Előszó

A könyves szakmában, kiadói munkatársak és kritikusok között él egy fordulat: "olyan könyv ez, hogy leszakad alatta az asztal" - szokták néha mondani, kifejezendő megkülönböztetett elismerésüket. Természetesen, ilyenkor egyáltalán nem az adott mű kilogrammsúlyára gondolnak...

Ha nem a vidéki magyar kultúrának az edelényi és környékbeli értékeket lassan egy évtizede, csaknem mindig méltó ügyekért lobogva-remegve, nem szűnő igyekezettel felmutató, egyre szegényebb, egyre kilátástalanabb helyzetű, de fanatikus lázú néhány munkása; hanem egy gazdagabb és ismert könyvkiadó szakapparátusa - korszerűbb technikai hátérrel, csábítóbb kivitelben, reklámra is kellő pénzösszegei áldozva - jelentette volna meg az Edelényi füzetek 15., hosszabb időre valószínűen utolsónak maradó darabját, a Talentumom megőriztem, gyarapítottam... hatíves, szerény kivitelű, a kényszerű olcsóság árulkodó jegyeit magán viselő kis gyűjteményét, akkor az, a kellő érzékenységű és biztos értéktudatú közönség számára - bizony mondom nektek - ilyen, a szó átvitt értelmében "asztalt rogyasztó" könyvvé lehetett volna; és bemutatása is, a kicsiny lépték ellenére, inkább országos, mint megyei esemény - lehetett volna... Tudjuk, már megszoktuk: így megyei jelentőségre sem vergődhet.

Jelentős pedig: a benne bemutatóit három nagyszerű "örökhagyó" férfinak a legnemesebb immanenciákat megtestesítő emberi tulajdonságai okán; általuk mindig szemérmesen elfödözött fizikai, de még inkább intellektuális és lelki szenvedésekkel teli életük, tiszta konokságuk, a magukra vállalt feladatokban makacsul helytálló, rendíthetetlen erkölcsi habitusuk okán; a szegény falusi kétkezi szülők nagyon mélyről jött ivadékaiként hihetetlenül sok erőfeszítéssel, következetes munkával megszerzett hatalmas racionális és transzcendens tudásuk és művészi kifejezőerejük, majd további fájdalmas lemondások és önfeláldozások árán kivívott tekintélyük okán. Tudván tudták azonban maguk is, hogy mindez csak tragikusan kicsiny, elszomorítóan elenyésző mértékben hathatja át, termékenyítheti meg a tágabb környezetüket; de minden megélt méltatlanságok s az ismét és ismét lesújtó csapások közepette is, az életük végéig megőrzött hitetlen hit és reménytelen reménység belső tüzénél meg-megmelegedve, ki ugyan soha nem mondva, bízvást érezhették, hogy egy, a mainál méltóbb történelmi tudatú és viselkedésű Magyarország akár nemzeti példaképei közé is emelhetné őket; örök vigaszául az alacsony, sötét és szűk politikai korszakok szorításában életüket megélni kényszerült, magukat lépten-nyomon megvérző, vergődő nagy lelkeknek.

...