Előszó

Horváth Gyula anyai nagyapám volt. Visszaemlékezése életének első negyedére nem csupán egy drámai önvallomás, hanem a 20. század elejének történelmi és főleg szociológiai dokumentuma is.

Az első világháború végével és a Tanácsköztársaság bukásával záruló eseményeket szerény, kispolgári élet követte.

A középfokú tanulmányokat helyettesítő gazdasági és ügyviteli tanfolyamok után a húszéves ember a magyar hadsereg polgári alkalmazottja lett, pontosabban a budapesti Honvéd-kórházban volt gondnok, könyvelő és mindenes az ötvenes évek elejéig.

Nem dolgozhatott rosszul, mert munkaérdemrendet kapott 1948-ban. Igaz, csak bronz fokozatot - a kisember örüljön annak is... Ám ez sem védte meg attól, hogy harminckét év után kirúgják. Szociáldemokrata érzelmű lévén a pártfúzió után nem lépett be az utód MDP-be és 1952-ben ezt már nem tűrték el. Sokáig munkát sem kapott, feleségével együtt a vasútnál lapátoltak szenet vagy krumplit, hogy ne haljanak éhen. Végül egy fodrász-szövetkezet felvette bérelszámolónak. Onnan ment nyugdíjba 1960-ban, de még tíz évig dolgozott ugyanott, hogy minimál-nyugdíját kiegészítse. 1977-ben halt meg szívelégtelenségben.

Sokat olvasott, a kalandregények mellett leginkább a történelem érdekelte.

Nyugdíjas korában elhívást érzett arra hogy az utcán, tereken céltalanul tengő gyerekeket mesékkel, elbeszélésekkel lekösse, szórakoztassa és észrevétlenül tanítsa. Úgy gondolta, ezzel megelőzheti azt, hogy unalmukban bűnözővé váljanak.

Maga köré gyűjtve őket játszótéri padokon, felolvasta nekik gyönyörű kézírással írt műveit. Nemegyszer rendőri igazoltatás volt a jutalma, de még a "közeg" is belátta hogy semmi oka nincs intézkedni, sőt...

Az életrajzi visszaemlékezés fejezete után a kötetben néhány - a gyermekeknek szánt - történelmi témájú és kalandregény jellegű alkotás kapott helyet.

2013. október

Babics Jenőné, sz. Szepesi Edit