A HALSZEMŰ HÁROM FIA

BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-47-8 (online)
MEK-12465

Köröskörül a nyomorult falvakban napok óta lázadásról suttogtak, Párisból rémhírek érkeztek, a cselédség furcsa dolgokról beszélt, de a herceg vendégei ügyet sem vetettek ezekre a pletykákra és vidáman mulattak tovább.

Azon a napon, amelyen a szörnyű eset történt, délelőtt csónakáztak, délután pedig bájos pásztorjátékot rendeztek. Valóban elbüvölő és bájos volt a délutáni mulatság. A park árnyas lombjai alatt, nyirott gyepszőnyegen állott fel a társaság. A hölgyek pásztorlánykáknak, az urak pásztoroknak öltöztek és halkan dudoltak egy pehelyfinomságú dalocskát. Mindez néhány percig tarthatott, majd ezüst csengetyűk kristálycsilingelése hallatszott és két nyírott bokorfal mögül előlépkedtek a báránykák. Megjelenésük elbájoló volt, gondosan fürösztött és göndörített gyapjuk aranyosan csillogott, karcsú lábukon csörgőt, nyakukban bodros kék szalagot viseltek. És nyomukban édesen libegett a hercegnő, aki mandolint pengetett... aztán következett a kedves kis vicomte, aki furulyázott. A hercegnő hangosan énekelte a báránykák mögött a pehelyfinomságú dalocskát:

A báránykák tétován, bután álltak, aztán az egyik kényszeredetten lehajtotta a fejét, a smaragdzöld pázsitot harapdálta.

- Elragadó, - mondta a mögötte álló pásztor és megcsókolta patyolatvállát.

És ekkor a kapu felől zúgás, vad kiáltozás hallatszott. Harisnyás inasok, szolgák jelentek meg a parkban halálrariadt arccal kétségbeesve:

A finom társaság dermedten sápadozott egy pár pillanatig, majd egyszerre többen is fordultak a kedves kis vicomtehez, aki egyébként tábornoki rangot viselt.

A vicomte keserű mosollyal mutatott tornyos olasz kalapjára, lenge selyemgallérjára és felpántlikázott görbevégű botjára; hiszen még kardja sincsen.

Most hallani lehetett, amint beszakítják a kastély tölgykapuját... a kaszás, kapás, fustélyos parasztok ordítva özönlik el az udvart, a lépcsőket... néhányan a park felé is tartanak.

Egy kövér pásztor futásnak eredt, a társaság többi tagjai is eliramodtak és csak a göndörszőrű, elbájoló báránykák maradtak a smaragdfüvön.

A park cserjésbe olvadt, a cserjés pedig mély erdő felé hömpölyögtette üdezöld lombjait.

Estefelé az erdő szélén, csipkebokor alatt rátalált a vicomte a hercegnőre. A szép asszony a füvön ült és könyei halkan peregtek. Összekarcolták az ágak; mezitelen válla is vérzett.

Beszélgettek, aztán mégis fölállott a hercegnő, mert a kedves kis vicomte, aki egyébként tábornoki rangot viselt, összetett kézzel kérte, hogy ne szolgáltassa ki magát a borzalmas csőcselék haragjának. Előbb karonfogva haladtak az erdei ösvényen, később mégis el kellett szakadniok és csak nyomon követhették egymást. Az ösvény véget ért, már a rengetegben jártak.

- Éjfélig meg se állhatunk, - mondta a tábornok - és hajnalban folytatni kell az utat... arra befelé, a hegyek között még nem őrültek meg a parasztok...

- Nem birom, - csuklott föl a hercegnő, de azért bukdácsolva, halálraváltan és feldulva lihegett előre. Selyemcipellője, amely oly könnyű volt, mint egy légies dalocska, szétfoszladozott a köveken és amint egy nagy sziklán kapaszkodott fölfelé, kihasadt mind a két rózsaszínű selyemharisnyája. A nap ferdén hulló utolsó sugaraiban gyöngyházszínűen jelentek meg édes szép párnás térdei. A vicomte szívszakadva látta, hogy a gyönge térdek, amelyekre oly sokszor gondolt epedve, véreznek... Pedig ő maga sem volt különb állapotban. Szattyánbőr saruja, mellyel annyira rangosan lépkedett a csiklandós pázsiton, rongyokban lógott; már percek óta érezte, hogy a harisnyája is elszakadt és a maga bőrén jár.

Éjfél felé megpihentek. A hercegnő sírt, fázott, félt, de azért vacogó foggal, zokogva is elszenderedett a halálos fáradtságtól. Mellette még virrasztott egy kis ideig a tábornok. Fejét ökleire hajtotta és a szive ismét majdnem kiszakadt. Hányszor óhajtotta, hányszor imádkozott, hogy csak egyszer pihenhessen a hercegnő oldalán egy fedél alatt. És most... milyen szörnyűség... egyazon lombsátor alatt nyugosznak, egyazon kőpárnára hajtják vérző fejüket.

Hajnalban, amint napnyilak tűzdeltek át a lombok között, riadtan ébredtek és lopva, szégyenkezve tekintgettek egymásra. Rongyosak és piszkosak voltak mind a ketten. A hercegnő harisnyái végleg elszakadtak, lábujjai kikandikáltak a cipőjéből, tornyos hajdísze szétrombolva feküdt mellette.

- Vicomte, - mondta és zokogott. - Vicomte, ne vessen meg... én meghalok a szégyentől.

- Madame - felelte a tábornok és a maga rongyaira mutatott - csak én szégyenkezhetem.

- Fájdalom, nincs, - sajnálkozott a tábornok - itt a hátunk mögött egy kis patakot látok: abban megmosakodhatunk. Rousseau úr azt mondja, hogy vissza kell térnünk a természethez. Azt hiszem, eldobhatjuk rongynak nevezhető harisnyánkat és cipőinket is.

A hercegnő eldobta hamis hajból készült hajtornyát, megmosta szőke haját, festéktől ragadós arcát.

Pirulva, minden lépésnél fölszisszenve, mezitelen lábakkal indult meg. A tábornok is mezitláb lépkedett, de mit sem érzett a hegyes kövek és tövisek szúrásából, annyira elragadta a hercegnő bája.

- Elragadó, - suttogta és az asszony üde arcát, símán csillogó haját bámulta - asszonyom, ön valóban gyöngye nemének: még a szörnyűség poklában is elragadó...

A kertek alatt haladtak, a tábornok gyümölcsöt lopott és mind a ketten boldogan harsogtatták fogaik között a zöld almát: sohase tudták, hogy ilyen jóízű dolog is van a világon.

Egy veteményes kert szélén madárijesztő állott. A vicomte leszedte róla a vedlett, foszladozó kabátot:

- Szíves engedelmével uram - mondta barátságosan és fölakasztotta reája a maga ringy-rongy selyemgallérját.

A falu vége felé egy kerítésen ruhák száradtak, asszonyi holmik, jó vastag házi szőttes ingek és kimosott szövetszoknyák. A tábornok kiválogatott néhányat közülük és a hercegnőnek nyujtotta.

- Most már garderobja is van asszonyom, - szólt finoman és ezen mind a ketten elmosolyodtak.

A hercegnő toalettet csinált egy bokor mögött és a tábornok olyan elragadónak találta, hogy megfeledkezett az etikettről és fütyürészni kezdett.

Délben két paraszttal találkoztak. A parasztok nagyon elcsodálkoztak rajtuk:

- Az nem igaz, - mondta meggyőződéssel a vicomte és tekintete boldogan legelt az asszony sugárzó szőkeségén.

- Nohát, - emelte föl a fütykösét az egyik paraszt - majd mi leütjük - arra felé igyekezünk, mi is akarunk az urak véréből inni.

- Sok szerencsét, - mondta a kedves kis vicomte s a parasztok röhögve mentek tovább.

Alkonyatkor egy kis majorhoz értek. Ütött-kopott volt a ház meg az istálló is, a kerítésnek csak itt-ott volt nyoma. A hercegnő szörnyű éhségről panaszkodott, így hát a tábornok elhatározta, hogy kenyeret kér a majorban, akármi történik is.

Fogatlan kutya ugrott elébe és ráncosképű, fogatlan vénasszony lépett ki a konyhából.

- Jó estét anyó, - köszönt a kedves tábornok és mélyen meghajolt - örülök, hogy jó egészségnek örvend.

- Vándor muzsikusok vagyunk... nagyon megéheztünk... énekelünk egy sort egy kis kenyérért.

Az öregasszony süket volt, egy szót se értett, de azért rikácsolni kezdett:

- Csavargó népség vagytok, nem szerettek dolgozni, pedig milyen szépen megnőttetek. Bezzeg a becsületes, dolgos ember nem tud megmaradni, felfordul, mint az én fiam.

A vicomte pirulva hajtotta meg magát még egyszer és kérőleg nyujtotta ki a kezét:

- Nem, - mondta az anyó - nincs kenyér... éhenkórászok vagytok... dolgozzatok... álljatok be hozzám, nekem úgy sincs senkim. Ha tudtok a tehénnel meg a birkával bánni, itt maradhattok, akkor lesz kenyér.

Egy fertály óra se telt el, ott ültek a ház végében a zöld pázsiton. Fekete kenyeret ettek és sajtot falatoztak.

A kedves kis vicomte lenyelte az utolsó falatot is, aztán halkan finoman dudolni kezdett egy pehelykönnyűségű dalt:

Az ifiúr, aki az egyszerű, festett koporsóban feküdt megnyult orral, sápadt arccal és örökre hunyt szemmel, éppen három napja töltötte be a negyvenegyedik évét. Ifiúrnak szólította mindenki, mert a vidék sok szép hajadona között is vénlegény maradt, bajuszát, szakállát valami istenverte idegen módi szerint leberetválta, gyermekes arca szeliden mosolygott rendszerint, elvonultan élt, furcsa szokásai, bolondos passziói voltak: egyszóval illett neki az ifiúr.

Most, hogy a férfikor napsugaras nyarán búcsú nélkül elköltözött, élete mulásán nem ütközött meg senki különösebben. Bent a nagyszobában, ahol utoljára aludt a rozoga, régi házban, be volt sötétítve a legyek miatt és a két mártott faggyugyertya mellett csak néhány öreg parasztasszony lézengett. Hanem azért odakint, a poros, elvadult kiskertben, a hullott vakolatú oszlopos tornácon elég sokan izzadtak a zsinóros, vastag fekete posztók alatt. Az ifiúr távoli rokonai, a letünt család egykori barátai eljöttek becsületből, csak éppen tisztességből, hogy elkisérjék sirjáig a régi és régen híres ház utolsó gazdáját. A finom por beszállotta a menték vállát, karját, a kikent csizmákat hamvassá változtatta és az urak homlokukat törülgették lepedőnyi zsebkendőjükkel.

- Adjon isten, - dörmögte egy szuszogó vastag úr, akinek olyan piros volt hátul a nyaka, mint a kakas taréja - ez ugyan szomorú alkalom a találkozásra.

- Bizony, szomorú, nagyságos uram, - vélte szerényen és jobbról-balról megpederintette kajla szalmabajszát - különösen, ha meggondoljuk azt a körülményt, hogy egy ilyen terebélyes, szép család...

- Igen, igen, hát úgy bizony, nekem még rokonom is volt... persze csak amúgy, szegrül-végrül...

Elnézegették a poros dudvákat, hallgattak, talán gondolkoztak is egy keveset, aztán megfordították a beszéd szekere rudját.

- Elkelne egy kis eső, - sóhajtott a szalmabajszú és a vastagnyakú keserűen toldotta meg:

Mások is mindenféle ügyes-bajos dolgokról beszélgettek, politikáról, miegymásról; szidták vagy dicsérték Stefi grófot, találgatták, hogy Kossuth mire készül, lesz-e valaha változás vagy csak örökre cikkelyekben és feliratokban fog harcolni a magyar... sőt akadtak olyanok is, akik pár szót ejtettek az ifiúrról is.

Utat engedtek neki, levették a tollas kalapokat és nemsokára felcsendült az énekesek éretlen hangja. Hosszan, elnyujtva énekelték a latin sorokat és oly vékonyan, hogy tűbe lehetett volna húzni a gajdolásukat. Minden rendjén ment: a pap vastag hangon mormolta az imádságokat, a búcsúztatót, hamisan énekelt és mikor beszórta szenteltvízzel az előtte nyugvót, az egyik faggyugyertya sercegni kezdett. Aztán elvégződött minden imádság, ének, a koporsót beszögezték, az ifiúr néhai játszótársai vállukra emelték, óvatosan leeresztették a saroglyátlan szekér szalmájára: a menet is megindult.

A fehéringes gyerekek, akik mezitelen lábukat boldogan fürösztötték a forró por lisztjében, takarékoskodtak hangjukkal, hogy szépen fussa a hosszú úton és a végére is maradjon, a koporsó után ballagók pedig végnélküli históriákba kezdtek. A köpcös nagyságos úr párosan haladt a félszeg szőkével, kinek ádámcsutkája magasan kiállott gallérja fölött.

- Hát így van az... de azt kérdem én, hogy miért van így, ha másként is lehetne?

- Úgy, hogy miért kellett ennek a gyereknek úgy meghalni, mint egy kutyának, miért jutott mindene dobra, miért nem vett feleséget, miért nem plántálta tovább nemes családja magvát... ezt kérdem én!

- Ki hogy születik... a nagyságos úr megboldogult öccse szerencsétlen passziókkal jött a világra. Ha jól tudom, előbb komédiásnak ment, aztán meg piktor lett belőle.

- Ez a bolond mesterség juttatta ide... mikor meghalt az apja, isten nyugosztalja, az is furcsa természet volt, mindenféle pilulákkal kuruzsolta a parasztjait, pénzzé tette a fele földjét, aztán elkódorgott Bécsbe, onnan meg tán Rómába is, ha ugyan igaz... egy garas nélkül jött haza, még a bajuszát is otthagyta világcsúfjára. Akkoriban mondtam neki: na, öcsém, most láss a munkához, nézz valami derék lány után. Hát egyiket se tette! Hevert egész nap, meg valami istenverte festékeket kenegetett, nagyokat sóhajtozott, biztosan valami idegen asszonyszemély után. Nem lehetett vele okosan beszélni, otthagytam...

- Hallottam, hm, - köhintett a szalmabajszú - hogy hát izé... a végin már éhezett is...

- Nono, - mondta a pirosnyakú kissé sértődötten - a mi fajtánk sohase éhezett... hanem az meglehet, hogy az ifiúrnak kevés volt a harapni valója...

Néhány öreg nemzetesasszony is ballagott az urakkal az ifiúr után. Egy gyöngyös főkötőjű sovány hölgy egyre csóválta a fejét:

- Nem csoda, - mondta a társnője - a nagyapját fiatalember korából ismertem, az meg az órákkal volt megakadva: volt vagy harminc klepsidrája; mind egyszerre ketyegett.

