Előszó

...Egyáltalán nem baj, ha valamit már előttünk/helyettünk megírtak: ráhangoló, egyetértő mottóként idézhetjük; a plágium vádja nem érhet bennünket. Ha Oskolás János életútját - azon belül a (ki)bontakozó költői pályáját - nézem, nekem elsőnek és önkéntelenül valahogyan Ady Endre költeménycíme jut eszembe: Istenhez hanyatló árnyék. Csömörtől a bűnbánatig, elhagyatottságtól az Úrral birkózásig... sok-sok minden rejlik e címadásban, ebben a segélyért (is) kiáltó ön-metaforában. Játszom a bizarr gondolattal: ha történetesen mégsem Ady, hanem Jánosunk írja le elsőnek e szóhármas-vallomást, akkor mindenképp a "prae"-jét: a mégnem-verselést és egy kicsit a rögös-döccenős elindulást megelőző sors fázisát - tehát a megmentettségét és magáratalálását megelőző korszakát - jellemezhetné vele. Utalt is rá bőven a legelső kötetében (A nagy mélységből, 2007); itt-ott visszatért rá a másodikban (Utam Istenhez, 2009) is.

Tovább asszociálgatván, másodjára arra ébredek rá: mennyire nyereségünk, hogy már az Ószövetség Zsoltárosa megírta (többek közt) azt a bizonyos 50.-et. És milyen jó, hogy az ifjúsági misék önfeledt gitározásától kísérve ekképp zárják kis szakaszának modern aktuális parafrázisát: "Szabadításod örömét add nekem!" Az eredetijét (bár héberül, de) leírták, íme, Ady előtt; mondat- avagy gondolatszinonimáját már évek óta halljuk, együtt zengjük. Oskolás János akkoriban még aligha verselt.

János barátunknak - nem eretnekség kimondanom: megadatott valami olyan, ami Ady Endrének sajnos (még, már?) nem. A nagy költő számára mi minden volt a végső évek Csinszkája! Hűséges feleség, kongeniális barát, halhatatlan költemények lélek-közeli ihletője. Csak egyetlenegy nem lehetett a visszakozhatatlanul szenvedély- és emiatt Életbeteg Ady számára: az - akár szimbolikusan-allegorikusan is fölfogható - Kékkereszt. És hát... Kékkereszt és hasonló kezdeményezések aligha voltak/lehettek még akkoriban... Amikor párhuzamot vonok Ady Endre és Oskolás János között, akkor tehát egyáltalán nem a költészetüket vetem össze, hanem sorsuk szembeszökő analógiáira találok rá - talán alig tévedve, talán igazolhatóan is. Adynak (sajnos) nem, de Jánosnak - jól tudjuk: a Kékkereszt jóvoltából! - igenis a megszabadulás öröme, a felszabadító Isten-öröm lett a része.

Pontosan és hűen éppen erről tanúskodhat ez a friss, harmadik könyve.

Könnyű a dolgom, mert most már valóban János barátunkat idézhetem. Már megvolt e kötet kézirata, amikor arra kértem: egyetlen mondatban foglalja össze a lényegét. És ő ekként summázott: " A megtért ember különböző témakörökben bemutatja önmagát és embertársait az Isten kegyelmében élve."

Igen, földközelben, a küzdelmes-fájdalmas hétköznapokban is lehet, érdemes, kell Isten közelében lennünk. Ezt veszi és véteti velünk észre Oskolás János, amikor egyszerű verseibe beleadja a maga egyszerű, igaz(i) énjét. Sorai - most már szabad így is fogalmaznunk! - kötetről kötetre csiszoltabbak, érettebbek. Néha akár kisebb formai bravúrokkal is elő tud rukkolni; itt-ott már sikerrel mozdul el a megszokott felező nyolcasaitól. Aztán: helyenként megadatik néki amaz isteni szikra, amit akár zeneiségnek is mondhatunk. Sőt: megzenésíthetőségnek! E téren talán nem is megvetendő "összmunkánk" lett a tálcán kínálkozó romavers kottásíthatása. Nincs kizárva: e téren is lesz majd folytatás. Talán már a következő könyvben...

...Mert lesz negyedik és bizonyára többedik is. És tovább fejlődvén-nemesedvén költői adottsága, valahol majd kimondja János barátunk a csodás ars poeticát. Most kivételesen én mondom ki helyette és a rá jellemző versmodorában, de biztos vagyok benne, hogy egyetért velem:

Közelítem a Zenitem -
Áldd meg, Uram, Üzenetem! Ámen.

Isten persze meghallja a kérését, de nékünk is lesz/legyen fülünk hozzá! Legyünk figyelmesek hát a harmadik kötetben velünk is kommunikáló költő szavaira. Mert: ez is Üzenet. A Szeretet üzenete. És ahol él a szeretet, ott van - köztünk és bennünk - az Isten.

2011 pünkösdvasárnapján, a Szeretet Lelke ünnepén

HOLCZER JÓZSEF
piarista