
CÍMLAP
Kecskés Béla
"Hogy ti is ragyogjatok"
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Ember, költő, tanár
Ujjam hegyén csillag
Elégia
Búcsú
A somi szél
Anyám
Téli alkonyat
Hajnali látomás
(A szarvassá változott fiú)
Pincemélyben
Vérré válni
Üzenethozó
Ördögi kör
Költészet
Pattog a rozsda
A mi időnk
Lázálom
Emelt fővel
Szülőföldünk
Krónikás ének a munkácsi várban
Dilemmában, félúton túl
Karcsú pegazusok
A közeledő ezredfordulóra
Ötven
Lassan ködbe
Együtt
Magammal viszem
Szerelem
Izzó parazsak
Variációk
Rekviem
Aranyváza
Megjöttem kiéhezve
Huszadik éve
Add meg nekem
GYERMEKVERSEK
Verőfény
Rigók, rügyek, ibolyák
Ékszerbolt
Szól a tavasz
Nagyapómosolyú ősz
Költöző madarak
Bogárbál
Bevezetés
EMBER, KÖLTŐ, TANÁR
A címadó szavak sorrendje attól függően felcserélhető, hogy nagyszámú
ismerősei és annál jóval kevesebb ismerői melyiket tartják előbbvalónak a
tizennégy éve elhunyt Kecskés Béla személyiségének legfontosabb jellemzői
közül. Ám a vélemények különbözősége egy ponton talán egységesül: Ő
mindhárom (és ezeken kívül még sokféleképpen megnyilvánuló) minőségében
nagy kezdőbetűkkel írható eszménykép volt: Ember, Költő, Tanár... Azok
számára mindenképpen, akik önvalójának vonzásába kerültek, így lélek-közelből
ismerhették.
Hitem szerint ezek egyikeként éreztem rá a veszteségtudat iszonyatára,
a hómezősen sivár üresség mérhetetlenségére azon a fagyos januári
napon, amikor szülőházának udvarán testünkben kővé dermedve, lelkünkben
reménytelenül elkeseredetten álltunk koporsója közelében. Sokan voltunk,
mégis kevesen, mert ott kellett volna lennie mindazoknak, akik létezésünk
ritkán felcsillanó értékeit tisztelni képesek és akarják. A ráeszmélés
döbbenetében sokadszor kellett szembesülnöm világunk lehangoló valóságával:
a közegéből kiemelkedő, az ott rekedtekért szót emelő, emberi és intézményi
gyarlóságokkal szemben küzdelmet vállaló személyiség jussa jobb esetben is
legtöbbször hálátlanság, rosszabb esetben közöny, sőt bántás.
Milyen embernek ismertem meg Kecskés Bélát? Ha a papírra kívánkozó jelzőket
sorolom - figyelmesség, szavahihetőség, érzékenység mások problémáira,
segítőkészség, felelősség-, kötelesség- és küldetéstudat, az emberi
méltóság tisztelete, az értelmes élet iránti igény, szabadságszeretet,
munkabírással együtt járó szorgalom, hit az ember jóra való képességében
stb. - máris megállapítható, hogy bár a különböző vallások rideggé kövült
intézményeihez leplezetlen ellenérzülettel viszonyult - az oly sokszor
és sokak által mindig is kijátszott Tízparancsolat intelmeiből nem csak
jelesre "vizsgázott", hanem az elveihez tapadó hűséggel erkölcsileg
"túlteljesített". Olyan humanista volt, aki mindennél fontosabbnak tartotta
az ember jobbik énjének kiteljesedését, de azt is tudta, hogy ez nem
spontán folyamat, sőt, féltő szeretettel gyakorolt ösztönzés, irányítás
nélkül elképzelhetetlen.
És tette a dolgát: az elkerülhetetlen vitákban, de még baráti beszélgetések
során is bámulatra méltóan kristálytiszta logikával érvelve védte igazát,
anélkül, hogy vitapartnerei önérzetét akár csak egy karcolásnyit megsértette
volna. Arra ritkán volt példa, hogy elegendő információ híján érvei
tévedésen alapultak, így óhatatlanul meginogtak. Ilyenkor pironkodás
nélkül, a világ legtermészetesebb módján visszakozott, meghajolt a másik
igaza előtt, a magáévá tette azt.
Jóhiszeműsége és embertársai gyarlóságainak megnyilvánulása okán nem
egyszer keserves csalódások sújtották, de ezek fájdalmát higgadtan viselte
mindaddig, amíg sokkal ritkább sikerélményei feledtették azokat Az ő
számára emlékezetes élmény, igazi "fegyvertény" volt, amikor tanári
minőségében tapintatos, de irgalmatlanul céltudatos és következetes
érveléssel nyakas falusi atyafiakat sikerült rábírnia arra, hogy korai
"munkába-fogás" helyett napi rendszerességgel iskolába járassák, vagy éppen
tovább tanulni engedjék - küldjék! - kiskorú gyermekeiket. Ami egykori
tanítványait illeti, jómagammal együtt már rég nagyszülők, de mindannyian
jó szóval emlékeznek "Béla Sámuelovicsra".
...