- Hát jól van, ha már bolondnak született valaki, oszt mindig csak festeni akar, mint valami kóbor talián piktor, - de miért nem nézett a cselédei után, vagy miért nem vett asszonyt?

- Nem kellett annak az úrféle, csak a parasztokkal tudott elkomázni... Urilányoknak feléje se nézett: azt mondják, hogy a szolgálójával élt... ott megyen, ni!

A bumfordiképű parasztasszony szélrül, hátul ballagott. Baboskék ruha volt rajta, rendesen piros arca halovány, két nagy szeme veresre sírt. És a fején pipipiros kendő: feketét nem merészelt kötni, mert félt, hogy lerántják róla... neki nem szabad az ifiurat gyászolni. Karján csenevész gyerek tapsikolt; a menet elején ragyogó kereszt felé röpködött.

- Ne tapsikolj, - súgta neki a piroskendős - inkább ríjjál, ríjjál, mert most viszik hótt apádat.

Mikor aztán tovább ugrándozott a fiúcska, szerelmesen nézegette halálighű kutyaszemével és fölsóhajtott:

A pap imádkozni kezdett, az énekes gyerekek oly magasan kezdték a búcsúztatót, hogy cérnahangjuk már csak úgy szelte a forró levegőt. Levett kalappal, fojtott hangon társalogtak tovább az urak. A piroskendős parasztasszony illő távolból tekintett a fekete mentések felé. Fáradt karján egyre ugrándozott az ölbeli gyerek, de még sikongani, meg nevetni is merészelt: a kereszt tetszett neki olyan nagyon.

Anyja betapasztotta veres kezével a száját, és amíg a tünő koporsóra nézett megszakadó szívvel, könnyezve suttogta:

Amikor az első lapát rög megdübörgött a leeresztett deszkaládán, így szólt az ádámcsutkás tekintetes úr:

- Kár, - mondta a köpcös nagyságos és a koporsón megdobban a második lapát föld.

- Nemes embernek nem is való az ilyesmi - suttogta a szalmabajszos és a göröngyök már tompábban görögtek lefelé a gödörbe.

- Inkább asztalos vagy bognár, nyerges vagy timár lett volna belőle - mondta fojtott hangon a kajlabajszú tekintetes és ő is felvett egy göröngyöt.

- Nem tett volna ekkora szégyent velünk! - válaszolt a kövér nagyságos vörös arccal, aztán a koporsó fölé dobta a hantot.

- Nem bizony! - sóhajtotta a másik és ő is a gödör felé lódította a szétporló fekete földdarabot.

Az útra kihajolt egy rózsafa ága és az ág végében lankadt levelek között sárga virág bólogatott, mint valamely bánatos szőkefürtű fej.

Vöröshajú, nagypápaszemes kisfiú jött az úton, megállott a rózsatő előtt, nézte, nézegette a hajladozó sárga virágot... a fejét is féloldalt hajtotta, annyira gyönyörködött benne. Aztán fölpipiskedett, behunyt szemmel szívta a rózsa hervadásszagú bús illatát. Majd zsenge rózsalevelet tépett, apró lyukat szakított a kis zöld levél közepén és félszemét lehunyván, ezen a szerszámon át kukucskált az égre, a virágos kertre és a távoli nagy ház felé. Mikor ezt is megunta, szines kavicsokat szedett, percekig bámulta, mint sürögnek a hangyák egy dongó holtteste körül, halkan fütyürészni kezdett és elindult a köszmétebokrok között. A fütyürészésből dudolás lett és a vöröshajú szeliden zümmögött egy dalocskát, amelyet maga talált ki a maga mulattatására:

Az utolsó sort már csak magában suttogta. Dobbanó szívvel, lélegzetvisszafojtva állott meg; három lépésnyire tőle, a mogyoróbokor zsenge ágán szürketollú madár ringatózott. Apró, fényes fekete szeme megcsillant, aztán dalolni kezdett finoman, halkan; mint egy kis üveghegedű sírása, olyan volt a hangja.

A kisfiú kitátotta a száját, fejét ismét féloldalt hajtotta és oly boldogan hallgatta a madarat, hogy pápaszemét könnyek nedvesítették meg.

Aztán egyszerre csak hirtelen elhallgatott a mogyoróbokor szürke dalosa és riadt rebbenéssel eltünt a lombok között... A kisfiú háta mögött, a kerti úton kiáltozó, sikongó, maszatos gyermeksereg viharzott: egyenesen feléje tartottak valamennyien. Elől egy kislány vágtatott, mint a szélvész. Harisnyája lecsúszott, fekete haja kibomolva lebegett utána, piros képe foltos volt a gyümölcslétől és éles hangján egészen közelről kiáltotta:

A vöröshajú úgy érezte, mintha egy marék éles, apró kavicsot vágtak volna az arcába; kezével elhárító mozdulatot tett.

- Ne félj, - kiáltotta egy villogó szemű fiú - nem bántunk, érted jöttünk. Gyere velünk tolvaj-zsandárt játszani.

- Gyere hát... beveszünk tolvajnak magunk közé... mit csinálsz itt magadba?

- Gyertek, - mondta - ha nem jön, hát itt marad... nem látjátok, hogy milyen kis hülye.

Zergelábai után már porzott az út és a többiek is száguldva követték. Amint egyenkint elviharzottak a vöröshajú mellett, vállára ütöttek, nyelvüket öltötték reája vagy hirtelen odakiáltották egymásután hatan is:

Egyesek vissza is fordultak és már a kert végén robogott a vad sereg, mikor még mindig végigzengett a fák között a kiáltás:

A fák öregebbek lettek tíz vagy tizenkét esztendővel, és egy júliusi estén lampionok égtek a kertben, hegedűk zengedeztek, tarkaruhás lányok csilingelve kacagtak, ifjú és öreg urak daloltak.

Kistermetű és vékonycsontú volt, haja vörösen fénylett, vékony orrán pedig vastagüvegű, nagy pápaszem ült. Hátratett kézzel, halkan lépegetett a kerti úton. Szemét hunyorítva nézte, mint szállnak ezüstös párák a bokrokra, a patak felé lejtő mélyebb részekre. Messziről zsongott a muzsika utána. Testében boldog nyugalmat érzett és ajka egy verset kezdett mondani, egy verset, amelynek sorai most ébredtek szivében:

A köszmétebokrok között haladt és amint távolról vidámabb, frissebb zene pattogott utána, egyszerre abbahagyta lágyan ringó új versét: régi együgyű dalocskáját kezdte dudolni:

Mikor kigyönyörködte magát a holdban, a hold körül úszó ezüstfátyolban, a fák csipkéiben, megfordult, halk, szolid léptekkel sétált visszafelé. A szines papirlámpák méla foltjai lengedeztek a távolban, a nagy ház előtt a terrászon karos gyertyatartók között szinesen kavarogtak az asszonyok és a vőlegény tovább dudolta:

Mégis, hirtelen megállott. Szive megdobbant, szája nyitva maradt: három lépésnyire tőle, a vadrózsabokor alatt, a kis padon egy fehérruhás lány zokogott, a menyasszonya. Karcsú, feketeruhás fiatalember hajolt fölébe és a nyakát csókolgatta:

- Ne sirjon, - mondta és a hangja úgy szólt, mint egy mély gordonka, - ne sirjon, tudom, hogy engem szeret mégis...

- Téged, - csuklott föl a feketehajú lány szava, - csak téged foglak szeretni örökké... azt a vöröshajút utálom.

- Meg, - sirt a leány és csipkekendőjét tépdeste, - anyám azt mondta, hogy kidob, ha nem megyek hozzája.

A vőlegény állt gyönge lábain, fejét félrebillentette a végtelen fájdalom, egy percig szédülve tétovázott. De a következő percben már tudta, mit kell cselekednie. Odalépett a padhoz és halkan mondta:

- Hallottam mindent, de nem haragszom. Nem akarom, hogy boldogtalanok legyetek miattam. Holnap visszaküldöm a gyűrűt... legyetek boldogok... szeressétek egymást.

A feketehajú lány fényes szemében régi, gyermekkori vadság tüze lobogott. Türelmetlenül mondta a férfi felé nyujtott ajakkal:

- Ne törődj vele, - ujjongott föl a lány és átkarolta szerelmese nyakát, - hiszen olyan... olyan kis hülye úgyis.

A zsugori boltos lányát adták hozzája. Nem volt szép a lány, de jó asszony vált belőle. Szőke, nagycsontú volt, ritkán nevetett, sohasem sírt, a házat, rendben tartotta, ügyelt férje egészségére, a vagyont megtízszerezte. Hét gyermeket szült és mind a hét reája hasonlított, egy se akadt köztük vöröshajú vagy rövidlátó. Gyermekeit gondosan fölnevelte, a fiúkat szárnyukra bocsátotta és mikor három leányának is szerzett vőlegényt, abbahagyta működését, miként egy gép: ötvenegyedik esztendejében megállt a szive.

A temetés után gyászruhásan, szelid léptekkel lesétált a kertbe a vastagpápaszemes öreguracska. Haja már nem ragyogott rőten, felemás volt: vörösesszürke meg tiszta fehér. Szive halkan pengett, mint egy kopott aranypénz, fejét oldalt hajtotta a fáradtságtól és bánatos elmélyülésében. Mégis elringatózott a kert szelid szépségein. A tök sárga virága úgy virított feléje, mint a gyermekszobák éji mécsvilága, ezüstös csilingeléssel, lenge ívben tengelicek röppentek el feje fölött, kárminpirral nyári almák intettek a mélyzöld lombok közül. Nesztelenül érkezett el a jázminbokrokhoz és hirtelen megállott, mert zajos beszédet hallott. Hét gyermeke ült a padokon, mint hét fekete holló.

- Az anyai részt ki kell adnia, - mondotta nyugodtan a legidősebb leány - minket, nagykorúakat megillet.

- Igen, - felelte a legöregebb fiú - de nehézségeket is támaszthat... mert senki se tudja bizonyítani, mit hozott anyánk a házba.

Most többen is szóltak egyszerre, de hirtelen elhallgattak. A hollók apja nesztelenül kilépett a bokrok mögül, kezét önkéntelenül fölemelte a hideg szavak ellen:

- Ne vitatkozzatok, - szólt tétova hangon - nem szükséges... Mindenem a tiétek: mindent nektek adok. Én már úgy se tudok örülni a vagyonnak... csak ezt a kertet tartom meg, aztán a kerti házikó is elég lesz nekem - pénzt is csak annyit tartok vissza, amennyi éppen kell.

Sohasem értették meg az apjukat: most se tudták követni szive dobbanását. Csak a legfiatalabb lány gondolkozott el egy kissé és gondolatát ki is mondta félénken:

Erre mindnyájan fölemelték a tekintetüket: összenéztek. Nem szóltak egy szót se, de szájuk szögletén furcsa, meghatározhatatlan mosoly formájában ott ült, amit annyiszor hallottak másoktól. Hét ajkon hétszer:

A fák egyre öregebbek lettek, az öreg almafákat ki kellett vágni és a kertben még egyre sétált hátratett kézzel a vastagpápaszemes kis ember. Nyáron át sokszor megzavarták szelid mulatságát, mert a régi fák alatt gyermekek serege tanyázott: ide jöttek játszani az unokák. Mindenféle fajtájú volt köztük, ébenfekete, szenyesszőke, gesztenyebarna, szalmasárga, csepühajú, de rőtfejű, rövidlátó egy se akadt. Valósággal birtokukba vették a kertet, üvöltöttek, fára másztak, veszekedtek, az öregapjukkal nem is törődtek. De azért a pápaszemes emberke továbbra is szeliden sétálgatott, mosolyogva nézte, mint fosztják ki almafáit és cukrot meg apró játékokat osztogatott közöttük: egyformán részleltette kegyeiben valamennyiüket.

Hanem egyszer, egy szép nyári napon megremegett a szive, amint a gyereksereg felé közeledett. A porban egy rőtfejű apróság játszott közöttük. Talán kétesztendős lehetett és a szines kavicsokat olyan közel tartotta a szeméhez, hogy a többiek hangosan nevettek:

- Úgy-e, ez a Margit néni kisfia, - szólt szeliden és ölébe vette a vöröshajút - szépen megnőttél, kicsikém.

A kis vörös a nyaka köré fonta vékony karjait és úgy megült a nagyapja keblén, mint egy madárka. Az öregúr elindult vele szép csendesen és körülsétálta a kertet. Egy szót se szólt hozzá, a gyerek se mukkant, csak nézett a világba furcsa szempárjával. Nem mulattatta semmivel, cukrot is elfelejtett neki adni. Mégis, délben alig tudta tőle elválasztani a dajka. És délután, meg másnap újra kezdődött a barátkozás: a rőthajú, mikor végre két lépésnyi távolból fölismerte az öregurat, kitárta a karját és feléje igyekezett, csúszva, négykézláb, döcögve. Így folyt ez egész nyáron át és ősszel, mikor egy távoli városba vitték a kis vöröshajút, nagyapa úgy érezte, hogy jobb lenne téli álomba szenderülni, akár az almafák meg a körtefák, az egész kert összes növényei szokták. Karácsony előtt olyan erős vágyat érzett utána, hogy szűkös hópénze javarészét játékokba verte és elutazott a távoli városba. Pedig tudta, hogy nem látják szivesen.

Nyáron már vastag pápaszemmel jelent meg a kis vöröshajú a régi kertben. Hallgatagon botorkált a többiek között és csak a nagyapja felé röpdösött vézna karjával. Az öregúr vele töltötte az egész napot, karján hordozta és mikor néha megcsókolta, összekoccant a két vastag pápaszem domború üvege. Beszélni nem sokat beszéltek, inkább csak nagypapa suttogott egy pár szót néha; a kisfiú még mindig nem tudta a hangzókat egymás mellé illeszteni. Az anyja könyes szemmel jósolgatta, hogy talán sohasem szólal meg, a gyereksereg meg egyszerűen kis némának nevezte. A vastagpápaszemes öregúr mégis érthetett a nyelvén, mert megtanította a lyukas levelecskéken át kukucskálni, szines kavicsokból figurákat rakni, hátratett kezekkel szeliden sétálgatni. A többi unokák őszinte irigységére malmot csinált neki a kis patakra, kocsit fabrikált cérnagurigákból és cséplőgépet üres dobozokból meg drótokból.

