GREGUSS ÁGOST MESÉI

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-53-9 (online)
MEK-12422

Nincs boldogítóbb mint a szeretet;
De háladatlan még ez is lehet:
Oly fokban a hogy ők szeretnek minket
Ritkán szeretjük vissza feleinket.

Egy ifju hős a harczban elesett:
Baráti sajnálták egy keveset;
Gyászolta kedvese négy hosszu hét,
Huga egy évig, anyja a mig élt.
Egy másik ifju a harczból megtére:
Előbb barátinál mulat kedvére;
Majd szeretőjének borúl keblére;
Aztán megnézi mit csinál testvére;
Ősz anyját is meglátogatja végre.

Kézsmárkra vittek egy alföld fiát
A ki hegyet most első ízbe' lát;
És annyi új kép, meg az útnak hossza,
Huzamosabban hatván, azt okozza
Hogy a legényt elnyomja buzgósága
És alva ér az ócska városkába.
Felköltik ott, és íme, nagyszerűn,
A Tátra hegysora elébe tűn:
«- Mily óriás fal áll szemem előtt!
Mászszuk meg azt a büszke, nagy tetőt!
Fölnézni szép, de le még szebb lehet.
Az a magas úgy hív, úgy integet.
És messze sincs: a míg a vacsorát
Föladják, visszatérünk. Rajta hát!»
Kinevetik; de ő oly kérve kér
Hogy apja - főként okulásaér' -
          Enged kivánatának.
     Tehát ismét kocsira szállnak;
S ez bámulatba ejti a fiút,
     Mert neki ez csak «gyalog út.»
     A ló közé csap a kocsis,
     S érnek nem egy, több falut is;
     De az utolsó faluban
Észre veszik hogy már éjszaka van;
     Meghálnak ott, s hajnalban újra
          Ujúlt erővel kelnek útra;
     És csakhamar a hegy tövében
     Haladnak erdő sűrüjében.
     S a sűrüség mind egyre nő,
     S kapaszkodó s ereszkedő
Oly szűk lesz, oly göröngyös, meredek,
Hogy a kocsit fölváltja a nyereg.
Lóháton is több óra eltelik,
     És újra béesteledik,
     És újra éjszakázni kell,
     Bár nem legnyájasabb e hely,
     Mert a szobájok sziklazug,
     Gránit darab a vánkosuk
     És derekaljok puszta gyep.
     Otthon bizony kényelmesebb.
     Valami jól nem is pihentek,
     S mihelyt kelet felől derengett,
Indúltak ismét, már most gyalogjába,
És jámborunknak csetlik-botlik lába:
     Elsíklik itt, ott megreked,
     Itt hómező, ott görgeteg.
     A fiu fáradt, csüggeteg.
     Az a sovárgott csúcs pedig,
     A mint felé közeledik,
     Vele mintegy kötekedik,
Hátrálni látszik, sőt el is tünik.
     De valahára, nagysokára,
     Fölkápászkodnak az ormára,
     S a jó fiú bizakodott
     Hogy kára pótolódik ott,
A lenge köd majd szétfoszol körűle
S dús láthatár lesz fényben kiterűlve.
Szegény csalódott. Nem ritkúl a köd,
Sőt völgyet, ormot még jobban beföd.
     Nem látva semmit, csak leszállnak,
     S az apa így szól bús fiának:
     «- Nagy hegyek és nagy szellemek,
Bár messze vannak, közel tetszenek;
Hozzájok férni fárasztó, nehéz,
S ha oda jutsz is, gyakran ködbe vészsz.»

Apa s fiú, ringó csolnakban ülvén,
Elnéztek a tengerszem sima tükrén,
S nézték gyönyörrel tarka fenekét,
Mely úgy kitárja minden rejtekét
Hogy benne minden porszem látható,
     Sőt szinte kézzel fogható.
          Szóval, a tó
     Oly csillogó, oly csábító,
Hogy a fiú fölkéri az apát:
Engedje meg hadd lábolhassa át,
Szedni belőle kövecset, csigát.
Az apa erre ily választ adott:
«- Azt véled-é hogy meglábolhatod?
     Jó lesz előbb ha lebocsátod
          Az evező lapátot,
     Megtudni mélyét. - Oh miér'?
Mond a fiú, hisz kezem is leér.»
Fogadja mégis apjának szavát,
És lám, nem ér fenékre a lapát,
          Bár mennyire
          Meríti le.
     És újra szól a bölcs szüle
(S most már az ifju szégyenkedve hisz):
     «- Fiam, minél tisztább a viz,
Annál mélyebben láthatunk belé
S annál kevésbbé mélynek tűn elé;
     De zagyva viz fenekire
          Nem látni le,
     S habár csak sárral van teli,
A feneketlenséget szinleli.»

Olykor felűletesnek van jelelve
Kinek világos, érthető a nyelve;
Míg mély tudósnak szokták tartani
Kinek homályosak a szavai.

   Egy európai budhista,
Egy pessimista, schopenhauerista,
   Búsan, sötéten, szótlanúl
A Dunaparton fel s alá vonúl;
      S ha meg is nyílik ajka,
      Előbb kitör sohajba,
   Meg aztán bőven fejteget
   Egy iszonyú elméletet.
      «- Akármi szépnek látod,
      Ugymond, e nagy világot,
Nem szülte más mint vak s rosz akarat,
És a ki él, csak bajt és kínt arat.
   Mint gyermeki az ős erőnek,
Az emberek is gonoszakká lőnek,
   Egymást gyötörni szüntelen.
   Igy volt ez, igy van, igy leszen.»
A hídra ér, siet a viz alatta,
   S ő a folyamba lemutatva:
   «- Jól teszi mind az, igy kiált,
   Ki fölkeresi a halált.
Egyetlen üdvünk a megsemmisűlés»!
   Azt várod úgy-e most kidűl? és,
Tettével bizonyítva bé tanát,
   A Dunába fojtja magát?
         No majd biz épen!
Ott ama ház első emeletében
Várnak reá, a lámpa már is ég,
Mellette kedves, csínos feleség,
   És kedves, csíntalan gyerek-fő.
Hát még a hivatalbeli teendő!
   Azt sem szabad elhagynia,
   Hisz ő honának hű fia.

Lelkünket oly örömmel tölti látnunk
Hogy elfogult felebarátunk
Mit szent igaznak tart se viszi végbe
És szíve jobb mint képzelt bölcsesége.

          Nem régiben
   Egy moralista könyviben
   Oly furcsa összeesküvésrül
   Olvastam, a mely kétség nélkül
Ott eshetett szép Francziaországban,
A forradalmak mutató honában,
A hol ilyesmi néha kedvtelésül
   Mint mondva csinált munka készül.
Az inasok, látván hogy az inaskodás
          Nem jó szokás,
S ugy vélekedvén hogy, ha gazda nincs,
Önként lehull a szolgai bilincs:
Hogy véget vetnek, összeesküvének,
      Az urak életének.
   Tartnak dühös beszédeket,
   És köszörűlnek késeket,
   S kitűzve már a nap, a véres,
   Midőn az úr az ördögé lesz!
   Akadt azonban köztük egy
   Kinek fejébe még se megy
   Hogy a gazdáknak ellene
   Forradalmazni kellene;
          Tehát kiállott
   S pajtásinak oda kiáltott:
   «- Ha sikerűl, mit tervezünk,
   Az urakat elvesztenünk:
   Honnan lesz aztán kenyerünk?»
          Fogott a szó,
És elmaradt a revolúczió.

Nem marad ám el az a más,
Öröktül fogva tartó lázadás:
Az ostobáké tudniillik
A kik az észt irigylik.
Pedig csak egyet kéne tudnotok:
Ha összesúgó fondorlásitok
Az eszes embert mind kiirtanák:
Ti meg nem élhetnétek, ostobák!

   Elmondta Aesop hogy midőn
   Az oroszlán halála lőn,
   S nem kelle tőle félni már:
   Hozzája rúgott a szamár.
Megírta később egy franczia író^[1]
   Hogy e szamár, mint álnok síró,
A porba omlott hatalom felett
   Dicséretet zengedezett.
Azonban új buvárok kisüték
Hogy a mesének itt sincs vége még.
Tudnillik: az arszlán nem volt halott,
Csak egy kis ájulásban szunnyadott,
   S ép akkor ébredt álmiból
      Midőn a csacsi szól.
Nem tudta hogy megrúgta a szamár;
De dicsbeszédét jól hallotta már:
Azért vele mindjárt szövetkezett;
S új rendszer korszaka következett:
Erőszak és szamárság korszaka.
          Lett is éjszaka!

A róka ki, egy álarczot meglátva,
Boszúsan fölkiálta:
«- Be szép pofa, de nincsen ám agya!»
Midőn oly női arczot lát vala
A melynek ugy be volt mázolva bőre
Hogy majdnem álarcz lett belőle,
Még boszusabban igy szólt a hamis:
«- Be rút pofa! pedig van agya is!»

Kard ő felsége, a miniszterét
Előhivatván, hozzá igy beszélt:
«- Nem tűröm immár hogy hitvány ludak
Rosz jobbágyimnak tollat nyujtsanak,
Mi ellenünk irkálni untalan;
Hát veszszen a lúd valamennyi van!»
   Szólott haraggal s boszusan.
      Miniszter úr pedig
   Félénken igy merészkedik:
   «- Legyen szabad kimondanom
          Hogy, fájdalom!
Hijába irtanók ki a ludat,
Mert tollat ugyan más madár is ad.»
   A zsarnok erre fölkiált:
   «- Minden madár veszszen tehát
          Ki tolladó!
S igy veszszen el, ha kell, egy millió!»
   Ekkor, sápadtan mint a liszt,
   Bebókol egy udvari tiszt,
   S ijedten áll meg vele szem közt.
   «- Egy angol ember ezt az eszközt
(Szól, egy rakás vas tollat oda vetve)
   Egy ócska kardbul készitette.»

   Hogy azt ne mondják, idegen
   (Vas) tollakkal ékeskedem,
Im tudatom: e toll-históriát
   Britanniábul hoztam át,
Mint Posner Károly Lajos magokat
Az ő nevével diszlő tollakat.

   Volt egyszer egy merész gyerek,
   Ki rá kevély szüléinek,
   Vagyis magának, elhivé
   Hogy az egész világ övé,
Hogy nincs nagyobb ész az ő eszinél,
És a mit ő tesz, ő ir, ő beszél,
   Kivált ön ügybajairól,
   Az hetedhét országra szól.
   Csupán az volt a bökkenő
Hogy a világ nem hitte a mit ő,
   A maga útján mendegéle
És nem törődött egy cseppet se véle.
Nagyságát senki sem értette meg,
A jó fiú nem kellett senkinek,
Se tervei az országvezetőknek,
Se könyvei a könyvkereskedőknek,
   Se versei a szerkesztőknek.
   S a mint az évek száma nő,
          Fogy az erő,
   S minél több tagbul áll családja,
Annál kevesbet bír keresni rája.
   Elkölti az örökvagyont,
   Váltót bocsát ki, csődöt mond;
   S midőn igy fokrul fokra sűlyed,
   Elejti az eszményi művet
   Mely csalogatta hitlenűl;
   S végtére a szegény örűl
Hogy egy forintos díjnok lesz belőle,
Köznapi irományok körmölője.

Oh mily keserv, ha a prózai lét
Elzúzza ábrándunk költészetét!
Boldog ki, jóllehet fenkölten érez,
Czéljait hozzá méri erejéhez.

   Összegyültek a madarak
   Hogy követet válaszszanak
   Ki Jupitert kérlelje meg
   Kedvezne szárnyas népinek.
      Nos hát kit küldjenek?
A sast ki hozzá úgy is gyakran jár át?
Vagy Juno kedvenczét, szép tollu pávát?
Bölcs baglyot-é? tyukot, alázatost?
      Kakast-e, szózatost?
      Nagy lelkü pelikánt?
      Báj hangu csalogányt?
Szelíd galambot? bátor kakukot?
Bankát a ki harsányan babukol?
Sok füty, csicsergés, károgás között
Az egyetértés végre létre jött,
      S megállapodtak abba'
      Hogy legjobb lesz a banka:
Nem, mintha termetesb nem volna más,
De a verébnek ő is óriás;
Van tán erősb, de néki is van karma;
Van ékesebb, de ő is tarka-barka;
      Még konty is van fején;
      S minő kecses, ha mén;
Igaz hogy szárnyalása nem magas,
De nem is oly vérontó mint a sas;
Nincs benne dölyf, nincs szemtelen igény,
   Magaviselete szerény,
Szaga pedig tultesz mindannyién.
Semmit se használ a madár világnak
Hogy a bankánál szebbet, jobbat látnak,
   Bölcsebbet és nagyobbszerűt:
   Csak ő maradt legnépszerűbb.

   Mi által lesz - mi az a bű -
   Nálunk az író népszerű?
Nem magas eszme, nem mély érzelem,
Csak üres élcz, hóbortos képzelem;
   Nem tiszta nyelv és tiszta forma,
   Csak a mi forr, de nincs kiforrva;
   Nem hű valóság, igaz eszmény,
   Csak hazug árnyék, ködbe veszvén;
   Nem a haza hő szeretése,
   Csak neve ingyen fölvevése;
   Nem az a szent, isteni tűz,
   Csak egy kis mindennapi bűz.

Kontárnak szidta egy kontár a mestert,
Mit az utóbbi (kár volt) megneheztelt.
«- Mit szórsz reám, ugymond, rágalmakat?
Ki téged egy újjal se bántalak.
- Nem bántasz engem? bődül rá a kontár
Te vagy ki engem meglopál, megrontál!
Hisz a te átkos műveid nekűl
Engem tekintenének mesterűl!»

Hol volt, hol nem volt, mond a krónika,
Volt egyszer egy anyának két fia:
Az egyik, otthon, anyját ápolá
S nehéz napjaiban vigasztalá;
A másik a világban szerte járt,
És tudta bár anyjának sok baját,
Azért vigan volt, nem nézett felé.
És anyja mégis folyvást szereté,
Sőt a mi több, még büszke volt reá,
Mert a világ szemét kápráztatá.
De a mulatság nem lehet örök,
Legényünk ereje is megtörött;
Rá csap gorombán a vénség szele,
És kénytelen jó szándékkal tele
Haza kerűl a tékozló fiú.
És íme! anyja most is oly hiú
Hogy, a ki rá sem gondolt azelőtt,
Ujjongva tenyerén hordozza őt;
Míg hű fiáról nem szól egyebet
Mint: «- Ő megtette a mit kelletett.»

   Haza anyánk is néha vak
És kincseit hibásan osztályozza:
   Aranyját lisztnek nézi csak,
   Lisztjét pedig megaranyozza.

«- Vizet! hamar! az aranyos pohárba!»
Rivall az anya mostoha fiára.
«- Jaj! összetört az aranyos pohár!»
Szól ez, s a mámi ütlegeli már.
«- A botját fogta rá bátyám Peti,
S kezembül úgy ütötte ki...»
Peti a mámi édes gyermeke
Kit sohsem érint büntető keze.
Most is csak ismét a másikra dobban:
«- Hát, rosz kölyök, mért nem vigyáztál jobban?
Elismered hogy láttad hogy a bátyád
Rád méri tisztes szándokú csapását,
S te még se fordultál meg hirtelen,
Hogy, a pohár helyett, hátad legyen
A tánczoló bot czélszerű alapja!»
S fiát busásan ujolag megcsapja.

Akár hogyan viselje is magát,
   Ütik, verik a mostohát;
   Akár mit is kövessen el a kedvencz,
   Egyűgyü anyja néki egyre kedvez.
Európa! mostoha gyermeked a török:
   Hijába jó, te mégis csak töröd.
   No, bezeg édes gyermeked a rácz,
   Annak de minden gaz csínyt megbocsátsz.
   S mi lesz a köszönet mit érte látsz?
   Délszláv garázdaság és muszka láncz.

