S mily szaporán motolláltak ujjacskái, mikor az ő nagymamája a maga régi módja szerint oktatta. Igazi megváltás volt. Ime: az atavismusnak egy ujabb erős bizonyitéka. »Csak te kössed magyarán a te harisnyádat, apró jószágom, és ne hallgass a nímetre!« biztatta Feri bácsi, mikor faluról bevetődve látta a baba vergődését. Nem, nem, nem! Nem megyek én oda be, gubernántok közibe!

Héloïse és Abélard érzelmes történetének szinhelye, melyre a virágok közé temetett temető magasáról pillantok alá. Leülök a Rousseau padjára, melyre a »bosquet de Julie« zöld árnyai borulnak rá, s amely pad arról nevezetes, hogy sohasem pihent rajta a nagy bölcselő; ám lelke itt csapongott, szemét ő is rá függeszté arra a hegyre, melyen most játszik az alkonyi fény. (Nem tagadom, hogy az a »bon petit dîner«, mellyel a vernexi »Bon-Accueil« fogadósának fiatal, kerek arczu felesége megvendégelt, nagyon megnövelte bennem a táj szépségei s a borongó mult iránt való fogékonyságot.)

Fönn is vasut, közbül is vasut, alant is vasut, s mindeniken kettős csapás és rajta tüled-hozzád iramodik a sok vonat, kibukkanva a hegy hasából, meg eltünve egy másiknak a gyomrába.

Misi bácsi, midőn egyszer a czeglédi szőlők alatti tócsák körül kacsázva, észreveszi az egymásnak vágtató két vonatot, elsőre igy kiabált feléjök, hogy: »megálljatok, hékás!« De, hogy ennek nem tapasztalta foganatját, elsütötte a puskáját, hogy ez önkéntes vészjelzővel figyelmeztesse a masinista urakat a bajra. Hanem amikor azt kellett látnia, hogy hiába való minden becsületes törekvése a szerencsétlenség elháritására, elejtette a fegyverét, s háttal állva a vasutnak, hogy tanuja ne legyen a no most mindjárt bekövetkezendő rémjelenetnek, a két kezével befogta a két fülét s szemét s egy darabig várt - várt - várt. Nem hallván azonban sem ropogást, sem jajveszékelést, lassacskán megfordult, amidőn a két vonat már messze füstölt. »Nini - mondá álmélkodva - körösztül szaladtak egymáson!« Mire fakadt volna jó Misi bácsi, ha ezt az őrjöngő versenyt jutott volna szemlélnie! Mert valamennyi vonat gyors, valamennyi tele gyürve »istenverte ángollyal«; mindenikben fölösével a hegymászó John darócz ruhában, patkós bakkancsban, zergeszakállas vadász-kalapban, szorongatva a hegymászó botot s még erősebb elriasztáskép mutogatva a kérlelhetetlen fogsorokat, ugy hogy meg sem lehet különböztetni őket a feleségeiktől. Meg Montreux felett azok a fogaskereken guruló ketreczek! Istenkisértés ily meredek uton vágni neki a csúcsnak. Tavaly még tehéncsorda legelészett a hegy lankáin, ma lég-gyógyhelyek épültek ott, ahol fejik a vendéget.

A chilloni vár tömlöczében senyvedt háromszáz hatvan évvel ezelőtt a vitéz Bonivard perjel, aki 1817 óta Byron lantján éli az ő dicsőséges világát. A börtön nyirkos oszlopain jacent nomina poetarum - oda iratkoztak Byron, Suë, Sand, V. Hugo, akiknek neveik tisztán olvashatók, mert minden évben megujitják.

Bouveret előtt, ott, hol a Rhône több ágban szakad a tóba, megpihen »Bonivard«, a mi hajónk. Intek a garçonnak. Megterit a födélzeti asztalkán s a lenyugvó nap sugarában piroslik az abrosz, mint a bibor palást. Aztán önti sörös pohárba a kávét s csörrent bele öblös evő kanalat, s ad melléje pálinkás kupiczába ivó vizet.

Szétnézek, szürcsölve a rongy folyadékot s átkozva a tulsó-parti Veveyt, ahol sodorták azt az alávaló göngyölményt, mely szivarul fanyarkodik a számban. Hiszen egyebét ugy sem szidhatom Svájcznak. Mert amit a természet és szorgalom nemző ölelkezése világgá segit, az mind ragyogva int felém völgyből oromról. S eszembe jut a Balatonnak tarolt partja, vidéke.

Az ember bármennyire tisztelje is az idegenben bőven tapasztalható kül- és belrendet, bármennyire rajongjon is tiszta utczáért, boldog pénzviszonyokért, községi iskoláért, állam-garanczia nélkűl épült vasutért; bármennyire élvezte legyen is az udvariasságot kocsisban s nagy urban egyaránt, s bár sehol sem látott hazai divatlapot s nem is volt kénytelen minden reggel éhgyomorra olvasni galambbugását valamely megcsalatott női kebelnek, vagy a földgömböt sarkaiból kificzamitó viharos ifjui léleknek mennyboltvivó kifakadásait - mondom: mind betudva ez édes gyönyöröket és tanulságos tapasztalatokat - egyszerre csak, midőn legkevésbé gondolná az ember, meglepi a honvágy, valamint, anélkül hogy éhes volnál, egy kosár szép gyümölcs vagy pirosló sódarszelet láttán fölébred benned az étvágy.

És hasznos dolog is kijárogatni a külföldre, hogy le-lelohadó szeretetünket mindaz iránt, ami magyar »különlegesség«, ujból élesszük. Másnál nyilván megfordítva van és ingatag szivét meghóditja a »külvágy« - ha a rossz példa nyomán szabad igy neveznem az épp oly rosszul megszerkesztett szónak, a »honvágy«-nak ellenkezőjét. Az ősi karszékből kikéredzkedik a szebb szabásu zsölyébe, és megfeledkezve az itthon bőven patakzó zsirról: teljes meggyőződéssel élvezi a vajban sült véres beefsteaket. Épp itt érezzük azt a lelki állapotot, midőn a gyermeki szeretet hasonlit az anyai szeretethez, ahhoz az anyai szeretethez, mely épp a beteges magzatát szereti jobban. Nekem is, nekünk is: valamennyi Angol-hon, Olasz-hon, Spanyol-hon között legkedvesebb a Magyar-haza.

E kétféle érzés között van rokonság, főkép ha oda bővitem, hogy az anya is szereti azt a gyermekét, amelyet megvirgácsol.

Mert hajh! - annyi a megróni, feddeni való az én imádott hazámban, s különösen benned, ó szemefénye ez országnak, szépséges, virágzó, büszke, fiatal Pestem! S mind a mellett, vagy éppen ezért vágytam vissza beléd. Ha a politikus és államgazda hizott is bennem - de éhezett a költő. A külföld természeti szépségeit csaknem üvegre fejtve és fokozott, az évszakhoz alkalmazott árfolyamokban kinálják az idegennek. A schaffhauseni vizesést kizárólag a lauffeni hôtelnek e czélra külön épített erkélyeiről lehet legjobban áttekinteni, s a fölkelő napot a Rigi tetején abból a sátorból, melybe extra-fizetés nélkül lépni tilalmas. A havasok alkonyi ragyogását is, mintha valami mennyei decorateur rendezné. S midőn a »Helvéczia« födélzetéről nézzük elittasodó szemmel e büvös látványt, szinte várjuk, hogy no most mindjárt legördül a felhő-függöny s máris tapsra fenvén tenyerünket, szánkon csaknem kiszalasztjuk, hogy: »bravo Lehmann!«

Mit nekem te Belgiumnak kövezett országutja és Brüsszelnek portalan, sima utczái! Ám csodállak, ah, de nem szeretlek! Képzetem csak a magyar főváros hegyvölgyeit járja. S ha Madridban nem lett volna koldusgyermek: Murillo meg nem föstheti vala azt a koldusgyermek-csoportot, mely drágább nekem, mint száz bankárnak az arczképe. Hol van művész, ki ne inkább rongyos, mezitlábas napszámosunkat rajzolná vázlat-könyvébe, amint hason fekve a napon melegszik, mint azt a simára borotvált uri embert, aki tiszta inge fölött blouset visel és ostorral kezében áll a terhes szekér mellett, franczia vagy angol nyelven biztatva lovait. Amin itthon bizony nagyon bámulnának. A szép hegyvidék, tó és havas alig győzi már egy kis festőiséggel tartani jól az idegent, annyira meghidegül ez az idevaló emberek rettentő prózájától.

A nap, mely hetekig bujkált ködpára és felhő mögött, éppen sz. István napjára sütött ki teljes ragyogásban. Számtalan turista, ki julius közepe óta éhezte a havasokat, a napfénnyel versenyt sugárzó ábrázattal vonta ki most az ő uti-katekizmusát.

A födélzeten olasz banda (nem a Rinaldo Rinaldinié) egymásután húzza (kinpadra) a tedesco keringőket, a francese négyeseket és egy marcia ungheresét, nemes függetlenségben egymástól, mint ez szabad olasz polgárokhoz illik. Röpke franczia honleánykák, kiket Trochu s az éhségtől való félelem üzött ki Párisból: pisze orrukra oda csiptetett szemüveggel kaczérkodnak a »Mönch« havassal, kit nyilván a nép humora helyezett oly közel a »Jungfrau«-hoz. Apró, metsző sikolyokban fejezték ki elragadtatásukat a szüzies, örökös hó fölött, s minden teketória nélkül fordultak hozzám vagy más ismeretlenhez, megkérdezni, hogyan lehetne annak a nagy hegynek a tetejébe fölkerülni?

Ők azt hitték, hogy angyali voltukra történik hivatkozás; pedig a szalonka (vulgo snef) szintén szárnyas.

Milady a hegyekre néz föl. Kampós orra és fejkötőjének kétfelé meredő bóbitája valóságos bagolyhoz teszi hasonlóvá; tökéletesre váltja a hasonlatosságot a meg-megvillanó sötét pápaszem, melynek nagy kerek üvegein át pislant bele a fénylő magasba. Szomszédjának, aki meghúzva magát igyekezik sovány testével kitölteni a bő felöltőt, gyorsan hadarja el benyomásait, melyekre mindig csak egyhangu »yes«-szekkel válaszol a merev ur.

Professor Regenpfeyffer az ő magas nyakravalójából egy perczre kitolja hegyes madár-orrát, s mintha csak egy prise levegőt akarna szippantani vele: gyorsan visszakapja megint s a térdje fölé hajolva, jegyzeteket karmol kopottas könyvébe. Félelmesen tudományos könyvének igy rakja le petéit. Mellette nagysörényü festő karczolja blockjába a hegylánczolat aljában elterülő falvakat és ligeteket; azaz csak látszólag teszi ezt, mert laposakat pillantva maga alá: a két franczia szalonkát, myladyt, a merev yest s a német professort kapja le nehány merész vonással, mialatt a válla fölé kiváncsian oda hunyorgató hivatlannak vastag s éppen nem illatos füstöt böffent, mintegy véletlenül, a szeme közé.

Felém forditva elomló hasát, atillában feszengő »nehéz« magyar ember az ő pecsétgyürüs, vastag ujjával mutogatja halovány kis fiának a Svájczot. Egy héttel előbb a luczerni födött ó-hidnak mester-gerendájába alkalmazott 78 régi kormos festményt magyarázgatá az ő Misijének és tagolva sillabizálá azoknak czifra, gót kacskaringokban előadott jelentését. Mikor láttam, az ötödik járta még csak; azóta lemorzsolhatta a többi 73-at is. Misinek félre csuklik a fejecskéje, mint a beteg madárnak. Atyja azt hiszi, hogy a hid léghuzamától. Én azt hiszem, hogy a nagy erőlködéstől, mellyel szegénykének mindig maga fölé kell nézni. Az apa vastag nyakának ez persze meg nem árt.

- Ez az az ország, fiam Misi, melynek szabadsághőseit a német kártyákon láttad lerajzolva.

A többi padokon együtt és szerteszét, vidám turista typusok itták a tea levét.

Velem szemben bájos nő. Élénken cseveg, mint a föcske. Toiletteje egyszerü, de valami gusztusos! Mély, sötét szemében okosság és vidámság. Csak ejtené már el a napernyőjét, hogy fölemelhetném, vagy legalább maga esnék bele a tóba, hogy kimenteném!

- Isten hozta a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájába! igy szólt.

Szalma-kalapnak széles ernyője mögül barátságos, apró, tüzes szem, s a szürke bajusz alól mosoly int felém. A mellre hosszu, ősz szakál omlott alá.

Noha mindketten kerültük, a következő perczben már nyakig usztunk a politikában és járta a jobboldal meg a baloldal, a capacitások és a mediocritások ministeriuma, a burkus, a muszka, a honvédelem, boulevard, vasut, bank, pártfegyelem s pártszervezkedés. Szidtuk az egyeseket és imádtuk az egészet.

Annak a bájos asszonynak, éppen annak a csicsergő fecskének mutatott be, ki oly egyszerű, de valami gusztusos. Kinek sötét szemében okosság és vidámság. Kinek a napernyőjét szerettem volna fölemelni. Akit a tóbul vágytam kimenteni. Ugyan-annak.

Soha finomabb, elmésebb módon nem hallottam nőt beszélni. Természetesen legelőször is magyarországi benyomásaira került a sor. A magyar neki nagyon tetszik. Olyan fölényes, férfias és nemes magatartásu. Különösen a népről beszélt lelkesedéssel; ezt nagyon megszerette.

- Fölbolygathatja ön az egész Svájczot és Francziaországot, de oly szép termetű, bátor pillantásu parasztot, mint a magyar, nem fog találni. Nézze ezt a szikár, görnyedt fajt. Mintha éhezne. Egész utamban nem láttam izmos, deli parasztot. És azok a svájczi asszonyok! Brrr... egyiknek sincs ép foga.

S a tábornokné ajkai közül, hogy ezeket mondja, fényes fogak kettős gyöngyfüzére csillog felém. Nem mutatja, csak elárulja.

Aztán beszélünk Pestről. Irtózva emlékezett poráról, forróságáról, mocskáról. Védelmeztem volna, ha ellenséges szájból hallom e szemrehányásokat. De nem szóltam - s most ő védelmezé Pestet. Ez a város már is szép; de még sokkal szebb lesz. »Ugy-é Georges?« - és naiv bicczentéssel néz föl férjéhez, hogy mondjon igent.

Az elénk táruló táj szépségei ékesszólóvá teszik a tábornok nejét. Nem az az olcsó ékesszólás volt, mely minden fordulónál megered. De jellemzett mint egy tapasztalt paysagista - szinte atelier-nyelven beszélt. S ó, mily elragadó szépen beszél francziául! Aztán - mert az utazás és együvé-tartozóság gyorsan rokonitja az embereket - aztán gyermekeiről beszél csöndes elragadtatással s majd nedvesülő szemmel, midőn idősbik lányát emlité, kinek játszótársa ügyetlenségéből kificzamult a lába. »De ugy-é Dzsüri (t. i. Gyuri) nem lesz komoly következése?« fordul férjéhez. A tábornok elborulva pillant maga elé.

- No nézze ezt a vén gyermeket! Én gyönge asszony vigasztalom mindig ezt a megtermett férfiut; én szegény, roskatag anya az edzett apát.

A »Jungfrau« csúcsa biborban égett. Mindnyájan a hajó orra felé torlódtunk. A két szalonka nevetett, milady deklamált, férje, a sovány Dick, egy szótaggal még megnyujtá az ő véghetetlen »yes«-jeit, professor Regenpfeyffer józan fizikai elemeire bontá a csodás ragyogványt, a zömök magyar ölbe kapva sápadt Misijét, megérteté vele, hogy azért piros most a hegy csúcsa, mert a nap süt rá, s hogy, ha haza ér, rajzolja le ezt a jelenetet vörös czeruzával az ő édes anyjának. A sörényes művész ez egyszer nem karikirozott s maga is őszintén bámulá a havas biborát, mely most viola-szinbe kezdett hanyatlani. Majd ismét vakitó fehérségben szikrázott, mig nap-szálltával fagyos szürkeség bocsátotta szemfödőjét az oromra. A tó vize, mely hig réz gyanánt remegett a zöld partok között, hiven tükrözé a bűvös szinváltozásokat.

Château Rougemont, a legkisebb nyaralók egyike mellett haladunk el. Csúcsos, karcsú tornyainak silhouetteje élesen metsződik bele a világos égbe, a tágas park lombjai ingadoznak az esti légben és kőpartjához kifeszitett vitorla-szárnyakkal eveznek part felé a hattyúk. A hazatérő csordának kolomp-zenéjébe az ódon vártemplom esti harangszava vegyül bele s lágyan rezeg el a tavon, mig a távol erdőben elmosódik. És kigyul a hold sarlója és a fenyők ingó sudarai szőnek rá vergődő fátyolt.

Hűvös esti szellő surran el a tó felett, a nők szükebbre vonják vállukon a kendőt - a hajó kiköt s a megszakadt beszélgetést a barátságos ebédlőben illatos tea, hideg hus, szinméz, vaj és gyümölcs fogyasztása mellett folytatjuk, mialatt teljesen lebocsátkozik a homály.

Mig a tábornokkal az udvaron kapaszkodunk bele ujból abba a czudar politikába, a teremből a zongora chopini akkordjait hordja szét az éj fuvalma.

Ha a különféle gyüjtemények oszlopos templomaiban felállított egész- s félistenek remekei előtt bemutattam ájtatosságomat s egy-egy nemzeti bálvány kétes értékü szobrának nehány lusta pillantással adóztam: a Hofbräu örökön bugyogó forrásához járulok, s megmeritve födeles kancsómat a dió-izű és szinű, híves folyadékban, áldom a bajor olympus isteneit, amért ilyen fölséges nektárral gondoskodnak a benszülött s jövevény hivek állandó gyönyörüségéről.

Miben rejlik e csodás ital szűrésének titka? - arra száz- meg százezer márka arany kulcsával sem lehetett rányitni.

Az utszéli sekély kandiságot csiklandozza, a mélyebb kedélyre erős vonzással van az elhalt boldogtalan király egyik tündérvárából ide hozott disznyoszolya, melynek arany himes L. betűje mellett a szem önkénytelen a római II helyébe a XIV-et keresi, hogy ez a pompa tán a »Roy Soleil« versaillei kastélyából került ide. Orgiái az aranynak a fénylő kék selyemmel. Ilyen ágyban aludni nem, csak álmodni lehet. Álmodni még nagyobbat s tündöklőbbet, mint a koronás földi hatalom. Álmodni franczia párnán német istenségről, földmozgató, csillaghányó s napforgató odini erőrül. És azok a himzett selyem vánkosok, melyeken ha nyugodott valaha e királyi fő, a vaskos és terjedelmes monogramm nyomásától épp ugy dagadhatott nagyra, mint a belől zugó, magasbra vivó eszmétől, a hadak utján szárnyaló szenvedélytől, melynek széditő ormairól Wagner Rikárd mámoritó zenéje mellett zuhant alá a stahrenbergi tó csöndes vizeibe.

Boldog izetlenséggel öltözött bajor kisasszonyokat katonás lépésű, öles diákok mulattatnak, s szerény magatartásu lajdinándok ismertetik meg velök a legujabb német lyrát. A fiatal asszonnyal nem foglalkozik sem katona, sem tanuló, mert az mind a férje karján csügg, valamint hogy bálban is csak az urával tánczol, aki tisztes igazi német asszony. Csupán a széles ernyőjű, lötyögős kalapu, sörényes művész ifjak pezsegtetik föl a társalkodást, lehordva élőket és holtakat, különösen francziákat, ami ugy látszik nagy vitézség.

Mint a fürdőhely, München is csak nyáron lát vendéget. A »négy évszakról« czimezett hires fogadója is csupán a forró hónapok alatt virágzik. Őszi s téli látogatói azok a csökönyös ángliusok, akik mind egy szálig nyilván tartják a gyűjtemények darabjait s le nem roskadnak a nehéz élvezet alatt. Bayreuth közelsége, hová a wagneriták rajongó szektája jár el évenkint, bemutatni »sang- és trank«-áldozatát a mester harsogó árnyékának, vonván maga után hivők és kételkedők hosszu raját, s a szomszédos cseh fürdők annyi embert ontanak ide, hogy lord legyen az apja s Rothschild a komája, aki nyár idején födél alá juthat a bajor fővárosban.

A manager magasra rántva szemöldökeit, a paszomántos kapu-admirálissal összenéz.

Fogaimat össze csikoritva, öt német szónak morzsolom szét a csontjait s aztán egyszerre kitátom a számat.

Angol! gondolja Heinrich ur s dönti magából, meg hamar vissza is szopja a szót, ami azt jelenti, hogy ő jól tud byronul és dickensül. Csakhogy én feszült viszonyban vagyok ezekkel az urakkal. Hamar kilógatom oldalt a nyelvemet, majd meg ugy peregtetem az r-et, hogy ropog mint a sortűz.

Megfogtam Heinrich urat! Nem tudja mi nemzet fia vagyok s meg sem bir taksálni. Habozását felhasználva, plaide-csomagomat hanyagul oda legyintem a házi szolgának.

A Liesl kisasszony folytonos kaczagás közt a kádra boritott deszka-táblán megveti az én éjjeli nyugvó helyemet. Megmutatja az elektromos gombot: azt nyomjam meg, ha valamire szükségem van, ne pedig a zsinórt rántsam meg a kád fölött, mert akkor magamra eresztem a hideg zuhanyt. Köszönöm. Lesz rá gondom. »Kudi nacht!« S a Liesl kaczagva perdül ki az ajtón.

Éjjeli nyugvó helyet mondtam? Éppen aggódva másztam fel a székre, hogy onnan kád-ágyamra dőljek, midőn benyit Heinrich ur s elém teszi a bejelentő czédulát »Deinen Namen will ich wissen, Deine Herkunft, Deine Sippschaft!« énekli a müncheni rendőrség is. Erre a nyomtatott felszólitásra igy iratkoztam be: »Dr. Azra ben Mohammed, Hafenkapitän aus Yemen, Kei-Nervonje-Nendie-Daster-Ben-Wennsiel-leben.«

Heinrich ur ismét magasra rántva szemöldökeit, meglehetős buta képpel nézi irásomat s aztán meghajol és eltünik.

No, ha én holnap a Hofbräu söntésében annak a duzzadt kancsós legénynek a kék pofájára mászom - ami tavaly óta erősen föltett szándékom - és erre a skandalumra aztán a fogadói nationalémből akarják megtudni kilétemet: bajba keveredhetem. De inkább csukjanak be, semmint hire keljen, hogy kád az ágyam s engem az itteni »Fliegende Blätter« kirajzoljon, amint a csöngettyü-huzóval magamra huzom a vizi rostát - mert érzékeny vagyok az élczlapokban való kifiguráztatás tekintetében.

Elfújom a gyertyát - s vigan lobog be hozzám a folyosó virasztó lángja, mert nagy hôtelben soha sincsen nyugodalmas éjszaka. De biztam elcsigázott izmaimban: majd csak elalszom. A sorszámok andalitó morzsolgatásában épen az 1300 körül jártam, amidőn egyszerre föltárul bezárhatatlan ajtóm, s repülő éjeli pongyolában, kezében égő gyertyaszállal s lengedező fürtökkel megjelen ott egy tulkarcsu hölgy. Ahogy megpillant, keskeny kebléből a mozdonyéhoz hasonló fütty süvit felém, mert kisérteties látogatómat váratlan érhette, hogy a csöndes visszavonulásnak szánt helyen egy kinőtt utast kádi ágyban leljen, amint ez nem csekélyebb meglepetéssel riadva föl első szenderéből, oda recssenti neki: »Dort ist hier!«

Szerencsésen a 2600-at értem már el, s minden következő sorszám altató mákony gyanánt zsibbasztá el nehezülő tagjaimat. Ekkor meg izgató berregést kezd fölöttem valami pokolgép. A háziszolgát költögette. Alig némult el az egyik ébresztő, rágyujtott egy másik más hangnemből. Ez meg a pinczérnek szólt. S igy tovább hosszu rendben, mig a hatodik - a tisztogató - ajtóm előtt rakodott le a fogadó összes vendégeinek ruháival, csizmáival s czipőivel és harmadmagával olyan csattogó porolást s kefe csoszogtatást kezdett, hogy bele zendült az ambitus.

A jubiláris ünnep nagyobb diszére szegődött elefántokról folyt a beszéd, mely jámbor állatok rettentő ribilliót szereztek itt. A hivatalos közlönyök a művészek jelmezes fölvonulásában szereplő sárkánynak tűzhányó tüszkölését, az elfogulatlanok a felavatási ódát okolják azért a rengeteg garázdaságért, melyet a megbőszült három »kérgbőröncz« (l. dr. Nyakorján »Állatisméjét«) követett el a n. é. néző publikumban. Bilincsre fűzve s keskeny porcziókra szoritva tünődtek aztán a máskülönben szelid óriások a megtagadott engedelmesség következményei fölött. Rendjeles kitüntetésükről már most szó sincsen. Annál bővebben jutott más nagy állatoknak, akik tisztelik a rendet, melynek muszáj lönnyi.

Rovom az utczákat. Az ég bajor szinekbe öltözött: a kék menyboltozaton fehér bodrok uszkálnak nyugatról keletre. Az udvari kert hűs ivei alatt ődöngök, keresve Ottó görög király bevonulását Hellász fővárosába. Mily talentum! Mig bátyja, a bajor király, az Izár mellé varázsolt Athént, a görög felség meg Münchent épitett az Akropolisz tövébe. Tünődve néztem első izben, hogy itt jártam, a magasabb szobapiktorság e remekeit. A derűs szineket kiverte a salétrom s fájt látnom a fusztanellás uralkodó orrán az apró gombákat s nyirkos homlokán a görög szigeteket. A sorozat eltűnt, mint maga az a rövidke hellén dicsőség, s helyét Olaszország szép vidékei látszanak elfoglalni. Látszanak mondom, mert este lévén, mindegyik fülkére irigy vasajtó borult rá, s csak az alattok elhuzódó disztikonok maradtak szabadon; pedig inkább ezeket köllött volna eltakarni. Az I. Lajos, a verselő fejdelem hexa- és pentameterei ezek, egy harmonikus lélek nyekergései, egy művészien hömpölygő kedély döcczentes nyilatkozatai, aki a legszebb spanyol asszonyra ontotta rá szerelmét és aranyait, muzsául pedig valami vasorrú bábát fogadott maga mellé.

A hosszadalmas folyosó és udvara a Palais Royal csarnokaira emlékeztet, csakhogy mint oroszlánra a nyirott uszkár, melynek van szintén sörénye és bojtos farka, de nem ordít, hanem ugat. Ha igazi kincseket nem rejtene magában ez a München, Simiapolisnak szeretném nevezni, annyira majmolja a nagy eredetiket. A kihivott összehasonlitás csak annál furábbnak találja a párisi Arc de triomphe, a Panthéon, az efezusi templom s egyéb csodaművek tökéletlen reductióit. Diadalmi kis kapu, Pantheonetto, efezusi kápolna. Ezt a hellenizált bajuvarismust meghazudtolja e vaskos nép s az év legnagyobb részén mogorván borul föléje az égbolt. Idők során az importált s a meglevő motivumok közt némi atyafiság létesül. Az ióniai oszlopsorral dicsekvő póstaépület soccusain egymást érő kancsók rendszere például, nem éppen rossz dekorativ elem. A közel állomásozó automedonok, a Σεππλ a Μαϑιεσλ meg a Φραντζλ, kihörpintvén söreiket, az üres krügliket oda rakják sorjában a párkányra, mig egy kis vártatva ismét előkerül Hébe, a tagba szakadt Ανναμιρλ, s uj töltéssel szolgál a legényeknek. Szép látni eztet.

Ez a sör! A Feldherrnhalle néptelen csarnokának tövében rafaelo-gambrinicus kép tárul elém: a fa-lóczán ül az édes anya, keblén a pofók babával. Az apahozta habzó kancsóbul jókorát húz a fiatal nő. A kövérke gyermek gömbölyű arcza lefordul az emlőrül s vastag apró karjait repkedve nyujtja ki a födeles korsó felé.

A Werner képeivel dicsekvő berlini Café Bauernak utánzata az uj Café Impérial a Briennerstrasséban. Keskeny és hosszu mint a weisswurst. Fönn nyüzsögnek a görög istenek és istenasszonyok, lenn a földiek amforából isszák a kétféle kapuczinert: egyik az ilynevű sör, másik a nálunk is járatos szerzetes, akit nyúzott állapotában, »bőr nélkül« szoktunk élvezni. Miből csinálják az itteni kávét? - azt csak a halhatatlan Liebig birta volna lombikjai, retortái, s egyéb forraló s kiválasztó eszközeinek s szereinek segitségével kideriteni. A nagy tudósnak ide közel emelt márvány emlékszobra azonban nem ad választ kérdéseinkre. Subjectiv érzésem szerint gubacsból s pörkölt libatollból van szűrve. Szerencsére a praktikus müncheni kávét rendel és sört iszik. A kiszolgáló kisasszonyok mint a walkyrok vágtatnak körül, csakhogy nem ők ülnek a kecskebakon, hanem inkább ők emelik a »bock«-os kancsókat s daczosra ránczolt homlokkal nézik a jövevényt.

A napilapok rúdon lógnak, a képes folyóirat meg olyan nehéz táblák közé van ékelve, hogy egész emelet. Látva küzködésemet, az egyik pinczérlány, egy termetes szőke, fél kézzel vagy hat ilyen vértes heti lapot vágott elém, ezzel a rövid és gyöngéd szózattal: »No? Wird's g'länga'?«

Frankfurt ist ein schönes Städtchen, énekli a vig vándorló-legény, ha az országut fehér porát, mely gyalogoltában meglepte, lerázza magáról. Ugyan-ezt fujja, amikor Hamburgba, vagy Lipcsébe, vagy Drezdába lép. Neki mind kedves, neki nincs kritikája, nem levén ő turista, aki a vasuti rázástól idegesen hajtat be valamely városba s követel és fitymál. De Frankfurtról én is szivesen elismerem, énekszó nélkül, csak igy fogyatékos prózában: hogy csinos városka, maholnap nagy város, bécsi allürökkel. Utczai élete, vidám népe nagyon emlékeztet a kaiserstadtra, tán mert maga is az volt hajdanában, s mert a hajdani való szövetségi városban sürűn érintkezett a melegebb vérű osztrák-magyarral. A garnizon mindenha erős telepe volt a fajkiválasztásnak.

Frankfurtnak Berlin a feje fölé nőtt, mint parvenu a régi arisztokratának. A modern szerencsefi, sikerült spekulácziókkal hatalomra vergődve, uri szint és czimeket szerez. Az ősi nemzetségek mai sarjadéka meg, hogy fakuló czimerének fölfrissitésére megkeresse az aranyat: régi várkastélya mellé uj gyárakat építtet s megkisérli a börze-játékot, melynek kedvezései neki is szolgálnak.

Frankfurt »Römer«-je üresen áll, kongó termeit csak a régi császárok arczképei népesítik, akiknek az idegen sebtiben mutatva be hódolatát - föltett kalappal, nyakában plaiddel, kezében a piros kalauzzal - megint szalad le a nagy lépcsőn, hogy már most szellemország hatalmas fejedelmének bölcsejéhez járulva, a Goethe születési házában rójja le a kegyeletnek másfélmárkás adóját.

Frankfurt épül, szépül, tágul. Császárainak terme kong, de a börzéje zsong. Ezt a hatalmát még nem csavarta ki teljesen a kezéből Berlin, mert nehéz azt leteperni, kinek Rothschild a komája.

Csodálatos találkozás! Németország legdrágább szellemi kincse itt vetődött fel, és legpénzesebb zacskója itten telt meg. Goethe és Rothschild! Mindketten meghóditották a világ népeit és királyait. A pengő ezüst persze jobban, mint a zengő rím. Bizonyitja e régi tréfa is: »Der Papst ist Fürst aller Gläubigen - Rothschild ist Gläubiger aller Fürsten«. Olyan élcz, melynek a fele sem tréfa.

Az ember jártában-keltében hamar megéhezik és megszomjazik, s a meleg utczáról nagyon kivánkozik a hűvös korcsmába. Betérek egybe. No már most itt vagyok a tövében - kérek egy pár igazi, echt frankfurtit tormával. Hja persze, ha itt a frankfurti kolbásznak nem »valódi bécsi« volna neve!

- Hát hozzon nekem éppen olyan igazi frankfurti bécsi kolbászt, mint ahogy mérnek nálunk igazi bécsi frankfurtit! mondám a pinczérnek.

Itt is üldözött az én régi balsorsom: Miskolczon nem ettem kocsonyát, Szegeden nem láttam halászlét, Marosvásárhelyt nem kaptam tokányt, Jönköpingben hasztalan kerestem seckerhäts tändstickort, Tokajban szinét sem láttam a tokajinak - és Frankfurtban hirét sem leltem a valódi frankfurtinak. Már most mivel bizonyitsam be, hogy én mind jártam azt a sok vidéket?

Derékon kettétörtem a kolbászt. Csak ugy pattant és fűszeres leve egy ujságlapra fröcssent, mely ott göngyölődött a tartója, mint a becsavart zászló a nyele köré. Leemeltem. Melyik ujságiró az, aki ellen tud állni a hirlapnak? »Frankfurter Nachrichten« augusztus 19-éről. Megdöbbenve olvastam hivatalos részének egy hasábját. Hogy a szives olvasónak fogalmat szerezzek nagy megütközésemről, ide iktatom szó szerint:

»1787/1888. Beschluss. In dem Konkursverfahren über das Vermögen des Kaufmannes S Rothschild j. dahier, wird Termin zur Verkündigung der Entscheidung bezüglich der Bestätigung des angenommenen Zwangsvergleichs auf Samstag den 25-ten August f. M. 10½ Uhr anberaumt, zu welchem die Gläubiger hierdurch geladen werden. Frankfurt a/M. den 16. August 1888. Königl. Amtsgericht«.

Ki ne dermedt volna meg ennek a kérlelhetetlen végzésnek fagyos, merev szavaitól? Én elkábultam. Egy frankfurti Rothschildot, fiát a roppant apának, szent szombat napján bukás miatt idézik törvény elé! Izraeliták sírjatok, mélyen szomorkodjatok! Most értem már, ez az ujságlap mért csavarodott olyan görcsösen a nyele köré. Jézus, Mária és Mózses, mi lesz már a világból?

A pinczér magyarázata visszaterelt az életbe. Hogy van itt Rothschild annyi, mint homokszem a brandenburgi síkon. Összes vagyonuk, melyet az üzletökbe ruháznak, e puszta név. Sok még a naiv erre körül, kik megindulnak a jó hangzat után s rája bizzák megtakaritott pénzecskéjöket. A báró (Rothschild) a talmi atyafiságtól már több ízben meg akarta váltani ezt a nevet, de - az igazi iránt való tiszteletből - oly magasra taksálták, hogy a bankár-király lemondott a kisérletről.

Tovább forgatva a lapot, meggyőződtem felőle, hogy a német sajtót korántsem nyügözi a törvény ugy, mint ahogy a mi szertelen szabadságunkban hinni szeretjük. Volt annak politikai részében olyan mondat a birodalmi kanczellár ellen, amellyel a mi Tisza Kálmánunk is beérhette volna. Bátran pörbe lehetne fogni Bismarck-sértés miatt.

De a polgár habeas corpusát is épp oly kevésbe veszik ott, mint minálunk. Ime egy rövid napi-hír: »Liebmann = Lehmann, der bekannte Halsabschneider, siedelt nach Paris über«. Ez a halsabschneider nem hóhért jelent, hanem, ami ennél sokkal gyalázatosabb mesterség: uzsorást.

E város utczáin s terein zajos élet forr. A sárga pósta-szekér egymást éri. Nem csak levelet vesznek föl jártukban, de csomagot is, ami a forgalmat tetemesen növeli és könnyiti. Szellős tramway-vaggonjai sürűn közlekednek; az omnibusz, fiáker, a köz- és magánfogatok mind a legvígabb sürgésben, mig a gyalog emberiséget harsány targonczások szoritják az aszfáltra, ahol összecsomósodik s bizony kínnal feszül át egymáson. Élénk taglejtésű, csinos asszonyok meleg, színes kelmékben, lengő szalagokkal; hangos beszédű, szakálas urak műértő szemmel nézik kaczagó leánycsoportokat, amint éppen a konzervatoriumból, vagy az ipari festő-iskolából repülnek hazafelé s egy pillanatra-kettőre megállanak boldog csacsogásban. Az itteni öblös tájbeszéd kedvességben, zengésben vetekedik a bécsivel. Fiatalok szökellését is láthatom, dal fodorodását is hallom néha. Szinte délies szine van itt az életnek, amely minden mozzanatában szenvedélyes tiltakozás az ellen, amit németnek szokás nevezni. S ebben a pezsgő, boldog városban hirdette fagyasztó pessimismusát Schopenhauer!

A Bockenheimerstrasse derült nyaralóknak virágos, tündöklő sora. Itt lakik a tehetős, gazdag és dúsgazdag Frankfurt; a szerényebb tusculumok egyikében az európai hitel zsidó pápája, Rothschild. Családjában ez a legorthodoxabb. Költséges ez a kultus, drága ez a kegyesség - de a báró urnak telik. Negyedéve Marienbadban volt alkalmam megfigyelni, milyen istenes életet folytat. Saját szakácsaival, kántorával és - félre ne értsen senki! - a saját test-sakterével utazik, nem is emlitve a nagyszámu egyéb személyzetet. Utazik mint a fejedelem, de csupán alázatos istenfélésből. Közte tíz ember, akiknek semmi egyéb dolguk, mint tíznek lenni (minjan.) Mert a zsidó hitvallás szerint istennek ábrázata csak a tizes számnak fényeskedik: ennyiből kellvén állania legalább is a községnek. S mig az ő szép lányai Metternich herczegékkel nemes paripán üldözték a csörtető kant, a száguldó szarvast s a megriadt őzikét a königswarti vadasban: addig az öreg ur az ő minjanával a szelidebb marienbadi erdőben végzé a májruvot, az estéli imádságot. Hogy atyjuknak is része legyen a vadpecsenyében, leányai elevenen fogattak a számára egy gímet, melyet a sakter lege mosaica ölt le. Mert hasított körmű lévén és kérődző állat (a gím t. i. és nem rabbi Hirsch) nem tilalmas. A kutyával megejtett, vadász-tőrrel leszúrt vagy a meglőtt szarvas természetesen tréfi.

Különben szerény az ő élete s a frankfurti szegények áldva emlegetik az ő nevét. A ghetto főutczáján - azóta szerte hordták köveit annak is - állott még az ősi ház: egy hihetetlenül ronda, ódon épület, melyben lakott I-ső Rothschild, s melyben a mostaniak nagyanyja halt meg. Az öreg asszony nem akart megválni attól a födéltől, melyre oly bőven hullott rá az isten áldása. Érthetetlen előttem, mért nem őrzötte meg a báró ezt a házat s hogy valami módon nem igyekezett megmenteni, ha olykép is, hogy lebontatván, másutt - mondjuk az ő nagy parkjában - ismét összerovassa, mint cselekedte egy velenczei palazzo homlokzatával a párisi Rothschild. Pedig e család szivében nagy a kegyelet a házuk alapitója iránt. De kimondták reá a kisajátitás szentencziáját. Ez utcza egyik felének romjaiból vidám uj épületek derűje kél, mig a Rothschild-ház boltjaiban zsibek halmaza dísztelenkedik s rengetege a vásott csizmának, melyeknek varrányait szétfeszegeti a penész-gomba. Hangja-vesztett, hepe-hupás gitár, csufos nadrág, színehagyott viganó, kajla trombita, csorba Apolló, rekedt óra, ficzamos ernyő, megvetemedett asztal - szóval: tarka züre kavarog ott annak a sok haszontalan holminak, aminek olyan jó hasznát veszi az élelmes »ószeres«. Mellette egy traktéros - persze kóser - a bolt-ajtóba tuszkolt s az utczára kifüstölő vas tűzhelyen rotyogtatta az ő megnevezhetetlen ételeit. Az emeletek szivárványos ablakaiból borzas gyerekek rikoltoztak le s köpdösték a járó-kelők fejére a szilvamagot. Ez volt akkori képe az ősi Rothschild-háznak.

A második tőle nem kevésbé nevezetes. Megfakult, vaksi arany táblácska hirdeti, hogy itt született »Ludwig Börne«. Az ember nem nézheti megilletődés nélkül ezt a két házat, melyek e pillanatban, hogy e sorokat irom róluk, bizonyára már össze is omlottak a bontogatók csákányütései alatt.

Mint a székesegyház emelkedik a házak fölé: ugy dominálja a Goethe fönséges emléke ezt a várost.

A termő középszer ölén született ez az olympusi férfiu, kit kényeztettek az istenek, mint anyától szülöttet még soha. Asszonyt hóditani édesebb, mint imádott nőnek lenni; királyok barátjává lenni magasztosabb, mint királynak születni. Csak azt nem tudom, mi boldogitóbb: zengeni oly éneket, mint zengett ő - vagy hallgatni ilyen éneket. Tartozó elfogódással léptem be abba a házba, melyet e csodálatraméltó férfiu avatott a művelt lelkek bucsujáró helyévé. Láttam az ő pensumait, melyeket gyermekileg esetlen gondos vonásokkal irt bele a tékájába. Amolyan talpas betűket vetett, mint látjuk a régi magyar kéziratokban. »Omne initium difficile«, irja a kis Farkas. Neki bizony nem gördült az utjába semmilyen akadály soha. Gyorsan repülő sólyom volt, kinek a szél is kedvezett.

De az ereklye becsének is van határa. A kegyeletnek bizony hegyibéje kerül az undor, amidőn látja a »Faust« szerzőjének kerti sipkáját, hogy dulta szét a moly. És laknak benne nyilván gregarinák is, de a melyeket szent lényeknek hirdet az a kultusz-nyavalya, mely különösen Sedan óta rettentőn pusztít a német józan-észben. Hiszen még a Goethe édesanyjának a keresztapjáról is őriznek ott egy facsimilét, melyet az öreg ur baumbachi thorschreiber korában léniázott tele szép egyenközü rovatokkal. Egy szőke, lapos elejű hölgy kegyeleti görcsökbe esett ez emléktárgyakon és hosszú, sovány vonásokban írta bele a vendég-könyvbe hogy:

Nem tudok várost, mely minden szépségeivel ugy kirakodnék a viz partjára, mint a mi Budapestünk. A legtöbbje elvonul a folyótul, vagy hátat fordit neki. Frankfurt sem a Majna során emeli uj palotáit, hanem terjeszkedik nyugat felé minderősebben. A mi Andrássy-utunknak végét veti a liget; a Bockenheimerstrasse azonban elnyulhatik akármennyire s maholnap tán össze is olvad Homburggal.

Külső telkeinek egyikén épült fel franczia mintára a sedani panoráma, melyben kényelmes tanui vagyunk annak, hogy pusztult el egy dicső hadsereg, vált pocsékká egy tündöklő korona s folyt el egy nemzetnek vére s öt milliárd áru verejtéke. Igen tanulságos rajzolat, higgadt előadásában is ékesszóló. Nincs e körfestményben semmi henczegő fanfaronade. Persze, hogy olyan fényesen sincs festve, mint a Detaille »Páris ostroma«. Hanem mindvégig hiven és igazán adja elő a rettentő vereség óriási jelenetét, melynek minden esélye-fordulata már előre szépen le volt rajzolva a Moltke tarsolyában. Amaz izgató, revanche-harsogtató, magisztrális mű - emez tanulságos iskolamesteri tanács és intés.

Nem hiszem, hogy volna Tuniszban és Marokkóban együttvéve annyiféle pálma, mint a hányfélét a »Palmengarten« roppant üvegboritója alá ültettek el. A giganteától a törpe, fakó, útszéli palmoidesig: virul itt minden faja, formája a csodálatraméltó növénynek, mely bora, kenyere, húsa, teje a sivatag fiának. A bő kezet, mely e délövi ültetvényeket alkotá, vezette a tudás és izlés. Az állatkert után ez legkülönb szórakozási helye Frankfurt 130.000 lakosának, melybe a szegényebb sorsú is eljárhat hetenkint kétszer, amidőn a belépti ár csak nehány fillér. Az épületnek pazarul világított széles terrászjain csemegéző, vacsorázó közönség, a fövenyes utakon vidám csoportok, lugasokban s a platánok lombsátora alatt pihenő családfők s ugráló gyermekek; s ott, ahol a világitás mélyebb árnyaktól átszőtt derengésbe hajlik, fiatalok halk beszélgetésben. Mert az emberek mindenütt szerelmesek.

Az aránylag szűk téren összeszorul minden, amit a park, a füvészkert s az ugynevezett szép vidék nyujtani szokott. Van itt zuhatag, barlang, útvesztő, sziget, remetelak, talán még havas is, csakhogy persze mind apró amateur-kiadásban. Az intő táblákon ezt a közönséget nem figyelmeztetik - mint ez másutt egykor megtörtént - hogy a sziklát zsebre ne dugja s kutyát be ne hozzon magával, nehogy a tavat kiigya.

Vissza-visszavon a Kelet után való édes-bánatos honvágy s megint belépek a melegháznak ittasitó növény-csodái közé. Ott inog felém a forró égalj pálmaleveles királya. A délövi csalódás tökéletes, csakhogy nem e fa dicső koronájában ülnek a majmok és papagájok, hanem a kérges tövében, tarka emberi ruhában és nyihognak és rikácsolnak.

Ott álmadozik a szent lótosz, rengve a langyos vizen, mig kivülről lágyan zsong be a zene. A lótosz halvány rózsaszin virága andalitón illatozik. És nem naiv pogány térdepel előtte, hanem hajlik föléje egy szemüveges professor s megmagyarázza növendékeinek, hogy ez a nelumbium speciatum és tartozik a violáriák osztályába. Mennyivel szebb a gyermeteg hit a büszke tudásnál!

Elfelejtettem fölemliteni, hogy Frankfurtnak 130,000 lakosa közt számos a keresztény, s hogy ezeknek semmi okuk panaszkodni az ottani zsidóság türelmetlensége ellen. Nyoma sincs ott a keresztény-üldözésnek, mint sajna, van boldogtalan Magyarországon. Volt is miatta mit hallgatnom egy fölvilágosodott fiatal izraelitától, aki Frankfurt és Homburg között kegyetlen szemrehányásaival pirított ránk. Magam szégyenkedve fordultam el s kinéztem a szakasz ablakán, méregetve az ezer és ezer holdakra terjedő gazdag gyümölcsös kerteket, a gondosan művelt szőlőket, melyeket már a közel Rhénusnak meleg napja érlel.

Mikor a vonat megállt Homburgban, a perronon mozgás támadt. Egy közepes termetű, zömök uri embert, bordásra vasalt nadrágban s kezében niklizett bőrtáskával, kit hölgyek és urak a derüs hódolat egy nemével környeztek. Csak nézzünk oda jól, mondá a kalauz, mert ez a walesi herczeg ő királyi fensége.

Azóta, hogy utoljára kocsizott el mellettem otthon, csak a haja fogyatkozott meg. Maga örvendetesen meggyarapodott. Mikor a szerencsétlen véget ért Zichy-Ferraris gróffal láttam bejönni a Rákosról pompás angol fogaton, jóval karcsubb s eléggé szőke volt. Nagyon megszeretett bennünket, ugy beszélték akkor a kaszinóban. Tetszettek ő fenségének a mi boraink, rajongott a zenénkért s imádásra méltónak találta hölgyeinket. Meghazudtolva a példabeszédet: szolgált neki a szerencse a játékban is, mert olvasatlan osztrák-magyar forintokat vitt el magával ködös poundos hazájába.

Talán mivel németországi utjában nem akadt, vett föl az udvarába bájoló nőket is. Csakhogy, s ezt sietek hozzá tenni, teljes mértékben adózva az angol respectability szigoru követeléseinek. Nem hárem, hanem mindig és mindenütt szépség udvara sugározza körül Nagy-Britannia három-egy királyságának leendő uralkodóját, kinek a jókedve föntartása végett épp ugy van szüksége rá, hogy folyton lásson a maga közelében beautyt, mint ahogy el nem lehet a pezsgő nélkül. Mit is csináljon egyebet egy trónörökös, kinek majdan király korában sem lesz sok dolga?

Az a sugár női alak, aki balján lépdel, egy amerikai leány, miss Chamberlaine.

Valami szép! Persze, hogy a szüleivel van. De nagy dolog lehet mégis az a respectability, hogy a kisasszony barna szemének fényét nem veszi meg a földi nagyság káprázata, s hogy a királyfi a miss tekintetének bűvös voltától le nem szédül az ő magas rangjáról egy köztársasági hajadon lábaihoz. Ha a szépség is érdem - és az! - Chamberlaine kisasszonyt királyi korona illeti meg. Nem tudom: otthon, abban a kis barna palotában beletörődtek-é a dolgok ilyetén felfogásába, s Dánia rózsája nem-é öntövisében keres vérző enyhületet annak a férfiunak víg csapongásaiért, aki először tűzte őt mellére a rosenborgi kastély virágos kertjében.

De hát ez nem tartozik én rám. Áldom érte sorsomat, amért nekem is jutott látnom szabad Amerikának ezt a rabszolga-nevelő ékességét. Egy turista mit kérhet többet?

Már a szerencse istenasszonyát itt nem kisértheté a walesi herczeg. A homburgi játszótermekben csak arany-fürtös angol gyermekek játszanak, s természetesen nem double zéróra, hanem ártatlan golyósdit, amikor a hüvelyéből kiröpitett bowl olyan szépen döntögeti rakásra a fabábokat, mintha csak holmi minisztérium volnának.

Özvegységre jutott fény, elárvult pompa néz le rám mindenünnen. Szinte kedvem volna egy nagyot sóhajtani, ha annyira nem örülnék a hajdani ragyogás meghanyatlásán, mely örökre elgurult aranyokból épült, s melynek biborát öngyilkosok vére szolgáltatá. Ó mulandóság! Egy beafsteak ára már nem tíz frank, és nem is a dicső Chevet konyhájából kerül ki az többé. Tíz márkáért már egy egész ebédet adnak. Az igaz, hogy nem monsieur Bertrand, a halhatatlan garçon bonczolgatja előttem hyrtli tökéletességgel a rózsa-pirosra sült csirkét, s a német kétkedés sápadoz elém a borju-szeletből, a fekete kávén meg csak fogalommá higulva dereng át a csésze fenekén levő ismeretes virágocska. De hát: amióta eltörülték a rouge et noirt, semmi jussom követelni ezeket a szineket a sültben és kávéban. Csak a penziókban virul még a régi hagyomány, állanak fönn a régi bolond árak, melyeknek mérges fűszere nélkül az angol nem is enne jóizűt. A dinner idején sugároznak e paloták földszinti ebédlői a villamos fénytől, az ezüsttől, a hölgyek drága köveitől és kigyult szemeitől s az urak nekipirult orczáitól. Itt járják még azok a husz fogásos ebédek, amelyekről felkelve, az ember azt mondja magában: »ejnye, de jó volna valamit enni!«

A győzedelmes appetitust ehhez a dus lakomához az angol fiatalság a parknak messze terjedő gyepén szerzi meg, ahol vigan üzi a lawn-tennis edző játékát ember és asszony, leány és legény vegyest. A respectability ilyenkor enged alkudozni magával s elnézi, hogy az ifju ingujjra vetkezve lökje-fogja el a szerteszökellő labdákat, melyeket vörös lajbis groomok kapargatnak össze a tágas turf ragyáiból. Öröm nézni ezt az ifjuságot, mely izmos és viruló, s melynek, mig a játék áll, eszébe sem jut a nemi különbség s csak felet vagy ellenfelet ismer.

Este, az ebéd után, mikor a lámpások messzire világitanak be csarnokot, kertet és termet, s fölzendül a muzsika, megered egy kis udvarlásféle, amolyan »flirt«, mely azonban egyikben sem tesz nagy kárt. Még az is megesik, hogy tánczolnak. Ilyenkor a tánczrendező kihirdeti a párok előtt, hogy ez keringő, nehogy polkát járjanak rája.

A szomszéd Wiesbadenben uralkodik a német, de csak a számával. Meghódithatná a világot, de úr nem tudna lenni. Azon kezdi, hogy ebbe a fürdőbe fürdés végett jár. A gyógytermek pamlagain ugy ül, mint az én hajdani tiszteletesné asszonyom, aki sajátságos uton lett egy mannheimi bankár örököse és nem mert rálépni a szőnyegre, hogy kárt ne tegyen a virágaiban és agyon ne tapossa a himbálózó madarait. A nagy diadalhoz képest igen szerényen mozognak a maguk házában.

Mint mikor szürke verebek közé rebben a kolibri, ugy szökken egy-egy franczia hölgyecske a német asszonyok közé. Valamelyik frau Spatz azután, megirigyelve Mme. Colibri kecsét, szörnyen neki öltözködik; a szinek csak ugy trombitálnak le róla s zörög rajta a sok ékszer; amivel bizony csak a párisi hölgyecskének teszen szolgálatot.

Kertek és paloták városa ez. A nyaralókban bankárok telelnek, a téli palotákban meg angolok nyaralnak; azok is, ezek is takarékosságból. Persze, hogy az ilyen takarékos élethez sok pénz kell.

Porczellánon sem láthat az ember bájosabb várost lefestve. S olyan boldog, hogy csak egy ujsága van s nincs egy szegénye sem. Mégis, mikor érthetetlen beszédünkből megértette a kocsisunk, hogy magyarok vagyunk, az irigység és álmodozás vegyes hangján igy sohajtott fel: »Ja, ja Ungarn! Da giebt's schänen Wain und reiche Firschten und Grawen!«

Ebben a tiszta gondozott városban, ebben az egyenletes koczkákra mért, szabatos rímekben találkozó utczák egyikében lakik dr. Mirza-Saffi. Hol is lakhatna egyebütt? A Keletről hozott haza magával foglalatlan gyöngyöt, nyers gyémántot. Itthon azután kicsiszolta, zsinórra fűzte s oda akasztotta Edlitam nyakába, aki dehogy volt a sírászi fegyverkovácsnak a gyermeke, hanem egy német professor úrnak a hetedszülött kisasszony-lánya, Mathilde. A doktor ur ellenségei erősködve bizonyítják, hogy sohasem is járt Firduzi hazájában, hanem otthon egy szép nyári napon erősen befűttetett, az ablakaiba sárga és vörös üveget metszetett, melyek forró delet, vagy biborban izzó alkonyt mutattak neki, lábfürdőt vett langyos rózsavízben, czitromolajos rapét szippantott és kulmbachi sört ivott. A költői intuicziónak ez elég volt; csak ugy ömlöttek a ghazélek utána.

És itt van az otthona a liberális Braun-Wiesbaden urnak is, aki több magyar rokonérzettel mint magyar nyelvérzékkel összerimelte a mi hires Jókainkat a mi nem kevésbé hires Tokajunkkal, irván rólunk barátságos könyvet e czim alatt: Jokai und Tokai.^[4]

Minden esztendőben utilaput kötök a lábamra, s a napszámosok jóságos tündére el is visz hazulról, az otthoni ernyesztő melegből s perpatvarból sötét fenyvesek árnyékába s áldott rendőri országokba - csak az utilapu mellé szerezzek még uti-levelet s egy kis uti-költséget is.

Megjártam a németországi Tolnát-Baranyát, s néztem a Heidelberga fölötti »Königs-Stuhl«-ról bele a messzi rónába, igazán meglátnám-é a strassburgi münstert, melynek tövében elégedetlen elzásziak csinálják nappal a lúdmáj-pástétomot s éneklik éjjel a franczia megváltó dalt: »Allons enfants!« Az anya-ország czimerét azonban le nem szakgatják, mert ezért nagyon megharagudnék a Bismarck. Attól pedig félnek az ottani horvátok.

Ez idő szerint a legkisebb német helységnek is megvan már a maga harczi emlékszobra. Jó, rossz: az a közös nagy eszmére nézve mindegy. Csak a diadal legyen erős, a monumentum lehet gyönge. Ez az én egyetlen vigasztalásom, ha a Dunaparton nézem azt az óriási gyufatartót, melynek hegyébe egy hindu bálványt raktak oda Széchenyi Istvánnak, vagy azt az ormótlan levélnehezéket, melyet Deák Ferencznek kereszteltek el.

Az összeforrasztott Németország valamennyi emlékszobra felett fő-emlékszobor gyanánt mered égnek most a niederwaldi erdő roppant vasszüze: Germania victrix.

E monumentum első talpköve - a szó legszorosabb értelmében talpköve, mert éppen csak a porosz király állt rajta 1870 nyarán - ott van az emsi sétatéren. E kőbe csak egy datum van belevésve: éve és napja annak a történelmi esetnek, amidőn Vilmos király egyet fordult a sarkán s ott hagyta Benedetti urat; amiből keletkezett aztán egy világraszóló háboru.