Egyszer éppen a karján ült a kis néma. Szeliden sétálgatott vele. A gyermek szorosan átölelte a nyakát, fejét nagyapa vállára hajtotta és féloldalt nézte a csipkés fákat, a bánatos rózsákat... Most hirtelen megállott az öreg úr: alig néhány lépésnyire előtte szürkeruhás madár ringott az ágon és harsányan dalolt. Percekig mozdulatlan maradt, aztán halkan egy régi verset kezdett mondani:

Kétszer is elzümmögte a négy sort, mikor megmozdult a karján a kis néma, a madár felé nyujtotta ceruzaujjacskáját és öreges, döcögő hangon énekelni kezdte:

A kis öreg ember reája nézett és mintha egy hatvan esztendő előtti tükörbe tekintett volna: fölismerte benne önmagát. Vastag pápaszemét könnyek nedvesítették; halálosan sajnálta mindkettőjüket.

És a bokrok mögül hárman vagy négyen lesték a kis öreg embert: a legidősebb unokák voltak.

- Nézzétek, - mondta egy gimnazista fiú, - már megint azt a kölyköt hurcolja.

- Miért? - csattant föl egy nyelves csitrilány. - Hát nem látjátok, hogy éppen olyan kis hülye, mint ő, éppen olyan kis hülye...

A vicinális pipacsos meg buzavirágos gabonatáblák között futott, a város felé. A mozdony úgy fujtatott a mélyen bevágódott sineken, mint valamely engedelmes, derék kis paripa a dülőúton és a régimódi kocsik játékszerekhez hasonlatosan gurultak utána. Bent az egyik kocsi fülkéjében egy riadt tekintetű furcsa kis fekete ember ült. Fejét gyorsan kapkodta, fürkészve nézegette szomszédait, mintha attól félne, hogy kitalálják titkát, hogy összeesküdnek rejtett kincse ellen. Sovány térdein valóban mint kincset, szorongatott valamit. Kinőtt, régi női kabátba és nagykendőbe volt csomagolva a drágaság; egy sápadt arcú, bámészszemű, bamba kis fiú, akinek csaknem élettelenül lógott le keze, lába. A gyermek néha köhécselt és a furcsa kis ember ilyenkor még jobban magához szorította, mintha félt volna, hogy elrepül karjaiból.

- A gyereknek nem kell jegy? Ha kell, hát szivesen váltok neki, csak tessék szólani.

- Nem kell - mondta jószívvel - még nagyon kicsiny. Aztán meg úgyis az ölébe tartja...

- Mert ha kell, váltok én szivesen - erősködött tovább az emberke - ez is ember lesz ma-holnap... a gyerekek gyorsan nőnek.

A kalauz kiment, az utitársak meg részvéttel, szomorkodva nézték a gyermek fénytelen szemét, pergament bőrét, sovány hegyes orrocskáját. Riadtan látta mindezt a kis ember és szinte a kezével akarta elhárítani a sajnálkozó tekinteteket. A torkát köszörülte, aztán odafordult a szemközt ülő kövér úrhoz:

A kövér ember álmosan bólintott, de a furcsa emberke most már ragaszkodik a mondanivalójához:

- Nálunk is mindenki szereti - mondta erőltetett mosollyal - mert nem ilyen csöndes gyerek ez kérem szépen... még ugyan jókedvű! Sokszor csak úgy cseng a ház a szavától. Énekelni is tud ám, kérem...

Tekintete fürkészve futott körül: az arcok mind fásultak voltak, de azért elárulták, hogy az utitársak egy szavát sem hiszik. A gyermek ványadt kis képe, halott tekintete szinte kiáltva mondta: hazudsz, hazudsz...

Egy öregasszony, aki tojásos kosarat őrizett a térdén, mégis megkönyörült rajta:

- Hát - mondta - ügyes kisgyereknek néz ki a lelkem, de azért nem olyanfajta, akivel madarat lehetne fogatni.

Az emberke elgondolkozott, megcsipkedte a gyerek arcát, aztán csöndesen, magát vigasztalgatva mondta:

- A városba megyek vele... a doktorhoz... pedig nincs semmi baja, csak a szomszédok nem hagynak már békében. Mióta az anyja meghalt, köhög egy kicsit szegényke.

Azzal a fiához fordult, szeliden beszélgetett vele, igért neki fütyülős paripát, cukrot, kis kocsit... és álombaringatóan gügyögött halvány arca fölött, míg csak meg nem érkezett a kis vonat.

A város köves utcáján óvatosan lépkedett, minden lépésének kimérte a helyét, nehogy elbotoljék a hegyes, gonosz kavicsokban. Fönt, az orvos úr várótermében megint elmondta a fásult arccal üldögélő betegeknek mindazt, amit utitársainak előadott.

- Úgy-e, helyes fiúcska? - fordult egy asszonysághoz. - Nincs ennek semmi baja, olyan vidám gyerek, hogy na... csak a szomszédok kedvéért hoztam be; nem hagytak már nyugodni...

A furcsa kis ember keblére szorította a fiúcskát és riadtan húzódott egy pár hellyel odább.

Mikor rájuk került a sor, különös izgalom futott végig rajta és habár gyáva ember volt, tartózkodás nélkül, bőségesen hadart az orvos arcába:

- Kérem alássan, nincs ennek semmi baja, kérem szépen, csak azért hoztam el, mert nem hagynak békén a szomszédok, mondták, hogy hozzam csak be... de tessék elhinni, nincs semmi baja.

Ügyes kézzel gyorsan kibontotta a kisfiú kabátját, kendőit, elkomolyodva vizsgálgatta sovány tagjait, vékony csontjait, nyomorult mellkasát. Aztán hideg csillogású pápaszemén át a kis emberre meredt szürke szeme:

A furcsa emberke megfeszítette agyát, hogy tökéletesen fölfoghassa az egyszerű szavakat:

- Oh, - motyogta - hiszen én táplálom, én ápolom, mióta az anyja meghalt. Reggel kávét főzök neki, délben levest, este is kávét, mint az úrigyerekeknek szokás...

- Nem elég, - szólt az orvos - ennek a gyereknek mindent kell ennie; sok tejet, húst, főzeléket. Ha teheti, vegyen mellé valakit.

Bágyadtan, álmosan feküdt a diványon a gyerek és a rézlámpa cifraságait nézte minden különösebb érdeklődés nélkül. Apja remegve, félve nézte mintha el akarnák tőle rabolni. Hirtelen hozzája lépett, idegesen bebugyolálta, akár a vándorkereskedő féltett árúját, és keblére szorította. Kifelé indult:

- Nincs ennek semmi baja, - mondta rekedten - nagyon vidám gyerek. Csak éppen, hogy megijedt... nincs semmi baja...

- Na, úgy-e mondtam, hogy nincs ennek semmi baja; azt mondta az orvos, hogy hamarosan magához jön...

Hanem azért fölfogadott egy parasztasszonyt a gyerek mellé. És ettől a naptól kezdve háromszor annyit dolgozott, mint azelőtt. Éjjel-nappal a tőke mellett üldögélt a háromlábú széken, buzgón kalapált, lelkesen foltozgatta, javítgatta az öreg parasztcsizmákat, a régi, rezesorrú nagy cipőket. Ha pedig éjszakánként kipirult arccal szinte, elalélt a fáradtságtól, halkan fütyülni, dalolni kezdett egy kis versikét:

A pénz lassacskán gyült, de hát ez nem volt baj, mert a falusi emberek tejet, tojást, csirkét, babot, káposztát hoztak a cipőtalpalásért... és a kisfiúnak tej, hús, főzelék kellett, hogy hamarosan magához térhessen, hogy arcocskáján kiviruljanak az egészség friss rózsái. A csöpp konyhán reggeltől estig sürgött az öreg parasztasszony és tömte magát meg a gyereket. Mégis a fiúcska csak nagynehezen nyelt le egy-egy falatot. Arca bőre pergamentszínű maradt, szeme csillaga nem akart fölragyogni, ajka fakó volt, szavát ritkán lehetett hallani és csak ült, ült bágyadtan, bánatosan, szárnyaszegetten, mint egy kis öreg. Ha odakint zúgott a gyermekek lármája, ha fülsiketítően ordítoztak a nyomorult paraszt-porontyok az ablak alatt, a kis ember szive összeszorult. Letette a kaptafát, benézett a gyermekhez, aki rendszerint a festett ládán üldögélt. Ilyenkor kedveskedve biztatta:

- Amott-e! Nézd csak, milyen szép sárkányt eregetnek. Szaladj csak te is, fogd meg a farkincáját!

- Ehe, ehe - köhécselt a fiúcska unottan és a mester szivén jeges hidegség csapott át. Visszafutott a műhelybe és még lázasabban kalapálta a faszögecskéket. Sarkantyúzta, nógatta is magát a kis dalocskával:

Őszre fordulva, még gyöngébb lett a gyermek. Éjszakánkint, mikor a parasztasszony ruhástól hortyogott az ágyon, a kis ember sokszor besurrant a szobába és a gyermek fölé hajolva hallgatta lélegzetét, leste szive dobbanását. Egyszer éjfélkor megint belopózkodott, hallgatózott... de mintha semmit se hallott volna. Rémülten ragadta ki a fiúcskát az ágyból, sovány bordáin át parányi szivét tapogatta. A szivecske halkan, elhalón kopogott.

Ekkor már nem tudott kétségbeesésén uralkodni. Nem is eszmélt rá, mit cselekszik, csak sietve begöngyölte a rövidinges gyereket, jó melegen becsavarta kendőkbe és keblére szorította. Aztán kirohant vele, mintha üldözőitől akarná megmenteni. A novemberi ködben végigfutott az utcán és lihegve, lázasan igyekezett a hegy felé. A kutyák mérgesen ugattak utána, de nem törődött semmivel, nem hallott semmit, csak futott, futott...

Azután lázasan föl-föl a meredek ösvényen. Úgy igyekezett, mint aki árvíz elől menekül. És fönt, fönt a hegy tetején magasra emelte két kezével a kis fiút. Így tartotta nagyon sokáig.

Mikor hajnal felé hazakerült, maga sem tudta miért cselekedett így, de a gyermek még élt.

Éjjelenkint egyre pirosabban égtek arcán a fáradtság rózsái, szeme sokszor elborult és köhécselve énekelte:

Karácsonykor, az éjféli misén fölajánlotta Istennek a gyermeket és megfogadta, hogy szent embert nevel belőle.

A sápadtság lassankint tünedezett a fiúcska arcáról, néhány falatot jó étvággyal evett, néha még el is játszadozott a műhelyben. A furcsa kis ember majd kiugrott rozoga, nyomorult bőréből, úgy örült a változásnak. Lovacskát, kardot, puskát, képeskönyvet vett a gyermeknek és szép napos vasárnap délutánonkint keblére ölelte, sétálni vitte. Egyszer, amint a hegyre igyekezett vele, hirtelen szédülést érzett, le kellett tenni karjaiból a kis fiút. Leült egy lapos kőre, hosszasan, nehezen köhögött, halotthalavány lett. Tüdeje sipolt, szive féktelenül dobogott a rémülettől és úgy nézett az előtte álló bámész, gyámoltalan gyerekre, mintha örökre búcsút kellene vennie tőle.

Az orvos a fejét csóválta, hosszasan, komolyan beszélt hozzá, hogy hagyja most a munkát, éljen úgy, ahogy tud, feküdjön sokat a napon, az erdőben... A végén megint rámeredt szürke szemével a pápaszemen át:

Nagyon erősen fogadkozott, de hazafelé annyira elgondolkozott, hogy egyszer csak eszébe jutott a buta kis dal:

Egy hajnalon pedig, mikor végleg elgyötörte a köhögés meg a verejtékezés, csöndesen fölzokogott. Gyönge szivében fekete sejtelem ébredezett és úgy fájt a lelke, hogy nem tudott vízszintesen feküdni: azt hitte, már a koporsóban van. Fölkelt hát, meggyujtotta a tőkén a papirernyős lámpát. Dolgozni próbált, de sehogysem ment, annyi gondolat kínozta. Akkor tiszta kalendáriumlapot keresett, plajbászt szedett elő, írni kezdett. Görcsös betüket rajzolt:

Nem volt ereje tovább folytatni, három vagy négy vonalkát húzott a «gyermekemtől» után:

Hanem ennél többre már igazán nem ment. Arcát tenyerébe hajtotta és hosszasan sírt.

Másnap csodálatos álma volt. Látta a kisfiát, amint kipirulva labdázik és hatalmasakat sóz a bőrlabdával a társai hátuljára. Két perc se mult el, hát a gyerek egyszerre fölcseperedett, éppen táncba indult felbokrétázva. A harmadik percben meg úgy forgatta a lányokat, mint a szélvész. Az ötödikben délceg katona volt az őrmesterek sárga stráfjával, három csillagjával a gallérján... valaki meg is szólította a szép legényt:

- Hát hiszen - mondta a katona - úgy nézzen rám, hogy engem a vérivel nevelt az apám.

A hatodik percben már házasember volt az álombeli fiú, a hetedikben meg vagy hat szép gyerek lábatlankodott körülötte...

Ez álomlátás megvigasztalta a furcsa kis embert. Ettől fogva éjjel-nappal ezeket az álomképeket látta maga előtt. Szinte egészen felvidult, és ha az éledő gyermek egy-egy idétlen kiáltással rohant be a műhelybe, nyomban pirosképű legény vagy őrmester képében tünt elébe. Néha boldognak, nagyon is könnyűnek érezte magát.

Ezért hát szépen összepakolta a cókmókját, kevés kis rongy holmiját. Hátára vette a batyut és mikor elment a kisfiú mellett, lehajolt hozzá:

A gyerek nem értette ezt a beszédet. Gondolkozott pár percig, aztán mert idebent nyomasztó volt a csend, kívülről meg vidám gyereklárma hallatszott, szépen kiballagott az udvarra.

Kint ordítottak a kölykök, oly pogányul és annyi kéjjel, ahogyan csak a szabadban felnőtt gyerekek tudnak. Ordítottak és figyelemre sem méltatták a halott ember fiát, mert gyámoltalan és gyenge volt. A kisfiú meg nézte-nézte őket, epekedő szivvel, vágyakozva. Néhányszor közéjük vegyült, de mindhiába. Hanem aztán, mikor egy pillanatra elült a lárma és a gyerekek körbe álltak, hogy kisorsolják maguk közül a hunyókat, meg a búvókat, ő is megszólalt. Halkan mondta:

Hirtelen ő lett a központja a körnek. A játszók közül egy se volt árva. Mindnek élt az apja... és pedig milyen egészséges apák voltak, kemény öklükkel mindennap megdögönyözték a huncut kölyköket. A fiúcskának némi tekintélye kezdett lenni előttük.