   Minden mesés könyv úgy-e szól?
Szóljunk mi is, a jámbor férfiról,
Ki - mert eszénél többet ért a szíve -
A fagytul dermedt kígyót haza víve
   Fölélesztette tűzhelyén.
   A féreg, hálátlan levén,
   A jóltevőjét agyon marta.

   Mások szerint, csupán akarta:
Mert, a midőn mérgét belé harapná,
A gazda gyorsabb volt a fenevadnál,
   Reá tapintott fütykösével,
   Gonosz fejét ugy zúzta széjjel.

A dermedt rácz, a magyar tűzhelyén
      Föléledvén,
Szintén harapna. És mi jámborok
Megérdemeljük hogy rajtunk kifog,
   Ha idején nem látjuk át
   Hogy ki kell törni a fogát.

Kinyujtóztattak egy derék legényt.
Virasztó asszony tölti ott az éjt,
S imádkozik az elszállt lélekért;
No, közben, egy sort alszik is kenettel.
De hát, a lélek még nem lebegett el,
Nem volt a holt még holt, csak rejtezék.
   Fölérez, gyüjti az eszét,
   Erőködik, nekifeszül,
És emeli fejét reszketegül.
A nő laposan pislogó szeme
   Ép ekkor oda révede.
   Tán meg is íjedt? Isten őrizz!
   Jól tudja ő hogy holtat őriz,
És tudja is mi a kötelessége.
Szent komolyan a koporsóhoz lépe,
S kezét szegénynek homlokára téve:
«- Te már a holtak országába mentél;
Ezen árnyék-világon mit keresnél?
Feküdj le szépen, ne mozogj hijába!»
Szól, s visszanyomja forgács-vánkosába.

   Ozmanli mellett igy viraszt
Európa asszony, holtnak híve azt.
Szintén lenyomja fölemelt fejét,
S már örökét is szedi, osztja szét.
   Európa asszony? Hát ki a?
   Biz az: a diplomáczia;
   A diplomácziát pedig
   A diplomáták képezik,
   A kiktől minden kitelik,
Ki még az is tán hogy elhitetik
Hogy a török csak felbonczolni jó
S csupán a muszka életre való.
Hisz diplomáták mind legjobban tudják
A népek igaz végzetének utját,
S akárhogy tiltakoznak is ezek,
   Mit bölcseségök tervezett,
Beléjök diktálják a «helyzetet.»

Városba viszi pénzét a paraszt;
És Bodri, kit a háznép hon maraszt,
      Siet, urát követni.
   Nem hagyja magát elveretni,
S a gazda szitka s kődobásai
Csak annyira birják riasztani
Hogy távolabb kiséri, nem közel.
   Igy érnek az erdőig el,
Hol két betyár lesett a védtelenre.
«- A pénzedet!» kiáltják, neki menve.
Ő sem veszi tréfára, visszavág,
S le is terűl az egyik mákvirág;
   De most a másik megragadja,
   S oly sikeresen fojtogatja
          Hogy vége van
          Bizonyosan,
Ha rögtön ott nem terem hű kutyája
   S a gazt a földre nem czibálja.
   Gazduram ekkép menekűl,
Folytatja útját, megkerűl,
S ebével ismét haza mégyen:
Ott Bodrinak, csak úgy mint régen,
Száraz kenyér és bot juta.

Tudva levő hogy csalfa kortesek
A nép inyének úgy hizelgenek
Hogy a magok tisztátlan akaratját
Kivívhassák, még botba is ugratják.
Úgy tesznek ők miként a róka tett
Kiről beszélem e történetet.

A farkas bárány húsra érez éhet;
De a hegyen, hol a nyáj legelészett,
Fenyegetőn áll a juhász laka
S ott jár-kel ebeivel ő maga.
Az ordas hát a rókához mene,
Hogy azt a nyájt a völgybe csalja le;
Ez néki is, mondá, hasznára lész.
Erőnek ingyen nem szolgál az ész.
Meglett az alku. Más nap viradóra
A nyáj közé lopózkodik a róka,
S a birka népnek szónokolni kezd:
«- Ti legelőnek nevezitek ezt?
Kopár a föld, soványak a füvek;
Igaz csuda hogy még lézengetek.
S azt vélitek hogy a zsarnok juhász
Rátok csupán szeretetből vigyáz?
Rabok vagytok! S lehettek szabadok!
Én arra nektek útat mutatok.
Tekintsetek le itt e sziklafokrul:
Sorsotok ott len boldogságra fordul.
A legelő mily dús ott, íme látni,
S nem is boszantnak uratok kutyái.
Csak egy kis ugrás: és oda le vár
Arany szabadság, örökzöld határ.»
A fokra csődül a bárány sereg
Hogy az igéret földjét nézze meg;
A róka ekkor egyiket, legszélrül,
Úgy meglöki titokban hogy leszédül;
S e hathatós utmutatás szerint
Utána ugrik a bölcs birka mind.
Farkas uram lakmáz a hegy alatt,
Róka komának is jut egy falat.

Három jelöltbül melyik lesz a pap?
Egyik tudós, úgy mondják: vas kalap,
A szava vékony, teste mint a toll,
S a gyermek is megérti ha papol.
A második jó falubéli fi,
Termetre, észre nem nagy, sem kicsi.
A harmadik szép, perszonátus ember,
Szájában ékes, hangos nyelv kelempel,
S oly körmönfontan vágja ki beszédit
Hogy még birák uraimék sem értik.
A szavazásnak vége pedig e lett:
Az a legelső senkinek se kellett,
Egy páran álltak föl a másik mellett,
A harmadik majd egyhangúlag meglett.

A melyet ím elmondok, az eset
Hazánk vidékén, oly helyen esett
A hol se pénz, se ész kincseinek
Valami nagy bővében nincsenek,
Hanem, miképen mindenütt honunkban,
Annál több harsány szónokuk van.
Mivel pedig hogy magyar emberek:
Bálványuk van kit istenítenek,
S bűnbakjok is van kire átkot szórnak
És elneveznek hazaárulónak.
Jaj annak a ki a bálványon bármi
Csekély hibát merészkednék találni!
De még jajabb kinek garázda nyelve
A bűnbakon valami jót is lelne!

   Biz én se bálványt, se bakot
   Nevén nevezni nem fogok,
Különben egy-egy buzgó atyafi
   A mérgit akkép adja ki
Hogy kis mesémet nem olvassa el.
   Már pedig azt olvasni kell.
   Úgy lőn tehát hogy egy vasárnap,
Midőn a kaszinóba többen járnak,
   Valami vakmerő akadt,
   Hangoztató oly szavakat,
   Melyek a bálványt nem dicsérik,
   A bűnbakot meg nem becsmérlik.
A kaszinó elébb csak összenéz
(Mint Garaynál a harmincz vitéz);
De majd a csöndet váltja szörnyü vész.
«- Le vele! - Ki vele! és: - Föl vele!»
   Ordítanak minden fele,
És összetépnék már a nyomorúltat...
   Ő menekülni keres útat,
S kérő kezével addig, addig int,
   Míg végre szóhoz jut megint.
   «- A honfi érzés arra hajt
   Hogy elhárítsam azt a bajt
Mit hirtelen szavam most fölidéze;
   S hogy legalább jövőre nézve
   Ily szomorú jelenetek
Ha tán nem lesznek lehetetlenek,
   De mégis meggyérűljenek:
   Azért szeretnék, valami
Oly czélra mely közhasznu, hazai,
Egy összegecskét alapítani.
- Úgy kell! Helyes! bőg a tömeg megint.
- Az alapítvány lesz ezer forint
(Mond emberünk, s kél öröm riadása)
A czél meg: a felnőttek oktatása.»

Mese csak úgy levén méltó nevére
Ha benne valami el van beszélve:
Kegyeskedjék a nyájas olvasó
Gondolni - hiszen az gondolható -
Hogy a minek leirtam a czimét,
El is beszéltem hozzá a mesét,
S jót is nevettünk már ama kutyán
Ki általúszván egyszer a Dunán,
Most nagy merészül
Tengerre készül.
Tegyük hogy ezt elmondtam a legszebben,
S lássuk minő tanulság rejlik ebben.

Nevethetünk az elbizott kutyán
Ki egy dunai diadal után
   Már kevesebbet nem kiván
   Mint a végetlen óczeán;
De sírhatunk az olyan emberen
Kit vágya szintén hordoz tengeren,
Jóllehet elnyelné saját folyója
   Ha egy erős kar meg nem ója.
S lám, néki tenger kell, nem az a kar!
S lám, ilyen ember néha a magyar!

   A hold s a csillagok kibúnak;
Megtetszenek nagyon a kis fiúnak:
   «- Oh vedd le nékem, jó apám!
   Te ott ülsz a cseresznyefán.
   Mi kell? Kezed kinyújtanod:
   Elérheted, leadhatod.
   - Oh dehogy érem, gyermekem!
   Ott úsznak ők a kék egen,
   A földi élet mélyiböl
   Hijába nyúlunk oda föl.
   - Oh szállj le hát, s ültess föl engem!
   Tudom hogy sikerül leszednem.»
          A bölcs szüle
   Továbbad nem vitáz vele
S az ágra fölsegíti magzatát:
   «- No, fiam, szedd le hát.»

«- Ez kell! kiált az ellenzék vezére,
Mit a kormány még mindig el nem ére.»
Kormányra ültetik; s mi lesz a vége?
Hogy a mi kellett, nem kell, s nincs elérve.

Szigoru Cato nem engedte meg
Hogy néki mellszobort emeljenek:
«- Bámuljon a világ inkább azon
Hogy szobra mért nincs? mint, hogy mért vagyon?»
Igy tőn az a bölcs szótlan hazafi
Ki nem akart fejünkhöz állani:
«- Hadd szidják őt, hogy nem vállalja el;
De ne, hogy ott van és meg nem felel.»

Ismérek én egy ritka férfiut
Ki mindent jobban tud mit bárki tud,
De bárha mindig igazsága van,
   Kudarczot vall minduntalan.
   Ő benne emberét találja
Mind a magán, mind a nyilvános pálya,
S akármi ügy az élet piaczán,
S nyelv, s nevelés, s művészet, s tudomány.
A politikát minek is emlitsem?
Hisz abba' minden magyar egy kis-isten.
Legyen az nő, vagy ház, vagy paripa:
Ő látja ám melyikben nincs hiba.
Igaz hogy a lova földhöz teremti;
De bajos ezt az ő szemére vetni.
Az is igaz hogy háza düledez;
De az építő mester vétke ez.
Hitvese sem ég angyala ugyan;
De kitanulta őt alaposan,
És úgy tudott elbánni ő vele
Hogy kész pokol lett házi élete.
   Hanem hát arról mit tehet?
   Bottal csak neki nem mehet.
Ír könyvet is. Hogy ne! Mindenhez ért.
Csak az a baj hogy - isten tudja mért -
Oly sok badarság gyűl soraiba
Hogy az egész könyv egy sajtóhiba.
Rosz a világ, pörrel fenyegetik:
   No majd befizet ő nekik!
   Ő rá ugyan hijába törnek;
Isméri csinját, binját minden pörnek;
Előre mondja: így meg így folyand,
   S ő biztosan megnyeri majd.
Nem úgy foly, és elveszti. No de, jó ég!
Ügyvéde oly egyűgyün forgolódék.
   A pénzt se tudja senki sem
Forgatni mint ő olyan ügyesen.
   Hogy még is beleveszt,
   Kinek rójuk föl ezt?
Szerencse hogy ő ennek sem oka,
Ez a rosz év mindenkit buktata.
De, szó mi szó, sok baja van neki,
Éltét örök tusában tengeti:
S egy vígasztalja csak bajaiban,
S ez a hite folyvást zavartalan:
Hogy néki mindig igazsága van.

Csöngetnek. Elmult egy hétköznap ismét.
Az iskolábul kilohol a kis nép.
Ilonka is haza felé megyen,
Gyorsan tipeg, s mint illik, éhesen.
Otthon szemébe tűn egy szép karéj.
«- Be nagy vajas kenyér, kiáltja, héj!
Irigylem azt a lánykát vagy fiut
A kinek ez a bő uzsonna jut.»
Mamája feleli: «- Nesze, tiéd a.»
Hát erre vaj mit mondott a kis Éva?
Tán bőribül kiugrott örömében?
Nem. Görbe szájjal, szólott ilyenképen:
«- Egész uzsonnám, semmi több, csak ez lesz?»

   Egy pár galamb, férj s feleség,
   Egymásban üdvöket lelék,
   A míg csak egyszer - oh bubánat! -
A szomszéd dúczban ellenségök támadt:
Egy özvegyül maradt búbos galamb,
   Kinek fő czélja a kaland.
A férj őt megszerette, és miatta
Jó feleségét el-elhagyogatta;
Szegény menyecske meg busúlt igen,
S gyakran sohajtott föl keserviben:
   «- Csak az a búbos elpusztúlna,
   Hogy házi üdvöm megujúlna!»
S a mit kiván a sujtott feleség,
Im, teljesíti a kegyelmes ég.
A búbos egy szép hajnal földerűltén
Reggeli sétájára kirepűlvén,
Az éhes kánya martaléka lett.
Jól éltek ismét a házas felek.
De nem sokáig! Mert a férj egyszerre
Egy új bubossal esett szerelembe.
Nem tudni honnan, hogy cseppent alá:
Megvolt! S az árva nő tapasztalá
Hogy nem csak alkalom szüli a tolvajt,
Alkalmat is szerez ki lopni óhajt;
S mig férj uramban bűnös hajlam ég
Nem pusztul el a búbos ivadék.

A férj pedig, nem hogy meghunnyászkodnék,
De ő morog még:
«- Az én hibám-e? hogy a szerelem
Amott virít, és itthon nem lelem.
Ha meg tudott hódítni feleségem,
Tudjon megóvni is a rózsaféken!
Csak bánna vélem úgy mint azelőtt,
Dehogy keresnék máshol szeretőt.»

Mit szült a házi élet megbomolta?
Szegény menyecskét «egy úr» ostromolta;
Nem védte őt hű szerelempaizs,
Búbos galamb lett maga is.

Csak nézte Bundás, hosszan és merengőn,
Mi ott előtte állt, az asztalkendőn:
Egy hosszu kolbász, díszpéldány, nemében,
Alvó kigyóként, hármas gyűrüképen,
És mint a paradicsomi kigyó,
          Oly csábitó.
   Kutya barátunk látja jól,
   A sima, fényes héj alól
   Hogy duzzad ízes belseje,
   S csak úgy kidűled rá szeme.
   Hát még a finom, égi szag!
   Azt igazán ő érzi csak,
A nagy szakértő, vagy - g-vel - szagértő.
Nos, competens orrával oda ért ő,
S hogy oda ért, a szája is kitárult,
S hogy tárva volt, a kolbász bele járult,
S hogy bele járult a becses falat,
Bundás is eljárult, mi több, szaladt,
Hogy kün, a csöndes ákáczfa tövében
      Elköltse hevenyében.
De tiszta üdv, hajh, nincs a földtekén:
Megtudja mindjárt maga is szegény.
A gazda megjelen a küszöbön,
Ostor kezében, és elébe jön.
Látván az eb hogy kutya van a kertbe',
   Gyors menekülés lőn a terve,
S fut a kapun ki, a falak közűl
Hol ember sujt oly embertelenűl,
   S bolyong az erdőn, réteken,
Bolyg napokig, szomorun, éhesen.
Hát azután? - Csak ismét haza tért,
   Hogy otthon tolvajságaért,
Azon felűl meg kóborlásaért
      Élvezzen dupla bért.