S most magasra nyulik föl a befejezett emlékmű, hirdetve a német vaterlandok eggyéolvadását.

Szép szál kisasszony. A müncheni Bavaria kis baba mellette. A szobor minden esetre jobban dicséri a német kardot mint mestere vésüjét, a drezdai Schillinget. Bátor nem elég rossz arra nézve, hogy benne a franczia szobrászat megboszulva érezhetné magát Sedanért, mint érezte magát megboszulva Waterlooért a Wellington szobrával, melyre az ujabb angol nemzedék hórihorgas volta vezethető vissza, mert sok brit anya ráfelejtkezett, amely okból a vas herczeget el is hengergették a Regent-park elől, hogy emberi formába öntsék. Mikor lesz a mi Széchenyinknek is ilyen jó dolga?

A mi fővárosi posta-palotánk s a német győzelmi szobor közt csak nekem jutott hasonlatosságot fölfedeznem: mind a kettőt hanyattfekve bámulhatjuk csupán. Vagy ha Rüdesheimban akarod megcsodálni, tessék átmenni Bingenbe s onnan élvezni, mint Somogyból Zalát. Annyiról pedig nagyon összezsugorodnak ez óriás leányzó hatalmas arányai. Ha közvetlenül a Rajna partjáról vezetnének föl az egymást metsző tágas lépcsőzetek a monumentumhoz, hatása hóditó volna. De hát nekem igy is elég nagy. Az a német dicsőség pedig lehetne száz akkora, mint amilyen: azt a gyöngytermő Steinhegyet, mely eléje szegül, le nem hordanák. Mert monumentum teremhet másutt is Németországban, de ilyen bor sehol többé; s mit ér a dicsőség jó bor nélkül?

A szobor arczában én nem birom fölfedezni azt a fönséget s lelkesitő erőt, melyet a németek magyaráznak bele. Hétköznapi csinos arcz, konvenczionálisan szabályos, kissé édeskés vonásokkal. Franczia kertek Florája kibontott frizurával, vállaiban terjedelmes fésülő köpönyeggel. Hanem persze: az ólom-fütyülőnek, ha nagyon nagy, orgonasíp a neve. Az érczből öntött német honleány Francziaország felé tekint. A műmagyarázók szerint komoly intéssel. Én meg azt olvastam ki belőle, mintha átkiáltana madame La Francenak, hogy: »Hallja-é szomszédasszony!... aztán ha valami uj ruha-szabása lesz, el ne mulassza a legközelebbi vonattal felküldeni ide hozzám. Me. Sidonie Thomassint meg tisztelem (lakik: rue Paradis-Poissonnière 29) az uj fűző-vállamat (cotton gris, baleins souples) tegye postára. Az ujabb corset-hosszuságom már nála van. Jó taille nélkül, higyje meg szomszédasszony, még itt sem lehet boldogulni. S Victorien Sardou mikor fejezi be uj darabját a Français számára? Mert ami darabokat itt irnak, azt még az én vas gyomrom sem birja bevenni!«

Jobb kezében a borostyános német császári koronát is olyan lengén tartja, mint a tavaszi kalapot. Hiába, az asszony csak asszony, még ha rézbül öntik is.

Balra tőle a Béke hoz kötőjében virágot s gyümölcsöt - de nem ád belőle senkinek. Repülne, de ugy látszik megsántult a bal szárnyára. Jobbra a Háboru, egy erős fiatal kamasz, két pofára fújja a harczi kürtöt, mint a cseh trombitás.

A talapzatot kivéve, a többi része olcsó kőanyagból van kiállitva, mert ugy kivánja ezt a nemzeti takarékosság. A mű-alkotásnál első sorban az olcsóságot vetik kérdésre. Hiszen voltaképen a bronz arra való, hogy ágyut öntsenek belőle, a terméskő meg arra, hogy várat épitsenek vele. Mióta Németország a meddő elméletből a meleg praxisba csapott által, az ideálnak nem igen zengenek föllengző dalokat, hanem pengő himnusokat a sikernek. Gyalog jár ott most a halhatatlanság - de lépései alatt megdobban a föld.

Ahol még megfordultam a világban: mindenütt láttam magasra nyuló emlékoszlopait a hadi szerencsének. Mindenki győzött mindenkin, senkit soha el nem vertek. S amennyi piros vért ivott a fekete föld, azt mind egy nagy és szent ügyért ontotta a szív, a csata előtt mind a két tábor egyenlő hévvel fohászkodik az éghez, hogy fegyverét, amellyel felebarátját le fogja döfni, áldja meg. Igy sikerül a kegyetlen és hivalkodó embernek konfuzióba hozni a jó istent.

Jól esik igy eltünődni egy kedves rajnaparti vendéglőnek szőlőlombos lugasában, amikor a zamatos rüdesheimi gyöngyözik a római pohárban. Ezt az én boromat épp a fejem fölött szűrték ott a hegy oldalában, ahova tavasszal puttonyban hordják fel a földet, hogy ősszel puttonyban hordhassanak le róla szőlőt. De azért megterem itt a Rhénus vidékén a rossz bor is, akár csak Tokajban. Mert valaki csak ivott a tokaji nagy korcsmában odavaló tokaji bort, az holta napjáig megemlegeti. Olyan bor az, mint a milyenről az az amerikai utazó emlékezik meg, »mintha egy négyhetes kis macskát nyeltem volna el, kit a farkánál fogva huznak vissza kifelé a torkombul.«

A derék Rückert, a német szócsilingelés nagy mestere, elég poéta volt arra, hogy a borra nézve is beérje a középszerrel. Ezen érzelmét igy veri ki az ő csöngetyűs lantján:

Fogy a rüdesheimi s gyarapodik az érzelem, hanyatlik a nap s kigyul a kedv, s a Rajna, mintha merő rajnai bor volna, zöldes szinben csillog, mig Heine nyomán az alkonyat arany fénye omlik rája s majd zizegő tündérek szövik fölötte a hold bűvölő sugárszálait.

Az ám, tündérek!... Az innenső és tulsó parton sivalkodó mozdonyok, dörgő vonatok ördögei száguldoznak s vad, vörös szemük ijesztőn villan át az éjszakán. S ott, az igézetes Lurley sziklája mögött is ugy kél a hold, mintha valami közeledő tehervonatnak volna a jelző lámpása.

Annyi rüdesheimira pedig, hogy a vasuti lámpást is holdvilágnak nézzem, nem telik.

Parádé-sorban állanak a coblenzi házak. A szük utcza festőiségét kinapiparancsolta onnan a stratégia. Két folyónak az ölelkezési helyén meddő katona-életet folytat ez a város. A Rajna és Mosel vizéből itt nem válik gőz, mert az ipar tilalmas errefelé. Semmi gyár, csupa vár.

Az ablakban zászló, s az repked a házak födelén is. Sedan napja? Nem! A Germania szobor felavatásának ünnepe? Nem! E lágyan lengő lobogók háborut jelentenek, egyik apró fejezetét a kulturkampfnak: biblia az olvasó ellen; vagy bővebb helyi körülirással: durstige Bibel contra hungrigen Rosenkranz. Hie pápa, hie Luther! Muckerthum és ultramontanismus ádáz tusában, amidőn hushegyeket eszik meg a szomjas olvasó, s hihetetlen mennyiségű italt fogyaszt el az éhes biblia, mialatt a sarkon ott zengi zsoltárait a kemény schutzmann, s füsilier Kutschke félöles stechschrittben sétál a ravelin síkján. Lieb Vaterland, magst ruhig sein!

A német egységbe boldogult hesseni serenissimus palotájában Augusta császárné szokott nyaralni. S bár e magas asszonyság sokra becsüli a bástyák és katonák merev sorát, amelyből megépült a győzelemnek diadal-ive: magányos kerti-sétáiban mégis megunhatta azt a szemsorvasztó egyenességet. Megemlékezett Goethéről, kinek egykor Weimarban mint gyermek-leányka ült a térdein s az ő lelkében is meglendült az aesthetikai érzés. Megtörte a véghetetlen vonalat s ismeretes porosz bőkezűséggel s lutheránus műizléssel terracottából sajtolt istenasszonyokkal s fából gyalult márványoszlopokkal népesité a megregulázott parkot. A lugast dárda-szálakból rovatta össze, melyeket azonban nem sző keresztül-kasul a kedvező repkény, mert résein át a folyton őrködő gute sitte és wahre gottesfurcht nyilvántartja a szerelmi párokat, netalán ott és akkor keressék az édes egyedüliséget, midőn a szívből boldogan omlik az érzés.

Szép itt a Rajna völgye, melynek magasairól megnyugtatón villan alá a szurony, szigeteiben biztatón pereg a dob s ligeteiben füttyent a querpfeife. Mert itt a csörgő szarka s a füttyentő rigó is egyenruhát visel.

Ober-Ehrenbreitenstein. Igy híjják azt a félelmes várat, mely haragosan tekint alá a mosolygó vidékre. Hosszú englishmanek és fátyolos missek társaságában lehegtünk fel a vár vaskapujához, ahol egy szemüveges, szőke káplár - gyakorlati időn kivül bonni lehramts-kandidat - vett oltalma alá, amely oltalom különben nagyon hasonlitott a gyanakvó vigyázathoz. Csapatunkat ezután überantwortolta egy tagos legénynek, akinek őrizete alatt jutottunk fel a nagy várudvarba, hol vagy háromszáz fiu részesült éppen az egyedül-üdvözitő burkus hadi oktatás malasztjában. Egy sor az ő vízszintesen kifeszített karjába derékhajlás nélkül ütögette bele a csizmája hegyét. A csontjaikat összefoglaló szalagok roppanása emlékeztetett az apró tűzre. Egyik-másik regruta meg is lódult ebbe a nyújtóztatásba s karja alácsüggedt. A vezénylő káplár azonban nagyot harsogott, s az ujoncz-tagok megint elkezdték a honmentő motollázást.

Emitt szintén ujonczok állnak. Azaz dehogy állnak! Már hogy tudna állni az olyan katona, aki csak tegnap nőtt ki a czivil csizmából? Mert tökéletlen az apa fia, valameddig nincs uniformisban. A reglement szüli meg őt valójában, a militarizmus vaskeblén dajkálják csak igazán emberré. A katonai lélekvándorlás szerint a leggyalázatosabb szabó-hüvelybe is a kommandószóra bele ugrik a hősi szusz s ott is szorul, amig valami golyó léket nem üt azon a hüvelyen, hogy onnan ismét kiröppenhessen. Amikor persze a katonának is, a szabónak is vége van.

»Rrrührrrt euch!« dörgi a káplár. A szelid emberke a sor végén meg nem mocczan. Eddig oly mereven kellett állnia, hogy elfelejtette a lába-szárát. Bizonyosan azt hitte, hogy már neki nincs is. Ekkor odalép az abrichter, a halovány gyerek füle kagylójára rátapasztja a száját s amint kifért rajta, orditja bele, hogy: süket-é? No, ha eddig nem volt, az lehet most, mert ilyen insultusra nemcsak a fülnek dobhártyája, de a dob szamárbőre is bolond volna, ha el nem repedne. Aztán ugy mellbe igazitotta, hogy a háta is döngött bele. A ladyk és missek iszonyodva fordultak el.

Karjait csipőjére támasztva s hosszu lábait szétvetve, könyv - azaz kard nélkül recsegteti a vezényszót a tiszt ur. Telivér porosz premier-lieutenant: tanult és durva, hős és nyegle. Azokból való, akik, ha a jelentkező katonának egy gombja megtágult, igy rontanak rá: »Kommt derr Kerrl halbnackt zum Rrapporrt!«

Most is rárival a tekintete nyügében megigézett legénységre, amely sort állva előtte, merőn a szemébe néz s görcsösen szorítja a puska agyát. Százfelől egy pontra szegeződik a tekintetök: a hadnagy ur szájára.

»Man feste, Jungens! Strramm! Nich so dünne, nich so schlappig! Ihrr müsst's Jewehrr fassen, dass ihrr Öl darraus prresst!... Sonst werrd ich euch die Schienbeine polierren! Und saje ich: rrechts schaut! - das muss so plötzlich jeschehen, wie ein jeölter Blitz!«

A maga eredeti németségében közlöm. Mert ezt épp ugy nem lehet lefordítani, mint a baka-miatyánkot, mely azt követeli, hogy ugy ragyogjon a mundéron a gomb, mint a Krisztus bal szöme.

Nagy mulasztás volt, hogy este nem mentünk el a szinházba. A világhirű »Esther Solymosi« (olvasd: Szolimózi) járta éppen. »Die Tragoedie von Titscha-Elslar. Mit einem Epilog: Niregihacza«, (olvasd: Nyiregyháza.) Mert még akkor széltiben ez a thema hömpölygött végig Németországon. Nem igen szeretett az ember eldicsekedni vele, hogy hová való. Már csak kényelmi okból sem; mert tudok én magamnak a Rajna völgyén szebb dolgokat, mint a Goethe hizalmas czivisének jóizű beszélgetését »von Krieg und Kriegsgeschrei«.

Az a Rajna! Ha illenék birálgatnom a természetet, azt mondanám: ez a Rajna-vidék is modoros. Persze, az emberi kéz sokat rongált a szépségén, javitgatván rajta. Festői omladékain mesterségesen neveli a mohát, mig belől egészen ki van az épitve s szépen laknak s vigan lakoznak ott nyaranta a harczias ősök békés unokái. Valamennyi omladék fokán lobog a zászló, némelyiken kettő; csakhogy ez a második, mire közel érünk, virágos abrosz egy szőke szobalány kezében, amelyet szellőztetés végett rázogat ki a luginsland keskeny ablakából - de az is lehet, hogy a hajónk egyik fürtös pinczérjének lengeti oda szerelmes szivének üzenetét.

Csak ugy rajzott körülöttünk a sok angol és amerikai. Eszembe jutott az a merev skót hazafi, akivel több év előtt esett mulatságos találkozásom a »Lurley« födélzetén. Ölében föl volt ütve a vörös Murray, melyből hosszu szalagban fordult ki a folyam két partjának és szigeteinek rajza. Hol a könyvébe, hol a vidékre nézett, mintha ellenőrzeni akarná, talpán áll-é minden rom és orom. Valamint hogy igazán is ellenőrzé, mert egyszerre csak elkiáltja magát, hogy: itt hiba van!

- Csodálkozom rajta, mondám, mert az önök Murrayje különben szabatosan van szerkesztve.

Nagyon vidám csodálkozás ragyoghatott az arczomon, mert Macdonald ur ünnepies komolysággal igy szólt:

- Nem feszegetem, az önök pápája valóban infallibilis-é? De tűzbe teszem a kezemet, sir, s bátran teheti ön is, sir, hogy Murraynak van igaza, s a vidék hazudik! A jobbik parton két rommal több van, és ez nem lehet!

Kezdtem visszavonulni. Tán, hogy ebéd után voltunk s Macdonald ur duplán látott, vagy hogy hirtelen megkeveredett az elméje - amidőn egyszerre - jaj! - megragadta a karomat, keményen, mint a porkoláb s az édes magam kezét nyujtotta ki egy rovátkás őr-torony felé, mely alól ebben a pillanatban vastag füstöket ontva vágtatott ki a párisi gyorsvonat.

- Am I right? Äh, äh! kaczagá kipirulva, s diadalmasan csattogtatá a hosszú fogait. Nos, igazam van-é?

Macdonald és Murray uraknak igaza volt: az alagut kapuja, hogy bele találjon a vidék styljébe, romszerü tornyokkal van ékesitve.

Sehol folyó ugy nem példázza azt a népet, melyet szolgál, mint a Rajna. A szt. Gotthard sziklás méhéből fakad. Tombolva nyargal alá, hegyes vizomlásokban henczeg; (mint ahogy van »hegyes köpés«) - örvények regényes játékában kavarog; majd szélesre simulva, hiven hordozza hátán a hajókat, mig végül filiszteri unalmassággal vész el meddő elméletek sivó homokjában. Mint a vad bursch kezdi, mint professor végzi. Igazi német.

Az egész út mentén a legtisztább Heine zendül meg az ember lelkében. Majd büszke jámbusok, majd játszi trochäusok gyanánt hömpölyögnek e hullámok, ég és föld boldog rimekben ölelkezik, s mindenik szikla, mindenik omladék, sziget, város, egy-egy strofája ennek a gyönyörü költeménynek. A klastrom ablakából bánatosan tekint alá a fiatal, halvány apácza arra a csolnakra, melyben Apolló veri lantját, kinek szive Graeciában maradt. Körülte görög istenasszonyok dalolva ringatóznak az olympusi tánczban. S rohan le a vezeklő szent hajadon. Szive pogány szerelemre gyulladt. »Nem láttátok az én Phoebos istenemet?« És feleli neki egy öreg hollandi zsidó, hogy az az isten, akit ő kerget, az amsterdami sakternak a fia, haszontalan naplopó, csapszékek muzsikusa; azok az istenasszonyok meg, akik csolnakában ülnek s rózsát hintenek a folyamba, könnyelmű korcsmai lányok...

Elvillan mellettem lengő ladikján az ifju halász. Húzza magához a bűvös Lurley igézetes éneke. Haját fésüli a czudar s a legény fölött két nap ragyog: az igazi, meg annak a boszorkánynak az arany haja. Amannak sugárkévéi, ennek dúsan kibomló fürtjei szeme fényét veszik a legénynek s megittasodva hajt bele a halálhozó forgatagba... Látom hajdani ritterekkel megnépesülni a Rheinsteint. Mily hősök! Fegyveröket rázva csörtetnek át a döngő hidon, le a völgybe s rácsapnak a bacharachi zsidó szekerére, jól elverik s elszedik tőle keleti szőnyegeit, brabanti csipkéit, velenczei üvegeit, Arábiából jött fűszerszámos szelenczéit, Kazanlikban szűrt rózsaolaját, Toledóban kovácsolt zománczos pengéit és norimbergai arany lánczait. S ma - ó változó idők! - ritter és zsidó együtt ülnek a verwaltungsrathban... Meg amoda a stolzenfelsi vár. Ablakai ragyognak, víg zene zendül a csúcsives teremben. A herczegnőt egy deli ifju ragadja ringatós keringőbe. Egy deli sugár levente - a bergeni hóhér. Hej! Kozarek ur! Azok voltak még csak a dicső napok!... Ez meg itt Bacharach. Még a józan Baedeker is elegikus hangulatba jő, midőn elpanaszolja, hogy »régi fényéből homályba sülyedve, bús életet folytat immáron ez a csöndes városka«. Góth temploma romokban, de fönnáll ócska zsinagógája s még él az ő kegyes rabbija - a Heine halhatatlan töredékében.

Dunai hajóink fényesen vannak fölszerelve, kényeztetőn berendezve, de a »Kaiser«-rel egy sem vetélkedhetik. Elől-hátul csupa első hely s gyorsaságra szinte egyenlő a vasuti vonattal. Gépe nem függőlegesen sodorja a lapátos kereket, hanem haránt fekve, elegáns poseban, mint valami olympusi isten, akinek nagy kedve telik ebben a gyerek-játékban. Mert magányos vándorlásaim alatt bohókás gulliveri képzelet bugyborékol néha a fejemben; ha p. o. az én hátra lógatott pálczám végihez vagy tíz piczi vaggon volna hozzákapcsolva s azokban csöpp uracskák, inczinfincz asszonyságok s piczurka babák ülnének, akiknek az én egy lépésem egy mértföld. Hogy bámulnák, s hogy szeretnék az óriás bácsit!...

A födélzeten lady, miss, gentelman s angol boy dús választékban. Még egy czukros baby is ott ficzánkol a dada ölén s bóbitás fejkötőjének csokra vígan repked a levegőben, ami egy bristoli művész kisasszonyt annyira föllelkesít, hogy a babát a blockjára lerajzolja s pirosra be is festi. Milyen friss arczok! Még a nagypapák s nagymamák is tündökölnek az élénk szinű egészségtől. Valósággal fiatalok még. Mert tudok én szebbet az édes nászut aranyos ligeteiben csókolózó házasoknál: s ez az, amikor az öreg férj az öreg feleségét karolja át, mig köréjök a gyermek és unoka boldog koszorúja fűződik. A Genuától Nizzába vezető úton karácsony napján láttam egyszer gazdagon diszlő rózsabokrokat, sürű mirtust s narancs-fákat, melyeken egyazon időben díszlett a virág s a gyümölcs.

A pinczér angol, franczia s német nyelven hordja körül a hüsítőt s egy pohár jeges víznek, három csepp czitromlével s négy morzsa czukorral: egy mark az ára. Egy lindaui buzakereskedő megevett egy rumpsteaket s mikor fölkelt, csődöt mondott. Miss Annie az apjával ült le velem szembe. Milyen szép ez a leány! Arcza mint a tearózsa, termete mint a fiatal pálma. Megevett egy ürüczombot, egy tál krumplit, saláta gyanánt egy veteményes kertet; megivott egy üveg stout-sört s egy palaczk vieux Pomeryt. Azután fölkelt, megcsókolta édes atyja kopasz fejét, mely fénylett, mint a biliárd-golyóbis, felhúzta a százgombos keztyűjét s mint a fecske röppent föl a lépcsőn. Az öreg szemhunyoritás nélkül fizette ki a számlát. Maga három annyit fogyasztott el, ami nem csoda, mert hiszen erős férfi és fele London az ő fundusán épült. Westminster marquis volt. Hja, az ilyen urnak telik, hogy a lányával együtt jóllakjék egy rhénusi hajón s még maradjon is.

Mikor a »Rheinischer Hof« vestibuljében elhaladtunk a fiatal attachék - mondok a pinczérek sorfala közt, porosan és kormosan: eltünődtem, hogy milyen gazdag ember volnék én, ha annyi pénzem volna, mint a mennyi borravaló dukál e ragyogó ifiuraknak.

Mihez hasonlitsam ezt a világvásárját, a párisi köztárlatot, amihez előttem járt fürgébbek ne hasonlitották volna már?

»A béke Sedanja.« Már hogy abban az értelemben, hogy amit a német egységre való nézve jelent Sedan, azt jelenti ez a tárlat Francziaországnak.

»A béke diadala Mars mezején.« Mert csakugyan e harczias nevü téren vivta ki győzelmét a franczia géniusz. (Nekik is van ám, nem csupán a magyarnak.) Itt kaszálta kazlakba ez a nép a siker, a dicsőség babér-lombját, pedig a hatalmasságok megvonták tőle az u. n. erkölcsi támogatást, ugy, hogy teljesen a maga emberségére volt rászoritva.

»A munka nagy temploma« felhőkbe nyuló lámpás-oszlopán a czivilizácziónak messze sugárzó, villamos oltártüzével.

Vagy pedig: »Uj Babel és az ő tornya«, melynek alján azonban megértik egymást a népek.

»A Dôme-central koronája mellett: uralkodópálcza az Eiffel karcsu alkotmánya«, irta egy legitimista reporter az ő lapjának. Amely monarhikus hasonlat annál fölöslegesebb, mivel e köztársaság másodizben győzte már meg az öt világrészt a felől, hogy ellehet az »empire« nimbusa s a »royaume« prestigeje nélkül.

Sohasem keresem, mihez hasonlitott inkább. Csak azt tudom: hogy bámultuk, mert szép volt; s hogy szerettük, mert mulandó volt.

Már most magamat pillangóhoz hasonlitsam-e, aki egy nagy fejlettségben diszlő nemzet munkaösszegének szép kertjében egyik virágról a másikra lebegtem - avagy futó bolondhoz, aki őrjöngve ugráltam a tárgyak között ide-oda, mig szinek és vonalak neutralis szürkeségre váltak az én megtompult agyamban. Hiszen én álltam meg bután bámulva az előtt a borju előtt, mely az emberiség jóvoltáért guzsba kötve feszült végig egy asztalon, hogy a lágyékaiban kipörsönt szederszemekből, a himlőkbül, szedjen oltó anyagot M. le docteur Maxime de Vauban, a nagy Pasteur egyik jeles növendéke, aki a virus exhibitionalis bacteriumát keresi most s majdan belénk is oltja, hogy ne foghasson ki rajtunk ezentul semmiféle kiállitási őrület, idegeinket ne tépje többé a tudomány, művészet, ipar s mezőgazdaság felhalmozott csodáinak látása; hogy szolgáljon az ilyen sokadalom, amire voltaképen szánták, okulásunkra és gyönyörüségünkre.

Hát az ilyen magamforma »vidéki« hova rohanjon előbb, ha nem az Eiffel tetejébe? Hosszu sort kellett állanom, amig abba a ketreczbe juthattam, melyben sokad-magammal röpitett föl a gép az első, innen a második, a másodikról meg arra a széditő emeletre, ahonnan puszta szemmel elláthatnék akár Pont-à-Moussonig, ha tudnám merre van Pont-à-Mousson.

Az első terrászon őgyelegve, föl-fölnéztem ez istenkisértő alkotmány bordái közé, amig sürüsödő szövevényükbe belesántult a szemem. Pihentetőül megállottam a muszka vendéglő ablakaiba akasztott jegyzék előtt s forogni kezdett velem a világ az eiffeli áraktól. Benn előkelő orosz uraságok ebédeltek. Tehették, mert hiszen éppen akkor jegyezték tul otthon a megcsappant »nemzeti bank« fölsegélésére kitett lutri-kölcsönt. A szomszéd restaurant már enyhébb árakat mutatott, hol szédületmentes szédelgők lehettek a fogyasztók, mert láttam, amint Hirsch báró ur (lakik rue de Rome, 20. sz.) fázva fordult el onnan. Ibolyát sem vettem az ott repkedő bouquetièretől. Kiszámitottam, hogy amibe egy bokrétácska kerül, abból az én feleségem száz kemény káposztafejet gyalultat és tapostat el télére.

Nagyon természetes, hogy hova följebb: emelkednek az árak is. A második terrászon csak egy hindu maharadzsa evett vajaskenyeret, mellyel egy csicsergős, bóbitás hölgyecske kinálta meg Halamalavahalapur kényurát. Az érdekes barna férfiu - szakasztott mása ott muzsikál a Rácz Pali bandájában - szelid mosolygással csemcsegett s nyilván nem sejtette, hogy minden-egy falatból, mely leszalad a torkán, egy koplaló pária család bőven megélhetett volna egy hónapig.

Hanem annál olcsóbb itt a dicsőség. A »Figaro« fiókja t. i. ingyenben méri a halhatatlanságot. Az Eiffelmászók, ha nevöket az elejibök teritett ivre följegyzik, még az nap este ragyognak nyomtatásban a toronybeli ujság lapjain és nem csak nevökkel, de elmésségük nyilatkozataival egyetemben. Akad e gyüjteményekben magyar emlékmondat s lendületes vers is. Kettejét hadd közöljem. Az emlékmondat ez:

Ha az embernek meg van adva annak lehetősége, hogy a tetemes magasságban is a földhöz ragadt hivalkodások fölé könnyü szerrel emelkedhetik tisztább atmoszférába: él az alkalommal, s hitvány két franknyi toldással fölcsavartatja magát e torony harmadik emeletére, ahol már havasi lég fujdogál repkedő fürtjei körül; vagy akinek az irigy idő megszedte már haja diszét, erősen lefogja a kalapját s ezzel az egy nyomintással a parókáját is, nehogy elkapja a szél s rohantában elsodorja valami baromfi-udvarba, hogy ott megtévelyitse a kakast, aki bájos jérczének nézhetné s meddő udvarlást folytatna körülötte. De nincs veszély. A szelet elháritja az üveges csarnok, s csak az, aki mentesnek érzi magát a kábulástól, lép ki az erkély szabad lapjára, hogy szemén át a lelkébe szivja bele a mámoritó képet, mely előtte s alatta elterül.

Vagy hetvenen voltunk, akik e pillanatban a legmagasabb állást foglaltuk el Párisban.

Néhány társam, alig hogy kidugta a fejét az ablakos ketreczből (akkora mint a vigadó kisebb terme) gyorsan bekapta ismét s tenyerével beboritotta arczát, hogy azt a sejtelmes ingert, mely a mélységbe von, elfojtsa magában. Kétségtelen, hogy ami engem illet, hivatásomat elhibáztam: kitünő cserepező vált volna belőlem, mert vágyva tekintettem magam fölé, ahol husz méterrel magasabban fészkelt a merész röptű sas: Eiffel ur maga. Az a hármas szinü zászló, mely ott ropogott a csúcson, nem csupán Francziaországnak, de az ő saját külön dicséretét is lobogtatta világgá. Semper altius! (Persze, hogy azóta szegett szárnyakkal bukott bele a panamai csatornába - de egy kevéske tolla azért megmaradt.)

Ne higyje azért senki, hogy ebben a szellős régióban megszünt már a franczia ipar viránya. Itt is öblögetett a hirdetés kürtje s hivalgott-rivalgott a piros reklám-pipacs. Az emléktárgyas boltokban bő kelete volt az eiffeli levél-papirosnak, levelező-lapnak. A posta-hivatalka alig győzte a csomagolást, s a kicsi táviró-zongorán folyton billegtette kövérke ujjait a telegrafos kisasszony. Tudják meg otthon ez okiratokból, hogy Alménor vagy Zizine, Bob vagy Bibi milyen hősiesen mászta meg ezt a vas ormot. Már itt csak négy szál ibolyából kötöttek bokrétát - ily magasban persze kevesebb terem - s az egyetlen étel-czikk a mindenütt jelenvaló Menier ur csokoládéja volt, apróka barna Eiffel-toronykák, melyeket önérzettel szopogattak a vakmerő torony-mászók.

Bevártam az estét, mig alulról felvillan hozzám az első tűzpont s fölöttem széles kévékben iramlik szerte a villamos fény.

Itt is, ott is kigyul egy-egy lámpás, majd száz, majd ezer és tizezer. Mohó szemem végig csapong a büvös képen. Egész Páris városának térképe tűzvonalakban. Valóságos látomány. S hogy fölsarjad a gázlángok meleg arany füzéreiből az elektromos világnak gyémánt ragyogása: egy perczig - ó érdemetlen üdv! - azt hihettem, a csillagos ég fölött állok s kerestem a szikrázó táborban az én szülő csillagomat, a Földet, hogy küldeném ott lakó kedveseimnek áldó köszöntésemet.

Közben büszke homlokára, széles mellére kirakja gyöngyeinek pazar ékességét a központi kupola s kezdi káprázatos tündöklését a szivárvány színeiben szökellő négyszáz vizi sugár, és kelnek innen is, tul is a gáztársulatok s villamos telepek forgó napjai, a földrajzi egyesület kerengő holdjai, a szép- és szabad-művészetek csillámló tekéi - mig egyszerre ropogva lövel ki a torony sisakja alól az ujkor Megváltójának, a Munkának vezércsillaga, mely felé megindultak ma királyok és bölcsek, kalmárok és irástudók, vivén napnyugatra a Crédit Lyonnaisra szóló utalványaikat, hogy myrrhánál drágább aranyra váltsák. S egy kis vártatva biboros izzásban ég a lángoló koszorúkkal tele aggatott vas oszlop és mi toronybeliek - uj bibliai kép - a tüzes kemenczében forgó igazakhoz vagyunk hasonlatosak, akik sértetlen andalgunk a lobogó veszélyben. És felriad hozzánk a zene s a boldog népek éljenzése, amelynél szebb hymnust nem komponáltak még. Vive la France!

Már tüskés öreg urak vagyunk, akik hajdanában, midőn hamvas arczunkon a pelyhes szakáll ütögetett, rajongó imádással csukladoztunk egy andaluziai tánczosnő lábainál. Rontó igézete alatt a vének puerilis versekre fakadtak s élemedett csontjaikat tövig bujtatták bele abba a koczkás kelmébe, melynek még ma is »pepita« az ő neve. O Pepita! Ebben a sohajtásban benne foglaltatik a szépség megünneplésének minden dicséneke. Abból a fajból való volt ő, melyben összeszürődött a spanyollal a mór vér, hogy e vegyületből csodája keljen a remeklő természetnek.

Jaj, be szép volt! Don Gustavo Gunaros da Laucának akkor zörgött legerősebben az ő spanyol gitárja, ghazélek és madrigálok meleg esőjét ontván abból a kehes hangszerből az ördögi diva tiszteletére.

Ó, be szép volt! Csak kérdezzétek meg Berecz Károlyt. Ő tudja legjobban, aki megszenvedte e bűvös némbernek minden-egy szeme-pillantását, s hegyébe még ki is rakta a három szobája tizenkét falát ennek a csábos boszorkánynak szinezett és fekete arczképeivel. A pogány Szépségimádás kápolnái voltak e szobák, s főpapja reggeltől estig innen hirdeté élő szóval és nyomtatásban de Oliva asszonynak egy és oszthatatlan szépségét. »Gloria victis!« volt a jelszó, mellyel az uj hitben fölavatott örjöngő felekezetet vitte az esténkint megujuló boldogságos halálba. A Circének suhogva kibomló, kékes fekete haja volt az ő zászlajok. A megoldott sötét selyem mindenik szálán fürtjével vergődött a sok férfi-szív, s édesen vérzett el azért, aki hívott és tiltott, aki ölt, de nem ölelt. Szárnya kelt közöttünk egy spanyol dalnak, mely igy végződik:

Egy szóval: megbabonázó, kárhozatosan bájos volt ez az asszony. Nem is hittem, hogy valaha lássam még az ő mását.

Soledad volt: a spanyol czigány leány, a granadai gitana, aki ott született az Alhambra alatt a szikla-barlangok egyikében, ahol kóczos purdéból vált karcsu hajadonná, rongyokban tánczolva és koldulva, dalolva és koplalva végig az ő ifju életét, átaludva a verőfényt, virrasztva csillagos éjeken, álmodozva mindig.

Castagnette-pörgés, gitár-zsongás vezetett nyomába. Ott ült czigarettező vérei között, simára beretvált komoly czigánylegények s nevető, ideges czigány némberek gyürüjében. Csucsosra fodorított haja tele tüzdelve piros gránátvirággal, rezgős arany-tűvel, kezében csörgettyüs dob-tányér. Testre még fejletlen, de igézetes. Nyugodtan nézett le a sokaságra, csupán serkedő keblének pihegése mutatta, hogy az imént fejezte be tánczát. Hiszen ez szakasztott a Pepita, csakhogy bimbajában. Érintetlen, hideg lelkébe nem sütött még bele a nap. A körülte lebegő ábrándok alaktalan felhőivel viaskodik az most, rózsásra festve addig, mig egyszer csak diadalmasan átnyilal a folyton ritkuló ködfátyolon. Legalább igy képzeltem. Sötét, nagy szemének finom íveit összevonja. Valami bogárka motoszkálhat a keskeny homlok, vagy valami haragocska főlhet a füzője mögött. Hosszu pilláit le-lebocsátja, mintha kimelegedett orczáira szellőt akart volna hajtani, megsegítve a terepélyére kifejtett himes legyezőt, mely befelé hajló kezének hullámos mozdulataitól ugy lebegett a melle fölött, mint egy roppant pillangó.

Pihenője alatt Chucha kisasszony tipegett a pad elejére. Chunya kis lány volt az istenadta. Dünnyögött a négy szál gitár, a nők csuklóján zörgött a fa-kagyló, az üres kezek rhythmikus tapsolással szították az alig anyányi gyermeket, ami tisztára arabus szokás, valamint a kaffogó kórus kisérete is. Zaklató dudjának minden ütemétől megrándult az ösztövér Chucha, aki most valami különös vad bánatú dalba kezdett. Hol a lábszárait mártogatta, karjaival láthatatlan kutból meregetve nem létező vizet, melyet magára ontott; hol meg csöndes hajlongásban szikkasztotta haját, nyakát, szivós kis testét a szellőn és napon. Végtagjait, melyeket eleintén megernyedve lógatott, hirtelen valami görcs rándíthatta ki forgó izeiből. Csaknem közibénk lódította. S mégis: ezek a fintorok és ficzamok tele voltak sajátos kecssel, s e pillanatban Chucha elragadóan rut volt.

»Eh Soledad, Soledad!« kiáltá ez előadások több spanyol habituéje, csettentve a nyelvökkel, ami nyilván biztatást vagy tetszést jelent amott a Manzanares partján. Soledad felpattan a helyéről, a középre szökken szépen s könnyen mint az antilop, de nem oly félénken. Döngicsélt a gitár mint egy szunyogfelhő, zörgött a pörgetyüs dob, kelepelt a kisérő taps, csaholtak az asszonyok, ami nagyon izgathatta a senorát, mert virágos fejétől a fehér selyemczipő hegyéig lázas remegések szaladtak végig egész valóján s berregett ujjain a castagnette, egymáshoz verődve, mint a hideglelős ember fogai, s gyönge bordához oda-odaütve könyökét, oly vehemencziával, hogy szinte sajgott bele a szivem.

Egyszerre csattogva nyitotta ki legyezőjét, a feje fölé kapta, aztán féltérdre omlott s derekát megforgatta a csipőkben. Mintha valami erős szél bolygatja meg tövén a rózsa-ágat, ugy rengett a czigány leány felső teste a dudorodó szoknyának lombos fodrai között. A mozdulatok szenvedelmes bujasága megtisztult a szüziesség fanyar bájában. Ugy éreztem, mintha ifjuságától megrezdülne körülötte a magnolia vászon-erdeje s szépsége varázsától szerelmes illatozásra fakadna a festett narancs-virág és orgona-bokor.

A kisértés ezer és egy alakban mászta s repkedte körül Soledad kisasszonyt, az »egyetlent«. Jupitert, a leány-vadász és menyecskéző olympusit, sokszorosan tulszárnyalta a kincses éhezők s dúsgazdag szomjazók találékonysága - de hasztalan. Ennek a leánynak fagyos tisztességén meghiusult minden praktika. S aztán fenyegető strázsaképen folyton őrizte őt Chivo, a czigány kapitány, a sátor véne, a tribus vajdája - járatos modern nyelven: a társulat impresariója, s jókat nevetett magába, midőn itt is, ott is eltaposott egy csapdát s széjjel-tépett valamely furfangos tőrt. Dejszen, az ő Soledadja nem bonyolódik bele semmiféle szövevénybe, azt meg nem ejti a csel!... Hát, lelkem teremtette!... hatodnapra nem megszökött Soledad valami fiatal gavallérral? Meg biz az! És olyan alaposan szökött meg, mintha kasszérosságot tanult volna; s most Chivo kapitány a gitárja nyelével ütheti kis lába nyomát a háládatlan, ármányos Soledadnak. »Pedig ugy bántam vele, mint a galambtojással!« - jajgatott az öreg. Ugy látszik, Chivo bácsi, meg volt már ülve az a tojáska, s a szerelem tubiczája sipogott benne, mely azóta isten tudja hol kereng-csapong másodmagával, azzal a boldog ölyüvel s turbékol neki boldogan. Soledad, az immáron nem »egyetlen« - mert akadt neki párja.

Peczérdús hazánk macskabő fővárosa nagyra lehet vele, hogy a sokféle szinű cziczák dolgában legalább egy évtizeddel, ha kettővel nem, előzte meg Párist. Csakhogy - ha egyáltalán lehet szó az összehasonlitásról - az, amit e budapesti firmák nyujtanak: testi és szellemi élvezetben jóval mögötte áll annak, amit e sajátságos mulató helynek földszinti és emeleti salonjaiban süt, főz, kavar, párol, szűr és ereget egy bohó szerzet.

Ez a »cabaret« Francziaország kiváló szellemeinek akárhányszor volt vidámságos tanyája, és fölkeresik ma is, valahányszor szükségét érzik a kiengedésnek (pour se dégourdir), hogy a halhatatlanságért folytatott küzdelmeik után megpihenjenek, hogy alászálljanak a magasból és belépéskor szárnyaikat a ruhatár fogasára akasztva, vagy lerázva magukról az alkotás nyügét, betérjenek ide kaczagni és tapsolni, enni és inni, mint a többi halandó. Művész-korcsma, iró-csárda, czigány-sátor, olympusi tanya, melyet alapított M. Rodolphe Salis, maga is költő, ujságiró és művész, a gentilhomme cabaretier, hogy töltsön poharába mindazoknak, akik művészi uton szerzik a szomjuságot.

Ott van a Faubourg-Montmartre legszivében, abban a városrészben, melyet a »pays latin«, a szajnántuli diák-ország rovására évről-évre mind sürübbre népesit be a bohème. Amott ma-holnap már csak a tudomány fog lakni, tőszomszédjában a magát elkülönítő St.-Germain városrész merev legitimistáinak.

Aki dalol, ir, fest, farag; akinek lelkében rim csendül és ölelkezik benne vonal a színnel, az mind ide költözik; föltéve persze, hogy még nincs neve. Mert ha már fölkapta a hír, akkor valamely széles avenuenek csöndes, lombos mellék-utczájában takaros hôtelt épit, s szellős dolgozó szobájának ressortra járó öblös olvasó székéből repiti vissza vágyait a hajdani mansarde felé, melyben valamely széles avenuenek csöndes, lombos mellékutczájában építendő takaros kis palotáról ábrándozott.

A törekvő, a becsvágyó, a rajongó, a hóbortos, a fiatal Francziaország hazája a Montmartre; a vig, a nagylelkű ifjuságé, bár van közte nem egy legény, akinek ősz fürtök csapkodják immáron vállait, mig a feje bubját rég megfosztotta az enthusiasmus. Hanem azért: vogue la galère!

A Montmartretól nincs messze a Mont-Parnasse, melyre fölkapaszkodni nem - amelynek hegyibéje csak repülni lehet. Persze, hogy szárnya válogatja. Itt is, mint mindenütt a világon, a tudományos, szépirodalmi vagy művészi társaságot vas-kalapos, maradi czéhnek mondja az ifju pályakezdő eladdig, mig a szorosra füzött gyürűn kivül áll, hogy, amire maga is egyik szemévé lett a kirekesztő láncznak, csak olyan vaskalapos maradivá legyen mint azok, akiket tegnap még oly metsző gúnnyal figurázott ki prózában, versben és rajzban.

De talán mégsem annyira; talán mégsem mind. Claretie, Meissonier, Coppée, Delibes, Cabanel, Pasteur, Puvis de Chavanne, Richepin, Droz, Renan, Detaille, Pailleron, Verne, Duran, Lesseps, Constant, Coquelin, Sarcey, Daudet, Maupassant, Flammarion, Mistral (a provençal költő), Halévy, Gondinet, Zola, Lemaître, meg egyéb istenek s félistenek ülnek itt akárhányszor egy asztalt a fiúkkal, s ilyenkor zajosan törekedik ki belőlük a benn-szorult pajkos czigányvér, s ha a Chat-noirba is csak szavazat utján lehetne bekerülni, egyhangulag való megválasztatásuk több volna a bizonyosnál.

Hanem azért boldog-boldogtalan ide be nem térhet, legalább az emeleti terembe nem. Itt van az igazi domaine de Chatnoirville, a legsajátosabb museumok egyike, amelyben az a bizonyos »gschnass« az ő elmésségeivel aggatott tele minden falat s gyürt tele minden sarkot, fülkét. A furaságnak orgiái a komoly tudással. A talmira vesztegetett remeklés; a fönségesnek torzitása; a fintorokra kárhoztatott ünnepiesség; a felmagasztalt maskara; a szemérmeskedő dévajság; a rakonczátlan chahutben rugdalkozó szent asszonyok; kegyes remeték, akiknek borvirágos orra szórja a dicsfényt; emberré avatott barmok; állati méltóságra emelt senatorok - szóval: a czigánykerekező paródia ezer változatban sistereg itt körülöttünk, csiklandoz és csipked, de meg nem vérez. A nagy franczia Encyclopedia szerkesztője Larousse, nem kevesebb mint 132 sort szán a Chat-noirnak, compress nonpareille-ben. Ujságiró és szedő ismeri fel csak teljes értékében, mekkora tömeg ez, és mily kitüntetés, midőn ugyan e betü alatt Charon-Viala franczia tábornok részére csupán negyedfél sor jut.

Született a boulevard Rochechouart ódonas házai egyikében. Silány boutique volt, egyuttal műhelye az iró-festő gazdának. Eleinte csak jó barátnak, ismerősnek méri a bort. Vendége a fiatal rajzoló, iró s zenész, aki bolondnál bolondabb paradoxont talál ki a saját mulatságára. Egyik vonja a másikat, mig egy kellemes napon azon veszi észre magát M. Salis, hogy kicsi neki ez a ház. De ki nem rugta az oldalát, hanem eggyel odébb ment, egy nagy bolthelyiséget bekárpitozott ócska szövettel, faïence edénnyel, régi fegyverrel, képpel és szoborral. Megannyiát a cenaculum tagjai szolgáltaták.

E café-brasserie egyik őslakója egy rengeteg fekete kandur volt, keresett modelje sok művésznek. Róla czimezték a tanyát, melyet alapítója azoknak szánt, akik szerinte »les seuls gens vivants de l'intellecte« - az egyedüliek, akik az eszük után élnek. És elnevezte »Institut«-nek.

Gyors hire is kelt a benne folytatott művészeti és irodalmi vitáknak. Ide csődűlt mind a fiatal, főkép azóta, hogy a tulajdonos külön estéket is rendezett e buen-retiróban, hol nem egy ismeretlen vergődött nevezetességre, ahol M. Rien kevés idő jártával M. Quelquun lett.

A helyiség már be nem fogadhatta a mind sűrűbbre váló látogatást, ugy hogy M. Salis a Victor Massé-utczában váltott magához egy kis házat, ahol többen férnek el hivei, de épp oly szorosan ülnek mint a régiben. Az ünnepies exodus éjfélkor történt csodálatos szertartások mellett: sippal, dobbal - és macskanyávogással. A czimeres kandur farkát ugyanis az imposztor gazda, ördögi furfanggal, oly módon csiptette bele valami deszka-résbe, hogy a boldogtalan állat ismert szerelmi panaszainál is keservesebb énekre fakadt, mely a házfödelekre csőditette a szomszédbeli összes macska-atyafiságot, voltaképen ivadékot: a hatalmas kandur lágyékaiból származván az jobbára. Mert Micibaldusnak - mint honi méneseinkben a dicső Bucaneernek - az a feladat is jutott, hogy a fajtáját megnemesitse. (L'amélioration de la race féline.) Párisi vendéglős az ő társainak ennél különb szolgálatot nem is tehetett.

Franczia barátom karján, egy »sénateur« s nehány párisi ujságiró társaságában léptem be a Chat-noiri kastélyba, melynek lovag-korcsmárosa az ósdi franczia stylt és nyelvet vakmerőn kavarja össze az uralkodó jelennek modernségével. A bejáróban alabárdos kapus, az ajtón belül pinczérek az Institut, az Akadémia tagjainak pálmás habitjében, ójtott lábszárral, csatos czipőben, gyiklesővel az oldalukon. A zenészeken a hajdani troubadourok festői jelmeze, és »M. l'Orchestre«, t. i. a pianista csörrenő vértben a zongora előtt, ami, tekintve a meleg nyári estnek gáztól fokozott hőségét, eléggé terhes viselet lehet.

Az ember az első pillanatban nem tudja, hova forduljon: a különös gyüjtemény egyes számai, a közönség, az équipage (szolgáló személyzet) vagy a muzsika felé-e? Emitt négy panneau, a festő-poéta Willette ecsetéből; amott Stenley vászna »a macskák szombatja«; meg amodább a Riviera tulságos - persze szándékosan tulságos - hangulatu tájképei; végre a termek fantasztikus disze, megannyi a Salis vérmes agyának szüleményei; p. egy kandalló, melynek párkányát két bizarr macska emeli s oly rémesen néznek rá a jövevényre, hogy ez - mert megijedni röstel - elfakad nevetve és kaczag »à ventre déboutonné.«

A »Chat noir-guide«, a museum tárgymutatója, kétségenkivül a legmulatságosabb lajstrom, melyet katalogus-csináló valaha szerkesztett; s mint e gyüjteményben magában is szemtévesztő módon van egybefüzve a való érték a hamissal: ez a catalogue raisonné is megzavarja az olvasót. A kastély egyes osztályai: la salle François Villon; la salle des gardes; le perron des suisses; le grand escalier d'honneur; la salle du conseil; l'oratoire; la salle des fêtes; la loge de M. le Président; le bahut reliquiaire; s végül: la façade de l'hostellerie. Vérszerinti boulevardier legyen az s a mouvementnak, főképen a »Paris intime«-nak alapos ismerője, ha teljesen akarja élvezni e könyvecskének apró vonatkozásait, éleit s példálózásait. Hogy mit jelent a »potiche de Delft, offerte à Jean Salis, Dauphin de Chatnoirville par le Major Blomstaedt, secretaire particulier de S. A. le prince royal de Suède, élève de M. Gervex« - mi a »crâne et fémur droit de Villon, don de Mme Edmond Adam«, mely koponya és szárcsont azelőtt Sarah Bernhardt birtokában volt; ki a »Vierge au chat;« hova czéloz a »Parce Domine!«, »Dante álma«, »Szent Antal kisértetése«, az »Eunuk fia«, meg a többi mind; az ablakra festett arany borjuban mennyi a biblia s mennyi a börze; mért halt meg a »Roy de Carreau« - mindezt csak a belsők tudják, a fölavatandók csupán sejtik; de azért a merő idegen számára is annyi marad fenn, hogy szinültig telhetik meg vele.

Megdöbbentő az a pazarlás, mellyel kiérett és fakadó tehetség szórja el itt két marokra az ő gyümölcseit (valamennyiében egy kis kukacz ficzánkol) s az ő virágait, melyeknek nem a tövise vérez, de az illata.

Legyek őszinte: van valami sértő ebben a könyörtelen művészi és irodalmi nihilismusban, mint ahogy a görög antikon nevelkedett lelkünk titokban sajog bele a »szép Helena«-féle s a vele rokon paródiákba, melyek a mi drága isteneinket és imádott istenasszonyainkat lerángatják az Olympus magasairól, hogy a közönség tomboló mulatságára járassák velük a »chahut«-t; s pogány létemre is fájdalmára esik az én szivemnek, ha azt a csodatevő, szép szőke asszonyt, az aranyos Jézuskának szüzi édes anyját, magasbra hivatott erő ugy tünteti föl előttem, amin félti ijedező kis fiát a köpködő czicza karmolásától. Az ilyes travestiák hatása voltaképen olcsó mulatság. Hiszen mentül tisztábbra szürődött le bennünk a fönséges eszmény, annál drasztikusabb hatással jár a valójából történt kiforgatása. De hát a sötét folia épp ugy kedvez a fehérnek, mint világos a feketének.

S itt gördül föl előttünk az »ombres chinoises« függönye. Az árnyékos játék e picziny szinpadán jobbára a hét története van jelenetekre fejtve. Az álruhába bujt brav' général megszökik az ő termetes hölgyével; utána elénk gömbölyödik a tiszteletreméltó Francisque Sarcey, a »Temps« kitünő szini kritikusa, akit folytonos szerelmi kalandokba kever bele a ráfogás. Az épp oly elmés mint potrohos bácsi pangynäophilnek - azaz olyannak van bemutatva, aki válogatás nélkül bomlik a fehércseléd után. Jó keresztényül: pénteki napon s a nagy hétben böjtösen él s Sarah Bernhardtnak udvarol. (A böjtös étel francziában »maigre«.) Egyéb napokon a kerekebb idomu kövérkét (entrelardée) keresi. A méltányos közvélemény azonban, mondja Salis ur, ki vendégei közt föl- s alákelve szolgáltatja az árnyképek bohó magyarázatát - az igazságos világ azonban ennek csak a felét hiszi el. (Marad t. i. Mme Sarah Bernhardt.)

A silhouetteket nem csekélyebb legény metszi ki mint Robida, akihez társul szegődik Willette, Forain, vagy Caran d'ache.

Egy ifju lép a zongora mellé, kinek álmait Gounod dicsősége zavarja. Kellemes hangon tegnap termett chansonját énekeli el. Hogy a közönségre, főkép ennek érzelmesebb női részére tulságosan ne hasson a lágy dal, erről gondoskodik a gazda, ki vagy elejébe vagy utána valami metsző szót ereszt, vagy a strofa-közökben mókázik. Aztán következik egy muzsafi, aki azt hivén, hogy Daudet Alfonznak, mint Sámsonnak, a dus hajzatában rejlik az ereje: szintén sörényt nevel. (Crinière mérovingienne.) Hátra legyintvén gazdag fürtözetét, a »lábatlan hölgy«-rül szaval románczot. Az ő szivét épp ugy ejté meg ez a nő, mint hajdani szerelmes társait az a bizonyos mulier formosa superne, amely desinit in piscem. Csakhogy persze amannál még bájolóbb s még szörnyetegebb az övé - egy kávéházi kaszéros frajla, kit csak övig imádhatott, mert, mig órákon át támasztotta a bureaut, csak a felső testét láthatta. A convivusok tapsolnak, és mosolyognak a convivák, jobbára petite femme-jai az uraknak. Van, aki elhozza ide a nejét is; de ez egy csöppet sem bégueule, noha a legtisztességesebb. Mert, kérem, Párisban is vannak tisztességes asszonyok, a franczia regényiró urak bármi rosszat irjanak is felőlük.

M. Salis a »hostellerie«-je czimén heti lapot is szerkeszt, amelyet vig irók és művészek látnak el mulatságos közleményekkel. Abban a számban, mely előttem fekszik, a Doës csoportozata Rothschild bárónak van ajálva. Vérengző gúnykép, a legvérengzőbb szatirák egyike, mellyel valaha büntették a rideg gazdagságot. Doës a jelenkori Holbein, aki szintén a halált vonja bele polemikus rajzaiba.

S még folyvást özönlik be a közönség. Az elégedetlenek, a reménykedők és a dicsőséges bukottak főhadiszállása ez; kedves mulató helye azonban annak, aki »arrivé«; tilalmas az előtt, aki »parvenu«; minden esetre azonban egyik nevezetessége Párisnak, melytől ez év nyarán vált meg Salis ur, hogy vígan keresett millióit komoly földbirtok megváltására fordítsa, s hogy termesszen a bolond gomba után okos buzát.

Megérkeztünk. A douanier (magyarul: fináncz) a jobb kezével három ízben nyomkodta meg a bőröndöm fedelét. Aztán egy perczig élesen vizsgálta meg az oldalára csirizelt számokat és helyneveket. S miután kétségkivül sikerült neki valami titkos eljárással a borjubőrt átlátszóvá tenni s ehhez képest meggyőződést szerezni a tartalom ártatlan voltáról - kezének egy nagylelkü legyintésével azt mondá: csak tegyem zsebre a kis kulcsot. Bizonyitgatásomnak, hogy valóban semmi vámköteles czikk nincs a málhámban, fölényes mosollyal vetett végét, ami körülbelül ezt jelenté: »ha volna benne, azt én ugyis meglátnám a kufferod s arczod bőrén keresztül. Fogadkozásodnak előttem semmi sulya. En avant!« S rácsapta sárga bőröndömre az útnyitó czédulkát, ő felsége a Respublikának hiven talált arczképével.

Egy emberséges, izmos auvergnata a kis ujjára akasztotta összes holmimat s mig a zsebemben vájkáltam, hogy három ország apró pénzéből szerkesszek össze neki egy kis borravalót, nyájas köszönéssel eltünt. Borravalónia fővárosában, ahol azért is megsarczolnak, hogy kedves egészségedre kivánják a tüsszenést (az igaz, csak idegent tisztelnek meg vele) - egy ilyen országban, mondom, egy vasuti hordárnak szerény elpárolgása hálával és csodálattal töltött el a párisi rendőrség iránt. Te dicső czivilizáczió, az éleden haladó Francziaországgal: hiszen ez paradicsomi állapot! Nevezzétek a jószivűséget udvariasságnak, a vendéglátást előzékenységnek - csakhogy megvan és nyilatkozik, még pedig szeretetreméltó franczia nyájasságban.

A derék ember! Nehogy a tenyerébe találjam lopni a csekélyke jutalmat, inkább most szaladt el.

Ott álltam hát vagy háromszázad magammal a »Chemin de fer de l'Est« roppant pálya-házának széles lépcsőin. Körülnézek. Mennyi utas! És alig látok három kocsit. Hé! Ohé! Izé! Cocher! Monsieur le kocsis! Erre, erre! Ide, ide!

Nem hallja. Van aki érti, mit akarok; de széleset mosolyogva, az ostornyele boldog végével mutat rá a bakjára tűzött kék zászlócskára, melyen ez a fehér szó áll, hogy: »Loué«. Le van foglalva. Mi ez? Hiszen ennek a száma 9582! S még vagy ötezer közfogat áll a publikum rendelkezésére, ide nem értve a körvasutat, a tramwayt, az omnibuszokat s még vagy négyszáz »vad szekeret«, azaz borju-szállitó kocsiból s hasonló jármüvekből hevenyészett mindenféle »coucout«. Hol vannak hát? Mit jelent ez?

- Ils sout en grève, uram. A kocsisok sztrájkolnak, mondja a rendőr mosolyogva.

Tyűh!... és hazám édes nyelvén káromkodtam bele Voltaire népe közé. Szépen vagyunk! Azért is szaladt hát el az én auvergnatusom!... mert kötelességéhez képest kocsiba kellett volna emelnie podgyászomat.

