Bevezető

Az Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetei, mint minden tudományos munkaanyag, ellentmondásokat, vitatnivalókat, elnagyolt véleményeket, kiforratlan gondolatokat és alaposabb elemzésre érdemes kérdéseket tartalmaznak. Ez a minőségük, amennyire ellenük szól, annyira erényük is. Okulásul szolgálhatnak mindenkinek, aki többet gondol a választott témákról, vagy másként interpretálná azokat, árnyaltabban, esetleg vitatkozva viszonyul hozzájuk.

Méginkább így van ez, ha e tudományos igényű kiadvány-sorozatba pályakezdők, kutatónövendékek dolgozatai kerülnek. Nagy megpróbáltatás ez egyrészt számukra, akik jószerivel először kerülnek nagyobb nyilvánosság elé írásukkal, másrészt próbára teszi azokat is, akik olvasói lesznek e tanulmányoknak. A kockázat ellenére mégis haszonnal járhat ez elemzések közreadása, több szempontból is.

Mindenekelőtt azért, mert e tanulmányok készítői a társadalmi és kulturális másság föltárói. Nemcsak megfigyelők, akik elemzésre érdemesnek talált témakörökbe dolgozzák bele magukat, s azokról (imitt-amott még iskolásan, a ráébredés örömével, de az elemi érdeklődés intenzitásával) megfogalmaznak valamiféle tanulságot, vagy épp a szükséges kutatói távolságtartással ismertetik tapasztalataikat. Hanem egyúttal szószólói is a másságnak, a toleranciának, az etnikai és/vagy csoportkulturális érdekeknek, az értékőrző magatartás fontosságának és folytonosságának.

Azután fontosak lesznek-lehetnek efféle tanulmányok azoknak, akik elemi szinten ismerkednek a társadalomtudományokkal, a politika, a társadalmi tagoltság, az identitás és a sajátlagos etnikai önmegjelenítés mai, köznapi formáival. Ezekről a terepekről, mint minden empirikus valóságról, csakis a bejáratosak, az ott otthonosan mozgók, a befogadottak, a nyelvet és szimbolikus valóságot értők hozhatnak tapasztalatot; így mindazok számára, akik terepismeret hiányában nem közeledhetnek érvényesen a kisebbségi- kulturális mikro-miliőkhöz, igen fontos lehet minden onnan jövő információ, már a legcsekélyebb nóvummal kecsegtető is. Hiszen éppen ezekből a megfigyelésekből, "sűrű leírásokból", egyedi interpretációkból származhatnak a majdani politológiai, szociológiai, történeti következtetések, s ezek nélkül hiányos lesz minden jövendő elemzés. Úgy gondolom, tévesen önhitt tudományos álláspont az, amely szerint csakis a kiérlelt, a kor teljes tükrét mutató, a legkülönbözőbb álláspontok között is eligazodást nyújtó gondolatok érdemesültek a tudományos közlésre. Mi több, e Munkafüzet-sorozatnak épp egyik célja, hogy olyan munkaanyagokat adjon közre, amelyek talán más nyilvánosság előtt is megállják helyüket, de első soron a szakmai érdeklődést és tudást szolgálják, lett légyen anyaguk bár hiányos, retorikailag kidolgozatlan vagy más forrásmunkákra hivatkozva éppenséggel vitatható is. Épp a fiktív tökéletességet, a normatív egységesíthetőség szemléletmódját vitatja az antropológiai szemléletmód, amely valójában nem tisztán történeti kritériumokkal, sem egyértelműen szociológiai tényekkel, s mégcsak nem is politológiai tartalmú alapanyaggal dolgozik, mégis mindezekből tartalmaz annyit, hogy nélkülük kevesebbet mutatna föl, de viszonzásképp kínál is annyit, hogy e tudományágak gazdagodhatnak általa.

Haszonnal járhat továbbá e dolgozatok megismerése nemcsak azoknak, akik írták őket, s a közös megjelenés, a közös munkák révén olvasói lehetnek kortársaik tudományos igényű produkciójának, majd vitatói, továbbgondolói is azoknak. (Megjegyzem: ez az elemi közlekedésmód manapság már korántsem oly természetes a mai egyetemi-oktatási szférában, mint amilyennek tűnik egy hagyományos közlés-befogadás elmélet szellemében). Hanem mindezek mellett kérdő és felkiáltójelként is szolgálhatnak ez írások olyanok számára is, akik hajlamosak a jelenségek bátor kritikusainak szerepébe képzelni magukat, vagy elidegenült döntéspozícióból "jobban tudni" egy-egy társadalmi részvalóság milyenségét. Üzenetek tehát e dolgozatok, megismerésre és megértésre fölszólító meghívások, értelmező gesztusok, amelyek magukon viselik a diákkori hamvasságon túl azt a szerepvállalási felelősséget is, melyet az "értelmezés hatalma" (Geertz) ró rájuk.