Az emberek, hogy kikerűljék
Elkövetett csínyöknek keserűjét,
A bizonyos bajhoz gyakorta
Mellőzhetőt is vesznek még magokra.

Macskában is csak gyerek a gyerek
   Mulatni, rontani szeret;
          Elég nekik,
      Ha az idő telik,
Azt úgy is legkevésbbé becsülik.
   Gondolkodik két macskafi
   Hogy mivel kéne játszani.
   Amott az órainga, ni!
   Legjobb lesz azt boszantani.
Ő is boszantja őket eleget
Hogy mindörökké föl s alá lebeg.
          No, rajta hát!
Versenyt kapodják hintázó vasát,
És addig-addig fáradoznak ebben,
Mig végre a függő egyet se lebben.
   A pontos óra megakad,
   Méltó haragra is fakad,
   S hangoztat ilyen szavakat:
   «- Azt hiszi ez a két bohó
   Hogy rajtam kifogott? Hohó!
Megállitásomnak nincs foganatja!
Megy az idő, bár óra nem mutatja;
      S ki ma pajzán gyerek,
      Lesz holnap zord öreg.
Kis lány, belőled vén anyó leszen,
S búsan durúzsolsz majd a tűzhelyen;
Te meg, fiú, ha felnősz, egeret
Leshetsz napestig, úgy lesz kenyered.
Értsétek hát az élet czéljait
S készüljetek komoly dolgokra. Csitt!»
Hijába dörmögött az okos óra,
Mert az a kettő nem ügyelt a szóra,
Immár javában játszott más felé;
S játékuk ezt az elvet hirdeté:
Csak játszani, nagy szégyen nagy embernek:
De csak, ha játszik, úgy derék a gyermek.

«- Előttem oh már hányan megfogóztak!
Utánam oh még hányan megfogóznak!
Elődeim kárán én nem okúltam,
Utódaim enyémen nem okúlnak!»

«Minden czigány maga lovát dicséri.»
Hallottam ezt a közmondást dicsérni;
De orvosok tanítottak meg arra
Mily bölcseség vagyon belé takarva.

Volt egy barátom, kit a gyomra bántott,
És doktor Y-tul kért tanácsot.
Fürkészve rá tekint az orvos úr,
Megtapogatja irgalmatlanúl,
Megkoczogatja hátul és elül,
Majd kérdezősködvén egyrül-mirül,
Szól fontosan: «- Most már tudom a bajt;
Nem nagy dolog, könnyű segítni rajt'.»
De nem segített, bármi bőven osztják
A méregdrága deák konyha kosztját;
És mit tegyen a szegény áldozat?
Hát, doktor X-ben, új orvost hozat.
A szenvedőt ez is jól megvizsgálván,
Csodálkozott nagyon a kollegáján
Hogy ezt a bajt nem tudta felfödözni,
Holott világos hogy a máj... S a többi.
«- Hisz ezt csak az nem látja, a ki vak!
Pár hét, s ön egészséges mint a makk.»
Ismét megindúlt a «gyógykezelés,»
Elmúlt a pár hét, el pár hónap. - És?
Nem tágit a betegség, meg sem ing;
Csupán az orvos változik megint.
Z doktor az, ki mostan bele fog,
A bajt meg másnak nézve mint azok;
De az eredmény ő nála se más:
Tudnillik mind roszabbra fordulás.
Ilyenkor úgy illik s következik
Hogy eszöket mind együvé teszik.
Imé, tanácsot ülnek. És, csodás!
A kik között nincs megállapodás
Hogy miben áll a kórság voltaképen,
Abban az egyben megegyeznek szépen
Hogy itt a gyógyszer a kénkő csupán,
Miért a beteget nagy szaporán
   Küldik... nem a Margit-szigetre,
   Mert az nagyon közelbe' lenne,
Küldik a távol sárvizi fürdőre,
S így szabadúlnak tőle egy időre.
«- Minő szerencse, hogy ön ide jött!
Mondá a fürdő-orvos, bók között:
Szerencse önre, mert ön ép lesz itt;
Szerencse rám, mert e viz erejit
Mutatni, rég ily beteget kerestem.
Csak okos urak laknak Budapesten!»
Barátom örvend - a szegény betegnél
   Egy kis öröm nagyon is elkél -
Örvend hogy e forrásra rátalált,
És bizton várja tőle a csodát,
      Viz és remény bolondja...
Hiszen a fürdő-orvos maga mondja!
De csoda nem történt. Kétségbe esten
Jelen meg pácziensünk Budapesten,
Új gondjaúl az orvosok karának.
A bölcsek ismét megtanácskozának:
«- Mivel a kénkő nem használt neki,
Szénsavval kell vérét vegyíteni;
A híres Fortyogóban töltse hát
      A jövő év nyarát.»
Nem várva már sokat, elmén oda;
Hát ím, a híres helynek orvosa
Oly biztatólag járul elibe:
«- Mindjárt ide kell vala jönnie!
De szénsavunk - hál' isten, még nem késő -
Helyre üti mit elrontott a kénkő.»
Dehogy ütötte helyre, jaj dehogy!
Étvágy, erő, vér, kedv, mind egyre fogy,
S hogy kitelik a fürdőzés szaka,
   Még betegebben tér haza.
Az orvosi tanács meg' összeül
   S belőle ily végzés kerül:
«- A hol se kén, se szénsav nem fogott,
Csak közönyös viz van javalva ott.»
A jó beteg, kihúzván a telet,
A közönyös Mélykútra «menetett,»
És az egészség hivatalos őre
Birt hatni ott is még a kétkedőre.
«- Nem vagyok olyan mint a sok üzér
A ki maga se tudja mit igér;
De én kezeskedem a sikerér'.
Szavamban bízhatik ingatlanúl,
   Mig engem lát, meg nem vakúl!»
Minek utána elmondotta ezt,
A közönyös Mélykút működni kezd;
Mind közönyösb lett maga is a vendég,
S észre se vette mikor eltemették.

Hogy engem a sors tengerhez vetett,
Fölhoztam ezt az esetet
A tengeri orvos előtt.
Sajnálta ő a hosszan szenvedőt,
S a meggyőződés hangján fölsohajta:
«- Tenger vize segített volna rajta.»

Volt egy kuvasz, otromba és goromba
(Tán akad ilyen több is szép honomba'),
   Irigykedő, fenekedő,
S mind marni kész, ki csak elébe jő;
   De ha valami rosz kölyök
   Neki egy konczot oda lök,
Azt nyelte csak, mást se hallott, se látott,
Sőt a latort köszönté mint barátot.
Ez a rüpők egyszer véletlenűl
   Jobb társaság közé kerül,
És látva ott egy fürge kis kutyát,
Ki hízelegve szerzi falatát,
   Megbotránkozva fölkiált
(Ő, a falásban maga oly mohó):
   «- Gyalázatos corruptió!»

Egy kosra - még pedig tavalyi kosra,
Tehát a közmondás szerint okosra -
Ugy rákapott egy kullancs hogy szegény
   Alig ödöng a föld szinén.
Marási ellen küzdene. Hijába!
Majd itt furódik, majd ott irhájába;
És végre válla közt foglal helyet
   Hol vakarózni sem lehet.
Kínjával immár nem birván a kos,
Öngyilkosságot forral, az okos.
   Ez tőle tán csodálatos;
De rá ragadhatott a mai korbul
Mely, mihelyest az élet roszra fordul,
Halálban keres biztos menedéket.
Megy hát a víznek, bele fúlás végett.
Hanem a kullancs véleménye más:
Neki nem ízlik még a meghalás;
   S érezve hogy hová viszik,
   S hogy már a bunda is iszik,
   Előkápászkodik a bőrbül
S feddőleg a gyötrött állatra zördül:
«- Barátom, eszedet zavarva látom;
Tudd meg tehát hogy: a kettő nem három,
Dorong nem furulya, és ó nem új.
Isten veled, s a hogy tudsz boldogúlj.«
          Szólt, s menekült.
A kos pedig, a már-már elmerűlt,
Könnyűlve néz a távozó után,
   S hálálkodás kél ajakán:
   «- Oh jótevőm, isten veled!
   Te visszaadtad éltemet.»
   Aztán, a félig-meddig holt,
   A posványból kibandukolt.

Az oly minisztert is, ki évekig
A köz ügyekre rátehenkedik,
És fogy az áldás durva kezibül,
S ha már neki sehogy sem sikerül
   Elszájaskodni a nyomort
A melybe minket «lángesze» sodort,
S rászánja végre kegyesen magát
Hogy bársony székét másnak adja át
   (Remek beszédben elbucsúzva
   Mely az ellenfélt összezúzza):
Őt is dicsérik akkor igazán
Hogy nem ül többé az ország nyakán.

   Tudják önök bizonyosan
   Mi a rókárul írva van:
Hogy megkivánta a szőlőgerezdet
Mely a kerítésről csábítva rezgett;
De, látva hogy azt el nem érheti,
Rá fogta: savanyú, nem kell neki.
Tudják bizonynyal azt is hogy a róka
Csak hiuságában fakadt e szóra,
S lelkébe' nem volt arra nézve kétes
Hogy az a fürt nem savanyú, de édes.
Hát vajon azt tudják-e? hogy kománk
   (Ki szenvedélyesen nyalánk)
Mihelyt kevély szava elhangozott,
Ismét a szőlőhöz lopózkodott,
   Oly vakmerő reménynyel telve
   Hogy: hát ha mégis módot lelne
Hogy azt a szép gyümölcsöt levehesse?
          S lám, mily szerencse!
A falnak létra volt támasztva, melyet
   Hanyag cselédség ott felejtett.
Most könnyü a szőlőhöz férkezés.
Föl is haladt a róka gyorsan, és
A fürtbe nagy mohón belé kapott;
Hanem fejét is elkapá legott:
Mert a jeles fürt, melyért epedett,
   A legkitűnőbb boreczet.
Kománk beharapott a savanyúba,
   S nekünk kaczajra, néki búra,
Hazug szava igaznak bizonyúla.

Van ki miniszterszékre mondja: «Nem kell!»
Csak, mert önerejébül nem mehet fel;
De hogyha létra van hozzája téve,
Egyszeriben kapaszkodik feléje,
S nem nyugszik addig, mig belé nem ül,
Azaz hogy ülne: mert a szék belül
Hegyes szögekkel van teli
(A húnyó népszerűség szögei),
És szemben e «honi» szögekkel
Immár kománk őszintén mondja: «Nem kell!»

Hát Lear királyt is elbeszéljem-é?
Ki két leányát trónra ülteté,
Mert ámitólag kérkedett neki
Hogy ilyen-olyan forrón szereti;
De harmadik lányát elkergeté,
Mert czifra szóval nem fordult felé.
Történetünknek az a vége van
Hogy az a kettő, Goneril s Regan,
Az ősz apát házából kiveti,
S Kordélia nyujt menhelyet neki.

   Mi a tanulság, kérdezed?
Hogy a több száz választó kerület,
   Melyekbül e szép haza áll,
   Nagyrészt megannyi Lear király:
Hevülnek Reganér', Gonerilér',
Ki nékik eget és földet igér
- Az éggel ugyan nem igen törődnek,
Annál nagyobb barátjai a földnek -
   S a szájok ízént fecsegő
   Lesz általok képviselő;
Míg, a kitől csak tettet várhatnának,
Oda se néznek hű Kordéliának.

Fájt az irígy szamárnak hogy a ló
Nagyobb, erősebb, és gyorsabb futó,
S mert véle nem birt, hát okoskodott
Mint veszsze el a nemes állatot.
Ment a király, az oroszlán elé
S alásan ím e szókat rebegé:
«- Fölséges úr, fényes gyülekezet!
Halljátok a szörnyű merényletet
A melyet a ló bűnös érzülettel
A trónörökös ellen követett el.
Tegnap véletlenűl ott jártam épen
A legmagasabb fészek közelében,
   Hol a királyi sarjadék
      Édesden aluvék,
   S mit látok! Az a bestye lélek
Sarkával a fönséges csemetének
Fordúl, hogy ártatlan agyvelejét
Kegyetlenül kirugja szerte szét.
S bizony halál fia lett vón' a gyermek,
Ha én, nagyot kiáltva, ott nem termek,
      És el nem üzöm őt,
      A gaz gonosztevőt.»
E vádra, homlokát ránczokba vonván,
Ekkép felelt a trónoló oroszlán:
   «- Gaz vagy magad! mert, fájdalom,
   Nincs, és nem is volt magzatom.
Titkoltam eddig ezt az igazságot;
De most kimondom: lássék hazugságod.»
S szólt ujra a szamár vakmerő szájjal:
«- Oh boldog én! fölszólalásom által
   Im az egész világ elött
   Egy igazság napfényre jött.»

          Oh hány
          Silány
Rágalmazó beszél mint e szamár,
Midőn álarcza le van tépve már.
Előbb gázolja másnak érdemit,
S gazsága kitudódván, kérkedik
   Hogy néki így-úgy sikerült
   Hogy az igazság kiderült.

   Szeles Anikón megesett
          Hogy megesett;
      Azután egy időig
Kalandos pályán hányódik-vetődik;
De majdan ismét helyes útra tér,
S az ismerősök, megjavultaér',
Multját a híres «fátyollal» befödve,
   Fölveszik ujra kebelökbe.
   Most jól van ismét ő keme,
   Tán jobban is mint kellene,
Mert zagyva multját maga is feledvén,
Másoknak ügyeit forgatja nyelvén,
   És a kire csak szó kerül,
   Roszat tud ő mindenkirül.
«- Pál úr derék nőt választott magának,
A szeretők házánál ki s be járnak;
Még Milka tizenkét éves se lesz,
S már titkon egy diákkal levelez;
Biri kisasszony férjhez menni készül,
És magzatot rejt kedves meglepésül;
A pirulós Etelke ablaka
Egy katonának nyilt meg éjszaka;
Helén, a vén, a vadászszal szökött meg.»
Im, így beszélt ő a társas köröknek,
   Pedig a fele sem igaz.
Mi lett a vége? Semmi más csak az
Hogy a hová besompolygott csalárdul,
Ismét kilökték a jó társaságbul,
   S most se becsűlet, se hitel,
Szavára csak a csőcselék figyel.

Gyarló az ember, s ha kit ér botláson,
Kell hogy a megbánónak megbocsásson;
És ha ki valamit elkövetett,
A jók között is ujra ellehet,
Csak húzza meg magát szerényen
S bűnt ne keressen az erényen.
Mert a ki erkölcs ellen vétkezett,
Az többet erkölcsbíró nem lehet.

Emlékszel-é még, tisztelt honfitárs?
Midőn megindult a versenyfutás
Mindennemű birói hivatalra,
A sok folyamodó közé kavarva
Volt két olyan a ki érdekle téged:
Egyik barátod, másik ellenséged.
   Jó emberednek a sikert
   Szivből ohajtád, s hogy kinyerd,
Istenhez is bocsátál imádságot,
Hadd tegye meg hogy «meglegyen» barátod.
De az a másik, hogy meg ne legyen,
Följártad, kezdve a miniszteren,
Mind a kisebb-nagyobb tisztviselőket,
Részletesen figyelmeztetve őket
   Minden hibára melynél fogva
Ő nem való diszes birói fokra;
S vesztére törvén, sürögve-forogva,
A míg el nem bukott, meg sem pihentél.

A gyűlölet erősb a szeretetnél:
Barátnak, úgy lanyhán, jót akarunk;
Ellent leütni, megfeszűl karunk.