Nincs egyéb hátra, mint gyalog vitetni be. Persze, hogy kétannyiba kerül. Mire a véghetetlen Lafayette-utczán a rue Taitboutba érek, addig megbirom. De már most egyre megy. Hé, hordár! Hol van egy hordár?

Csak azt keress Párisban! Összeszaladhatsz egy városrészt, amig ráigazitanak egyre. Az is csak a nagy boulevardokon akad; de ezek hol vannak? Mert az a hordár, az a sarkon lézengő naplopó, ki munkakerülésből áll be munkásnak, csak nálunk és Bécsben virul.

A lyoni vasut hatalmas társasága hat nap alatt ötven társaskocsit épittetett és a saját embereit parancsolta oda kocsisokul. Igy vágott eléje a sztrájknak. A keleti vasut drágállotta igy megbirkózni a bajjal. Szegényebb, lomhább is a lyoninál. Hiába - »keleti«!

- Mivel éppen egymagam vagyok itt s társaim meg nem látnak, megkoczkáztatom a szállitást. Üljön fel, mon bourgeois! De egy kis »külön« borravalóra számot tartok ám!

Azt mondtam neki: hogy hegyébe meg is ölelem, a fiát kiváltom a katonaságból, a lányát kiházasitom, az unokáinak odatestálom mind a házamat (boldogságomban az sem jutott eszembe, hogy egy sincs), a maga számára az osztrák-magyar követ révén kieszközlök egy szép becsületrendjelt, s ha szivesen veszi, még mandátumot is.

Mily koválygás! Mindjárt melegében kimondom - rosszabb kocsist a párisinál nem ismerek. Pedig »akadémián« tanulja a hajtást és mindazt, ami a kocsissággal velejár; s nem is adnak a kezébe gyeplőszárat előbb, mig bizonyitvánnyal ki nem mutatja, hogy ennyi meg ennyi ló-semestrist végzett.

Bezzeg, nem köll diploma a magyar kocsisnak! Sem a budapesti vagy bécsi fiakkeresnek, sem az iszvoszcsiknak. Az angol cabman, az olasz vetturino szintén jelesek. Utóbbiban a hajdani circus versenyfuttatóinak egy vércsöppje kering. Egyik őse bizonyára valamelyik győzedelmes auriga volt a római porondon.

A fokozat legalján ül a berlini és drezdai droske. Ez alatt mélyen áll a párisi cocher, aki már azért sem lehet a kocsis-névre érdemes, mert nem becsüli a lovát. Teher neki tüzetesen foglalkozni vele, kitanulni a természetét, ápolni s még beszélni is hozzá. Mert a ló ért ám az emberi szórul, mint az eb. A »concours hippique« alatt az e végett megejtett vizsgálaton kitünt, hogy bizony a magyar ló csak magyarul ért s hiába szólnak hozzá francziául; azonképen az angol csak angolul s a muszka csak oroszul. Hol marad még az az intimus beszélgetés, melyet a huszár folytat a lovával, s a lelkesitő sugás, mikor csata előtt a füléhez odahajol?

A franczia kocsis nem tud a lova nyelvén. S ezzel a szemrehányással méltán illetik a franczia lovast is. Nem rajong a lóért általán, s nem szerelmes külön a magáéba. Pedig a jó huszárnak, kozáknak fele a ló.

A párisi kocsis mind jó húsban van; annál gyatrább a lova. Mert Párisban olcsó a hús, de drága a zab. A mértékletes koczogáson túl nem ragadtatja magát; s valóban nem léha tréfálkodás, ha azt mondom, hogy akinek Párisban sietős az utja, az menjen gyalog. Fáradság-kimélés végett, hosszabb utra, ám éljen vele. De ha szegény Cocottenak szottyanna is kedve vigabban ügetni, utját állja a rendőri tilalom, különösen pedig a sürü forgalom. A kocsis ilyenkor tüled-hozzád rángatja a ló száját; itélet nélkül ereszti és ok nélkül csapkodja. Jóllehet nem hajt gyorsan, mégis akárhányszor abban a veszélyben vagyunk, hogy elgázol. De azért eszébe nem jutna a száját kinyitni, nem hogy, mint a mi kocsisunk, harsány ohózással figyelmeztetne. Főleg, ha abba az örvénybe sodródunk bele, mely a Vivienne-utcza s a rue du faubourg Montmartre közt kavarog, nem lehet elég szemünk a vigyázatra. Akkora itt a torlódás, hogy az utcza külön nevet is kapott a néptől: »carrefour de écrasés« - a legázoltak sikátora. S még itt és ilyenkor sem kiált rád a kocsis. Előttem a villás-rud egyik ága leütötte egy ur fejéből a selyem kalapot. Haragosan hátranéz s ráriad a kocsisra:

S valóban, nagyitás nélkül szólva, sok gyalogosnak az a szerencséje itt, hogy a lónak több az esze, mint annak aki hajtja.

Annál nagyobb elismerésre méltó az omnibusz-kocsis, aki a parasztháznál magasabb alkotmány szellős üléséből, mint valami Jupiter, bocsátja ostorát földön járó hatalmas norman táltosai közé. Szeme éles, karja izmos. Már ezt köszönésre méltatta volna az öreg Sam Weller, Boznak ez a halhatatlan kocsisa, ki egy társával ugy kötött szoros barátságot, hogy: amikor elhajtattak egymás mellett, a bal keze hüvelyk-ujját bökte feléje, a nélkül, hogy valaha egy szót váltottak volna egymással; harminczöt éves barátság volt. Mikor Sam bácsi holt hirét vette az ő hivének, sokáig túl nem élhette.

Az idegen, kinek gyakorlatlan szeme a valót a látszattól meg nem tudja különböztetni a csinos »viktóriát«, melyen egyedül álló s egyedül élő fiatal vagy annak látszó hölgy szokott a »bois«-ba karikázni: kétségkivül a bokrétás nőcske tulajdonának fogja tartani. A kocsis, aki franczia csínnal van libériázva, angol merevséggel tartja a gyeplőt s fekete lova - lóban most fekete a divatos - feddhetetlen takarosságban ragyog. Kabátja gomblyuka s a karcsu ló homlok-szorítója a hölgy szineivel van felczifrázva. Pedig mindez csak bérelt dicsőség; kölcsönvett ragyogás. Ne is hagyja magát elbolonditani senki, ha Mme Aimée egy Ledoyennél, a Champs-Élysées elköltött víg és drága diner után, a lombsátor alatt kapálódzó »Mistral«-nak czukrot viszen és bársonyos orrát szenvedélyesen megcsókolja, mit a brit hajadon csak a saját édes nevelésével szokott cselekedni. Nem, nem! A fogat nem az Aimée kisasszonyé. S Bertrand, a szép kocsis, szemöldökének egy rándulásával sem árulja el, hogy a kis madameot tiz hét óta viszi hitelben, napját negyven frankjával számitva, borravaló nélkül. Mind a ketten lesik az egy szerencsét; mert valamely szép nap csak előterem a dúsgazdag braziliai herczeg, vagy kincses muszka - talán most ebédelt vele éppen - s ez akár százszorosan tériti meg a Bertrandnál kötött adósságot, sőt meg is veszi hintóstul-lovastul és oda ajándékozza a kisasszonynak. Csakhogy az ilyen szép napok ritkán derülnek most föl a Nôtredame de Lorette környékén.

Ezek a kaczki hintócskák százával bérelhetők ki a »Compagnie des petites voitures« vagy az »Urbaine« nevű társaság szinjeiben, az egy lovastól a négy lovasig, fullajtárral, két inassal, angol puderes kocsissal s groomokkal, mindenféle fantázia-czimerekkel, melyek választásul (au choix) díszes keretbe foglalva függenek fönn a szép elfogadó terem falán. E társaság szolgái nem is akasztották szegre az ostort, nem grèveztek. A sztrájkolóknak meg, amint beszélték: igen alapos okuk volt zúgolódni mind a két compagnie ellen.

Magát a sztrájkot csak egy napig éreztük. Huszonnégy órával később már mind uj kocsisok ültek a bakon. Ez volt még csak az igazi hadd el hadd! Most meg a közönség sztrájkolt. Ha már a czéhbeli kocsisok sem érnek sokat, hová legyenek avval a hirtelen támadt, rögtönözött kocsis-armádiával, mely - mint nálunk a hordárok egy része - a legkülönbözőbb elemekből verődött össze. Ostort ragadt ott boldog-boldogtalan; foglalkozás nélkül való váltóhamisitó, alkalmazást kereső sikkasztó, faczér szinész, kiérdemesült tisztviselő, bukott börzevitéz, fizetésképtelen bankár, iró, tudós, épitész s még egy sereg félreismert lángész. Sok azt sem tudta, hogyan kell inditani, vagy ha megeredt a jámbor pára, hogyan lehet ismét megállitani. A helyzet magyarázatára a »Charivari« akkor egy rajzot közölt: egy szemüveges ur, valamely tanitványtalan tanár, aki szorultságában kocsis lett, a megfoghatatlan okokból neki iramodott lovat nem birván megállitani, a bakról a hátul ülő asszonyságnak odadobja a gyeplőt, azt kiáltván feléje: »Madame, boldoguljon amint tud, én szököm!«

A pont d'Iéna táján, a szemergő eső elől akarván menekülni, magamhoz intek egy kocsist, őszfürtös, fehér szakálu gentlemant: vigyen az uj St.-Germain-boulevardra.

- Én vendég kalauzoljam a kocsist? Én idegen az idevalót? Ez furcsa. De hiszen ön nem is kocsis tán?

- Nincs különben. Ma vagyok először életemben. Tegnap még fotografus voltam.

- No csak előre! Az ön patronusa Phöbus is kocsis volt valaha. Majd csak eligazodunk valahogy kettecskén! Roulez!

Ment nagy keservesen az utazás. A rue Mazarineig csak elvánszorgott, mialatt hol a Szajnának akart nekimenni a ló, hol meg a quai Voltaire könyves-boltjaiba szeretett volna benyitni. Láttam is az ablakon át, amint nevetve néznek utánunk az emberek s hallottam gúnyos beszédeiket. Bizony, az én kocsisom is, ha kérdezték volna: hova megy? - az egyszeri zsidóval bátran azt felelhette volna: »mit tudom én, kérdezd a lovamat!«.

Egyszerre csak zötty!... Megrekedtünk. A vén simli - táltosom nem hódolt a kapós fekete szinnek - azt mondta, hogy onnan egy tapodtat sem mozdul, mig neki szénát, abrakot nem adnak, mert reggel óta nem evett.

Kivül az utczán - közben szakadni kezdett az eső - zavaros hangok. Eleinte mintha veszekednének, majd mintha tanakodnának, mig végre az eső csattogásába fult bele a szóváltás, melyből csak egy finom hang vált ki, mondván: »legyen nyugodt!«

Az élemedett szürke, a néhány percznyi pihenés után, mintha friss ereje került volna, délczegen nekisántitott egy köznek. Aztán egy fal előtt megállt s nem mozdult volna meg nagy Francziaország minden dicsőségeért.

- Ne vous inquiétez pas, monsieur - ne nyugtalankodjék uram, felelé egy puha kis hang a bakról.

- Hát az öreg ur hol van? Hát ön hogy kerül oda fel? mondám s kiszálltam, csodálkozva a legalább is szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen átváltozáson.

- Tudom. De a jó szürkéről sem kellett volna ám megfeledkezni. Amint látom, a simli sem reggelizett még. S aztán ön sem tud ám hajtani, madame. Mondok valamit! Üljön be a coupéba, majd elviszem én. Hova parancsolja:

Nemes versengés keletkezett köztünk, mig végre egyikünk sem akarván vendég lenni, egymás mellé ültünk fel a bakra s a bágyadt ló, erősebb s talán ügyesebb kézben érezve a zabolát: megemberelte, már mint föllovalta magát s gyorsabban mint ahogy remélni mertük volna, az uj boulevard sarkára értünk.

»Még nem reggeliztem.« Ezzel akart hatni Andrássy is egyszer a delegátusokra. De amidőn párisi kocsis, ha hintajába szállsz, ezzel a mondással fordul feléd, legalább is akkora hatást vár tőle, mintha azt mondaná: »Uram, az éjjel meghalt a feleségem, három gyerekem koplal a fagyos szobában, adóba kirántották alólunk a derékaljt s magam vérhányó vagyok. Elviselhetné-e a lelkén egy egész család elpusztulását?...« - Ennyi s még több rejlik e rövidke mondásban, midőn panaszosan emelve rád szemét, a párisi kocsis azt mondja: »még nem reggeliztem«.

Hogy visszaél jószivűségeddel, aki teljes nagy sulyában méred föl azt a nagy boldogtalanságot, melyet ez a nehány szó fejez ki, szükségtelen mondanom. Ne higyj neki s követeld, hogy hajtson.

A tehetős fiatal, a gazdag börzefi, az arisztokrata dehogy ülne itt bele fogadott kocsiba! Legnagyobb vágya, hogy a maga lovát hajtsa; s a kis commis is ugy dolgozik és takargat, hogy valaha a földi öröm és dicsőség e magasára fölérjen. Nem is látjuk itt a klubbok s a bérkocsisok között azt az intimus viszonyt, mint amely a mi casinónk s a mi fiakeresünk között fennáll s rajtok meg is látszik; sokszor akár össze is tévessze őket az ember.

A budapesti s bécsi fiakeres szereti az »ő grófját«, akit nevenapján valami szép ajándékkal, p. tajték szivarszipkával, meg is szokott tisztelni. Arról a bőkezűségről, mellyel nálunk fizetik a kocsist, Párisban nem is álmodnak, valamint arról sincsen még csak halavány sejtelmük sem, hogyan szoktak nálunk hajtani. Az a »brûler le pavé« is régi párisi mese lehet.

Az omnibusz-lovak s a magántulajdonban levő nemes fajlovakon kivül jól mutatnak még a különféle magazinek csinos társzekerei elé fogott beaucei s normandiai lovak, melyek nemcsak Párisban, de a fővárostól több mértföldnyire is viszik-hozzák az árut. A csinos állatok jó kocsisnak, rendesen normand ember keze alatt vannak.

A reklámos lovak sem az utolsók. Disdéri, a zajos fotografus, nyolcz apróka fekete skót lovacskán hajt végig a boulevardokon. Mindegyike olyan tiszta és kedves, hogy szinte a karjaira emelné az ember, megczirógatni hosszú, selymes sörényüket s megczibálni a kék s piros szalaggal leszoritott üstököt. Meg is áll minden ember s mosolyogva nézi a bolond piczi jószágokat, s főleg a gyermekek riadó örömmel fogadják s kisérik a szeretetreméltó állatkákat s egy kicsit talán meg is sajnálják, hogy azt a nagy hasú, nagy szakálú, nagy kalapú fotografus urat kénytelenek hurczolni, aki különben kék selyem gyeplőszárral igazgatja s ezüst szerszámmal díszesiti lovacskáit.

Nem kevésbé mutatós a különféle czirkuszok angol póstája. A ragyogó zászlós hintó tetején, a bakján s a hátulján számtalan apró postillonka nyüzsög. Egyik csinosabb a másiknál. Ezeket is mind egy szálig haza szerettem volna vinni egy kis teremtésnek, aki nagyon jól tudna eljátszogatni velök. E babszemjankó kocsisok közül egy roastbeafen s alen gyarapodott óriás vált ki ugyan-olyan jelmezben. Ez a főkocsis. Magától értetődik, hogy a kezén levő mének mind parádés lovak.

A grèvenek vagy egy hét mulva végét vetették egy compromissummal, ami azt jelenti, hogy minden a régiben marad. A doktorok, művészek, tanárok ismét leszálltak a bakról s nyilván az én öreg fotografusom is az ő kellemes, gyöngéd leányával. Ismét szemvesztő hosszú zsinórban álltak a kopottas victoriák, anélkül azonban hogy, mint a telivér fiakkeres szokta, »étvágy-ingerlő« pattogatással hívtak volna meg egy fordulóra. Nem bánja az, ha itéletnapig se bolygatod. Addig van állomásán, amig a rendőrség parancsolja.

A kivilágitott ujság-kioszk egyik falán ezt a jelenetet láttam kiszinezve: az esőben egy öreg kocsis álmosan ül a bakon.

- Ohé, le cocher! kiált feléje egy metsző vékony hang. Czifra hölgyecske egy fürtös vidéki gommeux karján. Erre, erre!

Páris! Midőn négy év előtt először pillantám meg Pantheonod ormát, remegtem az örömtül. S hogy most utóbb láttalak ismét özvegyi fátyolodban, remegtem a fájdalomtól.

Páris, fényes arenája minden nagy tehetségnek - most Golgothája a gyásznak és enyészetnek! Páris, te vig és ragyogó - most bánatos és romba dőlve.

Ismerlek, magaslata a montmartrei temetőnek. Halévy fehér szobra kisértetként int felém sirja tetejéről, mintha mondaná: »Maradj távol, idegen, ne bolygasd siralmainkat!«

Minden nyomon szellem-kezek lobogtaták előttem lidércz-fényü betükben ezt a mondást: Sta viator, heroes calcas! Állj meg vándor, hősöket tapodsz! A város fölött ami derengett, tán fénye volt az ezer meg ezer siri lámpásnak.

Egy őszi este éles füttyel robogott be a vonat a pálya-ház magas teteje alá. Utána egy második, egy harmadik, egy tizedik. Ó, bizonyára kárörvendőket és haszonlesőket hozott az egykor pompás Athenébe, buvárait a legifjabb romoknak, arheologikus hyenákat, kik szaglászni fognak hajdan szép testednek kimeredő csonka tagjai körül, hogy aztán angol s német lapok hasábjain hurczolják meg a te drága maradványaidat. Csak a magyar iró járul kegyelettel omladékaidhoz, megsiratni halálodat, sirni forró könyeket, amért hogy igy elpusztulál.

Számtalanon rajzottunk ki a compartimentok fülledt köpüiből a perronra. Vidáman perdültek fülem kagylójába a párisi szólam gyöngyei. Nekem ez a nyelv még akkor is kedves, ha orditanak rajta.

Ez az amit keresek. Fogjad, te borzas haju communista, bőröndömet. Nesze egy frank petroleumravaló. Ne ránczold szemöldököd, én el nem árullak. Áll-e még a vén Peterdi háza - mondok: az öreg Pietrié, ki olyan jó policziát tartott Párisban, hogy rólam, aki alig léptem az aszfaltra, már azt is tudta, hogy a ládám fenekén rejlő szivarok egyike sem rejt bombát. Valljon a kövér monsieur Dupille, aki azt a jó kis konyhát tartotta a Sebastopol-boulevardon, nem halt-é meg az undortól, midőn először kellett patkány-fricasséba harapnia? Ugyan-az a Dupille, aki jó franczia szakács létére szintén azt vallá, amit a nagy Vatel: hogy az ember a saját öreganyját is megeheti, csak jó mártást csináljanak hozzá. Igen, de mitévő legyen olyankor szegény Dupille, mikor a mártásra való zsir csak a faggyugyertyából telt, amig t. i. tellett a faggyugyertyából. Vöröshagyma helyett csak nem aprithatott vadgesztenyét a casseroleba! És mosolygós hitvese, madame Dupille, ki ott gömbölyödött felém a márványlapos comptoirból s oly alaposan evett, mint egy német professor? Ó, csak egyebet is tudtatok volna ugy, mint a német professor, aki csöndesen zizegő kávés masinája mellett gondolta ki hóditó csatáit, a másfél öles Kruppokat s az apró kávé-babszemek darálása közben ama csúcsos lövegek pusztitó erejét. S monsieur Pipelet, azaz hogy mr. Chopard, emberséges conciergem és az érzelmes madame Chopard, aki el nem tudott telni a Pierrot frányaságaival s ki annyit sirt a szegény Geneviève boldogtalanságán, hogy csak a genèvre vigasztalhatá meg, mely assonans vigasz-csöppeket bőven sirta bele az ura fehér mellényébe - mit csinálnak, hová lettek mind? S mademoiselle Renée, a szőke virágcsináló lányka, ki oly vidám volt s oly hamisan énekelt? Kinek mókusát megfojtá akkor a német szabó macskája, ami fölött majd hogy ki nem sirta a két barna szemét! Lássa mademoiselle, azóta az a macska tigrissé nőtt s megölte a maga vigan szökellő mókus-kedvét. Hát az én öreg barátom, mr. Godinard, ott szemben a Gaitével, kinek a Raoul fia találta ki a »question romaine« czimű drót-játékot, amire az ő apai szive olyan büszke volt, s ki a boulevard aszfaltjára oly pompás Leboeufeket tudott rajzolni fehér krétával, hogy egy szép napon magához kérte az egyik sarki sergeant rövid huszonnégy órára? S madame Godinard, s leánya Pharamonde kisasszony, ki a balkezével is tudott varrni? S mademoiselle Batilde, a hűtlen tengerész elvirágzott arája, ki husz év óta várta vissza hervadott kebelére Neptunus csapodár fiát? S ti mindannyian régi ismerőseim, megvagytok-e még vagy éhen haltatok-e?

Magamtól kérdeztem-é mindezeket vagy kocsisomtól, már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy álmélkodásomból nem tértem magamhoz. Nappallá világitva sugárzottak felém a boulevardok az ő messze ragyogó kirakataikkal. Az ujságos fárusok körűl tolongott a kiváncsi közönség, szakasztott ugy, mint azelőtt; a gaminek daloltak, mint azelőtt; a narancsos asszony kiabált, mint azelőtt; a coco-árus csöngetyüs, czifra puttonyából mérte a hideg málnavizet, mint azelőtt; s fehér patyolat kendők lobogtak felém a legyező mögül - mint azelőtt.

Tán a régi Párisról álmodozám. Pedig az uj Páris volt, a romba lőtt, a felgyujtott, a megtizedelt Páris. Vidám zaj, pezsgő élet. Vive le gaulois! Rugalmas kedved a nagy nyomás után visszapattant ismét, pedig sok emberrel, öt milliárddal s egy Napoléonnal vagy szegényebb.

Már azt hittem, nem látom nyomát a petroleumhad hőstetteinek; hogy mind rágalmaztak titeket: Ferré, Lullier, Billioray, Grousset, Chapy, Verdure, Berat, Courbet, Descamps, Parent s egyéb hirhedt nevei a communenek! Pedig néhány nappal rá halálra, deportáczióra, börtönre itélt benneteket a versaillesi hadi törvényszék.

Egy sötét utczában állok meg. Roppan kőkoczkák s vasrudak tömege, melynek árnyát a homály még csak növeli, tornyosul föl előttem. Ez az a Rivoli-utcza, melynek végtelen árkádjaiban andalogtam; egyik sarkától, az Empereur első fodrászától, a tulsó végeig, a légion d'honneur és egyéb érdem- és rendjelek szabadalmazott ötvöséig. Tiz lépéssel odább - s megdöbbenve pillantom meg a Tuileriák romjait.

Bármilyen eleven képzelődéssel rajzoltam le magamban, hogy első izben járultam elébe, a hatalmas caesar palotáját: várakozásaimat tulhaladta; képzeletem épitménye megtörpült a valóság hatása mellett. S bármily sötét szinekkel föstém is le magamnak a megdőlt hatalom megdőlt csarnokait - még világos szint mutattak ahhoz a komorsághoz képest, mellyel némán meredt föl az augustusi éjfélbe a bukott imperator palotája. Egy-egy teremfalon meg-megcsillant a tüztől érintetlen arany lécz, kandalló-párkány, szobor és bronz. Egy csonka, füstös angyal a mélyen alatta heverő rózsafüzért változhatatlan mosolygással nyujtja oda amorette-szomszédjának, ki behorpasztott orral is szagolni látszik a guirlande illatát és letörött füllel is élvezni hangjait egy harmadik angyalkának, aki immáron leporlott ajakkal illeti a tuba végét, melyet az ádáz végzet kisodort gömbölyded kacsóiból. Ez volt egykor a pavillon Marsan, a szépművészetek miniszterének osztálya, melyet Courbet a festőművész gyujtott föl.

Távolabb magas kürtők nyulnak föl a borongós égbe. A Hôtel-de-Ville, Páris városháza! Termei vetekedtek a Tuileriák legszebb termeinek pazarságával és művészi diszével.

A hold sarlója, mely e pillanatban bukkan fel szaggatott felhők táborában a Nôtre-Dame csonka tornyai mögül, finom ezüst széllel szegi be a városház romjainak kimagasló részeit. A széles ablaksor, melyből egykor Haussmann ur estélyeinek fénye özönlött le a félig bámész, félig gunyolódó utczai csoportokra, üresen tátong. Holmi régi omladéknak nézhetném; tán denevérek is röpködnek a málladék fölött. Szörnyü enyészet! Valami sikerült szinházi decoratiónak tartottam volna, milyet a »Herculanum és Pompéi« balletben láttam, ha éppen az a szinház, melyben előadták, a »Lyrique«, maga is nem nyujtotta volna égnek az ő megtördelt oszlop-karjait.

Száz lépéssel odább zúgott a tömeg, s a fényes utczákon rajzott és csevegett örökös hullámzásban Páris, mely hasonlón az olyan nőhöz, kinek nehány himlőfolt üli arczát: csak annál bájolóbbnak tetszik. A romokat katonák őrzik, s nyilván éberebben, mint azelőtt, midőn inkább diszelegtek a paloták előtt messze viritó széles bugyogóban s lábukon a hófehér guêtrerel.

A café-Richebe tértem, mely a boulevard des Italiens kávéház-restaurantjainak egyik előbbkelője. Minden asztal mellett hangos csoportok, nagyokat hadonázva, s fogyasztva a gyülölt német föltalálta árpalét. Goethe azt mondja: »ein echter Deutscher mag keinen Franzmann leiden, doch seine Weine trinkt er gern.« A franczia azzal tromfol vissza erre, hogy valódi franczia nem szereti a németet, de a sörét szivesen megissza. Járta azonban az égető absynth is és a cognac-kal vegyes fekete kávé, mig a szelidebbek karcsu poharaikban hosszu kanállal kavargaták a mazagrant. (Ez az arabs szó, melyet a kabiloktól tanultak el Algirban, »barnát« jelent, voltakép pedig vizzel vegyes fekete kávét értenek alatta.)

Szidták Trochut, szidták Thierst, szidtak mindent... csak enhibájukról hallgattak.

- Dodolphe fait des siens. (Dolfi, t. i. Thiers Adolf, ügyetlenkedik.) Mais on va le flanquer... elcsapjuk!

Nem a legműveltebb hangot mutatja e pórias, de különösen igazságtalan nyilatkozat, melyet a többi közül kapok ki, inkább a hangulat jellemzése végett mint azért, hogy hazai chrestomatiánkat, mely e tekintetben elég bőséges, még ezzel is gazdagitsam. Kétségen kivül vannak sokan, akik a dolgot jobban értik e zajongó malecontentusoknál: de ezek nem a café-Richeben folytatnak olcsó utszéli politikát.

Éjfél után, midőn haza értem, még vig mozgalom bizsergett a boulevardon. Utba ejtettem egy kalapkereskedést, Thénieux boltját, melyben széles karimáju panamát vettem 18 frankon. Ezt csak annak megmutatása végett emlitem, hogy ott, ahol a bomba s a tűz nem ártott: a régi párisi élet foly, ugy mint azelőtt; hogy egyáltalán Páris nem is változott, s hogy Párist eltiporni nem is lehet. Páris az igazi örök város.

Mielőtt megnyomtam a kapu-gombot, egy kis fiu kenyérből gyurt karperecczel kinált meg »pour madame«.

Képzelem, mennyi ilyen keletlen kenyeret sütnek most Párisban, hogy karpereczet, médaillont gyártsanak belőle. Tartott elém granátforgácsból rakott mozaikot is; de ennek alig van több értéke annál a puskagolyónál, melyet vékaszám árulnak még ma is a waterlooi csatatéren Brüszel mellett. A szalmából, fürészporból, korpából s egy alkatrész lisztből sült kenyér művészi átdolgozásának van némi becse, mig e granátdarabokat holmi ócska vaskályha sarkairól tördelték le s igy kerültek a piaczra.

A nap józanabb világitása mellett a romok regényessége végkép elenyész; amit a légszesz lángja, mely messziről hatott el, s a holdsugár, mely felhőfoszlányon szürődött le a commune műveleteire, még meghagyott rajtok festőinek - eltünt; akár magát a szinpadi diszletet látnók nappal. A Tuileriáknak a Szajnára nyiló legujabb szárnya végső szeme annak a láncznak, mely e pompás épületet a dicső Louvreral kapcsolja egybe: ez a legujabb része a palotának volt leginkább szétroncsolva. Nehány meggörnyedt koronás bronz girandolt éppen akkor feszegettek ki a falból... a köztársaság felügyelete alatt. A falon vörös rózsabimbókkal szegett, csipke-fodrozatu, buzavirágszin selyem kárpitozat rongyai repkedtek a reggeli szellőben. Eugeniának boudoirja, a sok közül a legkedvesebbik, ahol, mint beszélik, legszivesebben tartózkodott. A trónterem egész födetlen állt. Porfir oszlopai közül halomra dőlve öt, a legtöbbje még talpon, kormosan s megrepedezve. Csakhogy a Louvret nem gyujtották föl! Csakhogy Nôtre-Dame de la Grâce, a szépséges Venus szobra nem halt meg másodszor! Egész boldog voltam bele.

A kert összegázolt avar; egyedül a vén gesztenyefa hordott sürü lombot; a többi oldalt volt leperzselve s csupán a tulsó felén viritott. Csak a tuileria-kert verebei voltak a régiek: ezek nagyzsinatolva még most is vigan fürödtek az eldugúlt szökőkut párkányzatán. Hanem a »père moineau«, a verebek atyját nem láttam ott, Párisnak egyik legeredetibb alakját. A napnak bizonyos óráit ebben a kertben töltötte. Zsebében kenyérmorzsa, kezében nagy csomagok tele kenyérmorzsával, a kalapja szinültig tele kenyérmorzsával. A verebek a fejére, vállára, kezére rebbentek és tenyeréből ettek. »Père moineau« éhen halt, pedig jómódu ember volt. Nem birta megszokni a fürészporbul sült kenyeret s a kutyafricandeautól undorodott.

A világ legszebb terének, a Concordia-térnek látványa volt a legfájdalmasabb nekem. A tengerészeti ministerium romban; a másik, vele azonos sarok-épület, rútul megragyázva. A franczia városok szobrai még mind ott ültek a luxori obeliszk, e legdrágább drágakő körül. Strassburg szobra, a város ostroma alatt, a bubjáig volt körülrakva koszoruval, valóságos virág-barrikádokkal. Már én pusztának láttam, mint egyáltalán tisztára eltünt minden az utczákról, ami a szomoru napokra emlékeztetett. Köveznek, épitenek, tataroznak mindenfelé.

Kimentem a boulognei erdőbe. E csodaszép parknak legnagyobb része le van tarolva. Merő tönk, fák temetője. Szabadon tekinthettem át a st. cloudi magaslatokra. A mesterséges vizesés még most is csörgedez, de eltüntek a vidám virulatu cserjékkel a »jardin d'acclimatation« kecses őzikéi és antilópjai. Nyilván megették ezeket is és mindenesetre jóbbizüen, mint a »jardin des plantes« elefántjának és nilusi lovainak czombjait.

Ha már a város vesztett keveset arczulatából, maga a párisi teljesen megmaradt annak, aki volt: szivós, szorgalmas, takarékos és vig. Nehány év sokat fog helyreütni a nagy veszteségekből. S monarhikus kormánya legyen vagy köztársasági: Páris mindig meg fog maradni Európa fővárosának.

Még csak a börzébe tekintek be. Ugyan-az a kábitó zsivaj mint egyébkor. Berlin birja ugyan Francziaország milliárdjait: de azért a pénzpiacz, a bankforgalom európai központja mégis csak ide terelődött. Egy-egy kalapról sárga betűvel fekete alapon ezt olvasám le: »autrichien«, mely fölirattal azt fejezi ki a hordozója, hogy ő nem német. Természetes, hogy sok nem-osztrák német is ehhez a mentő-szerhez folyamodik az insultusok ellen. De elvégre soká nem tarthat a békés németek kizárása Párisból. A legjobb szabó Szászországból, a legjobb varga Bajorországból és Badenből kerül. A boulevard des Capucinesen az ismeretes bécsi magazin főnöke panaszkodva emlité, hogy a finom quincaillerie-munkára nem igen akad kéz. Egyik része német; másika elesett; harmadik része be van sorozva, a maradéka meg... bezárva, mert egyig communardok voltak.

A kirakatokból a bukott császári család és udvar tagjainak jó és rossz torzképei vigyorognak rám.

A félreeső falakon ismételhetlen kifejezésekben kivánnak szerencsés utazást egy-egy sánta Napoléonnak vagy bóbitás Eugeniának, mig Loulou sedani tűzpróbája oly drastikusan van magyarázva, hogy azt nem is illik elmondani s nem is lehetne más egyébütt mint Francziaországban, a hyperpolitura s a naturalismus hazájában. Ebben az utszéli művészetben annyi az erő, hogy az ember szinte sajnálja tőle. Különben Napoléonról igen keveset beszélnek s ha a birtokos osztálytól függene, tán ma híná vissza a chislehursti beteg férfiut.

Kevés van közöttük, akit névszerint ismer a világ. A szerkesztőség méhkasában az egyes méhnek nincs neve. Rajzik ide-oda; édes fuvarával a köpűbe hazarepül; amit szárnyain elhozott, azt mindennapi mézzé gyúrja-szűri, majd megint tovaszáll. Dolgozik egyre; pedig »non sibi mellificat apis«. Egy bús nap aztán csak meghal, amidőn először tudják meg róla, hogy élt, a méhkirály irván róla néhány elismerő emléksort. Jó katona volt, vitéz közlegény. Béke lengjen hamvai fölött.

A kiválóbb munkásokat ismerik a közönségben, ha nevöket rejtegetik is. De a sok balesetnek a megirói, kik a bajt nagy ritkán szerzik s csak néha költik, midőn t. i. »légből kapkodják«: homályban szolgálják a nyilvánosságot. Közöttük nincs here egy sem.

Vannak, akik az ujságiró működését inkább a pókéhoz hasonlitják: mérget szí mindenünnen, s a történelem vetéllőjével hitvány kelmévé szövi a szálakat; egymást faldossák föl, ha nem foghatnak bogárkát, melynek elmondják titkos regényét: hogyan röpült p. egy tekintélyes cserebogár a hársfának egy árnyas lombzugába, hol szerelmes találkozása esett egy kis ballerina pillangóval, vagy Szarvasbogárné ő nagyságával. A »Szarvasbogárnét« persze vagy körülirja, vagy csak kezdőbetűvel jelzi; mindenkép azonban olyan átlátszó homályba takargatja, hogy a vakdarázs is rögtön ráismer.

Aki pedig még a pókságot is sokalja tőle: egyszerűen légynek mondja az ujságirót; ha ötízben elhessegetik, hatodszor mégis csak rászáll a czukorra, a vajra s aztán amit látott, hallott: eldöngi a szomszédban. A hirlapját, melyhez tartozik, boszuból aztán elnevezik »légyvesztő-papirosnak« - pedig nem is a légynek árt vele.

Mikor esti tanácsban ülnek együtt és megbeszélik a nap eseményeit, meg azt, hogy holnap - megmaradva a méhről vett hasonlatnál - merre lesz jó kirepülni (például Budavárra, hol a kormány kaptárában sajátszerű mozgás van egy idő óta, a félhivatalos sejtekben megbarnult az átlátszó méz, a viaszkjából gyúrt csillapítgatás meg, melyet a közönség fülébe dugdosnak, hogy ne hallja meg az ágyuszót, mihelyt rásüt a napló, elolvad) - ha igy esti tanácsban látná a szerkesztőséget a t. cz. közönség, leginkább azon tünődne, milyen veszekedés van itt sokszor egy-egy kiszorult czikk miatt s milyen hévvel magyarázza mindegyik rovatvezető, hogy neki holnap a lapnak legalább is harmadára lesz szüksége ugy, hogy e számot éppen hat akkora alakban kellene kiadni, mint a mekkora alakjában akárhányszor szolgáltat a közönségnek alkalmat arra, hogy becsmérelje az ujságirót, aki nem tudja már: »kinjában mivel tömködje tele a lapot.«

Az ujságirót szidjátok mind a hányan, éppen mint az orvost és a házasságot - de még sem tudnátok ellenni nélküle. Milyen jól esett hát szivemnek, hogy Párisban a mi sokat ócsárolt mesterségünknek nem csak elismerésével találkoztam, de hódoltak is neki. Nem kényszerüségből, mint a minister: de meggyőződésből, szeretetből, izléssel és elmésen.

A főbejárat, a Porte-Rapp közelében, kapcsolatban postával és táviróval, int magához... azaz nem: riaszt el magától a sajtó pavillonja; mert »le public n'entre pas ici« - tilos a bejárás. Megszólitom ama két ur egyikét, akiknek ragyogó rézláncz lóg a nyakában és ülnek drága faragású ódon fa-széken. Ezek a huissier urak. A fiatalabbik, egy fehérhaju aggastyán, lekötelező nyájassággal kisér be a »société des gens de lettres« titkárához, Mr. Pineaudhoz, aki előtt igazoltam magam. Mig Pineaud ur, egy égő szemű s a mennyire kopaszságától telik, borzas provençale, eleget téve a bureaukratikus követeléseknek, finoman ciselált csattal diszlő, remek kötésü könyvébe igtatja barbár nevemet - valahány betü van benne, annyiszor hajlik föléje, hogy látogató jegyemről vonásról-vonásra pingálja oda lapjára: - az üzleti rész befejeztével mosolyogva nyujtja felém kezét, üdvözöl mint »cher confrèret«, leültet egy XV. Lajos korabeli zsölyébe, elém tol egy XVI. századbeli pompás müvű, vert-arany paizs reductiójáról öntött hamutartót és megkinálva egy XIX. századbeli szivarral, kecses kézmozdulattal jelenti ki, hogy ezt a házat tekintsem a magaménak, ő és társai mindenben szolgáim lesznek. Nem csoda, ha a jövendő századok X-ei közt keresem azt a korszakot, midőn a magyar ujságiróra is rávirrad az a szép nap, hogy egy Budapesten rendezendő köztárlat alkalmával viszonozhassam franczia kollegáim elbájoló szeretetreméltóságát.

Már a csarnokban tüntek szemembe a stylistikusan faragott székek és padok; incrustált oldalaival a hatalmas inga-óra tokján a roccoco ötvösség legszerencsésebb arabeszkáival; a sèvresi virágtartók; a lépcsőház festett ablakja az ujságirás jelképével; a sárgarézből öntött pikkelyes anakonda, mely apróbb ivadékaival ruhafogas gyanánt szolgál. A szőnyeges lépcső fokain délövi növények, az alsó terem ajtaján faragott kilincs, az ajtó hat koczkája művészi vésetekkel, s igy tovább. Minden darabon a kölcsönadó tulajdonos vagy az ajándékozó művész és gyáros neve bronz lapon, ezzel a bővitéssel: »hommage à la presse«.

Nagy terem, sok csöndes fülkével, ahol külön választva körmölnek a pajtások. A falon csinos keretben a tárlat-látogatás napi kimutatása, a legujabb táviratok, börze-hirek s egyéb jelentések, meghivók, szinlapok, stb. A hosszu asztalok telisded tele öt világrész ujságaival és folyó-irataival.

Teremtő Gutenberg, mennyi ujság!... S én, aki azt hittem, hogy nálunk Magyarországon terem a legtöbb hirlap! Van másutt is. Volt részem kinai és japáni, siámi és hindu lapokban. Láttam a »Yeddói Egyetértést« (ott kormánylap), a »Bangkoki Naplót« (nem apponyista), a »Kinézer Államot« (az odavaló mandarinok főközlönye), jeruzsálemi »Borsszem Jankót« (Istócziék szerint a budapesti is az), valparaisoi »Kertészgazdát«, tudományos, szépirodalmi, képes és egyéb szaklapokat, naponként 2000-nél többet. Ez aztán a casino! S azok a kicsi groomok voltak megbizva, hogy »nyelv szerint« osztályozzák ezt a papiros-kazalt. Igy történt, hogy felerészben a német, felerészben meg a muszka lapok alá kerültek a magyarok.

Irigykedve hallottam, hogy a madridi, granadai és sevillai ujságokból több jár ki Délamerikába, mint amennyi hirlapszámot nyomatnak egész Magyarországon. A spanyol sajtó főfogyasztói általán a gyarmatok. Ki gondolta volna, hogy az európai nyelvekből a spanyol van legjobban elterjedve; azután jő csak az angol, utána a franczia s végül a német szó, melyről Berlinben már azt hiszik, hogy maholnap fölveti egész Amerikát. Furcsa, hogy nem tartanak ott a némettől, bár nagyon ráijesztget Jónatán bácsira; inkább félnek a kulitól; van t. i. »kuli-kérdés«. Pedig a kuli is kinézer tán? Ha csak az az értesités nem lohasztotta le a oczeánon-tuli groszdeutschok vérmességét, melyet az Egyesült-Államok követe Németországban: Bayard Taylor, a gyöngéd költő s éles diplomata, küldött haza róluk, mely szerint... de hiszen szövetséges társunk. Csitt!

Vergődve a hirlap-tengerben, kábultan állok ott s kinos aléltságban nézem: mennyi mondanivalója van mindennap az ujságirók nemzetségének s mennyit vesz be az öt világrész kiváncsisága. Az első nehéz benyomás után, elszorult szivem fenekéről apránkint mégis csak fölszinre vergődik legyőzhetetlen hazafiságom s édes elégtétellel olvasom a »Zagyvaháti Messzelátóban«, hogy a jeles képzettségü kevermesi Nyaláb Ignácz mucsa-szalóki patikárus ur eljegyezte magának a szintén odavaló halimbóczi Limbóczi Gábor urnak bájos és művelt lelkű leányát, Arankát. S mert éppen e pillanatban kondulnak össze az angol harangöntők harangjai, áldásomat én is ráadom a két fiatal sziv boldog szövetségére.

Keserűséggel töltött el, hogy az ország leghatalmasabb irodalmi és kiadó társulatai: »Athenaeum« és »Franklin« egyetlen egy lapjukkal sem voltak képviselve. Annál több joggal játszhatott első szerepet a »Budapest« czimű képes napilap. De volt gondom rá, hogy ujságiró társaim kezébe ne kerüljön. Pedig ezeknek nagyon megtetszett a Rózsa Pista akasztása, mint »magyar speczialitás.« Ahol csak értem, összegyűrtem ezt a szétkent szilvaizt illusztrácziókép áruló lapocskát s a fennálló szabályok ellenére a »halotti kamrába« dobáltam. (Igy hijják azt a homályos kalitot, melyből a párisi »rongyszedő részvénytársaság« óriási szekerei minden este hurczolják el a kétnapos ujságlapokat.)

Legzajosabb az amerikai zsurnaliszta. Mint a földgömb a maga légkörében mozog, ugy forog az én yankee komám is abban a szabadságos légben, melyet onnan tulról hozott magával. Előbb megütközve rajta, hogy a kalapját sohsem veszi le, de a kabátját igen: csakhamar hasonlókép cselekszünk mi többiek is. Jólesik födött fejjel s ingujjban irni. De mert olyan szépen fütyülni, oly messzire köpni s oly harsányan beszélni nem tud egyikünk sem mint ő, beértük az egyszerü fogcsikargatással s avval a szerény kivánsággal, bár a Franklin Benjamin villámháritója által meg nem akadályozott chicagói menydörgős ménkü csapna bele a lármás legényibe.

Mint hazáján kivül az orosz mindenütt, a muszka ujságiró itt is a legfinomabb modoru s az idegenek közt is legjobban birja a franczia nyelvet, mellyel leginkább a latin fajnak spanyol ága küzködik. Mintha nem is tartaná elég méltónak teljesen elsajátitani.

- Lássa uram, mondá nekem senor Ricardo Uhagan, aki egy vén spanyol republikánus, Castelar Emil őszinte ellensége és a tököt salátának eszi; lássa uram: a római nyelv halála óta csak egy az élő gyermeke, a spanyol. Az olasz és franczia csupán fogadott lányai, édes lánya egyedül a spanyol.

A német kollegák egyszer-másszor nagyon kezdtek ágaskodni, mikor fejükbe szállt a német Bismarck és a franczia sauterne. Egy kis Hödellel azonban ugy letégláztuk őket, hogy legott visszaestek az ősi liberális liberálizmusba és huzták a kozmopolitaság öreg harangját.

A pavillon első emeletén van a nagy elfogadó terem. Vetélkedik bármely Croesus salonjával. A falait gobelin takarja, a fülkéiben Carpeaux s Pradier művei eredetiben és kitünő másolatban, váltakozva Meissonier, Rousseau, Boulanger, Dubuffe és egyéb mesterek vásznaival. Virág, tükör, márvány, ahová tekintünk. Barbedienne bronzaitól nem tud aludni az ember. A sarokban egy java Érard; elszórva a teremben fejedelmi butorzat, hogy szinte ökölre szoritom a kezemet, látva azt a philadelphiai confrátert, aki egy selyem virágokkal s bársony madarakkal csodásan hímzett zsölyében hemperegve: cigaretteje hamvát oly tanult hanyagsággal veri le, hogy sziporkástul a művészi szövetre permetez. A köpőláda itt is olyan szép, hogy bizony kár volna ezt a bájos fayence edényt elronditani. Mire való az ember lába alatt a persa szőnyeg? Annak a flóráját öntözgeti hát Amerikának mindenekben szabados fia.

A nagy salonból apró hűselőbe, öltözőbe s különféle kényelmi helyekre jutunk. A mosakodóban halmazával mindenféle jószagu szappan, viz, olaj, pomádé. Ezekkel a franczia illatszűrők kedveskednek a sajtó lovagjainak. Ha nem volt volna istenkáromlás: a violette de Parme bűvös vizéből, Pineaud urnak ebből a világraszóló parfumjéből akár zuhanyozhattuk volna magunkat; s akkor aztán bátran ellakhatnánk egy álló esztendeig is akár a szerecsen-utczai Simonyi-féle házban is - nem fogna ki rajtunk. A mi jószaguságunk még mindig leillatozná azt a mefitikus környéket.

Ez Mr. Catelain, aki az elhanyatlott Frères provençaux, a hatalmas Bignon, Chevet, Catel és Véfour összes dicsőségét magában egyesítve: finom konyhájának kisértő párázatában, mint holmi diadal-felhőben állva, emeli magasra legyőzhetetlen főzőkanál-sceptrumát, a másik kezében meg az ő halhatatlan casseroleját, a legellenállhatatlanabb réz sisakot. Üdv neked Catelain és szerencse! Kiszolgáló Hébéidnek meg szerelmünket.

Mr. Catelain t. i. az a derék férfiu, aki az ő 15 frkos reggelijét 4 frankjával méri a sajtónak, hegyébe egy üveg vieux Pommeryvel. Mig a többi remeklő művész és nemes iparos kölcsön adott szép tárgyai mellé kőbe vési azt, hogy: »hommage à la presse« - ez a koszoruzni való nagy polgár ezt kiáltja: »homard à la presse!« Győzzön a jobb! - és győz is. Ebben a kedvezményben az ujságiró nem csak a maga személyére részesül, de hozhat még magával négy vendéget, kinek sovány 4 frankja szintén kövér 15 számba megyen.

A két Hébe: mademoiselle Margot és senorita Pepa. Amaz a Loire szőke gyermeke, ez a Tajo barna szülötte. Az beafsteaket hord föl puffancs-burgonyával, kifejtett zöldbabot holsteini vajjal, rózsaszín retket s kenyér-léczet - emez kollegiális művész-ujjaival szerkeszt nekünk salátát, öntvén bele az ős reczipe szerint olajat mint a tékozló, hintvén bele sót mint a bölcs és csepegtetvén a lombos levelekre fukar kézzel két gyűszűnyi eczetet. Aztán meghabarja szenvedéllyel s kigyuló arcczal tolja elénk; majd kegyetlen furóval kicsavarja a bordeauxinak dugó-fejét, s mikor kihúzza olyat czuppant éppen mint a csók; s mikor a pohárba bugyogtatja a bort, ez ugy zeng, mint egy granadai szerelmes madrigal.

Ez a János pap világa tart reggeli 11-től déli 2 óráig. Mikor elkondul - Catelain ur kioltja a tüzeit, fogja az ő serpenyőit és jár. Mindennek vége, a varázslat szétfoszlott. Csak Margot és Pepa kisasszonyok maradtak meg belőle, kik egy sarokban ülve, okos mosollyal pengetik fehér kötényükbe a »gros sous«-t, a három órai keresményt, mely van akkora, mint a Catelain garçonjainak nyeresége összesen, ott a boulevardi nagy restaurantban. Mert hát mi zsurnaliszták, ha 4 frankért bőven megreggeliztünk, nagylelküen megtoldjuk 1 frankkal. S mi egy frank ahhoz a költeményhez képest, melyre Margot és Pepa érdemesek?

A »Pavillon de la presse« nagy terme szinhelye a legérdekesb előadásoknak is. Minden művész és bűvész a sajtónak juttatja tehetsége és tudománya »primeur«-jeit. Ezen a zongorán játszott Rubinstein - Liszt hallgatása mellett. E zongora előtt énekeltek világhirű dalművészek, akiknek neve nem jut eszembe s hegedűlt magyar dalokat M. Reményi, »Austria császárjának első hegedűse«, mint a névjegyén olvasható, hiányos kiséret s udvarias taps mellett. Itt csevegtek tudományos kérdésekről Laferté, St. Sylvain s még néhány kitünő conférencier. Itt adott büvészi előadásokat le chevalier de Caseneuve.

Fölvilágosodott korunkban, midőn Edison minden héten egy-egy ujabb csoda-találmánnyal ejt ámulatba: azt hinné az ember, hogy a szemfényvesztés mestersége nem von már. Talán csak annál inkább. A megfoghatatlanság, ha utóbb együgyü fogásnak mutatkozik is, nagyobb feszültségben tart, mint amekkora elégtételünkre szolgál a megfejtett problema. Caseneuve lovag azonban, ki a »világ képviselőit« üdvözlé bennünk, nem élt vissza e gyarlóságunkkal. Amint egy minden fizikai törvénytől elrugaszkodott kóklerséget bemutatott: nyomban rá meg is magyarázta, választékos francziasággal, elmésen, előadását nem is »készült« élczekkel, de oly ügyes ötletekkel fűszerezve, melyek csakis a helyzet s a véletlen gyujtására sziporkáztak föl, ugy hogy csevegése érdekesebb volt csodatevéseinél. Ezeknek becsét meg azzal emelte, hogy - minden érdekességüktől megfosztotta: lerántotta róluk az álarczot. A szinfalak mögé engedett pillantanunk. Kemény gúzsba kötött kezeit, békóba vert lábait, falhoz vasalt nyakát szemünk láttára húzta ki a szoros kapcsokbul; a hazajáró széllel bélelt lelkek sípját megfújta, dobját megpörgeté, gitárját megzörgeté s aztán egyszerre megint visszadugta kezét, lábát, nyakát, hátát a bilincsekbe - ő tudja hogyan. Nem volt azokon egy meglazult öltés, egy meglódult szeg sem. Ugy magyarázta meg káprázatos ördöngösségeit, hogy amidőn az álarcz leesett, alatta - uj álarcz volt. Ez az igazi szemfényvesztés.

Amiket Caseneuve lovag még ezen fölül mutogatott: tüneményes emlékező tehetségnek a próbái voltak. Minden nemzetiségbelit fölszólitott, mondjon neki hazája történetéből egy évszámot, melyhez valamely nagyobb esemény fűződik hozzá. S igy az orosznál kitalálta a pultavai, a svédnél a fehérhegyi csatát; az olasznál Dante, a németnél Luther halála napját; a spanyolnál az örökösödési háborut; az angolnál a lőporos összeesküvést, stb. Hanem nálam bezzeg fölsült. Kérdezem tőle 1846 augusztus 6-át. Mi nagy dolog esett akkor meg Magyarországon?... Csak gondolkozik, csak dörzsöli a homlokát a chevalier - nem süthet ki semmi nevezetes dátumot. Pedig akkor született Acsádi Ignácz! Midőn ezt a nevet emlitettem előtte, a lovag ur megsemmisülve meredt rám, s aztán szégyenkezve visszavonult.

A nagy teremben a telefon járta, a kisebbikben a fonograf, akkor még mind a kettő szintén primeur. Az elsőn Versailleslal beszéltünk. Az ottani elektród (helyesebben drót) végén ült egy ur, az innensőn meg egy szép asszony. Mulatságos volt hallgatni a versaillesi telefonos gavallér bókjait, melyeket a szó szoros értelmében a kecses nő fülébe sugott. Hogy megtudtuk mi is, a bájos asszony közlékenységének köszönhettük. Madame visszakaczagva válaszát, azt mondá: mily szerencse, hogy a mellette álló férj nem hallja »fleurette«-jeit. Mily szerencsétlenség támadhatna belőle, ha most távol tőle, Versaillesben hallaná neje »propos«-jait, melyeket egy láthatatlansága miatt csak annál érdekesebb idegen urnak üzenget.

Mikor rám került a sor: figyelmeztettem, hogy idegen nyelven fogok szólani hozzá; legyen szives ismételni mondásomat: En garde!... (Még akkor nem hallóztunk.) Figyeljen uram! »Régi-dicső-ségünk-hol-késel-az-éji-homály-ban«. Szépen utánam tagolta: »Régi-diszőgé-sé- (itt kissé megakadt, de ismétlésemre csakhamar szabatosan ejtette ki hogy: »dicsőségünk«) -ol-késel-haz-héji-omályban«. - »Éljen!« - »Héljen!«... »Merci; ma langue est tout à fait écorchée«, válaszola magyarnyelv-ellenes franczia ellennyelvesem.

A telefon mutogatója: egy szép, deli fiatal ur, aki környezőivel felváltva folyékonyan társalgott négy idiomán: francziául, angolul, németül és olaszul - egyszerre csak magyarul fordul hozzám:

- A legerősebb próbára ön tette találmányunkat. Az apparatus ma beszél először magyarul, mióta a világon van.

Mert inkább lettem volna hajlandó Edison egy ismeretlen találmányának, talán a telepasilogographonnak betudni ezt a meglepetést, mint annak, hogy kerül amerikai ember, aki magyarul beszél. De ez az ur csakugyan csöppentett magyar, még pedig erdélyi születésü, s tán nem veszi zokul, hogy az ő dicséretére s a magam igazolására kiirom őt az ujságba. Neve: Mr. Puskás.

Aztán a szomszéd szobába mentünk, hol a fonograf működött. A nyájas magyarázó egymás után szólitott föl bennünket: beszéljünk avagy énekeljünk bele a tölcsérbe. Egy német kisasszonynak soká nem jutott eszébe, mit bocsásson bele, s vékonyka hangján addig nevetett, mig a korong leforgott. Mekkora volt a kaczagás, midőn második csavargatásra a fonograf még vékonyabb szavu, de szakasztott mását szolgáltatá a szőke hölgy apró nevetésinek. A garaton lehullott hangszemeket nagyon apróra találta megőrölni ez az ördöngős szó-dara.

Most én vagyok a soron. Hazafiasan beleszónokolom a hymnus első versszakát és tetejébe a Rákóczi bekezdő ütemeit. Aztán hallgatóztunk. A gép szabatosan és magyarán kideklamálja a fohászt és kizenditi az induló elejét. Csakhogy sajátszerü hangon: mintha valami hasbeszélő ismételné gyereksíp hangon, vagy mintha - ad instar szinházi látcső - egy hallcső objectivumán át érné fülünket.

Lefejtvén a staniol-lemezt a hengerről, mstr. Morton óvatosan összecsavargatja s a kezembe adja: vigyem haza, tegyem el; 1978-ban milyen mulatsága lesz az én unokáimnak, ha a lemezt rátekerve a hengerre és hajtva, hallani fogják az ő dédapjuk hogyan énekelte a Rákóczi-marsot ezelőtt száz esztendővel. Mert még akkor naiv lelkesedéssel köszöntöttük ezt a csodatalálmányt. Ma, a telefont legalább, nincs aki a szive mélyéből ne átkozná.

A Trocadero-palota 100 méter magasságra emelkedik a Szajna fölé. A fölszállitó gép egyszerre 60 nézőt ragad magával a toronyba. Naponkint ezeren meg ezeren siettek, hogy erős alapot érezve a talpuk alatt, mégis a franczia főváros legkiválóbb pontjáról nézhessenek szét. (Persze, az Eiffel előtti korszakról van szó.)

Az adott jelre a nagy páholyt, vagy kalitot, valami bűvölet lenditi föl, s alig egy percz alatt utasait a torony csucsába emeli. Semmi kellemetlen ingás nem zavarja a fölszállást. A készülék simán siklik a vezér-oszlopok közt. Nincs annál érdekesebb, mint az emelkedés alatt onnan felülről kisérni e páholy utazását.