Igen, az értelmezésé. Merthogy a bemutatás közvetlensége vagy alapos okadatoltsága mellett épp a megnevezett jelenségek fontosságának értékelése, s az érintettség elemi tartalma mellett az értelmezés lehetősége az, ami az itt következő etnikai jelenségeket, szubkulturális és kultúraátvételi folyamatokat, konfliktusokat és konszenzusokat témává avatja. A szerzők a kor tanúi, a huszadik század végének, az új ezredév fordulójának kortársai, s ekként a jövő felelős kezelésének letéteményesei is. Ezért nagyon fontos látni, hogy talán korunk gyermekeiként, talán épp a kor pillangó-szárnyain újra felröppenő kulturális antropológia híveiként árulkodóan toleránsabbak, megértőbbek és megbocsátóbbak mindennemű másság kezelésében, értékelésében, mint az előző korok társadalmi "mérnökei", politikusai vagy akár társadalomkutatói voltak.

Mit hozott ebbe a szemléletmódba az antropológia? S hogy kerül egy politikatudományi, etnikai és regionális kutatóintézeti műhely kiadványai közé épp antropológiai dolgozatok válogatása?

A kulturális antropológia a szimbolikus közlés, a jelentéses cselekvés, az eltérő civilizációkat alkotó elemek keresésének és megértésének tudománya, mítoszok, rítusok, rendszerek, ideológiák és kommunikációs-kulturális kölcsönhatások egyik új megközelítési módszere. E tudomány iskolázott, jóllehet kezdő kutatói tárják itt elénk mindennapi életünk humán környezetének, társas érintkezésformáinak néhány aspektusát, pontosabban azokat a szimbolikus és szociologikus összefüggéseket, amelyek sok esetben mindmáig elkerülik a társadalomtudományok művelőinek érdeklődését. Olyan tartalmakról és folyamatokról van itt szó, mint például a kisebbségi társas tér kialakulása, abban az egyén cselekvési és térhasználati rituáléinak alkalmi szabályrendszere például az aluljárói szubkultúrák kitüntetett találkozási pontjain (Gelléri Gábor dolgozatában), vagy az interetnikus konfliktusok formális megoldódása és látványosságmentes továbbélése plurietnikus környezetben (Brendus Réka esettanulmányában), vagy az éppenséggel nyilvánosan is reprezentált kisebbségelnyomási mechanizmusok szimbolikája (Fehrentheil Bernadette elemzésében), a kultúrák találkozásának felületi és mélyvilága (Dolgoborodov Alexander illetve Kemény Vagyim és Kiss Károly munkájában), s nem utolsósorban nemzeti kisebbségek kulturális értékrendjének nehézkes érvényesülése (Menyhárt Krisztina és Papp Richárd tollából).