A színpad virágzuhatagos tavaszi kertet ábrázolt; rózsaszínű volt az egész táj és aranyos napfényben ragyogott. Elől fehérterítékes kis asztalok, oldalt és hátul, a virággarmadák, vászonra festett Amor-szobrok körül tarkaruhás kar; lengeruhás hölgyek és frakkos urak vegyesen. A primadonna parányi, bokrétás kosárral a karján kipenderült és énekelni kezdte, amint a zenekarból fölbugyborékolt vidáman egy fuvola:

Ilyen volt a színpad a nézőtér piros foteljeiből tekintve, de akik hátul állottak a karban, csak néhány puhafára szegezett vászonrongyot láttak, a sugó lebuktatott fejét, a karmester aggódó, sápadt arcát, azontúl homályos semmit, mert szemüket kegyetlenül vakította három meztelenfényű reflektor. Ketten lengettek egy kis virágos kosarat egymás mellett: egy rózsaszínruhás fiatal, szőke és egy teltvállú, idősebb barna. Szemük fehérje különösen ragyogott a festék fekete karikájában, válluk, arcuk kimeszelve, képük két oldalán és ajkukon nyers vörös szín. Ringatják a kis kosarat, dalolnak mosolyogva szerény fejhangjukon és mind a ketten másra gondolnak.

- Szúrás van a hátamban, - mondja a barna - a guta üsse meg ezt a színpadot, olyan cugos, hogy kiviszi az embert a szél...

A szőke elméláz egy kicsit és a vászonfalak semmiségébe bámulva sóhajtja:

- Ne tagadd, majd megszakadsz utána... Pedig hiába: ott hagyott, most mással él, csináld utána te is.

A fényes kék szemek ragyogni kezdtek, a rózsaszínruhás még nagyobbat sóhajtott:

Az idősebbik szurokszemét is nedvesség tette ragyogóbbá, de hirtelen megkoccant a karmester pálcája és gépiesen énekelni kezdték mind a ketten:

A karok dalai összecsengtek, a primadonna trillái a karzaton visszhangoztak, a taps kereplője is megszólalt és a híres operett századik előadása oly símán pergett, mintha finoman olajozott rugókra és fogaskerekekre járt volna.

Az első felvonás után trikóban, piros tollbokrétával a fején, csörgődobbal a kezében, ott ólálkodott a szőkehajú a férfiak társasöltözője előtt. Odabent fütyültek, kiabáltak, nevettek, aztán kiugrott az ajtón egy magas fekete ember, francia pásztornak öltözve, virágos görbe bottal. Az asszony megfogta égszinkék lebernyegét.

A francia pásztor kínosan tétovázott, de aztán megszólalt egy csengő és az ügyelő sürgetve, keményen ropogtatta:

Az égszinkék lebernyeg ellibbent a folyosón és a szőkehajú ott állott festékei alatt halotthalványan, piros tollbóbitával, a borvörös trikóban remegve.

A második felvonás díszletei még ragyogóbbak voltak. Halvány égen rezegtek a csillagok, a hold ezüstje rejtelmesen öntött el mindent és egy mély lápis lazuliszínű tó fölött tündértáncot jártak a fűzöldfátylas nimfák. A lugasokon fölcsillantak és kihunytak a kis színes villanykörték, amelyek szentjánosbogarakat jelképeztek. Megérkezett a herceg is bánatos szívével és a zenekarban fájdalmasan szólalt meg egy árva hegedű. Érzelmesen festette alá a szerelem mély bánatát, majd nemsokára két-három hangon kibuggyant a keserűség az oboából is. A herceg, aki egyébként a tenorista volt, halkan énekelte:

A szőkehajú elbámult a tó partján. Mindezen bűbájból mit sem látott, de a hegedű szava megremegtette bolond szívét. Milyen szelid volt az a kis város, ahonnan ő jött. A kövek között kinőtt a fű és esténkint éppen így zokogott az apja hegedűje. Minden reggel korán kelt, friss vízben mosta fehér arcát, iskolába járt, meg templomba, meg sétálni a kiserdőbe. Télen pompás meleg volt a kisszobában, szentjánoskenyeret evett, Jókait olvasta hozzá... Aztán egy tavaszon színészek jöttek. Ez a kegyetlen fekete ember is velük volt; ott lakott náluk, mert az apja szerette a komédiásokat. Jegyet kapott minden estére, a színház könnyekre indította, elragadta, annyira elbódította, hogy egy jázminvirágos éjszakán elszökött a komédiásokkal, a fekete emberrel. Azóta olyan sokfelé jártak, annyit éheztek, fáztak, de legalább szerették egymást. És most, hogy bejutottak ide a karba, a nagy színházhoz, az a lelketlen ember megcsalja. Szégyenszemre együtt él a szeplős Paulával... a gyerek meg otthon egy paraszt cseléddel, difteritiszben... itt meg kántálni kell minden este, mikor Palikának negyvenegyfokos láza van... nem lehet ezt soká kibírni.

A hold még élesebben sütött a világítószekrényből, lampionok sereglettek be és a cintányérokon, triangulumokon, pikulákon betántorgott tréfásan a komikus dala. A kövér színész óriási csizmákban táncolt és harsogva zengte az országosan népszerű dalt:

A szőkehajú fájdalmasan sóhajtotta még egyszer, hogy nem lehet soká kibírni, aztán megzördítette dobját és nekibuzdulva énekelte:

Amint a következő percben dobcsörgés közben masirozni kezdtek a trikósok, a szőkehajú összetalálkozott a feketével.

- Gazember, mindig is az volt. Azzal az édes kisfiúval nem törődik, de még itt a színpadon is szorongatja azt a szeplőst. Az előbb is megharapta a vállát a lugasban; az a szemérmetlen meg olyat visított.

Mindaketten a lugas felé néztek: a kéklebernyeges pásztor ott ült a szeplős Paulával és a vállát csókolgatta. És még szólni sem lehetett ellene, mert az instrukció úgy hangzott, hogy a kar tagjai; «pásztorok és nimfák a lugasokban szerelmeskednek».

- Mondd ki, hogy ronggyal. Tavalyelőtt a direktorhoz járt, tavaly a titkárral lakott, aztán a súgóval, most meg az uraddal... de nem fog sokáig kitartani mellette se, olyan komisz természete van.

- És ezért - suttogta a borvörös trikójú - ezért hagyta el az én szép kis...

Az előírás, a zene üteme elragadta őket egymástól, a színpad tarkán kavargott, a dobok dübörögtek, a réztrombiták recsegve dagasztották a legerősebb hangokat, a zürzavarba élesen vágtak a cintányérok: a herceget elválasztotta keserű sorsa az imádott leánytól. A második felvonás végét járta, a herceg meg az imádott leány bús lemondással dalolt, de a karból kicsendült a szőkehajú szopránja és vigasztalóan sejtette a harmadik felvonás vidám végét:

A függöny lecsappant és a tapsok utána peregtek egészen az öltözőig. Könnyezve rángatta le a cifra rongyokat, hogy még cifrábbakat szedjen magára, közben pedig tépte a szívét keserű kérdésekkel:

- Mit kellene tenni, - zokogta befelé - uram istenem, hiszen te is látod, hogy nem lehet ezt soká kibírni. Mit kellene tenni?

A kérdésre nem felelt senki. Köröskörül sok mindenről beszéltek: zsírról, fáról, ruhákról, szeretőkről, gyerekekről, malacságokról, de arról, hogy mit kellene tenni, egyetlen szó se hangzott. A szőkehajú elkészült, még be akarta magát egy kicsit puderozni. Az új skatulyát kivette valaki a fiókjából, a régi után nyult. Abban valami fényes, fekete volt: az ura revolvere. Még tavaly télen hagyta itt nála a fekete ember, mikor egyszer mulatni ment. Azért hagyta itt, hogy becsípett fővel ne csináljon valami bolondot vele... mert még akkor szerette, biztos, hogy szerette.

Ruhája bő fodrába rejtette a fekete szerszámot és megadással lépkedett kifelé.

A harmadik felvonás már megkezdődött; az ügyelő megállította a szőkefejűt és a színpad felé tuszkolta. Az asszony tétovázott, eszébe jutott a gyerek, a negyvenfokos láz, amit a doktor mondott... és egy szempillantás alatt lemondott arról, amit elhatározott.

Már csaknem eltünt a többiekkel, mikor riadozva, meredt szemekkel végigfutott egy kócos parasztcseléd a folyosón. A színpad felől harsogott a nézőtér kacagása, püffögve megszólaltak a dobok, mégis tisztán hallotta, amint a pisszeorrú cseléd rémülten hebegte:

Vissza akart rohanni, de az ügyelő, aki csak a színpad taktusait hallotta, hirtelen belendítette. Éppen idejében vágódott a földre. A komikus rettentőket vágott a kardjával jobbra-balra és a kar tagjainak is dülni kellett jobbra-balra, mint a papirkatonáknak. A szőkehajú utolsónak dült el, a siker teljes volt, a kacagás tapsokba fulladt.

- Aranyosom, - suttogta megrettenve a fekete - csak tíz percig tartsd még magad, csak tíz percig szívem...

Az első percben fölkelt a szőkehajú és azt felelte, hogy addig még kibírja. A másodikban pipiskedve körülszaladta a színpadot és csókokat integetett a nézőtér felé. A harmadikban ólommá nehezült ajakkal tördelte:

És a bő ráncok alatt megszorongatta a revolverét. A negyedik percben ezt énekelte a primadonna:

Az ötödik és hatodik fekete zsibbadtságban telt el és a hetedik percben hűségesen az instrukcióhoz: «táncosok és táncosnők kedvesen mosolyogva egymás felé» megindult a szőkehajú... Valaki meghajolt előtte gépiesen és mosolyogva: az ura volt, ő is meghajolt és suttogva mondta:

A táncos hebegett valamit, hogy ma este nem lehet, aztán ellépett a legközelebbi táncosnő felé.

Már dübörögtek a dobok, tátott szájjal harsogtak a réztrombiták és mikor három cintányér összecsapódott, akkor durrantotta le a szőkehajú a fekete táncost. Éppen idejében, mert néhány pillanatra hegedűk lágy zengése vette át a hangot a finálé zürzavarában.

A fekete táncos kibukott egy kulissza mögé, a szőkehajú táncosnő is utána zuhant és reáborult.

A kilencedik és tizedik percben pedig minden hangszer, minden torok egyetlen hatalmas orkánban zengedezte:

Az aranynap déli ragyogása elöntötte a kis kertet, a nagy kertet, a nemzetes úr földjét egészen a fekete erdőig, ahol kőpartok között harsogva fut a kék folyó. Mozdulatlan volt minden, a halotti csendben hallani lehetett, amint egy-egy nagy zöld légy elzizzent a rózsatövek felett és a levegőben álompor szállott mindenfelé. A dajka szeliden elbóbiskolt a tornác két fehér oszlopa között. És az urfi megindult, fürge lábaival pipiskedve lépegetett a lépcsőn lefelé, áthaladt a kiskerten, mikor pedig az almafák alá ért, visszafojtotta a lélekzetét, futni kezdett. A nagykert vége felé igyekezett. Három nap óta sokszor akart megszökni már, de sohasem sikerült. Pedig biztosan tudta, hogy a nagy kerítésen túl, a pataknál valami érdekes dolog vár reája. Mikor arra sétáltak, vagy arra húzta a kocsija elé fogott két kis csacsi, egy embert látott a kert mögött, a bodzabokrok sűrűjében. A nagybajuszos ember lebukott, eltünt, fölemelkedett, de mindig ott volt a komlóval meg szederrel befutott lombok között.

- Játszani akar velem - gondolta az úrfi, de három napon át hiába könyörgött a dajkájának. Azt mondta a pirosképű kövér asszony, hogy nincs ott senki, csak képzelődik az urfika.

Parányi szíve dobogott a futástól meg az izgalomtól. A nagy lugasban megállott egy pillanatra, hallgatózott, nem kiáltják-e elnyujtva a nevét:

Csak a szíve dobogását hallotta, a füle szinte zúgott a kert nagy csöndjétől. Megint futni kezdett. Most már fejvesztett gyorsasággal tapickolt a szikkadt úton, mert rémülten gondolt arra, hogy hátha nem lesz ott az a nagybajuszú. Végighaladt a nagy kerítés mellett... fölkapaszkodott egy padra, bekukucskált a lombsátrak alá: sehol senki. Már könnyek csillogtak a szemében, mikor a sarok felől a nevét hallotta:

- Bandika! Bandika! - szólította valaki halkan. - Jöjjön csak! Adok valamit.

A kerítés mögött egy pirosképű, feketeszemű parasztember állott: a nagybajuszú. Szeliden mosolygott és a kezében falovat tartott.

Az urfi odaszaladt hozzája, sokszor látta az istálló körül, ismerős volt az arca, még a nevét is tudta:

- Miska... Miska... - kiáltotta és feléje nyujtotta kis kezét. - Játszunk lovacskát.

A nagybajuszos megragadta a puha csuklókat és egyetlen lendülettel átkapta az urfit a kerítésen. A kis fiú szinte fölsikoltott örömében és egy pillanat mulva már a paraszt széles hátán lovagolt.

- Gyü-ü-ü Bikfic, gyü-ü Csillag - mondta boldogan és csizmácskája sarkával szorgosan sarkantyuzni kezdte a nagy ember oldalát.

Miska pedig lehajtotta a fejét és sötét arccal, villogó tekintettel megindult a gyerekkel a hüvös lombsátor alatt. Mindenütt a patakban gázolt a nagy kövek között, mert jól tudta, hogy kopókkal, kutyákkal, vérebekkel is keresni fogják a nyomát.

- Gyü te Csillag, ne te Bikfic - szólongatta az urfi és olyan jól érezte magát, hogy fölkacagott.

- Nevethetsz - mondta keserűen a nagybajuszú - most mán a kezem közt vagy, nem eresztelek el.

- Jobb is, ha nevetsz - mormogta - legalább nem tudod, hogy ez az utolsó utad...

Három nap óta leselkedett erre a kisfiúra és most, hogy a hátán cipelhette, egészen boldognak érezte magát.

Hétfőn reggel még eszébe se jutott volna ilyesmire gondolni... hanem kedden olyasvalami történt, ami megfordította körülötte az egész világot; ha ráemlékszik, pedig szünetlenül emlékezni kell rája, elönti a szégyen lángja, a belső forróság. Csak két lovat sántított le, azt a két pejcsikót, a Bikficet meg a Csillagot. És az a hetyke, gonosz nemzetes úr, az a pokolra való kegyetlen ember megcsapatta érte. Őt, akit emberfia kézzel, avagy vesszővel sohase illetett. Mikor lehúzták a deresre, még kiállott a tornácra, kicsődítette a sok fehérnépet a konyhából és nevetve mondta a hajdúknak:

Meg se mukkant a somfapálcák alatt, hanem mikor kioldozták kezét, lábát, öklét rázta a nemzetes úr felé és még estére megugrott. Akkor egész éjszaka ott ült a kert alatt: azon tépelődött, hogy felgyújtsa-e a házat? Sok mindenféle gonosz terv után erről is letett, mert jól tudta, hogy a gazdag nemzetes úr könnyen elszenvedné ezt a csapást, hiszen csak pénzébe kerülne. Hanem aztán eszébe jutott, hogy mit is látott öt esztendővel ezelőtt. A nemzetes úr első fiacskája meghalt valami mézeskalácstól, a mézeskalácsos piros festékétől. Amint lefogták a gyerek szemét, attól a pillanattól kezdve nem lehetett bírni a hetyke, mulatós emberrel. A padlóra vetette magát, harapta az ágy lábát, sírt, zokogott, aztán puskát vett, az ég felé lövöldözött. Egy hétig tombolt, csak lassankint nyugodott meg, de akkor meg úgy elcsendesedett, hogy csak ült, bámult, mint a sült hal, nem szólt senkihez, nem kérdezett senkit, azt hitték, hogy megbolondult... de mégis magához tért, mikor ez a második kisfia megszületett. Hanem, ha most ezt elveszti, biztosan belebolondul.