A tátongó ür fenekén akkora a sötétség mint egy bánya-kutban. Zavaros hangok elmosódva jutnak el hozzánk. A zaj mindinkább közeledik; a fenék megmozdul; fekete és fehér pontok tünnek föl, melyeket csak futólag világit meg a kétes félhomály. Ebből a derengésből hirtelen egy csomó emberi fej merül fel. A fejek ördögi sebességgel emelkednek. Mintha az a kút szemlátomást koponyával telnék meg. A kalit mindközelebb ér s a fölülről beáramló napfényben, mely világát e mérhetetlennek látszó üregbe bocsátja, legott szétfoszlik e látomány. A kút már most csak nehány métert mutat. Végre a páholy egészen elfödi a mélységet. Fölért a terrász szinvonalára. Mikor ismét alámerül, a benyomás épp oly széditő. A kalit gyorsan hanyatlik alá a mélybe, mig végkép eltűn a kút homályában.

Pompás kilátás nyilik a Trocadero tornyának csucsáról. A szem tiz mértföldnyi terület fölött uralkodik; s az a távolság, melyben csak tétova körvonalakat bir megkülönböztetni, több a negyven mértföldnél, mely ugy szólván még mind Páris környékéhez tartozik. Megértjük e távolsági különbségeket, melyek iránt a kanyargó vasut vagy a »mouche« (kicsi szajnai gőzhajó) nem enged tisztába jutnunk. Számot adhatok magamnak az egyenes, a közvetlen irányról. Magas ponton állok. A szem el van bájolva, de nincs megbabonázva, mint a léghajóban. Nem érzem ez optikának azt a sajátos csalódásait, melyektől a 600 méternyi magasban fogódik el a szemem. Szép, elragadó, amit látok, de meg nem igéz. A tárgyaknak nincs meg az a csodás szine, mely mámorba ejti a lelket. S aztán az egész látvány nem is uj. Széditő magasban is mindig a földön érzem magam.

Mennyire máskép a léghajóban, hol az érzés teljesen uj. A végtelenben vagyok, s elszigetelve uszom ég és föld között.

A Trocadero fölszállitója csak arányaival különbözik elődeitől. 1867-ben a közönség 26 méterre szállt föl; 1873-ban, a bécsi köztárlaton már 36-ra. A mostani »ascenseur« 62 méternél magasbra röpit.

A szállitó szerkezet működése egyszerü. A szivócső függőlegesen van egy gödörbe bocsátva. A kalit, mely a cső végéhez van rögzitve, a földszinnel egy vonalon áll. A sajtolt viz a verembe szakad; a csövet maga előtt hajtja s már most a kalit, kénytelen lévén a nyomásnak engedni, a szilárd száron fölfelé tolul. (A nagyobb fogadók liftjének typusa.)

Mikor a szivó-cső (piston) a pályája végére jutott: a leszállitásra nézve elég elzárni tőle a vizet s megnyitni az üresitő csapot. A folyadék, melyet a buvár-cső visszatorlaszt, most kiszökken s a rendszer az ő kiinduló pontjához tér vissza. Fölszálltában a kalitot öntött vas eresztékben mozgó oszlop kormányozza. A leszállás pillanatában, a szivó alá szorult viz önként csökkenti a kalit sülyedését. De ez nem elég arra, hogy a mozgás még fölöttébb gyors ne legyen. Ez okból a kalit két ellensulyhoz van csatolva, melyek a támasztó oszlopon belől vannak elhelyezve. Mikor a szállitó emelkedik, az ellensulyhordozó csigákat az érczoszlopok csucsán látjuk forogni. A nehéz súlyok föl-alá utaznak ez oszlopok bensejében. Mikor a kalit alászáll, az ellensuly emelkedik, s ekként szabályozza a leszállás sebességét.

A Trocadero szivó-csöve 35 cm. átmérőjü és 73 m. magas. Ez a nevezetes készülék 18-szorosan egyesitett oszlop-csőbül áll. Ez óriás piston sulya 25,000 kgr., s a föld szinétől a torony csucsáig ér. Hasonló hosszuságu kutat kellett ásni, hogy legyen neki hova visszahuzódni. A kút mélyének átmérője 64 m. 90 cm. Burokja vascsövezet, s van még egy hengere, mely a szivócső tokja gyanánt szolgál. Mármost: a 64 m. mélységet a földben hozzáadván a 62 m. hosszuságu oszlopokhoz a föld felett, a szerkezet magassága több a 120 méternél. A kalitja 5000 kgr. Az ellensuly 1000-1000 kgr.

A szállitó egyes alkatrészeinek ellenállási képessége egy bizottság tüzetes tanulmányának és ellenőrzésének volt tárgya. A szivó-csőre nézve megejtett vizsgálatból kitünt, hogy képessége a végzett sülyesztési és emelési munkához ugy viszonylik, mint 30:1. E megnyugtató adat következtében aztán bátran mászkálhatunk rajta föl s alá. Huszonkilenczszer annyit birt meg, mint amennyire vállalkozik.

A víz, mely a kút fenekére érve tolja a pistont, a magas belvedere medenczéiből omlik alá. A belvedere medenczéje 75 méternyire van a kiömlési pont felett. A lecsapolással elért sulycsökkenés a víz nyomását mintegy 3 méterre szállitja alább.

A 30 lóerejü gőzgép a pinczében működik és hat szivattyut hajt, melyek óránkint 60 köbméter vizet kergetnek föl a torony legtetejébe. A medencze vizeit csövek vezérlik a fölszállitó gép pistonja alá.

Egy szétosztó szerkezet, mely drót-kötéllel van a kalithoz erősitve, a vizet tetszés szerint hozhatja mozgásba; ez szolgáltatja a kalauz kezébe azt a lehetőséget, hogy a felszállást a szükséghez képest szabályozhatja. Egy ut 6 köbméter vizet fogyaszt. Az egész alkotmányra, belefoglalva a gépeket és a csatornázatot, 300,000 kgr. érczet használtak föl.

Az ascenseurnek nem köll ugy tartania a széltől, mint a ballonnak; járhat minden időben. Párisban (1867) és Bécsben (1873) öt-ötszázezer embert röpitett a tárlati palota tetejére. Hogy a mostani kiállitáson hányat emelt már és fog még emelni a Trocadero tornyába, még eddig tudva nem lehet; de az összevető számitásokból már most is kiderül annyi, hogy nemcsak absolute, de aránylag is több személyt, mint a két elődje.

De mi az a trocaderói kapaszkodó ahhoz a nagy gömbhöz képest, mely ott reng vele szemben, 540 méterrel magasabban, sokszor ködbe veszve, vagy felhők között bujkálva, mint valami hirtelen leesett, fénytelen hold.

Már nehány állomáson Páris előtt pillantottam meg a nyárhő párázataitól barna-pirosan izzó esti égben koválygó csodát. Mentől közelebb értük a modern világ Mekkáját, ez ismeretlen csillagzatnak a vörhenyes gőzben elfolyó körvonalai annál világosabbra váltak.

Ez hát az a »ballon captif«, a rab léghajó, a roppant madár! A lábára kötött madzag aczélszálakból font karvastagságu eltéphetetlen kötél.

E kolosszus mindenünnen látható, midőn hol fekete silhouetteben mutatkozik, hol naptól sütött széles pofáját forditja felénk. Mint mérhetetlen nagyságu szörnyeteg lebeg Páris fölött. Csodás látomány, mely hol megcsillan, hol kialszik s elfogja a világosságot. Mikor az idő borultas és köd kavarog a házak fölött, ez a léghajó-rém nehéz árnyék gyanánt emelkedik a fakó homályba. Mintha valamely más világba költözött volna. Csak ha figyelemmel tekintünk föl, vesszük észre az ürben szálló kerek felhőt. A nagy fekete kúp apránkint lebocsátkozik a föllegtáborbul. Akár valami székesegyház lebegne alá a földre. Aztán büszkén odabillen a Tuileriák vén palotája elé. A roppant teke fönséggel hajol ide-oda, mintha köszöntené a multat, mig végre a leégett palota-rész romjai mellé tér pihenni.

Ez a nagy gömb a nap leáldozása előtt fejezi be utazásait. Lehanyatlik az alkonnyal és nem emelkedik fel többé. Miért? Pedig magasztos látvány volna letekinteni hajójábul, midőn a hold mereng át az éjfelen s kékes fehér világában megszellemül a föld. Éjjel az ő ezüstös vértje kékes fényben ragyogna le a bús, tompa sötétbe, s az apró csillagok millió-számra küldenék feléje titokzatos ragyogásukat, boldog köszöntésüket. Vagy ha nem süt a hold s nem szikrázik a csillag-tábor s alatta nem hömpölyög a sulyos pára: milyen lehet onnan lepillantani, midőn alant, 1800 lábnyi mélyben gyulnak ki a nagy város csillagai, az ezer meg ezer láng, az ujabb utczaszerek villamos lámpásai s a Szajna vizében fodrozódó arany és ezüst csíkok?

A párisiak nehéz szivvel fognak megválni e léghajótól, mely szinte hozzátartozik már a város arczulatához.

Eleinte a Mars-mezejére tervezték, de hely szűke miatt a Tuileriák udvarát engedték át neki. Valóban, nem veszitett a cserén. Furcsa találkozása a véletlennek, hogy csak nehány méternyire telepedett meg attól kerttől, hol 1783-ban Charles és Robert fujtatták fel a gömbüket könennyel.

Soha léghajónak nem mertek adni akkora térfogatot, mint amekkora jutott a mostaninak. A »Géant« csak 6000 köbméteres volt, az »Aigle« már 14,000, s Mr. Giffard első ballon-captifje (az 1867-ki tárlaton) 5000. Az 1876-ki ballon 25,000 köbméter - eddigelé példátlan térfogás. Átmérője 36, magassága 55 m. s igy 10 méterrel haladja túl a »diadal-iv« (Arc de Triomphe) koronáját.

Az 1867-ki ballon captif csak 12 utast vihetett magával, nem emelkedett följebb 250 méternél. A mostani 50-et fogadhat magába s 1600 méter magasba hág. Mr. Giffard tapasztalása és alapossága magyarázza meg ezt a merész müvet.

Mindenek előtt gázmentes szövetet köllött szereznie - a közönséges gömb nehány nap mulva ismét lelohad - s aztán könnyű, de mindamellett elég erős szövetet, hogy megdaczoljon az időjárásnak rongáló karmával és fogával. A Giffard ur szövete egymás fölé rakott számos rétegből áll, melyeknek rendje, belülről kifelé, a következő: 1-ső réteg mousselin; 2-ik kaucsuk; 3-ik gyolcs; 4-ik ismét kaucsuk; 5-ik még egy finom gyolcsréteg; 6-ik vulkanizált kaucsuk; 7-ik lenolajba avatott és ólom tajttal bemázolt mousselin. Az egész még ezenkivül zinkkel is be van futtatva. Tudvalevőkép a fehér az, mely a legkevesebb meleget szivja magába, és Giffard urnak gondja volt rá, hogy ezen a roppant felületen a legcsekélyebbre szoritsa le a benapositást (insolatio). Öt hónapon át éjjel-nappal folytatott szakadatlan munkába került e szövetnek meggyártása. Elfogyott hozzá kaucsukkal bevont gyolcs 8000 négyszögméter s ugyanannyi nanszuk.

A háló, mely a ballont befoglalja, 11 mm. átméretü kötélből van fonva. Az ilyen vastagságu kötélből nem lehetett bogozott (csimbókos) hálót vetni a gömbre, mert minden-egy csomó tojásnyi lett volna rajta s lankasztotta, sőt, a szövettel való folytonos surlódás következtében, ki is lyukasztotta volna a tekét. Tehát csak egyszerüen keresztbe fonták, s ott, ahol szegi egymást a kötél négy ága, a surlódás megakadályozása végett bőrdarabokat csusztattak közbe, melyek a kötélszálak átbocsátására gomblyukforma nyilással vannak ellátva. Ez bizony keserves munka lehetett. A kötél hossza 26,000 m. A hálón 52,000 horog van. A gomblyuk száma 108,000.

A háló, mely már most teljesen beboritja a gömböt, alant erős fékek sorozatában végződik. Ezeket egy nagy aczél gyürühöz lehet hozzákapcsolni, mely 100,000 kgr. erőnek bir ellenállni. Ez az aczél gyürü egy másikba van beleakasztva, melyet Giffard ur mélyebben alkalmazott; erre meg a hajókötél végei vannak rácsavarva.

A fa-hajó 18 m. körfogatu erkély. Átmérője 6 m. Maga az erkély 1 m. széles. Kettős fenekében mind azokat a dolgokat helyezték el, melyekre a szokásos felszállásoknál szükség van. A közepén ürességet hagytak, melyen a hajófogó nagy kábel megy keresztül.

E fogó-kötél furcsa valami. Átmérője az egyik végén 65, a másikon 85 mm., hossza 600 m., melyet a feszités 66 m.-rel nyújt meg. Hogy legvékonyabb részében ketté lehessen szakitani, oda 25,000 kgrmnyi erő szükséges. Ez négyszerese annak a feszitésnek, melyet a fölszállás alatt meg kell birnia. Legvastagabb részében 50,000 kgrmnyi feszitésnek van kitéve. Maga a kábel vas rugókból szerkesztett nehezéknek (dynamometer) segitségével az aczél hálóba eresztett hatalmas gyűrüre van rákapcsolva.

A kábel, midőn e rugókat meghúzza, egy óralap mutatóit forgatja; e mutatók állásából a kábel feszülését könnyen és szabatosan lehet kiszámitani.

Ime a léghajó különféle részeinek sulya: szövet és szelepek 5,300 kgr.; háló 3,300; fék, gyürű, kapocs, nehezék stb. 3,650; hajó és kötél 1600. A veszteg anyag teljes sulya e szerint: 13,850 kgr. Ehhez járul a légbe emelkedő kábel: 2,500 kgr.; a felszállitó erő fölöslege az 5000 kgramos kábellal 25,000 kgr.; 50 utas és két léghajós 3,300; lenditő homokzsák, horgony stb. 3,150. A fölszálló erő teljes összege tehát 25,000 kgr.

A gömböt vas forgácsra bocsátott kénsavból fejlesztett könennyel nehány nap alatt dagasztották meg. Kellett hozzá 190,000 kgr. kénsav és 80,000 kgr. vas.

A ballon captifot 8 hatalmas kábel rögziti a Tuileriák udvarához. A hajó a talajjal egy szinvonalon, kerek mélyedés fölött áll, melynek aljára amfiteatrális lépcsőzeten lehet bejutni. A nagy vájulat közepében széles aczél motolla van alkalmazva, mely könnyen hajlik minden irány felé. A leszálló gömb kábeljét ez a motolla szedi föl, miután egy 60 m. hosszuságu alaguton haladt át, melyet szintén a Tuileriák udvarában ástak. Ez üregből kiérve, az oszlopos vas henger köré csavarodik, mely a fölszerelés egyik nevezetes részlete. A le- és föltekerőzés mind a két irányban kényelmesen ejthető meg.

A henger mögött két öblös gőz-kazán zúg; előtte két gőz-gép. A kezelés egyszerű. A kerék lassan forog s a kábel a hengerre rágombolyodik. A gömböt 300 ló ereje húzza le. Ha pedig föl akarják ereszteni, egy könnyed nyomintással megforditják a gőz-szelepet. A lebonyolódás sebessége máskép nem is volna egyenletes és a lenditő erő alatt progressziókban növekednék.

A visszaforgás a gőzgép furkóit ellen-ütésekkel működteti - azaz nem kapnak többé gőzt, hanem levegő tolul rájok, melyet az egyik oldalon magába sziv, a másikon meg kifú a szerkezet. Az összesajtolt lég csökkenti a mozgást és szabályozza a forgást. A visszahajtott levegő egy oldalnyilásos csőbe menekszik. A kifelé szolgáló nyilások számát tetszés szerint lehet megszaporitani és következéskép több vagy kevesebb idő alatt bocsátván ki rajtok a levegőt, a mozgást igazgatni csekélység. Az emelkedés valamely perczében tehát a gépész teljesen megakaszthatja a lég kiáramlását s vele a kötél lebonyolodását. A forgó henger, egyszerű készülék hozzájárultával, mindelőbbre való haladtában a kifelé szolgáló nyilásokat bezárja. A levegő többé ki nem szabadulhat. Összesajtoltatván, a furkó nem mozog a csőben s megállitja a motollát. A kábel tehát mindinkább hanyatló sebességgel gombolyodik le s zerón van, midőn utjának legmagasára ér. Igy kerülhető ki a durva lökés, melynek ismétlődése csakhamar megrongálná a sodrony-kötelet.

Ezekből világos, mily könnyű szerrel szabályozható a ballon. A gépész 1700 m. távolságban kormányozza ez óriási tömeget, ezt a nagy légi hajót. A ballon-captif, melynek felülete 4000 kbm., projectióban 1000 négyszögölnyi területet enged át a szél erejének. Szép kis vitorla!

A mélységet egy járókával hidalják át, mely a hajó ajtajához vezet. Akár a tengeri gőzösök repülő hidján járnánk.

- Complet! Teljes számmal vagyunk! kiáltja Mr. Godard, a katexochen léghajós. A gőzgép hosszat sivít, a hajó megrendül, a kábel kezd legöngyölödni.

Az 1867-iki ballonban az embert földi kötelék bilincselte le. Az illusio lehetetlen volt. Ez a gömb azonban hánykodás nélkül száll föl. Az emelkedés ereje roppant. Szinte azt hinném, elszakadt a kábel, annyira szabadon száll a gömb.

A föld uj szinben tünik föl. Nem a turista ismeretes érzése fog el, ki apránként jutott fel a hegy tetejére. Itt az emelkedés hirtelen történik s a szem nem látja maga mellett a szomszéd csúcsokat, melyekhez magát hozzámérheti. Nehány percz alatt 600 méternyire uszom a sík fölött. Előttem csak az erkély párkánya. Köröskörül semmi... az ür! A hatás leirhatatlan.

Midőn elindultunk, a föld sülyedni látszott; ami itt veszteg, az csupán a hajó. A határ meghomorodik s az ég-alja fölfelé hajlitja széleit. Az a nagy teke, melyen születtünk, feneketlen mélységbe vesz. Mintha valami sülyesztőn merülne alá. A léghajó sulyegyenben van felfüggesztve s ugy lebeg mint tutaj a folyamon, vagy mint az utmutató vagy veszélyháritó piros vas-hólyag (boy) az oczeán kavargó örvénye fölött.

Mind magasabbra! Semper altius! Mily édes és tiszta itt a levegő! Tüdőm, keblem, lelkem kitágul. S ez az ünnepi csend! Az alant izzadó emberiség zajos küzdelme, a fájdalom s harag kiáltásai lágy zsongás gyanánt érik fülemet. Csak egy pillanatig hallottam víg csicsergést. Nem tudom, alattam a Tuileriák kertjében játszó gyermek sikongása, vagy a mellettem elvillanó fecskének füttye volt-é.

Szédületnek nyoma sincs. Nem is veszem észre, hogy repülök. A gömb oda van szögezve a semmibe. Csak a föld marad el alattam. Ó, ha el találna most szakadni a kötél s Verne nyomán »fölesnénk« a holdra!... S minden sajnálat nélkül hagyom el a vén földet. Nyilván azért, mert jól tudom, hogy ismét lekerülök a siralom völgyébe, melyben élni végre is olyan édes.

Mint a meredeken legördülő szikla, ha egyszerre támasztó pontot lel: a föld is hirtelen áll meg a maga lezuhantában. A kábel az ő utjának végire ért. A gömb megremeg a határtalanban. Csodás látvány tárul elém. A föld összezsugorodott. Mintha egy messzelátónak a megforditott, tágabb végén át nézném. Párist akár a markomba foghatnám. A nagy város relief-mappává töpörödött. Az épületek játékszerekké zsugorodtak. Az utczák sötét folyosók; a közkertek zöld bokréták; a Szajna nem szélesebb a kis ujjamnál; a hidak, mintha fehér czukorból faragta volna ki valami Babszem Jankó. Az elyséei mezők nem nagyobbak egy látogató-jegynél. A hajó alatt fehér négyszöget veszek észre, mely zölddel van kipontozva. Ez a négyszög a szó legigazabb értelmében annak is »képrejtvény«, aki nem párisi. Megtudom, hogy a Luxembourg-palota az ő parkjával.

Hát a Palais-Royal? Ráférne egy kis tányérra. Az az optikai csalódás! S a köztárlat? Hogyan? Az a kicsi sakktábla ott? Alig birok magamhoz térni. Amarra le és emerre föl több megyén lát el a szem. Közelebb, a város köré zölden ragyogó koszoru fonódik, melybe fehér, apró pontocskák vannak elszórva: ez Versailles, Saint-Germain, Montmorency, stb. A tekintet roppant messzeség fölött uralkodik. Mindenfelől a fénynek s árnynak hullámzása. Ragyogó panoráma, káprázatos kilátás, melyet hasztalan igyekeznék lefösteni, mert minduntalan változik, felvillan és elborul.

Merőleges irányban, egész közel, tehát alattunk: a kép szinte komikussá válik. A számos nép, mely a Carousel-udvaron áthalad, mintha nyüzsgő légyraj volna egy nagy, nagy papiroson. Ha bizonyos szöglet alatt éri a nap, az ember alakja kicsi pontba szökken s árnyéka futni látszik a liliputi gömböcske után, anélkül, hogy utólérhetné. Az egész udvar lapja tele van a legfurább mozgó fekete figurákkal. Mintha kinai árnyék-babák ugrálnának a szemem alatt. A szekér és hintó szintén mulatságosan picziny, négyszög volta azonban mint nagy kalit vetődik rá az aszfaltra. A ló valami özönviz előtti mesés állathoz hasonlit. S mivel ezek a fekete képek, a nap helyzete szerint, nem egymás előtt haladnak, hanem egymás mellett: a kocsikról mind azt hinném, hogy maguktól gurulnak, s a lovakról, hogy kisérik. Különös csalódás. A fényözönből igazi árnyékvilágba nézek alá.

Amodább egy vasuti vonat mászik nagy keservesen. Ez a Marseillebe száguldó »rapide«, a szárazföld leggyorsabb vonata.

Véges voltunk az ő éles karmát vágja szivünkbe. Szent Isten!... ha az a vas-kötél most mégis eltalálna szakadni! Hej, de nagy igaza is van Bangó Jóska bácsinak, mikor azt mondja, hogy hogy aszondja: »Boldog a szántóvető ember, mert a fél lába a feődön van, a másik meg nincs messze hozzá!« Ha igazán egyenest a mennyországba találnánk beleröpülni?... Bizony, olyan érzés borzongott végig a hátamon, mely nagyon hasonlitott a félelemhez.

A leszállásra adott jel véget vet minden izgalomnak. Az aeronauta meglóbázza zászlaját. Mások is akarnak égbe szállni. A ballon meglibben, a kábel felgöngyölödik; a látomány megváltozik; a föld emelkedik; a tájképek nagy körvonalai kiélesednek. A tárgyak megnőnek s az árnyak szétfolynak. Ah, a valóságba sülyedünk vissza! A föld szine már csak 100 méternyire van alattunk. A kábel fogyton-fogy. Az épületek megint a maguk valójában mutatkoznak, a liliputi emberek apránkint tulnövik óriási árnyukat. A hajó csapong; meg kell kötözni. A horgonyok belekapaszkodnak az aczél gyűrübe. A hajó kikötött, az ajtó kinyílik s a járókán átszaladva lábunkat ismét az öreg földön vetjük meg.

Mély sóhajtással pillantok vissza a magasba s szivemet uj bánat epeszti: a végtelenbe vonzó honvágy.

Rákóczi és Bercsényi óta legerősb magyar nyomot Dudás Antal bácsi hagyott Francziaországban. Legalább ugy beszélte ezt ő maga nekünk fiúknak, akik szájtátva hallgattuk a medáliás öreg Miklós-huszárnak mesével határos elbeszéléseit, amelyekhez képest a Háry János viselt dolgai kismiskaságok. Mert amig vitézlő János bakancsos a világ végén lógatta le a bakancsát - vagy mit is beszélek! - a sarkantyús csizmáját s beérte egy arany órával, ezt is az obesterének ajándékozta: azalatt Dudás bácsi valósággal ott is járt a világ végiben, és lúdtojás nagyságú gyémántkő világa mellett vakarta meg a lovát. Nyomot pedig ugy hagyott maga után, hogy vagy háromszáz kis franczia »garzó« kölyök ríjja benne az apját, meg annyi »madmazell« a csapodár kedvesét.

Ki tudja, nyolczvan esztendő óta hány ezer fakadt abból a háromszázból! Annyi bizonyos, hogy nem egy francziát magyarul tudtam volna megszólitani, olyan igazándi jó szittya szabású képe volt; még a bajusza is olyan merészen ágaskodott. Bizonyos az is, hogy a magyar bajuszpedrő is azóta honosodott meg Francziaországban.

Az Árpádtól származhatnék Crouy-Chanel s a »Berchegny« grófokon kivül - akikben rég meghigulhatott már az utolsó magyar vércsepp is, ha volt bennök - magyar nyomra csak ritkán akadni ebben az országban. Keveset tudnak itt felőlünk, s ha ismernek is: latinul beszélő szláv fajnak vélnek. Az »Autriche-Hongrie« hirét is csak mostanában vették először, s azt hiszik róla, hogy Ausztria és Magyarhon között fekszik. Mert a mi közös konzulunk ott Passynak fő-utczáján csak a kétfejű sast mutogatja s a mi országunkat még csak névvel sem emliti. Az is igaz, hogy ez az ur telivér cseh, ki egykor sujtásos, kalpagos szolgabiró volt nálunk.

Végre a »quai Conti«-n, a bouquinistek ócska könyvei közt rábukkantam egy magyar nevű franczia regényre. Czime: »Le journal d'Ilma Szeréndy, par Mme la Ctesse Julie Batthyány. Paris, Amyot, 1861«. A hős neve »Árpúd« (sic); aki a 243 lapon át nem tud leszokni erről a fura névről, mig végre - ebben vagy a végzet sajtóhibájában-é - egyszerre, az utolsó lapon, csak meghal. Szerzője a későbbi Nixarpa Eiluj, egy jószivű orosz nő, aki demokratizálni akarta a magyar főuri köröket s fölemelni a magyar irókat, kiket estélyeire meghivott. De szándékával az eredmény épp oly ellentétben állt, mint csodálatosan szép kezeivel az ő tatár arcza. Még az sem lenditett reform-eszméjén, hogy magyarra én forditottam le egyik regényét, melyben Erős gróf csak ugy hal bele egy hihetetlen véletlenbe, mint a sajtóhibába jó Árpúd.

Mikor ilyen nyomra sem akadok: bánatosan állok oda Európa abrosza elé és onnan böngészem ki magamnak az én magyar helységeimet, s jól esik, hogy Páris közepén ott láthatom Hajdu-Böszörményt s London cityjének kellős közepében Tisza-Beőt.

A drótos tót és kupeczkedő oláh czigány mindenütt magyarnak vallja magát külföldön, valamint a pozsonyi és kassai származású »zsornaliszt« is, jóllehet a »Deutsche Zeitung«-ban vesztét hirdeti nemzetünknek. Egyikök, hogy élő példával igazoljam állitásomat, a minapában szállást keresve a Haussman-boulevardon, szóba ereszkedik a ház tulajdonosával. S amint a beszélgetés egy illő fordulatában a házi ur a szállásnéző nemzetiségére tér rá, ez büszke önérzettel mondja magát magyarnak.

Az ipse megzavarodik és azt dadogja, hogy elfelejtette anyanyelvét. (Persze sohasem is tudta.) A franczia szállásadó t. i. orientáliákkal foglalkozik s ezen a réven tanulta meg a mi nyelvünket is. Mr. Sayous már most másodmagával tud ott magyarul.

De hát ez mind kevés elégtétel volt az én szerelmes szivemnek. Folyton hajszoltam a hazai nyomokat. Mekkora volt hát örömöm, midőn a spanyol irók lakomáján egy madridi kollega ajkán egyszer csak ezt a csöppentett magyar szót hallom, hogy: »czédula«. Megilletődve kérdezem a senor barátomtól: mit jelent?

Nem voltam annyira vérmes, hogy - megelőző esetek nyomán - ezt a »czédulát« terjedelmes okirattá fujjam föl, azt bizonyitván vele, hogy megvan a magyar-spanyol nyelvrokonság, mely két idioma között nyilvánvalóképen a mór-arabs szólam szolgáltatja a kapcsot. De az atyafiság mellett szólt az is, hogy a nemes kasztiliait szintén láttam megenni a tök-káposztát s genge kukoriczát, mely pompás eledeleket a nyugati czivilizáczió nem akarja elismerni.

A mohó vágy végre sem éri be az ilyen fontos bár, de ritka fölfedezésekkel. S valóban: a közkiállitásnak kellett jönnie, hogy ráakadjanak, nem csupán a magyar nyomra, de a magyar élet, a magyar önérzet, a magyar jelentőség tudatának széles országutjára is.

Zengő hivogatással csalogat magába a csárda. Ugy hasonlit egyébként a csárdához, mint a német almanahok csikósai a valódihoz. De ott igazi czigány muzsikál, még pedig gyöngyen. Az asztalain valóságos paprikás-hús piroslik s a csaplárosné igazán tud magyarul. Az idegen megáll utjában a busan szilaj s vidáman jajgató hangokra. Eszébe jut, hogy ez az a »csárda«, melyet rajzban, szóban annyi ujság közölt vele. Betér ő is, hozat magának jégbe hűtött szőke tokajit (voltakép meleg tokajiban felolvasztott jeget) s őszinte megilletődéssel, majd bámulva, később őszinte lelkesedéssel szürcsöli magába a kétes tokaji mellé a tüzes, édes nótákat. A pörköltet s gulyásost, melyet a szünetekben hozat, meggyőződéssel eszi s jóizűnek is vallja.

Magától értetődik, hogy a magyar szótul csak ugy recseg az a kis alkotmány. Akik fiai a hazának, ide térnek be, s nem csak magyarul beszélnek, de magyarul kiabálnak is, és pohár között reggelig tartó örök barátságot szőnek. Hát ha még a magyar nők csengő kaczaja vegyül bele e borgőzös, forró légkörbe! Az ember ilyenkor otthonabban érzi magát mint otthon s egyszerre, mikor meg sem gondolná, virágos pohárköszöntés harsog föl egy szélső asztal mellől és ráriad tussal a czigány, mint valami hazafias disznótoron. Pedig, ha egy kissé hajolna ki, szemébe ragyogna a »dôme des Invalides« aranyos kupja s feléje csapna a nagy világbucsu száznyelvű zsongása.

A hazából mostanában látogatóba jött magyar nők közt elég olyan is ül, akinek Páris a lakhelye. Piros vagy kék atlácczal bevont hálószobája ott van a rue de Turinban. Ezer éves szépségnek virágai ezek, akik igéző mosolyukat hozták el a Duna, Tisza, Sajó s Bodrog mellől a Szajna partjára. S mosolyuk azé, akinek a keze aranyos. Mikor Lajos, maga is fölvillanyozva az igézetes fekete szemektől, megzokogtatja a hegedűjét: a fehér kaméliának eszébe jut egykori piros rózsa volta, kelyhében andalitó meleg illattá gyűl az emlékezet, s fölcsillan sötét pilláin a vágy és megbánás harmatja.

Nem rég láttam Franzensbadban. Odajött »pihenni«. S másnap - az isten tudja honnan termettek egyszerre! - sürűn forogtak körülte a lovagok. Ahol a legszebb asszony is udvarló nélkül szűkölködik, ő huszat is hóditott-bóditott egy szempillantás alatt. (De hát milyen szem pillantása is volt az!) Az ilyen elhóditás pedig több a bűnnél, mert hiba. S meg is lakolt érette. Nem azért, mivel kevésbé volt erényes; hanem azért, mert szebb volt a többinél. Nem akarom megirni regényét. Csak annyit, hogy az égeri börtönbül hintónak selyem párnáira emelte s Párisig meg sem állt vele a boldog megmentő. Ma »la belle Hongroise« neve alatt ismerik a Champs-Elyséestől a Pré Catelanig.

E magyar »különlegesség« mellett szót érdemel »le comte d'Ardény« is, egy szőke, divatos kabátu, monoklis ur, aki elég ügyetlen volt elejteni a tárczáját, mert nehány névjegy hullott ki belőle, melyeken ez állt: »Le chevalier de Somoskeöy«. Igenis, ő volt, a »megfoghatatlan« kalandor. A m. k. tárlati biztos nem akart a zsandárja lenni, a követségnél meg nem voltak értesülve felőle, ugy hogy, mire a drót-válasz Budapestről megjött, a sok-egy ember már valahol a Léman partján jóféle chablisval éltette néma toastban az élhetetlenséget. Én minden esetre nagyra vagyok vele, hogy szemtől-szembe jutott látnom ezt a jeles - talán már inkább bélyeges magyar urat.

Ugyancsak a csárdában átadnak nekem egy levelet. Piros-fehér-zöld a pecsétje, vastag a hajtása - átkozott, hisz ez a »vándorjogász« irása! »Kiment á Párizsbá bemutátnyi mágyár kilemlegesiget« pitykés mándliban, lobogós ingujjakkal; de csakhamar letett erről a nemzetiségi konczertről s most irott pohárköszöntésekkel üdvözli a honfiakat, hogy ha buzog még zsebökben egy osztrák forint, tegyék le a haza oltárára, mely ott van a Gyurkó tenyerében. A levelet aztán akár el se olvassuk; sőt megköszöni, ha visszadják neki, mert más czimezéssel megküldheti egy másik hazafias magyarnak.

A Tuileries kertjének orangeriejában, Ardan ur vezérlése alatt, villamos kivilágitás mellett, egy szalagos, piros-bakancsos, bokorugrós szoknyájú barna kisasszony (a műsoron ez áll: Mlle Rosa Varhalmay) hirdeti a magyar dalt. Énekelt is különféle nótákat igazi kappelmajszteros kisérettel, ugy hogy méltán kételkedtem rajta, a hangszerelés igazán »Mr. Rimini« (olv. Reményi) urtól származik-é? Hogy a programm a dalokat is neki tulajdonitja, erről Rimini ur, az »osztrák császár első hegedűse« nyilván nem tehet. Hej, hogy az a pusztai nóta mindig elbusitja a magyar ember szivét: egyszer azért, mert nagyon szépen fujják, másszor meg azért, hogy csúffá teszik. A francziák udvariasan hallgatták s azt mondták rá, hogy: »c'est bien curieux!« Oly nyilatkozat, melyet különben az irokézek csataorditására szoktak tenni. Bizony, egy Várhalmay k. a. többet ront el, mint amennyit száz czigány bir helyre húzni.

Még egy nagy keserűség ért a csárdában. Egy derék magyar vidéki asszonyság jelent meg ott a férjével és az édes apjával. Roppant hajtorlasz a fején, ennek a hegyében meg egy piczi kalap különféle madarakkal. Csekély távolságban boglya tetejében rengő gólyafészeknek tarthatta a szem. Nem szükséges mondanom, hogy a többi hozzávaló is ugyan-ebben a stylusban épült: zajos ruha, rózsaszin keztyű, öles uszály; a napernyője meg szinte trombitált a pirosságtól. Két franczia nő hosszan és kiváncsian nézte a »magyar jelmezt« s az egyik suttogvást evvel hajolt oda a másikhoz: »Il est possible, que c'est original, mais ce n'est pas beau du tout«. Ó, szegény tiszaháti asszonyka!... et dire, hogy ezt az ő »magyar kosztümjét« legujabb franczia divatnak küldték meg neki a »Printemps« raktáraiból!

Egy szőke szakállú, termetes úrra tettek figyelmessé. Ez a dr. Brinza; ugyan-az a cseh börzefutár (vagy valami efféle), aki Magyarország nevében tette le a koszorút Thiers Adolf koporsójára. A sok keserűség után, ami már érte a magyart, ezt a »keserű túrót« is legyűrheti; annál is inkább, mert ugyancsak végig kell ám nyargalnia az osztrák-magyar követségi palota ámbitusain, mig egy magyarul beszélő lélekre ráakad. Ez is csak annyit tud, hogy »nem tudom mádjár«.

A magyar osztály képcsarnokában még egy magyar különlegesség: tanulmányfő; festette »le comte Albert de Keglevich«. Egy pipázó francziát ábrázol, akit a ragya vert meg. Ahhoz képest, hogy, amint állitják, fogadásból behunyt szemmel pingálta a gróf ur: igazi kóklerség. Különben, ha lehet sötétben zongorázni, mért ne lehetne vakon festeni?

Vegyes érzésekkel tértem lakásomra. Számban egy franczia-magyar »különlegesség« gőzölt, a legdrágább, amivel a franczia trafik dicsekszik. Neve »cigarette hongroise«. Ugy tele szíttam magam hazai füsttel, hogy mikor egy ujonépült ház tükör-ablakaira néztem föl: szinte megütköztem rajta, hogy nem a Forgó István neve fehérlik mindegyiken.

Nem is hinné az ember: abban a drága Párisban s az ennél is drágább kiállitásban mennyi mindenfélét kap ingyen. Az asszony kezébe is ingyen legyezőt nyom a Mr. Duvelleray embere, ott a franczia osztályban.

Duvelleray ur legolcsóbb legyezője a 100 franknál kezdődik s innen nekilendülve, a tizezeren alul meg sem áll. Persze, hogy az ilyen darab, ha értékes is, de nem drága. Colin ecsetje valóságos remekbe fösté azt a fehéret, a csipkefodrok meg királyi rangba emelik ezt a rózsaszinűt.

A 100 frankon alólit nem árulják tehát, hanem csak ajándékozzák. Nem szabad elfelejteni, hogy a huszonöt centime is alatta van a 100 franknak; s többjébe nem is kerül Duvelleray urnak egy-egy ingyen legyezője. Talán még ennyijébe sem. Hiszen a fogója még csak nem is fa, hanem csak afféle sajtolt papiros. De végre azt tartja a példaszó: ingyen legyezőnek ne nézd a fogóját. Fődolog az, hogy megtegye a kötelességét: hirdesse a Duvelleray ur czikkeit, az asszonykának meg hűtse forró homlokát. S ezt a kettős czélt el is éri a karcsu, könnyed szerszám. Mosolygó angyalok rózsafüzérein mutatja a gyáros nevét, melynek minden egyes betűje kinyilt virág, bimbó, levél, tüske és szár alakjában fonódik át a füzéren, himbálódzik rajta vagy kunkorodik föléje. Az árjegyzék szaporodó nullái megannyi piczi fehér vagy piros tojáskák, s az élükön repkedő, vagy fölöttük anyai szeretettel költő madárka (rendesen kolibri) ábrázolja az 1-est, 2-őst s igy tovább valamennyi sorszámot.

Ott, hol az egy és utánozhatatlan, valódi és kizárólagos kölni vizek bugyognak: az egyetlen Farinák mindegyike a jószagu forrásba ugy bemártja a zsebbevalódat, hogy olyikat nem csak illatossá teszi, de még ki is mossa. Kapsz aztán még ennek a hegyébe szép verses könyvet, mely halhatatlan rímekben zengi e kitünő enyhitő szernek, orvosságnak és parfumnek virtusait. Aztán még egy szép albumot is, tele kaczér hölgyek vonzó arczképével; meg egy kötet regényt, melyben el van mondva elmésen és előkelő modorban: a kölni viz révén mily szerencsésen lettek egy párrá Eveline és Gaston; miniszterré egy kis titkár; gazdaggá egy ujság-kihordó fiu. S hogy milyen jól járt vele még vagy tiz különféle szegény ember.

Amodább mozaik-faragó lombfűrészt gyártanak. A csodamagyarázó szöveget egy roppant papiroson olvashatod; a tulsó lapján meg a legapróbb részletig van kirajzolva az összes kiállitási tér bonyodalmas terve, mellyel bátran neki indulhatsz nemzetek utczájának, Trocaderónak, japáni telepnek; csakhogy mindig ugy végződik utad, hogy a mozaik-faragó lombfűrészekhez térsz vissza.

A játékszerek zsufolt utczájában, a lószőrrel bélelt s széles hátán jól nevelt porczellán babákat sétáltató elefánton innen: karika-bélű karómászók bukfenczeznek egy czirkuszban, melynek apró közönsége majd kinézi merev üveg szemét a vakmerő tornászaton. Egy közeli pálma-erdőben meg válogatott majom-társaság (impresáját signore Gorilla vezeti) olyan eszeveszett ugrálásokat követ el, hogy ha látná, még a braziliai eleven atyafiság is elhördülne bámultában.

Két lépéssel távolabb, apró liliom- és mirtusrengetegben kakas-nagyságu papagájok metsző sipitással csalogánydalokat süvítenek s ugyan-ezt cselekszi három ragyogó kolibri madárka is, akik szárnyukat verdesve, vigan ugrálgatnak egy virág-kehely szirmain. Egyikük plane fejecskéjét körülforgatva, az angol himnuszt fütyörészi, mire a hallgatóságból nehány ur nagy ünnepiesen leemeli fejéről a kalapot. Loyális angol alattvalók.

Üveg palotában (közönséges borító alatt) ül Brididi khán, a hires persa művész, pompás biborveres kaftánban, lábán piros szattyán czipellővel, fején csúcsos báránybőr süveggel. Előtte a bűvös asztalka serlegekkel és golyókkal. Szeme lesütve. Alszik.

De a közönség, mely kiméletet nem ismer, türelmetlenkedik s botjával hármast dobolva, ritmikus kiáltással kiséri épp oly dísztelen mint gyöngédtelen dörömbözését. »Com-men-cez! Com-men-cez!« (Kezdje meg!) Mintha csak holmi Théâtre Françaisban ülne. Pedig ántrét sem fizetett.

Brididi-Firduzi-Hafiz-Bimini-khán (igy hangzik teljes neve) csak alszik... mig végre megcsendül egy titkos csengetyű... a kis Brididi fölnyitja topáz szemét; fölkel; homlokára, szájára és szivére illesztvén kezét, köszön mint egy jól nevelt khánhoz illik; rá mélyen meghajol, fölveszi a bűvös vesszőt, majd leteszi megint, fölemeli az egyik serleget s mutatja, hogy alatta nincs golyó; aztán a másikat, mely alatt van. Changez, marchez!... a bűvös pálczikával a serlegre rákoppint... és az innenső alul eltünt a kis pilula. Changez, marchez!... a tulsó serleget fölemeli... hát ott van.

Aztán két golyó szalad a jobbik alá, s a másik üres; majd meg a balsó alá, most meg az innenső üres. Oh la la! Bravo! Oh, le gentil petit bonhomme! S a többi.

Aztán a bűvész tanult emberséggel, mint előbb, keletiesen köszön, kis vesszejét leteszi, meghajol, a székébe visszaül s szemét ismét lecsukja. Csitt! A persa sah udvari mágusza, Brididi-khán megint alszik. Az előadásnak vége.

De mind ez hagyján. A reklám tékozol, hogy meggazdagodjék. Hanem az aztán a valami, hogy a kiállitási téren ingyen ebédhez is lehet jutni. Még pedig könnyen, csak tudni kell a módját.

Látta, hogy a kóstoláskor (heures dégustatives) jut leves, kenyér, bor, hús, sajt, gyümölcs, fagylalt s fekete kávé. Meg köll vallani, hogy ingyen ebédnek elég bő.

E kóstolásokra épité kitünő tervét mr. Alménor. Ha a nyájas olvasó tudni szeretné, voltaképen kicsoda ez a jeles férfiu: nem vagyok abban a kedvező helyzetben, hogy kiváncsiságát kielégitsem. Bizonyára ő is egyike ama homályos existencziáknak, melyeket a nagy város gőzköre szül és nevel. Nem lakik, de azért födél alatt hál; nem dolgozik, de keres; nincs pénze, de csinosan ruházkodik; többnyire éldegél, némelykor haldoklik, de soha meg nem hal. Vagy ha mégis utóléri a halál: más név alatt más városrészben ismét föltámad.

A Liebig-Company csontból, fűszerekből s zöldségből tápláló levest szűr; ezt kivonja, sűríti, sublimálja, összesajtolja, apró labdacsokra osztja, melyekből két szem elég arra, hogy forró vizben föleresztve, két pint HO-t jóizű bouillonná változtasson. Műleves, ad normam műbor. A nap bizonyos óráiban aztán ezt a mű-levest ingyen mérik a tanulmányozó látogatónak. Természetes, hogy valamennyi között a legtanulmányozóbb M. Alménor.

A Duval híres ebédlő-kaszárnyája mellett, a franczia sütők társasága bemutatja a »buzaszem történetét«, melynek leirásáért a »Journal de jeunesse et d'éducation« nyert egy Monthyon-dijat és megkoszorúzta az »Institut de France«, a tudományos akadémia. Ott látjuk a »néma« barázdát, odább az ütögető fűszálat (magyarán a sássát), majd a kalászt - persze mind ezt falatnyi területen - később a fejlett és kifejtett buzaszemet, az őrlést, a lisztet, a keményitőt, csirizt s végül a kenyeret, melyet a néző szeme láttára dagasztanak, gyurnak és sütnek meg abba a rúd-formába, mely sok hajat és kevés belet ád s eszerint, gazdag dextrin-tartalmánál fogva, fölötte tápláló, anélkül hogy - mint a különben jobb izű magyar czipó - fölfúná, megterhelné a gyomrot. Ezekből a meleg husángokból azután bizonyos időközökben jókora darabokat szegnek a »tanulmányozó« közönségnek. A tudomány-szomjas, helyesebben tudomány-éhes M. Alménor itt szintén az elsők sorában áll.

A legujabb távirói találmányok tágas kisérleti termének szomszédjában, egy szép sátoralaku szobában: Francziaország borai. Bor-muzeum, amelyben ó és nemes szűrések: Burgundia, Bordeaux, a Champagne és Côte d'or dicső nedvei, fejjel lefelé, vagy finom fonásu kosárkában hasalva, mintha önmaguktól ittasodtak volna meg, csillognak a sárga és zöld üvegen át. Az ügynök urak óvatosan válogatják ki az elitélteket, akik életet adnak halálukkal s nagy körülményességgel metszett poharakba eresztvén az áldozati vért, ezüst tálczákon hordozzák körül a világ areopagusa közt, hogy tagjai tudós csettengetéssel alaposan szürcsölgessék vagy laikus mohósággal öntsék a nyakravalójuk mögé. M. Alménort az ő tudomány-szomja a birák csoportjába hajtja.

A kövér Brie, a boldog Gruyère, tejföllel folyó Svajcz, meg a többi »turóczi« kerület mind: nemes versengésben magasba törő caprol-savas gulákat emeltek híg, lágy és szikkadt sajtokból. Főleg a Val-Noir terményei akkorák, hogy Falstaff Jankó, amilyen kevésbe vette egyébkint a valóságot, kétszer is meggondolta volna magát, becsmérlő kevélységgel három-sajt-magasságra taksálja-é azt a kis legényt.

S a valnoiri ember a legnagyobbjából hasitgat, még pedig jókora pilléket. A »tanulmányos« nézők élén M. Alménor dicséri Helvéczia szabad sajtját.

Megvan hát a dessertnek is egy része. Mindnyájan fűszer gyanánt élvezik, mely elősegiti az emésztést. M. Alménor nem ily gourmet-szempontból nézi s nem bánja, ha jóllakik is vele.

Magyarország hússal tartja a látogatókat. Igazi »itélő-táblát« ad a biráknak. Persze, hogy nem nyárson-sültet, sem czigány-pecsenyét, hanem hüvelybe fojtott vagdalványt. S nem is abonyi kolbászt, szoboszlai hurkát, avagy balmaz-ujvárosi gömböczöt; sem pedig dabasi puczrot, de még csak »vazsmegyei« disznó-sajtot sem - hanem debreczeni olasz szalámit! Igenis. Mert Debreczen (nem is Debrezino) valódi talián szalámit csinál, még pedig azzal a különbséggel, hogy különb a veronainál; valamint, hogy különb a bécsi frankfurter is a frankfurti frankfurternél, még ha azzal dicsekszenek is Frankfurtban, hogy igazi bécsi frankfurtert árulnak.

Hát ebből a magyar-olasz, zsíros-húsos szalámiból adnak konczertet a mi hazai osztályunkban, s M. Alménor sarok-ülést foglalt, hogy semmit se mulasszon el az adagióból - mondok az adagokból.

Senki sem járt a mars-mezei palota ültetvényei körül, hogy őszintén meg ne bámulta volna a franczia kertészet csodatevéseit. A futó-homokba hevenyészett flóra, a szertenyiló virágtelepek, a ragyogó pázsit, a harmincz nap alatt ugyan-annyi évessé nevelt fák, a nógatással érlelt gyümölcs, a hirtelen fakasztott rózsafürtök, a háromhetes őserdő, az órák alatt keletkezett virány, s megannyi ezermesterkedése a hortikulturának, ha nem vetélkedhetnek is a mi Margitszigetünk dús pompájával, de nem kevésbé bájolják el a szemet. Hát még a muszka csárda mögött zöldelő liliputi puszpáng-liget a maga lomb-tréfáival! Emitt egy teritett asztal, rajta üveg és poharak - élő galyakból. Kotlós tyúk, vitorlás hajó: eleven bokorból. Sőt egy virító gyepen uszó hattyú is! Ott értettem meg csak a »zöld hattyuhoz« czimzett budai fűszerárus boltot. Meg tovább: körte- és almafa ágaival rajzolt lantok, csillagok és szivek a fal mentében. S mindegyik ágacskát csak ugy húzza le a nagy, kövér gyümölcs, mint pofók, piros pozsgás gyermek a vékonyka édes anyát. Alma, körte párosával, hármasával, sőt hatosával.

Ezekből is osztogattak. A gyümölcs-tenyésztés e magas iskolája (alma mater) az ő lelkes alumnusai közé számitotta M. Alménort is.

A franczia osztály egyik roppant gépének valamelyik csapjából zúgva rohan ki a fehér gőz.

- Quel inconvéniant! panaszkodik egy öreg ur. Arra menet még össze is forrázhatja magát az ember!

- Tartsa csak ide a kezét, biztatják Prudhomme urat. (Mert csak ő lehetett a méltatlankodó.)

S öt másodpercz után melegre dörzsölgeti elkékült ujjait, mig tar koponyája még gyöngyözik a forróságtól.

Ez az »appareil frigorifique«, a fagyasztó gép. Tövében a széles vas lemezekre kiül a vastag dér, melybe minden arramenő kötelességének vallja a botja vagy ernyője végével belekaparni a neve kezdő-betűit. Sokan hűselnek ott, mig a körülállóknak egyszerre csak staniolba csavart édes jégcsapokkal, a »frigorifique« gyümölcseivel kedveskedik a gépmester csinos felesége. Az első csap M. Alménornak jut; az ő karja a leghosszabb.

Egy kis iramodással eljuthat Venezuelába. Ez a kis köztársaság kávétermelésre adta magát. Csillagos lobogókkal teletüzdelt sorompói elé hivja Arabiát és Cubát, hogy ő is tud a kávébabszemhez. Európa, Ázsia és ti többi három világrészek, kételkedtek benne? Ime egy forró csészével! Mily zamat, milyen illat, milyen szín! Hein?

- Fölséges! mondja M. Alménor, nagyokat fuva és óvatosan szörpintgetve a fűszeres infusumot.

Az istenek igazságosak és megbüntetik az élősdieket... M. Alménor, az izelitő órák megforditott sorrendjéhez képest: ebédjét a fekete kávén kezdte s végezte a Liebig-Company műlevesével.

Láttam a »Régent« nevű gyémántot, a »Kohinur«, a »Nagymogul« s egyéb kőfejedelmek ő fenségeik testvérét, vagy, ahogy a megszólitásban ők szokták nevezni egymást: »cousinját«. E roppant ragyogvány értéke 24 millió frank. Értéke, de nem ára. Mert ára nincs. Bátran mondhatnám, hogy értéke 240 millió - mert amikor valamely összeg többet mutat öt nullánál, nekem tökéletesen mindegy. A százezer határáig még csak elmászik fáradt képzeletem. Mihelyt azonban átcsapnak az első millióba - az nekem annyi, mint mikor azt olvasom, hogy a Jupiter csillag messzebb esik tőlünk az Orionnál. Bánom is én! Mindegy már nekem. Ugy sem utazom én oda sohasem.

Aki e csodás drágakő előtt megáll, az mind meg van hatva. A férjet az óriási összeg kábitja el; a feleséget a mesés tündöklés. Az ur a fogát szijja, az asszony az ajkába harap. Eszébe jut, hogy egykor, még nem is nagyon régen, ez a földi firmamentum az Eugenia fehér nyakában szikrázott; meg ott az a gyémántos párta bronzhajának puha fonadékain fénylett; és e tartományokat érő perecz, patyolat karját szoritá a szép és boldog asszonynak, aki most földönfutó (persze, hogy négy lovas hintón) és szorongva keresi édes anyját az ő unokáinak.

E rengeteg kincsek most a franczia állam tulajdonaként vannak szemlére kiállitva s a köztársaság katonái őrzik a néhai császárné ékszereit.

Jó a legnagyobbjával kezdeni, hogy aztán az apróbbakat némi enyhülettel nézegessük - ami persze a nőre csak olyan formán hat, mint mikor a szegény katonának előbb ellövik a lábát, aztán lemetszik a kezefejét. Csak fáj ez is, mondja madame, csak a szive közepébe lövellik sugárnyilaikat Lemoine és Dumoret, Boucheron és Hyvelin urak csillagai és ereszti be fényszál-fulánkját az a rózsán lengő méhe, melynek szárnya opál, feje rubint s karcsu teste gyémánt. Azt hiszem, ez az egyetlen méhe, mely mérget szív a virág kelyhéből.

Vagy tizenkét szekrényben kisértenek a tündéri csodák, melyek, ha innen vannak is a millión, még mindig elérhetetlen csillagok gyanánt ragyognak a legtöbb feleség forró feje fölött.

Izlés, művészet, divat, képzelet és gazdagság folyton vadássza a szokatlant, az eredetit, a meglepőt. Emitt bársonyt sző pamutszálakból, amott meg az a babos karton szövet lyoni foulard. Az aczél ragyog mint a gyémánt, az arany meg rozsdás zománczban tetszeleg. Fölforditott mesevilág, melyben az ökör békává lapul. A brüszeli csipke, ez a szövött ékszer, ez a czérna-gyémánt, már nem elég a vagyon szárnyain messzeszálló vágynak; a még magasbra törő mű-ipar egyre vonja-csalogatja föl abba az égbe, melynek felhője a valencienne, esője gyöngyszem, csillaga a solitaire, madara a Delobelle Desirée finom ujjaiból fölrebbenő kolibri - fekete viharja a bukás, villáma az éhező petrolőrnek gyujtó kanócza. S a fölajzott kivánság lázasan csapong utána. Ime: a brüszeli csipkén is tultettek abban a bájoló utánzatban, melynek alapja ezüst gaze s hímzése gyémánt. Semmi merevség a hideg érczben, a fagyos kőben. Azt hinnéd, a szellő is meglebegteti. Egy kicsi nyakravaló. Ára 240,000 frank.

Aránylag nem kevésbé ijesztő ára van a szomszéd utczában egy tenyérnyi női kalapnak: 2800 frank. Ott látható a Mme Isabelle szekrényében. Ezen a kalapkán is brüszeli csipke van; s ennek az alapja sem szövet, hanem »perle sculptée«, metszett gyöngyház. A virág füzérek ezen a kagyló-szitán vannak tébolyitó türelemmel kivarrva. Melyik halovány művész-varrólánynak veszett utána a szeme-világa?

Sajátos körülmény tolakszik az utas figyelmébe. Mig Bécsben s Budapesten a tisztességes nő a kétes hölgyekkel versenyez a rikoltó szinekben, vakmerő szabásu kalapokban s hurczokban - a higgadt észak rovott lányai a tiszták szerény ruháját viselik. Szindarabjaikban a párisi erkölcsbirák szintén arról panaszkodnak most. Az ifjabb Dumas, Augier, Legouvé s a többiek metsző gunyja fogott-e rajtok? A »femme du monde« és a »femme du demimonde« közé ejtett hires fekete pötty, erős határfal lett-é a fehér s a kétes, az arany s a talmi-társaság között? A sértett Olympia, ellen-kritikájával lesujtván a hivatlan téritőket, nem érte be azzal, hogy igába hajtsa a férjet, hogy elkeseritse nejét, hogy czipője karcsu gyöngyház-sarkával széttiporja az ittas imádónak tűzhelyét: neki a boldogtalan feleségen, a zokogó édesanyán kivül az irígy vetélytárs is kellett. Kigyózó testének buja ringásait folytatá a mesterileg szabott kelme, a ránczok ideges hullámzása; a selyem frou-froujába belefult a szégyen és düh sikolya, mely a feleség lelkéből nyilalt át a foubourg St.-Honoréból a Breda-utczába. S mig madame őrült féltékenységben a selyem suhogásával, a puha szövet kéjes omlásával, a szerelem illatát szétfosztó szenvedélynek erős, égető, mámoritó parfumjével akarta haza bóditani férjét - Olympia gyászba bujt, ami arczához jobban illett minden lyoni csodaszövetnél; szűretett magának szerény ibolya-szagot s a sötét posztó fekete fonalszálaival rántotta vissza a habozót, ki már-már nejének bibor selyemszálán vergődött s csaknem beleszeretett a feleségébe. A legujabb Olympia büszkébb valamennyi elődjénél, akik hozzá dörzsölőztek az erényhez s szerettek volna hozzá hasonlitani. A mai Olympia föllázad a tisztesség e diadalán. A mai Olympia azt akarja, hogy az erény ő hozzá hasonlitson - és merész műve sikerült. Párducz-bőrös hintaszékében himbálózva olvassa a predikátor szindarabjait s a kárörvendő mosoly alatt félelmesen csillan meg fehér fogsora.