   Akadt egy bátor férfiú
   Ki főleg arra volt hiú
Hogy magyar írók művei javát
   Köz forgalomnak adta át,
Könyv-nem-vevő közönség ellenébe.
Mert könyvtelen a Könyves Kálmán népe.
   És adta számos éveken,
   Angol kötésben, díszesen,
   Csak hogy nem angol áron ám,
De méreg olcsón, jóformán potyán:
Mert a magyar, pénzét marokkal hányva
Kártyára, lóra, pezsgőre, czigányra,
          Meg lányra
          De hányra!
Mint úrhoz illik, nem sajnálja ezt,
   Bár teste, lelke rajta veszt;
Hanem a könyv - melyért egyszer fizetsz,
És véle aztán holtig ellehetsz,
S még élvezi utódid sokasága -
   Az a magyarnak, venni, drága.
      De, hogyha senkinek,
   Vagy csak kevésnek kellenek,
          Hogy lehetett
   Terjeszteni a könyveket?
   Hát úgy biz azt hogy nagyobbára
Ingyen küldé a honfiak nyakára,
          Hol iskoláknak,
          Hol jó diáknak,
   Meg körbe állott olvasóknak,
      Meg egyéb koldulóknak.
   Igy dolgozott ő, a vagyonba'
          Mind egyre fogyva,
   De könyvben és érdemben nőve,
Mint irodalmunk martir terjesztője;
Annyival inkább martir, mert a hon
Azt hitte hogy ő pénzel gazdagon,
   Nyervágy vezérli tetteit,
Nem kötelesség a mit teljesit.
Igy lent elismerése nem levén,
Úgy vélte fönt lelhetne azt szegény.
   Barátiban megvolt a készség,
És kérni mentek ő kegyelmességét
Hogy annyi nagy szolgálatért neki
Egy kicsi czímet eszközölne ki.
   Azért hogy valaki nagy úr,
   Beszélhet ám oktalanúl;
   És ő kegyelmessége sem
   Szólt ám valami eszesen,
Midőn a kérést visszautasítva
   Ajkát e megjegyzésre nyitta:
«- Csak érdemének némi tárgya volna!
De önök a magyar irodalomra
   Hivatkozának. Hát vajon
   Van-é magyar irodalom?
   A könyveit kár volt neki
   Énhozzám bé nem küldeni,
   Mert a nekűl hogy tudhatom
   Van-é magyar irodalom?»

Megérezvén a közelgő tavaszt,
   Erét vágatta a paraszt;
De mire véradója kitelék,
Hogy, hogy nem, ott maradt a kötelék
   Melylyel be volt pólyázva karja;
S hogy ezt dologban használni akarja,
Im látja boszusan hogy nem lehet.
   A lekötött kar béna lett.
Töpreng az ember, s van mindenre gondja,
Csak arra nincs hogy a kötést feloldja.
Szomszédja végre figyelmezteti
Hogy az a pólya ártogat neki;
          Leveszi azt
   Nagy tusakodva a paraszt,
   S fölszabadítván a karát,
      Dorgálva rá kiált:
   «- De most kitégy ám magadért,
      Jótéteményemért!»
          De hát a kar
   Mindjárt javulni nem akar;
Azaz, biz ő akar; csak az a rosz
Hogy még a nagy nyomástul zsibbadoz,
Izmaiban még vér, erő hiányzik,
És nem bir úgy munkálni mint a másik.
          A jó paraszt ezen
          Fölindul mérgesen,
S mint magyar, úgy enyhíti dühöngését
Hogy összeszidja karja teremtését.

Rosz utja, rosz kocsija, rosz lova;
Hajt a kocsis, de nem tudja hova:
Az emberiség így halad tova.

Csámpás a tisztes név melyet visel
A ház kutyája. Őrzenie kell
Az udvart holmi ember csőcseléktől,
A kertet a sok szemtelen verébtől;
S a hivatalnak, a mely rája hárul,
Megfelel emberül, azaz kutyául:
   Mert az udvarba gyanus ember
          Még lépni sem mer,
S a kert gyümölcse nem kell a verébnek
      Se reggelinek, se ebédnek.
Történt pedig hogy egy kis fülmile
Kivánt a kertben telepedni le:
Bebúvik a bokor sürűibe
S danolni kezd a ház örömire.
Csámpás azonban, a ki rosz zenész
És csalogányt is csak verébnek néz,
Rendőri tisztségében most se rest
S kiüldözi a bájos énekest.

Szegény mesét is most igy üldözik!
Ha rosz mesémet szidják, jól teszik;
De jó lesz azt is megfontolniok
Hogy: rosz mese, jó ellen, semmi ok:
A roszra nincs szükség soha,
A jónak mindig van sora.

   Egy budai kapás kutyái
   Nem győzték ám kitátni
   Se szemöket, se szájokat,
Az ugatás is torkukon akadt:
Hisz még olyat nem láttak mint ma reggel!
Egy pesti úr az úczán arra ment el
   Csak mint az öklöm olyan ebbel:
      Gömbölyü mint a lapta;
Kusza miként a kis lány gombolyagja;
   Alak, a melynek nincs alakja;
   Szebb is, csunyább is, mint azok
   A semmi képü kuvaszok;
Fürgébb, vigabb, százszorta kedvesebb;
   Szóval, selyem pincs a kis eb.
   Több esze lévén mint nekik,
Ezt tőle méltán rosz néven veszik.
Továbbá telivér, bennök pedig
Régóta korcscsal korcs elegyedik.
Elég a hozzá, nem tetszik nekik,
S elsompolyognak a kis pincs előtt:
   «- Kutyába sem kell venni őt!
Egész valója mindjárt megmutatta
   Hogy nem is eb, az isten adta!»

Kiknek dalok, beszélyek, szinmüvek,
Se más müvek nem sikerültenek,
Immár a kis mesét sem szenvedik meg
A jogosúlt fajok között egyiknek!
És furcsa, hogy a mese életit
Ép ama hírhordók fenyegetik,
A kik, nyugalmazván az igazságot,
Csupa mesével tartják a világot.

Hallottam egy biró történetét,
Kiről a hír sok ritka jót beszélt:
Hogy esze, tudománya mekkora!
Mily bátor lelke, példás szigora!
          És a mi fő,
   Hogy meg se vesztegethető!
Hát úgy esett hogy ezt a feddhetetlent
Egy pörös ember «informálni» elment:
Oly pörös, a minő nálunk elég van
Fris működésben úgy mint tartalékban;
   Pörös magyar, ki meg vagyon
Győződve, ősszokási alapon,
Hogy Themis asszony nem itél vakon,
   És oda szeret hajlani
   A honnan cseppen valami.
Visz hát magával némi összeget,
Hogy megbillentse a szent mérleget;
S midőn a bíró elibe kerűl,
A pénz-csomót ügyes-ügyetlenűl
(Titokban ő magát ügyesnek sejti)
      Az asztal sarkán ott felejti.
Ilyenkor azt igényli az udvariasság
      Hogy ezt ne lássák, ne kutassák;
      De a mi bíránk sas szeme
      Azért is oda merede.
      «- Mi ez? kiálta mérgesen:
      Azt hiszi, engem megveszen?
      Kell is nekem a pénz, az ilyen!
      Kün tágasabb, pusztuljon innen!»
      S a csomagot a földhöz vágva,
      A jó urat kitaszigálta.
   Midőn azonban egyedül maradt,
      A szétgurúlt aranyakat
      Úgy fölszedé majd megszakadt.

   Külszín után indulnak el a tompák,
   S becsűletesnek tartják a gorombát.
   Ezért tekinti a köz értelem
   Gyakran szemesnek a ki szemtelen,
      S messzelátónak a ki vak;
   Ezért a frázis-gyártót honfinak,
      Szájhőst igazi hősnek,
      Nyeglét csodatevőnek;
   S viszont: egyűgyüségnek az erényt,
      S érdemtelennek a szerényt.

   Egyszer, nagy szónok Phókionnak
   Úgy éljeneznek, úgy tapsolnak
   Hogy a hatásra csak elámul,
   S aggódva kérdi barátjátul
          Hogy: jaj, mit mondott!
          Ugy-é bolondot?

Ha oktalan lel jót a bölcs szavában,
Kétkedni kezd a bölcs önön magában.

Az ifjuság ábrándos és szeles:
Majd csupa mulatságra, élvre les,
Majd révedező merengésiben
Kétes jövendő karjain pihen,
A mi pedig teendő volna épen,
      Azt elfelejti szépen.
Kuncsor juhászeb volt, és fiatal,
Előtte szent a vállalt hivatal,
S oly hűn betölti őrkötelességét,
Hogy a juhász megbízik benne végkép
   a kocsma többször látja mint juhai.
          De hajh!
Kuncsort is érik korának bajai,
S vagy elmerengett, vagy szeleskedett,
Elég a hozzá, egyszer úgy esett,
      Pedig csak egyszer ám,
Hogy ő se volt ott a nyáj oldalán,
          És - lám!
A farkas épen ekkor tört oda
S a birka közt ugyan marczangola.
Lett ebbül aztán szép história.
Kuncsornak el kellett pusztulnia,
Mert benne már nem hitt senki fia;
Elbujdosott hát messze, messzire,
Hol az esetnek nem futott hire;
   Csak hogy az, a kit nem ismernek,
   Ritkán is kell ám az embernek;
S még jó hogy, ismeretlen létire,
   Sikerült elszegődnie
Virányain egy idegen hazának,
Természetes, megint juhász kutyának.
E hivatalban számos évekig
   Lelkiismerettel működik;
Hogy egyszeri hibáját helyre hozza,
Iparkodását százszorta fokozza.
Az ifjuból igy lassan férfi lett,
Környezi új honában tisztelet;
De ő a régit nem feledheti,
   És szíve, honvágygyal teli,
      Csak vissza, vissza húzza.
   Barátitól hát elbucsúzva,
   Büszke örömmel haza tére,
Jaj, honosinak nem nagy örömére.
«- Im, megkerült az a kutya, mondának,
Ki nem viseli gondját a nyájának.»
Ő meg körülnéz egy és más helyen,
Aztán egyik juhásznál megjelen,
S mert ezt legderekabbnak ismeri,
Szolgálatát ajánlja föl neki.
A pásztor, őt sérteni nem akarva,
Füle tövét gondosan megvakarja,
S eltelvén egy végetlen percz idő,
Végtére ily válaszszal áll elő:
      «- Barátom, tudja mit?
Ajánlja föl becses szolgálatit
Ott a hol eddig szolgált. Lássa, itt
Folyamodó van annyi hogy tömérdek,
S kit úri szó, kit hölgy, kit államérdek,
Kit kifogástalan szolgálatévek,
Kit meg egyéb nagy fontosságu érvek
Ajánlnak hivatalra, és... no... és..
A mi a fő, nincs is üresedés.»
Kuncsor barátunk tova kuncsorog,
S eszében ez a gondolat forog:
   Azért, a mit az ifju vét,
A férfiú is veszti hitelét.

Mint egy birálóm kimutatta volt,
Némely mesémen megvan az a folt
Hogy több a tanulsága, nem csak egy,
Nem oda érkezik a hova megy,
S mást mond irója, mást meg ő maga.
Hja! mert mindennek több az oldala;
A hány a szempont, melyből nézhető,
Benne morál is annyi lelhető;
S bár milyen egyszerű egy-egy eset,
Vonhatsz belőle számos elveket;
Egy az anya, több magzata lehet.
Ehol a példa.

                      Egyszer a király
Eltéved, a midőn vadászni jár,
És szomjan, éhen, fél napig barangol
A rengetegben melynek nem parancsol.
   Rábukkan mégis valahára
   Egy szegény ember gunyhajára.
«- Van-é mit enni? - Van, uram, tojás.
- Ide vele!...» S lőn olyan lakozás
Hogy jobb izűre dús lakmáinál
   Sem emlékezik a király.
   Ejtődzik, indul. «- Nos, fiam,
   Hát tartozásom mennyi van?
- Minden tojásért, fölség, egy arany.
- Ugy látszik, mond a fölség gúnyosan,
Hogy a tojás nagy ritkaság e tájon.
- Oh, a tojás nem ritkaság, királyom,
De ritkaság ám a királyi vendég.»
Igy válaszolt a gazda, s kifizették.
   (Mellékesen megjegyzem azt
Hogy nem magyar volt e király s paraszt,
   De mind a kettő franczia,
   Kinek szokása alkudoznia.)

Ez a király megbünteti vala
A kapzsi pórt - s jól tette volna - ha
Őt ki nem vágja ügyes válasza.
Mesénknek egyik tanulsága hát:
Hogy az elmésség mentességet ád;
Elnézünk érte bűnt, nem csak hibát;
Kit megnevettetsz, könnyen megbocsát.

S ha a király nem bízza gazdájára
Hogy szabja meg mi a tojásnak ára,
Ez nem kért volna tőle aranyat,
S mit a király neki magátul ad,
   Hálával vette, sőt csupán
Szép szóval is beérte volna tán.
      Ebből pedig
Ismét egy uj morál következik:
   Hogy, ha az embert kérdezik
Mi kell neki? csak vágya, szarva nő,
S többnyire kárt vall a kérdezgető.

Még más morál is lappang a mesében.
Mi a rüpőknek czélja voltaképen
Midőn királyát megvendégeli?
Az eltikkadtat fölüdíteni?
Oh nem! Hogy érte díj jusson neki.
Kalmár se nézi czélnak: áruját,
Csupán a hasznot mit belőle lát:
Ügyvéd sem azt hogy nyert ügyed legyen,
Hanem hogy ő hízhassék pereden;
Orvos előtt is ritkán az a fő
Hogy te megélj, hanem hogy éljen ő.
Azaz: segít az ember emberen,
Csak hogy önön javára rendesen.

Meg arra is taníthat e mese
Hogy változékony a dolgok becse,
S az éhezőnek, ha nincs semmi más,
Aranyat ér egy-egy hitvány tojás.

Kis adománkból - mind ezen kivűl -
Még több tanulság bőven kikerűl.
Nem mondom el mind (el sem mondható);
   S ismétlem azt a tanulságot
Mit az előszó már szájunkba rágott:
   Hogy valahány az olvasó,
   Megannyi lehet a morál
   Mit a mesében föltalál.

A házi eb kószálni szeretett:
   Meglőn tehát a rendelet,
Hogy ő keme ne osonhasson el,
   Minden kijárót zárni kell.
Kutyó barátunk, erről mit se tudva,
Kis szenderét bevégezvén a sutba',
Megy bizton az ajtóhoz, hogy kijutna.
Ott várja szépen, a míg valaki,
Érkezve vagy távozva, nyitna ki.
   És jőnek, mennek csakugyan;
   De mindeniknek gondja van
   Hogy ki ne csúszszék valahogy.
   Szegénynek így türelme fogy:
   A zárt kaparja, nyöszörög;
   Majd, a hogy illik, könyörög,
A háziakat sorban oda híván
      Hol ő kimenni kíván.
      Mégis csak ben marad!
   S kitör belőle a harag,
      Kiáltva ekkép:
      «- Oh mily egyűgyü egy nép!
   Mióta magyarázom már neki,
      És meg nem tudja érteni!»

Tudok egy szerecsent
Ki, hogy az utczán megjelent,
Igy mutogattak rá a szurtosak:
«- Nini, e még nálunk is szurtosabb!»

Azt állitotta Kurta Pista egyszer:
«- Nincs rútabb mint a hórihorgas ember.»
A mire azt felelte Hosszu János:
«- A babszem ember legfőkép hiányos.»

A ki magánál magasabbra vágyik,
Nem hogy fölvinné olyan magasságig,
   Sőt önmagánál többnyire
   Még lejebb kell sülyednie.
   Példázza ezt egy víg történet
   Mely megnevettet ifjat, vénet;
Beszélte ős frankhoni Mária,
S kár volna feledésbe szállnia^[2].

