Előszó

Szerzőnk hivatalosan Tomos Hajnalként jelentkezett az irodalomban 1993-ban megjelent, A füvesasszony című versesfüzetével (Fulgur kiadó, Brassó), Lendvay Éva beajánlásával. Nem sokkal később B. Tomos Hajnalként tűnt föl rendszeresen a romániai magyar sajtó hasábjain (Brassói Lapok, Romániai Magyar Szó), majd az ezredforduló utáni első években hirtelen megszakadt a szellemi műhelyekkel kialakított kapcsolata. Versei élték a maguk életét – antológiákba válogatták őket (Fagyöngy, Erdélyi és csángó költők, 101 vers Brassóról), néhányat meg is zenésítettek –, de az alkotás folyamata a nyilvánosság előtt megszakadt, a költő nem hallatott magáról.

Mintegy újra lejátszódott az, amit Lendvay Éva a pályakezdő kötet utószavában elárult: B. Tomos Hajnal tizenhárom évesen, a négyfalusi iskola tanulójaként jelentkezett verseivel először az akkori Új Idők című lap Nyitott Boríték rovatánál. "Akkoriban – írta a rovat szerkesztését is ellátó Lendvay Éva – közel két évtizeddel ezelőtt – biztattam a versíró iskoláslányt: írjon még, küldjön még verseket. Ami megragadott akkor a verseiben – valami feszülő energia, amely főként az igékben jelentkezett; nemkülönben egy kezdőknél eléggé nem értékelhető tömörségre való törekvés, szűkszavúság, elliptikus írásmodor: mintha erősen ledugaszolt palackban erős esszencia, robbanóötlet forrna. De Tomos Hajnal nem jelentkezett többé. Csak most, néhány hónappal ezelőtt, mégpedig annyi jó, igazi verssel, melyekből szinte önmagától állt össze egy verseskönyv."

Azt lehet mondani, hogy 2002 után tulajdonképpen refrénszerűen megismétlődött költői tevékenységének búvópatakra emlékeztető alakulása, hiszen csak újabb évtized után, 2013 nyarán bukkant fel ismét a Káfé főnix internetes irodalmi-fotóművészeti portálon, ahol is alulírott fogadta és buzdította közlésre a jóideje "elcsángált" szerzőt. Hogy mi történt a látszólagos hallgatás időszakai alatt, megsejthetjük abból az önvallomásból, amit nemrégiben B. Tomos Hajnal a portál számára papírra vetett: "Amikor 1957-ben megszülettem, a Brassó megyei Négyfaluban, egyetlen keresztnevet sem iktattak be magyarul. Így lett a Hajnalból Zorica és román személyazonosságimban ma is így szerepelek. A hibát sikerült némiképp korrigálni, igaz csak magyar okmányaimban és csak nemrég. Egy ideig valósággal gyűjtöttem a képesítéseket, bizonyítványokat meg diplomákat, míg egy hosszú betegség még hosszabb lábadozása alatt rájöttem, hogy mindez csak szellemi kapzsiság. Az igazi bölcsesség ránk talál, ha arra érdemesek vagyunk. Rövid ideig a Brassói Lapok munkatársa, majd a Romániai Magyar Szó tudósítója voltam. A riporteri munkát enyhítendő, verset írtam, s ezt a kibúvót máig igénybe veszem. Igaz, nem síppal-dobbal, de erre talán nem is valók az én írásaim. Nem tartom a költő feltétlen létközegének a nyilvánosságot, hozzám legalább is inkább a belső csönd vonzza a szavakat."

Az önértékelés érvényességéről tulajdonképpen e gyűjteményes kötet alapján alkothatunk meggyőzőbb képet, amelyben mintegy fele-fele arányban kaptak helyet A füvesasszony legjobb darabjai, illetve az azóta született Tomos- versek reprezentatív csokra. Egyet viszont akár a kötet szerkesztőjeként, de akár első olvasójaként máris elmondhatok: B. Tomos Hajnal, bár témáiban szorosan kapcsolódik néhány jól meghatározott – igaz, tág – fogalomkörhöz (ilyenek a gyökerek, hagyományok, gyermekkor, humánum és természet kapcsolata, asszonysors stb.), ritkán járatja üresben költői "malmát", s amit abban "őröl", az ha darabos is, de friss, eleven, életközeli, frappáns, meggyőző. Szerethető, sugallatos, mégis nyílt költészet az övé, amely kerüli a csillogást, a mutatós szélsőségeket, nem a meghökkentés szándékával veti papírra lírai vallomásait, hanem mert kisugárzó erőt vél felfedezni a költészet szabályainak engedelmeskedő, sajátosan rendeződő szövegeiben. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit leír, elsősorban őneki hoz valamilyen magas fokú elégtételt és örömérzést, vállalva az utódkihordás megpróbáltatásaira emlékeztető, rövid lefutású "versben szüléseket". Nem rendel mindent alá a versnek, de tudja, hogy a líra iránti elkötelezettség nélkül nincsen költészet. Ezért tér vissza újra és újra, bár kihagyásokkal, az önmegmutatkozáshoz, a nyilvános kitárulkozáshoz. Versei sosem lezártak, valamilyen formában folytathatók – de nem a vers síkján, hanem a befogadás bozótosában, ahol jól el lehet ugyan tévedni, de végül is mindig kiútra találhat az ember.

...