Előszó

Tisztelt Olvasó! Nyugdíjasként gyakran felkeresem szülőfalumat, Bánrévét, melyet 47 évvel ezelőtt hagytunk el, de itt maradtak az emlékek, a temetőben az elhunyt családtagok, rokonok, ismerősök. Igaz ilyenkor már sajnos csak a temetőig kell mennem, nincs már élő rokon, de innen is jól látom korábbi házunkat és a repülőteret is, amely felszántva áll.

Aki látott már füves repülőteret tavasszal, az tanúja lesz egy csodának, ahogy ezt a smaragdzöld tágas térséget, a milliónyi pongyola-pitypang egy villanásra sárga tengerré varázsolja, Ebből majd néhány nap múlva "fehér" tenger lesz, melybe belegázolva, felhőkben száll a pitypang virága és a futás nyoma élesen kirajzolódik a réten...

Télen a hóborította síkság, melyen a napsütésben ragyognak az apró jégkristályok. A térdig érő hóban való gázolás, le egészen a Sajóig, sosem untuk meg, bár otthon az elázott nadrágok, bakancsok miatt sokat kaptunk.

Aki járt hangárban a faépítésű repülőgépek korában az egész életében érzi a fa és a festékekkel átitatott vásznazások, a nitrolakkok jellegzetes illatát, melyet a gépek a sok szárnyalásuk közben sem vesztettek el...

A csörlőberendezés, és a motoros vontatógép, a Po-2-es kelepelése, jellegzetes zúgása. Az An-2-es oktávval mélyebb, erőtől duzzadó bömbölése. A Tréner soros motorjának semmivel nem téveszthető hangja. A kötélvisszahúzó traktor monoton dohogása...

A hangárajtó jellegzetes csikorgása, a bent lévő gépek "tudományos" elrendezése, hogy mind-mind beférjenek és egymást se érintsék...

A szellőztetésre kiakasztott ejtőernyők a hangár tetőszerkezetének tartóin, a por ellen a ponyvával védett repülőgép kabinok...

A hangár előtti utak, felfestett szegélyek, a fák, a virágoskert, az ejtőernyősök "bitó"-ja, alatta a homokkal teli gödörrel...

A repülőtér szélét jelző, lemezből készített és piros-fehérre festett szerkezetek, a hangár tetején lebegő szélzsák, a nádas, a Sajó, a Sajóhoz vezető út, a csordakút, a Borsos, a vasút...

A felszálló gépek látványa, a leszálló gépek jellegzetes suhogása... A kezdők látható szorongása, a gyakorlottak magabiztossága, a legjobbak könnyed repülései... A látható, érezhető fegyelem, a tisztelet, amely az oktatókat körülveszi... A sok-sok munka, amely egy jelentős része nem a repülésről szól, hanem annak feltételeinek megteremtéséről... A vidám fiatalok serege, akik egy repülésért egész nap hajlandóak lótni-futni...

A jól szervezett repülőüzem, amelyben sok fontos feladatnak megvan a gazdája, fiúk és lányok, akik a csörlést, a zászlójelzéseket, az időmérést, és az egyéb feladatokat intézik látható szorgalommal és felelősséggel...

A starthely felszerelései, a napló vezetésére készített acélasztalka, rajta a szélmérő, a rakétapisztoly, a napló, óra. A kéznél levő jelzőzászlók, a leszállójel, a vizeskanna, a hordágy, az ejtőernyők...

A "vörös négyszög", a vízhordás - ketten cipeljük a nehéz zománcozott kannát a friss, hideg vízzel, mert nem gyerekkézre méretezték - a rekkenő hőségben, a gépek visszatolása, vagy az ejtőernyők hajtogatása. Az örömmel teljesített oktatói utasítások, amelyek azt jelentették, hogy gyerek létére az emberben bíznak, hiszen feladatot kapott, mind olyan élmények, melyeket nem érdemes elfelejteni.

A gyereksereg elmaradhatatlan része az üzemnapnak, főleg, ha a településhez közeli a starthely. A fegyelem ránk hatványozottan vonatkozik! Nincs rendetlenkedés, ordibálás, csak csendes bámészkodás és az esetlegesen kapott feladatok teljesítése. Emlékeim szerint mindig megtűrtek bennünket, ha az előzőket betartottuk. Az idősebb repülők igen jól tudták, valahogy mindenki így kezdte. A most bámész gyerek, később esetleg bátran nekivág a repülésnek, de ha nem, akkor is egy életre a repülés szerelmese lesz.