   Csinos legény volt Patkány úrfi,
   A ki magát be tudta fúrni
   Akármi fényes társaságba;
   Föl is tevé büszkén magába'
   Hogy ő csak úgy házasodik, ha
   A legnagyobb úr lesz az ipja.
«- Mivel pedig világos mint a nap
   Hogy a sugárzó égi nap
Megannyi úr közt leghatalmasabb:
   Nekem a nap leánya kell,
          Őt veszem el!»
Patkány urfi nagy garral elrobog
   S hetykén a napnál békopog.
          A nap pedig
      Ekkép szerénykedik:
   «- Igaz hogy én nagy úr vagyok,
    De az a felhő még nagyobb:
   Tányéromat, bár mint ragyog,
      Ő, hogyha kedve tartja,
      Sötéten eltakarja.
   Ha legnagyobb úr lánya kell,
   A felhő lányát vegyed el.»
   Patkány urfi eloldalog,
S halkabban, a felhőnél békopog.
      Felhő uram pedig
      Ekkép szerénykedik:
   «- Igaz hogy én nagy úr vagyok,
   Csak hogy a szél, az még nagyobb:
Tőle sehol sem lehetek nyugodtan,
   Ő engem elfúj akár honnan.
   Ha legnagyobb úr lánya kell,
   A szél leányát vegyed el.»
   Patkány urfi eloldalog
S a szélnél nagy szerényen békopog.
          A szél pedig
      Szintén szerénykedik:
   «- Igaz hogy én nagy úr vagyok,
De az az ócska torony még nagyobb:
   A tölgyfákat döntögetem,
   Tenger nem áll ellent nekem;
De a toronyban mind fenakadok,
Azt mintha őriznék a századok.
   Ha legnagyobb úr lánya kell,
A vén torony leányát vegyed el.»
   Patkány urfi eloldalog
S boszúsan a toronynál békopog.
      Torony uram pedig
   Hasonlókép szerénykedik:
   «- Igaz hogy én nagy úr vagyok,
   De az egér, az még nagyobb:
   Erőm, ellene, hasztalan,
   Kifúrja minden oldalam',
   Bejárja minden részemet,
S bizonynyal nem sokára eltemet.
   Ha legnagyobb úr lánya kell,
A kis egér leányát vegyed el.»
   Patkány urfi eloldalog,
   S más nap jelentik a lapok
Hogy ünnepélyes kézfogó esett:

   Midőn a geologia
Kimondta alföldünk virányira
Hogy őket ezred éveknek elötte
      Tenger hulláma födte,
Alföld szivében ím fölgerjede
A régi dicsőségnek érzete,
   És fölsohajtott: «- Jaj nekem!
   Hogy elsilányult végzetem!
Egykor hatalmas, mozgó, büszke ár!
Most lomha föld, ló s ember szidta sár!»

Mikép honi extengerünk
Multján busongva csüng,
S hab lenne inkább, zord és vészhozó.
Holott ma bő áldást osztogató:
Ugy jajgat olykor nép is multjaért
Mely jelenénél kevesebbet ért.

Kutya baja se volt a kis kutyának.
   És dolgai hogy jól folyának,
   Oly hetyke lett, oly vakmerő,
   Semmi veszélyt nem ismerő,
   Senkit, semmit nem tisztelő,
Hogy a gazdája czélszerűnek vélte
Jó somfabottal megfenyítni érte.
Midőn ez a keserves dolga lett,
   Egyszerre úgy elcsüggedett,
Oly kishitűség szállt belé
Hogy már csak önön vég perczét lesé.
   De, hogy baját kiheveré
   És sorsa ismét megjavult,
Imé kitűnt hogy ő mit sem tanult,
   Mert ujra hetykén s vakmerőn
   Jólléte megrontója lőn.
Igy ugrosott ő egyik szélsőségbül
   Más szélsőségbe szünet nélkül,
S a mint a sorsa jobbra, balra fordul,
   Majd elbizottá lett bolondul,
Majd meg bolondul kétségbe esett.

   A vérszopó Caligula
Nem csak a jókat üldözi vala;
Olykor biz ő, ha kedve volt, elővett
Roszakat is, tudnillik rosz költőket.
Többek között Lugdunum városába'
Üldözte őket, persze hogy hijába.
Ott ugyanis költőversenyeket
   Nagy fényesen rendeztetett,
És a ki győzött, költeményeért
Szép koszorúban kapta ki a bért
   Mely színaranybul vala fűzve
   És drágakövek bele tűzve.
   De jaj azoknak a kiket
   A múzsa meg nem ihletett!
Rosz versökért nem csak hogy mit se kaptak,
Sőt még ugyan keservesen kikaptak.
   A főbbeket vitték a partra,
   Ott művöket nyakokba varrva,
Egy kővel együtt jól rájok kötötték,
S igy fölszerelve a Rónéba lökték.
Egy kicsit enyhébben lakoltaták
A kisebb vétkeseknek csapatát,
A kik még arra érdemetlenek
Hogy verseikkel ők is veszszenek,
Elég levén hahogy megsemmisűlnek
Magok az elvetélt költői művek,
   Még pedig épen azok által
   A kik megszülték fáradsággal.
Hát, versöket tálalták ő eléjek,
És se ital, se semmiféle étek
   Mindaddig nem jutott nekik,
Mig művöket, a végső betüig,
   Föl nem nyalák, önnyelvüleg,
S a hártya minden szennytől tiszta lett.
   Ezen kívül volt még egy osztály
   Hová azon költőket oszták
Kiknek nem épen rosz volt a müve,
De mégis olyan hogy nem győzhete:
Ezektül, az alapszabály szerént,
   Kivántak még egy költeményt:
A győztes kollegák dicséretére!
S ki megtagadta, vessző lett a bére.

Oh szerkesztők, szeretnétek, tudom,
Ha nektek is vón' adva hatalom
A firkászoknak ezrivel
Munkájokat nyalatni fel.

Ni, katonásdit játszik egy csomó gyerek
   Akadt a ki velök szóba eredt,
      És elhivén a babonát
      Hogy ők valódi katonák,
Nekik egész rakás tudós tanácsot oszt:
   Hogy és mikép verjék meg a poroszt.

   Hej, kormányosdit játsznak Riszticsék,
   Alkotmányosdit holmi csőcselék,
   Irósdit is tudatlan sok kölök:
   S mindig akad ki szóba áll velök.

Hellasz földjérül, a mostanirul,
Szerencse próbálgatni, kivonul
   Egy fél szemű - no hát mi? - pinczér
   Kit holmi ártatlanka csínyér',
Valami pénz elsikkasztásaért
Már-már a törvény fogd-meg ujja ért,
S ki, megvetvén a hálátlan hazát,
Sietve számkiüzte önmagát.
Most, mintha dolga otthon rendbe' lenne,
   Egész világnak neki menne:
          Ben tehetetlen,
          Kün telhetetlen,
   Mint idegen föld s nép kegyén
   Egy némely emigrans egyén.
Szint ekkor egy lányát Galíczia
Szintén kiküldi, világ látnia:
   Héber hajtás, sokat merő;
S bár apja csupán kis-kereskedő,
De lelkiben annál nagyobb remények
   S a legkalandosabb regények.
Ez is, az is nyugatnak vészi utját;
A sok országot össze-vissza futják,
          Itt költegetve,
          Ott szerzegetve,
Nagy garral egyszer, lassacskán megint,
Szükség, ügyesség, alkalom szerint.
   S a jó szerencse - vagy a bal? -
   Itéletünk gyakorta csal -
Ugy rendezé hogy az a két kalandor
Együve üljön egy közös ebédkor;
   S, oh rokonszenv diadala!
Meglátni, nyerni egymást: egy vala.
   Egy szó adván a másikat,
   Be is mutatják magokat:
   «- A kis görög hon a hazám;
   Azért szegény nem vagyok ám,
Van szigetem a Közép tengeren,
   Agürtesz herczeg a nevem.
   - Özvegy Oplanka vagyok én,
   Ős lengyel vérből születém;
   S habár csupán grófné vagyok,
   Jószágaim elég nagyok
   Hogy élhetek herczegileg;
   Podóliában fekszenek.»
   Elég a hozzá, mindenik
   Oly jól eljátsza szerepit
Hogy egy a mást pompásan rászedik.
A két ravasz könnyen megegyezék
Hogy lesz belőlük férj és feleség;
   S mert ép oly országban valának
Hol a törvényes teketóriának
   Eleget tenni nem nehéz:
   Hamar megvolt a kézbe' kéz.
   Örűl titokban mindegyik
   Hogy majd a másén töltezik;
   S mézes havok első hevébe'
   Merűlnek mézes párbeszédbe:
   «- Most szigetedre, hitvesem!
   Még úgy se voltam szigeten.
   - Ott nagy a hőség mostanába'.
   Inkább gyerünk Podóliába,
   Hol gazdaságod rendszerén
   Talán javíthatok is én.
   - Tudod-e, lelkem, mit tegyünk?
   Legjobb lesz a fürdő nekünk.
   Engem Saxonba küldenek.
   - Oh, ez remek! oh, ez remek!
   - Ha téged is szűd oda von,
   Menjünk, az első vonaton.
Az elsőn, mondom, ámbár apró pénzem
      Eddiglen elfogyott egészen,
És várva várt kilencz ezernyi frankom
   (Igényem a lembergi bankon)
   Még mindig meg nem érkezett,
S be kéne várnom ezt az összeget.
   No de hisz itt vagy: Svajczba most hát!
   Majd oda inditom a postát.»
   S ráfelel a férj édes-szépen:
   «- Én is, szivem, ugy vagyok épen.
   Az udamószi vaspályának
Szelvényei már öt hete lejártak,
   S a húsz ezer frank osztalék
   Mind késik, késik egyre még.
   Hisz megjő, megjő, tudom ám jól;
   De addig szó sincs utazásról.
   Én azt ajánlom hogy, mihent
   Egyikünk pénze megjelent,
   Induljunk rögtön Svajczba el;
   A másik pénz majd oda lel.»
   Jó a tanács, nincs tenni más,
   Kezdődik a várakozás.
      És, bús-magyarkodással,
      S vidám agyarkodással,
   Duzzogva valamennyire,
   Csak várnak... egymás pénzire.
De hát a pénz, biz az csak elmarad,
A fogadós türelme megszakad,
   A rendőrség avatkozik,
   Két mákvirág hazudozik;
   S a napnál is világosabb lesz
   Mily herczeg az s mily grófi sarj ez.
S kiált a herczeg: «- Nőm zsidó lány, kérem!»
S kiált a grófné: «- Vak pinczér a férjem!»
És mind a ketten méltán fölgerjednek:
«- Aztán higyen az ember az embernek!»

Makdumkuli a sík pusztában járkál,
De lelke fönjár Alinál, Omárnál,
   Áhítván a bölcsek szavát
   Kik fölvilágosítanák.
   S Ali, a hősöknek királya,
   Egyszerre ím előtte álla,
   És monda: «- Özbek dervisem,
   Szólj, mit kivánsz? én megteszem.»
S ez szóla: «- Hét kérdés jutott eszembe:
Oh megdicsőült, válaszolj ezekre!
Mi szélesebb mint széles e világ?
Tengerfenéknél hol több drágaság?
Vajon van-é mi a kőnél keményebb?
Mi keserűbb mint a halálos méreg?
Mi jégnél hidegebb? forróbb a lángnál?
Iszonytatóbb a zengő ég szavánál?»
   A szent pedig következőleg
   Felelt a hétszer kérdezőnek:
«- A kibe még a gond nem férkezett be,
Széles világnál szélesebb a kedve;
A ki sorsával meg van elégedve,
Az dúsabb mint a tenger kincses keble;
   A barátságot szinlelő
   Sokkal keményebb mint a kő;
Hirdetni: «Nem fáj!» mikor fáj a seb,
Halálos méregnél keservesebb;
Fösvény szive fagyosb a jég fagyánál:
Zsarnok királyé perzselőbb a lángnál;
Ki vissza roszszal fizeti a jót,
A menny dörgésinél iszonytatóbb.
Eredj, fiam, s a mit mondottam néked,
E titkokat most hirdesd ki a népnek!»

Egy kutya-országgyűlés alkalmával
Elvégezék példás egyhangusággal
Hogy végre, hasznot hajtandók a honnak,
Egymás között többé nem marakodnak,
          És ha ezentul
          Vitájok indul,
      Azt nem bizzák a fogra,
      Csupán helyes okokra.
   Meghatva s elérzékenyülve
A kutya népség nyájasan vegyűle,
   Midőn egyszerre valahonnan
   Egy zsíros koncz közéjök pottyan.
«- Ez az enyím!» kiáltja mindegyik,
S egymást megint javában vérezik.

A magyar ember, fiatal kivált,
Kirántja kardját, nagyokat kiált,
          S van azután,
      Lapokban és uczán,
   Kardoskodás, csörömpölés,
   Szörnyű világ-ijesztgetés.
De hát örökké még sem tart ez; és
- Mintha csak torna lett vón' az egész -
A nesze-semmi elvégzése folytán,
   A magyar ember, mást gondolván,
Tétlen tevésben kifáradva, lomhán,
   Kardját meg karját leereszti
   S elkezd javában csüggedezni.

Deák Ferencz, ezen megszomorodván,
Mesélte hogy volt egyszer egy oroszlán
Ki, szeme gömbjét mérgesen forgatva,
S szétrántva piszkát, hosszan mutogatta
Gyilkos fogát és feneketlen torkát
A néptömegnek mely rémülten ott állt.
S mi volt a nagy szájtátás? - Semmi más
Mint ásitás.
S láttára ez ártatlan míveletnek,
Nevetni kezdték kik előbb szepegtek.

   Kérdés azonban hogy igaz,
   Nem ál oroszlán volt-e az?
Mert a valódi, hogyha nincs kalitba',
Ásitva sem csal mosolyt ajakidra;
          S viszont,
   Ha fogva van, nem költ iszonyt,
Bárhogy vicsorgat, bárhogy morgolódik.
De mi, legyünk csak mindenkor valódik.

   Nagy Széchenyi jól tudta hogy mi
   El fogunk mint az árnyék fogyni,
   Ha ős bününk, a tunyaság
   Fris munkakedvnek helyt nem ád;
   S irásival, s ékes szavával,
   S önön nemes példája által
   Hirdeti hogy: a szorgalom
   Életföntartó hatalom,
S leglankasztóbb az a munka neme
A melynek munkátlanság a neve,
S a mely, előbb-utóbb, de bizonyos,
Népet meg egyest vég inségbe hoz.
   Történt hogy a gróf - akkor tájba'
   Midőn a Tiszát régulázta -
Egy más Tiszának is elkéne a;
Csak hogy azon (sorsunk igy fordula)
Nem fog magyar, csak osztrák régula -
Hát akkor a gróf Füreden vala,
   Tudnillik Tisza-Füreden.
Végzi ügyét, a partra kimegyen,
Hajóra várni mely tovább vigye.
Ott álltak már, kék ruha díszibe',
Hogy néki tiszteletöket tegyék,
Biró uram s esküdt uraimék.
   Miről beszéljen most nekik,
   Mig gőzöse megérkezik?
Hogy viszonozza szívességöket?
Azt hiszi, majd oly kérdést fejteget
   Melyet mondhatni égetőnek
      Füredet illetőleg.
   Beszéde tárgya hát mi más?
Mint egy kis szorgalomra oktatás.
   S legyen négy szem közt megjegyezve,
   Ráfér ez a fürediekre:
Mert, szó mi szó, de tény, hogy nyáron-télen,
A jó füredi nép egyforma tétlen.
(Azaz, hogy akkor, Széchenyi korában
Leledzik az tevékenység hijában,
   Harmincz, nehány esztendeje...
   Most már világért sem henye!)
Rákezdi hát a nemes gróf: «- Vagyon
          Fön, éjszakon,
Egy ország, úgy hivják hogy Albion;
   Hej, ottan a földmívesek
   Serényen dolgoznak bezeg;
   Nincs Szent-Heverd-el napja ott,
   Kivéve a vasárnapot;
   Nincs hűsölés, se hasalás,
   Csak folytonos iparkodás.
   Nem végzenek ki-látta munkát,
   Hanem erőtetőt leginkább;
   S a földbül azt is kiszedik
   A mit önként nem ad nekik.
   Igy szoktak ők, lám, tenni, venni,
   Zöld ágra igy jut valamennyi.
No, szóljatok, ugy-é derék legények
Kik igy fáradnak és sohsem henyélnek?»
Azok csak annyit mondtak rá: «- Szegények!»

