Előszó

...

Madách Imre egy olyan különleges drámai költeményt teremtett, amely a magyar irodalom egyik leginkább vitatott, ugyanakkor a magyar szellemi kultúrára az egyik leglátványosabb hatással levő bölcseleti alkotása. A "poeta philosophus" - ahogy barátja, Bérczy Károly, majd fiának barátja, a filozófus Palágyi Menyhért, később Babits Mihály és Barta János nevezte - gondolkodását a polémia és a továbbkérdezés hatotta át. Az általa ismert különböző eszmék újraformálásával, kultúrtörténeti ismeretanyagának birtokában, egyéni gondolkodás- és látásmódjával egy másfél évszázada jelenlévő bölcseleti műalkotást teremtett.

Könyvem egészének alapkérdése: hogyan lényegül át a bölcselet esztétikummá? Lehetséges válaszom jobbára egy konkrét műalkotás - Babits Mihály szerint "az egyetlen igazában filozófiai költemény" -, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének vizsgálata során prezentálom, mivel a bölcselet esztétikummá való átlényegülésének 'sikerült' folyamatát, számos poétikai, nyelvi 'sikerületlensége' ellenére is, a már másfél évszázada folytonosan értelmezett, ható és máig jelenvaló volta bizonyítja.

Három, egymással szoros összefüggésben lévő, egyre távolodó koncentrikus körökben strukturálódó tárgykörre építkezem. A filozofikum esztétikummá való átlényegülésének folyamata Az ember tragédiájában című első, terjedelmes részben Madách főművében elemzem e folyamatot és fordulópontjait, valamint azt is vizsgálom, hogy milyen hermeneutikai minőségeinek, esztétikai sajátosságainak köszönhető másfél évszázada folytonosnak tekinthető ellentmondásos értelmezéstörténete és a legkülönbözőbb műalkotásokban is objektiválódott hatása. Teoretikus problémafelvetésem az, hogy a koherens filozofikum hogyan válik képessé egy másfajta működésre, úgy, hogy az élménnyel, esztétikai minőségekkel, értékkel és erőteljes hatással bíró esztétikummá lesz.

Tudjuk, Madách első jelentős műve harmincnyolc éves korában jelent meg nyomtatásban a szélesebb olvasóközönség előtt. Sem előtte, sem utána nem írt klasszikusnak bizonyuló műalkotást; bár folytonosan alkotott, ahogy ezt a közel 300 költeménye, kilenc drámája, jó néhány drámakísérlete és töredéke, öt elbeszélése, négy tanulmánya, cikkei, beszédei és vegyes feljegyzései bizonyítják. A pályakép 'szabálytalansága' a Madách-kutatókat folytonosan arra inspirálta, hogy a Tragédia felől visszatekintve, annak mérlegére téve keressék a nagy mű elővázlatait, motívumait és gondolatcsíráit az életmű egészében mint egyfajta folytonos készülődés nyomait, létrehozva így egy gazdag filológiai, irodalomtörténeti és értelmezéstörténeti Madách-irodalmat. E kutatások relevánsnak tekinthető részét is alapul véve, könyvem második részében (A madáchi líra mint az átlényegülés kísérlete címűben) az esztétikum megképzésének sajátosságai felől értelmezem e madáchi 'szabálytalanságot' és lírai alkotásainak 'más-ízűségét'. Lényegesnek vélem e bölcseleti líra filozofikus problémaköre milyenségének és formálódásának eddig kevésbé kutatott feltárását.

Szándékom továbbá, hogy az elemzéseim nyomán körvonalazódó madáchi költészetfelfogás, a filozófia és az irodalom, a költészet integrációjának teoretikus, művészetfilozófia-történeti párhuzamosságát is felleljem. Így Az átlényegülés lehetőségére vonatkozó ellentétes művészetfilozófiai válaszok című harmadik részben filozófia és művészet (szűkebben az irodalom, illetve a költészet) szerteágazó viszonyrendszerének primordiális mozzanatát emelem ki. Ennek ellentétes megválaszolása a művészetfilozófia történetében egy kettős vonulatot hozott létre, mégpedig a filozófiát a művészettel szembeállító tendenciát, valamint az együtt- és egymásbanlevőséget állító vonulatát. Ez utóbbin belül a legteljesebb összeolvadást a korai német, jénai romantikus művészetfilozófusok programatizálták. Feladatomnak vélem felderíteni, hogy e művészetbölcselők teoretikus gondolatai és a madáchi költészetfelfogás között milyen találkozási pontok vannak, a konkrét forrás vagy hatás eldöntésétől függetlenül. Végül filozófia és irodalom közös "határmezsgyéjének" főbb területeit érintem alaptémám függvényében.

