Bevezető

Nézem az embereket. Milyen elesettek, és fohászkodom értük. Az egyik azért szenved, mert a sors semmivel sem áldotta meg. A másikat az gyötri, hogy öregségében jobbra vágyva, élete során sokat dolgozott, mégis nélkülöznie kell. A harmadik mindent elért: hatalmat, vagyont, megbecsülést, népes családot és mégsem elégedett. Rá kell jönnünk, hogy az ember nagyon kiszolgáltatott és bűneitől roskadozik. Nincs közöttünk igazán és tartósan boldog. Legtöbb az Utat sem látja, amelyen végre el kellene indulnia, mert tétova, és nem tudja, hová vezet. Aki fölkerekedett, rájön, hogy nem igaz ösvényen jár. Van, aki azért siránkozik, mert letért a jónak vélt csapásról és eltévelyedve bolyong.

A földi életet sokan még mindig a siralom völgyének tekintik. Nem sikerül elégedetté válnunk a természet által nyújtott csodálatos világgal. Képtelenek vagyunk a teremtés és a hit, a valóság és a metafizika harmóniáját összeegyeztetni. Nem tudunk Istenhez közelíteni, pedig az összes jelentős világvallás lényege az, hogy a lélek továbbél és beleolvad a természet Teremtőjének kozmikus rendjébe. A szeretet és a szerelem tűnő lidérc bennünk. Irigykedés, keserűség, gyűlölködés emészt civilizációkat és nemzedékeket. A kapott értékeknek sem tudunk örülni. Gyakran lehetetlen átélnünk az ajándékozás és a másokért való munkálkodás örömét. Ritkán van bennünk béke, és áldozatvállalás.

Az emberekben valamennyi érték megtalálható, de többnyire olyan kis mértékben, amely elvész a hétköznapok küzdelmében, vagy nem tudják egyenlő módon alkalmazni, és áldozataivá válnak mérsékletes cselekedeteiknek. Nem sorolom, kik vagyunk. Sokfélék. Az bizonyos, hogy a legtöbb kiegyensúlyozott embert azok között találjuk, akik nem háborognak sorsuk miatt, és létük javait megosztják társaikkal. A boldogság olykor bekopog azokhoz, akik gyakran homályos, vagy parttalan útjuk végén is fényt és biztos kikötőt remélnek. Íme, ilyen sokféle az ember, és közülük kevesen jutnak célba.

*

Írásaim nem kitalált történetek. Egyes részleteit az életemből vettem, a többit másokéból. Változatok az ember néhány típusára, állapotára és magatartásformájára, kultúrájára, befogadására és eltaszítására. Valamennyinek átélt, vagy mások által elbeszélt, valós alapja van. Egyes embert nem mintáztam meg, ezért bármelyik írásom ábrázolását senki se próbálja magára venni, vagy benne másokat felismerni. Sok hasonló emberi érzés, gondolat és történés összegyűjtéséből alakítottam ki a legáltalánosabban előforduló mintát, ezért mégis sokan magukra ismerhetnek. Különösen akkor, ha közvetlen családtagot veszítünk el. Ilyenkor fölerősödik bennünk a lelkiismeret furdalása, hogy mennyit vétkeztünk ellene és hányszor maradt el a segítségünk. Néhány esetben tárgyakat emberszabásúvá változtattam, és gondolatokat, érzelmeket kölcsönöztem nekik. Leginkább két égitest általam szőtt legendája mutatja kozmikus összetartozásunkat.

Ezek az írások nem hagyományos elbeszélések, novellák, tárcák, vagy esszék, hanem mindez egyszerre. Amolyan "szentiádák". Gyakran magyarázkodom, akár egy tanár, és történeteimet igyekszem tudományos érvekkel elhitetni; máskor egzisztencialista, szürrealista, expresszív, szimbolikus és transzcendens világban mozgok, ahová olykor nehéz követni. A kötet végére hagytam és függeléknek szántam filozofikus mondataimat. Példák ezek, amelyek jelzik, írásaimat olykor ilyen és hasonló gondolatokból építettem föl. Mégis van, ami összefogja ezt a sokféle látásmódot: egy belső, pszichoanalitikus kamera, amelyen keresztül az élet zajlik, és filmként pereg vagy pillanatfelvételként tűnik föl előttem. Indítéka pedig az emberközpontúság. Társaim elméjébe, lelkébe, érzelmeibe kellett beleköltöznöm, hogy megismerjem és visszaadjam a bennük végrehajtott utazásaim tapasztalatait.

Mindez hogyan alakult ki bennem? Negyvenhárom évet töltöttem az orvostudomány perifériáján - utóbb huszonkét évet kórházi betegek között -, ugyancsak fél évszázadot néprajzi, szociográfiai, évtizedeket levéltári kutatásokkal, közben kilenc évet szakközépiskolai előadóként. Tizenkétezer kötetes könyvtáram, sok ezernyi fotómmal megörökített élményeim, világutazásaim segítettek. Más népek, fölfogások és kultúrák, a természet és a lélek közelébe kerülése, valamint kiváló tanító mesterek tágították szemléletemet. Szellemi termékeim az egyre sokasodó emberismeret lenyomataivá váltak, így eleve nem szoronghattak egyetlen műfaj, tudomány vagy művészet határain belül. Kötetemnek ezért adhattam az "Íme, az Ember!" címet, mert mindez csak együtt jellemezheti fajunkat.

A csiszolt kőkortól a mítoszokon és a középkoron át a jelenbe visz, majd a nem is nagyon távoli jövőbe ível az emberiségnek azon útja, amelyet írásaimban bejártam. Hogyan merészeltem ezt megtenni? Azért, mert az emberi lélek állandóbb. Lassabban fejlődik, mint a fizikai test és a szellem növekedése.

*