A megcsapott, csuffátett legény hát úgy határozott szerdán hajnalban a kert alatt, hogy elveszejti a kisfiút, beledobja a folyóba, ő meg beugrik a fekete erdőbe: senkise fogja látni sohase a nyomukat.

Gyorsan haladt szép, szőkefürtös kis lovasával a nagybajuszú. Biztos lehetett a dolgában, mert a patak útját egészen a folyóig beárnyékolta a lombsátor. A fekete gondolatok mégis hajszolták.

- Ebbe belebolondul - lihegte verejtékezve - majd meghallom én az erdőben is, járnak errefelé a szegénylegények.

- Bolond csikó, bolond csikó - hangzott a hátán a kisfiú hangja - hö-hö-hö, bolond csikó, merre mész?

- Jobb, ha nem tudod, merre megyünk - mondta befelé és közben újra lobbot vetett halálos szégyene lángja, - különben nem kár teérted se, gonosz a fajtád, te is csak nyúznád, megcsapatnád a szegény embert.

- Bolond csikó, bolond csikó, - kiáltotta megint az urfi - állj meg bolond csikó!

Káromkodott, szidta az urak istenit, de azután mégis megállott, letette a gyereket a földre. A végén még meg is igazgatta az urfi csipkés bársonykabátját, félaraszos kis nadrágját.

Bajusza olyan furcsán rándult felfelé, mint a cicáé, ha meghuzzák. A kisfiú nevetett, megfogta az előtte guggoló nagy ember bajszát és utánozta a dühös hangját:

És mikor a sötétarcu ember komoran csóválni kezdte a fejét, hirtelen feléje ugrott az urfi:

Fulladozott a furcsa érzéstől a paraszt, úgy érezte, legjobb lenne ezt a kölyköt itt nyomban megfojtani, de azért megfordult, engedte, hogy a gyerek fölmásszon a hátára, aztán megindult vele. Alig tett azonban egy pár lépést, a bársonykabátos fickó megint megszólalt:

A széleshátú úgy tett, mintha nem hallotta volna. De a gyerek nem nyugodott:

Megállott hát, letette a gyereket. Egy szép tiszta kő mellett odatartotta buksi szőke fejét a víz fölé.

- Igyál! - mondta dühösen, és amíg az urfi szürcsölte a vizet, félkezével a csipkegallérját fogta, nehogy beleérjen a patakba. A kölyök pompásan érezte magát, már teleszívta a hasacskáját, de még mindég nem kelt fel.

- Bü-bü-rü-bü-rü-bürü - bugyborékolt a kristályos vízben és ez a mulatság is eltartott egy pár percig.

Mikor aztán mégis fölrántotta a nagybajuszú, arcába tüsszentett egy kis vizet:

- Ijedt a fene, - gondolta magában a paraszt - nem ijedek meg már én ezentúl az uristentül se...

Azzal tovább mentek. Hát az egyik kanyarodónál ismét kiabálni kezd a kisfiú.

- Én is - mondta a nagybajuszú és eszébe jutott, hogy tegnap óta még egy falatot se evett. De hiába is akart volna früstökölni meg ebédelni, kifogyott abból a kis kenyérből, szalonnából, amit magával hozott.

A gyerek azonban tovább fickándozott, hogy ő éhes, enni akar, álljanak meg nyomban.

Így hát meg kellett állani. Miska kereskedett egy darabig a tarisznyájában, míg végre talált is valami kenyérhéjfélét: azt odaadta a kisfiúnak. Aztán, amíg Bandika boldogan majszolta a száraz kenyeret, hirtelenében összekapkodott egy marék kövér szedret. Az úrfi bekapta az első szemet, de a másodikat már a hatalmas bajusz alá nyomta:

- Egyél bolond csikó, - biztatta fejbólintással a parasztot - papi, papi, papilni...

És így ették meg a marék szedret: egy szemet az úrfi, egy szemet a paraszt, egy szemet az úrfi...

A végén egészen szedres lett a Miska képe. A kisfiú kacagva csipkedte a borostás arcot, átölelte a nagybajuszú fekete nyakát és belesustorikolta a fülébe:

A paraszt meg csak nyomogatta a nyelvével a savanyú szedret. Megcsipte a gyerek aranyos, bársonyos arcocskáját, belenézett a csillagos kék szemébe és arra gondolt, hogy ez a kölyök inkább az anyjára hasonlít.

- Hanem azért bitang a fajtája - biztatta magát dacosan és ismét megindult vele.

Nemsokára kibujt a bokrok közül a nagybajuszú, kilépett a patak homokos torkolatából, fölkapaszkodott a köves partra. A szép nyugodt mélyvizet kereste, ahol olyan a folyó háta, mint valami tóé. Mikor megtalálta a csöndes tükröt, karjaiba vette az urfit és hátralendítette éppen úgy, mintha nagy követ akart volna magától eldobni.

Hanem az urfi jól tudta, hogy ez csak vidám tréfadolog és mikor a paraszt már éppen visszafelé akarta lendíteni, felfujta pofácskáit és teli szájjal pukkantotta a fülébe:

A paraszt olyan cifrán és bőségesen káromkodott, hogy szinte habos lett a szája. Letette a gyereket, maga is leült egy kőre. Verejtékezett, csuromvizes lett, étette a fenével az egész világot, hogy ilyen a szegény ember sora, csak egyszer akart bitangságot csinálni, azzal is így járt, az uraknak meg mindig sikerül.

Fölugrott, hogy elmegy, itt hagyja ezt a kölyköt... De az urfi sivalkodni kezdett, szépen kérte, rá is kiáltott:

- A ménkű a fajtádat, - mondta - könnyebb lett volna felpörkölni benneteket.

Gyorsan, bukdácsolva haladt a gyerekkel, mert a tarlón már lovaslegények vágtattak végig, az egész környék a Bandika nevétől zengett, amint elnyujtva kiáltoztak utána és messziről kutyaugatás visszhangzott. A kisfiú vidáman lovagolt a hátán; boldogan és fürgén sarkantyúzta. Hanem mikor a kopók meg a nagy kutyák viharzó futással közeledtek feléjük a patak mentén és lelapultak a kövekre a páfrányok alá, hirtelen elcsöndesedett és hüvelykujjával megintette a parasztot:

A kutyák elvétették őket, a nemzetes úr is elvágtatott mellettük a hajdujával. Föltápászkodtak, most már nyugodtabban mehettek tovább. A nagybajuszu magához szorította és úgy káromkodott:

Még kétszer adott neki inni, aztán mert hüvösödött már a patakmederben, bebujtatta a pitykés mellényébe.

Alkonyodott, mikor óvatosan átnyujtotta a kerítésen és leeresztette a kertbe gyönge csuklóinál fogva.

Amint odább lépett, hallotta, hogy az urfi keservesen sír utána és sűrűn szólongatja:

Hanem most már nem hallgatott rá. Égett az arca a szégyentől, hogy még ez az urfi is csuffátette, a belső láng csapdosni kezdte, a keserűség majd kimarta az oldalát. Könnyfátyolon át remegett feléje az első csillag, amint utoljára visszafordult, a nemzetes úr háza felé. Megrázta az öklét és úgy mondta:

Aztán megindult a sűrű bokrok között a nagy folyó, a fekete erdő felé, ahol a rengeteg mélyén szalonnát pirítanak ilyenkor a szegénylegények.

A puffadt párnák és langyos dunyhák között egy torzonborzfejű, őszhajú emberke leselkedett. Szakálla hófehér volt, ajka vértelen, arca halotthalvány, héjjaorra átlátszóvá fogyott a hosszú betegeskedéstől. Viaszembernek vagy ittfelejtett halottnak látszott, ha két, nedves, fekete bogyóhoz hasonló szemét lehunyta. De a fekete szempár most villogva forgott és az árnyékokat figyelte a másik szobában.

Az ebédlőben, a nyitott ajtó mögött a háziorvos beszélgetett az orvosprofesszorral: őket leste a torzonborz öreg.

- Hát kérem, - mondta suttogva a tanár - itt már nem sok dolgunk lesz... hiszen...

- Beszélhet hangosan is, - szólt közbe a doktor - az öreg süket: egy szót se hall.

- Elég öreg; hetvenkilenc éves... de azért egészen friss a feje, mindenre emlékszik.

- Azt csodálom, hogy egyetlen rokona sincsen itt, pedig ha jól tudom, nagyon gazdag ember.

- Nincsenek rokonai... senkije sincsen. Elüldözte, túlélte még a gyerekeit is... bizony nagyon szomorúan fogja végezni... úgy hal meg, mint egy kutya.

A tanár hümmögött, az órájára nézett, aztán idegesen az ajtó felé lépett:

Ebben a pillanatban összerezzent az öreg úr a lépések zajára és hirtelen a párnák köze hanyatlott.

Régesrégen... talán negyven esztendővel ezelőtt, vagy még régebben keserves fülfájáson esett át. Amíg a betegsége tartott, egy szót se hallott abból, amit körülötte beszélgettek. Utóbb aztán, ahogy mult a fájdalom és tünt a betegség, megint visszatért a hallása, de eltitkolta.

- Úgy látszik egészen megsüketültem - mondogatta a feleségének és az ismerőseinek, közben pedig ravasz örömet érzett afölött, hogy milyen sok titkos dolgot fog így megtudni. És a számítás pompásan bevált. Társaságban, vagy üzleti megbeszélések során jámbor együgyüséggel meresztette ki bogyó szemét, de fülét oly éberül hegyezte, mint a hiuz. Így tudta meg, hogy a legtöbb ember utálja, így értesült a tervekről, amelyeket üzletfelei készítettek, így hallotta, mint sóhajtoz mellette felesége a csöndes éjszakákon, és mint könyörög fojtott hangú imával az egek urához, hogy szabadítsa meg a földi kínszenvedéstől...

És így tudta meg az imént, hogy percei meg vannak számlálva, hogy vele már nem sok dolog lesz...

A párnák között húnyt szemmel pihent, míg elmentek az orvosok és halálos csend támadt körülötte.

Akkor megint fölnyitotta szemhéját és a nedves fekete golyók ismét élni kezdtek a viaszfejben.

Okos ember volt, ritkán lepődött meg, kicserzett szive se dobbant gyakorta, bármilyen fájdalmas csapás sulytotta. Most se ütközött meg; mindég úgy gondolta el, hogy körülbelül nyolcvan esztendős koráig fog élni. Azontúl már nem is igen érdemes, az ember nem tud járni, se nem lát, se nem hall... Ahogyan a párnák között feküdt, inkább csak elgondolkozott azon, amit a doktorok beszéltek. Álnok és csalásban megvénhedt fülében egymásután csendültek meg a beszédfoszlányok.

- Egészen friss a feje... mindenre emlékszik... senkije sincsen... elüldözte, túlélte... úgy hal meg, mint a kutya...

- Nono, - mondta magában - szeretném látni azt a kutyát, amelyiknek ötemeletes bérháza van a Köruton, meg négyezer holdja Szabolcsban... aztán három milliója a bankban...

Büszke önérzettel gondolt arra, hogy azt a nagy vagyont a saját erejéből szerezte a friss fejével, a pompás eszével, meg a... süket fülével... Megsimogatta szétálló fülkagylóit mintegy jutalmazásként, a friss fejében tovább suhantak a gondolatok. Bizony nem volt könnyű dolog ilyen hatalmas házat, annyi földet meg pénzt összekaparni a semmiből. Hanem az igaz, hogy nem is költött soha egy krajcárt se haszontalanságra, léha mulatságra... szigorúan vigyázott a pénzre, szigorúan tartotta a családját is...

Most hirtelen éles fájdalom nyilallott át az oldalán, a gyöngeség hatalmába kerítette egy pillanatra. Homlokán verejték gyöngyözött és friss feje is bágyadtan feküdt a párnán:

- Hát ilyen, - vetődött fel egy pillanatra elméjében - így hal meg az ember?

De aztán magához tért és diadalmasan csendültek meg fülében a szavak: mindenre emlékszik!

Hogyne emlékezne, mikor valóban el tud sorolni minden apróságot az életéből, maga előtt látja gyermekéveit, házasságát, üzleti sikereit. Az emlékek egész zugó áradata támadt fel a frissen fénylő szemgolyók mögött... Milyen szép volt az, mikor százezer forintot nyert egy üzleten, a hires gabona-királlyal szemben... az egész tőzsde őt csodálta. De azért takarékos maradt, akárhogyan növekedett a vagyona. Egyszer, mikor még fiatal házasok voltak, hosszasan könyörgött a felesége, hogy menjenek el szinházba... persze megtagadta... mire való az ilyen léha és felületes szórakozás... az asszony végezze kötelességét és találja meg a szórakozását az otthoni örömökben. Máskor is kért tőle pénzt ilyesmire... fehérneműre, ruhára, nyaralásra, a gyerekek számára... de aztán letett ezekről az ostobaságokról.

A fájdalom megint belehasított az oldalába és most már a gerincen is végigfutkározott egészen a talpáig.

Pár percig nyugtalanul figyelte szive dobbanását, nyögött és sóhajtozott, aztán lassankint magához tért.

- Pedig, - fordult ismét magához némi nagylelkűséggel - pedig talán nem is lett volna olyan nagy összeg... hiszen fiatalon halt meg... elég fiatalon temettük el és aztán, mikor már meghalt, még többe került a háztartás.

Szive nem fájt különösebben a régen elköltözött asszonyért, de most mégis szégyenkezett egy kicsit, mert érezte, hogy még ő is csalatkozott számításaiban. Az a csekélység, amit az asszonyra költött volna, nem állíthatta meg a gazdagodását. És talán nem lett volna mindig olyan, mint egy hervadt virág, talán nem is sóhajtozik mellette annyit a halálért...

