Előszó

A nagy múltra visszatekintő debreceni bölcsész tudományos diákkör harmadik antológiáját tartja kezében az olvasó. E kötet szerzői a legfiatalabb tudósnemzedék tagjai, kiknek kutatói tevékenységéhez a Debreceni Egyetem Bölcsészkara ad teret, teljesítményük szélesebb közönség előtti megmérettetéséhez pedig a tágabb kereteket egy igazi hungarikum, a hatodik évtizede működő Országos Tudományos Diákkör biztosította. A TDK a magyar felsőoktatás történetének legrangosabb intézményei közé tartozik, előzményei a 16-17. századi református iskolákig és a jezsuita képzési formákig nyúlnak vissza, de a műhelymunkát és a tanulmányi versenyt ötvöző tehetséggondozás a középiskolai oktatásban is kezdettől jelen van. A tanulóknak és nevelőiknek a szakszerű kutatás, az igazi ismeret és az elmélyült műveltség iránti elköteleződését példázza, hogy az országos tudományos diákköri mozgalom az ötvenes évek elején, a sztálinista diktatúra legsötétebb éveiben kapott lábra, hogy aztán évtizedeken át, mindmostanáig a tudományos utánpótlás legfontosabb intézményeként szolgáljon. A TDK története igazolja, hogy még az ötvenes években, a tudomány, az oktatás és a művészetek gleichschaltolásának időszakában is az egyetemi kutatóműhelyek, a diákkörök biztosították a tárgyszerű, elfogulatlan gondolkodás folytonosságának lehetőségét, a politikai elnyomással szemben védekezni tudó, a korabeli közélet bornírt világától függetlenedő szellem szabadságát. Ez a műhelymunka a Kádár-korban, a tudományok és művészetek autonómiájának részleges helyreállítása, de mindig is szűkös ideológiai keretben tartása idején is a progresszív gondolkodás közegét jelentette.

A Debreceni Egyetem Bölcsészkara kezdetektől a diákköri mozgalom egyik fontos pillére. Többször adott otthont a kétévente rendszeresen megrendezett országos konferencia humán szekciójának. A benyújtott értekezéseket és az elért helyezéseket tekintve a Debreceni Egyetem a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Szegedi Tudományegyetem mellett mindig az első három között volt, s ma is a legjobb tehetséggondozó intézmények egyike a felsőoktatásban. Ez a kötet a legutóbbi, 2009 áprilisában Szegeden megrendezett országos verseny helyezettjeinek munkáit gyűjti egybe. Olyan tehetséges fiatalokét, akiket a megismerés és a megértés deleje kapcsol össze. Természetszerű az antológia tematikus és módszertani sokszínűsége, hiszen az itt közzé tett huszonhét értekezés különböző tudományterületekről gyűlt össze, az irodalom- és nyelvtudománytól a történet- és neveléstudományon át a szociálpszichológiáig és a néprajzig. Olvashatunk itt alapos levéltári kutatásokon alapuló iskolatörténeti dolgozatot a Sárospataki Református Gimnázium Trianon utáni helyzetéről, kultúr- és szociálantropológiai nézőpontú elemzést egy tájház létrehozásának közösségmegtartó szerepéről, interpretációt a második angol-búr háborúról magyar szemszögből és a dárfúri konfliktusról az "új háború" elméletének keretében. Interjús, illetve kérdőíves adatfelvételen alapuló metszeteket kapunk az esélyegyenlőség és a mentálhigiéné állapotáról a Debreceni Egyetemen, és elolvashatjuk "Nagy Tüzes", alias Takáts József, vagyis az utolsó Mátra-beli betyár élettörténetének rekonstrukcióját.

A hagyomány, a kultúra ismereteinek szisztematikus, értő összegyűjtése és továbbörökítése, valamint a kortárs világhelyzet feltérképezése éppen olyan fontos tudósi kötelesség és erény - lett légyen szó a mikrotoponímiáról, a környezettudatos viselkedésről, a zsidó nevelésről vagy a reformkori párbajszokásoknak a politikai közéletre kifejtett hatásáról -, mint a műalkotások elmélyült interpretációjára tett megannyi meggyőző kísérlet. Ez utóbbiak történeti íve a középkori poézistől a 17. századi francia irodalmon (Dante, Madame de Sévigné) át a 19-20. századi (Petelei István, Charlotte Perkins Gilman, Sylvia Plath, Angela Carter, Bruce Chatwin), valamint a kortárs angolszász és magyar elbeszélő prózáig (Margaret Atwood, Douglas Adams, Rakovszky Zsuzsa, Krasznahorkai László) vezet. A választott témák nyújtotta változatosság módszertani sokszínűséggel és eltérő megértési érdekeltséggel párosul. Van olyan értekezés, amelyik egy közösségi találkozó hely (történetesen a Sátántangó-béli kocsma) szimbolikus térként való interpretációját állítja a középpontba, s vannak olyanok, amelyek a női, illetve az anyai identitásképződés viszontagságainak vizsgálatát. De az elemzői távlatok üdvös sokfélesége mellett a legproduktívabb írásokban a módszertani ötvözet számos hasonló elemére bukkanhatunk. A Juvenilia III. szerzőinek munkáiban ugyanis már generációs jellemzőként mutatkozik meg az interdiszciplinaritás igénye és a médiumköziség adottsága. Mindez nemcsak a kérdésirányok tematikus alakításában, például a térbeliség vagy a zeneiség középpontba helyezésében válik feltűnővé, hanem a vizsgálódások tudományágakat ötvöző összetettségében is. Mert legyen szó "anya-regényről", az ikerség archetoposzáról, az Osbourne-jelenségről, tájház-alakításról, betyárélet-rekonstrukcióról, vagy éppen Széchenyi és Metternich történelemalakító eszmecseréiről, valamennyi esetben megfigyelhetők a narrativitás­ és diskurzus­analízis kifinomult fogásai. Az irodalomtudomány impulzusait veszi itt föl a történetírás, a néprajz- és a médiatudomány, miközben egy-egy regényinterpretáció elképzelhetetlen a história, a lélektan, a képzőművészet és a kultúrantropológia belátásai nélkül.

E tanulmányok szerzői már tisztában vannak azzal, hogy a világhálón lezajló szavazás, egy valóságshow interpretációja, de még az irodalmi műalkotások elemzése is csak a médiumok közbejöttének és használóira való visszahatásának értelem-összefüggésében hajtható végre. Vagyis ők úgy beszélnek magas színvonalon tárgyukról, hogy közben az írásokat létrehívó, azokat magába foglaló közegről, világállapotról is tanúságot tesznek. Fiatalok és korszerűek, a hagyomány őrzői és a jelen gyermekei, állhatatosak és kísérletezők - ahogy ez a diákkörösökhöz illik, és a tudománynak dukál.

Szirák Péter