Előszó

Előszó????? (Élőszó!!!)

Kukucs... Van itt valaki? Nincs??? Azokat az olvasókat keresem, akik kíváncsiak a történetemre. Ó, szóval arra igen? Akkor miért is nincs itt senki? Csak mert többek között felbiggyesztettem oda felülre ezt az unalmas címet is, hogy "előszó"? Igen? És azt már ugye nem tetszett észrevenni a kedves olvasóimnak, hogy milyen írásjel van a végén? Nem is említve a továbbiakat. Nos, ettől még nyugodtan el lehet olvasni az itt írtakat, mert megsúgom (de csak Önöknek, másnak erről egy szót sem!), magam sem tudom, egészen pontosan mit is illik egy előszóba írni. Puff neki!!! Erre nem számítottak, ugye?

Tehát most, hogy így megkönnyebbültünk, Önök is, én is, és titkos szövetségre léptünk, ugorhatunk is tovább, kár ezt ragozni.

Vizuális típus vagyok, látom magam előtt a tétova, tanácstalan arcokat, miről szólhat vajon ez a könyv? Röviden: rólam. "Na és? Kicsoda ön, mitől érdekes?" - hallom az értetlenkedő kérdésüket. Semmitől. Az Önök szempontjából nézve nem is én vagyok az érdekes, inkább a történetem lehet az. Úgy gondolom, lehet - akár a kedves olvasóim között is - olyan, akinek segítséget nyújthat ez a kis önvallomás, hogy elinduljon a változások útján.

Itt térnék ki a címben található zárójeles megjegyzésre. Hogy mitől "élőszó"? Attól, hogy én mondom el, aki még bőven az élők sorában van (remélem, maradok is jó ideig, sok a dolgom még itt.)

Visszatérve a változásokra, amik - ugye ebben egyetértünk - felismerésekből indulnak ki - már ha arról a változásról van szó, amiket saját magunk okozunk saját magunknak. Ezt jól megmondtam... Tehát saját magunk idézünk elő saját magunkban, szándékosan. Na jó, ez már ennél jobb nem lesz...

Nem kell megijedni, csak néha fáj, de ez a kis fájdalom szükséges, és ma már tudom, megéri. Jó, jó értem. Én magam is nehezen viselem a fájdalmakat - legyen az fizikai vagy lelki. Mi több: nagyon nehezen. Ilyenkor mindig magam elé képzelem, hogy hamarosan viszont annál jobb lesz. Ez segít, és általában be is jön. Amikor meg nem... Hát istenem! Az is benne van a pakliban. Nem sikerülhet mindig minden úgy, ahogy mi azt előre megírjuk magunknak. Nem igaz?

Így a harmincadik évem végén ide is eljutottam, hogy ezt is beláttam. Még nem minden esetben sikerül ehhez tartanom magam, de egyre többször eszembe jut a megfelelő pillanatban, és felhagyok a görcsös küzdelemmel. És tudják mit? Sokkal jobban érzem magam ettől, szabadabban, hogy nem vagyok mindenható, de már tudom, hogy nem is kell annak lennem. És még valami: azóta több dolog sikerül. Nem mindig pont azok, amiket előre eltervezek, de ha az nem is, van helyette mindig valami más, ami viszont igen, és ez nagyon jó érzés.

Nem csigázom tovább a türelmüket, belevágok a közepébe. Ám ha már elkezdtük ezt a beszélgetős stílust, folytassuk is így. Szeretek beszélgetni, szeretem odaképzelni az olvasóimat a másik oldalra, és nem csak úgy beszélni bele az éterbe, hanem ehhez partnert találni. És tudom, hogy Önök jó partnerek lesznek ebben.