Szobáját óhajtván diszíteni
Egy ifju, nagy bolondul megveszi
A gipszes talján összes készletét,
S a rosz bábokkal úgy tele tömi,
Az ember azt hiszi raktárba lép.
Szóval: lakása rútabb mint elébb;
S a mennyi pénzt ráköltött annyi lomra,
Lehetne abbul egy szép márvány szobra.

A magyar is erőit igy pazarlja,
Egy jó dolog helytt, sok haszontalanra.
Az agglegény is ilyen oktalan:
Egy feleség helytt, sok czafrája van.

«- Jaj, szolgabíró úr, baj van! - No, hát?
- Fiam betörte tens ur ablakát.
   - No, te se mégy el addig innen,
   Mig károm megtéritve nincsen.
- Uram, bocsánat! nyelvem megbotolt:
A kártevő az ön urfia volt,
   S enyím az összezúzott ablak.
- No, már a más. Eredj, majd fölhivatlak:
Birságot fogsz fizetni annál fogva
Hogy nem vigyáztál jobban... ablakodra.»

Volt énnekem két munkabíró bátyám:
Mi lett belőlük a világi pályán?
Egy érdemetlen, ámde érdemrendes;
A másik rendtelen, de érdemteljes.
Becsűli ezt egy-két becsűletes;
Amannak tisztelet jut tömeges.

Moslék zudúl a sertés vályujába,
A mit nem egy szegény tót megkivánna.
Megérzi ezt hizónk az ólmagányba',
És ajtaját röfögve döfködi,
Mig ünnepélylyel megnyitják neki.
          Hogyan
          Rohan
Az illatozva párolgó ebédhez,
Hogy neki dűl, hogy szürcsöl, csamcsog, élvez:
Képzelni tán lehet, leírni nem;
Legyen tehát elég jelentenem
   Hogy annyit élvez egy maga
   Mint Goethe két száz disznaja,
Csak azt sajnálva hogy nincs torka száz
S nem tart örökké a lakmározás.
De végre mégis jól van lakva már.
Magához inti most egy ölnyi sár.
Ejtőzni épen ez a hely a kellő:
Oly hűvös, enyhe mint a nyári szellő,
   Oly puha gyenge mint a hab:
   Van-é pusinknál boldogabb?
Belé merűl, szeme mámorba réved,
S elszusszantja magát: «- Csak szép az élet!»
          Nem tudta persze,
Midőn ily édesen telék a percze,
Vagy legalább nem gondolt rá, hogy már a
   Vendég is híva van... torára.
De tudta vagy nem tudta: szusszanása
Epikurista lélek vallomása.

Elment, világot látni, egy fiú.
Kezében sárarany volt, nagy sulyú,
   Elég sok éves utazásra,
   Egész örökségének ára.
   De ép ezért vállát, karát
   Jól meg is huzza. S íme lát
          Egy paripát,
   Hátán huszárral, az uton.
   «- Ez már boldogság, mondhatom,
   Lóháton járni, könnyedén,
   Nem mint, gyalog s teherrel, én.
          - Ez a ló,
          Eladó,
   Mond a huszár, csak megfizesd.
   - Elégled-é érette ezt?»
   És fölmutatja aranyát.
   Megnézi az. «- No, ide hát!»
   Fiúnk terhétől szabadúl,
   S folytatja utját lovasúl.
   De jut lovasnak is baja:
   Először is farkast kapa;
   Utóbb meg azt gondolta el,
   Hogy a fakót vakarni kell.
   Vesződjék ő ilyesmivel?
   «- Jobb vón' az a borjú nekem
   Ki ott ficzánkol a gyepen:
   Nem kéne (hisz maga halad)
   Hordoznom mint az aranyat;
   Nem vakarom, nincs farkasom:
   Derék dolog ha megkapom.»
   A bornyu jó szivű gazdája
   Szegény sovárgót megsajnálja,
   S bár, jegyzi meg, «kehes» a ló,
   S két annyit ér meg a «tinó,»
   De («csak hogy ím segitsen rajta»)
   A lóért tinaját od' adja.
   Az emberséges alku meglett,
   S a bőgős lény, uj ura mellett,
   Dehogy mellette, csak körűle,
   Sőt többnyire jó messzi tűle,
   Ugrált, botorkált, mig kidűle.
   A fiu, mindenütt utána,
   Beléunván a futosásba,
   Megköti a kérődözőt,
   És hajtja őt maga előtt.
   Csak hajtaná! mert nem lehet.
   Ide, oda, mint a veszett,
   Rángatja úgy a kötelet,
   Majd orra bukik a fiú.
   No már ez aztán szomorú!
   Hej, jó gyerek, hol volt eszed?!
   Most borjadat hová teszed?
   Hátadra csak föl nem veszed?
   Hisz az aranynál nehezebb.
   «- De nem bizony! Csak azt ohajtom,
   Bár lenne olyan kicsi barmom
   A melyet hajtani lehet,
   S ha tetszik föl is vehetek.»
   Ez a kivánság is betelt.
   A réten egy pár lúd legelt;
   Azokbul ő egyet kikért,
   És megvevé... a borjuért.
   Szép állat ez, de nincsen vágya
   A szeretetreméltóságra;
   A tisztaság, ragaszkodás
   Ő nála nem jellemvonás;
   Van benne sok minden hiba;
   Nem tehet arrul hogy liba.
   Elég a hozzá hogy a lúd
   Kétségbe ejté a fiút.
   Nyűg volt neki ha jártatá,
   És nyűg ha dugta hón alá.
   «- Engem boszantson ez a lúd?
   Dehogy nem állok vérboszút!»
   S kihúzza kését, hogy leölje.
   «- Igy még ebéd is lesz belőle.»
   S már bele ütné, jaj, de tompa.
   «- Ez is meggátol szándokomba'!»
   Hát épen ekkor arra mén
   Valami köszörűs legény.
   «- Hé, van-e fenkőd? - No de milyen!
   - Adsz' ide, kérlek. - De nem ingyen.
   - Nem fizethetek gazdagon.
   - Koszos libádért od' adom.
   - Libámat, isten hírivel,
   Vidd mennél messzibb tőlem el.»
   És megcserélnek, és megválnak.
   Most Riska tehenünk fiának
    (Annyi szerencsés kalandjának
   Méltó következéseképen)
   Nagy szomja támad gégejében.
          Ott a kut!
          Oda fut
   S a tölt vedernek neki dül.
   Ekkor a fenkő, zsebibül,
   Kicsúszik és a vizbe zubban.
   «- Jobb is neked, szól, lent a kutban!»
   És koldusbottal a kezében,
   De fütyörészve, tova mégyen.

   Méltsás, nagysás hazámfia,
   Tessék hozzá fáradnia!
   Lehet ám tőle jól kitudni
   Hogy és mikép kell tönkre jutni.

Baj, ha nem akkor kél önérzetünk,
Ha valami rosz tettre készülünk,
De csak, ha roszat szenvedünk.

Csent a kutya, s hogy rajta érték
S díját azonnal a hátára mérték,
Sértődve panaszolja a világnak:
«- Hát eb vagyok én, hogy velem igy bánnak?»

A tolvaj is, kit ép lopása közbe'
Megcsíptek és vittek kötözve,
Környezetének mondani ilyet mert:
«- Mit lökdösik a becsületes embert!»

Vaj abbul is mese lehet
Hogy két kutya összeveszett?
De megtörténik százezerszer:
Hadd mondjam el hát én is, egyszer.
Kedélyesen játszodtak együtt,
Mig egy szukácska oda nem gyütt,
Versenyre, harczra szítva őket.
S megmérgelődtek, tépkelődtek,
S marakodásuk addig tartott,
Mig a szuka el nem iramlott.
Ekkor a dühös ellenségek
Ismét barátokká levének
És a játékot folytaták.

Csak hogy mi, gyakran, megbékülve,
A haragot tartjuk szivünkbe',
S van, a ki jó képet mutat,
Megszorongatja jobbodat,
Mégis csak azt forgatja lelke
Hogyan buktasson a verembe.
S van cserna, bosnya, muszka hős
Ki, hogyha néha-néha győz
Vagy egy-egy ritka foglyot ejt,
Metélgeti a védtelent,
Nemét nem nézi, sem korát,
Öldösi nagyját, apraját.
Hátam borzongás futja át.
Ez már kutyánál is kutyább.

Hódoljon lábad a topánnak,
Idő járása a kályhának,
Ország pediglen kormányának
Ez bölcsesége a világnak.

   Téved ki táplál oly hitet
   Hogy mások nélkül ellehet;
   Még jobban a ki úgy bizik
   Hogy őt nem nélkülözhetik.

Kádár uramnak rengeteg a pénze;
Aggódnak is, ha vásár van, benéz-e.
Nos, egyszer el nem jött a pénzes Kádár...
S nélküle is csak megesett a vásár;
Sőt azt mutatta a tapasztalás
Hogy ő vallotta kárát, senki más.

A nagy Szulejman, hű hodsáitul,
Egy szép oroszlánt kap ajándokul.
   Mindjárt kötröczbe téteti,
   És ápolót rendel neki,
   Az ápolónak minden napra
   Egy-egy hizott ürűt adatva
   Hogy azzal teljes éltin át
   Jól tartsa az állatkirályt.
De arra nézve nem intézkedék
Hogy ápolója «eleget» egyék;
   Már pedig enni csak szükséges!
És szól a tiszt: «- Egy czímer tán elég lesz;
   Az egy negyed; három negyed meg
   Jut, oh arszlán! a te begyednek.»
Az egy negyedbül ő meg is telék,
De három az arszlánnak nem elég.
Hát fogy biz ez; s a nagy kegyelmü szultán,
Az etetőre méltán haragudván,
   Melléje ellenőrt nevez
   Kinek egyetlen gondja lesz
Vigyázni hogy ürűjét az oroszlán
   Egészen kapja ki, ne csonkán.
   De tőle sem kivánható
   Hogy «ingyen» légyen ápoló;
   Társával ő értekezik;
   S a hivatalt ugy «szervezik»
   Hogy a gyapjasnak feliben
   Ők ketten osztoznak hiven,
   Másik fele pedig - egészen! -
   Az arszlán javadalma lészen.
Igy az előbb már megnégyelt falat
Még egy negyeddel ujra leapadt;
Az ápoló mindkettő boldogult,
Szegény oroszlán lett megboldogult.

Ez az oroszlán másutt ember, ország:
No, azt is ugy megőrzik és megorzzák,
Dehogy van benne köszönet!
Rakásra gyártják a törvényeket,
Feldolgozott ügyszám gyül sok ezerre;
De rend, igazság, haladás semerre:
Számtól, mitől, nincs gondjuk... az emberre.

Volt egyszer egy naiv kutya
Ki azt hivé, megköszöni faja,
Meg is gyarapszik mindnyájok java,
Csak sikerüljön rámutatnia
Felebarátinak hibáira.
Elmondogatta hát hűségesen
A mi hibát lelt egy vagy más eben;
De minthogy a tisztelt tagok
Másképen értik mi az ő javok,
S mint tudva van, kicsíny és nagy ebeknek
Nem kellenek, csak a kik hízelegnek:
A mi javítónk megbukik csunyán,
Nem hogy javítna bár csak egy kutyán;
S elmarva, most merenghet a felett:
Szólj igazat, betörik a fejed.

Egy kisded szalmaszál
Egy hangyabolyra, megpihenni, száll;
Hanem a bolybeli köztársaság
Szegénynek csakhamar nyakára hág:
Szétszedik őt a hangyák s kilökik.
No bezeg aztán kijutott nekik!
Tudnillik a boly egy szép kertben állt,
S miképen ők a gyönge szalmaszált,
Ugy hányja szét a kertész azt a bolyt.
Azonban a kert is utjába' volt
Egy épülő vaspálya vonalának,
S gyepet, virágot, fát elpusztitának.
De a vasut maga is tönkre jut,
Megöli egy közel, nagyobb vasut.

Mást ölve él minden az ég alatt,
Nagyobb hal eszi a kisebb halat,
Gyöngébbet sujtol az erősebb karja,
És birja a ki marja.

Helvetiusnak finom volt füle,
S bár fű növését nem hallá vele,
      De igenis egy este
          Kileste
   A réti fűszál imádságát.
«- Először is, nagy ég, hadd adjak hálát
   Hogy engem a mai napon
   Kegyelmesen, irgalmason
Megóvtál a két szarvu szörnyetegtül,
   Kinek láttára vérem elhül,
Ki pusztitón gázolja mezeinket,
Örök ehű torkába ölve minket.
Gyilkolva jár hajnaltul estelig
(E bűntényt legelésnek nevezik),
   S kiknek még megvan életünk,
   Békét csak addig hágy nekünk,
Mig holtjainkat, vad kegyetlenséggel,
Kérőzve, másodszor morzsolja széjjel.
Őrizz meg a birkátul, oh nagy isten!
Fűszálnak ennél több kérelme nincsen.
De még van egy, mely szintén nem csekély.
Erdő között egy nemes állat él,
Ki a világ zajos hivságitul
   Szerény magányban elvonul,
S onnan csak olykor-olykor lép elő,
Ha hívja egy ártatlan szenvedő.
E nyájas arczu hű barát bezeg
Még hajunk szálát sem görbíti meg;
Nem undokítja szarv kedves fejét;
Csupa szelídség, a légynek se vét;
Áldott egy angyal, bátor, büszke, jó,
Ki minket a bősz birkától megó,
Vagy legalább, ha már kiontva vérünk,
Igazságos boszút áll rajta értünk.
A drága farkast, édes istenem,
Őrizd meg a világnak és nekem!»

A nagy világon, hogy mi rosz, mi jó van,
Min érdekünktől tudjuk meg valóban,
És az egésznek, a rész úgy hiszi,
Az kell vagy nem kell a mi őneki.

Göthösködött odvában az oroszlán;
      A minek híre osztán
      Növekve szétoszolván,
Az állatok, jobbágyi hódolattal,
Némelyek kapzsi mellék gondolattal,
          Mentek, neki
          Tisztelgeni.
          Elsőnek ment be,
      Komolyan lépegetve,
             A medve.
      «- No! szól oda mogorván
      A rosz kedvű oroszlán:
Házamnak úgy-e hogy rosz a szaga?»
Ráröhögi a medve: «- Igaz a!»
A beteg erre felbőg: «- Te goromba!»
   És széjjeltépi abb' a nyomba'.
A medve után, bátortalanúl,
             Bevonúl
             A nyúl.
«- No, tapsi! úgy-e büdös ez odú?»
- Hogy is ne! mond ez: inkább jó szagú.
- Téged hazudni készt a félelem;
Az ily hizelgést nem szenvedhetem!»
   S uri lábával rá tapintva,
   Szegény nyulat agyon nyomintja.
Következett az együgyű szamár.
Eszét előre fölcsavarta már,
Hogy okosabban szóljon mint azok,
   S önbizalommal betopog.
«- No, rosz szagú-e fészkem? - Én, királyom,
Se rosz, se jó szagúnak nem találom.
- Ha oly szamár vagy hogy semmit se tudsz,
Legjobb ha mindjárt a pokolba jutsz.»
   És a boldogtalan füles
A medve és nyúl úti társa lesz.
Most jött a róka. «- No, koma, beszélj!
- Fölséges úr, nincs úgy-e már veszély?
Fölséged egészsége helyre állt?
Mily öröm, épen látni a királyt!
- Nem az a kérdés, te haszontalan!
De, palotámnak milyen szaga van?
- Uram parancsát teljesíteni
Nekem oly édes, olyan isteni;
De most a bősz sors, hajh! nem engedi:
Orrom makacs náthával van teli;
Bűz-é? vagy illat? meg nem érezi.»
   A fejedelmi fenevad
   Szól: «- Mért erőteted magad?»
   És bele vágva körmeit:
   «- Álnok, ravasz beszédeid
Nekem csak undort és csömört okoznak.»