Ilyen érzelmekkel néztem a művirágok bámulatos kertjét. Bizony, jól összeszedje magát az igazi rózsa, ha a csinált rózsához akar hasonlitani. A hajtás véletlene; a szél szeszélyétől ide vagy oda hajlított ág; egy lesült levél, egy lehasadt szár, egy leváló tövis; a szűzies fakadás, a gazdagon duzzadó virágzás: mindez csodás valósággal van megteremtve. S mind ez a rózsa egy sem illatoz - Olympia gyűlöli az erényt. Nem is gyűlöli, csak egyszerüen megveti. Jaj, milyen időknek megyünk elébe! »Ez a százas olyan kitünően van készitve, hogy a hamis bankó sem különben!« Vagy: »Ez a leányka olyan szerény és kedves, mint egy cocotte!«

Coiffureök, vendégfürtök, álhajak, hazug fonadékok tárlata. Retrospectiv kiállitás; mert a vendéghaj divatját multa; azaz: most a nő a maga édes haját is amolyan piczi fészekké gyűri össze hátul, hogy hamisnak tartsák. Tíz éve, hogy a második párisi köztárlaton a straszburgi polgármester testvérhuga hihetetlen hosszuságu haját mutogatta a világnak. (Egy szálát a Metternich herczeg königswarti muzeumában őrzik.) Akkor bámultak rajta; most nevetnék. A boglyasság, a pincsi-frisura (à la chien) is kezd izléstelen lenni. Valamikor, hajdanában (legalább is húsz év előtt) boldogtalan Ofélia szétbontotta kenderszög dánus haját, hogy lássák, mennyire meg van őrülve. Tíz évvel később, Thomas dalművében, kénytelen volt simára fésülködni, ezzel mutatván ki, mennyire meg van bolondulva. Ma meg azzal fogja kifejezni tébolyát, hogy hajból fonott husvéti kalácsot rak a feje bubjára. Valóságos eszeveszettség... s még nem is régen számitó kaczérságu asszonyok ilyen Csimboraszóval jártak körül. A divatnak megölője a divat.

Mr. Legendre a »haute gomme« vargája. Van olyan tekintély, mint Bonnaz vagy Dubufe az arczkép-föstésben, vagy Arnaud-Soumain a himzésben, mint madame Anaïs Pernet a virágcsinálásban, vagy a halhatatlan Virginie Vasseur kisasszony a ruha-varrásban. Mr. Legendre nemcsak sokoldalu, de egyetemes. A szalmával bélelt sabot-tól (fa czipőtől) kezdve mesdames Judic és Théo elmés chaussurejéig: hosszu és tanulságos rendjét látjuk a czipészet remekeinek. Legendre ur épp ugy varrja meg lábbelinek Heméroszt mint Voltairet, Hugo Victort mint Paul de Kockot. Csein-Lin-Fu nemez-talpu kényelmes papucsa mellett a meredek sarku »fion« selyem-, szattyán-, s csipke-czipő. Az egész lábfej t. i. mindvégig merő alençonbul áll, mely puha, fehér zergebőrre van rávarrva. A párját abban a boudoirban láttam, mellyel M. Pineaud zavarja föl a kedélyeket. Ott van a Porte-Rapp irányában, a nagy csarnok közepe-táján, a sarkon. Nehéz arany zsinórral felvont, kékes-zöld bársony pluche-kárpitnak kövérke ránczai alól egy rózsaszin álomból szőtt s bájoló pajzánsággal telehimzett függöny omlik alá, mely derékon van a selyemfalhoz függesztve. A bujaságtól megcsattanó pamlag előtt, melyhez a szövetet a Manon Lescaut szerzője költötte, ott busong az a fél czipőcske. Az alacsony acajou-asztalkán nyitott könyv, egy szál leejtett rózsa, s egy hosszuszárú keztyű; ujjai fáradtan csüggenek alá a kecses butorka fölhajló széléről. Meleg illat leng e bóditó szobácskában. A rózsaszin függöny mintha még lebegne; mintha e bűvös fészek urnője most e perczben vonta volna ki lábát innen, hogy a nesztelen nyiló s épp igy csukódó ajtón át a jószagu langyos vizzel töltött fayence-kádba meritse bele bűnös szép testét.

Az igazi kecsektől nehéz szívvel fordulok M. Josselin corsetjeihez. Josselin ur egyébkint nagy küldetésben jár. Ő az, akiről zengi egy ismeretlen poéta, hogy egyesiti az egymástól durczásan elhajlókat, fölemeli a csüggedőket, szoritja le a dölyfösöket s daggasztja keblét a kitagadottnak.

Helyet a varrótű remekeinek! Utczát Bendel kisasszonynak, Mme Chevreux-Aubertotnak pedig országutat! Robes de scène (páholyba való ruhák), robes de soirée, robes d'équitation, robes de mariage, robes... robes... robes!... Ó, mennyi robes! S milyen ruhák! Nem is illik hitvány prózában beszélni e himzett habos költeményekről, melyeknek minden fodra zengő rím; harcza hullámzó hexameter; eleje szökkenő dactylus; rövid, mély dereka elragadó czezura s a mindenütt átfonódó csipke, andalitó refrain. Halleluja! Az a ruha, melyre Mme Ratazzi neve van rátűzve mint vevőé, testvérek között is megéri a 4600 frankot, amibe kerül. Ez már nem is ruha, nem is varrott ének, hanem valóságos kijelentés.

Az asszony, ki görcsösen vágja ujjait a férje karjába, valóságos rajongással csügg e kijelentésen. Szeret, hisz - ah, de hasztalan remél.

El innen, el! A gyermekek országába, az aranyos bábu-világba! Mily szerencse, hogy az asszony anya is!

Elbájolva állok meg egy piczi toillette-szoba előtt, mely egészen szövettel, apró virágú cretonnal van kárpitozva. Függönye ugyan-az a rajz, csak hogy persa szövetből. Kicsiny oltárok, rajtok égő szívecskék, fölöttük a felhőben nyilazó Ámorok. Az oltárok alját rózsabokrok födik el s tarka madárkák boldogan himbálóznak rajtuk. Egy bábu, kissé hirtelen szőke (amolyan széphelenás) fehér mousseline pongyolában, melyen csipkével egyesített kék csokrok repkednek végig: fél lábacskáját a semmibe lógatva, kimondhatatlan kecssel nyulik el a pamlagocskán, mely a szobában uralkodó szövettel van bevonva. Mosolyogva fogad. Toillette-asztalkája fényezett körtefa; kivágott lapjában mosdótál két kancsóval, szappanyos csészével s két ujjnyi bolyhos törülközővel s alant két fiókkal. Az ablakok között másik toilette, rajta picziny sütő-vasak, fodorító szerszám a hozzá való nélkülözhetetlen sévresi csészékkel s az elefánt agyarából faragott koczkás dobozokkal. Hátul a hármas szekrény metszett-üveg ajtóval. A mennyezetről rózsaszin üveg lámpáska függ le. Mme Hardy, a kiállitó, az egyik szekrény ajtaját kitárva, lekötelező mosollyal mondja a mamának:

- Ime asszonyom, ez fényezett körtefából való. S felénk nyujtja a butorkát. Ha figyelmesen sziveskedik megnézni... si madame veut bien se donner la peine de regarder... S a kis-ujjával mutat bele a bolondos kis fiók belsejébe, honnan Bábu kisasszony fehérneműjének egy része világol felénk... minden darab czímeres monogrammal.

- Harmincz frank, asszonyom... De nézze meg kérem, hogy van ez megmunkálva!... Ez a mi házunk speczialitása... nem győzünk eleget tenni a megrendeléseknek. Ezt az egyet külön is eladhatom, mert a műhelyben készülőkkel folyton pótolhatjuk a hiányt... Ha sziveskednék velem jönni... itt oldalt van még egy rózsafaszekrényke... még takarosabb a másiknál.

S a kis körtefás szekrényt becsukja. A szőke bábu, ha nem csalódom, haragosan nézett utánunk. Dühösnek látszott, amért hasztalan háborgattuk nyugalmában.

A nyájas olvasó meg lehet győződve felőle, hogy a rózsafából valót sem váltottam magamhoz. Házi széllkálmánomon kivül tiltakozott ellene az okosság, mely szabályozza a gyöngédséget. Ha a bábut butorai után szabad megitélnünk: azt látjuk, hogy a csecsemő-bábu, a gyermek-bábu, a hölgy-bábu - cocotte-bábuvá lett a szó teljes értelmében. Nem! Azt az ódon fenyőfával kirakott ebédlőt, vörös szattyánnal bevont székeivel (melyeken a név kezdőbetűi ki vannak faragva), a dressoirt, a pohárszéket, a buffetet az ő vékony üvegeivel (150 frank) - nem, ezeket nem a tisztes családapa veszi meg; sem azt a megyszin csíkokkal szegett szalmaszin átlátszó hálószobát (1800 frank); sem ezt a XV. Lajos korabeli toilettet fekete virágos, mesterséges ódonságu, ezüst rojtozatu kék selymével; sem azt a menyezetes nyoszolyát, melynek ingó kúpján strucztollas korona leng (250 frank.) Az ilyesmit nem veszi meg a papa, hanem a »bácsi«; francziásan »ce monsieur«.

A bábu háztartásában - ó, hogy ezt a családias, meleg szót ki kellett mondanom! - e háztartásban halványkék, aranyvirágu porczellánt s damaszk asztalneműt látok; metszett palaczkot, ezüst tálczát, aczél pengéjű kést, gyöngyház fogantyuval arany villát, majd fényezett szürke fával kirakott salont csillárral, márvány kandallóval. A fülkében miniature narancsfák s törpe kaméliabokor, a szőnyegen szerte gurított zsölyék sat., kilátással három tenyérnyi téli kertre, barlanggal, remete-lakkal, sziklával. A legközepén szökőkút csacsog s benne roppant bálna - egy piczi aranyhalacska.

A salonban javában áll a »four o'clock« (a fogadás hivatalos órája), melyben Mme Poupée de Trois-Etoiles háziasszonykodik. Vagy heten vannak együtt jó barátnék s Bábu ő nga mosolyogva tölti a teát a gyüszűnyi kinai csészékbe. A szöveteket, melyekben a társaság czifrálkodik, jó magyarán meg sem lehet nevezni. Brocart, dauphine, satin broché, velours épinglé, pékin stb. effélének hívják őket. A ruhák farka csaknem felét boritja el a kicsi nagy-teremnek. A coiffureök hol a »Gymnase« szépségére, Regnault Alicera emlékeztetnek (a haj t. i. nem lóg le a szembe, hanem hullámosra gyűrve oldalt símul, fehér háromszöget hagyván szabadon a homlokból) - hol Granier kisasszony parókájára, melyet a híres »kis herczeg« már most vagy kétszázszor egymásután nyom a fejébe. A lábacskán likacsos vagy himzett selyem harisnya. Legyező rátűzött csipkével vagy csak chantillyvel. Mintha csevegnének is. Egyikök nagy-vádaskodva azt beszéli el éppen, hogy Mme Jolciocot férje tönkre tette magát a puczos feleségeért.

Vagy tán nem is beszélnek? Annyi áll, hogy a régi két szócska: »pappa« és »mamma«, nem volna már ma elég oly társalgás folytatására, mint amelyet épp most hallottam közöttük. (Azóta fonografice csevegnek.)

Mig a »nagyok« igy teázva pletykálnak: az aprók kicsinyei - czifrák, mint egy falusi kis Jézus - a maguk módjára mulatoznak, crocketet játszanak, négy gombra járó vadgalamb-szin keztyűben. Czikázásaiknak szinhelye a téli kert, melyet dusan aláfolyó portièrek választanak el a salontól. A legkisebbik bábu-gyermek, egy kékselymes piczike; sötét-kék varrányu, égszin keztyűbe tuszkolt kacsójú babácska, aki tömzsi kezeivel eper-ízes kalácskát gyömöszöl a szájába s összekeni a szép ruhácskát, amin az ugráló kisasszonykák ugyancsak nevetnek. Egyikök le is hajlik a csepp malaczkához s megfeddi. Ime: a morál.

A legnagyobbik lány-babának a kelengyéje is ki van állitva. Mennyi mindenből áll! Csak a főbb részleteket emlitem, melyeket Mme Jeanne, a »Vie parisienne« divattudósitója, a következőkben jegyzett föl: 6 himzett batiszt ing, 6 himzett nadrág, 6 percail jupon, 3 csíkos piquet szoknya, 3 csíkos flanel szoknya, 2 háló-szoknya hímzett piquéből, 4 fűző-váll hímzett mousselineből, 1 lapos himzésü keszkenő, 4 háló-kabátka hímzett mousselineből, 6 zsebbevaló hímzett kezdő-betűkkel s csipke-szegéssel, 4 hímzett pongyola-gallér, 3 háló-főkötő piquéből, 3 hímzett nappali fejkötő csipke-szegéssel, 1 keresztelő fejkötő valenciennel, 1 pár guêtre (kamásli), 3 pár karmantyu, 6 pár pamut harisnya, sima, 6 pár likacsos, 4 pár selyem, 6 pár rövid harisnya (az ikrák mesztelen hagyására), 6 pár skócziai czérnából (fil d'Écosse), 1 kötött felső-ruha, 1 nanszuk alsó-szoknya himzéssel, 1 hímzett, fehér mousselineből, 1 ruha (robe) angol himzéssel, 1 fehér selyem ruha (soie blanche moscovite) csipkével, 1 kék bársony hurczos ruha orosz csipkével a hozzávaló paletotval, 1 kék kasmir ruha guipurerel, 3 különféle kalap, 4 pár topánka, 4 párna hímzett czihával s monogrammal, 1 kosár játékszer (a játékszer játékszere!), 1 kosárka illatos üvegecske, 2 jószagu párnácska, 1 kalap-katulya, 1 bonbonnière s egy szintén monogrammos - hm, hm, - aquarium.

A babát nem öltöztetik többé svajczi vagy spanyol lánynak, majorosnénak vagy királykisasszonynak, hanem hires szinésznőnek, hű arczképezéssel. Mme Judic mint Niniche, Sarah Bernhardt mint dona Elvira. Mi az ára, nem tudni. A lefityegő czédula szerint: »vendu«. Egy ur vette meg, aki nem röstelli, hogy odabigyesztik a nevét.

A baba-játék netovábbja azonban egy ház, mondjuk egy kis palota, valamely félreeső városrészben, lombos kert ölén. Az ablakai tárva-nyitva. S nyilván is azért tárták ki, hogy be lehessen nézni, mi történik odabenn; pedig, ugy gondolom, ezt a házat voltakép mindig zárva köllene tartani. Minden emeletből rózsaszin, vagy kék foulard-ingbe bujtatott szőke hölgyek néznek ki. Az egyik az ablak mögött áll s titkosan int magához; a többi restebb vagy legalább kevésbé türelmetlen; csipkés háló-ruhában bájos taglejtéssel könyökölnek az ablak-párnára vagy nyujtózkodnak el a pamlagon olyan poseban, mint ahogy a művész (mert az) a félvilágra teremtette. Lenn a nagy kapu mellett fekete ruhás, ójtott (harisnyás) lábu férficseléd áll; keze intésével felszólit, hogy kerülj belől. Ez »humor«.

Ó, hova tűnt el a meztelen bábu szemérmes korszaka! Ugy feküdt ott a maga kedves esetlenségében, mint a hogyan a norimbergai gyáros kinagyolta. Az már valami volt, ha kékcsokros ingecske lebegett rajta. Az akkori kislány még meg is neheztelt volna a ruhás bábu miatt. Mintha igy szóltak volna hozzá: hiszen Miczikém, te magad még nem tudsz varrni a Viczádra!

A hajdani bábu vagy szőke volt vagy barna. Semmi »közvetitő árnyalat«, mint a festők mondogatják. Se szög, se bronz, sem arany. Se fürt, se hajpor. Se porczellán, se guttapercsa, sem üvegszem. Esetlen bábu volt biz' az, mely nem tudott megállani a maga lábán; olyan meredten nyult végig a Miczi karján, mint a lécz. Csak ha egy kissé megvásott csipőben, birták leültetni; de akkor is jól föl kellett ám póczolni kemény lágyékait, hogy föl ne boruljon. Aztán neki fogtak s felöltöztették. A Miczi ágyának alsó fiókjába töméntelen rongyocskát gyömöszölt bele a mama. Főleg a rózsaszín szunyog-hálóbul megmaradt ritkás tulle volt a nagy drágaság. Ha még egy foszlányka selyem is akadt hozzá, hetedhét országra szóló parádét csaptak vele. Nem járt olyan ruhában Cziczabella királykisasszony sem. A bőr-kezére aztán odavarrták a körömnyi zsebbevalót. Ekkora sem köllött neki, mert az orra rendesen letörött addig, mire elkészült az ünneplő. Aztán ölbe kapta a Miczi, vagy a karjánál megfogva, végig húzta a pallón. S a bábu az ő két fehér fogacskájával boldogan mosolygott bele a világba.

És amely gyermeknek ilyenre sem tellett, az gyolcs rongyokat akasztott rá a mosófára. A fejére korommal dús hajat mázolt az édesanyja; a szem s az orr is ebből a festékből tellett, a czékla-lével meg piros két orczát pingáltak neki.

- Hej Vicza, Vicza, jó öreg bábum! kiált fel a fiatal mama, aki nem görcsösen vágja már karodba az ő újjait, hanem édesen szorongatja, mintha te volnál az ő hajdani bábuja - hej Viczám, ha föltámadnál s látnád a »four o'clock« csodáit! Ne félj. Tudja a kapus, mi az ő kötelessége. Megmutatja neked, merre van a hátulsó lépcső. A nevelt szolgák bejelentik a nagyságának, hogy egy szegény asszony óhajt beszélni vele. Nem fog maga elé bocsátani. Ki sem jön hozzád. De mert jó szive van, kiküld neked egy frankot. Nem voltál szép, én öreg Viczám; de meg voltál szeretve. Ó hányszor, midőn már nem állt jogomban játszani veled, nyitottam fel koporsódat, melyben örök álmodat alszod s megcsókoltam fakó két orczádat! Vigasztalódjál édesem. Eszembe fogsz te még jutni, amidőn ezek a czifra ruhák, melyeknek a bábu ma már csak szégyenletes ürügyül szolgál, szétfoszlottak azok emlékében, akik birtak. Neked anyád volt kedves bábum, téged szerettek. A mostani bábukat csak öltöztetik.

Ha ki, Kelet felől jőve, Nyugatnak megy: az bizony akár be se nézzen Budapestre. A derék államvasut meg sem hagyja pihenni az itteni állomáson s legfölebb annyi időt engedvén neki, hogy az ebédlőben meleg sört és hideg bouillont öntsön magába, ugy szólván egy hajtásra viszi Bukurestből Bécsbe. A középső B - Budapest - az a cziczáé.^[5]

Még megérjük, hogy az a bizonyos deutsch-meister ott Bécsben egy szép napon csakugyan ráteszi lábát a Dunára s mi itthon valóban bámulni fogunk azon, hogy a Duna nem folyik le hozzánk. A csiga és nyul is versenyre keltek hajdanában. A gyors lábában bizakodó nyul ide-oda kanyargott, mig a csiga lassan bár, de következetesen... hiszen a vége tudvalevő. Csak azt akartam mondani, hogy aki Bécsből tovább akar, az bizony kénytelen kiszállni, ha még olyan nagy ur s ha még olyan sietős is az utja. De már ha kénytelen kiszállni, bizony örül is neki egy kicsit, mert az egyik és a másik állomás között Bécs fekszik. S Bécsben lenni jó.

Mig ott ősszel és tavasszal az Olaszországba röpitő déli vasut pályaháza a legnépesebb, a nyugoti éppen nyár derekán hemzseg a sok utastól. A tengeri fürdők országutja az Erzsébet-vasuttal kezdődik s kedves pihenő pontjai e vonalnak Salzburg, München, Baden-Baden, Strassburg és Páris; vagy Mainznak térve: a festői Rhénus az ő mozgó dekoráczióhoz hasonlitó partjaival, melyeken egymással vetélkednek a kényelmes, tiszta és csöndes fogadók és a regényes váromladékok. Majd Köln után Aachen, Namur, Liège, Brüszel; Ostende felé Genf, Brügge s egy kis vargabötűvel Malines és Antverpen. Jól esik nekem e városok nevének emlitése is, mert a jó menu, amily étvágy-ingerlő ebéd előtt, épp oly szép emlék ebéd után, midőn fekete kávé s szivar mellett pillant vissza az ember arra az utra, melyet kielégitett appetitusa megtett.

Mikor Eugénie császárné megalapitá a párisi gyermek-kórházat, az intézet megnyitásakor egy gamin, látva a kényelmet és bőséget, mellyel e kórház be van rendezve, igy kiáltott föl: milyen jó volna ebben a kórházban betegen feküdni!

Valahányszor még Brüszelbe vezérelt a nyári szünetnek tündéri kalauza, mindannyiszor titkosan igy sóhajtottam fel magamban: mért nincsen most 1850 s mért nem vagyok én politikai menekült! Milyen pompás és egyuttal dicső volna ebben a takaros városkában enni a számüzetésnek szarvasgombás pástétomait a »café de mille colonnes«-ban.

Brüszel bizonyos tekintetben szebb mint Páris, melynek utánzata; mint szebb a kép, ha a messzelátónak vékonyabb végét forditjuk feléje. Igaz, hogy kisebb, de nem látszik meg rajta sem a ráncz, sem a szemölcs, sem a szeplő. »La fille chérie de la France.« Ez volt neve Belgiumnak Sedanig. »La fille chérie de Paris« - ez még ma is neve Brüszelnek, Belgium azonban soha sem hajlott a Szajna mellől kelt édes szóra, hanem annál jobban hozzá surlódott az angol »gyám-anyához«, kinek tutelája alatt inkább érezte magát biztosnak. S valóban, annál a számos franczia tulajdonságnál, melyek Brüszelt vonzóvá teszik, többet ér az az egy angol tulajdonsága, melyet gyám-anyjának nagy és viruló parkjából ültetett át a saját földjébe: a szabadság! Franczia kellem és angol személybátorság, champagnei és roastbeaf, takaros szabás és jó szövet - ez a legkedvesebb combinatio.

De nem vagyok Brüszelben. Még ott szorongok sokadmagammal a nagy ajtó előtt, mely az Erzsébet-vasut perronjára szolgál. Csak egyszer nyilik meg s azon egy köpczös öreg ur az ő hosszu fiával lép a pályaudvarba. Nagy hajlongással fogadják. Tán bizony valami incognito utazó király és az ő trónörököse? Ugy tettem, mintha a legénye volnék, mintha az én plaidem az ő plaidje s az én táskám az ő táskája lett volna s becsempésztem magamat a hatalmas nyomokon. Biztos föllépésem s elfogulatlanságom imponált a kapusnak.

Ő felsége s a princz egy szép vaggon előtt sétáltak föl s alá. Az állomás főnöke derékszögben csuklott meg ő felsége előtt, mit ő felsége kegyes főbicczentéssel fogadott. A kalauz, tekintve gazdámat, igen jó coupét nyitott számomra s kérdezte, a »báró urnak« hová méltóztatik utazni? Tehát nem is afféle király, hanem plane báró? Még pedig, a név után itélve: báró és bankár. Értem már most a nagy alázatosságot. Be sajnálom, hogy az én táskám nem az ő táskája, s hogy az övé nem az enyim. Persze hogy ő! Hiszen a fia egyik disze a magyar parliamentnek, aki ékesszóló hallgatásának aranyával kétszerte mulja felül ellenlábasát, a kis Gusztit, kinek sürű szónoklatai okozták a beszéd ezüstjének disagióját.

A kalauz különös kedvezéséből nem vagyunk többen a coupéban kilencznél, mert azt a két sivalkodó gyermeket, kit anyja nem győz csititani, csak nem vehettem emberszámba? A mézes biztatás és a positiv körte versenyeztek egymással a két orgonasip alább-hangolásában. Hiába! A két kölyök engesztelhetetlen.

Szemben arany-sisakos, öreg hollandi asszony vastag könyeket potyogtat »slingelt« kezkenőjébe. Fia, egy hirtelen szőke hollandus, künn bőg a perronon. A mama vigasztalásul egyet-egyet szippant a hollandus tubákból, s a bucsu szakadó könyárjába vegyülvén bele a bánat vizétől föleresztett burnót-lé, trombitáló zokogásra fakad mindannyiszor, hogy fiára kitekint. Ez meg, az anyai fájdalom enyhitése végett, a perron kofájától kérdezi a gyümölcs árát s mert drágálja, patakzó szemmel s fuldokló hangon szidja össze azt a körtés asszonyt. Jőjjön az ő boltjába, majd mutat ő neki körtét akkorát mint a feje s az sem drágább. A kofa visszafelel, miért nem hozott hát magával? Erre az elkeseredett mama int az ő bánatos fiának, hogy van még a czekkerben hideg csibe. A fiu aztán kezét tördelve pillant fel a pályaház üvegtetejére; az öreg mama meg, félrecsusszantván fején az arany sisakot s a hegyébe ültetett virágos szalmakalapot, az apjok vállára hajtja fejét, hogy lehúnyva szemét, ne lássa a bucsu fájdalmaitól görnyedő fiát, ki a visszatérő kofának három krajczárral igér már többet a négy körte árába. Az apa, ki velem ül szemben, láthatatlan volt eddig a nagy füsttől, melyet agyag pipájából eregetett. Hogy a füst a tulsó ablakon kiiramodik, veszem csak észre, hogy az apa is odavan; de ez, férfi létére, nem hagyja magát; csak a szemét szoritja össze ugy, hogy a köny még csak ki sem szivároghatott rajta s széles fogát keményen rácsukta a pipaszárra, mint tesz az ember, ha erős csikarást igyekezik elfojtani magában.

Kárörvendve nézem, ha egy-egy megkésett utas kigyult arcczal, izgatottan nyargal föl-alá, nem lelvén üres coupét egymagának. Egyik aztán elkeseredésében ugyancsak tele szedi a száját és pattog a vasut igazgatósága, tanácsosai s minden pereputtya ellen, hogy ő, aki fizet, nem talál helyet, mig »az ott« az első osztályu frigyszekrényben potyára utazik. A frigyszekrény előtt pedig, az arany borju tiszteletére, az egész vasuti cselédség, élén az állomási főnökkel, versenyt hajlong, s ő felsége a bankár, parókáján az utazó»miczi«-vel, szivarföllegekbe göngyölt nyájas szavakat ejteget le a személyzetre az ablakból, közbe leereszkedőleg köpvén is egyet. S amint az az »egyik«, aki imént tele szedte még a száját s pattogott a vasut igazgatósága, tanácsosai és minden pereputtya ellen, az első osztályu frigyszekrény előtt elhalad: maga is megáll és hegyes szöglet alatt hajtván meg büszke derekát, szerencsés utazást kiván a bálványnak. Aztán hátraszalad és beül valahová hetediknek. Az ajtók becsapódnak, a kalauz trombitál, a harang csendül, a mozdony süvit, a hollandus atyus majd megfakasztja a szemtekéit a nagy szoritásban s kinjában a pipa agyag-szárát ketté is harapja; a két orgonasip hasogatja a levegőt s a vonat, a gőzkocsi kehes lökései közben, lassan kigurul a csarnokbul.

A Salzburg felé vezető ut olyan élvezetes, amennyire vasuton való utazás csak lehet; hanem, őszintén szólva, az ily utazás nekem nem szenvedelmem s mindig ugy találtam, hogy ennek a közlekedési eszköznek barbár volta annál szembeszökőbb, mentől szebb a vidék, amelyen áthaladunk. Mindenek előtt a rázás egyformasága s a csattogó zaj kábitó monotoniája, ha órák hosszán át kell elviselnünk, nyomasztólag hat a legtöbb ember idegzetére (s e legtöbbek sorába tartozom magam is) ugy, hogy a táj szépsége - melynek élvezetéhez, mint minden más élvezethez, fris érzék szükséges - csorbát szenved; aztán ernyesztőleg hat ránk tarka, kaleidoszkopszerü sokasága a képeknek, melyek a vaggon ablakának szük keretében folytonosan váltakozva, megtompitják a szemet; és kis-vártatva oly állapot következik be, melyet a nagy képcsarnokban akármelyikünk tapasztalt már, midőn három-négy órai ácsorgás után távozunk el belőle tépett idegekkel és fájó fővel. Azt hiszem, semmisem okozta ugy a mostani nemzedék elidegenedését a természettől, mint a vasut. Ha azelőtt az ember hónapokon, éveken át el-elzárkozva falujában, a világot még sátoros ünnepen is alig látva, hébe-korba, ha valami ügy messze szólitá s a rossz országuton kapaszkodónak föl s ereszkedőnek le döczögött a szekér: a hosszas mulasztást apránkint ismét jóvá tehette. Megtanulhatta ismét, a nap hogyan melegit s az eső mikép áztat, mikép szól a madár s hogyan zúg az erdő; közelebb jutott a vándorhoz, a szántóvetőhöz; szóba állhatott a napszámossal, az ételhordó menyecskével, aki kantárban viszi a megyes levest az ő kaszáló urának, s beszédbe ereszkedhetett a nagy tűzhely körül sürgő szakácsnéval, vagy távolabb, a haza határain tul, ha a delizsáncz (a non diligentia) kifogott a postaház előtt s az utasok a tágas váróterem kandallója köré letelepedtek: többet tudott meg országról-világról, mint amennyit most lapokból és könyvekből megtanulhat. Nem fölösleges kérdés, valjon Goethe kifejlődött volna-é azzá a természetnek ugy apró mozzanatai mint fönséges kijelentései iránt éber szemű s mély fölfogásu megfigyelővé, ha vasuton nyargalt volna végig Karlsbadtól Messináig.

Egy távol rom. A szikláról visszaverődő fény messze világit be a környékbe. Hol jobbra tünik föl, hol balra. Néhány percz multán omladék alatt száguld el a vonat. Nini, ezt nem is láttam. Hol vette magát? Csak a következő pillanatban tudom meg, hogy ez az a távol rom, melynek égbe nyuló fokán csak az imént játszott a napsugár. Most is távol van. Csakhogy nem előttem, hanem mögöttem. Aztán eltünődöm s nagyon bolondokat gondolok. Ha te akkorákat léphetnél mint a mekkora tér van egyik táviró-czölöptől a másikhoz! Pedig egy harmada is elég volna arra, hogy mérsékelt gyaloglással elhagyjad még a leggyorsabb gyorsvonatot is. Közben bánt a táviró sodronyok fölmerülése és lebukása. Ez a ritmikus hullámzás még tengeri betegségbe ejt. Szakadozott peloton-tüzelés gyanánt meg-megdörren a lég, ha őrház mellett röpül el a vonat s inamba száll teljes mivoltom, ha nagy hirtelen, mint a tüzes sárkány, a másik nyomon villámlik el a szembejövő vonat. Aztán a kerék-csattogás daktylikus morajába vész a fül s fantasztikus polkák, ördögi csárdások és démoni keringők fogják el az agyat s rántják bele kinos álomba. Nyáron a gyorsaság szelétől finomra szitált apró kavics vág szembe a nyitott ablakon át s szénpor kormozza be izzadó arczomat. Télen, amikor éppen le akar csukódni nehéz pillám: a jégcsapos kalauz kirántja az ajtót s ezer angol borotvának finom éle egyszerre metsződik bele érzékeny lábszáramba.

Ez a vasut gyönyörűsége, kivéve ha első osztályu frigyszekrényben utazhatunk, melynek középső tágas szobája alá a ringást, rázást kiegyelenitő kettős heveder van tolva s nem szitálja meg a gyorsaság s puha pamlagján az ember Kölnig akár föl se ébredjen. Bolond, aki nem gazdag.

Szép vetések, melyeknek minden fűszála ugy fénylik, mintha külön megmosták volna. Tán meg is mosták. Bekeritett földfalatok, melyek mindegyikén több kéz dolgozik, mint amennyi nálunk ezer holdat szolgál. Hosszu zsinórban hasaló asszonyok széles ernyőjű kalap alatt gyomlálják a - buzaföldet. Itt irtják a parajt, mi meg a mi jószivüségünkben azt tartjuk: éljen a gyom is, hiszen azt is a jó istenke teremtette.

Köln a legnagyobb vasuti központok egyike. Minduntalan érkezik, indul egy-egy vonat. Nevezetességei e városnak a kölni viz, a kölni dom s a kölni ember, aki 1870 előtt szidta a »prusse«-t mint a jégeső, s ma már maga is burkusnak vallja magát. Kirakataiban a szagos vizen kivül az uj német dicsőség van rajta minden korsón, lámpáson, bicskán. Az utczák falán panorámába csőditő szines rajzok mutatják Vilhelmus bevonulását Párisba.

A csehországi hadjárat után szintén megfordultam itt. Akkor is szines rajz vonta magára figyelmemet. Kétegy darab volt. Az egyiken a magyar huszár, amint beleugratva lovát a nagy semmibe, kivont karddal kezében, ezt kérdezi nagyfennyen: »wo ist preuss?« - a másikon a német huszár, amint jól helybenhagyva a magyart, ezt feleli: »da ist preuss!«

A kölni pályaudvarba ki-bejár boldog boldogtalan. Mint Belgiumban, ugy itt is gyermekek játszanak a sineken. Feltünő ez az olyan előtt, aki Budapesten van otthon, hol a pálya-udvarba csak az utolsó perczben eresztik a gyámoltalan utast s háromszorosan zárják rá a szakasz ajtaját: mig Belgiumban, Angliában egyszer sem. Nem tekintik ott kiskorunak az utazót, hogy óva intsék: aki az ajtót utközben kinyitja, az kieshetik. A kalauz sem mászkál föl-alá életét koczkára vetve, hanem csinos coupéjában ott ül a »luggage«, a málha mellett; a jegyet az »examinor« lyukasztja ki s állomásra érvre a »collector« veszi át. Semmi fölösleges fütyülgetés, harangozás. Minden gyorsan és telhetőleg csendben foly. A váltónak - persze vas és nem papiros váltónak a forgatója - sem ázik-fázik ott a sineken: hanem szellős, jól butorozott üvegházban ül egy gentleman, maga előtt husz-harmincz billentyűvel, melyeken óvatosan zongorázik.

Nagyra vannak a »sleeping car«, a »vaggon lit« nevű hálószobás vivmánnyal. Ahhoz, hogy jól lehessen aludni benne, nagyon is vasuton van; ahhoz meg, hogy a napot is benne töltsük el, kissé kórházias. Csodálatraméltó a beosztás ügyessége; de egyről megfeledkezett a vállalkozó: hogy az emberi tagokat éjjelre nem lehet szétszedni, mint ama székeket, melyeket ő, reggelre kelve, ismét egybe ró. Már igy inkább amolyan vaggonban van el az utas - mert igy is jó. A czibaki vásáron t. i nagy muzsikaszó mellett hirdette a bolha-port a csepűhaju német. A szűrös nép meg is bámulta az ő magyarázatát. Megfogom a bolhát, mondá a professor (s a katulyából ki is vett egyet) kinyitom a száját - igy! (ki is nyitotta), aztán beleszórom ezt a port (megtette) és eins, zwei, drei! - a bolha oda van! (Oda is lett, mert megugrott.) Látják hölgyeim és uraim a szegény bolhácskát: meg van halva! mondá, hamarjában egy második barna bogárkát morzsolgatván agyon hüvelyk- és mutató-újja közt. Ennek a pompás pornak egy szelenczéje csak 1 florin!

Erre a czibaki asszony azt mondja: Jaj lelkem teremtette, ugy akár a körmömmel öljem meg!

A »sleeping car« kitünő találmány. De hát akkor, lelkem teremtette ángliusa, akár a közönséges vaggonban rázassam szerte csontjaimat.

Brüszelben egy jó vlämus vendégfogadóba szálltam. Gazdája piros arczu, kenderszösz haju asszony; portása őszbe vegyülő, de szintén piros arczu, nagy bóbitáju, barátságos flamand nő; a főpinczér, meg az alpinczér, sőt még a szobalány is, mind szőke, piros arczu hajadon; valamennyi, mintha Rubens életvidor vásznaiból kelt volna ki. Az öt-órai table d'hôtenál emberséges vlämus atyafiakkal, brugei, namuri és luxembourgi kereskedőkkel és iparosokkal ültem együtt, akik mind nagyon tökéletesen beszéltek vlämusul s akárhányszor, ha valamin vitatkozni látszottak, fordultak felém: én mit szólok hozzá? - hiszen elfogulatlan idegen vagyok. Megütközve néztek rám, amidőn azt mondám nekik: »niksz dajcs«, már hogy »niksz flamand«; hogy én dupla idegen vagyok: sem nem brüszeli, sem nem vlämus; aki az ő disputájukból egy hangot sem értek. A szemökkel azt kérdezték, hogy hát hogy a mennydörgős német-alföldi mennykőbe tévedtem én ide a »gulden pomp«, az »arany kut« vendéglőbe? Mikor azt mondtam nekik, hogy nagyon szeretem Hendrik Conscience elbeszéléseit, megrázogatták a kezemet.

A vallon, aki spanyol vérrel dicsekedik Alba herczeg óta - talán a csapra vert belga vért akarta pótolni vele a kegyetlen - latin fajnak vallja magát s csak franczia szóval él. De épp oly kevéssé latin ő, mint a mi oláhunk, bár semmi kétségem benne, hogy a római legiók csak akkor vegyültek össze vele, amig Dácziában voltak garnizonban.

A nép mindenütt flamand s a közkatona a franczia vezényszóbul épp annyit ért meg, mint a mi közös bakánk a »halb rekcz«-bül. Valami erős nemzetiségi érzés azonban mégsem fűti a belgát. Midőn más nap a »Théâtre royal« pazar termeiben jelen voltam az »Athénée royal de Bruxelles« jutalom-kiosztásán (»Distribution des prix faite aux élèves«) - azt tapasztaltam, hogy p. Maryssael Raymond, aki első volt a mennyiségtanban, sokkalta zajosabb tapsokban részesült a nagy közönség részéről, mint Deroover Gusztáv, ki a flamand nyelvben volt a legkitünőbb. Sőt, ha fülem nem csalt, a németben jeleseket élénkebben megbrávózták, mint aki legjobban felelt meg a flamandból. Tán mert ez magától értetődik, azért nem zajongtak ugy? Vagy hogy a német nyelv elsajátitása fegyver lesz a kezökben a veszedelmes és hatalmas szomszéd ellen? Vagy azért, hogy a jó flamandot nem becsülik meg annyira mint a jó mathetikust? Bántott a lelkesedésnek hasznossági foliája. Pedig hazafinak, minden belga lelkes hazafi. Hirdeti azt »a Place des martyrs« emlékszobra. Szereti szülőföldjét, annak függetlenségét és szabadságát; de az anyanyelv végett nem échauffirozza magát. A német szóba csak most törődik bele, pedig bizony könnyebben férhetett volna hozzá mint mi, mert a nyelve, ha kissé visszahajtogatja, akár hol válik be németnek, mig a szegény magyar ember keservesen vájja körösztül magát a »derdidasz« rettenetes sziklatömbén, mig belejuthat a szélesen hömpölygő bécsi dialektusba, melyet igen előkelőnek tart.

A »gulden pomp« jeles vendéglő s annál kedvesebb, mert a fogadósné maga üli az asztalfőt s ugyancsak biztatja vendégeit. Konyhája fölötte áll minden dicséretnek. Kezdődött az ebéd kitünő hal-ikrás levessel; aztán hoztak be dicső lazaczot, melynek narancs-szin husa minden igaz gourmet előtt kedvesebb két egész czethalnál; aztán hoztak be reszelt tormával telehintett forró angolnát; pompás volt. Ezt követte provencei olajban kirántott fris hering; mondhatom, igen jól esett; hanem már megelégeltem az entréet. No most! Mi füstölög ott a messze távolban? A nagy tálat körül eresztik. Ide azzal a sült hússal!

Micsoda? Megint hal? Bárha Ballagi Mór szerint a steinbutte »félszeguszó kövi hal« is, nekem ne hozzanak belőle. Hol a stake, rôti, poulard?

A rózsapiros arczu, kenderszösz haju pinczérlány erre majd elejtette a tálat ijedtében. Ugy nézett rám, mintha attól félne, hogy meglódult az eszem. A piros arczu, kenderszösz gazdasszony meg összecsapta kövér kezét s az emberséges namuri és luxembourgi iparosok és kereskedők összenéztek és szájuk sarkához emelve tenyerök élét, vlämusul kezdtek egymás közt morogni.

Az asszony némán mutatott rá a fali naptárra s vastag ujjával meg is bökte.

Augusztus 7-ke! Mit jelenthet ez a nap? Talán bizony mára esik Egmont és Horn...

Igy jár az ember, ha pogány létére vlämus vendéglőbe száll. Szt. Gudulára, nem teszem többé! Hét halas fogást végig enni - erre még Lonkay is képtelen, pedig ő a primásnál is simorabb.

A »hôtel Bellevueben«, a »felszögön« czivilizált istentagadásnak bő asztala mellett kártalanitám czimeres roastbeafre érdemes étvágyamat. S ha szabad olvasómnak jó tanácssal szolgálnom: azt ajánlom, ha ide kerül, szálljon a »gulden pomp«-ba és ebédeljen a »Bellevue«-ben. Amabban jobban lakik, de itt jól lakik. Oly positivus, mely a körülményekhez képest több a comparativusnál. Inkább jól érzem magamat, mint jobban.

Sok podgyásszal utazni, férfinak főleg, valóságos fényüzés. A málha vitelbére csaknem olyan csekély, mint a becses személyedé. Ebből nem az következik, hogy a podgyász továbbszállitása külföldön drága; hanem az, hogy a magadé is jutányos.

Ha a véletlen ugy ejti, hogy dressben köll megjelenned valamely uri háznál: ott a marchand-tailleur, aki hat franknyi bérletért tetőtül talpig bujtat a legsaloniasabb öltözetbe. Egy ing mosása a hôtelben 1 frank. A rue Royaleban ujdonat újat kapsz 90 centimen. Persze nem vászon, de fehérségben versenyez a hóval. Ki is visel ma már vászon inget? A jó gazdasszony szekrényének büszkesége, a hollandi és rumburgi: ma-holnap ósdi romantikává lesz. A férfi-ingnél már is bekövetkezett a szörnyű pamut-próza, mely nem is tartja érdemesnek szinlelni a gyolcs költészetét, mert külső hatásra különb amannál. Faux-col az igazi gallér, hamis a való.

Az olyan béka-természetű ember, mint magam, aki nem tudok jóllakni vízzel, nagy kinban van idegen országban. Azért iszunk-é annyi vizet itthon, mert van jó - vagy mert jó ivóvizünk van, azért iszunk annyit? Mig Keleten a szikkadó inyet ritkán locsolgatják egyéb folyadékkal, legalább napközben nem: Nyugaton az étkezés idején kivül nem is jelentkezik a szomjuság. De Olaszországban sem, hol forróbb a levegő mint nálunk. Ugy látszik, a viz-ivás keleti szokás; több ennél: szükség. A próféta bizony fölösleges dolgot müvelt azzal, hogy híveit a bortól eltiltá. Sehol sem láttam annyi vizet inni, mint bortermő Magyarhonban. Igaz, »bort megissza magyar ember«, még pedig kétszer; »egyszer a pohárbul, aztán a bajczábul« - de azért még a legitalosabb ember is hozzá-hozzáfolyamodik nálunk a vizhez. Női borivó meg éppenséggel ritkaság itthon, mig a külföldön bársony arczu, aetherikus termetü, ábrándos szemű hölgyek egy itcze bordeauxitól ki sem melegednek, sőt a dîner hegyébe még uri borovicskát, azaz »chartreuse«-t öntenek s meg sem köhintenek utána. A franczia bor azért itatja magát jobban, mert zamatos bár, de nem erős; valamint hogy Magyarországon kevesebbet eszünk, mert ételünk zsiros és szapora, mig a franczia-angol konyha tartalmas ugyan, de könnyebb emésztetű. Ezek nem uj dolgok, de önkényt a tollam alá igyekeznek, midőn életmódunkkal a nyugatit hasonlitom össze.

Ha forró a nap s kimelegedve enyhülést keresünk itt valamely kávéházban: kapunk sört, bort, szódát. De vizet? Au grand jamais! Ha Angliában vizet kérsz, meleggel szolgálnak; azt hiszik, borotválkozni akarsz - mig nálunk a viz mellé is vizet adnak. (L. »czukros viz«.) S aki a szénsavat nem sziveli, az - aqua destillatát hozat magának a patikábul. Igy éltem én Brüszelben s vizre többet költöttem, mint borra. Az igaz: olyan gyalázatos a vizök, hogy valóban csak mosásra jó. Midőn rátértem, hogy a bordeauxi megbirja, ráfanyalodtam a borivásra én is, mert csak igy adtak melléje jeget s a hideg izessé teszi az izetlent is.

Nem szeretem a kalauzt, akár eleven, akár nyomtatva van. S panaszkép ne vegye jó Murray, ha jeles könyvét föl sem metszettem; valamint az, hogy a sok ajánló levelet is szűzen hoztam vissza utamból, ne sértse jóakaróimat. Az ajánló levelek közül csak a váltókat szeretik. A bemutatkozás kényelmetlen s a jövevény sohasem jön kapóra. Bele a kékbe! Neki az ismeretlennek, mely ott legmulatságosabb, ahol legsürübb.

Milyen furcsa! Ennyi arcz közt egy sincs, melyet valaha láttam. De mert valamennyien isten képére teremtettünk, keresem a rokon vonásokat. Alig van idegen, aki valamely rossz barátunkhoz vagy intim ellenségünkhöz ne hasonlitana; alig van alak, szép vagy rut, melynek mását emlékeink gyűjteményében ne birnánk. Hiszen az analogon adja meg a typust. Mennyi ismerős arcz, s egyet sem szólithatok meg, egy sem fordul felém. Nézem a kapu küszöbét s a gyalogutat öblögető cselédet. Nini, akár a Marcsa! Ugyan-az a pisze orr, ugyan-az a széles mosoly, s a babos kendő is szakasztott ugy van a fejébe kötve. Hanem, hogy a szomszéd kapu felől, maga után húzva a csepegő zsákrongyot, egy kis szóbeszédre odajön a Kata - hát uram fia, olyan franczia beszédet csapnak, hogy otthon még a guvernántok sem különben. Az a két anyóka is! Fejükön nagyokat bólingat a fodros brabanti kukula. Sohajtozva emlegetik az egymás baját; csak hogy Ágnes néni meg Ribék asszony vlämusul beszélnek. A mészárszék előtt állnak s emelgetik egymás előtt a piros hust; nem azért, mint ha rosszul mérték s a husnak híja volna - az emberek hasonlitanak egymáshoz mindenütt, de nem a mészárosok - hanem csak hogy éppen tárgyuk legyen egy csöpp jóizű tereferére. A husvágó legény sem az a kaczki, nyalka, aki nálunk, hanem bajusztalan, fehér szakálu, szemüveges öreg ur, aki inkább illenék be anatomiae professornak mint mészárosnak. Nem is visel fehér lajbit, hanem fekete gérokkot.

A főtér csodálatos czéh-házaival, aranyos falaival, ódon tető-pupjaival, flamand épitészetével mind festőibb hatással van rám, mentül töbször látom. A hajdan gazdag és hatalmas »gilde« önteltsége hivalog bennük még most is, hogy az iparszabadság egy »hitvány timárnak« is (ez t. i. »onredlik geveerb« volt még a mult század elején) megengedi, hogy, ha tud, kovácsoljon kardot és ácsoljon hajót. Főleg a városházának remek gothikája, a vakmerőségig magas, a könnyelmüségig vékony tornyával, mely kőbül faragott brüszeli csipkemunkának látszik; a kormánypalota dus arhitekturája (Mária Terézia szép kezének nyoma); az Egmont és Hoorn nemes kettős szobra, a gyönyörű faragásu közkut stb. - mindez bőven juttat a szemnek s a léleknek.

Aztán megint egyet fordulok, bele abba a bizonyos kékbe. Kezdem magam a sokaságban egyedül érezni. Nem hallok magyar szót - s ami több: nem hallok német szót. Csak most érzem, mennyire estem az én szeretett hazám szépséges fővárosától! Egy passageban, melyből méhrajkint zsongtak elém a szorgalmas brüszeliek, antiquarius boltja előtt állok meg. Ablakában használt levélbélyegek voltak egy albumlap koczkáiba bele ragasztva. Itt csak rátalálok egy kis magyar szóra, gondolám. Csakugyan - »Kaschau ⁶/₂«; tovább egy magyar czimeres bélyeg keresztül irva - »...tszász forintokrul«; két, öt, hat vagy hét száz forintokrul szólott-é, nem tudom. Elég, hogy magyar irás volt, ami bizony aligha fordul meg Brüszelben sok. Amott egy nagy abrosz. »Carte générale de l'Europe.« Tán csak benne van még Magyarország? Nem ette meg sem Miletics, sem Hurbán, s nem adta még el Tisza Kálmán Ausztria-Bécsnek? Hamar, hol az a keleti sarok? Lenn jobbra! Itt vagy, szeretett hazám, bércz-öveddel s folyam-szalagaiddal! Olyan szép zöld a te határod, mintha az uj honi lyra ömlene körül. Ott van a »Segedin«, itt van a »Grosz-Wardein«, emitt meg »Pesth« és »Bude«; hála istennek, hogy nem »Ofen«. De igy is jól esik elmerengenem rajta. A fogadóm lépcsőházában meg az én Frohner barátom vendéglő-hirdetését födöztem föl. Egy kis tulzás van a képen, mert a hôtel mögött valójában nem látszik a Duna s előtte a Széchenyi sétatér sem bővelkedik annyi rózsában és ugró-kutban, mint a mennyi oda van pingálva. Csak kettő igaz benne: a dada, meg a baka. De azért le nem vehettem róla szememet s valóságos emléklapnak tünt föl előttem e rajzolat - az emléket szépitő mult, a távolságot megaranyozó otthon képe gyanánt.

Ami ezeken kivül itt Magyarországra emlékeztet még, az a pompás Gudula-székesegyház kúpja alatt az egyik (Kelet felé néző) festett ablak, mely Szt. István királyunk koronáztatását tünteti föl. Ez, valamint a remek faragásu szószék, Mária Terézia ajándoka. Itt elvesznek a nyomok addig a zsibárusig, kinek ajtajában fogason láttam a ki-becsapódó belső ajtó okozta léghuzamban himbálózni egy fehér sujtással kihányt téglaszin, vörös magyar nadrágot és strucztollas, pántlikás pörge kalapot. Honnan került ide, a barátságos fripier meg nem tudta mondani. Egész öltözet volt; de járt még vele egy zsinóros »redingote« s egy pár száras csizma is. Ezt a szemem láttára vette meg egy czirkusi lovász.

Tavaly másod-magammal a laekeni királyi nyaraló kertjébe szerettem volna bejutni. Az őr nem bocsátott be. Mitevők legyünk? A rondeau virágait a szerény kastély előtt egy kertészbojtár nyesegeté. Magunkhoz intettük: hova kell fordulni engedélyért? Mert azzal a katonával ott semmire sem megyünk, az vlämus, az nem tud francziául. A fiú erre nyögött valamit, amiből megértettük, hogy őt sem értjük meg.

Erre a vlämus gyerek, mint a vén bakancsos, azon való örömében, hogy a fia megkerült, ugy a földhöz vágta a sipkáját, hogy csak ugy döngött.

Persze, hogy bejutottunk a parkba. Kérdeztük földinket, mikép került ide? Hát csak amugy »kölcsön«-be, mert hát ő alcsuthi »fi« s a Palatinus Jóska ő fensége kertjében szolgálta a virágokat, ahol jó rózsa-kertész »vállott belülle«; de hogy még különb legyen, ide küldték »Belgiába«, ő felsége a király kertjébe, akinek felesége magyar születés - Palatinus Mária. Hát igy esett.

Emlékül Juhász Pista barátunk rózsabokrétát kötött a számunkra, sőt »hűttőnek« hatalmas, gyerekfej-nagyságu, leves körtével is kedveskedett. Amint egy kis filegoria felé akartunk indulni, a kertész megállitott bennünket.

Nyitott kicsi kézi hintóban egy lakáj tolta a belga trónörököst. Mellette sötét ruhában egy sugár nőalak: a halovány, beteg fiúnak boldogtalan édes anyja, a belgák királyasszonya - a Palatinus Mária. Távolabb két udvarhölgy követé a kis csoportot. A királyné bánatos főhajtással fogadá köszöntésünket.

Egy másik fordulón, ismét hintó-széken, elömlött női alakot toltak, kinek feje mélyen csuklott alá a mellére s nagyra nyilt szemmel meredt maga elé. Sarolta volt, Miksa császárnak megtébolyodott özvegye, a király testvérhuga. Mennyi nyomor és bánat egy királyi kastély arany födele alatt és tündéri kertjének virágos ösvényein!

Midőn este a városba visszatértünk, gyászkeretű bulletinek hirdeték a kis trónörökös halálát.

Ne tagadjuk - ami a Nyugat nagyobb városait Budapesttől leginkább megkülönbözteti, az a tisztaság. Budapest lehet idővel világszép város - reménylem lesz is - lehet csupa szobor, kert és palota: de takaros, tiszta nem lesz. Ha volna hozzá talentuma, már eddig bebizonyitotta volna. A Dél is örökké ronda marad. Csakhogy amott a művészet minden fajának gazdag nyilatkozata engesztel ki. A keleti rondaságnak semmi jogczime - csak magyarázata van. Nem számitom ugyan magunkat a Kelethez - de már azt is, hogy nálunk bérbe adják az utczasöprést s locsolást, barbárnak tartom. Azt azonban meg kell vallanom, hogy a vállalkozó, kinek főspekulácziója a szemétnek mezőgazdasági értékesitése, nem kapzsi: valóságos kincses bányákat hevertet az utczán. Nem vagyunk haszonleső faj, hiába!

Mint a nagy Párisban és Londonban, a kis Brüszelben is éjjel takaritják az utczát; csak a zöldség-vásár után fönmaradt hulladékot söprik el hajnalban. Mindenek fölött azonban jólesett az a szigor, mellyel az állatkinzást büntetik. A rendőrség átlagban meghatározza azt a tehermaximumot, melyet valamely igás állat megbir; ezen tulmenni büntetéssel jár; a tulajdonos biztositékát megtizedelik; ismétlés esetén el is veszti. A Nyugat a teherhordó állatok sorába fölvette a kutyát is. Ezt már Bécsben is látjuk. De az eb-szerszám inkább felel meg a czélnak amott. Ha meleg van, a kutya a szekér alatt húzza a rá rótt terhet s igy árnyékban dolgozik a delelő nap hevében is. Gúzsba kötött lábainál fogva fürtösével emelni a szárnyast: ilyet még itt nem láttak. Kalitkában hozzák akár az éneklő madarat.

Ha nálunk ablakbul ajtót csinál a kőműves, vagy megforditva, ajtóbul ablakot: tégla, homok törmelék, habarcs, faczölöp stb. az utcza teljes szélét foglalja el, mig a por vastagon kavarog körülöttünk. Amott utcza-szereket bontanak le és épitenek föl s a nagy munka feltünés nélkül folyik a deszka-kerités mögött, s a port, mihelyt csak emelkedni akar, nyakon öntik.

A »boulevard central«, mely a város közepét hasitja át hosszában, most épül s örömmel tapasztalám, hogy az eredeti brabanti styl (mert itt ilyen is van) teljes érvényre jut benne. Azokat a szerényke motivumokat, melyeket a flamand parasztházon látunk, gazdag és nemes kifejtésben, hű ragaszkodással az eredetihez, alkalmazzák a palotában is. Eszembe jutott a mi Sugárutunk s erre olyan kedvem támadt, hogy, ha otthon lettem volna, a mi boulevardunknak »kirugtam volna az oldalát«. A rossz kedvnek is csak szabad valami.