- Mégis, - szigorította meg a szivét - talán jobb volt így. A pazarlás szelleme mindig az apróságokon kezdődik, aztán úgy megnő, mint a lavina. Béla is a gyöngeségem áldozata... azzal a fiúval szemben nem tudtam egészen szigorú lenni. Meg éppen akkor halt meg az anyja is... Egyszer egy bogárgyüjtemény kellett neki, aztán bélyeggyüjtemény, flóberpuska, majálisra befizetni, tánciskola, érettségi bál... nem tudtam megtagadni a kérését... azért lett később pazarló, azért hamisított váltót, azért tagadtam ki, azért zárták el, azért szökött Amerikába, azért pusztult el... Pedig csak olyan szigorúnak kellett volna lennem vele szemben is, mint a többiekkel. Minek is az olyan gyereknek a bogárgyüjtemény.

Most tűszúrásokat érzett az egész testében és az ijedtség egy suhanó pillanatig hatalmába kerítette. A lánya halvány arcát, elfogyó alakját látta maga előtt:

- Hát ez az egy mégis helytelen volt - folytatta gondolatait, mikor mégis magához tért. - Elzát talán meg lehetett volna menteni... az a pár ezer forint nem tett volna tönkre. A professzor azt mondta, hogy Egyiptomba kell küldeni... Nem szerettem sohase azt a nevet hallani, mert szinte el tudtam képzelni, milyen szörnyű pazarlás, milyen erkölcstelen fényűzés folyik ott... hát Elzát se engedtem oda. És itthon, a nyomorult kis magyar fürdőben meghalt... már csak halva láttam szegényt. Egyedül volt a szobájában... az az ostoba férje se volt mellette...

A gyengeség erőt vett az öreg emberen és a nagy várakozásban, ahogyan a halál ismeretlen érzését leste, minden testi fájdalomban az elmulás közeledtét sejtette. Dobhártyáján megpattantak a szavak:

Mikor a gyöngeség elmult, fölemelte a fejét a párnákról és felkönyökölt. Szeme keményen villogott, mintha dacos gondolata támadt volna. Aztán a csengő elefántcsont-gombjára nyomta az ujját. Amíg az öreg gazdasszony becsoszogott, ezt hajtogatta magában:

A gazdasszony megállott az ágy előtt és néma gyülölettel nézte gazdáját, aki harminc esztendő óta keserítette az életét.

- Megigazítsam az ágyat? - kérdezte kiabálva és a kezével mutatta, mit akar csinálni.

Megrökönyödve bámult az öregasszony: ebben a házban sohase jártak vendégek. A torzonborz ember felindult és pattogni kezdett, amennyire pattogni tudott nyomorult testi állapota mellett:

- Ne bámuljon, nem vagyok én őrült... csak egyedül érzem magam... hivjon vendégeket!

Az öregasszony elment és magára hagyta az alkonyatban a vén embert. Félóráig is odajárhatott, aztán dühösen jött vissza és fölírta egy papirlapra:

- Azonnal hívja le őket, - parancsolta az öregember - mondja, hogy vacsorát is kapnak, meg bort is!

Az akaratát mindig végre akarta hajtani. Most is arra gondolt, hogy inkább kidob vagy ötven pengőt, de úgy lesz, amint akarja. Különben is, a pincéjében van még tizenöt üveg rajnai bor... a lánya esküvőjére hozatta még, de akkor megspórolta... minek is az a sok bor? Volt annyi mindenféle akkor az asztalon...

Sokáig tartott, míg mozgolódást hallott az előszoba felől. Nehéz cipők csoszogtak, fojtott beszélgetés, lökdösődés, sőt egy kis elfojtott nevetés is hallatszott. Aztán nagy huzavona után belépett egy nyurga, szőke fiatalember... a többiek egyenkint sorjáztak a háta mögött.

- Jó estét - köszönt a vénember és végigmustrálta a szegényes külsejű legényeket. - Bocsássanak meg az urak, de egy kicsit egyedül éreztem magamat. Foglaljanak helyet ott a nagy asztalnál és legyenek jókedvűek. Én nem vehetek részt a társalgásban, mert süket vagyok... ne is törődjenek velem, tegyenek úgy, mintha itt se lennék...

Aztán kiadta a parancsot a hüledező gazdasszonynak, hogy a diákokat lássa el minden jóval, étellel, itallal... pástétomot is hozasson nekik a delikatesz üzletből.

A fiúk álltak, feszengtek, tétováztak egy darabig és csak akkor ültek le egyenkint, mikor a magas szőke fiú leereszkedett egy szék szélére. Hallgattak, egymást nézegették, lopva az öregre sandítottak. Végre egy pirosképű zömök somogyi gyerek odaszólt a szőkéhez:

- Biztosan megőrült, hiszen még a krajcárt is a fogához veri... ez itten a kőszívű ember. Azt mondja a házmesterné, hogy halálba üldözte a feleségét, a fiát, meg a lányát is... még enni se adott nekik szívesen.

- Hogy a rossebb slingelje ki - pattant föl a somogyi gyerek, - pedig van neki tán egy milliója is...

- Aztán - szólt közbe egy szabolcsi fiú - csak Szabolcsban van neki négyezer hold prima földje, meg ez a ház, meg a pénze...

- Nohát, akkor spórolhatott a vén marha, most mit ér a pénzivel, egész életibe smucig volt, nem evett, nem ivott, osztán most ha felfordul, még más se örülhet...

A vénember megrettenve hallotta a szörnyű szavakat. Megint erőt vett rajta a gyöngeség, de azért nem mert mozdulni, nem akarta elárulni, hogy minden szó a belsejét hasogatja.

A beszélgetés már-már elakadt, mikor behozták a vacsorát meg a rajnai bort. Ez egy kis vidámságot keltett. Eleinte alaposan nekiláttak a hideg húsnak, meg a pástétomnak, de mikor az öreg föltápászkodott egy kicsit és biztatta őket, hogy csak egyenek bátran, elkedvetlenedtek.

- Ez tán meg akar étetni bennünket, - mondta a somogyi diák és egyszeriben abbahagyta az evést - amilyen gazember volt egész életibe, még kitelik tőle ez a mulatság.

A többiek is kezdték keserűnek érezni a falatot a szájukban, nagynehezen lenyomták az utolsó falatot, aztán eltolták maguk elől a tányérjukat. Most a borra került a sor. A somogyi fiú fölemelte a poharát és tiszteletteljes arccal, mély meghajlással fordult az ágy felé.

- Szervusz vén gazember! - mondta és a vénember kénytelen volt köszönetet biccenteni.

- Ezt mezei poloskából tapostatta az öreg, - kiáltotta a somogyi gyerek - miféle bort adtál te huncut?

- Özvegyek véréből, szegények verejtékéből, árvák könnyeiből csináltattam - felelt öregesen a szabolcsi diák.

Az öregurat görcsösen szorongatta a testi fájdalom, a felindulás, a keserűség, a tehetetlenség. Mégis megfékezte magát, de meg aztán gyönge is volt kegyetlenül. Percekig tartott, míg össze tudta szedni ezt a pár szót:

A fiúk összenéztek. Az ifjúság brutális életkedve villant meg a szemükben. A somogyi fiú előbb azt indítványozta, hogy azt a nótát énekeljék, amelyikben a bíróról van szó, aki meghótt - nagy kár is érte, mert nagyon jó komája vót...

Leszavazták. Aztán fölálltak valamennyien és a nyurga szőke diák intésére egyszerre kezdtek a gyászdalba:

Az ének komor és hátborzongató fenséggel szárnyalt a fülledt szobában. A vénember maga előtt látta a felesége, a lánya temetését... nem indult meg az éneken még most se, csak érezte, hogy lassankint elhagyja ereje. Nem tud mozdulni, nem tudna egy szót se szólni. Csak álnokul használt és csalárd füle működött tökéletesen, mintha boszút akart volna állani gonosz gazdáján a sok hazugságért. Hallotta az öregúr, mint halkul el az ének, mint száll a társaságra a nyomasztó hallgatás.

- Gyerünk, - mondták valamennyien és lábujjhegyen az ajtó felé lépkedtek.

A vénember dermedő szívvel, hülő tagokkal, de még mindig tisztán hallotta, mint szöknek meg tőle első és utolsó vendégei is. Szeretett volna utánuk kiáltani, talán ezreket is szórt volna lábaikhoz, hogy ne hagyják egyedül, ne engedjék, hogy úgy pusztuljon el, mint egy kutya... De nem tudott mozdulni, nyelve szájpadlásához tapadt, csak csalárd fülében visszhangzott a távozók ajtócsapdosása.

És a bölcső mélyén betakarva, csipkefüggönyök mögött aludt egy félesztendős ember. Szemét lehunyta, halkan, szinte mozdulatlanul pihegett. Azután mégis megmozdult, szemhéját fölnyitotta, ökölbeszorított kezecskéjét, amelyet úgy tartott, mint ahogyan a bokszolók szokták, meglódította a csipkemennyezet felé.

Egy kicsit fülelt, hallgatózott, de a szobában súlyos, mozdulatlan csend üldögélt. Most már jóval hangosabban szólalt meg a gyönge kis torok:

Ez a kiáltás felszólításszerűen hangzott, mégis a csönd nyomasztó dermedtsége nem engedett fel. És ekkor már érezte a féléves ember, hogy egyedül, egészen egyedül van a szobában. Egy darabig ökleit lóbázgatta türelmetlenül, majd keményen, kivörösödő arccal fölsírt, mint valami kis féreg, amely vesztét érzi.

- Á... á... á... á! - zengett szüntelenül és hivogatóan a szobában, a hang elrepült az üvegajtón át messzire, nagyon messzire.

És a következő pillanatban fölpattant az üvegajtó: egy szelidarcú fiatal asszony libegett be lábujjhegyen. A bölcső felé tartott, szétválasztotta a csipkefüggönyt és a zsenge ember felé hajolt sugárzó arccal:

- Szívecském, galambocskám, édes kis csillagom, - turbékolta lágyan, - hát fölébredtél? Mit álmodtál szentem, éhes vagy...?

A bölcsőben fekvő ember csak homályos foltot látott maga előtt, édes, ismerős illatot érzett és egy pillanatra kellemes bizsergés futott át bepólyált tagjain. Szorosan összepréselt öklei kinyiltak, mint valami ötujju virág, rózsaszín sziromujjai anyja arcán kalandoztak:

- Á... á, - mondta nyugodtan, önelégülten, hogy az asszony szíve fölujjongott.

- Á... á, - felelt vissza az édesanya, - ugy-e azt akarod mondani, hogy nagyon szeretsz?

Így társalogtak egymással, míg az emberke arca elfintorodott. Arcán keserű vonás futott végig és szája legörbült. Gyomrában fájdalmas szúrást érzett. Várt egy kicsit, hogy talán elmulik, de mikor a fájdalom percekig markolászta, ökölbe szorította kezét és keservesen fölsírt. Torkában megszorult a hang, arca kipirosodott és panaszát olyan hangnemben zengte a világ felé, hogy nem lehetett megállapítani, melyik magánhangzót sírja.

Az asszony szíve megrebbent. Kibontotta a takarókat, a pólyát, karjára vette a gyönge embert és megindult vele a szobában föl s alá:

A gyermek változatlanul sírt panaszosan, szívbe markolóan. Az anya leült egy székre, kigombolta ruháját és keblére helyezte a síró embert:

Félkezével odaillesztette szépen a kis kerek fejet keble halmára. A sírás elhalt egy pillanatra, a hűséges, édes, tápláló kebel melege kellemesen, szeliden érintette a panaszkodót. Az öklök kinyiltak, az ujjak elindultak a finom bőrön, amelynek illata eltöltötte a sírásban elfáradt emberke egész lényét. Az anya felfohászkodott megkönnyebbülten, azt hitte, hogy eltalálta a gyermek bánatát.

Mégis a féléves ember nem tapasztotta mohó ajkát az életet buzgó kebelre. Egy pillanatig szünetelt csak a fájdalom, aztán megint belemarkolt testébe a kegyetlen idegen érzés. Sírása még türelmetlenebbül és keservesebben harsant fel.

Az asszony fiatal szíve megrebbent, összeszorult. Két szelid, gyöngéd kezével magához szorította gyermekét. Szent csodának, isten különösen kegyes adományának tekintette ezt az embert és most mélyen elszomorodott. Arra gondolt, hogy egy fél esztendővel ezelőtt még teste, szíve, vére volt ez a csoda és most, hat hónap után már annyira elszakadt tőle, hogy nem ismeri a fájdalmát, nem tud segíteni a nyomorúságán.

Könnyek közt járt ismét föl és alá, csititgatta a gyermeket, de hiába, a panasz szüntelenül zengett.

Végre kinyilott az ajtó. Egy fiatal férfi lépett be és aggódó arccal közeledett az asszonyhoz.

- Nem tudom... én magam mindent megpróbáltam vele, de még csak jobban panaszkodik.

A férfi ügyetlenül nyult a kis kerek koponyához, megsimogatta a sírástól sötétvörös arcocskát, amely eltorzult a fájdalomtól és olyan parányi volt, mint egy pirinkó ököl. A félesztendős emberke erős, áthatóan erős dohányszagot érzett és ez megcsiklandozta az orrát, egy pillanatra feledtette fájdalmát, elhallgattatta.

- Látod, - mondta diadalmasan a férfi - csak hozzányulok és elhallgat. Bánni kell tudni a gyerekkel.

Az asszony könnyein át mosolygott, de egy pillanat mulva ismét elkomorult az arca, a panaszos sírás ujult erővel csendült meg.

- Nincs nagyon erősen bekötve, nem szorítja valami? Tudod, hogy milyen kényes az ilyen apróság... Rousseau megállapította, hogy a legtöbb gyereksírásnak a pólya az oka...

Bátortalanul kiment az ajtón. Három szobán át minden ajtót gondosan becsukott maga után, de a gyermek bánatos panaszát még egyre hallotta.

Az asszony meg kibontotta a gyönge embert, az ágyra tette, friss, finom patyolatba göngyölgette gyöngéden, óvatosan. Hiába: a sírás egyre élt és bugyogott, mint valami bőséges forrás.

Lassankint a szobába sereglett a ház egész népe: bejött a szobalány, a szakácsnő, a mosónő. Még a szomszédból is átnézett valaki.

- Az meglehet, - járult hozzá a mosónő - szenet kell oltani és a szemére, meg az orcocskájára hinteni.

A szomszédasszony is ilyesvalamit ajánlott. Mikor egy negyedóra mulva sem szünt meg a fájó panaszkodás, megtörten, hitetlenül, de azért titkon reménykedve mondta a szelidarcú anya a szakácsnőnek:

Borcsa komoly arccal apró faszéndarabkákat keresett a hamuban, néhány fekete, félig elhamvadt fadarabkát egy pohárba tett és vizet öntött reája. Ujját bemártotta, aztán a vízzel, megkente az emberke szemhéjait, meg az arcát. Még valami varázsmondást is suttogott. Hiába: a gyermek fájdalma ettől sem enyhült.

