Előszó

Komoly gondban találja magát az ember, hogyha méltó köszöntőt szeretne írni a kárpátaljai magyar irodalom élő klasszikusának, hiszen Vári Fábián László életéről, munkásságáról neves irodalomtörténészek, kritikusok már majdnem mindent elmondtak, amit el lehetett mondani. Nem igazán lenne jó megoldás az sem, ha a köszöntőknél megszokott toposzok mögé bújnék, és pusztán az érdemek felsorolásával köszönteném a hatvanadik életévét most betöltő költőt. Végül hosszas vasárnap délutáni töprengés után egy személyes történet elmondása mellett döntöttem, hiszen jól tudom, a hétköznapi apróságokban bújnak meg a feledhetetlen pillanatok, nem pedig az elcsépelt nagy szavakban. Annál is inkább hitelesebbnek érzem az így megírt köszöntőt, mert nem csupán az alkotót, de magát az embert is ünnepeljük.

Vári Fábián László nevét gyermekkoromtól fogva ismerem. Költeményeit (Illyés Gyula fejfája előtt, Ngs. Balassi Bálint a végek végein) különböző szavalóversenyeken adtam elő, a középiskola utolsó évében pedig személyesen is találkoztam a költővel. Akkor már javában kacérkodtam a versírással, s át is adtam néhány szonett-fordításomat, de aztán a kapcsolat teljesen megszakadt közöttünk.

Mígnem 2009 szeptemberében megismerkedtem Bakos Kiss Károllyal. Küldtem neki sorban a rosszabbnál rosszabb szövegeimet, amelyek csupán - most már magam is belátom - a legmodernebb elméletek eminens leképezései voltak. Akkor még az irodalomtudományban láttam a költészet receptjét, amit ha megtanulok - gondoltam a legnagyobb természetességgel -, onthatom majd magamból a jobbnál jobb és szebbnél szebb verseket. Bár Bakos Kiss Károly igazán türelmes és kitartó beszélgetőtárs volt, többhavi levelezés után a maga kiváló diplomáciai érzékével mégis a tudomásomra hozta véleményét: szerinte jó elméleti szakember leszek, de költő nem valószínű. A kemény tél miatti szokásos harminckilenc és fél fokos lázammal, illetve azzal a tudattal aludtam el, hogy hiába minden igyekezetem, költővé sohasem válhatok.

Másnap reggel ennek ellenére megmarkoltam a tollat. Nem tagadom, a bizonyítási kényszer hevesen munkált bennem: akkor is megmutatom, mit tudok. Valamilyen klasszikus formájú, az elégikus hangnemhez illő verset szerettem volna írni, amelyben még utoljára elbúcsúzom egy elérhetetlen álomtól. De úgy búcsúzom el, hogy közben bebizonyítom: legalább egy jó sort le tudok írni. Így formálódtak ki lassan bennem azok a bizonyos "felemás hexaméterek", amelyek végül epigrammává álltak össze. Egy Letészem a lantot-szerű verssé. A címe: Búcsú az ihlettől. Alighogy befejeztem, egyből átküldtem Károlynak, hogy mondjon róla véleményt. Azt mondta, tetszik neki. Mehet a következő Együttbe.

Aztán megtudtam, hogy a verset nemsokára Vári Fábián László is elolvasta. Rögtön utána egy elégedett mosoly jelent meg az arcán, megveregette Károly vállát, majd azt mondta: nemsokára költőt avatunk. Ez volt az első elismerés, amely számomra egy komolyabb díjjal is felért volna. Főleg, hogy később megtudtam, Vári Fábián László nem sűrűn osztogatja az efféle dicsérő szavakat.

Azóta már rengeteg bíztatást, jó szót, dicséretet kaptam tőle. Ötleteimre, újítási szándékaimra legtöbbször rábólint, és bár irodalomszemléletünk többek között a generációs távolság miatt teljesen különbözik, egyvalamiben biztosan hasonló véleményen vagyunk: a szülőföld, Kárpátalja irodalmi életét csak úgy lehet felerősíteni, ha vannak fiatalok, akik képesek megújítani a hagyományt, és tudnak érvényes válaszokat adni a 21. század által feltett kérdésekre. Ebben nyújt önzetlen segítséget Vári Fábián László, a költő, a szerkesztő, a tanár, a barát, de leginkább az erkölcsi tartást és a soha meg nem alkuvást életével bizonyító ember.

Most már azonban épp itt az ideje befejeznem ezt a köszöntőt, mert jól tudom, Laci bácsi sem kedveli a hosszú, kacifántos fogalmazványokat. Annyit mondhatok még: Isten éltessen, Laci bácsi, hosszú-hosszú ideig, és legyen sikerekben gazdag minden év, amelyet a családodnak, a barátoknak, magának az irodalomnak szentelsz.