Dolgozataik, rövid elemzéseik együttes közlését nemcsak az indokolja, hogy egyazon egyetem, az ELTE BTK kulturális antropológus hallgatói, hanem inkább az, hogy számos társukhoz képest kezdőként is mélyebben magukévá tették az antropológiai vizsgálódás alapgondolatát; azt ugyanis, hogy a sokszor hangsúlyozott különbségek ellenére mégis érdemes az emberiség egységét mint olyat kutatni - bár ez inkább kulturális, semmint objektív tény, s meglehetősen újkeletű gondolat. Mindannyiukat a kultúra, s azon belül az etnokultúra sokarcúsága, s az általánossággal szemben inkább annak részletei, finom árnyalatai, változatai érdeklik, s szemléletüket nem hatja át sem elfogult etnikum-pártiság, sem valamiféle fejlődés-elvű szellemi neokolonializmus. S lehet, hogy a szigorúan vett intézménykutató politológia, a strikten megalapozott szociológia vagy a modern társadalomtörténet érdeklődésére nem számíthatnak, mivel számos "tudományos kritériumnak" formailag nem felelnek meg írásaik; de fontosabbnak gondolom azokat az állításokat, amelyek úgy tarthatnak igényt az érdeklődésre, hogy cáfolják, elemzik, megértik őket, nem pedig úgy, hogy "érvényes igazságaikat" patikamérlegre helyezik és súlyozzák. Az antropológia híján van "törvényeknek", hisz épp a sokoldalúság megközelítésének, láttatásának feladata az övé. S ekképpen talán nem is "tudomány" a fogalom tradicionális jelentésének értelmében, amit ők művelnek. Inkább talán a mély megértés képessége vezeti őket - ahogy Edmund Leach írja: nem az "objektív valóságok kutatói", hanem "céljuk az, hogy betekintést nyerjenek más emberek viselkedésébe, vagy éppenséggel a sajátjukba", s nemcsak beszélt nyelvet, kommunikációt, érdekeket vagy kapcsolatrendszert elemeznek, hanem a választott terepen élő emberek egész létmódját próbálják megérteni és lefordítani olyan kategóriák nyelvére, amelyet mi is megértünk, amelynek nem lehetünk ismerői, de épp a "betekintés" révén közelebb juthatunk hozzá. Az antropológus ott járt azon a színtéren, amely attól különleges, hogy meglátásokat kínál, hogy bár egészen kicsiny emberi közösség élettere is lehet, mégis olyan interakciók tere, amelyben a mindennapi kommunikáció javarészt közvetlen kulturális interakciókon alapul, de ezek az emberi társadalmak életének és történelmének java részét teszik ki. S éppen a kollektív történelem valóságos társadalmainak, azazhogy egyúttal politikai egységeinek és területileg körülhatárolható, rétegzett világának sajátosságait keresik az antropológusok, mégpedig a kulturális attribútumok világában, a nyelvhasználatban, az öltözködési és viselkedési rítusokban, az időtöltésben és a lakásmódban, a csoporttudat apró jeleiben, a hitvilágban és a táncban, stb. S az antropológus, amikor az ilyen szimbolikus reprezentáció rendszereinek föltárását, jelentéseinek "dekódolását", értelmezését végzi - szemben a világ mai trendjével - nem elválasztja az egyes kulturális jegyeket a többitől, hanem épp összefüggéseikben látja át azokat. Vagyis nem azt a társadalmi struktúrát keresi és mutatja meg, amelyben az egyes részek, a társadalmi intézmények egy pontosan definiálható szerkezetbe illeszkednek, s funkcionálisan meghatározó szerepet kapnak a rendszer mint egész fenntartásában - hanem azt próbálják megérteni, milyen módon maradnak fenn a társadalmi struktúra elemei, kapcsolatai, kultúraközi jegyei az idő folyamán és a tér szűkebb-tágabb dimenziói közt. Ezért is van, hogy az antropológiai gondolkodást a le nem írt adatok és jelenségek éppúgy érdeklik, mint a szolid tények, a változás csakúgy, mint a maradandóság.

E hallgatói dolgozatok a Magyarországon csupán most serdülő antropológiai gondolkodás tanúbizonyságai, egyúttal bíztató jelei is. A hallgatók dolgozataihoz (afféle szerkesztői önkénnyel) csatoltam egy saját, 1980-ban kelt dolgozatomat is. Nem azért, mert sajnálom, hogy ezidáig publikálatlan maradt, s nem is azért, mert mintaértékű elemzés lenne. Épp ellenkezőleg: pontosan jelzi, hogy az antropológiai gondolkodásnak talán vannak már hazai kezdeményei, részint talán gyengék és kezdetlegesek, de vannak - s éppen a mai írásokkal összevetve látható pontosabban, merre fejlődnek. Egyben azért is publikálom, hogy mutassam: kezdőként magam sem írtam jobbat, s mindannyian csak tanuljuk még az antropológiát. Végső soron pedig azért emelem ide Bali földjét, mert jelezni szeretném sorozatunk tág horizontú befogadókészségét, kutatásaink térbeli "végtelenségét".

Azt remélem, hogy az etnikai és regionális kutatások műhelyének gyarapodására, régiók és etnikumok kapcsolatának javulására szolgálnak majd ezek az írások. A kelet-közép-európai régió társadalmi változásai bizonnyal megközelíthetők a globális folyamatok felől, a makrogazdaság vagy a rendszerválságok felől. Az antropológus épp ellenkezőleg tesz, elgondolkodva gyűjtögeti a legapróbb részleteket, s utána elmereng ezek jelentőségén, összefüggésein, eredetük és változásuk miértjein, dinamikájuk és statikájuk magyarázási lehetőségein. S mindezek megértése - bármily valószerűtlennek tűnik olykor - valódi értékkel bírhat, jelentőségével valódi fontosságot nyerhet.

A.Gergely András