Az emberek arhitekturája azonban annál kevésbé tetszik nekem. Itt annyi a pupos ember, mint nálunk a kupos ház. »Pays de mayeux«, ez a neve Belgiumnak. Ugy tapasztaltam, hogy - Angliát kivéve - a polgárosodás ellensége a testi szépségnek. A német, a svájczi s a franczia paraszt testben hitvány, disztelen a mozgásban s arczban rut. Mennyi erő, méltóság s arány a mi magyar szántóvetőnkben! Fog dolgában is a legsiralmasabbat látjuk Nyugaton. A svájczi s német parasztnak nincs foga; vagy ha van: hát roncs, omladék, odu. Csoda, az a sok görhes test hogyan birja meg a roppant munkát, mint p. a Neckar-völgyben is, hol 5-600 láb magas, kőbe vájt terrászokra czepeli föl puttonyban a humust, hogy a Délnek eső szikla meddőségét mesterségesen s fáradságosan változtassa bortermő hegyoldallá.

E kicsi Párisnak esti élete a szt. Hubertusról nevezett passageban zajong leginkább. A milanói »galleria Vittoria Emmanuele« után a legszebb, melyet ismerek. Az anyavárosban, Párisban, sincs párja. Vigalmas moraj zsong a magas üvegtető alatt. Ez fő-találkája a brüszeli fiatalságnak. A ragyogó kis boltok előtt »ismerkednek«, itt habarja mazagranját az ujságolvasó s keveri a politikus az absynthet a vizbe, melynek opalizáló zöldjét oly kedvteléssel nézi, mint borivó az egrinek biboros tündöklését. Ebben a passageban mérik a szivart s a legujabb fotografiákat, köztük a szép Mme Judic arczképét is, aki »la cocluche de tout Bruxelles, la fureur du jour«. Itt van az esti virágvásár, itt árulja a legujabb párisi lapokat M. Sardou, nem Victorien, hanem Paul, de szakasztott mása a hires irónak, akinek testvéröcsse. M. Paul elég élelmes franczia arra, hogy a bátyjára valló hosszura nevelt hajnak és orrnak jó hasznát vegye.

Mme Judicről szóltam. Ha ujra rátérek, tulajdonitsák annak a kedves estének, melyet a »Jolie parfumeuse« szerzett számomra. Offenbachnak ez a szinte hóbortos pajkosságu, dallamos operettejét nem ismerik nálunk. Egy-egy gondolatot honnan csipett, nem kérdezi az ember. Több helyt ismertem rá Straussra. De Offenbach nem lop; csak szerez. Azért zeneszerző. Csinnal csen. Az ő büvészi ujjai közt is szétmorzsolódik a keztyü vagy a csipke-kendő. Egy, kettő... voilà! Eltünt, itt van. A sujet igazi - mauvais sujet; azaz jó, de hamis. Egy jelenete különösen sokat épit a hallgatóság erős idegzetére. De Mme Judic megmutatta, hogy ő szent Venus. Annyi kellem és discretio, mint amennyivel ez az elbájoló asszony dicsekszik, finom fátyolt vet minden kiszögellő durvaságra. Láttam a »chique« Mlle Schneidert, ismertem a szép Tautint, a játszi Ugaldeot s valamennyi istenasszonykáját a bouffenak; de Mme Judic-hez egy sem fogható. Sok része van ebben a megvesztegető külsőnek, mondja az, kit hangja elragad. Sok része lehet ebben a sima, tiszta, gördülő éneknek, mondja az, kit alakja meghódit. Sok része lehet ebben az elmés játéknak, mondja az, kit szépsége és hangja egyaránt megigéz.

Egy héttel rá az »Alhambra« szinházban Londonban angol előadásban láttam ugyan-ezt a darabot. Nem szükséges mondanom, hogy az első jelenet után már megszöktem. A porczellán csak nippe-tárgyakra való; mihelyt szobrot csinálnak ez anyagból, bánt a hazug szinezés, a máz és az arányok nagy volta. Vastag ember ne fuvolázzon; vékony ember ne játsszék bőgőn; a tehén pedig ne tánczoljon. S igy tovább. (V. ö. »Cours d'esthétique populaire: a fonákságról«.)

A királyi szinházban tartott jutalom-kiosztásról már megemlékeztem. Nem tagadom, a jelenet bántott. Valóságos színi előadás volt. A kitüntetés, nyilvános dícséret, érem, rendjel stb. jó sarkantyúja a becsvágynak; hiszen már ez ugy van benne a mi gyarlandóságunkban. De ennyi külsőséggel ne járjon mint itt. Bizonyára faji dolog ez is. A franczia a tömjénből oly erős adagokat bir meg, aminőktül nálunk még a szerénytelenség is megtüszkölne. Tán innen van az is, hogy a franczia elmésen tud dicsérni, ami sokkal különb dolog, mint elmésen ócsárolni.

A legkülönb tanuló valamennyi közt volt valami Charles Mikills, egy vézna, halovány fiú. Tenger jutalmat aratott a közönség tapsai s egy vadászezred zenekarának recsissenő polkája között. Minden éljen után a nehézkes táncz-zenének nehány ütemét harsogtatták tus gyanánt s akkor hagyták el, mikor a hallgatóság (vagy nézőség) a tapsot. Apró adagokban mért dicsőség, kiporcziózott hymnus. De ez csak nekem tünt fel; az idevalók nem vették észre. Annál jobban esett az a feszült figyelem, mellyel a hosszu érdemsorozat olvasását hallgatták, jóllehet mindenki a kezében levő füzetből, mintegy ellenőrizve, olvasá a végtelen sorozatot. Kiváncsi vagyok Charles Mikills pályafutására. Mennyiségtanban, nyelvekben, költészetben, minden tantárgyban első volt. A jutalomkönyvekből egész bibliotékát nyert s nyakában a főjutalmat, a »vermeil« (szinarany) érmet szerényen lógatá a piros, széles selyemszalagon. Bizonyára jeles ember lesz belőle - ha megéri, amire habitusánál fogva nem sok a kilátása. Az egészségre nincs talentuma.

Az egyik páholyban szép vandyki fő, nem csak szabásánál, de viseleténél fogva is. Szélesre kihajtott, bojtos, csipkés gallér, bársony zeke csipkés manchettel, térdbe ójtott selyem nadrág, selyem harisnya, ezüst-csatos czipő s ingó strucztollal kevélykedő, széles ernyőjű castor-kalap. De Keyser, a hires belga festő. Chauvin flamand, aki ezt a jelmezt német-alföldinek tartja, pedig spanyol; mint mi a szük nadrágot magyarnak, pedig velenczei. Az ősz, omló fürtözetű, fehér szakálu művész maga is gyönyörű tanulmányfej.

Kölnben felejtett málhámat másnap a vámházban váltottam ki a gyöngéd douanier keze közül. Sok lótás-futásom volt miatta, de nem sajnáltam meg a fáradságot. Az ember külföldön tér rá, hogy a tisztviselő barátja, gyámolitója annak, aki hozzá folyamodik, vagy aki rászorul. Csak hogy karját nem nyujtá az az öreg fináncz, akit, anélkül hogy észrevett volna a folyosó árnyában, egy darabig vártam. Egy fiatal aspiranst előbb jól megfeddett, miért nem rögtön tett jelentést a félről, mely bizonyára nem azért jött ide, hogy mulasson. Pedig nem volt igaza a derék vámosnak: mulattam, szórakoztam, tanultam; épültem azon a szabatosságon, gyorsaságon s emberségtudáson, mellyel a »fél« itt találkozik. Vivmányaim közé tartozik három franczia szó is, melyeknek Francziaországban nincsen forgalma: ez a septante, octante és nonante, a 70, 80 és 90-számoknak rövid elnevezése. Megkimélnek attól, hogy lépten-nyomon eláruljam, milyen gyönge számoló vagyok; mert mig én kinyögöm a 73-at és 99-et, a soixante-treize és quatre-vingt-dix-neuf számokat (hatvanhoz adván tizenhármat és négyszer huszhoz tizenkilenczet): annyi idő alatt ugyanannyi centimet keres meg a belga.

Nem szivesen vettem bucsut Brüszeltől. Hiszen most is alig tudok megválni tőle. Istenhozzádot mondtam a »gulden pomp«-nak, a piros arczu gazdasszonynak gyöngéden megszoritám husos kezét s megigértem neki, hogy nem veszem könnyen a pénteket - mihelyt jogot váltottam rá.

Egy percczel érkeztem a vonat elindulása előtt. Podgyászomat szó nélkül fölvették s a málhapénztárnok ajálta, nála vegyek jegyet, mert mire a nagy csarnokba érek, tán le is maradtam. Hát itt a málha-föladóban is lehet utijegyet váltani? Hát itt nem csapják be az utas orra előtt a mosdatlan ablakot, ha öt perczczel érkezik indulás előtt? A mázsáló nem is követel borravalót? S ha adok neki két soust, még nem is kevesli? Persze, persze! Ebben az országban a közönséget nem a hivatalnok, a forgalmat nem a vasut kedveért találták föl.

A vonat röpül. Füstölgő gyári kürtő, jól művelt kerti föld, nyaraló, falu, város éri egymást. A nagy országuton - mely bizony különb kövezetnek örvend, mint a mi országutunk; nem is az, amely Szolnoktul Debreczenig vezet, hanem az, mely a Huszár-háztól terjed a Kecskeméti kapuig - a kövezett országuton társzekér mozog és könnyü cséza szalad, s a dus kaszálókon, terebély fák homályán irigylésre méltó szarvasmarhák legelésznek pórázon, melyen apró gyermek vezeti a vén ökröt s a tapasztalt fejőst. Szomszédaim egy imádkozó abbé s egy nagy szőke fiu, aki Svájczból jött s Brugeba tér most haza. Kilencz hétig volt oda s két pár vaspatkós, bivalybőr bakkancs vásott le nagy lábairól a hegymászásban. A Pilatuson háromszor is volt egy hét alatt. A Berner Oberlandot ismeri mint a zsebét. Csak magafogta pisztrángot evett s két kellemetlen burkust majd ledobott a Blümlis-alpról. Midőn a brugei állomás üvegfödele alá gurultunk, fehér kendők lobogtak a vitéz fiú elé. Viruló arczu, fehér haju mama s szöszke huga intettek feléje. Az apa csézán ült, maga mellett a kisebbik fiúval s egy nagy, hosszu szőrű, angol agárral, aki szükölve fészkelődött s nyilván le is ugrik, ha a szij ereszti. Az anya ölelését komoly kézcsókkal köszöné meg a fiu s a szép szőke lány csattanó csókjait, melyeket ez pazaron szórt a bátyja pelyhedző állára, azzal viszonozta, hogy a száját csucsoritva, óvatosan érinté a karcsu hajadonnak fürtös, fehér homlokát. De a kis leány csak el nem tudott telni azon való örömében, hogy az ő Médardja megjött s ahányszor tehette, a nyakába is ugrott. A hosszu gyerek illendő nyugodtsággal fogadta a testvéri szeretetnek ezt a forró kifakadását s csak arra vigyázott, hosszu hegymászó botját valahogy ki ne öleljék a kezéből. Az ifjunak sokkal élénkebb volt az öröme, hogy a fékről eleresztett, feléje szökkenő agárnak üdvözlő nyaldoklásait érezte ábrázatán. Az az édes hugocska szinte megirigyelte a kutyát. Aztán a tagos ponneyk inditottak s a csézáról még sokká láttam visszalengeni a szöszke leány loreley-haját. A fiú ölében az agár ült.

Takaros tanyák, tiszta házak. A csinosan fésült kazlak mint apró szalma-kastélyok sorakoznak a csatorna partján. Ama chignonos szénaboglyák meg, mint holmi mesebeli óriás mezei virágok fogadják veszteg ledérkedését egy roppant pillangónak - a szélmalomnak. Mi minden nem terem meg ott egy táblán! Buza, burgonya, czékla, káposzta és bab. Nálunk lóherés volna.

A genti pályaházban egy kis fecskemadár éppen Pest kőczimere mögül villant ki a szabadba. Az európai nagy városok sorában tehát benne vagyunk mi is. A fecske jő és száll vissza; nem zavarja a tüszkölő gép, a sivitás, a harangszó. Még az abbé imádkozása sem. A kegyes férfiu a következő állomáson, zsebébe csusszantván a breviariumot, kiszáll. Ülésén egy csomó nyomtatványt felejtett - kiosztás végett. »Les 3 grandes faveurs, signalées par Ste Geneviève.« A mirakulózus történet éppen kifutotta Ostendéig.

Váratlan bukkan föl a digue magasán. Zugása tulharsogja a városi zajt s tul a sétálók vidám kaczaját; mert vannak emberek, akik szemben a tenger fönségével is nevetni tudnak. De mikor legtöbben a vendéglők verandáján elköltött izes ebéd után andalognak partjain! Csak egy-egy pillant el mélán a morajló viz rengetegén; és ez sem költő. A viztömeg ára és apálya a kurz-czetlit juttatja eszébe. Ám itt az apály után ismét dusan hullámzik a viz - a börzén pedig nem akar ismét dagadozni az árfolyam, ha egyszer meglohadt. És mégis Ostendébe jár, még telik erre a drága fürdőhelyre. Elveszté millióit - de megmaradtak a százezrei. Gyermekei a kemény fövenyen váracsot ásnak és zászlót tűznek a hegyébe. Jő a hullám és elsodorja. Tehát az ár-emelkedés sem hoz mindig szerencsét. A gyermekek azonban nevetik az előrelátott bomlást; hiszen azért épitettek, hogy a viznek legyen mit elmosnia. Egy másik csoport szorgosan vájja piczi ásóival az apró kagylót s mikor már tele van kötény és kalap, vissza-szórja a tengerbe. Papa is ugy teszen sokszor a pénzzel, csakhogy nem szándékosan.

Tulfeszült idegek edző varázsfolyadéka, sósviz - megcsappant izmokat aczélozó hullámverés, köszöntlek! Nehéz vizeidnek taraján ott ringatódznak Szlávy és Horvát Boldizsár. A parlament habtorlódásainak ernyesztő voltát meggyógyitja a tengernek békitő rengése. Milyen jól eshetik a hig párnán elnyujtózni s mily kéjes érzést támaszt az az interpellaczió, melyet vödréből a baigneur lódit nyakatok közé.

Ostendében, különös ritkaságul, »véritables huitres d'Ostende«, valóságos ostendei osztriga kapható a »Royal prusse«-ben. Ez minden esetre furcsa; de mégsem olyan furcsa, mint az, hogy B.-Füredre Bécsből szállitják a fogast (nehány év előtt keservesen panaszolta ezt nekem a vendéglős) s hogy Tokajban kaphatsz sherryt is a garádicsos boltban, de tokajit, már hogy amolyan tokajit, melynek világraszóló nevét köszöni ez a bor, bizonyára nem; vagy ha igen, az még a sherrynél is alábbvaló, t. i. a tokaji sherrynél. Ostendében tehát a valódi ostendei osztriga nem pleonazmus.

A »cursaal« társalgójában az egyetlen magyar lap a »Magyar Állam«. Nem lehet tagadni e szerint, hogy nagy kiterjedésnek örvend; mert a Zöldfa-utczából a plageig jó hajtás. Ugy hallottam, az öregebbik Pista pápista grófnak köszöni az ostendei magyarság ezt a szórakoztató olvasmányt, mert ugyancsak elszóródtak, ha a közelébe jutottak. Megilletődéssel értettem meg belőle hazám veszedelmét, J. K. vezérczikkiró ur (aki aligha más mint maga Jézus Krisztus, vagy ha nem az, ugy bizonyára Jósika Kálmán) - mondom, megrendültem azon a komor proféczián, mely bizonyos elpusztulását hirdeté a magyar népnek, ha a párbért nem fizeti meg pontosan papnak, kántornak; vagy hát legalább is a papnak. A czikk másik felében elő volt adva, don Carlos milyen szelid, nemes jellem, akire, ha mindamellett nem sikerülne neki meghóditani zendülő Spanyolországját, bizonyára ránéz a Chambord gróf királyi koronája. Ez is csak valami.

Olyan jólesett mindezeket magyar nyelven olvasnom, mialatt egy vendég-kisasszony a kusza zongorán (pianinón) a »Hunyady-indulót« játszta. Meghatott e külsőségek mély vonatkozása. »M. Állam« - Pio nono - pianino - Hunyady-induló - Hunyady-nyomda a Zöldfa-utczában...

De van ott franczia és vlämus nyelven megjelenő »M. Állam« is. Ilyen a »Feuille d'Ostende«, mely erős harczot vív a haladi polgármester és pártja ellen. »Hogyan!« kiáltja szent fölháborodásában; »hogyan! Ez a Jean van Iseghem (bourgmestre), aki egy villamos lámpásnál többet nem birt fölállitani eddig - ennek a jelöltje mer győzni Mr. le vicomte Bernard du Bus de Gisignies ellen, kinek öregapja batáviai helytartó volt, midőn még egyek voltunk Hollandiával?...« S nagy a »Feuille d'Ostende«-nak az ő keserűsége az Iseghem-pártiak ellen, kik »egy villamos lámpásnál többet nem birtak még fölállitani« (t. i. a kikötőben). Ez bizony szörnyű is, hogy egynél többet nem tudott szerezni. Nálunk az ellenfelet korántsem támadják meg ily hevesen. Nem is azt vetik az ellenjelöltnek, mért nem adott világitó tornyot a falunak, - hiszen világitó torony az ő jelöltjük maga, kinek bora messze sugározza be a szivek hullámzó tengerét - hanem legfölebb azt hánytorgatják, hogy szabad óráiban gyujtogat, ami bizony nem illik.

Ilyen olvasmánynyal s ily párhuzamokkal adunk itt szárnyat az időnek, ha megelégeltük a folyton zaklatott kusza zongorát, vagy a szomszédban a »petit jeu«-t, a diguen az aranyszegésü pletykát s a zenekar sanyaru programmját s szintelen előadását.

A parti életet kivéve, a város alig számít. Éppen csak lakni szoktak benne s hetenkint egyszer tánczolni a városház nagy és fényes termében, mialatt a »cercle littéraire«, egy zajos kávéház és nesztelen olvasó-szobája, mindeniknek szabadjára van adva. Ilyenkor hemzseg a nép a kis főtéren, a kivül kávézókat vándor művészek mulattatják, mialatt hátul, kopogó faczipőben, víg ostendei halászlányok járják a brabançonnet a sugárzó ablaksorból kihangzó zenének töredékei mellett.

Az éj enyhe s én megint csak a tengert szomjazom. A társalgó orkesztrumából egy-egy visító klárinéthang sirály gyanánt csap a fekete vizdombok fölé, melyeknek taraja önszülte fényben sziporkázik és morzsolódik szét a molo vaskos czölöpein. Legélén állok a hid-alkotmányok e félszigetén s födetlen fejemet átengedem a hűs éjszakának, szivemet a nagy érzéseknek, melyek hullámzása beleömlik a sötét habokba s onnan vissza, meg nem szakitott folytonosságban. Egy-egy torlasz csaknem hozzám csap föl. Mintha karjait nyujtaná felém, hogy dagadó keblére, apadó ölébe zárjon. Karja aléltan hanyatlik alá, de nő helyébe más, mely mindig int, int magához, magába, hogy méhébe fogadjon. A kisértet erős, szinte ellenállhatlan; s édes szédülettel fogózom a vas korlátba.

Az Iseghem bourgmestre világitó tornya hosszu csíkot vet ebbe a hig éjszakába, melynek egyetlen csillaga ezer sziporkában villan szét a folyton rengő, ágaskodó habokban. A tenger szive nagyokat sóhajt néha és magasztos fájdalmába egy hitvány polkának kaczki ütemei tolakodnak feléje onnan hátulról.

A molo alján halászbárka köt ki. Embereinek csöndes beszélgetését az éjféli szellő foszlányokra tépve hozza fülembe.

Alant vérpiros fáklyavilág. A pokoli tűz biboros párájában fantasztikus alakok elátkozott lelkek gyanánt sürögnek föl-alá. A tenger munkásai. Kőmivesek, akik az apadás időközével élve, lázas gyorsasággal és szótlanul rakják le kőtalaját egy uj molónak. Száz és száz kéz dolgozik rajta, hogy az ár bekövetkezéseig meglegyen a munka, kiszolgáljon a fal annyira, hogy a dagály el ne sodorja.

Álmatagon, nem álmosan, térek padlás-szobámba, mely ott van a »Hôtel de poste« födele alatt, honnan nappal fölséges kilátásom esik az ostendei házak piros cseréptetőire s a fölöttük lebegő ingekre, melyeknek repülés-vágyát megakasztja a csiptető fa.

Fürdőhelyen bőven terem a regény s ez az én fogadóm is foglal magába egy érdekes fejezetet. Királyfiak polgári néven, homályos existentiák herczegi czímen iratkoznak a vendégkönyvbe. Az alsó emeleteken lakik a szép özvegy (minden hôtelben van kettő) s a »major de la table d'hôte« sem hiányzik az asztalunk mellől. Az utolsó háboru óta bő termés van özvegyekben és őrnagyokban. Amazoknak mindig akad vigasztalója, ezeknek mindig hallgatója. Asztal fölött igen bizalmasan beszélgetünk, szorongatjuk az egymás jobb kezét - a balt meg rajta tartjuk a tárczánkon. A szépjének virággal hódolunk s sub rosa megsugjuk neki szivünk baját. Azután bemutatkozunk. A név mellékes; csak harsogjon, s ekkor megtudom: ő kicsoda. Hogy kiféle, azt mindjárt fölismeri az ember. Tiz közül kilencznek »nom de guerre«-je van, ami, tekintve a férj gyászos halálát a csatatéren, természetes is. Az özvegy azon panaszkodik, hogy a bankárja vagy bérlője késik a küldeménnyel - az őrnagynak meg, egy fej-seb következtében, annyira meglazult az emlékező tehetsége, hogy mindig a más vitézségeit követi el s annyira szórakozott, hogy rendesen otthon felejti a pénzes tárczáját.

Szép nővel ülök szemben. Bájos, elmés. Természetesen, özvegy ez is. Mikor boru száll homlokára, még szebb, s ha kire ilyenkor ránéz az ő setét, bánatos, epedő szemével: az bizony tuskó, ha legott nem fakadtak rajta a szerelem rózsái. Másnap délben már nem volt ott. Mi lelte? Tán beteg? Kedves maître d'hôtel, mi lett a szép asszonybul? A szép asszony még hajnalban kapott látogatást; egy deli zsandár-sergeant jelent meg nála (lám a hamis!) kinek a karján eltávozott, megnézni a genti kerületi törvényszék börtönét.

Hát az a deli, férfias, előkelő marquis de la Ste Trichonnière, aki oly gyöngyen zongoráz s azokat a pompás yacht-kirándulásokat rendezi? Aki megnyerte a nagydijat, midőn két mértföldnyire uszott be a tengerbe? Aki Gounod romanceát oly elragadóan énekelte - szóval az a parfait marquis? Hát az valjon hova tünt? Annak bizony a »petit jeu«-ben egy kis malőrje akadt. A fehér manchet mögül kiesett egy hölgynek az arczképe, mely kártyapapirosra volt festve. S hogy elárulva látta a gyöngéd titkot, a lovagias férfiu ott hagyta hóditásainak szinhelyét.

A table d'hôte vén bojárja s fiatal neje szintén nagy érdeklődés tárgyai. Az agg oláh virágzó hölgyének gyujtó szeme, görög arczéle s izgató idomai soknak rontották meg az álmát. A rumuny Othelu az ő vastag szemöldei alól dühös pillantások nyilait lövölgeté széjjel, ami a békés étkezéssel épp ugy nem fér meg, mint annak a bojár asszonynak szokatlan szépsége. Főleg a vis à vis-ja, egy öreg angol, annyira belemerült a nő nézésébe, hogy a kanalat a füléhez emelte, olajat öntött a levesbe s megsózta a befőttet.

- Uram, mondá a bojárnak: a jó emésztés, valamint a rendes vérkerengés fontosságának nevében tiltakozom ekkora szépség ellen. Mi csak közönséges halandók vagyunk; magamról legalább bizonyosan tudom, hogy nem vagyok félisten, s nem tartozunk szívünk árán megkárositani a gyomrunkat. Ha ő istensége, az ön hölgye, megengedi magának azt az olympusi sportot, hogy felhőiből alászállva vagy a tenger tajtékjából kikelve, gyarlandó embernek szánt ebédben részt vesz: legyen nekünk megengedve, hogy meneküljünk ekkora báj elől. Asszonyom, uram, kedves egészségökre a dinert... én máshova megyek ebédelni.

Egészen igy mondta-e, már nem emlékszem. De kevés híja volt. A nő elmosolyodott. Keskeny, fehér homlokára finom pir, az öröm és szemérem pirja szökkent; szemét lesüté; remek faragásu orrának czimpái remegtek, mint rózsalevél a szellőben; ajkának piros bimbaja megfakadt s kivillant alóla a keskeny, apró, fehér fog. Az orczája középen besüppedt, ahonnan az ismeretes amorette kacsingatott ki, s a bojár, haragos-vörösen, fölállt s karját nyujtá a nőnek. Az öreg sántitott. Még ezt is! Az illusio teljes volt: Vulcanus és Venus.

A másodemeleti salon nyitott ablakából nehány percczel rá rumuny dörgedelem csattogott le az utczára. Vulkánus villámot kovácsolt s vastag felhőkben gomolygott a zivatar. Már akartam fölrohanni, hogy hősiesen leverjem a vén oláht. Bayard a bojárt. Fölösleges hevedelem. A lépcsőn jöttek elém; a szép szemek napja szétoszlatta a förgeteget s láttam - ó láttam: egy puha, patyolat kéz hogyan vonja a kerek vállra azt a borzas ősz fejet s csókolja meg édes ajkával azt a kefét, mely szemöld gyanánt berzenkedett az öreg dühöngönczulu apró, tüskés szeme fölött. Hogy ebbe az igézetes érintésbe nem változott át karcsu leventévé! Ah, nincsen már tündérmese!

Éjfélt ütött, midőn a »Belgium« födélzetére szálltam. Numerusom kivül esett az ágyszámon. Lesz tehát szerencsém a füstölgő olajos lámpás mellett virrasztanom. A kabinekből víg gyermeki sikongás hallatszott. A boldogok hatodmagukkal nyüzsögtek a két keskeny nyoszolyában. A steward nem győzte nyitogatni az üveget, s bőven töltögeté az égett-kenyérhaj izű fekete sört, melynek »stout« a neve. Az englishmanek itták, mintha jobb ital sem volna a világon.

A meleg olaj szagától a födélzetre menekültem. A párkány mellett karcsu nő intett föl a kőpartra istenhozzádot, honnan melodikus »good bye!« hangzott vissza három leány ajkáról. A kedves kaczaj ugy röppent ide-oda a sötétben, mint fekete rigó az erdő sürüjében. Mellettem egy durva legény áll, aki egy léczhez tüzes vassal közelit. A következő pillanatban kábitó sustorgással lövel föl a vastag, csillagtalan éjbe a jeladó röppentyű. Aztán ismét a sötétségbe hanyatlik vissza körülöttem minden. Fölöttem egy ló harapdálja magas ketreczének hideg vas rácsát. Ma délben győztes az ostendei gyöpön - s most rab. Londonig az is marad. Jockeyja meg-meglátogatja és beszél hozzá gyöngéd istálló-hangokon, melyeket a lovon kivül csak az angol turfman ért meg. Plaidbe göngyölődött éjféli andalgók némán méregetik a szurkos talajt. A nagy kürtő mellett óriási szakács forgolódik a szoros konyhán, melynek titkaiba kár volt bele pillantanom. Nem is mintha embernek, hanem mintha embert sütöttek volna ott. Mögöttem vadállati üvöltés. Az indulás jele. Az a medve ott, ki a hidra felczammog, a kapitány; az ő bundás melléből fakadt az a rémes bődület. A kormánykerék mellé három vén legény áll s jeladásig csöndes, néma köpködésben várakoznak. Még egy röppentyű czikázik a fekete égnek, másodperczre, mint a villám, vakitó fénnyel öntve el a tengeri szörnyeteget, mely most kezdi mozgatni óriási lapátkerekeit. A dagály dörgve csapkodja a »Belgium« bordáit. Indulhatunk.

Panaszosan és démonilag hangzott a parti s a mi matrózaink közös hajószabaditási munkálatának wagneri éneke.

Az ár fölkapja a »Belgiumot«, mely lomhán, nyekeregve feszűl át a keskeny csatornán. A molo sarkán orditva kapja hátára a zabolátlan tenger. A kapitány s a kormányosok között agyrengető hördület pótolja a sötétben láthatatlan kar irányzását. Mint a Dante elátkozott lelkei jajgatnak és bőgnek. Egyszerre meglendül a jármű, én félre billenek, a ló horkan s az egyik dúczos, alaktalan éjféli andalgó, fenékre esik. (Nem a hajó fenekére.) Csak a karcsu nő lebeg zavartalan sulyegyenben a sötét födélzeten.

Szabadban vagyunk. A fordulónál fölcsillan a tengerpart hosszában a vendéglők s a cursaal lángsora, hol vidám emberek nevetgélnek és szivják az éjfélnek sóban gazdag levegőjét. S mig Nathalie k. a., a »pianiste hongroise«, ama terem tündöklő fehér falai között pörgeti újjai alatt a »flux és reflux« romanceát, s hálás közönség fogadja a szerényke adományt - mi az Északi-tenger mélységes medre fölött uszunk-ingunk bele a végtelenbe. A végtelenbe, de nem az ismeretlenbe. Ott rezeg kettős ércztokjában a megvilágitott delejtű a kormányos előtt. És az tudja merre hajtson.

A parti csillám a tengerbe ful; csak az Iseghem bourgmestre egyetlen világitó tornya lohadoz a távolban, elvétve egy-egy búcsu-sziporkát küldvén utánunk a síkra. A hajó méltóságosan emelkedik és sülyed. Amikor emelkedik, lábomba száll az agyvelő, s amikor sülyed, visszagurul a fejembe. Fölséges érzés. Az árbocz közelében csekélyebb a hajónak u. n. excursiója, hánytorgása. Odaállok az emberevő szakács konyhája mellé, kinek tűzhelyén kialudt a láng, maga meg szédületmentes fejét ott nyugtatja egy kis párnán, melynek pihéje a tenger hinárjából került.

A »Belgium« salonjában még ébren vannak. Bujdosik a »stout« s bőven ömlő fekete habjaiba bele-belecsöppen egy szó-morzsa is, melyet az egyik beszédesebb ánglius ejteget bele a nagy hallgatásba. A »little deavel«-ek is elnyugodtak, a zajongó gyermekek boldogan alusznak; csak a szegény mamát nem ringatá hajuba a nagy bölcső - sőt inkább, álmát meg-megszakitja egy belső teifeun, mely aztán kinos nyögésbe vész. A szomszéd kabinban az erupcziók harsányabban nyilatkoznak; a roham-közöket mulatságos »damned« tölti ki, mint clown az »Oceania« asszony műveletei közötti szüneteket. A harmadikban kohófuvás, beleket fölszivó hápogás, azután förgeteges locssanat, mint ha egyszerre százezer tojást puffantanának a falhoz. Az apróbb szédelgő kényelmére a teremben köröskörül mosdatlan bádog medencze mutogatja kietlen öblét, gyónásra hivogatván az ingadozót.

Nem hajlok a tengeri nyavalyára, amivel az egyik gentleman becsülését kiérdemelni voltam szerencsés; de csak mégis tanácsosnak vallottam kitérni a kisértés elől. Angolom megkinált az ő ágyával. Egy szárazföldi »patkány«, aki ilyen jól megszerkesztett agyvelővel dicsekedik, nem méltatlan e kitüntetésre. Érdekeltem őt; s midőn megtudá, hogy a rut csoroszlya hiába nyujtogatta felém karjait már első tengeri utam alatt is, nem hitte, hogy nem a tengereket járta valamelyik öregapám. Pedig ember-emlékezet óta a »czigánytó« volt a legnagyobb állóviz, melyet harmadizi őseim ismertek. Elhitte, midőn a »stout«-os poharat, mellyel megkinált, rázkódva tettem vissza az asztalra.

A födélzeten mély csönd. Csak a gőzgép cyclopsi szuszakolása rezegteti meg állandó tánczban a lámpást, a nehéz vasalásu kerek ablaküveget s még a nehéz horgonyokat is, melyek mint valami tengeri csoda-állatok rettentő lánczokra verve hevernek ott holtan. A zakatoló kerék morajába aztán a kormányos méla danája vegyül. A karcsu nő, kátrányos ponyvával beteritett hordóra hajtván fejét, aludni látszik. Szomszédja, a duczos tömeg, horgol. A ló egyet-egyet fú bele a sötétbe. Köröskörül özönvizi éjszaka. A szakadozó felhőtábor foszlányai közül lekandit egy magános csillag. A delejtű remeg. Lapján, ahol az az »E« ragyog, én is odavaló vagyok, »Est«-en van az én hazám, Kelet felé. Arra fordulok. Az ég alja szürkül. A távol hajlatba belevész tekintetem. A homályos alapon meg-megvillan egy sirály fehér szárnya - vagy tán fellobogó sörénye egy nyargaló hullámparipának? Halvány pir vékony csikja nyilal végig a viznek s az égnek elmosódó határán. Pitymallat. Nem üdvözli pacsirta, csak a sirály kinos vijogása. Hajnali szellő csapja meg orczámat. A gyönge pir szinesedik. A tisztuló ég aczela mintha szikrát ütött volna ki a messze ködbe vesző távoli szirtfokbul. Az első sugár diadalmasan villámol végig az örök vizeken. Majd, mint mikor az egyes hang teljes akkordá gyül: ragyogón ömlik szerte bibora az első sugárkévének. Még egy percz - s fönséges harmoniában kél a nap, hig arannyá olvasztva a tenger sikját.

Üdvözlégy, megváltó reggel! Köszöntelek, emberséges stewart, aki párolgó teát teszel elém a padra.

Átellenben is hajnalodik. A karcsu hölgy nyitja föl kék szemét, álmosan néz körül, aztán borzongva vonja szükebbre gyönge vállán a koczkás plaidet - fölkel, a hajó karfájához inog s beletekintve a kormány kavargó örvényeibe, szűzi belsejének titkát a habokba temeti.

Van egy percz a tengeren, midőn hajónk egyedül van a roppant sikon. Egy maroknyi nép, mely az ilyen hitvány, inga jószágon állva, uralkodik a világ fölött - és rabja a legkisebb hullámnak.

Szerencse, hogy a látóhatár körülnyirbálja a véghetetlenséget szárazon és vizen s hogy fejünk fölött az ég sátora van, amelyen tul nem pillanthatunk.

S aztán van ismét egy percz, midőn legközepén uszunk egy vitorlakörnek, mely, a habokon rengve, mintha csak nekünk bókolna. Okozza ezt a hajónak haladása, melyet látunk, de észre nem veszünk. A pont meghízik, a bő gyürü összezsugorodik - s e két tünemény közt ötven tengeri mértföld van. Sokszor, mintha a vizből bukott volna föl, nagy három-árboczos leng a sik magasán. Kezdek hinni a repülő hollandi meséjében. Meg odább valóságos délibábon pihen a szem. Látok fehér tanyát, delelő csordát a zöld mezőn, amint fölkapja a verőfény. Csak hogy a tanya fehér fala egy megcsillanó vitorla, a delelő csorda föltorlódó tajtéka a messze haboknak, a zöld mező a zöld viz, s a pusztának tengerhez hasonló verőfénye itt a puszták verőfényéhez hasonló tenger. Magas hegy tetején, messze sikon válik leginkább meggyőzővé az önösségünket s hiuságunkat példázó nagy karika, melynek mindig magunk vagyunk a középpontja. Mégis ilyenkor mondotta a porosz lajdinant a tengerről: »Nagyobbnak képzeltem«.

A szembejövő hajó némelykor haránt dől mint a pisai torony. A kedvező szél gyorsitó lehének a hajó kitárja minden vásznát, melyeket a vig fuvalom ugy dagaszt és feszit ki, hogy az erős »szuflába« félrebillen a karcsu jármű.

Csak egészen közelébe juthatnék annak a nagy hattyu-madárnak, s hallhatnám csattogását kiterjesztett vitorla-szárnyainak! Gyermekes epedéssel, beteg sovárgással vágytam e gyönyörre. De távol marad valamennyi szeme a nagy hajógyürünek. Egyszer suhant el tőlünk vagy száz ölnyire egy norvég schooner. Alig ismertem rá. Fél órával ezelőtt óriás volt, amint ott magaslott a szemhatár szélén, s most, hogy közel ér, valóságos mogyoróhéj a mi nehéz hajónkhoz fogva. Mintha csak valami nagy férfiut láttam volna közelről. S amig felénk lebeg, ragyog minden vitorlája a fölkelő napban, s hogy mögénk kerül, fekete silhouette gyanánt lép a ragyogó tányér elé, melynek izzó lapjába élesen metsződnek bele körvonalai. Egy perczre olyan mint egy nagy fekete pók, mely kötélzetével hálót vet a napra. Minden részlete a hajónak arany szegésű ében-faragványnak látszott a fényes alapon. Egy billenet - s faragvány, arany szegés a szürke távolba vész s diadalmasan emelkedik mindmagasabbra a nap.

Kapitányunk messzelátó nélkül is legott fölismeri a távol hajó nemzetiségét, nagyságát, osztályát. Ha Északon vagy Keleten egy vitorlának csak a hegye villan föl: már annak neve van és története. Az a »Kronborg«; jön Helsingörbül s megy Kelet-Indiába. Az amott meg a »Funchal«; jön Valparaisóbul s megyen Bremába. Az ott meg - ah, ketten vannak! A kapitány arcza élénkül; szeméhez emeli a csövet, majd a másod-kapitányt kinálja meg vele. Aztán összenéznek s beszélnek. Az ég alján, közel egymáshoz, kettős füstszalag hömpölyög a hullámok fölött. A két fekete pont, ahonnan ered, két hadi hajó: az »Albatros« és a »Nautilus«; mennek Santander elé, nyomatékot szerezni a németországi nyilatkozatnak. Arról ismertek rájok, hogy nem ismerték.

Alig hinné az utas, hogy az a kemény, a folytonos tengeri uttól rezesbarnára rozsdásodott kapitány, bármely egyetemen a mennyiségtannak, fizikának és földrajznak lehetne tanára. Tudós napszámos, nagy műveltségű ismeretlen, kinek neve váratlanul csak valami regény vagy csodálatos rajzolat czimlapján fordul elő, melyet megirt, vagy valamely természettani problemának népszerű fejtegetésével vonja magára a világ figyelmét. Ilyen volt Marryat, és Read. Ilyen Pierre Loti. Heine Vilmos (a Henrik öcsse) és a termékeny Jules Verne, aki Havre s a normandiai partok közt vezérli most a »Jean Bart«-ot, az ő saját külön yachtját. S az ilyen kapitány, ha szükséges, vállig tűri föl inge ujját s kérges markával belekapaszkodik a legvastagabb kötélbe s a legénységgel versenyt vonja be vagy húzza föl a nehéz vitorlát. Eszembe jutott a mi takaros, édesvizi kapitányunk, aki aranyrojtos fehér sipkával a gondosan bodoritott fürtözet fölött, keztyűs kézzel s guêtres szövet-czipellőben lejt a dunai gőzhajó hidján, győzedelmesen kacsint a szép női utazókra s minden forduló után legalább is oly képpel száll alá szellős trónusáról, mintha ő fedezte volna föl a Nilus forrásait - Dévény és Titel között.

A födélzet megnépesedik. A »little deavle«-k a tehercsomagok közt játszanak bujósdit s fölkapaszkodva a ló kalitján, megsimogatják a szép állat száraz, okos fejét, melyről a lovász most húzza le a csuklyát. Egy öreg ur kergetelőzik az aprókkal, ezeknél pajkosabb. Ő a hajó »loustic«-ja, ki ötleteivel és fintoraival folytonos derültségben tartja az apró közönséget.

A steward teleharangozza a hajót. Itt a luncheon ideje. Egy percz alatt kipusztul a födél s a salonba tolong. Csak a karcsu kisasszony marad fönn s gyöngéd, az utolsó vallomás óta halvány arczának fehér rózsáit pirosra csókolja a csipős reggeli levegő. Plaidjén a sima részek finom idomokra feszülnek rá s a rakonczátlan széltől megbomlasztott hajfonatok gazdag, hamuszin aranya, büszkén hirdeti a chignon távollétét. Kalapján a kék fátyol s a hosszu fekete strucztoll magasan ágaskodnak bele a kék reggelbe s a fuvalom, mely félre legyinti a szoknyáját, szépen formált, nyerges lábat mutogat, diadalmasan meghazudtolva azt a bal hiedelmet, mely szerint az angol lady több helyet foglal el a föld hátábul, mint a más nemzetbeli nők.

Sohasem hittem volna, hogy ennyien vagyunk. Mig az éj szárnya borult rájok, a rut nyavalya tartotta fogva uti társaim nagyobb részét. A gyöngülő himbálózás, a fris léggel megtérő étvágy a teritett asztalhoz űzi őket. Hal, rák, sódar, hideg roastbeaf, hig tojás, vajnak s méznek sokasága terül el a fehér abroszon. Öblös csészéből párolog elénk a tea s kávé - ha ugyan az a hig, kormos, illat nélkül való, hitvány lőre megérdemli ezt a nemes elnevezést. Nem is igen fogyasztották; csak én szárazföldi patkány, aki itt sem tehettem le megrögzött kávé-szomjamrul, birkóztam meg vele. A tea sem az, aminek otthon ismerjük. Sötét, kesernyés folyadék, mely a legnagyobb czukor-darabokra s a forró vizesésre sem szelidül meg. Annál izesebb a tojással koronázott sült sódar, a porhanyós burgonyával szegett lazacz s egyéb számai a könnyü emésztésü angol konyhának, jóllehet ebben az élenytől szinte részegitő atmoszférában a vig gyomor megőrölte volna még az ólomnehéz hazai gombóczot is.

Őszinte bámulatom tárgya volt mindamellett a »loustic«, aki minden tálbul kivette a maga jókora porczióját s azonkivül egy dagadó beafet is bekeblezett, melynek véres leve vastagon csorgott ki nagy fogai közül. De nem maga volt a hatalmas. Mellettem egy hosszu nyaku lady mint a czápa fogyasztotta ami ehető esett megnyult, száraz ujjainak ügyébe; s mig keskeny arczának egyik fele mint a malacz ugrott ki a mögéje tolt falattól: savószin szeme héjakint, mohón csapongott körül a dus asztalon s ugyancsak megadóztatta mindnyájunk udvariasságát. A rumjába teát öntött s ezzel a mérges itallal öblögette le csutkás torkán a nagy falatokat. Pedig, amint oldalvást nézegettem, azt hittem felőle, hogy éhenhalt galambnak az árnyékával is jóllakik, s hogy leszűrt holdsugarat iszik.

Csodáltam a fölszolgáló legényeket is, kik a még mindig tánczoló hajón neutralizáló hajlongásban hordtak körül higat-keményet, anélkül, hogy akár csak egy csöpp csordult, avagy egy morzsa hullott volna ki az edényből. Nem hiszem, hogy az ilyen steward nem kókler-viselt művésze valamely czirkusznak. Legalább azt a tojástánczot, amit a salonban végzett - s tojástáncz volt az a szónak teljes értelmében - ugyancsak megtapsolták volna a csengeri vásáron.

Luncheon után megint bujdosott a stout s a brandy; olyik még össze is keverte a kettőt s ezzel enyhité olthatatlan szomját. A »loustic« sorba itatá az »apró ördögöket« - nehány rafaeli angyalfő volt közte - s aztán »kicsi borjut« játszott velök s a még le nem szedett asztalkendőkbül egész menázseriát gyűrt nekik: nyulat, bárányt, szarkát, cziczát, s mindegyik alkotását az állatnak megfelelő szóval: makogva, mekegve, miákolva s cseregve mutatá be az ujjongó karnak. Sőt még hajót is ácsolt nekik a damaszt kendőkbül s kenyérbélbül gyurt bele apró matrózokat. Egyébre nem is volt érdemes az a sületlen tésztakölöncz, melynek még a vékony haja is ragadós, mint a keletlen pép. Szoboszlai czipónak barnapiros gombája, fájdalmasan emlékeztem reád.

A konyha mellett elhaladva, nem állhattam meg - az emberre mindig sajátos vonzódással van a borzalmas - hogy bele ne tekintsek. A bakó-szakács egy véres hustömegbül hasitott le éppen egy darabot, s odavágta az izzó rostélyra, hol iszonyu serczegéssel puffadt eléje a beafsteakülésnek. Melyőnk czombjából vághatta! Brrr!...

A nagy kalitban számtalan galamb nyüzsgött egymás hátán. Ezeket czél-lövés végett szerezte be a kegyetlen sport a wimbledoni riflemanek mulatságára. A kisebb kalitban meg vagy husz pósta-galamb guggolt. Ezeket a brüszeli levélgalambászok küldik át Londonba próbautazás czéljából. Komoly madarak, akik tudomásával vannak levélhordói fontos tisztöknek. Egy szerény szürke nyőstént mutatott kisérőjük, mely a megszállt Párisból hatszor tette meg az utat Orléansba, honnan mindannyiszor visszarepült az ostromolt városba. A vérengző szakács, ki most fogát vájva az ajtóban áll, olyan éhesen néz a derék madarakra... bizony nem szánta volna valamennyinek kitekerni az okos kis fejét.

Hogy fölpillantok, az ólmos ködfoszlányból sekély földszalag bontakozott ki. Ez Anglia partvidéke. Amit nehány percz előtt hajónak néztem, kőszirt volt. Köszöntelek, szabadság földje, mely biztos határaidba fogadád egykor a magyar haza számüzötteit!

Körül a hajók megszaporodnak. Apróbb halászbárkák portyázgatnak szanaszét s ugy forgatják a vitorlát, hogy a széllel szinte ellenkező irányban usznak. (Magyarázatát l. Müller-Pouillet »Egyetemes Természettanában«.) A bárkák fölött sirály és halászmadár sivalkodik. A tengerben széles, kéklő sáv. A Temze. Már fél órája járunk rajta. A partok mind összébb szorulnak. Az ólmos határ kizöldül, erdők és szántóföldek virulása int felénk. Sürün jön és fordul a Yarmouthba és Plymouthba igyekező póstahajó, s a kapitányok magasra emelt karral tisztelegnek egymásnak. Ő angol felségének egy hadi naszádja von mély barázdát a csöndesülő vizbe. Gyakorlatról tér meg. Az erőd fokárul az angol szinek lobognak. Távolabb nehéz gomoly. Tán az »Albatros« és a »Nautilus« egyesült füstoszlopa, vagy - ugy igaz... az első kürtő löveli ki torkán a sürü fölleget. A gazdag és munkabiró Anglia első gyárát pillantom meg.

A folyam keskenyedik. Háta tarkállik a sok gőzöstül és vitorlástól. Amonnan messzirűl sötét betük ágaskodnak fehér alapon: »Thames Haven Cattle Landing.« Egy földhányás torkábul vasuti vonat iramodik az erdőnek. Utközben találkozik másikkal, mely mint a vakond szalad bele a földturásba. Olyan takaros apró vonatkák! Vagy harmincz kocsika szalad a kis teaforraló mögött, mely 160 lóerővel dolgozik.

A partok népesednek, épülnek. A napfényben tündöklő lombozatbul valami vártorony buvik elő, melynek árboczán, mint virágfürt a szárán, vagy hat zászló lebeg. Egy »castle« tornya. Parkja száz holdas, bársony gyöpén egészséges angol fiu és lány cricketez, crocketez, lawn-tennisez. Ős hársai alatt fehér kerti padok s az öbölkében karcsu yacht és apró csónak raja reng: a kastélybeliek vizi hintai. Benn a nyaralóban elkényeztető comfort, szolid eleganczia, vastag szőnyeg, ősök arczképe és kapu nagyságu kandalló, melyben nyirkos őszi napokon hasábfa pattog s a harisnyás, fehér haju szolga nagy ezüst tálczán hordja körül a teát. A szőke miss most a zongora mellett az ő fiatal lelkének virágos csolnakát a Field románczain ringatja; az izmos fiu, ponneyja hátárul, brávot kiált föl az ő nénjének s a kengyelben fölállva, roppant georginia-csokrot lódit a terembe, amin az öreg lord papa jóizűn kaczag s mylady megrezzen, mert kicsiben mult, hogy az erős dobásba föl nem borult a két japáni váza, melyeket bátyja, a tengernagy, hozott Jeddóbul. Vagy a lovász a veranda elé vezeti a kényes paripát. Az egyenruhás babszemjankó, a csöpp groom, csatos kék kabátkában, tartja a kengyelszárat s a bájoló miss, szöghaján a fátyolos magas kalappal, lovagló-ruhájának szélét fölkapva, közeledik...

Azt hinné az ember, a nyugtalanul váltakozó házfalak egyébre sem valók mint arra, hogy a firmák roppant fóliája gyanánt szolgáljanak. Egymást éri a »boarding« és »building«. A két parton őrült sebességgel száguldanak tűled-hozzád a vonatok. A folyón már csak »lépést« mehetünk előre. A kapitány karja, mint a vasuti póznának jeladó lécze, sülyed s emelkedik, hol egyik, hol másik végében a hidnak. Apró cutter, vakmerő vizi szunyog gyanánt metszi át utját a termetes »Belgiumnak«, mely óvatos lomhasággal váj utat magának a nyüzsge rajban. Valóságos ladik-boly iramodik a nyomába, hogy élve a hajónk okozta erővel, ennek sodrában ingyen és evezőcsapás nélkül haladjon jó darabon.

Hajónk egyszerre megáll. Zöld csolnak tart felénk, melyen egyenruhás urak állanak. »Her Majestys Custome«: a douane, az angol fináncz.

Az én öreg gentlemanem, kivel utközben összebarátkoztam, megnyugtatott, hogy az utast nem igen faggatja az angol douane. Az »examinor«-nak bemutatott, mondván: ez magyar uri ember. S a fináncz nyájasan szalutérozott s meg sem tapintván bőröndömet, rá ragasztotta a mentesitő piros czédulát.

Kedves hazámfia, nem is gyanitod, mekkora becsülete van itt a magyarnak! »Csak mondja meg mindenütt és mindenkinek nemzetiségét«, biztatott az öreg ur, »nagy hasznát fogja venni. Mi derék, igyekező, jellemes embernek ismertük meg a magyart 1850-ben, aki inkább goromba munkát végezett, semmint ajándékot fogadjon el; a lengyel menekült sohasem dolgozott, hanem csak »koldult«. (Saját szava.) A német sem köllött neki. »Mert végre is, lássa: german is man, hungarian is gentleman. Ez a különbség!«

Megköszöntem a kedvező véleményt s hirtelenében körülnéztem, pirulásomra nem hallotta-é meg valaki ezt a dicsérő nyilatkozatot - mert bizony ez idő szerint sok nálunk a »lengyel«.

Előttem két roppant hajó, árbocz és vitorla nélkül. Ezek »detentions ship«-ek, a vásott angol tengerész-urfiak fegy-háza. Előttük a hivogató város és maguk közepében a csábos zajnak - fogva. A befőttes üveget csak kivülről nyaldoshatják. A hajónak »Tantalus« a neve.

Kavargó füstfelhők homályositják az eget. Gyár után gyár; warehouse tövében warehouse. A házak egymás tetejébe kapaszkodnak. Jobbról és balról hajógyár és dock. Emberek sürüje a két parton, apró hajók surranó bogarai a vizen. S egy fordulón kémény, tető, kürtő, árbocz, oszlop, torony kábitó rengetege - Londonban vagyok.

Két dolog lepett meg különösen, hogy Londonba tettem be a lábamat: sütött a nap s nem lopták el a pénzemet.

A többi, hogy cabom az 57,004-ik számot viselte, hogy az embereket a föld nyeli el itt, hogy a következő perczben annál többet lökjön a felszinre: ez elszéditett, de nem bámultam rajta.

Valami iránt nem tudtam tisztába jönni. Csak találgattam mi lehet? Van ugy az ember sokszor legjobb ismerőjével, hogy valamit lát rajta, ami idegenül hat rá. Egyszerre aztán észre vesszük, hogy állban kiberetválkozott. Mig a fogadóig vitt cabmanem, rátértem végre, mi teszi rám azt a szokatlan, nagy városban szinte ijesztő hatást. Londonban nyüzsög a sok ember, fogat - de nincsen zaj; nem csak aránytalanul nincs, de egyáltalán nincs. Forog-sürög a tömeg, tolong a számtalan szekér, de nem csörömpöl, nem kopog, nem csattog, nem dörög, nem zörög. A gőzhajó fütty nélkül czikáz ide-oda a Temze hátán, fölöttünk sivalkodás nélkül villan el a vonat; egyszer dörren csak - aztán szavát, magát elnyeli a szomszéd utcza. A természet bölcsesége, mely nem engedi meg, hogy a tölgyfán tök teremjen - mert, igy szól a tanulságos mese, ha egy-egy tök leesnék, az alatta delelő utas embert agyonütné: - e bölcseség második lefejtésben nyilatkozik ugy a londoni municipum rendeleteiben (amiket ez a furcsa angol respektál), mint magában a sokaság ösztönében. Mert hová lenne idegzetünk, ha a roppant forgalom az őt megillető zajjal járna? A fül megszokja a hámor nagy pőrölyének földremegtető döngetéseit; meg a szakadatlan ágyubömbölést a gödi, alcsuthi csatákban; de akkora lármában, mint amilyet ez a néprengeteg magához aránylag szülne, megbomolna az agyvelő. Egy londoni forradalom pusztitó lenne már csak a zajával is. Hova lennék itt, ha minden mozdony, mely alattam, mellettem, fölöttem elzug - minden gőzhajó, mely a nagy folyamot átszeli - minden omnibusz-kalauz és minden varga-inas és péklegény fütyülne? Siketitő orkán támadna belőle. S főleg a déli órákban a Stock-exchange, a bankok s a Mansion-house körül ott a Lombard-streetben van szükség a hangok mérsékletére; a nyüzsgés ott akkora, hogy nő és gyermek, az ut megröviditése végett, a lovak hasa alatt bujik el s az üres cabon lép át. Persze, hogy angol kocsis, angol természet és nevelt ló kell az ilyen művelethez.

Az aránylag csöndes utczák s a háztenger sivár arhitekturája, vakolatlan fala s a keskeny homlokzat, némi - különöset mondok - némi falusi szint adna Londonnak, ha rövid közökben fel nem buknék az ámuló szem előtt az India-office, a Custome vagy Greenwich, melynek egy udvarába beleférne a nájgepáj (bár ott volna!) meg egy halom pesti ház; vagy ha égbe törő merészséggel nem intene ott a szt. Pál kupja, vagy a Nelson oszlopa a Trafalgar-squaren, vagy a parliamentház queenstowerja (királyné tornya.)

Ugy látszik, hogy amit az angol ember a lakháza külső diszéből megvon, azt busásan juttatja középületeinek s a cluboknak, melyek mindegyike roppant arányaival és méltóságos styljével tűn ki. Az »Army and Navy-club« a Haymarketen, a »Traveller-club« a Hannover-squaren bizonyitsanak mellettem. A magán-házak sorából tán csak az egy Wellington-palota vonja magára a jövevény figyelmét, mert két emeletének hat ablakával a Hyde-parkra néz. E »fényüzés« onnan magyarázható, hogy a megdicsőült »vas herczegnek« a hálás nemzet adta ajándokul ezt a házat, mely bizony Budapesten sem tenne számot, de a Picadilly hosszu kalitka-sorában tekintélyes objectum. A »nagy« Rothschild (itt Roszcsáild): sir Lyonel, aki tőszomszédja a herczegnek, nem hiába dusgazdag férfiu és bankárja a világnak: van is neki takaros házikója mely, nem tulzok, legalább is háromablakos fronttal büszkélkedik. A telek drágaságáról fogalmat szolgáltat a következő hiteles adat. A cityben - igaz, hogy a börze közelében - ottlétem idejében 8000 fonttal, tehát 80,000 ezüst forinttal kelt négyszeg öle egy sikátor ócska házának. Hát még, ha a budapesti közmunka-tanács sajátitja ki!

Hogy diszben nyerjen a város és meg ne szenvedjen az angol elve, aki házában várát akarja birni: a tehetősebbek egy-egy városrészben együvé állnak és épittetnek maguknak négy emeletes szárazföldi »Leviáthán«-okat ezer ablakkal és száz kapuval. A Brompton-square, Grosvenor, Belgravia és Victoria-street ilyen kaszárnya-palotákkal diszeskedik.

