Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá "arczképét" a szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem találtatnék a fejdelem végintézetében.

...

Ugyanazon kéziratból nyújtám ime által Mikes munkáját a magyar közönségnek; teljesben, mint Kulcsár, egy szakaszszal, s hívebben, mert Kulcsár változtatásai nélkül, a szerzőnek bár néha ingadozó kiejtésmódját hangoztatva vissza, s egyedűl helyesirását idomítva át. Mi lett volna azt betűhíven adni, mutatja az imént idézett 1759-ki levél, mely a legkisebb apróságig pontosan nyomatott. Hogy pedig azt a "Magyar Nemzet Classicus Irói" során adám, abban, úgy hiszem, mind a kritika, mind az olvasó közönség helyeslésével találkozom. Nem csak korának csúcsán áll Mikes munkája a tartalom becsével, s az előadás soknemű szépségeivel egyaránt: hanem szól az minden koroknak; mert az elme és érzület e ritka szövetsége-, vidor kedélyessége, gyakorlati bölcsesége és erkölcsi súlyával, gyönyörködtető és nemesítő erejét nem vesztheti el, míg a magyar kebel a valódi szép és jó iránti fogékonyságát híven megőrzendi.