Fekszünk a repülőtér szélén a fűben, s bámuljuk az éppen ugró ejtőernyősöket. A szél szeszélyes, a nem irányítható ernyőkkel ugrókat ide-oda viszi. A srácot a közelünkbe hozza, látjuk, amint a lábait igazítva felkészül a földet érésre. A szél meglebben, hatalmas esés, az ernyőt berántja, nehogy a szél belekapjon, feláll, ránk néz, mosolyog, de amikor segítünk, az ernyőjét a zsákkal cipelni látjuk, erősen sántít, de "keményen" tartja magát. Legszívesebben leülne, de nem mutatja fájdalmát... A nagymenők már réselt ernyőkkel ugranak "zuhanót", mi így hívjuk. Hüse Károly mindig a hangár előtti térségben ér földet, talpra érkezik, elesni soha sem látom, gyalogolnia is csak métereket kell. Az ernyőjét villámgyorsan csomagolja, saját dolgait is percek alatt rendezi, mindenre, mindenkire figyel, utasít, megmutat, szervez, irányít... bámulom. A gyermekévek élményei így rajzolódtak a fejünkbe, olyan mélyen vésődnek az ember emlékezetébe, hogy azokat onnan kitörölni nem lehet, de nem is érdemes, bár egyre halványodnak, és mind távolabbra kerülnek.

Mindezeknek azonban komoly előzményei voltak 1932 és 1945 között, amikor Ózdon ezt még cserkészrepülésnek hívták. Koromnál fogva, én még gyerekként, találkozhattam a volt ózdi cserkészrepülőkkel, akik ekkora már igaz 30-40 évesek voltak, de elszántságuk, kitartásuk, repülőszeretetük mit sem változott. A bánrévei repülőtér bezárásáig ők maradtak, akik vitték és vezették ezt a csodálatos dolgot. Édesapámtól is sokat hallottam a cserkészetről, a cserkészrepülésről, a vízi cserkészekről, de az 1950-es 60-as években ezt csak családi körben volt szabad felemlegetni. Úgy gondolom, hogy a volt cserkészrepülők is csak egymás között oszthatták meg a korábbi időkre vonatkozó gondolataikat. A szocialista társadalom vezetői nem igazán vették jó néven az előző rendszer dolgait, még akkor sem, ha azok legalább olyan jók voltak, mint az akkoriak. Pedig én úgy gondolom, hogy "múlt nélkül nincs jövő", aki ezt megtagadja, az súlyos hibát vét. Ezért aztán sok éven át nem igazán lehetett hozzáférni azokhoz a könyvekhez, repülős és cserkész folyóiratokhoz, visszaemlékezésekhez, amely alapján hitelt érdemlően be lehetett volna mutatni a történéseket. Most, amikor egyre nyitottabb a világ és az előbb említett forrásokhoz hozzá lehet jutni. Már kicsit könnyebb a helyzet, viszont évtizedek repültek el és az emlékek is egyre töredékesebbek.

A könyvet, ha olyan is olvassa, akinek ebben része volt, remélem, örömét leli benne. Igazából azonban ez a ma emberének szól, hogy fogalma legyen, milyen nagyszerű dolgok történtek Ózdon 70-80 évvel ezelőtt a sport- és a cserkészrepülés terén. Úgy gondolom, hogy mindig és mindent a saját korának megfelelő társadalmi és technikai fejlettségi szinten szabad értékelni. Ha nem így tesszük, akkor nagyon igazságtalanok leszünk az elődeinkkel szemben. Ma embere! Gondolj arra, hogy 50-100 év múlva a mostani csodálatos technikai dolgok már megmosolyogtatóak lesznek az akkoriaknak, ma viszont ez a csúcs és a valóság!

A korabeli idézeteket, eredetiben, az akkor érvényes helyesírásnak megfelelően adjuk meg. A visszaemlékezők nyilvánvaló és bizonyítható tévedéseit a szövegben, vagy a lábjegyzetekben korrigáljuk.

Köszönet mindazoknak, akik emlékeikkel, fényképeikkel, írásaikkal, könyveikkel segítették munkámat!

Tehát erről, az ózdi cserkészrepülésről szól ez az első kötet, vágjunk tehát bele a nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött történetbe!