Nem a szűkebb értelemben vett, a "bölcselet átminősülése költészetté" folyamatát kívánom elemezni a Tragédiában, vagy a 'sikerületlenség' poétikai, nyelvi tényezőit részletezni a madáchi lírában, mivel ezt a területet a Madách-kutatás részben már feltárta. Témám felől relevánsnak tekinthető eredményeire építkezve, elsősorban hermeneutikai és esztétikai szempontból teszem fel kérdéseim, az alkotó, a mű és a befogadó viszonyrendszerére, az esztétikum megképződésére, képződményére, a hermeneutikai, esztétikai tevékenységre egyaránt tekintettel. A Tragédia filozófiai értelmezése és filozofikuma milyenségének felderítése mellett (bölcseleti lírájával és a főmű szomszédságában keletkezett drámai műveivel is részleges párhuzamot vonva), a bölcselet esztétikummá való formálódásának megragadása a szándékom, mely, ahogy eredményességében a filozófiai értelmezés számára koherens gondolati konstrukciót hozott létre, úgy egy máig jelenvaló és ható műalkotást. A bölcselet esztétikummá való átlényegülési folyamatát a Madách-recepció nem vizsgálta, így kutatásom egy még fel nem tárt területre irányul.

A Tragédia annak ellenére, hogy "nem tökéletes" mű, hogy esztétikai értékelése máig vitatott; mégis ellentmondásos és változatos értelmezéstörténete, valamint hatása, így "kulturális teljesítmény jellege", az illusztrációk, az adaptációk, a továbbírás, továbbrajzolás és a konstruktív alkalmazás vonatkozásában meglévő széles spektrumú "bűvölete" miatt is kiemelkedő műalkotás a magyar irodalom történetében. A már másfél évszázada megnyilvánuló esztétikai hatástöbblete, hatásereje okán hiánypótló jellegűnek vélem e műalkotás azon esztétikai sajátosságait és értékeit is megvizsgálni, melyek folytonos jelenvalóságát működtetik, és amelyek már nem magyarázhatóak a hagyományos esztétika kategóriáival. Így feladatomnak tekintem, hogy a Tragédia ellentmondásos értelmezéseinek történetiségében kibontakozó jellegét és produktív, a műalkotásokban rögzült hatását is bemutassam, és ennek nyomán vizsgáljam gazdag változatosságukat.

A Tragédia mindezen jellegzetessége, valamint kérdésfeltevéseim alapvetően befolyásolták könyvem integratív metodikáját, melyben az induktív-deduktív-induktív irányultság összefonódik a hermeneutikai, az (irodalom)esztétikai, a művészetfilozófiai, illetve filozófiai megközelítéssel, a műalkotásokkal folytatott dialógussal, valamint az összehasonlító kitekintésekkel. A Tragédia bölcseletének esztétikummá való átlényegülését vizsgálva, reményeim szerint bekapcsolódhatunk egy olyan, az értelmezés- és a hatástörténeti hagyománnyal, legfőképp Madách főművével zajló beszélgetésbe, mely (Gadamer ismert kifejezésével szólva) "folyamatban van, nem lehet lezárni", s emellett a hermeneutikai és az esztétikai tudat reflektáltságának a folyamatába is. Az átlényegülés vizsgálatának középpontba állított szövegcorpusza a Tragédia, így hermeneutikai, esztétikai sajátosságainak felfedése a szöveg és a befogadó közötti köztes tér működési folyamatának, esztétikai hatásmechanizmusának feltárására is irányul, emellett az értelmezéstörténet vonulatainak a milyenségére is. Továbbá szándékomban áll az, hogy a Tragédia filozofikumának elemzése napjaink filozófiatörténeti horizontján történjék, s hogy a madáchi költészetfelfogás milyenségét és annak művészetfilozófia-történeti párhuzamosságát is felfedjem. A bölcselet esztétikummá való átminősülésének vizsgálata során felmerült elméleti problémákra az (irodalom)esztétikai, a hermeneutikai, valamint a művészetfilozófiai gondolkodás horizontján keresem a válaszlehetőségeket.