Az alábbi elemzés - a kötött terjedelem okán is - szükségképpen csak vázlatos rajza lehet a hazai művelődésszociológia és közművelődés legfőbb kutatási (valamint szervezési, tanácsadási, továbbképzési, stb.) intézményének.Pontosabban intézményeinek. Mert bár egyetlen intézményről (a Corvin téri Budai Vigadó épületéről) van szó, annak keretén belül (olykor nevében is megváltoztatott működési céllal, karakterrel) több intézmény is helyet kapott, teret nyert és tevékenységi formát, saját profilt alakított ki, ennek eredményei pedig külön-külön is tudományos és koordinációs teljesítményként értékelhetők.

Az Intézet (a továbbiakban így említem, ha nincs okom megkülönböztetni egyes egységeit) története egybeesik a magyarországi szocializmus II. világháború utáni történetével, változásai is híven követik a magyar szocializmus historikus fordulatait, olykor vezetési célokban, kutatási profilválasztásban vagy vállalt művészetideológiai feladatokban világosan tükrözik hazánk társadalomtörténeti jelentőségű eseményeit, a korszak kulturális, ideológia-történeti és esztétika-elméleti átalakulásait.

Az Intézet ilyetén alkalmazkodása ugyanakkor nem egynemű ideologikus beállítottságot jelent, főképp nem a hatvanas évek végétől. A kilencvenes évek közepéről visszatekintve úgy tűnik: már létrejöttétől kezdve egyrészt a párt- és kormányzati politikai-ideológiai feladatoknak, elvárásoknak kellett megfelelnie, s csupán a nyolcvanas évek közepétől volt képes megmenekedni a kulturális irányvonal közvetlen külső behatásaitól. Másrészt viszont már az intézmény vázlatos történetében is jelezni kell, hogy mind a magyar társadalom kulturális közege, mind a társadalmi makro-viszonyok és a háború utáni magyar kultúra színeváltozásai megjelennek valamiképpen az Intézet működésében. Az itt folyó kutatásokat áttekintve, egészen a nyolcvanas évek közepéig (bizonyos esetekben végéig) megtalálhatók nyomai az ideologikus (marxista alapozású) kultúra-elmélet, az állami tervcélok szerinti művelődéspolitika és mecenatúra, a népművészeti, népművelési és kultúra-koordinálási pártirányítás, a kultúra-finanszírozás sajátosan szocializmus-kori problémáinak, konfliktusainak. Ugyanakkor mind a különböző kutatási terepeken készülő mikrokörnyezeti helyszínrajzok (pl. cigány-kutatások, életmód-vizsgálatok, alkoholizmus-kutatás, befogadás- vizsgálatok), mind az esztétikai irányító szempontok (pl. "a szocialista társadalom kívánatos művelődési modellje"), mind pedig az Intézet mint felügyeleti szerv (az alárendelt kulturális közvetítő struktúrával, kultúraközvetítési intézményhálózattal együttes szerepkörben) egyúttal konfrontációs területei, ütközőpontjai lehettek az egyes értelmiségi és politikai törekvéseknek (példaként az életmód-kutatási vagy társadalomismereti érdeklődés, az értékrendszer, az ideológiai jelentésfunkciók, a cigánykutatások területén).

Azután megnyilvánul az Intézet "szocialista" kultúrát tükröző mivolta a kutatási tematikákban és az egyes kutatástörténeti korszakok alapvető karakterében, az 1945 utáni hazai (köz)művelődés ideológiai fegyverhordozó szerepében is: kezdetben a népi-nemzeti hagyományőrzés, majd a "proletár eszmeiség", munkáskultúra és munkásművészet intézményes kialakításának feladata, később a szocialista kultúra-ideál stabilizálásának, tervszerű megvalósításának programja, utóbb pedig a kritikai jellegű kutatások, törekvések kaptak kiemelt teret az intézeti profilban. Emellett jelen volt a "szocialista szellemiség" az Intézet (egyes) munkatársainak gondolkodásában, nyilvánosság előtti megnyilatkozásaiban, kutatási témaválasztásában, társadalom-felfogásában, funkcionális kultúra-értelmezésében, ideológiai és esztétikai elveiben, céljaiban, stb. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint hogy az Intézet igazgatója, Vitányi Iván a nyolcvanas évek feladatait és az Intézet ehhez igazított működési célját taglalva azt írja 1981-ben: "...a Népművelési Intézet munkájának is ez az ellentmondása: közút a mozgalom és a hivatal között. Ezt egészében a mozgalom javára kellene módosítani, támaszkodva ... a szakmai tanácsokra..." (89. p.), majd: "...a Cantare Románia monumentális országos fesztiváljának az államelnök-főtitkár a fővédnöke, és tömegeiben többszörösét mozgatja a mi mozgalmunknak... /.../ Ha nem akarjuk, hogy a művészeti mozgalom az underground-ellenzékiség táptalajává váljék, nekünk kell hozzá presztizst adni..." (lásd Vitányi Iván: A szocialista társadalom kívánatos fejlődési modellje. 1981., 90-91. p.).