Előszó

Legszebb jellemvonása az embernek: elismerni másnak az érdemeit! A krónikák, a történelem megörökítették mindazok neveit, akik kezükben karddal hazájukat, vagy a világszabadságot védelmezték, akik ecsettel, vésővel, tollal, vagy pedig lángelméjükkel szolgálták nemzetük s vele együtt az egész emberiség művelődését s igyekeztek azt fejlődésében előmozdítani. Tisztelettel emlékezik meg férfiakról, akik egész életüket hazájuk, nemzetük gazdaggá tételének munkájában töltötték el s akiknek szemei előtt nem a saját, hanem nemzetük iparának és kereskedelmének naggyá, hatalmassá tételének érdeke lebegett. Ismer anyákat és apákat, akik valamely cél, vagy eszme érdekében a legnagyobb áldozatra is képesek voltak, sőt feljegyezte a nagy forradalmárok és felforgató tanok megalapítóinak és hirdetőinek neveit is és nem feledkezett meg a szeretetnek és a hitnek terjesztőiről és mártírjairól sem. Egyszóval a történelem megemlékezett mindarról, ami a világban mint esemény a legrégibb kortól a legújabbig előfordult s valami oly nyomot hagyott hátra, ami vagy előbbre vitte az emberiséget, vagy pedig fejlődésében néhány évtizeddel megakasztotta.

Mi, az utódok, ha gondolkodunk a multnak eseményein s foglalkozunk a história tényeivel és annak szereplő alakjaival, bepillantást nyerünk a különféle századok felfogásaiba és uralkodó eszméibe s könnyen megalkothatjuk véleményünket az emberek és azok tettei felől. Kritikai szemmel bíráljuk a szereplő tényező tetteit s annak következményeit, közbe amennyire az adatok megengedik, vizsgáljuk, boncoljuk magát az embert s kutatjuk ama lélektani jelenségeket, amelyek bensőjében lakoztak s tettre, cselekvésre késztették; így felfedezzük fény- és árnyoldalait, lehámozzuk mindama ferdeségeit, amelyek a nagy tettek mellett úgyis elenyésznek s akkor előttünk állanak, tisztán, fényesen az egyén érdemei.

Érdem! mily szépségeket rejt magában ez a szó és mily kevesen mondhatják magukról, hogy értelmének tulajdonságával rendelkeznek! Mily kavarodások támadnak a nyomában s mennyi irigység, intrika küzd ellene!

Az érdemet a multban sem honorálták kellőképen, a jelenben pedig a legtöbbször napirendre térnek felette.

Sokszor a legérdemesebbet sújtották a legérdemetlenebb büntetéssel, sőt még emlékét is törölték, míg az érdemetlent felemelték és naggyá tették.

Modern korunkban sincs ez másként!

Látjuk, hogy az érdemesek, a munkáséletű férfiak hátán mások kapaszkodnak fel, akik - midőn az elismerés piedesztálján kényelmesen elhelyezkedtek - kilökik lábuk alul azt a lajtorját, amelyen az utat megtették s még mulatnak azon, hogy míg ők az ismeretlenség ködéből, mintegy napfényre kerültek, addig a valóban érdemes tényezőt talán egész életén keresztül az egyiptomi sötétség fogja körül.

Eme visszás helyzetet majdnem mindig az idézi elő, hogy rendesen a laikus, a hozzá nem értő tolja fel magát bírónak s mérlegeli azoknak az érdemeit, akiknek munkássága a bírálóéval még csak egy napon sem említhető. A szellemileg együvé tartozó munkatársak nézete ilyenkor figyelmen kívül marad s még ha véleményt nyilvánítanak is, - nem respektálják. Ellenben meghallgatják azokat, akik, hogy palástolják a saját szegénységüket, - féltékenységből és hiúságból rossz kritikát adnak le s nem törődnek azzal, hogy eme tényükkel talán egy további munkás élet ambicióját akasztják meg, csakhogy önmaguknak ne okozzanak kellemetlen érzéseket.

Ilyen rosszakarattal lépten-nyomon találkozunk s ezen tulajdonság talán leginkább azokban a körökben van otthon, amelyek tagjai az átlagemberek soraiból kiemelkednek s hivatásukat az önálló alkotás képezi s irányt szabnak a tudománynak, irodalomnak és a művészetnek. Ezekben a körökben valakinek sikere, mintegy termeli az ellenséges indulatú kollégákat, különösen még, ha az üzleti érdek is szerepet játszik.

A leghelyesebb elv tehát, ha olyanok itélkeznek valakinek munkásságáról, akik vele szoros összeköttetésben, kapcsolatban állanak, vagy állottak, s nem a versengést tekintették céljuknak, hanem a kölcsönös megértés és együttmunkálkodás útjain - mint egymás képességeinek elismerői - találkoztak.

Sokkal bizalmasabb már a viszony azoknál, akik a vezető tényezőnek munkatársai, utasításainak, eszméinek végrehajtói, megalkotói, ezen viszony még közelebb viszi egymáshoz az embereket s idővel elszakíthatlan kapcsot létesít. Ezen helyzet a kölcsönös becsülésen alapszik, amellyel a vezető és munkatársai egymás irányában viseltetnek, ilyenkor a teljes harmónia elmaradhatlan s megtermi a maga áldásos gyümölcseit.

Modern korunkban egyedül a munka az a tényező, amelynek hatalma, ereje alatt meghajol az ember és maga az őstermészet is. Dolgozni azonban sokféleképen lehet, de ha a vezető és a munkás működése egymással karöltve halad, akkor teljes egymás intencióinak megértése.

A székesfővárosi házinyomda személyzete teljesen átérzi ama viszony melegségét, amely közötte és igazgatója, Jauernik Nándor között fennáll s eme érzelemnek sugallata a jelen munka, amelyben be akarja mutatni az igazgatóját, mint az érdem emberét, aki nem a mások kegyeinek, hanem a saját ambiciózus munkásságának köszönheti, hogy visszapillanthat működésének 25 esztendejére és elmondhatja, hogy ezen idő alatt kivívta úgy főnökeinek, mint jóbarátainak becsülését és munkatársainak önzetlen tiszteletét, szeretetét, ragaszkodását!

...