Nagysokára megérkezett az orvos és tudós arccal bontotta ki a gyönge emberkét. Kikérdezte a szülőket, megvizsgálta a zsenge tagokat, belenézett a kis torokba, parányi fülbe... semmit se talált. Végigtapogatta a csöpp mellkast, a domború gyomrot és hasacskát. Mikor meleg tenyere egy pillanatra a gyomrocskára simult, elhalkult a panasz. Hanem aztán annál erősebben támadt életre.

- Nem értem, - mondta - de azért tessék neki egy kis teát adni... Holnap majd megnézem.

A teát hirtelen megfőzték, az édesanya parányi kanálban fuvogatta, a maga száján próbálta, hogy nem forró-e, aztán az emberke szája felé vitte. A kis ököl kiütötte a pár csepp folyadékot a kanálból, aztán meg a keményen összeszorított inyek nem engedtek.

Az emberke pedig sírt tovább, nekikeseredve, lilavörös arccal, kiapadhatatlanul.

- Hát igen, - folytatta a férfi egy kicsit bizonytalanul - némelyik gyerek azért sír, mert olyan a természete. Nyügös, nehéz a természete és így nyilatkozik meg.

- Hogy ennek nyügös, nehéz természete lenne? - sóhajtott fel az asszony könnyezve.

- Miért ne lehetne. Örökölhette tőlem, vagy tőled... mi se vagyunk hibátlanok... vagy a nagyapjától, a szépapjától...

Az anya a fejét csóválta bánatosan. Most csak a lába, a háta, a feje, a hasacskája, a parányi füle fáj szegénykének és még sem értik meg. Mi lesz későbben, ha majd a szíve kezd sajogni?

Kifáradtak, kimerültek, éhesek is voltak, hát a bölcsőbe eresztették megint az emberkét.

- Talán - suttogta az asszony és még hátrafülelve behúzta maga után az ajtót.

A féléves emberke pedig feküdt fáradt tüdővel, sajgó gyomrocskával, halálosan elhagyatva egyedül a nagy szobában, egyedül az egész nagy világon. Senki sem volt, aki megértette volna, senki, aki segíteni tudott volna rajta. Nem aludt, csak kimerülten pihegett. Szeme a szörnyű messzeségbe révedezett, arcán fájdalmas vonás tükröződött, orra elfintorult, szája görbe volt, mintha keserű ízt kóstolt volna meg:

Kopaszra voltak nyirva valamennyien és a legfiatalabbat, a kislányt, csak nyakfodra és pici fülbevalója különböztette meg a három idősebb fiútól. A fiúk lehajtott fejjel, de azért fürkésző tekintettel, szertenézve kanalaztak, a parányi kislány pedig a felnőtteket figyelte a tányérja fölött. És mikor látta, hogy az asztalfő felől senki se néz erre, mert a nagyok valami beszédbe melegedtek, halkan odaszólt az egyik bátyjához:

A legidősebb fiú, aki most taposta kilencedik esztendejének utolsó napjait, lenyelt egy kanál levest és zordonan megrázta a fejét. A nyirottfejű kislány világoskék szeme megrebbent, apró vörös keze elejtette a kanalat. De azért nem nyugodott bele sorsába: a kis piros labdát szive egész forróságával óhajtotta. Odafordult hát középső bátyjához, akinek dióbarna szeme és morcos cigánypofácskája volt.

A válasz újabb kegyetlen fejrázás volt. A kis kékszemű próbát tett még egy párszor, aztán keserű szivvel, keblében a kielégítetlen vágyakozás szomjúságával, elborulva hajtotta le a fejét. Néhány pillanatig egy kis csillagot nézegetett az abroszon, majd élesen, fájdalmasan és vádlóan fölhangzott vékonyka sirása.

Az egész asztal meglepődve tekintett feléje. A szigorúképű édesapa, aki még maga előtt is titkolta, mennyire remeg a szive ezért a furcsa kis szőke lányért, fölvillanó tekintettel kérdezte:

A gyermek szivén átcikázott ez a hang, mint valami meleg biztatás és mikor másodszor is megismétlődött a kérdés, teljes biztonsággal, de azért panaszosan sirta:

A három fiú riadtan nézett össze. Védtelenül, megdöbbenve néztek az asszonyi ravaszság e túlkorai, zsenge hajtására: ma még kisujjal sem értek a hugukhoz. És hogy keserűségük még teljesebb legyen, az itélet elhangzott felettük, mielőtt fölemelhették volna szavukat:

- Haszontalan fickók, - korholta őket az apjuk - hát már sohasem nyughattok attól a kislánytól? Nem kaptok tésztát és ebéd után bezárlak mind a hármatokat...

A fiúk nem feleltek, összeszorított fogakkal, lehajtott fejjel, konokul meredtek az asztal alá. És a kislány még fájdalmasabban sirt: hiábavaló volt a boszúállás, a kis piros labdát nem szoríthatta a szivére.

Hogy mit beszéltek a fiúk a délutáni áristomban, senki sem tudhatta, mert elvonulva, a hűvös iroda sötét zugába húzódva, halkan suttogtak. Édesanyjuk, aki becsempészte hozzájuk a déli tésztamaradékot, megkérdezte, hogy min tanakodnak. De nem feleltek neki sem, csak összenéztek és nevettek.

Másnapra elcsöndesült minden és a fiúk, mintha örökre feledték volna a multnapi igaztalan szenvedéseket, vidáman, könnyű szivvel ficánkoltak az udvaron. Vesszőparipára ültek, vékony suhogóval csapkodták a lábuk szárát, nyerítést utánozva indultak meg valamerre. A kis kopaszfejű leány ott őgyelgett körülöttük; eleinte gyanakodva kémlelte, hogy nem haragusznak-e rája. De mikor feléje sem néztek, mikor látta, milyen vidáman ugrándoznak, útrakészülnek, elfogta a vágy, hogy velük mehessen.

- Hová mennek? - kérdezte a legkisebbik, pirosszájú, máléképű fiútól, mert érezte, hogy ez áll hozzá a legközelebb.

A kis máléképű, aki télen át néha babázni is szokott testvérével, félvállról felelte:

És még néhányat suhintva a vékony pálcákkal, a fiúk kényesen ficánkolva ellovagoltak. A parányi leány nem tudott ellenállni a vágyainak.

- Én is megyek! Én is megyek! - kiáltotta esdve és már meg is indult utánuk.

A vágtatók kényesen rántották meg a madzagkantárt, összenéztek ravaszul és meglassították könnyű repülésüket. A kis kopaszfejű bizalmatlanul forgatta szemeit, furcsán hegyezte szétálló fülecskéit erre a nagy engedékenységre, de azért nem tudott visszafordulni. Ott poroszkált a fiúk nyomában, el-elmaradozva, ismét utolérve őket, lihegve és kedvesen, mint egy kis fehér kutyus.

Már elhagyták az ápolt, hűs kerti utakat, elmaradoztak mellettük a gyümölcsfák és az alsókert mesgyéin haladtak szép sorban. Hátul a parányi kislány lába bukdácsolt. Lassankint beértek a kukoricásba, a kardlevelek suhogva csapódtak össze mögöttük, aztán egyszerre csak ott állott előttük a külső sövény, amelyen át a szabad mezőre látni. A kislány lihegve hajolt le a játékos kedvtől elragadtatva:

Mikor megfordult és fölmutatta a csigát, egy pillanat alatt rémületté dermedt a jókedve. Világoskék szemén lila árnyék sötétlett át, kajla fülecskéi még inkább szétállottak. A fiúk, akik az imént még ügyet se vetettek rá és oly vidámak voltak, zordonan, szigorúan meredtek reája, mint valamely rögtönitélő bíróság tagjai. A rettenet és a kiszolgáltatottság vigasztalansága egészen hatalmába ejtette, de azért nem sirt, mert tudta, hogy messze-messze vannak védőitől és hangja százszor is elveszne a nagy távolságban. Odatámaszkodott hát a sövénynek és várta sorsa beteljesülését.

- Hát tegnap miért árulkodott - kérdezte ünnepélyes hangon, - mikor mi nem is bántottuk...

A kislány összeszorította a fogait, konokul szembenézett a hatalmasokkal. A legidősebb folytatta:

- A kis piros labdáért volt az egész, úgy-e? Hanem most már azért se kapja meg!

Azzal odalépett a hugához és meghúzta a fülecskéjét. Nem erősen, csakhogy még inkább éreztesse vele a hatalmát.

- Soha se lesz a magáé a labda - mondta és kemény barackot nyomott a kis szöszke koponyára. - Szégyelje magát.

Végül a máléképű kisfiú állott elébe. Csúfolkodva csipte meg a huga hegyes, kis egérorrát és kárörömmel mondta:

A szöszke koponya úgy érezte, hogy körömmel kellene nekiugrani az öccsének; ezzel a kis maflával elbirna, biztosan elbirna. De aztán mégis csak mozdulatlan maradt. Tejfogait megcsikorgatta, némán, szárazon izzó szemmel nézte, mint fordulnak meg kínzói, mint viharzanak el nevetve a kert felé. Szeretett volna megint sirni, de nem tudott. Megindult hát a keskeny mesgyén poroszkálva, sokszor elbámészkodva és nemsokára beért a gyümölcsösbe.

A fiúk lesték, a bokrok mögé húzódva figyelték, mit csinál, sírni fog-e, nem rohan-e az udvar felé beárulni őket. De most az egyszer csalódtak. A gyermek csöndesen lépegetett a ribizlibokrok között, néha a vállait vonogatta, ahogy a cselédlányok szokták, ha szidják őket. Aztán érett szőlőszemeket csipegetett és végül éretlen, vékony kis fejhangján énekelni kezdett...

Késő este szorongó szivvel ült a három fiú a vacsorához. Mindenre el voltak készülve, biztosra vették, hogy most mindent elmond a kicsi. Hanem a kicsi hallgatott, szelid arccal, csöndesen evett. És ez annyira megdöbbentette, furcsa idegenséggel érintette a három boszúállót, hogy az éles kis fehér fogak kedvetlenül ropogtatták a csirkecsontokat, vacsora után pedig szótlanul, fáradtan dültek le kis szobájukban a legénykék. A nyomasztó hallgatást alig birták elviselni, most már jobb szerették volna, ha kitör a vihar, vagy valami veszedelem zuhan a nyakukba.

A kis szöszke koponya végigálmodta mégegyszer mindazt, ami délután történt vele és álmában felzokogott fájdalmasan, hosszasan. Az édesanyja riadtan hajolt feléje, remegve ölelte a szivére:

A gyermek alig ébredezett álmából, a fejét rázta és összeszorított egérfogain át suttogta:

A ború, amely a boszúállás utáni este feküdt a fiúk szivére másnap is ott terjengett észrevétlenül. Nem ízlett nekik a játék és idegenkedve, hűvös érzéssel igyekeztek magukat távoltartani a kislánytól. A szöszke koponyában is furcsa gondolatok bizsereghettek, mert a gyermek sem kereste a fiúk társaságát. Így tartott ez vagy három napig. Akkor délután végleg elvonult a parányi leány. Előbb a babáival, a rongyaival játszadozott, gyöngéden szólongatta a csutkából készült parasztbabát, aztán ezt is abbahagyta és behúzódott a divány sarkába. Ott találták meg a homályban sápadtan, amint dideregve kucorgott, mint egy kis fészekből lebukott madárfióka.

A fiúk mit sem tudtak erről. Negyednap és ötödnap már elpárolgott felőlük a különös, nyomasztó érzelem. És egy hét mulva, mikor hirtelen zápor szakadt a kertre, tombolva, kitörő ordítozással folytatták a szobában a tolvaj-zsandár című játékot. Nem is jutott eszükbe, hogy a kislányt nem látták már tegnap óta. Amint éppen a nagy diványt ostromolták, kinyilt mögöttük az ajtó, megcsendült az édesapjuk kemény hangja:

És két perc mulva megint nyilt az ajtó. Édesanya állott előttünk kisírt szemmel. Megsimogatta lágy kezével a nyirt koponyákat, halkan mondta:

- Viselkedjetek szépen fiacskáim, legyetek jók, mert Marika nagyon... nagyon beteg.

És ettől a naptól kezdve különös élet folyt az egész házban, még a fiúk szobájában is. A felnőttek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek, orvosok jöttek-mentek. Az ebédek és vacsorák nyomasztó csöndben multak el, a fiúkkal úgyszólván senki se törődött. A nyirott koponyájú legények hálószobájában pedig éjfélig is eltartott sokszor a tanácskozás. Ott ültek mind a hárman a sötétben vagy a holdfényben és tökéletes egyetértésben tanakodtak: a legidősebb tervekkel állott elő, a középső kibővítette a terveket, a kis máléképű pedig mindent helyeselt.

Hogy mit határoztak ilyenkor, azt senki sem tudhatta meg soha. De a kis beteg ágya körül a legrejtelmesebb dolgok történtek naponkint: a paplan és párna alatt csodálatos holmikat találtak az orvosok és a szülők.

Legelőször is egy pici piros labdát, amelyet eddig senki se látott a felnőttek közül.

Egy ízben két sárgaszájú, pucér verebet szorított keblére odaadó szeretettel a lázas beteg.

Máskor meg egy skatulyát tartott a füléhez a kislány és lázán át is feszülten figyelte, mint küzd a papirbörtönben egy óriási szarvasbogár...

- Hagyjuk őket, - könyörgött - hiszen olyan boldog a szentem, olyan boldogan aludt a multkor is a verebekkel.

És ekkor egyszerre furcsa zaj hallatszott a nagy szoba felől. A máléképű kisfiú, aki éppen rosszat álmodott és fölébredt, kidugta nyirott koponyáját a paplan alól. Fölfigyelt, dobbanó szívvel hallgatózott, aztán, mert nagyon félt, halkan költögetni kezdte a másik kettőt:

Az idősebbek is fölneszeltek, szorongó szívvel hallgatóztak, de nem szóltak egy szót se. A kicsi egyre jobban félt, hát ismét megszólalt:

Percekig hallgatták a szívbemarkoló hangot. Aztán a legnagyobb fölkelt, az ajtó felé indult. A középső is kiugrott az ágyból és a kicsi is követte őket.

Lassan, lábujjhegyen áthaladtak az ebédlőn, az előszobán és megállottak a nagyszoba ajtaja előtt. Fülüket odaszorították az ajtóhoz, úgy hallgatóztak. A fölcsukló zokogás még egyre hallatszott.

A másik kettő dideregve bólogatott, a középső éppen mondani akart valamit.

De ugyanekkor kipattant az ajtó és a félhomályos szoba küszöbén megjelent a gyermekek apja.

