Előszó

...

Midőn e sorokkal országszerte tisztelt és szeretett kegyelmes főpásztoromnak, a nagynevű elődök e kimagasló utódának jubileuma alkalmából az erdélyi róm. kath. Státus áldozatkészségéből ismét a szives olvasó közönség elé lépek s azt a koszorút, melyet a tisztelet és szeretet jeléül e főpapok elhunytakor letettek sírjaikra, azzal a másikkal, a mely őket századok mulva is megilleti, cserélem föl, még attól az esetleges szemrehányástól sem kell tartanom, hogy tollamat a szív vezérli és nem az ész; hogy nem mérlegelek és méltánylok, hanem magasztalok és - szeretek. Igaz, nem tagadom, én is, mint még oly sokan közülünk, szeretem e már régóta pihenő főpapokat; de azt hiszem, hogy, ha már oly sokan szeretik, az mégis csak az ő érdemük és nagy sikerük.

Hogy semminemü gáncs ne érhessen, minden soromban a komoly történetiró hivatását: az igazság keresésében az elfogulatlanságot és előadásában a tárgyilagosságot annyira igyekszem betölteni, hogy az elhúnyt püspökök esetleges botlásait vagy hibáit sem fogja tollam elhallgatni. Az egyházi irónak különben sem kötelessége elvitatni vagy elpalástolni az isteni mű gyarló szolgáinak tévedéseit és fogyatkozásait; hisz ezek az egyháznak isteni szervezetén alapuló tekintélyét nem ingathatják meg s az emberiség javára tett szolgálatai értékéből semmit sem vonhatnak le.

Jelen művem ugyan sokkal később lát napvilágot, mint a hogyan azt eredetileg terveztem, de munkámban egyéb teendőim sokszor megakasztottak, a száraz adatgyűjtés, az eredménnyel arányban nem álló levéltári kutatás sokszor kedvemet szegte s talán végleg fel is hagyok azzal, ha nem vésődik oly mélyen emlékezetembe egykori kedves tanárom s legőszintébb atyai barátom, Fábián Sándor nagyprépostnak halála előtt alig nehány hónappal hozzám intézett ama figyelmeztetése, hogy a már összegyűjtött anyagot ne hagyjam szétkallódni, hanem igyekezzem a munkát befejezni.

És itt sajnálattal kell bevallanom, hogy, habár munkámban az elérhető legnagyobb teljességre törekedtem s e végett nemcsak az eddig megjelent oklevélgyűjteményeket, hanem az összes rendelkezésemre álló levéltári anyagot is átkutattam, mégsem kecsegtethetem magamat azzal, hogy azt el is értem. De ez, míg újabb levéltárak meg nem nyílnak, míg újabb oklevelek napfényre nem jönnek, nem is lehetséges. Különben is igen nehéz, sőt jórészt megoldhatatlan feladat századok előtt élt férfiaknak, kikről az egykorú okíratok és irók csak kevés, vagy esetleg semmi adatot sem tartottak fönn, életrajzát megirni. A tatárjárás előtti időt nem is említve, midőn a tatárok Gyulafehérvárt földúlták, a régi püspöki levéltár teljesen elpusztult, a káptalani hiteles levéltárból pedig, nagyon is könnyen érthető okokból, csakis a birtokviszonyokra vonatkozó okmányok egy része maradt meg mostanáig.

...