A minden faju nyomtatvány iránt való régi hajlandóságomnál fogva gyönyörködve nézem a falragaszokat s rajzos hirdetéseket. Aki tudja, a placard előállitása egyáltalán, tiszta, vagy plane művészi megszerkesztése mekkora nehézséggel jár, őszinte bámulattal nézi az angol sajtó-iparnak e tehnikai remekeit. A mély feketeség, a tüzes pirosság, az éles betű (vagy, műhelyi szóval élve, »irás«), az ügyes beosztás, a jó styl (nem a szöveget értem itt, noha ebből is tanulhatnának fővárosi hirdetőink), a természetes nagyságot tulhaladó alakok jellemzetes, sokszor fölséges humoru rajza, a szabatos összeillesztés, a jó papiros meg a többi: ez mind olyan dolog, mely már magában is hű tükre ugy az angol szolidságnak mint élelmességnek - mert e kettő igen jól fér meg egymás mellett. Nem árt tudni, hogy az ilyen egyes lepedő sokszor 10-15 shillingjébe kerül a hirdető félnek; s hány ezer utczasarkon és tűzfalon virít az ő nagy papiros-vitorlája. Egy kis vagyont költ el naponkint. Az »Adelphi« szinház valami nagy látványosságot hirdet. A darab fő-alakjai óriási arányokban vannak feltüntetve. A hős baretjén a toll van fél öles; a gyermek, melyet az anya kiment a tűzből, megütné a rifleman mértékét. Este lángkoszoru övezi a placardot, hogy minden része élesen legyen megvilágitva. Vagy valamely ház másodemeleti, kapunyi ablakában forog hosszu sorozata az átlátszó hirdetéseknek, minden perczben más-más kerülvén a szem elé; sőt a borus hónapok beálltával az elektromos fény a sürű ködfalra lövelli rá a Flymoore csizmáit s Peernek szappanyát. Nem is emlitem a megvilágitott kalapú, átlátszó mellű és dereku ireket, kiknek fejéről a »brasilian saucet«, szivéről a »justly famed (méltán hires) vital restorativet«, hátáról James Briddonnak »most important notice«jét, a két kezében levő lampionrul a »revolving shutters«-t s »iron wine bins«-t, vagy a »red heart rumot« olvashatom le; s számba sem veszem a minden sarkon leselkedő commissionert, aki nem is apró czédulákat, hanem csinos képes regényt nyom a kezembe, melynek minden második lapja hirdetés, maga a jól megirott vig történet pedig azon fordul meg, hogy az apa esküvő előtt meg akarta tagadni lánya kezét a szerelmes ifjutól, mig ez kétségbeesésében véletlenül az apa lábára tekintve, észreveszi, hogy a csizmája szorit. Legott Sands and Sons urak bő választéku csizma-raktárába küldenek - ott van a Mac-Gregor-streetben a 28-ik szám alatt - s az onnan került puha bőrü, simulékony lábbeli visszaszerzi a kegyetlen apa jó humorát s a pár boldog lesz, s ebéd fölött a hálás vőlegény meleg toastot mond a derék varga-czégre. (Ezt mind a lámpás alatt olvastam el.) Sokszor nyolcz-tiz iparos áll össze ily végből s közösen iratnak maguknak regényt, melybe sok ügyességgel van beleszőve az illető szabó, asztalos, varga, pipafaragó neve és utczája. S ha a »Lyceum« szinház valamely darabjában lady Waverley ruháját vagy fejdiszét irigyen nézi lady Drumford: bizonyos lehetsz róla, hogy a ruhakészitő neve s a virágcsináló adreszje tudomásodra jő a jelenet folyamában. Az, hogy fölvonásközben a leforduló függöny apró koczkákra van osztva, melyek mindegyikében valami halhatatlan kalaposnak vagy keztyűsnek nevét hirdetik Shakespeare, Fletcher és dr. Johnson festett szobrai közt az ámuló jelenkornak, nem volt uj előttem. Párisban is divik s mondhatom, jóllehet nagy engedményeket teszek az iparosságnak, bántott. A szinházban illusiót, feledést keresünk. A circenses közt ne kisértsen a kenyér.

Emlitésre méltó, hogy a divatos celebritások mesterileg rajzolt arczképe nem csak fényképirók és műkereskedők szekrényében, hanem mészárszék, pálinkamérés, posztókereskedés és bádogos műhely kirakatában is látható. A »szép magyar nő« D'Anco (otthon Dankó) k. a. arczképét zöldségárus ablakában láttam káposztafejek és kalarábék között. A »Globe« szinházban nagy sikerrel énekelte a mère Angot szerepét.

Az angol reklám kifogyhatatlan a fogásokban. Találékonysága bámulatos, merészsége sokszor megdöbbentő. Az Oxford-street közelében egy háromemeletes épület - betüből. Ez a név a Rawlinson-ház. Vagy a ház a Rawlinson. Az R betű felső nyilása a czég roppant kirakata; alsó nyilása a fő-bejárat; az A kettős kirakatnak adja keretét, s igy tovább az N-ig. Maga az üzlet - városokkal kereskedik; ezt ugy tessék érteni, hogy városokat csinál; de nem ugy mint Romulus »condidit Romam«, vagy Péter czár alapitá meg birodalmának fővárosát, vagy - hiszen magyar példával is dicsekedhetünk - Tisza Lajos gróf ur Szegedet: hanem Rawlinson urék gyártják a városokat, és szinházastul, templomostul nagy ládákban küldik Australiába. Nem játékszer-templomot, nem papiros szinházat mondok, hanem valóságos templomot, melybe akár 2000 hivő tér be s valóságos szinházat, melyben ugyanannyi néző talál helyet. Alkotmányai vert- és öntött-vas részekből állanak. Összeróhatók és szétszedhetők. S ha egy város elunja magát valahol, kapja sátor-vasát és odább áll. Az ember-csiga problemájának a megoldása. Ha Rawlinsonék házat adnak el, az nem csak puszta ház, hanem az már teljesen be is van rendezve, a tűzhelytől le a szűrőig, a kandallótul a csöngetyűhuzóig, minden konyhai edény, minden szoba-butor a legtakarosabb munkában. Nincs kifeledve semmi - s az éjjeli szekrény márványlapján tán a »Daily News« legujabb esti kiadása is ott van.

Láttam ott 100 személyre való társaskocsit. Láttam ágyu-kereskedést (Gilk & Comp. 3. Union Row, established 1843). A lengyel fölkelők a 60-as években innen szerezték apró ütegeiket. Láttam fényben sugárzó ablak mögött életnagyságu bábut, melyen pompás ruha ragyogott s mely művészileg volt fésülve, tanult grácziával legyezte magát, mosolygott, ide-oda hajlongott, forgott, mutogatván elejét-hátulját, s aztán a tömeg előtt, mely kivülről bámészkodott, tanult grácziával meghajlott s kék ruhájának szélét fölkapva, lelépett a szinpadról s egy bájos arának adott helyet, ki félrebillentvén narancsvirág-koszorus fejéről a menyasszonyi fátyolt, szemérmesen foglalt helyet a nézők előtt; s a ruha széle alul kidugva fehér selyemczipőjét, fehér moroquin-kötésü aranyszegésü imádságos-könyvét fölnyitá s buzgón imádkozott.

Fölösleges mondanom, hogy - mint azt az éles elméjü olvasó nyilván ki is találta már - ezek a bábuk eleven kisasszonyok s igy ezek is csaknem olyan tökéletesek voltak, mintha mesterségesek voltak volna.

A Pater-Noster-Row egy játék-boltja előtt magam is a nevető közönség közé álltam, mert bizony volt ok a derültségre. Vagy tizenkét furcsa emberke - szerecsen, matróz, skót sat. - bolondul ugrált, veszett tánczot járt, föl-fölkapva piczi karját s módosan rakva lábát az ismeretes faczipő-tánczban. Soha mulatságosabb jelenetet ennél! Főképen egy kövérke öreg bácsi nem tudott magához térni a nagy kaczagásból. Csak ugy potyogott a könyje a görcsös nevetéstől. Midőn másnap este a Conventgarden hangversenyéből hazatérve, ismét arra vitt utam - hát a bácsi még mindig ott nevetett, fogva az oldalát s szinte görnyedezve a nagy derültségtől. A bácsiban amolyan »chatouilleur«-re, csiklandozóra ismertem rá, kit a czég fölfogadott, mert pompásan tud nevetni. A Strand-szinház valamely kikopott hajdani kómikusa volt.

Magamhoz váltottam egyet ez ugráló babákból és - nehány nap óta fa- és föstékszerinti testvérjei ott járják a bolondját a Váczi-utczán, a Brunner bácsi boltjában, aki ajánlásomra hozatott nehányat. Fogadott-é melléjük kaczagó öreg urat, nem tudom.

Ime, nem csak a földsark-utazók szereznek dicsőséget az ő hazájoknak rendkivüli fölfedezésekkel, hanem az utczasarkutazók is.

Az angol nyelv jeles nyelv, könnyű is megtanulni, de szólni rajta ugy, hogy a benszülött megértse az embert, lehetetlen. Egy régi »elméncz« igy figurázta ki az angol nyelvet: »Dickens«-nek irják s ugy olvassák, hogy »Boz«; egy másik, még régibb elméncz, az angol nyelv könnyű elsajátitása czéljából azt ajálja, hogy: szedjed teli a szádat szóval, rágd össze s hirtelen köpd ki. Egy kis igaz van e tréfák alján. Az angol, amidőn beszél, befogja a száját, s csak akkor tartja nyitva, amidőn hallgat. A mássalhangzót vagy alig érinti ujj-, azaz nyelvheggyel, vagy erős tüdejének egész energiájával löki ki magábul. Az »r«, »b«, a »th« (a mi »sz«-ünknek anämikus, vérszegény rokona) bágyadtan röpked felénk az ő szájüregéből. Mi tán csak akkor ejtenők szabatosan, ha a nyelvünkön apró hólyag volna. »Aroundell« neki csak »Andl«, s ha a kocsisnak becsületesen kimondod, hogy vigyen a »Waterloo«-vasuthoz, ugy néz rá az emberre s annyit hajtogatja a kérdező »sir?«-t, mintha legalább is arra szólitotta volna föl, hogy vigye az ó-budai kálváriára.

Ekkor türelmetlenkedve már kézzel-lábbal produkáltam neki a mozdony zakatolását, tüsszögését. Sőt alapos megértés végett, fütyültem is neki.

Amidőn pénzváltót tudakolunk, a »change«-szóban oly sistergő »cscscscs«-t vág elénk, mely mint a röppentyű, metsző süvitéssel iramodik a levegőbe s tán még ott is sistereg. A »yes«-t ritkán ejti exspirálva, hanem olyan horkanattal, hogy szinte félreugrottam előle; azt hittem, bekap.

Még a művelt osztályban is kevés akad, aki anyanyelvén kivül mást beszélne. Persze, hogy nem is kénytelen vele. A szinházban az első napokon a darabból nem hallottam egyebet finom zizegéssel váltakozó tüsszenésnél; csak apránkint rebben felénk a zsongó szóbogarak rajábul a gondolatok himes pillangója.

Londonban, bár nagy a nyomor, koldus nincs. Azaz: elvben nincs. De »vanni van«. A praktizáló koldus azonban már nem az, mert mindig hivatkozhatik valamely polgári foglalkozásra. Többnyire a szabad művészeteket gyakorolja: zenész, képiró, szinész, kókler; vagy vándor prédikátor, humorista, mathematikus, improvisator.

A »cockney« angol kereskedő lámpásgyujtatkor már bezárja a boltját. S ha franczia, olasz restaurant nem volna, utcza és tér csaknem homályba veszne, homályba ahhoz a sugárözönhöz képest, melyben az éjjeli Páris fürdik.

A szombat estéje azonban a vasárnap hajnalába szolgál bele. Ilyenkor látja el magát London az ünnepre-valókkal. Husvágó, gyümölcs- és zöldségárus, zsib- és ruhakereskedő stb. pazar világgal önti el boltját s harsog a sokféle kiabálás az éjen át; a sikátorokban hullámzik a nép, áll a vásár s akkora a tolongás az élelmi és ruha-czikk körül, mintha egyenkint valami sarki expeditióra indulnának. A boltajtóban sikongó, vidáman hanczurozó gyermekvilág; minden emeleten nyitott ablak, melyekbe madzagon huzzák föl a kétökölnyi leves provencei körtét, a fölséges ürü-hust, melynek láttára értjük csak az angol és franczia előszeretetét a »mouton« iránt. A sós tengeri vizzel meg-megömlesztett hamptonshirei és normandiai legelőn egész mássá fejlődik az ürü mint nálunk, hol fanyar ködmönszaga még a legügyesb szakácsot is meghazudtolja.

Valóságos olasz élet zsibong ilyenkor London kisebb utczáin. A mészáros »by, by!« kiáltásaiba a sütőlegény nótájának különös dúdja vegyül, melyről azt mondják, walesi eredetű. Közbe egy humorista, Snob urnak, a vékony takácslegénynek pályafutását és viselt dolgait adja elő a hallgatóság nagy kaczaja közt: hogyan ment lánynézőbe Rathbone asztaloshoz s mialatt vágyva nézte Maggiet, a »gyalu-lombos léczerdő« tündérét, a Maggie apró testvérkéi enyvet öntöttek a Snob ur kalapjába. Snob urat kikosarazzák. Szomorun ballag haza, fájdalmában észre sem véve a pajkos fiuk csinyét. Hideg volt. Snob ur fejéhez fölöslegül nem csak oda ragad, de még oda is fagy a kalap. De ő erről mitsem tud. Közben, hogy enyhitse búját, belép a templomba s amint le akarja venni kalapját, nem bir vele. Rohan az édes anyjához s ott a meleg kandalló előtt kienged a kalap s barna csöppek hullván homlokáról, ijedtében azt hiszi, hogy a nagy bubánattól vért izzad. Aztán beleesik egy kékfestő kádjába, belebukik egy sütőnek a tésztás tekenőjébe, hogy késsel kell kivakarni onnan, mig végre borotvált fejjel, kék arcczal s becsirizelt orral és szemmel botlik be véletlenül a Rathbonék műhelyébe. Ott mind azt hiszik: szegény Snob ur megbolondult. A mozgó humorista drasztikus taglejtéssel rajzolja a boldogtalan Snob ur kalandjait vizen és szárazon, mig aztán, a karzat megelégedésére, végtére mégis csak belesegiti az emberséges Snobot a házasság kikötőjébe.

Nagyok és aprók amolyan igazi ó-angol derültséggel, nyeritő nevetéssel jutalmazzák az utszéli humorista elbeszélését, midőn egyszerre az állatszeliditő lép a szinre. Tán oroszlánt idomitott, párduczot zabolázott meg, vagy vérengző tigrist? Nem nagy sor ezeket megszeliditeni. Különbet fogunk látni ennél.

A gentleman megoldja zöld zsákját s abból kiugrik egy macska, utána kirepül egy kanári madárka, a madárka után meg kisurran egy egérke. A macska a taburetre kapaszkodik fel s a gentleman a czicza orra hegyére ülteti az egérkét s ez ott egy zengő szelencze polkájára helyesen forog és szökell is. Aztán az egérke az ő farkinczáját a czirmos szájába ereszti, s a czirmos meg is szopogatja. Ekkor oda rebben a kanári, az egérkét onnan elűzi s a maga fejét dugja bele a macska szájába. Hát nem több ez az abroncs-ugrató oroszlánnál? Az ember igazán nem tudja, mit bámuljon meg jobban a mester Everard Hasten mutatványain: az ő türelmét s intelligencziáját, mellyel ezt a három állatot a maga őstermészetéből kivetkőztette, vagy magukat az állatokat csodáljuk-e inkább, melyek az ember nevelő keze alatt lemondanak macska-, madár- és egér-voltukról.

»By, by! Brrrrrding, brrrrrrding! Sztics, sztics!« Igy pereg, sistereg, cseng-csattog a sok biztatás, melynek ethymologiája iránt még ma is kétségben vagyok. De egyet mégis megértettem. Édes hazai szózat gyanánt hatott az fülembe, szivembe. »Rajnapinti hű, hóne flű!« Hol vagy, szeretett zatyámfia? Ott látom fényleni zsiros fekete haját.

Majd kiejtette kezéből a wedgewood-tál cserepeit, melyeket megdrótozás végett adtak oda kormos kezébe. Aztán elkezdtünk beszélni: ő tótul, én magyarul. Megértettem, hogy Jano barátomat Mihalnak hivják: Zazravecz Mihalnak; s hogy Proskovba való, Trencsén »sztoliczába.«

A lámpás alatt megállva, nagyszakálu gentleman egy szál trombitát huz ki zsebéből, a szárára oda akaszt egy kóta-darabot s aztán rárecssenti a mère Angôt nótáját, mely Budapesttől Németországon és Belgiumon át Angliáig s innen a Normandián keresztül hazáig üldözött. Komolyan fútta, szemmel sem kért honoráriumot, de addig el nem távozott, mig a környék meg nem adózott neki. A rettenetes zene-sarczot már a parliamentben is szóvá tették; impozáns kisebbség küzdött e csapás ellen, de a hány billet nyujtottak be ellene, mind abban feneklett meg, hogy senki keresetforrását bedugni nem szabad.

A zsák-utczában levő Previtali-hôtel földszintes ebédlőjének ablaka alatt, minden áldott este jelen meg egy átkozott franczia vén asszony, ki borizű hangon szivrehatón s negélyzett grácziával énekelte hogy:

Vagy letelepedik egy olasz család s négyen a Luciabeli sextettel örvendeztetik meg az étkezőket; vagy, roppant árnyékot vetve a terembe, megáll egy komoly skót, leteriti plaidjét a földre, melyen egy kis lány járja a faczipő-tánczot - tán azért is olyan viseltes az a nagy kendő - s maga hóna alá szoritva a kecskebőrbül varrt Aeolus-barlangját s mellünkre szögezve annak kétágu csutoráját, rágyujt az igazándi »reel«-re s addig nyekkenti a dudáját, mig fejenként meg nem váltjuk magunkat. Vagy pedig tiz feketére kormozott főbül álló szerecsen-banda, (minstrels), dobbal, réztányérral, rivalgó trombitával, zajongó gitárral, sivalkodó klárinéttal s bömbölő bumberdóval ismertet meg velünk egy polka-ütemre fejtett Montezuma-korabeli indiai csata-orditást. S a policeman a sarkon áll s nyájasan tekint föl a lámpás-gyujtogatóra, ki a »reflector« lapját törülgeti fényesre...

Az is megtörténik, hogy kicsöppent primadonna, Norma jelmezében, az utczán énekli el a »casta divát« s hogy egy-egy nem méltányolt Belizario maga is tremolázva trémáztatja meg Byzancziumot, ráadáskép mind a tizenkét változattal hegedülvén el a »velenczei karnevált«.

Csalatkoznék azonban, ki azt hinné, hogy az angol megsokalja e zene-záport. Apraja nagyja, előkelő és szegény a leghálásabb közönség, s hihetetlen mennyiségben fogyaszt utszéli és salon-concerteket. Anglia a zenészek eldoradója; mivel maga nem »termel«, bőséges importtal segit a hiányon. Igy szerzi meg Délnek izes gyümölcseit, zamatos borait és pompás virágait is. A londoni vásár- és virágcsarnok a forró égövi áruk mennyiségével elhomályositja Palermót és Kairót. Garmadában hever ott üvegtető alatt az ananász, a banán, és granátalma, fris füge, cap-szőlő, a turkesztáni sárga dinnye, mely illatával szinte elkábit, s a provencei görög dinnye, mely, bár csekélyebb a vérbélű hevesinél, de a szemes déli francziának és olasznak bő jövedelem-forrása, mig boldog Magyarországon, főleg ha »beüt,« a sertés duskál benne. Persze, hogy mire a csányi dinnye Londonba ér, addig rég elfelejtette a magyar szót.

Koldus ugyan nincs Londonban - de azért nagy a nyomor. A józan angol igy szól: aki tud dolgozni, az dolgozzék; aki munkaképtelen, arról gondoskodom. S valóban, megszámlálhatatlan milliókra rug az az összeg, mely itt a szegénység enyhitésére van szánva alapitványokban és rendes évi segélyzésekben ugy az állam, mint a magánosok részéről. De tudvalevő az is, hányszor metélik körül a guineát, mig a szükölködő kézbe kerül. Az ellenőrzés, nyilvántartás és egyéb gazdálkodási szűrőkön átcsurogva, csöppekben oltja a nélkülözésnek égő ajakát. A magán jótékonyság intézeteiben inkább azokról van gondoskodva, kik a bőven beömlő adakozást kezelik. Itt is csunya dolgoknak jutott nyomába a vizsgáló biró egy »public contributions« pénzével föntartott fényes árvaház pincze-falai közt, hol gyermeki holttesteknek patkányoktól megcsonkitott részeire akadtak. Azóta szigorúbb a fölvigyázat, a pénz elől el van zárva minden homályos sarok; sem penny, sem sovereign nem gurul többé sötét zugolyokba: kegyetlen árva-gyámok bő zsebébe. De bár mennyi is a pénz, mindig több inséget nevel a londoni kövezet, mint amennyit gyógyitó karjaiba fogadhat a jótékonyság. Csak st. Gilesbe, vagy a Gilbert-streetbe lépjünk, hol nyüzsög az éhező gyermek és a szomjas szüle. Persze, ezek irek: azaz olyan munkakerülő nép, aki szt. Patriktól várja szájába a repülő sült galambot. Közben ott bányászkodik a szemétdombokban s mint a vakond, utakat váj London alatt, ha lehet, legszivesebben a Thread Needle utcza irányában, hol az angol bank pinczéi terjednek el. Hihetetlen mocsok, büz és nyomor fertőibe lép itt a habozó láb. Az apa pállott szivarcsutkát bagózva sütkérezik a küszöbön, a boglyas gyermek foszlányokba göngyölt apró karjaival sepergeti össze a hulladékot, mig anyja a közeleső Regent-street egyik fényes pálinka-mérésében iszik brandyt, fonnyadt melléről alácsüggesztvén a sovány csecsemőt, ki hasztalan szijja szederjes ajkával a meddő emlőt. Huga, az egykor csinos Loo, hitta meg, hogy legyen jó napja. Loo, a fekete szemű »szőke cherub«, rójja az utczát s ha keresett, szivének torz jósága arra hajtja, hogy szomjazó nénjét megitassa, kinek férje kergette a Leicester-square éjjeli madarai közé, mondván, »ő nem keres rá«; akár a czigány, ki rajkójának nyakábul leoldván az egyetlen öltönydarabot - a rojtos nyakravalót igy kiáltott föl: »Én nem ruházsom! Elig nágy, sérézszsen mágá!«

Kivételes napon kerültem az angol nemzeti bankba, abba a bankba, ahová nagy e világ minden nábobja viszi a fölösleges millióit. A fekete bársonnyal szegett, megyszin talárba bujtatott kapus - kiről azt hittem: templárius - utasitott a váró-terem felé. Kicsi, alacsony szoba ez, melynek összes disze egy büste: a bank alapitójának Houblon Esqu. mellszobra - s egy keretbe foglalt névsor, mely a banknak 1694-től maig minden igazgatóját megörökiti - közönséges elzevirben. 1865-óta Harry Lancelot Holland Esqu. a »bank-governor«, vagy, mint a nép mondja, gyámja a »vén szűznek.« Nevemet a vendégkönyvbe jegyzém - libatollal. A conservativ Angliában, jóllehet itt találták föl az aczél-tollat, számosan irnak még ludpennával.

A bank-szolga aztán meghurczolt az intézetnek minden zege-zugában. Láttam a váltó-termet, melynek napi forgalma 3-4 millió font közt hullámzik. Innen a nyomdába nyitottunk. Szerény szedők róvják itt egybe a bankjegy szövegének nagyobb részét s szedik az intézet egyéb nyomtatványait. Aztán a vesztőhelyre vittek. Vagy száz asztalkáról meredez heggyel fölfelé egy-egy éles, nagy aczél szeg. A bakó (csinosan öltözött, gondosan fésült fiatal gentleman) markába kapva tiz-tiz delinquenst (halálra itélt bankót) egy iszonyu lökéssel - karóba húzza. Szinte a szivemet járta át a szörnyü döfés. Mert itt egy nagy igazságot ölnek meg. Ha a Chief-Casher, May Esqu., azt mondja a jegyen: »I Promise to pay the Bearer ennyi meg ennyi fontot« - arra aztán akár tűzbe teheted a kezed, hogy igaz; mig a bécsi nemzeti banknak az a büszke kijelentése, hogy ő arannyal váltja be a jegyet, nem egyéb nagyzolásnál; valamint hogy mind »gedruckte Lüge« az, ami a bécsi bank jegyén olvasható, csak - mint ezt a »P. Napló«-ban egykor (Fk.) elmésen és alaposan kimutatá - csak egy dolog igaz benne: az t. i., hogy a jegyek hamisitói 5-től 20 évig terjedhető fogságra itéltetnek. Ha ebből áll az egész bölcsesége: én nem tudom, miért ne lehetne nekünk is nemzeti bankunk? S ha akadna is, aki hamisit? Hát aztán? Lehet még belőle szigoru erkölcsbiró, vagy - ha csak váltó-utánzatokkal foglalkozik: árvaszéki elnök Suttyomberek vármegyében.

Az udvaron éppen Kanpúrból érkezett hindosztáni aranyat fejtegettek ki apró bödönökbül, mint a füszerárus szokta az ásványvizes küldeményt: szekerczével és harapófogóval. Az egyik aranytéglában meg is botlottam; az ember nem lehet elég óvatos. El akartam tenni láb alól az alkalmatlan koczkát, de az udvarias porter megkimélt a fáradságtól.

Le a pinczébe! Ránczba szedtem egész valómat, hogy illő tisztelettel lépjek be a szentélyek szentélyébe. Mert Pluto országa a valóságos olympus; itt kél föl a nap, itt a föld alatt; itt ragyognak arany sugarai, melyektől szemefénye vész az emberi fajnak. Jegyemet egy barátságos öreg ur vette át s intett, kövessem. Ő elől ment, én mögötte, s én mögöttem egy athleta ember cziklopsi karokkal, melyeken - nyilván izelitőül - válltövig volt felgyürve az ingújj, hogy kedvemre gyönyörködhessem a fölséges izmokban, s hogy hátulról is szem előtt tartsam őket, ha véletlenül egy pár milliót aranyban akarnék a zsebembe csusztatni. A bank hat ilyen óriást tart. Semmi egyéb dolguk, mint erősnek lenni. Macska a mészárszékben.

Nyájas kalauzom az első osztályban egy kis vas szekérről a Herkulessel leemeltetett egy arany téglát; szinarany volt s vele éppen 50,000 guineát, fél millió ezüst forintot tettek le karjaimba. Ó drága teher! Aranyos baba! Duczolgattam mint szokás a gyermeket, s magamban gyöngéd neveken szólitgatám, tán »kincsemnek« is mondtam; de nem volt eladó, nem adták hozzám.

A »Russian Gold-Coin« után következett az »Australian-Coin«, Aranyország második nagy sziget-csoportja. Innen aztán egy megvilágitott hosszu utczába esett pillantásom, mely utczának lakói jó sorsban levő gömbölyded zsákok, aranyból vagy ezüstből való tiszta lelkiismerettel. Ezek a depositumok. Itt kezdődik Álomország, itt gyümölcsöznek véknyan de biztosan a nagy vagyonok. E bolthajtások alatt alszik a béke s itt ébredez rövid álombul a háboru. Az arany aztán a vérnek piros melegén vassá lesz, az ezüst meg puskaporrá. Messze terjednek e földalatti utczák s ha jól ismerem topografiájukat, éppen a pokol kapujáig szolgálnak.

Mielőtt elbucsuztam, megmutatták még a pénzmérőt is, mely bizonyára a delejtű után a legérzékenyebb szerszám. Ez »Cotton's patent automaton balance,« melyet a »royal Mint«, a kir. pénzverőnek volt igazgatója, Napier D. londoni gyárában készitenek. A gépezet nyelve a ráeső pénzt csöndes remegéssel méregeti-emelgeti. Garatjára olvasatlan sovereigneket öntenek. Ha a gyöngéd mérő-lemezre sikló pénz sulya helyes: akkor az a réznyelv a középső fiókba ejti; ha kelleténél nehezebb, a hátulsó - s ha könnyebb, az első résbe. Sohasem láttam géptől elmésebb működést. A mérésnek fontolgató, illetőleg latolgató, szinte aggodalmas volta csaknem emberi. Mindegyik készülék üveg szekrényben dolgozik s mindenestül közönséges fali-óránál nem nagyobb. Valljon, az itt alkalmazott emberek igaz arany értékét micsoda »automaton balance«-szal mérik meg?

Gazdagon megrakodva - benyomással, értem ismét a szabadba. Az óriás vidám mosollyal köszöntött; aztán roppant társaihoz szegődött s mesélgettek egymásnak szép meséket a »századok legendáiból«, amidőn az apáik tőbül kitépett fenyőszállal víttak párbajt a walesi erdőkben.

Szemben a Thread-Needle-utczával szégyenkezik a szűk st. Swithens Lane. Ennek 5-ik száma alatt forgat saját és rábizott milliókat a Rothschild-ház. A nagy comptoir az udvarban hátul van és halkal beszélgető iroda-tisztek hengergetik oda egymásnak az ezer és egy éj kincseit, persze csak papirosban. Angol bankár, a napi szükségletre forditott készpénzen kivül, nem dolgozik sem arannyal sem ezüsttel. Itt a váltó-gazdaság járja, s az ennél is kényelmesebb check. Az én szerényke utalványomat épp oly komolyan tették folyóvá, mint előttem don Carlos egy hivének kövér utalványát, melyből szintén vas lesz és puskapor - tán azóta lett is.

De nem folytatom. Most, hogy angol vázlataimat be akarom fejezni, látom csak, mennyi még a mondani valóm. Sőt ugy érzem, mintha most melegedtem volna neki isten igazában. Hiszen magával Londonnal is igy van az ember: mikor azt hiszi, hogy nagyvalahára végit ért, voltaképen akkor kezdődik. De a dockok, a Westminster, St. Paul, a földalatti London, a Leicester-square s Haymarket titkai, a szinházak, a fölülmulhatatlan policeman, a szeretetreméltó porter, a néger házbirtokosok, művészek tanyája, Newgate fogháza, a bedlami tébolyda, a nagy angol lapok műhelye, a pénzverő, a Tower, a Kensingtonpark tehenei s az India office, a kristálypalota s a kutya-ménes, Ventnor, boldog sétáim a Whiteszigetén, a szép Normandia s a hamvaiból ragyogóbban mint valaha föltámadott Páris... mindezeket vissza kell szoritanom szivembe, emlékezetembe, honnan oly mohón kivánkoznak tollam hegyére. Belefulasztom őket abba a vastag tentacsöppbe, mely pennám végéről mint fekete könyü rezeg a tiszta papiros felett.

Egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy valami megrándul benne; rég szunnyadó vágya fölérez, nyujtózkodik s nyoszolyáját, a keblet, kezdi feszegetni. Ki akar onnan szabadulni. Mehetnéke van s a belső megrándulásból kirándulás lesz.

Csak egy kis időre másutt! Már csak azért is, hogy azokat, akiket szeretünk, még erősebben szeressük. A távolság fátyolán keresztül, akik nekünk boszuságot és kárt okoztak, sőt azok is, akiket szivünk mélyéből utálunk: valami engesztelő lágyságban mosódnak el; míg a mi szeretteink csak annál melegebben ragyognak bele a lelkünkbe.

A házasság legédesebb füszere az apró villongásokra következő kibékülés; ábrándos, tavaszi része a távolság, amidőn a férjecske hosszu és kedves levelet ir az asszonykának s haza utaztában vőlegényi érzésekkel siet a tárt karokba s a kissé duzzogó arczocskát nevetőre csókolja.

Hát nem boldogság ez? Valóban, bőven megérdemelte azt a pár hetet, melyet a megszerzésére szánunk.

Hogy a keblem oldalát ki ne rugja a közben mind erősebbre vált kivánság: leülök s levelet irok az én Dani barátomnak, hogy megéheztem egy kis pusztai levegőre s megszomjaztam a fűszagra. Szt.-Márton-Kákán pedig olyan pusztai levegő van, hogy valamikor (nem sokára), amikor komprimált levegőt fognak árulni literes tömlőben, hogy a nagy város fülledt szobáit kiszellőztessék vele: az ilyen kákai levegő literje jó barátok közt is meg fogja érni az 5 frtot. »Kérlek hát Danikám«, igy fejeztem be a levelet, »a gyékényesi állomásra küldjed ki a Jánost a rozzant csézával s az én kedves régi barátaimmal, a két vén szürkével.«

Harmadnap azt irja nekem Dani, hogy az öreg isten áldjon meg engem mind a két kezével, de csak jót gondoltam, hogy meg akarom őt látogatni az ő szigetjén; a gyékényesi állomásra el is küldi eleibém a - ladikját. Mert viz van arra az egész határban, a lovai a fán ülnek, s ami száraz földje volt, abból körtöltést csinált a portája körül, hogy el ne ázzék a háza. »S már most, pajtásom, csak antul inkább gyere a magyar lagunákba«, fejezé be sorait. »Igaz, hogy ligetem bokraiból elszállt mind a hány fülemile fészkelt rajtok tavaly, de odahuzódott a lombok hegyébe a sok béka s pipaszó s holdvilág mellett fogjuk hallgatni szerelmes kuruttyolásukat«.

Dejszen, ha már lagunáznom s gondoláznom kell, inkább szaladok a valódi lagunák s az igazi gondolák földjére - már hogy vizére: Velenczébe. Megirtam Daninak, hogy ilyen körülmények közt nem mehetek el hozzá, mert félek a tengeri nyavalyától. Hiszen a bő viz után ugyis nemsokára beüt a még bővebb szárazság; majd akkor. Addig is jóizű legelést kivánok a lovainak a fa tetején; békáinak vidámságos brekegést a lombok hegyében, magának meg egy nagy csomó muskotállyal vegyitett bölcseséget, a lemondás bő pipájából sziván magába a megnyugvás füstjét s fujván el magától a kisértésnek foszló bodrait.

S még az nap este gurultam az Adria felé. Régi jussunk van nekünk hozzá. Már a kilenczedik és tizedik században két izben uszta magyar hajóraj ezt a nagy vizet, amidőn az Árpádok rajta ütöttek Nápolyon, s hajszál hijja volt, hogy Pietro Tribuno dogét, ki maga vezette a velenczei flottát, bele nem nyomta a tengerbe. Hát még ha elgondolom, Anjou Lajos hogyan hatalmaskodott később a fele Olaszországon! Föléledt bennem hajdani való Rajcsányi János bácsi, kinek verses krónikájából tanultuk hajdan, hogy:

A vonat a Krisztinaváros bortermő lankái alatt indul meg. Egy hajláson balra, mintha az én sanyaru szőlőmet pillantottam volna meg. Csak szikrányi ideig tartott a keserűségem. A következő perczben már a jóságos alagut fogadott hideg, sötét ölébe.

Ime, Velencze! Persze, hogy csak az a magyar kis Velencze. San Marcója egy bogárhátu kunyhó; campaniléja a gőzmalom kürtője; messze terjedő sekély vizén vadruczák uszó serege a hajóraj, s félelmes fregátja egy fél oldalára fordult komp, melynek vitorlája egy lesipuskásnak ott felejtett gatyája. A történelem révén föltüzelt fantázia könnyen ejti meg a szem részére az ilyen büvöletet. De azért nem kevésbé elragadó ez a kusza falucska s az ő nádas, kákás tava, zsombékos partja, a lenyugvó nap fönséges tüzében. Nádszálai megannyi fényes arany vesszők s csöndes fodrai hig opálként ragyognak a tündöklő alkonyatban.

Bátor nem arányos fokozatban: de mégis csak igy történik az Budapesttől Triesztig, hogy előbb érjük a velenczei nagy vizet; Siófok alatt a még nagyobbat, a Balatont; s másnap reggel a legnagyobbat: a tengert. De még odáig jó hajtás.

A fölázott országuton mély kerékvágásban kóvályog a sárviz; lesiet a lejtőn, odább meg ugyan-ebből a nyombul eléje csorog testvéri köszöntésre egy másik iszapos ér, s aztán szeretettel ölelkeznek egy öreg pocsolyában. Kicsinyben a magyarhoni viz-szabályozás képe.

A fehérvári állomás ebédlőjében nála néztem egy hajdani ismerősömnek: megvan-e még? Hogy ne lett volna meg? Csakhogy az aggság, meg a vele járó tétlenség nagyon megviselte s a kor mély barázdákat hagyott rajta. Hajdani fényes arczáról levált a pirosság. Élte a szó szoros értelmében szétmorzsolódik s viseltes zöld háló-köpönyegének nagyobb likain keresztül, haszontalan legyek ingerkednek vele, dédunokái azoknak, akik már, hogy negyed éve itt jártam, zümmögtek körülte. Hát azt az ócska kenyértortát értem, amely a derék vendéglősnek muzeális hajlandóságait hirdeti s melynek sok utas nem is gyanitja régiségi becsét. A gazdának abbeli kérkedését, hogy ez a torta az utolsó fehérvári koronázás idején diszesitette a királyi asztalt, csak afféle reklámos nagyitásnak kell tartanom. A vendégek nem is veszik ezt komolyan, de mindnyájan némi kegyelettel nézik, ha nem is akkorával, mint a »dichewseeges zent yob kezet«, s szivesen elhiszik, hogy lehet már vagy tiz éves, ami tortának van olyan antiquitás, mint egy bronz-korszakbeli serpenyő, vagy mint a mai légynemzedék őse, aki a föld forrongó vajudásai alatt rekedt bele egy borostyánkőbe.

A nap mind mélyebbre hajlik. A szántóföld rögein a festő elfogulatlan szeme ott látta volna a viola szint, melyet, ha valamely képére odateremti a piktor, a műértő néző ugyancsak legúnyolja. Hátrább a Vértes vadonának éle sziporkázva foszlik el az esti pirban. A Vértes vadona! Te pompás Vörösmarty, milyen kedves dalt zengtél róla! Vajj ott a mély bükkösben áll-e még az öreg Prém - mondok: a vén Peterdi háza? (Lám, ez a névmagyaritásnak a következése!)

A Balaton tükre már hideg aczélszinben kéklett, hogy kivágtatva a domb mögül, a szélén végig dübörgött vonatunk. Mészöly muzsája náthát kapott volna fagyos csillámjától. Fogastermő méhét kiárendálta egy német konzorczium. Innen van, ha drágálva a jó falatot a füredi ebédlőben, a pinczér homlokát emelgetve adja tudtodra, hogy »snasz pasazsérnak« tart. Hiszen ez a fölséges balatoni hal ma került ide egész frissiben - Bécsből. S ez az élelmes kompánia, hiányos tiszteletet mutatva a magas magyar kormány rendelete iránt: sürű szemű hálóval meregeti e tó kincseit. Ma-holnap ugy lesz, hogy fogas - a non fogando.

Nagy darab földet aludtam végig, amire Laibachba értünk; a fogas hazájából a rákéba. Különös a sorsa a magyar szónak és terménynek a külföldön. A huszár, pallos, csákó, sujtás (soutache) meg a többi: már-már hasztalan beszéli innen való eredetét. Az »aszuborból« vált »ausbruckot«, mint a fogast, Bécsből vesszük. A zalai rák meg »solokrebs« gyanánt mászik vissza hazájába. Olvasatlan garabószám szállitják ezt a derék héjas állatot Kucséberország fővárosába, onnan aztán mi is megkapjuk, mint megkapjuk a vörös magyar vinkóbul gyártott és vegytanilag czivilizált bordeauxit. Jó magyar borunkat nem is veszi a franczia kereskedő, mert az minden kotyvasztás mellett sem felejti el a magyar szót s nem a magyar lelket, mely bele szorult.

A laibachi pályaudvarban kábitó csilingelés fogadja az embert. Az apró ércznyelvek ideges remegésben fecsegnek az apró ernyők alatt. Egy bécsi elegans börzefi, aki »feun« modorával keseritette utunkat, a hosszú tornáczban összekerülvén egy intimusával, boldog volt, hogy tizenkét perczre leránthatta magáról a kényszeredett előkelőséget, s a bécs-belvárosi Salzgries tájszólamán a hideglelős csengetyűkkel versenyt kezdett hadarni. Persze a kurzusokról. Amint föl-alá sétál hivével, kinek hadonázva dicsekedik hadi cseleivel, egy vigyázatlan pillanatában ezt találja kiszalajtani, hogy: »Sollach lében!« Az udvarias vasuti szolga, ki lámpásaival a szin felé kotródott, megállt e szóra s az előkelő urat alázatosan fölvilágositotta, hogy ez nem a »salloch-leobeni« csatlakozás, hanem a »salloch-laibachi.« Amire a finom ur mérgesen ráförmed a lampistára, mondván neki: »Sie kecker Mensch, was Sie sind!« A félreértést helyreigazitani én voltam szerencsés. A meghökkent öreget a fölvilágositott lovag husz krajczárral kérlelte meg, s megnyergelve orrát az arany csiptetővel, mosolyogva olvasta le a falról hogy: »Salloch-Laibach, - Salloch-Leoben. Wirklich merkwärdeg!« mondá; »soll ich leben!«

A fris mezőség, a fakadó lomb csakhamar elmarad s elénk mered a sivár Karszt az ő meddő szikláival, gyér füszálaival, a beteges gyalog-fenyűvel, mely görcsösen kapaszkodik bele gyökérszálaival a kiszögellő kövekbe. Ötszáz év előtt sürű rengeteg boritá e hegységet; de az épitkező Velenczének szüksége volt a hatalmas szálfára, hogy a belőle ácsolt czölöpökre rakja le márvány palotáit, épitse hajóit s faragja árboczait. Ebben a, nyáron tikkasztó, télen fagyasztó kősivatagban él a szegény vasuti őr. Madár nem szállja, virág nem állja ez elkárhozott dantei földet. Csak a vasuti őr, a vaskötelesség hőse, rakott itt fészket magának s családjának. Ablakában egy cserépből, mely az ő festett flórájával vigabb, mint az a kis virágszál, melyet ölébe fogadott, hajt ki a féltett rózsatő. S a zöld kalitban ugrálgat a buta pintyőke. Ez a rózsatő s ez a pinty az ő egész tavasza. A hegyoldalból kifejtett nehéz koczkákból rakja szűkes karámait az idevaló ember. Abban fürkészget egy kis legelő után a kecske-anya meg az ő vidám gödölyéje, s azt hiszem: kapargatva, mint tyúk a zabszemet. A természet mintha éhen halt, szomjan veszett volna itt. Véghetetlen szomoruság szakad rá erre a tájra, mely gyászosabb, mint a temető, mert ott legalább zöld fakad a sirhalmokon.

Thalatta, thalatta! Az a fehér ködbe vesző, az éggel összeboruló, ragyogó sik: a tenger. Az elszorult szívből, mint a pacsirta, ujongva rebben ki a bánatos lélek, magasra nyilal fel és zengve dicséri az Urat.

Volt egyszer, nem is tul az Operencziás tengeren, hanem éppen a legpartján - volt egyszer egy tót halász leányka, szegény és rongyos, de olyan, hogy meglátszott rajta, ha kimosakodik, megfésülködik, adnak rá takaros ruhát, meg aztán jól is tartják: válhatik belőle országra, tán világra szóló szépség, urhölgy, királyné, mit tudom én.

Meglátta a kis futrit egy derék, jómódu osztrák officzéros, szerelmet vallott neki, el is vette s drága köntöst varratott rá; s mert tudatlanka volt, járatott hozzá mindenféle tanitót, nyelvmestert. A többi közt egy taliánt is. Ez volt a legnagyobb mester; ettől az uj asszony megtanulta a zöngelmes olasz nyelvet, s a signore annyit hajtogatta neki az »amo« igét, hogy magába veszejtette a szlovén lányból lett osztráknét. Férjem uram látta a veszedelmet, látja még ma is; azt se mondhatnám, hogy nem félti, de gyöngédsége nagyon hasonlit a gyöngeséghez, és a helyt, hogy rámordulna s elcsapná tőle azt a talián léhütőt - azt hiszem, signore Irredente a neve - még csak annál melegebben udvarol neki maga, elnézi bünös kaczérságát s ez idő szerint drága kövekből olyan övet csináltat a durczás hűtelennek, hogy csak még szebb, még csábitóbb lesz az uj ékszerrel; valamint hogy a talián mester épp e napokban is a férj szeme láttára s füle hallatára, ujabb és hevesebb szerelmi vallomással énekelt föl egy barkarolt az imádott ablakaihoz, aki meg, az ablakból kihajolva, loppal vetett neki piros rózsát.

Az éles elméjü és szives olvasó rátért, hogy a felkapott szlovén lányka alatt a ragyogó Adria partján kényeskedő Triesztet értem. Hogy magához hóditsa: az olasz - bár mekkora fölháborodással utasitsa is vissza a vádat - nem szalasztja el az alkalmat. A rossz alkalmat persze, nem a jót. Mert minden reménysége egy nagy és boldog vereség, mely neki azt jelenti, hogy nyereség. Tán azért is biznak a szavában. Hiszen, ha kardot rántanának ellene, mi könnyen eshetnék meg rajtuk az a hadi-szerencse, hogy leteperik. S aztán megint oda veszne egy darab monárkia. Én azt hiszem, hogy minden hazafias olasz hadvezér és tengernagy a döntő csata előtt igy imádkozik: »Uram pillants! Forditsd el fegyvereinktől a győzedelmet, hogy annál nagyobbra nőljön a mi drága Olaszhonunk!«

Trieszt olasz város: ez az első pillanatra szembe szökik. Olaszabb, mint amilyen német Pozsony; olaszabb, mint amilyen tót hires Turócz-Szt.-Márton; olaszabb, mint amilyen rácz Ujvidék; s olaszabb, mint amilyen oláh Magyarországnak bármely rumuny helysége. A Kraxelhubereknél, Hurbanoknál, Mileticseknél s Babesiuknál a válságos perczben erősebb lesz az ép magyar állameszme a nemzetiségi nyavalykodásnál. De Triesztben - s ne áltassuk magunkat az ellenkezővel - uralkodó az olasz nyelv mellett az olasz érzés. A sziveket az egyesült Itália tartja fogva. E városnak sivó szikláin előbb ver gyökeret a buzaszem, mint népe lelkében az osztrák-magyar gondolat. Ha a székelynek jóval közelébb esik Bukarest mint Budapest: a triesztinek még közelebb esik Velencze, s Velencze révén Róma, mint az a Bécs, ahonnan áldásait vette. A mesterségesen oda ültetett három szál osztrák hof- és regierungsrath, meg a gazdagon fölszerelt német népiskola: az mind olyan, mintha az erjedő bor leszürődése végett egy pár higitó langyos vizcsöppet öntenének a habzó folyadékba. Csak a város nagyobb és gazdagabb kereskedői, azok mutatnak némi vonzalmat a birodalom iránt, melynek hatalma nekik erőt adott; erőt és rendjelt. De mélyen benn, keblök legrejtekében, a családi körben nem-é rezdül meg szintén az olasz érzés?... Nem gyanusitok, midőn ezt kimondom, csak gyanitok.

Nem jó a »vonal alatt« politizálni. Csak azt tudom, hogy mégis jól esett az én magyar lelkemnek, midőn kihajolva szobám ablakából, a kikötőben egy sor nagy hajót láttam ringani, melyeknek árbocza hegyén az osztrák mellett ott lengett-lobogott a magyar czimer is. Köszöntik azt szanaszerte a világ minden tengerén. Ha még azt megérjük valaha, hogy itthon Magyarországon is tiszteletben fogják tartani a honi lobogót; ha valamikor kisebb lesz a szárazföldi Seemann^[6] a tengerinél: akkorára lelohad majd az oláh leventék vitézsége is, mellyel egy magyar bábsütőnek vászonnal vértezett sátráról letépték a magyar trikolórt s hősiesen legyürték a mézeskalácsból való huszárokat.

Évről-évre mind hátrább szorul Trieszt mögött a hegység: azaz mind nagyobb darabokat ásnak le belőle; s a kifejtett sárgás-fehér koczkából épül uj kikötője s épülnek palotái, melyeknek arhitekturája kissé sovány; belől azonban annál husosabb a jólét. De minden nagy kereskedelme mellett is csak vidéki város Trieszt. Két körnek az érintkező pontjára esik éppen. Előkelősége uj sütetű s legnagyobb arisztokracziája is csak annyiban emlékeztet valamely uralkodó házra, hogy sok benne a »chevalier d'Orange« - már hogy narancskereskedő. Az amerikai petroleum-herczegnél finomabb szabásuak ugyan; de végre is egy cavaliere Ficosanto vagy barone di Mocca valójában nincs még sem az egész kereskedő, sem az egész ur. Ez a faj vagy a nagy várost keresi, vagy a kicsi falut.

A sok halászbárka, kőhordó dereglye itt is szereti azokat a harsogó neveket, amelyeket a hadi-hajó, ha nem vaspánczélos, röstelne fölvenni. »Il Terribile«; igy hivják az egyiket, mely reggel sok ezer tojást hozott a vásárra. Vagy tán csak nem képzeli, hogy dinamitos bombákkal rakodott meg? Egy másik a rettenetes »Il Formidabile«; visz Aquilejába sajtot, mely, ha még több élet nyüzsögne is benne, mint hajdan a trójai ló hasában: még azért korántsem »formidabile«, legföljebb »abominabile«. A vértes hajók vas talpához fodros hullám verődik, s hátul az ég párázatos hajlatán egy-egy fehér pont csillan felém: tán vitorla, tán csapongó sirály - nincs mértékem a tenger csalóka távolaihoz.

Künn a folyosón élénk szóváltás. Egy magyar hazámfia nagyon megakadt a talján szóval s töri a németet is. Cameriere és cameriera részvéttel nézik vergődését. Hozzanak neki vizet, hogy kimosakodjék a tizenhat órai ut melegéből, porából.

- Nix kalde, hanem varme! recsegi vissza a türelmetlen nádpataki ember. A jó és kedves gyermek vitt neki mind a kettőbül s ebédnél ugy ragyogott a mi földink a tisztaságtól és megelégedéstől, hogy öröm volt nézni, valamint izmos appetitusát is, mellyel duplán végig ette a gazdag menut.

Vasárnap volt s a vecsernyéről tódulva omlott ki a sokaság a nagy templom magas csarnokaiból. Nagy templom, de egy vonala sem olasz. Valamennyi lánynak - s közte sok a szép - fehér kendővel apáczásan van bekötve a feje. Akárhányról jutott eszembe az a szép trieszti nő, kit otthon egy álarczos bazár csemege-sátorában láttam hig szűrésű bort nektárul mérni, s kit valami titkos kényszer-özvegység bánata csak annál vonzóbbá tett. E nők a közel hegyi tanyákból jönnek le ide ünnepelni és, amint szavatosom mondá, otthon szlovénul, a városban olaszul beszélnek. Az egyiknek arczára egy fotográfos bolt ablakában ráismertem. Finoman faragott vonásaihoz nagyon illik az a puha fehér kendő, mely alól e pillanatban is rám tekint nagy méla szemével. Iróasztalom párkányát ékesiti, s a hányszor felnézek hozzá reggel, mindig azt hiszem, fris rózsa hajtott ki abból a fényezett fából. Pünkösd vasárnapján nem voltam otthon. Bizonyos vagyok felőle, hogy valami rózsavarázst mulasztottam el.

A »Lloyd austriaco-ungherese« roppant arzenálisában néptelen volt minden műhely. A nagy pőrölyök, melyeknek ütésétől megrendül a sok ezer trieszti ablak, aludtak; s rettenetes ellensége döngetéseitől nyughatott a széles üllő is. A nehéz fujtatók, kiadva végső szusszantásukat, meglohadva pihentek; s lebocsátotta szárnyát a vas daru is, torony magasságu egyetlen lábán hajolva a tenger fölé. Ez alvó óriások közt jártam, s a vasárnapi csöndben meghallatszott a legyek döngése ott, hol hajnal hasadtával kábitó dörgéssel ered meg a munka s forog zúgva a sok hajtó kerék, s csattog sima talpukon a bőrszalag s kereng, zörög, koppan, recseg s nyisszan a számtalan csavar, karika, ráspoly, kalapács és gyalu.

Ne zavarjuk e vas kisértetek nyugodalmát; még föl találnak ébredni. De azért még sincs itten teljes vasárnap. Lejebb a parton egy most készült világjáró gőzös fekszik tehetetlen lomhaságban. A rengeteg test hasát szálfákkal póczolják föl, közeit kirakják dongák máglyáival, hogy másnap, a Keletről hazatérült királyfi tiszteletére, egy czövek meglóditásával tengerre lendüljön a »Heliosz.« S most ez a valóban »formidabile« hajó, ez a templomnyi móles, könnyedén leng a vizen mint a hattyu; tán azért, hogy mig a szárazon állt, esetlen is volt, mint a hattyu.

Este a »Politeama« szinház »alapitó« páholyába voltam hivatalos. Ez a páholy beleszolgál a szinpadnak csaknem a közepébe. Először ültem életemben prosceniumban. Eleinte olyanformán éreztem magamat, mintha én is fölléptem volna ott. Szerencsére csak néma szereplőként. A földszinti karzatot ellepték a hires trieszti varróleányok: a sartorellák, meg annyi takaros és tisztességes munkásnő, fekete fátyollal a fején s a hajában élő virággal. Nagy hirét költötték előttem a stagionénak. Hogy még igy Bécsben, Budapesten sem hallottam énekelni. »Hja, már itt »szinte« Olaszországban vagyunk!« mondá szomszédom, az egyik protektor, s jelentősen borzolta föl à la Umberto nyirt vastag bajuszát. »Rigoletto« volt kitűzve. »Rigoletto«, amelynek áriáiba két rigómadár ismerősöm tébolyodott bele. De én erősebb vagyok mint a rigómadár s ki fogom huzni az estét. A trieszti jockey-club gyalog lovagjai (il cavaliere Abramo Conetti, il cavaliere Isaco Montedoro és il cavaliere Jacopo Tulpenthalo) sorra eltüntek a szinfalak mögé, honnan sugárzó diadal-mosollyal tértek vissza. A földi Olympus isten-asszonykái, e hóditó hódoltak, mindegyik protektor ur számára tartanak fenn egy boldogitó kézszoritást - s Triesztben a virág olcsó. Pedig láttam köztük, akiket, legalább arra az estére, nagyobb extazisba hozott volna egy dúsan füzött szalvaládi-koszoru s egy saláta-bokréta, minden virágnál.

Midőn signore Alligatori, a király bolondja, belebődült a házba: a protektor urak székükbe hanyatt vágódva s a bámulattól meglóbázva a fejüket s kiforgatva a szemöket, akkorákat csattogtattak a tenyerükbe, mint az az arzenálisbeli kerékszij, s olyanokat dobbantottak a lábukkal, mint az az arzenálisbeli pőröly. »Che artista! Che artista!« kiáltották oda egymásnak, amire egy fajtája a böffentésnek (olaszos) volt a helybenhagyó válasz. A csapodár herczeg, szerelmet vallva Gildának, fél lábával a sugólyukra ugrott s balkezével ensapódliját megkapva, oda emelte magát a kedves varró lányok elé s kirázta magából a legédesebb vallomásokat, mig Gilda, élve kedvesének lebegő állapotával, megfordult, a szín hátulja felé sietett s ott boldogan fútta az orrát, hogy ismét, a szerelmes gargarizálás utolsó hangjainál, visszafusson hőséhez a sugólyuk mellé, ahol is olvadozó duóban, délczeg ifjának kurta karjaiba omlasztá bele átfoghatatlan kebelének széles kecseit. A quadrille alatt egyik-másik ballerinának fekete czipője ott hagyta a hozzá való lábat, mig egészen mellettem a herczeg meghitt fegyveres pajtása folyton azzal vesződött, hogy pecsétes trikójának hátra csuszamló térdét, Kovács József nyomán enucleálva, előre ránczigálja. Szinte leugrottam, hogy segitsek neki. De ebben a pillanatban lebukott a függöny, nyakon vágta a herczeget s kirekeszté udvarának több nobiléját, kik aztán, mint eső elől a csirke, futottak el jobbra-balra; amin a csinos varrólányok elég háládatlanok voltak nevetni. Az igaz, hogy ez a nevetés kellemes csöngéssel tölté el a házat.

Másnap théâtre paré a trónörökös tiszteletére. A protektorok páholya ez este tüntetőleg üres maradt.

Miramare még mindig özvegyen van. Bájait nem élvezi sem király, sem királyfi. Termein csak idegen, kandi nép csoszog át. E tündérkastély minden ize egy művészi hajlamu ember szeszélyeinek, egy sorvasztó vágynak s egy költő ábrándjainak ad testet. Nem-e ábránd maga a »trónterem«, melynek egyik fantasztikus képe a világuralmat tünteti föl? Trónterme csak az uralkodónak van. Az épitkező főherczeg miről álmodott, hogy ennek az ezeregy éjszakabeli palotának épp e termét vázolta az épitésznek? Hát még a nagyurat is őrli a nagyzás hóbortja?

