Előszó

Ez a könyv a vallástalan, de hitet igénylő emberekhez szól. Nem a hívőknek íródott, mert azok jól elvannak, egészen holtuk napjáig. Akkor aztán keményen kétségbe esnek, ami teljességgel törvényszerű. Aki bedől a hiszékenység vámszedőinek, az vessen magára. A búza általában akkor válik el az ocsútól, amikor már biztos a vég. A halálfélelem persze a harcos ateistákat sem kíméli, pedig ők tudnak valamit. A "nincs Isten" dacossága mögött ugyanis valamennyi szellem és igazság húzódik meg. Evilág arculatát látva egy értelmes lény könnyen erre a következtetésre juthat. Az Örökkévaló tagadása tehát az első lépcsőfok is lehet az Élet felé, hiszen érzékeny lélekre vall. Ennek megléte pedig mindennél fontosabb.

A homo sapiens korszakos lény, mert átmeneti helyzetekben él. Az igazi Átmenet azonban csak kevesek osztályrésze. A biológiai halál tudniillik nem egyenlő a révbe éréssel. Maga az exitus senkit sem ajándékoz meg tudással... Ellenkezőleg: az életnek nevezett folyamat lezárultával vége az ismeretszerzésnek! Ezt a lehetőséget el is lehet szalasztani, akár végérvényesen is, véletlenül avagy könnyelműen.

Haláluk előtt sokan meg akarják kímélni a világot attól, hogy a vesztébe rohanjon. Nő a társadalmi érzékenység, a politikai aktivitás, a rendcsinálás kényszere. Ez persze saját problémáink kivetítése: tudat alatt mi magunk akarunk megmentődni. Ekkor gondolkodni is kezdünk, végre-valahára. A filozófia egy nagy kondér, melyből előbb-utóbb mindenki vesz, többet vagy kevesebbet.

Ez az élet önmagában véve is értelmetlen, nemcsak a halál miatt. A homo sapiens a malomkő körül forgó szamárhoz hasonlít. Szegény állat száz mérföldet is megtesz, de mikor elengedik, mégis ugyanazon a helyen van. Az emberek is nagy utat tesznek meg, ám nem jutnak előbbre. A történelem állítólag nem ismétli önmagát, még sincs új a nap alatt... Csak az állandó változások miatt tűnik úgy, hogy van fejlődés.

A humán etológia elég könnyű tudomány, hiszen a "teremtés koronája" abszolút földhöz ragadt. A dolgok ár-érték arányát nem tudja előre felbecsülni, mert nem teljes futamidőben szemléli azokat. Az igazi erővonalakról fogalma sincs, lépteit mítoszok és tévhitek vezérlik. Nagy nehezen kijárja ugyan "az élet iskoláit", de a generációváltások miatt folyamatosan osztályismétlésre kényszerül. A vergődő egyént a világ maga tépi le gyökereiről. Geocentrikus és emberközéppontú alapállással nagyon könnyű tűzre vetni bennünket.

Azzal nemigen foglalkozunk, hogy ki teremthette a világot, mert teljesen elfoglal bennünket az, hogy megtaláljuk benne a helyünket. Emberi mivoltunkat természetesnek vesszük, nemünkkel egyetemben. Testünkkel már nem nagyon vagyunk megelégedve, tudniillik korán felismerjük, hogy boldogtalanságunknak külsőnk a fő oka. Kielégületlenségünket általában szalonképes módon szublimáljuk, így válunk a társadalom hasznos tagjaivá. Civilizációnk kultúrája tulajdonképpen elfojtott nemiségünknek köszönhető.

Hiszünk a Jóisten létében, ám ezt nem hangoztatjuk. A mennyországon leginkább csak mosolygunk, az angyalokat szárnyas-hálóinges alakokként képzeljük el, a gonosz lelkekről pedig semmit sem tudunk. Úgy tartjuk, hogy az Ördög nem is olyan fekete, néhanapján még szimpatizálunk is vele. A földönkívüli lényeket a fantázia birodalmába száműzzük, mi a "realitásokra" koncentrálunk.

Öntudatlanul is materialisták vagyunk, hiszen mindennapi életünket a mammon hajhászása tölti ki. Nem igénylünk közvetlen istenkapcsolatot, megelégszünk a vallások által felkínált s rutinszerűen gyakorolt külsőségekkel. Úgy gondoljuk, hogy "ez az egész" ráér még, majd halálunk után okosabbak leszünk.

Valódi istenünk az a világ, amelyet még csak definiálni sem tudunk... Harmóniának tituláljuk a Káoszt, végtelennek tartjuk az Univerzumot, de úgy, hogy valami térbeli végnélküliség lebeg a szemünk előtt. Ennek csupán parányi, kézzel fogható részét alakíthatjuk, ideig-óráig. Igazából ez a "mindenség" birtokol bennünket, fel nem ismert törvényszerűségei által. Egészen természetes módon őrlődünk fel a véres körforgásban.

Világunk tulajdonképpen nem más, mint az egyén és a társadalom kölcsönhatása. A többi ember nélkül a homo sapiens léte értelmetlenné válik, éppúgy, ahogy az általa létrehozott intézményeké is. Ezért aztán mindig másoknak akarunk megfelelni. Egyáltalán nem csoda, ha nehezen találunk rá igazi énünkre. Önmagunk megismerése viszont elengedhetetlen a megnyugváshoz.

A homo sapiens azzal szereti becsapni önmagát, hogy ad valamit a gyermekeinek. Sajnos, leginkább azt a "szántóföldet" hagyja reájuk, amelyről maga sem tudja, hogy kincset rejt... A tökéletes ember soha ki nem fogyó erszényeket nyújt át, mégpedig végrendeletképpen. Ez azt jelenti, hogy az adományozó ténylegesen birtokában van annak a dolognak, amit örökségül szán. Senki sem diszponálhat olyasmi felett, amivel nem rendelkezik!

Mindenekelőtt tehát nekünk magunknak kell meggazdagodni. Pénz nélkül semmit sem tehetünk... Az igazi mammont viszont csak akkor folyósítják, ha már bizonyítottunk. Kizárólag az kap, aki kér, kereső lelkület nélkül nincs ismeretszerzés... Aki nem zörget az Ajtón, annak sohasem nyitnak meg. A vérünkké váló tudás mindig egyéni és személyre szabott módon érkezik, a valódi istenkapcsolathoz tudniillik nincs szükség intézményes közvetítőre.

Hit nélkül énünk viszontagságai életfogytiglan tartanak. A szóban forgó hit pedig nem más, mint Jézus szavainak igaznak tartása. A bennünk lakozó új ember ugyanis nélküle nem születik meg. Aki nem merül el logionjaiban, az nem részesül kinyilatkoztatásban. Ez annyit tesz, hogy olvasni és gondolkodni kell, mégpedig sokat. Addig tegyük meg, amíg módunk van rá, mert ezt a meccset időre játsszák!