Előszó

A dolog talán azzal a bicskával kezdődött? Mármint az, hogy annyira szerettem külföldre utazni, világot járni? Eleinte hivatalosan is, később már csak magánúton? Nem is tudom.

Az érettségi után 1964-ben a katonaságnál a századparancsnokom, D. főhadnagy elvtárs lopta el tőlem azt a Solingeni bicskát, amit akkoriban az édesapám hozott számomra Bécsből, részben érettségi ajándékként, részben kárpótlásul. A csodás kés az ellenem akkor és ott folyó BM nyomozás során tűnt el: a hályogszemű robbantós főnök azt használta ki. Ne kíváncsiskodj, a részleteket most nem fogom elmondani. Legyen elég annyi, hogy a Regnumot akkor buktatták le - és én regnumos voltam.

Inkább kárpótlásul kaptam. Édesapám életében először és utoljára kiutazhatott Bécsbe, ahová fájdalmamra a nővérkémet vitte el és nem engem. A bicska gyógyír lett volna azzal a kísérőszöveggel, hogy "Fiam, te majd úgyis utazol még eleget." Ugyan kinek volt szüksége egy gyógy írre? Az angol betegnek... Én inkább duzzogtam. Egy régi orosházi mondás szerint a kés elszáll, a duzzogás megmarad.

Pedig az öregnek igaza volt: én még utaztam eleget.

...

Nekem már rég nem fájnak bizonyos dolgok. Az egész világ nem a mi birtokunk. Sokfelé jártam, sok szép dolgot láttam. Elégedett vagyok velük.

Engedd meg, hogy átnyújtsak belőlük két kicsinyke csokrot. Egy vegyes tavaszit, illatosat, amelyben a hivatalos és a magán vonások keverednek. És egy sötétvörös szép rózsacsokrot: az én szép amerikai utam élményeit. Azóta akadt még különb is, de még nem érett meg rá a tollam, hogy azt a hallatlan élményt visszaadhassam.

Kérlek dőlj hátra, bontsál fel a kedvemért egy sört vagy egy bort és csak néha-néha küldjél el a fenébe, ha már nagy szükségét érzed.

Bélapó