Társalgani a csillagos nagy éggel,
Kinyitom ablakom egy csöndes éjjel;
Ám csillagot
Nem láthatok
Terpeszkedő felhőtül bal felől,
Jobbról tűzjáték röppentyűitől.

Bal hit köde és tünde hitványságok
Igy födik el az örök igazságot;
De, hála isten,
Csak ideiglen!

   Gyakran borúl a föld fiára
   Valami csalfa, tünde pára,
   Hóbortos ábránd fellege:
   Majd rózsaszín, majd fekete.
Itt csupa roszszal rémiti jövője,
Ott csupa jónak ujjongat előre;
Itt hazug aggály függed a nyakába,
Ott vak remény biztatja nagy hijába.
   Bölcsnél, remény és félelem,
      Egyik sem szertelen;
   Fékezni tudja mind a kettőt:
Nem nézi merő vésznek a jövendőt,
   De annyira sem bízik benne
   Mint hogyha tiszta java lenne,
S élvezi, a mi jót lel, a jelenbe'.
   Ne cselekedj máskép te se!
   Im, erre oktat két mese.
Mindenik egy-egy lánykát emleget
Kit bajba vitt az üres képzelet:
   Az egyik a tejköcsögös;
   A másik a kisködmönös.

Az Terka volt ki egy köcsög tejet
Fejére téve, piaczra menet
   - Miként a mester elbeszélte^[3] -
Kieszelé hogy annyi pénzt kap érte
   A mennyin száz tojást vehet;
   Azt (hogy ne mondjon keveset)
   Négy kotlóval kikölteti,
S a csirke ára ép elég neki
   Hogy egy süldőt szerezzen rajta,
   Olyant a mely jóféle fajta
S oly nagyra hízik akár egy bika.
«- Eladjuk azt is. Abbul (telik a!)
          Lesz tehenünk,
          És újra tejelünk.
   És a tehénnek borja lészen,
Az majd körűle úgy ugrál a réten...
Igy!» S maga olyat ugrik örömében
Hogy a tej is letánczol fejiről,
S mind az a képzelt kincs dugába dől.

Hát Marcsa hogy járt? - Hát kérője jött.
Ez kedves vendég a szülék elött;
Mindjárt borért is küldik lányukat.
Ez gyorsan a pinczébe leszalad;
Ott hirtelen megáll, és egyelőre
   Rámered a káposztás kőre;
Aztán, az ászokfára ülve le,
Csak elgondolja mi lesz most vele:
Hogy őt most kérik, őt most férjhez adják
Elhagyja édes anyját, édes atyját;
   Majd lesz neki egy kis fia;
   Azt megtanitja járnia;
   És hogyha járni fog immáron,
Vesz néki egy kis ködmönt a vásáron.
   «- De a gyerek pajkos leszen.
   Egyszer csak, észre sem veszem,
   Lesurran a pinczébe, s itt
   Addig botorkál, szökdösik
   Eme káposztás kő körűl,
   Mig az kifordul, rája dűl
   És agyon üti fiamat.
Hát a kis ködmön oszt' kire marad?!»
És sírni kezd mint a záporeső.
Ott fön csodálkoznak hogy még se jő;
   Meg is sokallják, s anyja végre
   Fogja magát, lemégyen érte.
«- Téged mi lelt?» Elmondja a leányzó,
S az anya szeme is könyekben ázó.
Lányához ül, s együtt szomorganak
Hogy a kis ködmön hát kire marad!
De fön, a gazdán kifog a harag
Hogy a bor oly sokáig elmarad.
   «- Mordózom adta!» Maga megy le:
   «- Hozzátok-é föl mindjár' egybe?»
   Megtudja ő is mi a baj;
   Elbúsul ő is, és jajaj!
Most hárman évelődnek a miatt
Hogy a kis ködmön hát kire marad!
Csak vár a vendég, csak vár oda fen;
   Senki se jő; már mit tegyen?
   Siet le ő is a pinczébe,
S a szörnyü dolgot tudomásul véve,
   Nem késik a vigasztalással:
«- No, hagyjanak föl a sirással!
   Én inkább meg se kérem Marcsát;
   Illőbb hogy őt magoknak tartsák.»
Oh apjuk, anyjuk, lány, mily öröm ért!
Nincs már aggódnotok a ködmönért!

Egy kutya udvaros kutyának állt,
S szemesen őrködött, éjjel kivált,
Ugatva hirdeté az idegent,
Latornak a fogával neki ment.
Vigyázatának meg is vala haszna:
   Minden csavargót elriaszta,
   És udvarába nem jövének
   Csak «udvarképes» jövevények.
   Természetes hogy híre ment
   Mily rosz kutya van oda bent,
S mindenki boszus szívvel volt iránta,
   Még olyan is kit sohse bánta.
E félreismerés ugy fáj neki
Hogy ősi tisztjének végét veti,
   Bekéredzik szobakutyának,
   Csóválja farkát fűnek-fának;
Dehogy harapna már, nem is morog,
Mindenki körül nyájasan forog.
De a világnak mind ez nem elég:
Csak ugy kerülik, szidják mint elébb.

Mesénkben e tanulság rejtezik:
A kritikust akkor sem szeretik,
Ha már többé nem kritikus,
Mint példaúl

          A közmondás szól:
«Embert szaváról, madarat tolláról.»
Mi csúnya váz a szárnyas, tolla nélkül!
Embernek is szó szolgál ékességül.
   Csak az a baj hogy a halandók
   Szép szóra túlontúl hajlandók,
Szépítni magokat, sok szóval élnek,
De cselekedni szépen, nem serények.
   Jobbaknak hirdet a szavunk
   Mint minők igazán vagyunk;
   Azonban olyan is akad
   Kit szava roszabbnak mutat.

   Van egy barátom, rosz a szája,
   Fél tőle minden és utálja;
   Durván kiköt mindenkivel,
   Isten, világ ellen kikel;
   Szid bal szerencsét, jó szerencsét;
   De hát, azért, a légynek sem vét.
   Sőt, a mi több, mit tesz minap
   Egy hozzá rontó honfinak?
   Szegény, de nem szemérmes ez,
   És öt forintért esedez.
   Barátom össze-vissza szidja,
   Az ajtaját szélesre nyitja,
   A polgár társat kitaszitja...
   S még az nap, névtelen levélbe
   Egy tiz forintost bele téve,
   Oda csempésztet a kezébe.

   Efféle titkos csínyeket
   Barátom gyakran elkövet,
   S ilyenkor csak azért aggódik
   Hogy turpissága kitudódik.

Ma bolondot tettem megint.
Meg is bántam, szokás szerint,
S ártatlan feleségemet,
És összes házi népemet,
S a kit csak haragom elért,
Dorgáltam... bolondságomért.

Megunta a kutyáját valaki,
   Tehát parancsot ada ki
   Hogy agyon kell durrantani.
   A szolga fegyvert vesz elő
   S az áldozatba bele lő,
      De oly ügyetlenűl,
   Hogy ez, sebezve, menekűl,
   És gazdájához vánszorog,
Mint a ki rajta könyörűlni fog.
A gazda a cselédre förmedett,
   Hogy: ölje már meg az ebet!
   A mi be is következett.

Bejártad aranyos Ausztráliát,
Túrtál a forró pestben oda át^[4];
És szürke fővel, kincscsel megrakodva,
   Elvégre megjöttél honodba.
Most úr vagy! mondod, fáradtál sokat,
Most élni fogod a világodat
   Ölében puha élvezetnek...
   És harmad napra eltemetnek.

   Híres Szamarkand jó királya
   Immár esztendők óta várja
   Hogy jobbra fordul nyavalyája;
   Semmit se használtak neki
   Az orvos urak szerei,
   Se javas asszony kuruzslása,
   Se bűbájos ráolvasása.
   Egy férfiú volt hátra még
   Kiben szegény reménykedék:
   Bölcs Ukkabor, a remete,
   Kinek száz éves élete
   Tapasztalás kincseivel
   Igéri hogy csodát mivel.
Hogy mért jutott eszébe a királynak
Legvégül az kitől csodákat várnak?
Miért nem fordult hozzá legelébb?
Csak, mert kerűlős út van ám elég,
   S kiki könnyebben oda lép
   Mint arr' az útra mely csak egy
   És igenyes irányba megy.
Tehát, a bölcs tisztelkedik az urnál;
Megnézi, és: «- Egyszerre kigyógyulnál,
   Tanácsai ekképen szólnak,
   Mihelyt egy oly alattvalódnak
Üngét felöltni nem átallanád
A ki boldognak hirdeti magát.
   - Csak ennyi kell? Ugy jól vagyok.
   Nosza, poroszlók, inasok,
   Le a városba szálljatok,
   Nekem oly ünget hozzatok!»
   Szétmennek a királyi szolgák,
   A várost följárják, motozzák,
Járják egész nap, több nap, hetekig,
A boldog embert föl nem lelhetik.
«- Talán vidéken hamarébb akad;
A falu népe még romlatlanabb,
Nem nagyra vágyó, megelégedett:
Azért az üngért oda menjetek!»
No, felkotorják mind a hány megyét;
De a siker: kudarcznál nem egyéb:
Sehol sincs boldog ember! Már haza
Készűl az ingyen keresők hada,
Rosz ujságot megvinni a királynak,
Midőn egy rozzant putrihoz találnak,
   És belsejébül éneket,
   Imádságfélét értenek:
   «- Hálám vegyétek, oh egek,
   Hogy boldogságban élhetek!»
   A csapat összenéz. «- Ez ő.
   Király nevében, állj elő!»
   Csak békiáltva volt ez a szó,
   Mert oly alacsony, szűk az ajtó
   Hogy béhatolni senki sem mer.
   S kibúvik egy félcsupasz ember.
   «- Nos, ő felsége mit kiván?
   - Boldog vagy-é te igazán?
- Hát a boldogság oly nehéz dolog?
A bajjal én nem sokat gondolok;
   Van jó karom, jó egészségem,
   Jó gyermekem, jó feleségem,
   A feleimmel békeségem:
      Ugyan, több kell-e nékem?
   - Te magadat boldognak mondván,
   Bölcs Ukkabor tanácsa folytán
   Im, a kegyelmes rendelet:
   Add át nekünk az üngedet,
   Az a királyra gyógyulást hoz.
   - Hát üng is kell a boldogsághoz?
   Eddig nem éreztem hiját,
   Azért nem is adhatom át.»
   A kétkedő udvariak
   Bémennek most az üng miatt:
   A kutatás könnyű, sebes,
   A kunyhó ugy szólván üres,
   A hol pedig nincs, ne keress.
   Igy, mit volt tenniök? Szegények
   A fővárosba visszatérnek,
   Búsan jelentve a fölségnek:
«- Uram, hirünket kegyesen fogadd:
Bejártuk az egész országodat,
Hogy benne boldog embert lelhetünk-e?
Leltünk is egyet: annak nincsen ünge.»

Bölcs Ukkabor, mit példáz bölcs tanácsod?
Némely bajoknak nincsen gyógyulások.
A tenger mindig vészteli,
S király soha le nem veti
- A krónikák sok ezred éve mondják -
Királyi üngét és királyi gondját.

Volt egyszer egy barátom s egy kutyám.
Amannak pénzem, vérem áldozám;
Majdnem halálig vertem az ebet:
S tudjátok-é hogy mi a köszönet?
Cserben hagyott az, s megvetett;
Emez pedig jobban szeret.
Igy, kutya lett az egykori barát,
S barátomúl fogadtam a kutyát.

Hálátlan a jót roszszal fizeti,
Hálás a roszat is jónak veszi;
De az a baj
Hogy szaporább amaz előbbi faj.

Megszületünk, meg is halunk mi mind,
Csak hogy nem a saját kedvünk szerint:
   Kevés van a ki oda születik
   A hova kívánsági vezetik;
Még kevesebb ki akkor s úgy hal el
A hogy s mikor vágyának megfelel.
      Ámbár az a fiú tán,
   Ki egy mezőkövesdi pusztán
   Béres gyereknek született,
   Nem tépelődött e felett.
   Világát élte a világba,
   Barom s baromfi társaságba';
   Esze meg lába, egyaránt,
   A pusztán túl sehol se járt.
   Fölcseperedvén ilyenképen,
   Egyszer csak olyan szerencsében
   Lett része - hogy? hogy nem? - hogy innét
   Miskolczra, a vásárba vitték.
   No most bezeg lát eleget,
   Mind csupa idegeneket,
   Ilyen meg olyan alakot,
   Falut, hegy-völgyet, patakot,
   A mikrül eddig nem tudott.
   Hát még, hogy a városba értek!
   Még ott van ám csoda tömérdek!
   Lát s hall kofák szájaskodását;
   Szekér szekérbe akadását;
Sok fényes árut, széjjelteregetve
Sátorba', ponyván, ablakos üvegbe';
És döngés-dongást, és cseté-patét,
És sürgés-forgást mint a méhekét.
E zürzavar be nem fér jó magába,
Bár szeme szája mint a kapu tátva;
S nyög egy nagyot kínjában a gyerek:
«- Juj! hát még itt is vannak emberek?»

Mikép a puszta egyszerű fiát
Miskolcz mint nagyszerűség rezgi át:
Miskolczi embert Pest szédíti meg;
Páris csodákat nyujt a pestinek;
S ki minden földet és vizet bejára,
Döbbenti ég határtalan határa.
A legkisebb kör, melyben fészkelünk,
Egész világgá tágul körülünk,
S bajos megértenünk hogy más felé még
Vannak nagyobbak, s milliónyifélék.

   Egy párducz éhesen bolyong,
   Midőn egyszerre húst oront
S egy faluszéli kertnek neki ront,
Csakugyan ott a finom csemege!
Ott játszik a ház három gyermeke,
   Két kis fiú s egy kicsi lány,
   Az életet, az élet hajnalán,
      Már nagyosan felfogva:
Komolyan épitkezve... a homokba.
Megsemmisítni minden tervöket,
A fenevad a kerités megett
Ugrásra készül épen. Jaj nekik!
De nem! A kakas ím düleszkedik,
      És torkát köszörűlve,
   S a szemétdombra fölrepűlve,
Egy kacskaringóst kukorékol hetykén.
(Hisz kakas is ur a maga szemetjén.)
   S látott-e ember fia ilyet?
Harsány szaván a párducz úgy megijed
Hogy szégyenszemre visszairamlik
   S meg sem áll a sivatagig.

Szerencse hogy egyszersmind ostobák
   A veszedelmes bestiák;
   Különben e legjobb világ,
Mihelyt nem a jók döntenének benne,
   A legroszabb világgá lenne.

