Előszó

Upre no, éldes hazám!

Azt nyögi az pojéta, hogy aszongya:

Mútadba nincs öröm,
Gyüvődbe nincs remíny.

Hogy az gyüvődbe nincs remíny, arrú mán tettek a te fináncz-kinsztléreid, külső bőr-ügyeidnek professzorai, belső nyavalya-ügyeidnek doktorjai, meg a többi gyenerális rangon lévő államfikáid.

De hogy mútadba ne vóna öröm, aztat én kereken tagadom; oan kereken, mint ahhogy az én tüllem csak kitellik.

Mér mé ne vóna örömöd az mútadba, ha elgondulod, mien boldog sora volt akkor a szittya magyarnak!

Aki paraszt, czigány, meg jordány vót az országunkba, az mind uralta az ü kegyes gazdáját, ha néha szelességbül a fölső czifferblattjáhol törűte is oda a keze-fejit, vagy az alsó popográphiájáhol röndőt is meg vagy 25 lenyomatot.

Hejh, azok az ősi vármegyei restórácziók! Azok a csatányi verekedísek!

Sahaj, hogy ebbe jaz uj alkotmányos rabszógaságba semmit sem menthettük átal! Aki azelőtt jogunk vót, ammost kutya-kötelessígünk lett, veszejteném meg maszlagos borral eztet a peczér-politikát!

Csak még egy van, ammi az hajdani sürü dicsősíget nem bírta még meghigítani - az kortes-íletet! Lehet nímet ennek az országnak a magyar istene is, lehet jordány az első hazai nömös, lehet czigányba ójtott üveges tót az palatinussa, méter a rűfe, liter az itczéje - de a korteskodást a vélle járó bunkós kapaczitáczióval, csimbókos árgumentummal, vasvellás ékes- szóllással, karczos logyikával, faggyús taktikával és csiger strategyiával ki nem szoríhatta még ebbül az honybúl.

Rég főfordút akkoráig minden hires hadfírernek még a rézbálvány monumentoma - és Duhaj Marczi kortesünk nagy harcz-míveletjeit még mindétig fogja emlegetni, nem a Klijó vaslapja, köpné be a' llégy - ha jaz ellenalfél lapja. Oda bé vagyon gravérozva a könyérmezeji dijadal, a kolompéri győzedelem mög a lőrei dücsősség, mer főleg e döntött.

És Nyusták böllérné rég az ótvaros kalbásszajit takargattya mán bele az Vörös Marczi, Kispető fia Sándor meg a többi kádencziátul kehes, rigmusöntő pojétának a sanyaru válogatott munkájiba - mikor a Duhaj Marczi nótáját még furtonfurt fogják zöngedezni az drága hazának minden szerény lebuj hajlokában, ahun az igaz érzéssnek csak egy igaz böffenete kivánkozik kifele az teli bensőbül - szórnék elejibe hamut.

Azért is aszondtam Marczinak, hogy uri portámba hajtotta be ütet az inséges szünet, hogy mit nem áll közibe ü is annak a sok mihaszna könyvedző literátoroknak, mikó hát mindenki azzá lesz, ha valami böcsületös mesterséget nem tanút - és bökje ki az piaczra a tudománnyát!

Fogta hát Duhaj Marczi az pihenő vasvelláját, emlékezettyinek istállójábul kikapargatta aki még alomvót benne, ha' llögyék irodalom és hordja összvel egy szép trágyaasztagba, érleltesse is e'kkicsit, tapossa is ki jóizüven, vagdossa takaros koczkákba és a Küfferle csokoládé-táblák mellé lódditsa ki jaz fórumra! Vagy peig csak ugy nagyjábul rakogassa bele jaz kasba, ugy is elkél az a többi magyar keserü literaturúval.

Itt az gyüjtemíny - ahun éred, ott az java - és óvass belűlle magadba annyit, hogy uj erő dagassza a mellyedet meg az mócsingjaidat, mikor ujabb választáskor megest szerteharsog a szép szózat:

Gyöpre magyar!

M. B.