Ajánlás

Lehet-e elfogulatlan Verzár Éva írói munkásságának ama méltatója, aki egyszersmind szerkesztője is kiváló könyvének, a Mire megvirrad. Mai székely balladáknak, s ráadásul szerkesztője a leendő, új kötetének is, a Lármafák oltalmában címűnek, az újabb székely balladáit csokorba gyűjtőnek? Lehet bizony, mert az összefüggés, az ok-okozat iránya fordított: azért fogtam e prózai költemények kötetbe szerkesztésébe, mert magukkal ragadtak, mert elvarázsoltak.

De mivel is?

Különös érzés most megragadni, sorra venni, szétválasztani azokat az elemeket, amelyek eddig szinte észrevétlenül és egyszerre hatottak rám mint olvasóra. Mintha helyszíni tudósítóvá válnék hirtelenjében, akinek ezúttal nem elég kedvére magához engedni, egy szuszra befogadni az élményt, hanem ízekre is kell szednie, hogy másoknak is átadhassa, másokkal is megoszthassa.

Itt vannak mindjárt az oly jellegzetes bevezető mondatok! Ha az írói mesterség szempontjából nézem őket, mind egy kaptafára készültek: mívesen megírt, gondos ecsetvonásokkal megelevenített természeti képek a hegyes, erdős, havas, jeges, ködös, szeles, napos, csillagos, viharos, özönvizes székely világról. Ám ha mint lelkes - azaz lélekkel megáldott - olvasó figyelem a bennem támadó érzéseket, sokkal gazdagabb történésről számolhatok be. A mindig új szépséggel megtöltött szavaknak, mondatoknak köszönhetően mindig új kép, a világnak mindig új orcája tárul elibénk. De nem csupán elénk tárul, hanem szélörvény módján rögtön magába is szippant, magához is emel, méghozzá természetfeletti, istenes magaslatokba. S szóljon bár az éppen soron következő ballada a világ legkisebb, legeldugottabb települése legutolsó, legjelentéktelenebb emberkéjéről, a varázslatos bevezető szavak nyomán ő is, az olvasó is rögvest a világ középpontjába helyeződik, s ennek kijáró izgalommal vághatunk neki a történetnek.

De e bevezető, indító képekről még ennél is többet mondhatok. Helyszíni tudósítóként - olvasói lelkemet tüzetesen figyelve - arról számolhatok be, hogy a visszanyert teljességnek, a visszanyert ősi világrendnek örülünk. Verzár Éva balladáiban az ember nem legyőzője a természetnek, hanem, mondhatni, élettársa, egy közös, mindent magában foglaló világban, amely régi kerekségét a természetfeletti természetes befogadásával nyerte vissza.

De ettől még - vagy éppen ezért - Verzár Éva történetei nagyon emberiek, nyelvezetükben, apró elemeikben nagyon hétköznapiak, nagyon földhöz ragadottak. Fel is merül a kérdés: nem felesleges-e, nem mesterkélt-e a párbeszédeknél a bár Erdély-szerte, ám mégsem "tévészerte" beszélt nyelvhez való ragaszkodás? Egyáltalán: nem válik-e maradivá - nem tűnik-e avíttnak - ettől Verzár Éva alkotása? De fel kell tennünk ezt a kérdést nemcsak a nyelvezetére tekintettel, hanem a témavilágára is: nem ócska nosztalgiát, nagymagyarkodást lovagol-e meg az írónő, midőn az ősiségét őrző székely világot tálalja elibénk balladáiban?

Hasonlót tudhatunk itt elmondani, mint a természeti képekkel kapcsolatban. A ma is élő hagyományok hűséges bemutatása nem az egyesek szerint felejtésre méltó, meghaladásra érett múlt feltámasztását szolgálja, hanem a teljes értékű élet felfedezését, az állandóság megragadását, a kapaszkodók meglelését - a hagyományok nélkül rendre ürességbe futó, lelketlen világban. Egy-két, közelmúltat idéző balladát kivéve, minden írás nagyon is - cselekményében is - a máról szól, a mai közös életünkről, küzdelmeinkről. Az, hogy a ma székelye hogyan találja meg a helyét a mai magyarságban és a mai tágabb világban, az nagyon is mindőnk sorskérdése. És talán éppen ez Verzár Éva legnagyobb írói teljesítménye: hogy székely balladáinak idősíkját és színterét - az elcsángáló székelyek sorsát figyelve-követve - sikeresen, hitelesen terjesztette ki a jelenre és a határ innenső oldalára, ezzel pedig voltaképpen már az egész mai világra.

De ha történeteivel történetesen a Székelyföldön maradt volna, egyvalamivel akkor is átlépett volna, és át is lép minden emberalkotta határt: határtalan és kiapadhatatlan életszeretetére gondolok. Azért képes a természetről és az emberről természetfeletti szépséggel, költői emelkedettséggel szólni, mert kivétel nélkül minden szavát, gondolatát az élet tiszta, érdek nélkül való szeretete tölti meg. Ebben rejlik a magyarázata annak az olvasói tapasztalatnak - hogy tudósításom folytassam -, hogy a székely mindennapok balladákhoz illő tragédiái nem riasztó, hatásvadász történetekként testesülnek meg bennünk, hanem mint a teljes élet tiszteletre, sőt szeretetre méltó tartozékai. Ezt a balladisztikus világot nem is az foglalkoztatja szüntelen, hogy szuper védőfelszerelésekkel, szuperbiztos járgányokkal, szupermodern légzsákokkal hogyan lehetne elkerülni, legyőzni a leselkedő veszedelmeket, sőt magát a halált. Élet és halál, végzet és szabad akarat, Isten és ember, szeretet és gyűlölet, öröm és bánat, emelkedett humor és gyászos komorság, természet és természetfeletti, mind-mind gyönyörűen a helyére kerül Verzár Éva míves műveiben, s őt és őket olvasván ezért képes a szépség, a harmónia oly hatásosan megelevenedni bennük - és mibennünk, szerencsés kortársakban, olvasókban.

Varga Domokos György