   Japáni ős törvény meghagyja:
   «A siogún a népnek atyja;
Szent, sérthetetlen nem csak ő maga,
De minden apró meg nagy birtoka;
És a ki bármihez hozzája nyúl,
   Bünhödik apagyilkosúl.
Szent palotája szent árkaiban
Telente vad ruczának ezre van.
Kinek-kinek jó lesz vigyáznia:
Ki egyet is megöl, halál fia!»

Egy kis fiú - öt éves, ha jól tartom -
Kővel, homokkal játszadoz a parton;
Hát egyszer egy kavics a kezibül
      Oly szerencsétlenül
   Egy szent rucza felé repül
Hogy vége lett. Jeddóban ám ügyesben
Mozog a rendőrség mint Budapesten:
   Ruczát, fiút egyszeribe
   Viszik biró eleibe.
A jajgató szülék is ott teremnek,
Zörgetve kapuját a kegyelemnek,
   S a bíró igy határoza:
   «- Világos a törvény szava:
   A ki megöl egy szent ruczát,
   Azt a bakónak adjuk át;
Tehát, ha e madárban nincsen élet,
Én tégedet, jó gyermek, elitéllek.
Mivel azonban az sem lehetetlen
Hogy a madár csak eszméletlen,
   Hogy csak elájult, csak beteg
   (Hiszen a teste még meleg):
Azért, szülék, vigyétek házatokba,
És körülötte sürögve-forogva
Ha holnapig életre költitek,
   Ismét tiétek a gyerek.
   De ha meg nem elevenűl,
A fiu meghal menthetetlenűl.»
   Nos, haza vitték a dögöt.
   Az apa, szegény, csak nyögött,
S kétségbesetten tördelvén kezét,
Siratta már mint holtat gyermekét.
   De az anyát az anyaösztön
   Éles eszűvé tette rögtön:
Nem hogy busúlna, inkább kedve kelt,
   S várván a jó kimenetelt
          Mint bizonyost,
Apróra tudta mit kell tenni most.
   Szerencse hogy, megszólalásig,
   Egy rucza olyan mint a másik;
   Igy asszonyunk könnyen talált
   A piaczon ép akkorát
          Mint az a szent,
   No csak hogy persze elevent.
   És diadallal viszi más nap
   A törvényhirdető tanácsnak:
   Ott igazolják gondosan
   Hogy a madár él csakugyan:
   Ruczát bocsátják viz szinére,
   Fiút az anyja kebelére.

Egész nap űzvén a nyulat,
Elnyúlt a hűvös pad alatt
S aludni készült az agár.
Az ám bizony! lehetne bár!
Falhasadékban valahol
A tücsök egyre csiripol.
Szegény eb egyet mordula:
«- Fáradt vagyok mint a kutya...
Kérlek, tücsök, hadd el, no hadd!
Hadd, aluszom ki magamat.
- Ha fáradt vagy mint a kutya,
S mint az agár olyan buta:
Hjaj! arrul én mit tehetek?
Teszem kötelességemet.
Szüksége van rám a világnak!
Ha hallgatnék, mit mondanának?»

A szivbe, bár minő kicsi,
Órjási vágyak férnek,
S minden tücsök magát hiszi
A világ közepének.

   Reggel van ím. Fölébredének
   A madarak, s velök az ének,
   Az emberek, s velök a zaj,
      Meg ezerféle baj.
   Fölébredt a férj s feleség is.
   Kérdi a férj a feleségit,
      Kérdi szelíden s édesen:
   «- Nos, mit álmodtál, édesem?
   - Álmodtam, oh mily iszonyút!
   Álmodtam hogy a ház kigyúlt.
Szobánkat éri már a bősz elem,
   Engem leszögz a félelem;
   S te, nem hogy engem fölragadva
   Vinnél ki gyorsan a szabadba,
   Te a pipáid közt motyogsz,
   Egy jó csomót markodba fogsz,
   Csak azután jösz, s fél kezeddel
   A szörnyű lángból úgy vezetsz el.
Nem mondom én hogy szent irás az álom;
   De sajnos, azt régóta látom,
   Hogy néked ugyan kedvesebb
   A pipa mint a hitvesed...»
   A férj, szegény, tagadja ezt,
   Egyik szó másikat ereszt,
S úgy összevesznek hogy egy álló hétig;
   Egy a mást görbe szemmel nézik.

   A mogyoró (nem a pálczája,
   De a szeme) már hajdanába'
   Tetszett a gyermekek inyének.
   Mutatja ezt az a történet
   A melyet Khelbun városárul
   Egy csacska krónikás elárul.
Említ egy ottani nyalánk fiút
Ki szűk nyakú márvány köcsögbe nyúlt,
Lopandó egy maréknyi mogyorót.
Benyúlni és markolni könnyü vó't,
De keze ben rekedt. Szörnyen sikó't,
És a szülék, testvérek, bácsik, nénik
Begyűlnek és kihúzni megkisérlik:
   Mind hasztalan, sikertelen!
   Biró s tanács is megjelen,
   S fejök törvén az eseten,
   Nagy bölcsen ők elvégezik
   Levágni a fiú kezit.
   Bakó a bárdját hozza már.
   Egy útas épen arra jár,
   Meglátja készületjeit,
   És kérdi: «- Mit mivelnek itt?»
   Hát értesítik a dologrul.
   Most a kicsiny tolvajhoz fordul:
   «- A mit bemarkoltál kezeddel,
   A mogyorót... no csak... ereszd el.»
   A fiu szót fogad, s nene!
   Egyszerre kün van a keze.
   Lett most öröm; csak a fiu,
          Az szomoru:
Azon keserg, siránkozik a kába
Hogy a mit elcsent nincs többé markába'.

Egy rózsás kertben - életünk ilyen kert -
Sétálni láttam tiz szál úri embert.
Hangzott panasz kilencznek ajakárul:
«- Be kár hogy a rózsához tüske járul!»
Egyetlen egy volt így elmélkedő:
«- Be jó hogy tüske közzül rózsa nő!»

Négy lábu vendég kettő jött szobámba,
S mert kutyaláb volt mindkettőnek lába,
Világos hogy mindkettő eb vala.
Agár az egyik, jeles a faja;
Kis pincs a másik, szintén a java.
   Ebédre jöttek, ennél fogva
Nyájas pofával jöttek, mosolyogva.
Ebédjöket eléjök tálalám;
De, nehogy összeveszszenek talán,
   Külön-külön mindegyikének:
A pincsnek findsa alján állt az étek;
          Az agárnak
          Mint falánknak,
   Pajtásától jó messzire,
Öblös fazék volt bizva kényire.
   Fél percz idő még nem telék,
   De az agárnak ez elég
Hogy a mi ben van, fölhabzsolja szépen,
Egy porczikát sem hagyván a fenéken.
Aztán nyeli a száraz kortyokat,
S irigy szeme a pincsre pislogat,
Ki ételéhez majd hozzá se nyúl,
Mint egy kisasszony, csinján, fínomúl
Szed ki egy-egy kis falatot belőle,
S élvében oly lassún halad előre
Hogy társa százszor megebédelhetne
(Ha t. i. módja volna benne).

   Minél több észszel élvezed,
   Annál nagyobb az élvezet;
   Több ész s kisebb élv többet ér
   Mint kevesebb ész s tenger élv.
Az élet lakomáján töltve áll
   Kinek-kinek a kéjpohár:
Egyik egyszerre hajtja fel s kidől;
Másik cseppenkint szürcsöl nedviből;
S mindenkit, mentül takarékosabb,
Annál tovább üdít az édes hab.

Hol? hol nem? egyszer az erények
Látogatóba széledének.
Szemérem több felé megyen:
Sehol se látják szívesen.
Mérséklet is magát jelenti:
Azt hallja hogy nincs otthon senki.
Jótékonyság kérezkedik:
«Hadd jőjön máskor!» üzenik.
Szorgalom, Érdem együtt jőnek:
Oda se néznek a kettőnek.
Igazság is be-bekopog:
Mindjárt kapodják a botot.
No, elgurúl most egy krajczárka:
Hát, kapu tárva, kiki várja.

Kitől hallottam e mesét?
Biz azt sváb lanton verdesék^[5].
S mi az, a mire megtanit?
Sváb ember is tud valamit.

Lágy vánkoson, fönt, kastély ablakábul
A jóllakott öleb lustán kibámul;
Az éhes ordas, száraz mint a pózna,
Lent meglapúl, a kertbe belopózva.
Socialista vad szeme kidűled:
«- Falatomat még számon kérem tűled!»
A kutya észre veszi a lappangót:
«- Uf, uf! Hamar! Fogjátok el a rablót!»

Bőség ölebe, nyomor farkasa,
Ti köztetek örökös a tusa!
S a nép? A dúsat szidja, írigységbül,
De hódol néki gyáván, szégyen nélkül;
A szegénységet, elvben, nem becsmérli,
De a szegényt lenézi s elitéli.

A szent Korán beszéli ezt: Az Úr,
A megteremtett föld ótalmaúl,
Hegységeket állított fel körűl.
Angyal sereg kérdezve oda gyűl:
«- Hegynél erősb ugy-é mi sem lehet?
- A vas a mely megfúrja a hegyet,
- S van-é a vasnál még hatalmasabb?
- A tűz mely megolvasztja a vasat.
- S tűznél vajon hatalmasb mi lehet?
- A viz a mely eloltja a tüzet.
- S viznél van-é kinek erősb a karja?
- A viharé a tengert is kavarja.
- S van-é ki túltesz még a szélveszen?
- Az a halandó a ki jót teszen!
Nincs lényeim közt egy sem oly erős:
Senkit se bánt, mégis mindent legyőz.»

«- Mily változékony vagy te, oh hegy orma!
Nyájas, derült, majd fölleges, mogorva;
Előlrül ócska vár kiálló tornya,
Hátról hanyatt fekvőnek szája, orra;
Itt éles bérczkönyök, ott kúpos forma;
Eminnen gömbölyű, amonnan csonka:
Bár honnan néznek, mindig más a képed.
Tőlem tanulj következetességet!
A mint kirontok én a szirtodúbul,
Egész hatalmam egyenest lezúdul.
Napfényben, ködben, folyton így teszek.
Esésemet bámulják ezerek;
De még nem vette észre senki sem
Hogy más irányban omlanék vizem.
Bennem valósúl az örök-igaz:
Zugásom, zuhanásom mindig az.»
A zuhatag igy locskolt fölfelé.
A szikla nyugton visszafelelé:
«- Se zugni, se zuhanni nem szokásom;
De vész-viharral van elég vivásom,
Mig, völgy ölén, te bajban nem forogsz,
S nem háborítva, bátran háborogsz.
Hogy melyikünk egy s ugyanaz: te? én-e?
Én változónak látszom, más szemébe',
Különbözőnek ama hely szerint
A honnan engem ez vagy az tekint;
De hogyha megnéznek minden felül,
Látják hogy egy vagyok szünetlenül.
Te azon egynek látszol megteremtve,
És mégis új vagy minden perczenetbe':
Széthulló lényed milliónyi csepp,
S minél zajosb, annál tünékenyebb.»

Csatába ment a fiatal vitéz:
Vagy diadalra, vagy halálra kész.
De nem talált
Se diadalt ő, se halált;
Mindössze csak egy seb jutott neki:
Egy percz müve! hanem e percz müvébül
Sok év mulik mig valahogy kiépül,
S még aztán is, holtáig, égeti.

   Mondják, az élet is csata.
          Igaz a!
Harcz, hol dicső halál és győzelem
   Mind egyaránt ritkán terem,
   De sebet oszt ám, igenis,
   Testednek is, lelkednek is,
   S hajh, többet oszt ki mint a mennyit
   Meggyógyit vagy csak meg is enyhit
   Hamar, könnyen rajtad a seb;
   Gyógyitni lassúbb, nehezebb.
   De úgy-e, te csak, édesem,
   Ápolni tudsz, sebezni nem?

   Kész a hajó, utjára kél,
   Ringatja hab, röpíti szél,
   Előbb siet, majd késve távoz,
   S midőn felér a láthatárhoz,
   Megáll, csak áll egy ideig,
   S egy pillanatban eltünik.
   S a parton állók kérdezik:
«- Beúszik-é a vágyott kikötőbe?
Vagy elvesz-é, a hullámokba dőlve?»
          És mondja egy:
   «- Bizonyos az hogy tönkre megy!»
          És mondja más:
   «- Bizonyos a révbe jutás!»
És mondja harmadik: «- Senki se tudja
   Hogy merre futja ki az utja;
   Ohajtsuk, érje el a czélt
   A melyet önmaga remélt!»
Van-é a síron túl is élet?
   Avagy megsemmisűl a lélek?
Az egyik ezt vitatja, más a mást,
De egy se nyujthat biztos tudomást.
   Élők előtt örök homály
   Hogy hova szállit a halál;
Legjobb azonban - ez a véleményünk -
   Ugy élnünk itt hogy ott is élünk.

   Tavasz jövését érzi len
   Két kis mag, a föld méhiben;
   Dagad, feszül, kikelni készül,
   Magának, másnak ékességül.
És szól egyik: «- Belőlem rózsa lesz,
   Bűbájjal, illattal telyes,
   Dús főmet büszkén hordozó,
   Minden szivet meghóditó.»
Másik, szerényebb, igy kezd vallani:
«- Én is szeretnék lenni valami;
   De a mi belsőmben dobog,
   Saját erőm nekem titok;
   Betelnek majd a végzetek,
   Az leszek a mi lehetek.»
Nos, amaz első sietett kibújni,
   Levele válni, szára nyúlni;
   S fejét, a hol virága rejlett,
   Erővel tolta, tolta feljebb,
Mind várva, lesve, hogy mikor fesel ki,
Megnyilt szemével hogy fog nézdegelni,
   Hogy nézi majd a szép eget
   Mely rája fényt, hőt ereget,
Hogy nézi majd az íratos mezőt
A melynek ő oly nagy diszére nőtt.
   Meglátta végre a napot.
   Szegény virág! elsápadott.
   Mert, hajh, az álmodott eget
   Sűrűn boritják fellegek,
   Mert a mező még csupa hó,
   Ő meg csak egy fehér bogyó.
   Keserüség! szomoruság!
   Nem rózsa lőn, de hóvirág.
   Többé nem is erőködik,
   Nem nyujtja már föl a fejit.
Inkább lehajtja, s lám! ez jól esik;
   Sőt kedvesebb is e fejecske
   Igy szem lesütve, lecsüggedve.
És arra mén egy bús, beteg leányka,
És fölvidúl, hogy ránéz a virágra,
És leszakítja, és feltűzi keblén;
Az meg, piczinke lelkét kilehelvén,
Hálásan áldja a bölcs végzetet
Hogy szenvedőnek vígaszúl lehet.

A másik mag, meleg fészkébe' lent,
      Még jó soká pihent,
   És lassan is nőtt, már kikelve;
   De a mikor megnyilt a kelyhe,
S belőle pompás rózsa szirmai
Kezdének bűvösen kibomlani,
Egész világ gyönyörüsége lett;
          És, haldokolva,
Két boldog szeretőnek illatolva
   Fejezte bé az életet.

2 Az angol udvarnál élt breton Marie de France meséje a XIII-dik századból, mely azonban csak egy hindu eredetinek a változata. A szanszkrit mese - a hindu fölfogás értelmében - egérből lett leányrul szól, a ki a legerősebb férjet kivánja magának, s a nap, felhő, szél és hegy során végre a patkányé lesz s visszaváltozik egérré. Lafontaine, ugy látszik, Marie de France laiját nem ismerte, de az eredeti mesét ő is földolgozta (IX, 1). Az Aesopnak tulajdonitott mese a macskáról és Venusról szintazon eredetinek egy másik változata.

5 A mese alapjáúl szolgáló eszmét egy heilbronni nóta foglalja magában.