A meddő sziklától kidaczolt virágzó kertnek jártam borostyános terrászain, kaméliás lugasaiban s onnan hallgattam én is, állva mély vizei fölött, a tenger mormolását.

Az igaziban vagyok. Abban, melyből szivében egy napsugárral tér meg az ember. Én azt hiszem, hogy aki valaha Velenczében járt, azon meglátszik örökké. Ha nem andalog büntetlen a pálmák alatt, nem andalog áldatlan Szt. Márk iveinek aranyos árnyában sem.

Nekem Velencze régi s legerősb szerelmem. Ez az az idegen föld, amelybe honvágy húzza a lelket. Olaszországban minden egyebütt a természettel verseng a művészet. Szemünket a fényes kupolától magához ragadja a fényes égbolt, a karcsu piniától a karcsu oszlop. De Velenczében mindenütt maga az ember nyilatkozik az ő nagy erejében s az ő remeklő tehetségében. Nincsen itt sem hegy, sem erdő, hogy vetélkedjék vele ez a város. Csupán tengere van; de ez csak az a nagy tükör, mely szépségeinek drága képét fölfogja. A tenger az ő édesanyja, melynek szerelmes ölén született s mely oltalmazója volt. Velencze önmagában hat. »Fa da se.«

Legerősebb vonzással az emberre az ember van. Bátorságának nagy műveiben, képzelete verőfényében, elméje hóditásaiban, küzdelmeinek szivósságában látom legtisztábban az isteni kijelentést.

Azért dobbant föl szivem a viszontlátás örömén, hogy a mestrei hosszu töltésen végig dübörgött a vonat abba a csodás városba, mely sirályok és halász-madarak fészkein épült.

Minden fekete volt, hogy megérkeztem: az éj, a házak, a viz, a gondola. A sok láda is, melyet bele emeltek, mintha mind koporsó lett volna. Milyen szerencse, hogy mellém fiatal házaspár telepedett! Boldog szerelmük hajnala mintha derüt hintett volna mind e sötét gyászra. A fiatal asszonyka fázva-félve simult urához. Az aztán feléje hajlott, amire a menyecske arcza kiderült. A férje valami nagyon kedveset sughatott neki. A Frari-templom márvány homloka is csak ugy borongott a nehéz homályban s a cziprusi királynő, a szépséges Cornaro Katalin palotája kialudt magas ablak-szemeivel, mint az elkárhozott vár, komoran nézett le ránk. Mekkora szerencse, hogy a neki vidámult fiatal nő csacsogása elűzte innen a rémeket. S mikor a gondola a Cadoro alatt suhant el: nem az öreg Brabantio lányának, szőke Desdemonának fehér köntöse villant fel az éjben, biztatás és köszöntés gyanánt? Szereti a fekete éjszakát: hiszen az ő büszke hőse is fekete.

Aztán be a szűk vizi fonalak utvesztőjébe! Egész titokzatos, félelmes varázsával szakad rám a hajdan: lantos ifju, lehulló rózsa, fekete köpönyeg, álarcz, gyilok, egy tompa jaj, egy bukó árnyék, mely fölött összecsap a viz... s mindennek vége.

»Già é! Già é!« kiáltja csolnakosunk minden fordulón; s jön rá a kisérteties válasz: »già é!... già é!« A szomszédban a fiatal asszony elfelejt nevetni. Már nem is simul hozzá a férjéhez, hanem beléje ássa magát.

Egyszerre fény és zaj és zene. A Bernardi-palota előtt lampionos gondola, benne zenészek és dalnokok. Barkarolt énekelnek. A szerenádét egy fiatal herczeg szerzi barna kis nejének. S ablakból s erkélyről csupa ölelkező pár hallgatja s benn a palota-vendéglő virágos udvarában egy pajkos, vad kellemetességü amerikai lány ringatózik a zenén, s a márvány lépcső fokain rőt haju milordok meredeznek versenyt az oszlopokkal. Sárga czipőjük gondolája mellett ül a kenderfürtözetű milady, savószin szemét ábrándosan csavarva föl a csontos és nyugodt férjhez, aki bő nektárravalót hullajt a kopasz tenorista csucsos kalapjába, midőn ez végigjárja a hallgatóságot.

Ugy van ez itt most is, mint ahogy minden szabályosan szerkesztett olaszországi uti novellában olvassa az ember. Fehér Albion rőt fiai s hirtelen szőke lányai legelnek le előled minden gyüjteményt, vásárolnak össze előled minden ritkaságot, foglalnak el minden jó szobát, ülnek el minden széket, állnak el minden ablakot, s az urak akárhányszor támasztanak bennünk kétséget az iránt: valjon az a »gentelman« szó a latin tőnek igazán angol képzése-é? Valjon igazán élnek-é vele, vagy csak szigetbeli fogalom, melynek a szárazföldön semmi jelentősége?

A fogadó, melyben lakom, csakugyan a régi palazzo Bernardi. Szellős csarnokaiban tengernek parancsoló, dölyfös, kincses patricziusok éltek; velenczei szőke lányok, akik uszva-lebegve jártak s lágyan daloltak; olajszinű, buja termetű asszonyok, sötét szemökben hol az andalitó morbidezza igézetével, hol a legyező mögül föllobbanó forró pillantással, játszva hol elmés pajkos vigjátékot, hol véres drámát; deli és vitéz ifjak, szép leventék, dalosak szintén és szerelmesek, akiknek egy nőt megszöktetni boldog tréfa, egy asszonyért elvérezni diadal; művészek, tudósok és költők: vésüvel és ecsettel, énekben és krónikában hirdetve a fényes köztársaság dicsőségét. S most egy-egy ős arczképe alatt a »dining-room« józan fölirata; a nagy bronz-paizs alatt, melyen az ősz Dandolo tengeri győzelme van domborműben feltüntetve, a széles buffet s ezen a sok tál és tányér és saucière; Tintoretto, és olcsó arczképek fotografusának hirdetése; Marino Faliero fejvétele s hideg roastbeef; a XIII. századba ékelt XIX.; palotákból lett vendégfogadó.

Az olasz ég borultas ma, hideg eső is szitál alá belőle. Plaidembe bujva keresem hires kékjét. Egy makacs szürke felhő a kedvemért szétfoszlik; csak egy falatkát kapok az égből, de ebből a mintából bátran lehet következtetni az egésznek szépségére. Szobám valahol a födél alatt van; ott, ahol a hatalmas Bernardi fiuknak a lovászai... vagy ugy, Velenczében csak négy ló van, az is vasból, a Szt. Márk ivsora fölött. Hát ott lakom, ahol a Bernardi fiuk evezős legényei háltak. Kérdezem a camerierát, mért nincs kályha benne? Ugy fázom ebben a szobában. Nevet. Hát hiszen ott van; csakhogy én azt köpőládának néztem. Mit csináljak az ilyen szerszámmal? Tán azt, amit a Balla Károly tudósa, aki

Az olasz vendéglős azt sehogysem fogadja el, hogy egy idő óta hideg jár Itáliában; hogy elkövetkezik az az óra, amidőn kénytelen lesz valóságos kemenczét rakatni a hôteljében. A nizzai tulajdonosok s bérlők érzik is már az uj korszak fagyos szelét, mert nehány év óta nem telelnek ott annyian, mint eddigelé. De küzdenek a vendéggel; s ha nem elég a rábeszélés, folyamodnak a cselhez. A minap olvasom, hogy egy san-remói fogadós Kairóbul legyet hozatott; sárga-dinnye haján, felfordult dromedáron hizott kövér, szép legyeket. Azokból egy-egy példányt beeresztett a füttetlen szobákba. A boldogtalan férgek egy ideig vigan csapongtak; de csakhamar összezsugorodott a kedvük és zsibbadtan vánszorogtak az ablak-félfán.

- Ó, mylord, csalatkozni kegyeskedik. Eccelenza az éjet vasuton tölté, azért méltóztatik borzongani a hátának.

- By Jingo, az ön szobája jégverem, káromkodik mylord s a szabadkozó padronéra rávicsoritja fehér buldog-fogát.

- Altezza! Kérem! Ime nézze, ott az ablakon... légy mászik. Ahol pedig a légy döng, ott meleg van.

De sokáig nem futja ki ez a játék, s az olasz vendéglősnek tartósabb eszközhöz kell folyamodnia, ha a legyeivel akar enyhe tavaszt suggerálni milordéknak.

A prókurácziák alatt sétálok s nekidőlve egy oszlopnak, nézek, nézek, mindig csak a Márktemplomot nézem, ezt a nyugatba ojtott keleti csodát az ő aranyos kupjaival, zománcza csillogását, kővirágjait s fénylő mozaikját, mely az emberiség első örömeit és fájdalmait tünteti fel. S a bizánczi styl merevsége nem árt e szenteknek, mert valami megható bensőség van azokban kifejezve. Ó, mennyien térdeltek már előttök: imádkozva, esdekelve és hálálkodva.

A Márktemplom folyton sülyed, a láb a széles repedésekben megbotlik, a korhadó czölöpök taplós belén fölszivárog a nyirok s megvakul tőle a tündöklő mozaik. Déli oldalának megmentése sok száz ezreibe van Ausztriának; de örök dicsérete marad, hogy megmentette; valaminthogy mindig drága kegyeltje volt neki Olaszország, melyre sokkal többet költött, mint a mennyit az hajtott neki. A Bécsbe bőven adózó Magyarországnak sok keserves forintja is ragyog ott márvány-értékben, mig a hazai utaknak nem jutott kavicsra sem. De hát csak emberség volt, hogy visszaadtunk Velenczének valamit abból az 1.200,000 aranyból, melyet épp ötszáz évvel ezelőtt vett meg rajta a hatalmas magyar király.

Az olasz kormány szintén tataroztatja; de méltán kérdi magától: egy bús éjjelen nem omlik-é össze ez a hasonlithatatlan templom? A javitgatásra való költséget is olyan keservesen szavazza meg a parlament! Mert nem nézi ám nagyobb irigységgel és bámulattal Németország az olasz földnek világraszóló csodáit, mint amily irigységgel nézi Itália Kruppnak világra bőgő aczél ágyuit.

Ha az ember négyszem közt áll egy velenczei polgárral s óvatos körömmel kissé levakarja róla az olasz egység uj mázát: sóhajtva emlegeti a kellemes hódoltság bő napjait. Hiszen in camera bevallotta ő akkor is, mint az egyszeri angol kisasszony a maga édes rabságát, hogy elhurczolta a rettenetes haramja, Luigi Vamba. Egy magas hegy tetején ugyanis állt apa, mama és az ő szép lányuk, miss Eveline, s elandalodtak a Középtenger azur vizén s a rózsaszinben sugárzó ég alján... mikor egyszerre tíz barna legény körülfogta őket s finom bókkal szegezte rájuk a pisztolyt. Az egyik mint a részvény-társaság igazgatója mutatkozott be s karjára fűzve az ájuldozó misst, magával vitte a kék hegyeknek valamely vadregényes barlangjába. Volt annyi embersége megirni másnap a papának, hogy huszezer zecchinóért kiválthatja gyermekét; maga ha szegény legény nem volna, megadná érette a százezret, olyan kedves a kisasszony. Az apa kiváltotta leányát s leirhatatlan az a boldogság, amit a jó szülék éreztek.

- Óh, darling, aranyos szivem!... mennyit szenvedhettél! zokogá az édes anya s nyakába borult Evelinnek.

- Szegény piczikém! mondá az apa s egy hosszu könycsepp esett le rövid orra hegyéről. Kérlelted, ugy-é? Kétségbe estél ugy-é? Beszéld el, piczikém, mit mondtál neki?

Ki az a boldog? Egy uj házaspár, amely alig érintve a bő villás-reggelit, s édes feledésből riadva fel, midőn a barátok ráköszöntöttek: gyorsan kibontakozik a rokoni ölelésből, szalad a vasuthoz és a »Hôtel royal« kis kapujáig, ott a Riván, meg sem áll. Nyilván meg is érkeztek már oda s látják a dogék palotáját a maga valóságában, amelyen én a Dorottya-utczán, az udvari könyvkereskedés ablaka előtt bus vágyódással andalodom el.

Távoli kedveseink arczképe örömöt jelent, ha arra gondolunk, hogy van még viszontlátás itt e földön is; de az a bánat, hogy nem érezzük delejes közelüket, nem halljuk azt az ismert hangot s nem látjuk élő testük árnyát ellebegni a falon: ó, az a visszaemlékezés fájóbb, mint amilyen vigasztalásunkra lehet a reménység. S mikor az embernek olyan lágy szive van, hogy épp ugy tisztel egy vén palotát, mint egy vén asszonynénit, s ugy bele tud szeretni egy aranyos tetejü karcsu toronyba, mint valami aranyhaju szép leányba; mikor az ember a rideg fal iránt a hódolatnál többet érez - egy szóval: mikor a rajongásig szerelmes kihalt házakba, elmorzsolódó templomokba s a kő mohájában s a bronz patinájában tavaszt üdvözöl - ó, akkor látni Velencze képét s nem lakni benne: az kinos öröm s édes szomoruság.

Mint a nagy fájdalomnak, a nagy boldogságnak is van joga a tisztelethez. Épp ezért csak messziről kisérem őket, hogy lássam a fiatal asszony arczába szökni a lelkesedés biborát, amidőn először pillantja meg tündöklő kijelentését az isten nyomán alkotó emberi elmének abban az ázsiai szinekből, görög vonalakból, római s bizancziumi fényből szőtt csodának, melynek az ő neve: San-Marco. Fönséges gondolat, midőn egy ifju lélekbe egyszerre sugárzik bele a mult fénye, a jelen ünnepe s a jövő derüje.

Gondolámat balra nyomja az én evezősöm, hogy a jezsuiták templomának hűs ivei alá térjek. Lenge függöny, puha redőkben aláfolyó kék s vörös kelme a falakon, az ablakok s az oltár körül. Csak elnézem: bársony-é, selyem-é? Az ám! Kék márvány, rózsaszin márvány, porfir és lapis lazuli. Tán frivol visszaélés is, az ily nemes anyaggal amolyan atrappeot szerezni a szemnek. Bársonyból utánzott oszlop épp igy bántana. Mind a kettő: az a szép kő s ez a királyi szövet, megérdemli, hogy a maga emberségéből hasson. De a hatalmas rendnek duslakodó gazdagsága megzavarta jó izlését. A barok, mint valami hirtelen fölgazdagodott szerencsefi, meg akarta mutatni, hogy telik neki.

Midőn kiléptem, a templomhoz ragasztott palotából egy izmos barát jött felém s nagyokat hajlongva, kinyujtotta terjedelmes markát, vetnék bele egy kis apró pénzt. Semmi köze nem volt hozzám, még csak ajtót sem nyitott előttem, de még csak meg sem áldott. Elgondolkoztam rajta, hogy amig nálunk zsup-födeles házból mosolyog ránk a vendéglátó szivesség, itt faragványos, oszlopos palotában lakik a koldulás.

A Giudecca mellett úszom el. Csak benézek a ghettóba. Az isten tudja: ez a sok göndör haju, barna gyerek zsidó-e még, vagy olasz-e már? A velenczei Avrametto épp ugy viseli magán a talján tipust, mint ahogy jordánkának nézhetnénk itt akárhány ős katholikus Beppót, akinek puszta barna mellén ott himbálózik a sárga-rézből való kis feszület.

Ohé! Áll-e még az öreg Shylock háza? Hogy az ember sehol sem szabadul meg a nagy britnek fényes árnyékától! Mert amire valaha egy dicső szellem ráejté sugarát: az folyton virágot hajt bennünk. Hát mutogatják ott, ha tetszik, a Shylock házát is, mint Veronában a Romeo és Julia tumulusát, s Marienlystben, Helsingör mellett, a Hamlet sirját. S valóban, ha éltek, mért ne halhattak volna is meg? - s ha meghaltak, mért ne temethették volna oda, ahol a fejfájukat mutogatják? De állott itt a füstös velenczei ghettóban a mult század végén egy bölcső, amelyben ringatták a kis Benjamin apját, akinek a fia aztán irt mély elméjü vallásbölcseleti műveket, lélekbuvárló regényt, lett kaczki dandyből hatalmas O'Connelnek a megdöntője, majd szerencsésen kormányzá Angliát, megszerezte hazájának a Vénus szigetét örök tulajdonul s boldogan uralkodó királyi barátnőjét megtette India császárnőjének. Ama szurtos calle kormos házából származik Dizraeli, majd Beaconsfield lord, a nagy brit államférfi.

Ki megint a canalénak stygi vizeire! Egyenkint maradnak el tőlem a Mocenigo, Vendramin, Cornaro, Fasan, Cadoro, Balbi, Foscari, Grimani és Loredan paloták. (Mily zene ezekben a büszke nevekben!) Az egyiket magához váltotta egy gazdag angol ur s elvitte hajón haza, Happyshirbe; azaz csak ugy, hogy lefejtette a palazzo márvány elejét, kitördelte a termek arany rózsáit, fölszedte a patriczius fényes otthonának gazdag mozaikját s a Velenczéből hozott márvány homlokzatot angol házának eléje vakoltatta, az arany rózsákat föléje s a tündöklő mozaikot az aljára. Az uj-régi palota mellé aztán széles csatornát ásatott, s arra ráeresztette a fekete gondolát s egy darabig igy élte velenczei világát Happyshirben, amig jött az északi szél s a márvány faragásokat porhanyóra mardosta s a gondolát odarekesztette a csatorna jegébe.

Még egy palazzo mászott el ilyen módon ködös Britanniába. Ekkor a velenczei municipium meghozta azt a határozatot, hogy az ő városának itthon kell maradnia.

V. Henrik »roy« ő akadémiai felségének dicsőségesen üzérkedő olasz atyafisága, a Cadoro nagy termének régi családi drágaságait, nemzetségi ereklyéit s festészeti remekeit szivesen eladja a legtöbbet kinálónak. Sőt - gyanu ne essék, szólván - azt beszélik, hogy ezek a családi drágaságok, nemzetségi ereklyék s remek föstmények szinte kiapadhatatlan bőségben vannak jelen, és amint egynémely rágalmazó nem átallja kipletykálni: a Faramond király egyetlen oriflámja hat példányban is elkelt.

Midőn mély megilletődéssel néztem a nagy ős egyik nehéz billikomát, egy láthatatlan szőnyegajtó nesztelen nyilt ki, s abban megjelent egy szép szőke kisasszony s a komornyikot, a mi vezetőnket, magához intette s adott át neki két finom festésü findzsát. Nem csokoládéval szolgáltak benne a látogatónak, hanem azzal a kedves kijelentéssel, hogy ha darabjáért megadjuk a százötven lirát, ő fensége hajlandó megválni a két egyetlen darabtól, melyekből, ha jól emlékezem, a nagy Roland reggelizett meg Ravenna vivásakor.

Ő fensége? Igenis az, felelé az öreg bácsi, még egyszer odahajolván a titkos ajtócska felé, melyben a herczegkisasszony eltünt. A csészéket drágállottuk, de azért nem volt semmi baj. Végigmentünk a palotán, szomoruan látva törmelékeit a remek padmalynak, vaksi fényét a képeknek s közben megütközéssel egy szines fotografiát, mely Velenczét zöldes holdfényben mutatja. És, ami ennél rosszabb: ezekről a fotografiákról hamaros gyártással másolt (igazában mázolt) olajfestményeket is árulnak ott, durva hold-effektusokkal, midőn az ablak csucsivét s a hullám taraját jó vastagon felhordott fehér gubanczokkal avatja föl velenczei éjszakává az az orfeumbeli gyorsfestő. Amely gyártásban hüségesen a kezére jár az ő családja. Miután t. i. a felesége barnára sikálta a vászon egy darabját. Teresita a mamától átveszi s pemetel a barna fölé zöldet; s mikor ez megvan, oda tolja a »quadrót« Rinetto öcssének, aki az olajos papirost ráteriti a barna-zöld lapra s a papiros kerek likán át kipacsmagolja a tele holdat. Mikorra megszárad, a celeberrimo pittore Contarino Contarini gót ablaksort váj a barna koczkába, a zöld eget kicsillagozza, meg vagy kétszer végigtörüli egy öreg s egy fia-ecsettel, s a negyedik holdas éjszakát a három kész remek mellé támasztva, bevégzi napi munkáját. Reggel aztán signora Filomena Contarini, Rinetto Contarini, Teresita Contarini s az öreg Contarini egy-egy palazzóba beköszöntenek s a tisztes kulcsárnénak átadnak egy velenczei éjszakát, melyet valamely idegen, megkábulva a derék signora ékesszólásától, végre magához is vált. Ilyen piktor-család van itt vagy száz s elég jól megélnek a mesterségükből, tekintve azt, hogy nem finnyások a saláta olajára nézve, s azzal sem sokat törődnek, ha a polentájok egy csöppet dohoska.

Ám azért van itt nehány palota, melynek műkincsei számot tesznek, s amelyeket a gazda szivesen bocsát szemre; de azért gyüjteményeinek egy darabkáján sem adna tul. Ilyen a Pesaro. Tulajdonosa Bevilaqua herczeg, a legtehetősb olasz urak egyike. Minden terme, szobája s szobácskája külön egy-egy muzeum, s képei, szobrai, régi porczellánjai, fegyverei, bronzjai, csipke-takarói, kristályai s üvegjei szinte kisértetbe hozzák a látogatót. De a kulcsárné szemes. Ötfelé beszélget s tizfelé néz. Nem ártana azonban, ha a jóravaló asszonyság néha leporolná ezt a sok drágaságot s foltot rakna egy-egy függönyre s szőnyegre. Sok olasz drágaságot megöregit a piszok patinája, a nélkül, hogy becsét növelné.

Signore C., hires antiquista, kinek régiség-gyárában hatvan munkás dolgozik, igazi olasz nyájassággal fogadja látogatásomat. A brit emberségtudó, a német »bieder«, a szláv alázatos, a magyar gavalléros, de igazán udvarias csak a latin faj. Van abban valami fejedelmi szabad, valami biztató előkelőség, hogy az ember azt hiszi magáról: boldoggá tette a szives gazdát. Ott ül Signore C. egy hajdani triposzon. Azt hiszem, dodonai munka. Olympusi gesztussal int, foglalnék helyet azon a vörös bársony trónuson, melyen, ha jól tudom, a pompás Dandolo ült hajdan. Olyan bőséges füst omlik szivarkájából, hogy pythicus gőznek is beillik. De ő azon nem mint pap, hanem mint félisten ül, kincset érő zsibeinek leirhatatlan zürzavarában. Elfogódva néztünk össze barátommal. Édes istenem, hány virágzó családnak siralmát lehet kiolvasni, hány bukott nagyság beszél hozzánk ez össze-vissza hányt műdarabok tömkelegéből! A hôtel Drouot árveréseiből, kótya-vetye utján a Derby-daykbe boldogult sportfiak castlejeiből került ide nagy része. Az a két bronz-páva, mely a nagy angol terem kandallói előtt teregette ki bűvösen fénylő farkát; az a miniatür-elefánt, jutalmi »coupe«-ja a verseny diadalmas hősének; a két ezüst pálma közé fonákul, de a szembeszöktetés erős szándékosságával fűzérszám fölaggatott brabanti csipke-lianák; a csodálatos festésű száz fiókos, zománczolt apró szekrényke s mellette egy ébenfa-koporsóban a föltámasztó nyirettyüvonás elé álmodó Amati-hegedű; Rafael transfigurácziójának oklevéllel bizonyitott első réz-lenyomata, a nagy festő nagy druszájának, Rafael Morghen metszetéről... Bizony ezer szerencse, hogy nem vagyok milliomos. Itt koldussá költekezném.

Ám azért óvatos légy, gazdag atyámfia! Nem mind japáni bronz az, ami fénylik. Az igazinak tövében ott sunyít a hamisitvány, aminek ismertető jele az, hogy ódonabb szine van a réginél, rozsdája zöldebb annál, mely az eredetit verte ki. Pulszky Ferencz legyen, aki e szemfényvesztő halmok sorai között károsodás nélkül jár.

Midőn az öreg ur több évvel ezelőtt megfordult kincses Velencze egyik antiquista bazárjában, szemébe ötlik egy csontból faragott Jézuska. A félkarja hiányzott. E fogyatkozás nélkül édes testvérek közt is megérte volna a huszezer lirát. A cinque-cento egyik csodálatraméltó remeke volt, a halhatatlan Nonso hires vésüjének mesterműve. Igy csonkán sem sokalta érette Pulszky az ezer lirát. A tulajdonos erre szánakozva mosolygott. Pulszky papa vagy két százzal megtoldotta kinálatát. Signore Fafalso csak a vállát vonogatta. Ezt megcselekedte Ferencz bácsi is. Még egyszer a kezébe vette a faragványt, szeretettel nézett rá s egy bánatos bucsupillantással a feszület s egy neheztelő tekintettel Fafalso ur felé, kurta száru nadrágját meghuzta és járt.

De alig halad le a dobogó lépcsőn, midőn signore Fafalso utána siet, hogy isten neki csontkereszt!... vigye a Jézus szent nevében azt a Jézuskát az ezerkétszáz liráért! Az igazit ugyis kevesebbért árulták el.

Az öreg ur már boldogan a zsebébe akarja csusztatni, midőn meghökkenve néz a feszületre.

Egy árnyalattal... nem, ez sok volna... egy lehellettel mintha világosabb volna az az elefánt-csont.

- Ó, signore Fafalso, engem nem lehet rászedni, he, he, he! S nagy recsegve kaczag Feri bácsi. Hanem annyit mondhatok, hogy jelesül van hamisitva. Kérem csak azt az igazit!

- Hiába, ugy mond kedves derültséggel, az olasz ember nem tehet le egy könnyen az ő pasquino-természetéről, a beffa ott bizsereg minden porczikájában, he he he!

- He he he! Ha ha ha! Igy kaczag vissza a mi nem kevésbé ravasz, nem kevésbé vig s nem kevésbé műismerő kitünő hazánkfia, s győzedelmes lépései alatt csak ugy nyekergett az a keskeny falépcső, midőn lefelé kopogott rajta.

Ahol még idegen földön megfordultam, mindenütt magyar nyomot kerestem. Kerestem és találtam. De nem gazdag gyüjteményekben, hol hungarikára akadni nem nagy sor; hanem az utczán, a népélet nyilatkozataiban, egy kormos falon, egy ócska mappán. Azzal, hogy a Vendramin palotában egy fakó keretből bámult rám József császár gyermeki arczképe, amelyen babahuszárnak van feltüntetve: azzal még el sem dicsekedem; jóllehet mi ezt a német császárt még kicsi korában sem tudjuk magyarnak elképzelni, pedig a karok és rendek az ő vérmes képzeletükben ott látták a pozsonyi diétán, felséges édesanyjának kerek patyolat karján. Az sem valami nagy fölfedezés, hogy Liszt és Joachim fotografiáit láttam a prokurácziák alatt, mikor ott még Sigra Vilma Donáthffy, celeberrima cantatrice nazionale di Budapest fényképe is ki volt függesztve, akit minálunk senki sem ösmer. De mikor a Floriani kávéház előtt elfog egy barna suhancz, a kezében lévő csomóbul egy füzetkét kinyit s Velencze csodáit lebbenti föl előttem fogyatékos kőrajzok nyomán készült csokoládé-szinű fotografiákban s kinálja olaszul, francziául, angolul, muszkául s németül, összehadarva a lira, frank, shilling, dollár, rubel s márka pénznemeit, - és látva, hogy egyikre sem hajtok, merőn a szemembe néz s elrikkantja magát, hogy »usz grojdzárr!«... már ez valami.

Hatalmas Anjou Lajos magyar királyunk fényes korából, akinek pompás veretű aranyok olvasatlan ezreiben vitték meg a váltságdijat - abból a nagy időszakból nem maradt fel számunkra egyéb, mint ez az »usz grójdzárr«. Ezt sem olasz adta a magyarnak, hogy Velenczét megkimélje; hanem olasznak a magyar, hogy Velenczét zsebre gyürje.

Tintoretto s Veronese beszélnek hozzám a dogék aranyos termeiben. A nagy faragványos ajtó, mely megnyilt a köztársaság királya előtt, jelenti a fényt. Az a kicsi, barna, mely a törvényszéki teremből közvetetlen a börtönbe vezet, jelenti a hatalmat.

Hosszu sorban szálltunk alá e nyirkos odvakba. Vezetőnk fagyu-gyertyája csak ugy serczegett a dohos levegőben - ha ugyan érdemes ez az atmoszféra erre a kedves elnevezésre, hogy »levegő«. Mintha egy nagy hideg kéz nehezedett volna a szivemre. Ebben a kőbe vájt négyszögben emberi teremtés ült, akinek azért volt szeme, hogy fürödjék meg a nap sugarában; azért volt tüdeje, hogy szivja a tavaszt; azért volt karja, hogy forgassa meg a kardot, vagy zabolázza vele a szél haragját. S itt zsugorgott a deli férfi, mig világosságra alkotott szemére köd szállott, mig erős karja megzsibbadt s feszülő tüdejét envérébe, testét pedig a hallgató vizekbe fojtották. A szépnek dicső művelői, a vig és ragyogó férfiak nagyon kegyetlen urak voltak.

Fenn a tündöklő oszlopsorok közt szólt a bölcseség, parancsolt a törvény, nyűgözött az erő, s a mély ablakfülkében suttogott az összeesküvés. Tisztán hallottam, amint egy kurulis széknek a tág ölében álmodoztam. S itt lenn a pozziban, midőn a nehéz vas gyürüben fogóztam meg: a fekete, érdes koczkák réseiből elitélt emberek siralma nyögött felém. A csöndes zokogás mind élesebbre vált, mig egyszerre... hiszen ez kaczagás! Már hogy ne volt volna kaczagás, mikor a sor elején egy fiatal nő csakugyan nevetett egy fürtös gavallér karján. Fiatal boldogságából - mert hiszen három napos asszonyka volt csak - fény áradt el e bus homályban. Férjét mindnyájan kiállhatatlannak tartottuk. Ugy járt ott a csuszamos köveken, mint valami virágos kertnek utjai között. Érzelmes lelkü barátom azt mondá, hogy szivesen elcsukatná magát a menyecskével itt a legszűkebb pozzóban; paradicsommá lenne az, ha rabságát vele osztaná meg. Amire egy másik vérmes hazánkfia oda nyilatkozott, hogy még derekabb volna, ide valamelyik lyukba beletaszitani a fanyalgó férjet s künn a verőfényen andalogni a bájoló nővel; mert jobb egy szép menyecskével megosztani a szabadságot, mint a rabságot - jobb ma egy galamb, mint holnap egy veréb. Ami tökéletesen igaz is. Éppen a sóhajok hidján jött ez a vig gondolata. Nevetésünkre oda rebbent mind a hány fiatal nő velünk volt. Csicsergő madár-kalitkává lett a bús folyosó. Mintha csak a régi velenczeitől tanultuk volna mi is, derült álommá szőni az életet.

Ujabb irók és kutatók azt beszélik, hogy a »bocca di leone«, az oroszlán szája, melybe a titkosan árulkodó följelentéseket csusztatták bele - hogy ez a pokoli levélszekrény csak mese, valamint az ólmos födél története is. Az igazi regényesség miatt fájlalom ezt a helyreigazitást. Avagy el se fogadom. Nekem a besugás borzalmas titka kell, s egy kincsért le nem tennék arról az édes fázásról, mely elfog, valahányszor a forró, nehéz ólomtetőre gondolok.

Velencze zajtalan város. Szekér nem járja. Fekete hintaja, a gondola, nesztelen siklik a vizeken. Utczai élete is meg van szoritva, azaz nehány czellába belegyürve, ahol aztán persze nagy is a zsibongás meg a csattogás. A lovat csak rajzból ismerik. Egy-egy öreg velenczei váltig bizonyitgatja, hogy ő gyerekkorában látott eleven táltost a nagy Napoléon császár teste alatt, melyen föllovagolt a campanile tetejébe; de nem hiszi el neki senki. Velenczének »lóállománya« összesen négy darab, az is bronzból való és ott ragyog a Márk-templom párkánya felett. Görög ménesből szakitotta azokat Morosini doge. Hogy elkötötte őket Moreából, hagyján! Meghóditotta, tehát az akkori szokás szerint jussa volt hozzá. De hogy szétdulta a Parthenont, ez oly barbárság, mely az olasztól örökre elvette a jogot szidni az Attila csordáit s később az »ungrorum paganam et crudelissimam gentem«. A lerombolt Parthenon romjai a legdrágább romok, melyeket valaha hordott a föld. S ennek az öreg vad Morosininek diadalkaput épitett a hálás Velencze.

Járja egy adoma, mellyel a szárazföldi olasz a ló-nem-látott velenczeit szereti kifigurázni. Átmegy Pádovába a Riva fia, hogy azon a hires egyetemen az orvosi tudományokba ártsa magát. Mikor ott ült a zöld asztal előtt, hogy a doctori vizsgálatot magán megejtesse, a zoologia tanára ezzel a kérdéssel fordul az ifjuhoz:

Az ifju candidatus mélyen elgondolkodik s végre az erős meggyőződés hangján ezt feleli:

A professor ur hosszan elnézi a legényt s aztán helybenhagyólag bólintva a fejével, igy szól:

De a hajnalban kigyuló hegyet sem látta soha e város gyermeke, nem hallotta soha a forrás mormolását, nem az erdő madarait s nem futkosott soha pillangó után. Ott szorongott mindig a lagunák között s nem volt sem mezeje, sem játszó tere a háza setét kapuja előtt.

Ilyen elegiát dalolt egy szőke Hildegunda, midőn ebéd után a hosszu fogait kotorta s megemlékezett az ő német hazája erdeiről és hegyeiről. Igazi nyüzsgést zajjal csak a Rialto körül élveztem. Mert a talián lármában, a »cri de Venise«-ben van zengés. Hallottam már én orkesztrumot, mely rosszabbul hangzott, mint ahogy ötven olasz kofa kiabál. Annak mindeniknek van egy maga nótája, mellyel czikkeit ajálgatja. Grafikus alakban igy áll előttem: nehány finoman hajló kunkor, olyan forma mint a szőlő-kacs arabeszkája; középen dúsan kivirul, hogy ismét kecses vonalban végződjék. Ahol képemben a virág van, ott csendül föl legerősebben s legszebben a botega asszonyának dallamos kinálása, melyet csicsergő beszéddel kezd és végez. A contrabassót ebben a piaczi hangversenyben megadja a férfiak zugása s pikulás éleit vékonyan elrikkantja a pajkos gyerekek diszkántja. Ilyen lurkót látok ringatózni ott lenn a viz szélén. A kőpartnak egy tágas vas gyűrűjében ül s minden-egy lóbázása agyrengető csikorgásra készti azt a rozsdás vas gyűrűt, mely neki hinta és hangszer. A csikorgó hang tiszta d s ezt a kis haszontalan kiérzi s d-ből is fonja azt körül hevenyészett énekével. Egy másik ilyen kis naplopó tégla-rakáshoz támaszkodva néz bele a felhőkbe, nagyot ásit s amint ez az ő néma görcse hangosra válik, ugy a vége felé ásitását takaros kadencziával fejezi be, amely nagyon emlékeztet a huros-rigó dalára.

Furcsa dolgokat árulnak itt a Rialto árnyékában, a Ruga-vecchián. Sült babot, főtt vajas tésztát, szalmából való napernyőt s bóbitás tyukot mézeskalácsból, mely ül egy üveg kasban és toj piros, kék és zöld tojásokat.

A hid mellett, egy falatnyi téren, fáradt lánykát nógat apja a fandangóra. A borzas öreg a mellébe sülyesztett páni siphoz feni a száját, mint kakas a kőhöz, és zörögteti a csörgetyűs dobot, mig a fiacskája tótágast áll s aztán kezén jár körül s szájában hordozza a kosárkát, melybe minden néző szivesen vet némi aprót. A kis romagnola lelkendezve dől neki egy nagy kőnek s pihen. Két nagy fekete szeme szinte fele az ő keskeny, olajszinű kis arczának. Az öcsse keveset különbözik egy felöltöztetett majomtól. Még egyet járnák s azután a dobos csengő elhangzik valamely sikátorban, ahol kinyilnak a roppant ablaktáblák, s vidám képű munkások, varró és fodoritó lányok nevetnek le az utczára fényes fekete szemmel, csillogó fehér fogakkal, mig alant a gyermeki publikum nagy zajongva ugrálja körül az ugrálókat.

Gondolánk a fordulón vár s nehány percz multán a Frariba lépünk, nem a dogék hivalgó mausoleumai végett, hanem mivel ott látjuk az olasz képfaragás két remekét: a Tizian s Canova siremlékeit. Utóbbi tudvalevő képmása a Krisztina főherczegné márvány emlékének az augusztinusok templomában Bécsben, csakhogy mintegy tükörben, fölcserélt elrendezéssel. A nemtő baloldalt ül a komor, hatalmas oroszlánon. Ezt Canova, amazt a mester növendékei vésték.

Az ember itt sehol sem adhatja át magát a nyugodt élvezetnek. Jobbról s balról mylordéknak kificzamodott bár, de gördülő angol nyelven hadarják el a ciceronék a nevezetességek leirását. Régóta betanult leczkéjöket morzsolják le s az ánglius familia minden szavukat a tévedhetetlen Murray nyomán vizsgálja fölül. Mert az olasz templomba nem csatos fekete imádságos könyvvel, hanem vörös tábláju uti könyvekkel jár az ember. S itt is gazdagon terem az adoma s élcz, mely legszivesebben faggatózik a brit uraságokkal. Az egyik, midőn a nagy szobrász monumentumát magyarázgatta neki a pörgedelmes kalauz, a következő emlékezetes szókra fakad:

- That's Canovas memory? I've always thought, it were marber. Hogy hát ez a Canova (kanavász) emlék? Ő mindig azt hitte, hogy márvány. S a Zacchariában tavaly esett meg, hogy a Bellini madonnája előtt miséző papocskát master Snob félretolta az oltártól, kényelmesen akarván gyönyörködni a legédesebb Miasszonyunk aranyos gyermekében s az ő kedvesen muzsikáló kis pajtásában, a szent Jánoskában.

Az embert különös érzés fogja el, midőn valamely rég ismert, régóta kegyelt képnek megleli az eredetijét. A Tizián Assuntája az akadémiában mint Mozart Credója zeng bele a lélek közepébe. Szive előbb ugy vergődik, mint a meglóduló köteléken a léggömb, mig végre elszabadulva, repül fel a magasba, abba a verőfényes nagy üdvösségbe, hol béke honol és malaszt. Ez is olyan kép, mely nem a hivőnek, hanem a hitetlennek szól. Hatása téritő. Milyen boldog az, aki mindennap a megváltó művészet e fönséges kijelentése elé járulhat imádkozni!

Veronese »Látogatása« előtt megvillant emlékemben egy adoma. Az egyszeri szabólegény fölteszi magában, hogy már csak ő is megnézi azt a »Don Carlost«, melyről az érzelmes majszterné nem győzött mesélni, hogy az milyen ríkató darab. Az emberi test hüvelyének tiszteletreméltó szerkesztője ott ül hát a karzat magasán s tetszik a darab neki is. De abban a jelenésben, midőn Posa térden állva a királytól gondolat-szabadságot kér, az ifju szabó elfintoritja arczát s kezével fitymálóan intve, igy szól: »Ui Jegerl, der alte Witz!« Hát ilyen alte vicczeket jócskán leltem én ebben a gyüjteményben. Főképen azt a leányfejet, mely a Megváltótul balra tekint föl, meg azt a szép szakállu öreget a nő mellett nagyon régen ösmerem én metszetekből s kópiákból, mint afféle közhelyekké vált tanulmányfejeket. Valóságos kiárulása, détail-kereskedése ez a művészetnek.

Minden velenczei vándorlásnak vége és kiindulópontja a Piazetta, a Márktér. Oda szorul, ott pezseg a város élete a nap minden órájában, éjfélig, hajnalig. A tér közepén estenden megszólal a katona-banda, mely a budapesti s bécsi térzenéhez szokott fülnek nem igen kedves. Volt idő, midőn pompásan fujták itt a legszebb olasz operákat, az andalitó keringőt s a lábránditó polkát. De a jó zenészek csak a galamboknak muzsikáltak; mert amint rákezdték, a tér egy percz alatt kiürült s csak egy-egy suhancz ha ott leselkedett az oszlop mögött; hanem ennek aztán valami láthatatlan kéz megtépte a szomjas fülét s egy láthatatlan láb megrúgta a dereka tövét, ugy hogy ez az egy hallgató is elpusztult onnan. Ez az osztrák elleni tüntetés korában volt, az ötvenes évek elején. Pedig, mi tagadás benne: a zsarnok hatalom szebben muzsikált az olasz egység minden prófétáinál.

Ott ülök a Specchi előtt, Magyarhonbul becsempészett olasz virginiámat szíva, szórva a morzsát a szürke galambok elé, akik a világ legszebb duczjában, a San-Marco födele alatt fészkelnek, s szürcsölve a kávét. A galamb oly kezes, hogy egész az asztalkámig tipeg oda s piros csőrével ütögeti a lábamat. Lehajlok, hogy megsimogassam,... s egy kicsi pupos ember üti fel boglyas üstökét. Ő az, a jeles Luigi Pelicato, az artista pattinista, vagy goromba magyar néven: csizmatisztitó. Egy fiókkal jár körül, melyben a szerszámait tartja s melyben, ugy sejtem, meg is hál az istenadta emberkéje. Oda sompolyog az asztalka alatt kinyujtott »mi rosszat sem gyanitó« lábadhoz s a fél csizmádat orozva megsubiczkolja; aztán rekedt nevetéssel fölüti nagy fejét s fölajálja neked jó szolgálatait. Persze, hogy oda kell tartanod neki a másik csizmádat is. Ekkor Luigi Pelicato urban fölébred a művész s négyféle kefével - majd azt mondám ecsettel - pingálja meg lábtyüidet. Egyet-egyet sikál rajta, aztán hátralép, hogy a hatást megmérje, mint szokta tenni a piktor. Azt hiszem, hogy az olasz pattinistában is van müvészi ösztön.

A tér közepén San Marco galambjait angol missek tartják jól, a szónak szükebb értelmében bő kézzel hintve nekik piros bőrtáskából a piros buzaszemet. De tán maga az a sok idegen lány is olyan, mint a galambsereg, amely ide röpült, hogy a szépnek morzsáit szedje a begyébe. S hogy az egyik hölgyecske teljesen bebizonyitsa az ő galamb voltát: lágyan turbékolva hajtja fejét egy komoly fiatal embernek a vállára. Ennek a párnak duczja a San-Marco alsó ivei alatt van, ahová betérnek és ahol a tapasztaltabb férj vagy akár a tudós apa megérteti a tubiczával, hogy a nagy hajónak megvetemedett girbe-gurba mozaikjával a nagy épitőművész a hullámzó tengert akarta példázni.

A Campanile tetejéről ellátni messze, messze egész a havasokig, melyeknek fehér csucsa, kedvező időben, átvillan ide. Fölragyog az Adria is. Egy perczig azt hittem, egy nagy, nagy hajó árboczának a hegyén csüngve uszom el a világ végére, oda, ahol meghajlik az ég, talán egyenest bele a mennyországba. S maga alá tekintve, mindenki vele érez Castelarral; mert a mi szivünket is megszállja az aggódás, hogy ez a Velencze egyszer csak megint belemerül a tengerbe, ahonnan, mint az emberi történelemnek élő csodája, kelt ki egykoron. Hogy odavész lagunáiba márványból és tengeri füből való koronájával, mint valami nagy Ofélia, ajkán az utolsó barkarol elhaló rimével.

Le a magasból! Nosza fekete hattyúm, te szép gondolám, még csak a Lidóra vigy át. A hirtelen jött borulat gyors foszladásban, s a lehanyatló nap egy szétszaggatott felhő élére veti izzó világát. Akár egy állandó, rózsaszinű villámot látnék. A rongyos ház előtt rongyos legény foltozza hálóját. Szegény a fiu, de irigylem a sorsát. Reggel ha fölkel, este ha lenyugszik: az első és utolsó, ami szemeit éri, az Velencze.

Övé ennek a nagy dicsőségnek tündöklő napja. Enyém az az egy szál ismeretes napsugár, melyet innen elhozok a lelkemben.

Hát még ha e megszokott fénybe egy fiatal tűzhely édes világa szövődik bele!

Mint megannyi érdemjel ragyog rajta négy ország pénzügy-őreinek fölszabaditó jegye és számtalan vitézségi medália gyanánt rengenek rajta az ólom pecsétek. Boritó vászna füstös, poros, tépett, mint ahogy az igazándi zászlóhoz illik is.

Mily hűségesen őrzéd titkaimat, midőn hivatlan hivatalnok vájkált benned könyökig! Annyi rejtek-fiókod van, mint az asszonyi szivnek. Pedig a te egyetlen ravaszságod az őszinteség. Ezt el nem hiszi az ember; a fináncz még kevésbé. A használt fehérnemű minden szögletedből buggyant a motozó ujjak elé. Ó, de az őrt meg nem lehet csalni. Bizonyosan lappang valami a szappanyos meleg vizet szomjazó ing ránczaiban. Felkapja s ezer prófánus szem előtt kezdi rázogatni, ugy, hogy ha tizenhatéves lány lettem volna, a legszemérmesebb pirulással fordulok el a szörnyű látványtól, asszonylétemre pedig bizonyosan el is ájulok. De igy csak boszankodtam s egyetlen elégtételem az volt, hogy semmit sem lelt.

Pedig találhatott volna. Az ilyesmivel - bár nagyon hasonlit a lopáshoz - dicsekedni szeretünk. Mig a szövetséges baráti hatalmak pénzügyministerét szedjük rá és kárositjuk financziáit: ebben, tekintve hogy barátunk és szövetségesünk, van is egy kis logika. De valóságos genialitás, hősi bátorság fényes magasára emelkedik a csempészet, midőn saját dicső honunkat kárositjuk meg vele. Mert először: az én pár szivarom declaratiójábul kikerülő három garasra nem szorult rá az én imádott hazám; másodszor: a pénzügyminiszter tárczájában megnöveli azt a deficzitet, mely előbb-utóbb megbuktatja. És minden kormánynak bukni kell, de legfőkép a finánczministernek! Ez a hazafias politika.

Angliában, Francziaországban, Belgiumban egy kiegyenlitett vendéglői számlán sem hiányzik a bélyeg. Nálunk megbélyegezni csak ministert szoktak. Legfölebb még azt a folyamodványt, melyben a ministertől, akit ugyancsak letapostunk tegnap, ma alázatosan egy kis viczinális vasutacskát esedezünk.

Értem azt, hogy az állam határainak bátorsága végett annyi várat épitünk, annyi katonát állitunk, annyi kefét osztogatunk szét a legénység közt s annyi bronz ágyut öntünk, hogy tönkre tesszük vele a megmentett országot. De hogy a békésen alvó utast nehezen kivivott álmából Avricourtban, Gravesendben, Verviersben és Simbachban fölzavarják: ez égbekiáltó ostobaság. Mint hajdanában csak a becsületes ember szenvedett meg az utlevél miatt, ha azon egy karczintás nem volt helyes, mig a gazember a legszabatosabb paszussal siklott át a határon - most is a tisztes utast abajgatják föl nyugalmából.

Véletlen-é vagy szándékosság, hogy a motozó állomásra mindig éjfél után érkezünk? Nyilván számitás; sőt bizonyosan az; mert az éjszaka félelmesebb s az utas könnyebben vall.

A nagy tusával, ravaszsággal s egy-egy ezüst karikával meghóditott ülést diadalmi érzettel foglalom el; s nem is az esik jól, hogy nekem van, mint az, hogy másnak nincs. Hiszen vigasztalódásunk erkölcsi alapja az erkölcstelenség, az önzés. »Több is veszett Budánál!« Ez a jelszava. Sebemnek irja a felebarátom könyeinek, verejtékének vagy vérének többlete. Fokozódott kéjjel nyujtózkodom pamlagomon, ha veszem észre, hogy a másik szorong; jobban hűselek, ha látom a »disznó melegben« hogyan izzad felebarátom. Ha kivűl havaz, édes borzongás csiklándozza hátamat a meleg kályha mellett; s ha hintóm ablakához csapódik az eső és a szélforgatta ernyő alatt viaskodik ott valaki az utczán: mélyebbre furódom a kocsi sarkába, lábamat kifeszitem, szememet behunyom, hogy gondolatban másodszor élvezzem át a jelenetet. »Köszönöm Uram, hogy nem vagyok olyan mint amazok!« Erre az imádságra is az Irás tanit bennünket.

De a büntetés nem marad el. Az ezüst karika varázsa állomásról állomásra csökken, ami azt jelenti, hogy állomásról állomásra egy-egy társat tuszkolnak a coupéba. Nem jó, hogy az ember egyedül legyen - e szent mondásnak teljesen igaza van az élet utain, de nem a vasuton. Kézi málhám mindszükebb térre szorul, pedig mennyi kényes tárgy van közte! A párisi kalapka lenge tokjára egy namuri bronz-öntőnek utazója dobja rá a gyár mintáival megtömött apró, de annál vaskosabb, jól vértezett bőröndjét. Oda, hova gémberedett lábszáramat nekitámasztom, beteges asszony ül, akin meglátszik, hogy erősödve tér meg a fürdőbül. Dohányzó-osztályban vagyok; de a gyöngédség megtiltja a szivarozást. A kalauz, akit megvesztegettem, azon való méltó neheztelésében, hogy oly kevés párom akad a nagylelküségben: mind egy compartimentba tuszkolja a többit; hogy véletlenül én vagyok benn a coupéban, az az ő boszuságát nem csillapithatja. Mert hiszen én nem adhattam neki annyit, mint amennyit a többi nem adott. Ennek a logikája az a láthatatlan suly, mely a sok láthatóval együtt keseriti meg az utazás örömeit.

- Ó, nem azért szóltam. Azt is tudom, hogy csak a melegtől gyult ki arczom. Higye meg, beteg vagyok.

- Csak tegye ide a lábát kérem az én ülésemre. Szivesen eltüröm; sőt örülök rajta.

- Köszönöm, mondja, s finom pir futja el homlokát. Ilyesmit nem teszek. Bizalomkeltő arcza egyébre bátorit.

Ahá! Az a másik, mely nem a fán terem, hanem a brüszeli tündérujjak hegyéből hajt ki. Hm, hm.

Ujra meghajlottam volna, de attól tartottam, hogy fejem összekoppan a hölgy fehér homlokával, strucztojás a galambtojással.

Szünet. A coupébeli társaság többi tagja összenéz s különféle gondolatai támadnak a hirtelen szövődött viszony felől.

- Uram, önnek oly bizalomgerjesztő arcza van... de nemcsak ez... nevelt modora, mely a lovagiasságnak biztositéka, arra bátorit, hogy vallomást tegyek önnek.

Mi lehet ez?... Hah!... mondják ilyenkor idősb Dumas és Suë... egy gondolat villámkint hasitja át agyamat. Ez ő! Tegnapelőtt Mainzban olvastam, hogy a férjével Spaaba utazott.

- Kegyelmes asszonyom, rendelkezzék velem! A biró, a törvény merev szempontjából önt el lehet ugyan itélni: de bátorsága, önfeláldozása, hűsége csodálatot érdemel!

- Nem a rendőr finom orrával, de a lelkesedés ösztönével, a méltatás erős szimatával ismertem rá önre. Bizzék bennem, legyen bátor, mint volt eddig. Hol van elrejtve?

- Abban a kisebbik, himzett bársony táskában, melyet fejem fölött lát a hálóban. Jaj, oda sem merek nézni!

- Hogyan? Hát ön nem Josephine Bazaine? Ön nem szökteti meg a férjét? suttogom.

- Nem uram. Most először hallom ezt a nevet. Nekem divatkereskedésem van Berlinben s a férjem Carlsbadban fürdik. Abban a kisebbik táskában... (sugva) brüszeli csipke van, huszonkét méter brüszeli csipke... Uram!... Önnek oly bizalomgerjesztő arcza van!...

Fejem hirtelen megfájdult. A legelső állomáson hideg vizbe áztatva hosszu, fehér czifra csikokat - nem volt egyéb rongy a kéznél - forró homlokomra szoritom oda nagy fekete selyemkendővel. Egyuttal a torkom is megfájdul. A léghuzamban kemény náthát kaptam. Azt is nedves hideg csikokkal tekergetem körül és alig birok nyelni.

- Önnek nem árt meg a huzam, asszonyom? Legalább a feje fájhatna egy kicsit.

- Tudom. De ha majd nem látszik meg a borogatótul az a bizalomgerjesztő arcz?

Köszönöm. És mért ne adjak segédkezet a német jövedék megcsonkitására? Adok biz én!

A fájdalomenyhitő köteléktől szerencsére ugy megfájdult a fejem, hogy arczom nem csak bizalom-, de szánalomgerjesztő is volt már.

Döngve repült a sok láda a motozó pajta kő talajára. Emeletes kuffer, óriási kosár, meztelen és köpönyeges bőrönd, nagy és apró táska, ernyő- és kalap-tok, csomagrejtő plaid s megannyi málhadarab nagy kazalban magaslik már. A hordárok nyögve czepelik be a terhet, hogy a fináncz fölületes megtapintása után ismét visszaemeljék a társzekérbe. A nyomában álmos asszonykák, felriadt kisasszonyok. Szegényeket igy megbolygatni! Kusza toillette, félrebillent kalap, alácsusszant csokor, téltul összetüzött fichu a kioldott kebel fölött, egymás válla fölé sanditó ládatulajdonosok, a bőröndök hasonlatossága, a félreismerés, a hercze-hurcza, reclamatio, heveskedés, mentegetődzés, a hadonászó mama karján sivalkodó gyermek, akinek csititása végett apa az apró kulcsokat tánczoltatja meg; tizféle nyelven zsongó békétlenkedés, a sarokban egy-egy lemondó alak, a douanierval vitatkozó rumuny, ki egy tuczat női keztyűről azt meri állitani, hogy maga viselte, csak Párisban tisztitatta meg s ott hajtották össze ilyen keskenyre; a kölcsönös irigykedés, hogy ennek a ládájára csak ránéztek, mig a másiknak a beleit is kiforgatták, pedig szennyesnél, kiolvasott könyvnél s egy összetört tükörnél egyebet sem birtak belőle kikotorni - mindez annyira elkábit, hogy a nagy viaskodás után a váróteremben elénk öntött folyadékról azt hisszük kávé s jóhiszemüleg szürcsöljük.

Végre - »en voiture!« - »einsteigen!« - egy lökés, két gurulás, és tul vagyunk a határon. Még egy napi iramodás... és leemelik harczkivivott kufferemet a hintórul, s a legény a hordárral fölszuszog vele az emeletre, mig Juczi az apró táskával repül elől, hogy »megérkezett a nagyságos ur!«

A nagyságos ur bizony sok tücsköt-bogarat vásárolt össze mindenütt, ahol megfordult, nagy örömére a boltosnak, de nagyobb megütközésre az asszonynak, aki ugyancsak rázza fejét azokon a drága haszontalanságokon, miket az urára rádisputáltak a külföldön.

Kék selyem topán - fi! Mauvais genre! Strucztollal szegett dolmány - out of season! A fehér kéz idegesen hántja le a csomagokrul a papirost. No, ez biztató! Mi van benne? Óvatosan bontja ki - husz darab szorosra kötött, piszkos gallér! Hát ebben? Me. Judic a »jolie parfumeuse« és Mlle Chonchonette, a »Gaité« uj divájának fotografiái. Meg egy női kalap! Hogyan? Hát az a franczia chipie azt hiszi, hogy mi itt Pattagoniában élünk? pattog az asszony. Ilyen bolond gombát akasztani az ember nyakába! Hiszen ilyet Oláhországban sem hordanak! De minek is ártod bele magadat az olyanokba, amikhez nem értesz? Legalább abból a hideg borogatóbul hoztál volna haza vagy husz rőffel.

Milyen jó itthon! Hogy megnőtt szemben emeletesre az a földszintes ház, meg a lisztesnének a Pufikája is hogy megnőtt! A gesztenyés is megfoldozta a nagy ernyőjét. Istenem ily rövid idő alatt mennyi változás!

Mig az asszony vájja ki a bőröndbül amit csak belegyűrtem, kihajlok az ablakon. A közel pályaudvarról átsivít hozzám a mozdony.

1 Azóta Helgoland politikailag és strategiailag is német lett, ami tán egyet jelent. P.

2 Még akkor nem volt sem Arany-, sem Honvéd-emlékünk. P.

3 Azóta kidiplomatizálták onnan a muszkát. Ami persze addig tart, amig oda megint be fogja magát diplomatizálni, ha valamely hadtestünkkel keresztbe nem fekszünk előtte. P.

4 Azóta - sajna! - elhaltak Bodenstedt is, Braun-W. is. P.

5 Ez a panasz természetesen a hazai vasutaknak államositása előtt fennállott közlekedési viszonyainkat illeti. P.

6 Az ismeretes osztrák főtisztnek a neve, ki Egerben letépette a háromszinű zászlót. P.