A fiúk mezitláb, hosszú hálóingben, riadtan álltak és a magas férfi is megdöbbentve nézett végig rajtuk. Aztán kézenfogta őket és odavezette a kis ágyhoz, amelyen fehér tüllel volt letakarva egy kis alak, és amely előtt térdreborulva zokogott az édesanya.

A magas férfi megérintette a fájdalmában elmerült asszony vállát. A fiúk égő szemmel, kétségbeesve tekintettek a tülltakaróra és azt hitték, hogy most mindennek vége lesz. Kábultan adták át magukat édesanyjuknak, aki felzokogott, mikor megpillantotta őket és könyeivel öntözte arcukat. Szédülve nézték a sok orvosságos üveget, a földre hullott kis piros labdát, szinte álomban érezték magukat, nem akartak hinni a szemüknek: szigorú apjuk is sírt.

Felülve hallgattak mind a hárman. Fejük még zúgott egy kicsit, szívük nyugtalanul dobogott és érezték az ingükön édesanyjuk kihült könnyeit. De azért tisztán és egyszerre, mintha összebeszéltek volna, mind a hárman egy jelenetet láttak maguk előtt. Látták, amint ott áll a kis kopasz a kerítésnek dülve, amint megrebben a szeme rémülten és amint fülecskéi még kajlábbak lesznek. A cigányképű, aki konok, kemény legény volt, mély csodálatot érzett iránta:

A legidősebb lehajtotta a fejét és lelkiismerete titkon ébredő vádaskodásával gondolt az olvasókönyve egy sorára:

A máléképű kicsi előtt minden összezavarodott. Maga előtt látta a piros labdát, az alsó kert sövényét, a tüllel letakart alakot a kis ágyon, hallotta anyja zokogását... mégse tudott semmiről semmi bizonyosat. Csak azt érezte, hogy a torkát, nyakát, mellét, szívét úgy bicskázza valami, mint a boszorkány cséplőgépje, amelyet csupa nagy késből csináltak. Belefogózott kis ágya hálójába:

Fonnyadozva és elhagyatva, mint két vázában felejtett virágszál, éldegélt egy kis öreg házban Magdolna meg Mária. Ősz hajuk fehéren röpködött, tipegtek mind a ketten, egyforma kockás ruhát viseltek, fáradt hangjuk is a megtévesztésig egyazon módon sipogott, össze is cserélte őket mindenki, mert ikrek voltak. Magdolna egy órával előbb született és ezt a körülményt illő tiszteletben is tartotta minden időkben Mária. De máskülönben szinte tökéletesen egyformán gondolkoztak, egyformán éreztek, örültek és bánkódtak. A legrégebbi időkben egyszerre kaptak kis cipőket, játékot, együtt jártak az iskolába, együtt tanultak, az írásuk is hasonlatos volt, együtt mentek az első bálra, egyazon majálison lettek szerelmesek, egyforma szerelmes leveleket írtak, egyazon napon esett el a vőlegényük is a kápolnai csatában. Egyszerre öltöttek fel fekete ruhát, együtt kosarazták ki a későbbi kérőket és együtt öregedtek meg. Amíg elvonultan és csak maguknak tengették szerény mécseshez hasonló kis éltüket, az évtizedek tünő sorával új világ keletkezett körülöttük. A sok idegen arc és ház között néha alig ismertek a város régi képére. Ám ez nem fájt nekik. Csak nagyritkán, karácsonykor, husvétkor, pünkösdkor, úrnapján mozdultak ki, hogy a templomba menjenek és a templomban a régi párás tömjénszag lengedezett, a régi orgona búgta a lélekemelő énekeket. Ilyenkor öreg csipkés ruháikban, apró kalapjukban, magyaros szabású bundájukban, vagy százesztendős napernyőjükkel tipegtek, mert hűségesen kitartottak a negyven év előtti divat mellett. A város polgárai mosolyogtak rajtuk és hangosan vagy halkan mindig ezt mondták utánuk:

Néha meghallották az illetlen megjegyzést a kisasszonyok, de mitsem törődtek vele. Számukra régen megszünt a külső világ. Hanem otthon minden a régi volt. A megszokott butorok, képek, fali himzések, edények, virágos szőnyegek között a negyven esztendővel ezelőtt divatos illatosító szaga lengedezett, a velük együtt megöregedett szolgáló neszelése, szöszmötölése, dörmögése hallatszott és a régi óra is változatlan zengéssel ütötte a negyedeket. Az öreg fényképalbumból ugyanazon arcok tekintettek feléjük, a félszázad előtti folyóiratok és divatlapok kedves metszetei, ezerszer olvasott beszélyei se változtak. És a tünt világot, amelyben éltek, bármikor maguk köré varázsolhatták. Sokszor, ha együtt ültek és a virágos csészék illatos kávéja finom párákkal töltötte meg a kis szobát, szeliden megszólalt Magdolna:

- Milyen kitünő táncos is az a Légát Jani. Úgy perdül-fordul, hogy a lába se éri a földet...

- Bizony jól táncol, - bólintott Mária - hanem Kerekes Peti is legény a talpán.

- No, nem is csodálom, hiszen olyan öreg az a Fanny, mint a Csokonai Dorottyája...

Mosolyogtak, elgondolkoztak, mit sem törődtek azzal, hogy Légát Jani, Kerekes Peti és a kövér Fanny már régesrégen elköltözött a szelid füzek alá a régi temetőbe.

Olykor mégis foglalkoztak a halállal, mint egy távoli szertartással, amelyen együtt fognak átesni, akár az első áldozáson.

- Úgy fognak bennünket temetni, mint a hajadonokat, - mondta Magdolna - kék koporsóban, liliomkoszorúval...

- És a gyászkocsi előtt, - folytatta Mária - mirtuskoszorút és fehér fátyolt visznek piros bársonypárnán...

Lassankint mindenki elfeledte őket... csak egy férfi volt, aki összekötötte multjukat jelenükkel. Minden évnegyed első napján, pontosan délelőtt tizenegy órakor meghúzta valaki a drótrajáró régi csengőt.

- Itt van a pénztárnok tekintetes úr - mondta az öreg cseléd és loholt kaput nyitni.

- Itt van Borbolya Feri - állapította meg Magdolna és letette a Hölgyfutárt.

- Elhozta a kamatokat - tekintett fel a divatképekből Mária és az ajtóhoz tipegett.

- Agyisten, jó napot, - pattogta - kézcsók és hódolat a hölgyeknek, legalázatosabb szolgálatukra elhoztam a négyszáz pengő forintokat.

Azzal már olvasta is a pénzt, odatolta a nyugtát a kisasszonyok elé és amint begombolta kabátját, kifelé hátrált:

Tovább sohasem folytathatta, mert Magdolna ilyenkor hátrafordult az almáriomhoz és egy kis ezüsttálcán veresbort, metszett poharat, apró üvegtányéron pedig pirított sóskenyeret szedett elő.

- Jesszusom, - sikoltott az öreg cseléd - talán csak nem katonákat szállásolnak el?

- Várjuk meg - mondta megnyugtatólag Magdolna, de azért a szeme önkéntelenül a szűzanya képe felé kalandozott.

- Ezúttal semmit, csak szerény-magamat, ha ugyan szivesen látott vendég vagyok...

- Semmi, - mosolygott a kis öreg - csak annyi, hogy kviétáltak, nyugalomba küldtek. Azt mondták: Borbolya bácsi, maga már elég régen húzza az igát, pihenjen... megkapja az egész fizetését. Hát, gondoltam, ezentúl többször is tiszteletemet teszem a hölgyeknél, mert már nekem is kevés a régi ismerősöm...

A kisasszonyok csodálkoztak, hogy ilyen fiatal embert nyugdíjba küldenek, hiszen Borbolya Feri fiatalabb, mint ők.

- Emlékszel? - kérdezte Magdolna - Feri még kisdiák volt, mikor mi ketten hosszú szoknyában jártunk.

- Hogyne emlékeznék, mikor egyszer utánunk szökött a majálisra, aztán az öreg Borbolya nádpálcával jött érte...

Sokáig beszélgettek még így, hanem aztán Magdolnának eszébe jutott a jelen is.

- Nézd csak meg, Mária, van-e még abból a vörösből... egy kis sós pirítóst is hozzál!

Ezentúl mindennapos vendég volt a házban a pirosképű öreg úr. Délelőtt a régi csíkos kanapén ült, délután a karosszékben fészkelődött a párolgó kávé mellett. Vasárnap kegyetlenül kicsipve, rendszerint két egyforma csokorral jelent meg ebédre. Vidám és kedves napok derültek az öreg házra. Az óra hangja szebben zengett, a régi zongora nemes bánattal pengett, ha négykezest játszottak rajta a kisasszonyok, a kapu csengője fiatalon csilingelt, néha kacagás hallatszott és az öreg cseléd is mosolygós képpel, kisütött fodrú patyolatfejkötővel járt-kelt.

Hanem egyszer, egy sugaras vasárnap délben, végtelen fájdalmas dolog történt: Magdolna észrevette, hogy a Borbolya Feri két csokra nem egészen egyforma. A bukétának, amelyet az öreg gavallér Mária felé nyújtott, egy szál égővörös rózsa parázslott a közepében. Alig tudott enni Magdolna... de a Mária keze is úgy remegett, hogy csaknem elejtette a poharát. A kis vörös ember meg csak köhögött, hápogott, nagyhangon beszélt sok ostobaságot: a vak is láthatta rajta, hogy zavarban van, belső remegését palástolja.

Mikor aztán elment a gavallér, halotti feszült csendesség támadt a szobában. Magdolna nem akart szólni, várta, hogy Mária elmondjon mindent... úgy, mint régen szokta. De Mária néma maradt és valósággal összerezzent, mikor az óra ércesen zengeni kezdett.

- Bűnös, - mondta magában Magdolna és könnyek fátyolozták a tekintetét - rossz a lelkiismerete...

Éjjel fájó szívvel, könnyes szemmel, titkon figyelték egymás sóhajtásait, de nem szóltak egymáshoz.

Lassankint elszoktak attól, hogy egymással beszéljenek: csak az öreg cselédhez és Borbolya Ferihez intéztek szavakat. Magdolna borús fátyolba burkolva látta az egész világot, sokszor gondolt az elmulásra, a kék koporsóra és a mirtuskoszorúra.

- Máriát szereti, - szőtte gyászos gondolatait éjszakánkint - pedig valaha az én kezemet kérte meg... Milyen csodálatos a szerelem... akkor engem választott, pedig egyformák voltunk, most meg iránta lángol, pedig most is egyformák vagyunk teljesen: az öreg Tercsi összetéveszt néha... A szerelem kifürkészhetetlen érzemény... Vagy talán azért, mert idősebb vagyok: Borbolya Feri tudja, egy órával előbb születtem...

A kisasszonyok lefogytak, légies, lenge tünemények lettek a sok szenvedéstől, a titkolózás mérgétől, de még mindig nem beszéltek arról, ami a szivüket összeszorította. Egy őszi vasárnap délben aztán megint két csokrot hozott Borbolya Feri. Az egyik tiszta fehér volt, azt Magdolnának adta. A másik tűzpiros volt: azt Máriának nyújtotta.

- Igen, - mondta Mária és felcsuklott a hangja - Borbolya Feri ma megkérte a kezemet.

- Nem... együtt maradunk... tégedet végtelen szeretlek... Feri is idejön hozzánk.

Magdolna megrázta fehér fejét, annak jeléül, hogy ebbe sohasem egyezik bele... Ismét csöndben ültek egymással szemben, csak az óra ketyegett és zengett időről-időre. Végül mégis Magdolna szólalt meg:

- Fekete koporsóba tesznek, nem visznek előtted fátyolos mirtuskoszorút piros bársonypárnán...

Akkor felállott Magdolna, letörülte könnyeit és már tudta, mit kell cselekednie.

Felment a padlásra, vizet öntött a régi köszörűkő kis vályujába és élesre fent egy nagy hegyes kést.

Sokáig tartott ez a foglalatosság, mert a kő nehezen forgott, a kés pedig nagyon csorba volt már. Így hát alkonyat felé, mikor Mária szorongó szivvel indult a nénje keresésére, Magdolna még mindig kezében tartotta a nagy kést. A menyasszony nem tudott sikoltani, torkán fagyott a szó és remegve sietett a lépcsőn. Az udvaron szédülten támolygott.

- Végezni akar magával, - mondta rémülten - de én nem engedem... hogy megölje magát.

Egész este méregették, titkon lesték egymást, de most se szóltak. Kilenc órakor aludni tértek, jó éjszakát rebegtek, hanem a félhomályban is egymást figyelték. Mária ezt mondta magában:

És éjfél felé, mikor az őszhajú menyasszony halkan, egyformán kezdett pihegni, csöndesen, óvatosan kimászott ágyából Magdolna kisasszony.

Mária félig csukott szemhéjain át dermedten leste, mint tipeg feléje, mint áll meg ágya előtt, mint emeli fel a nagy kést az ő szivére. A jeges kétségbeesés rántotta görcsbe a szivét és ajka önkéntelenül motyogott egy régesrégen hallott iskolai mondatot:

A kés a földre hullott, Magdolna térdre bukott és zokogva borult a menyasszony elé:

- Mária, - mondta és összekulcsolta a kezét - bocsáss meg, én meg akartalak...

Sokáig tartott, míg Mária mozdulni tudott. Aztán ő is sírni és zokogni kezdett; karjait kinyújtotta nénje felé. Átölelték egymást és a könnyek patakja csak nem akart megszünni. Végtelen megkönnyebbülés fogta el mindkettőjüket; úgy érezték, mintha szörnyű bűntől szabadultak volna meg.

És hajnalban, mikor ünnepélyesen zengte az öreg óra a negyedeket, halkan megszólalt Mária:

- Kék koporsóban, liliomkoszorúval... És a gyászkocsi előtt mirtuskoszorút és fehér fátyolt visznek piros bársonypárnán...

- Biztosan szép lesz, - hajtotta le a fejét Magdolna - májusban halunk meg...

A kis herceg olyan volt, mint egy beteg kandur. Szőke haját felborzolta, behuzódott az óriási pamlag sarkába, ha szóltak hozzá, nem válaszolt, a hoppmesterre kiöltötte a nyelvét és mikor a dajkája cirógatni kezdte, hirtelen megrugta a kilenctokájú öregasszonyt hegyes orrú cipőjével. Az öreg király, akinek nem volt senkije ezen a szőke fickón kívül, elszomorodva hivatta magához a hoppmestert.

- Én azt hiszem, - felelt a hoppmester alázattal - hogy a társaság hiányzik neki... és habár nehéz dolog megfelelő játszótársakat találni, mégis azt ajánlanám...

- Félek, hogy elrontják: én is minden rosszat a játszópajtásaimtól tanultam. Éppen ezért akarom úgy nevelni, mint a ritka virágot szokás az üvegházban.

- Igaz... tökéletesen igaz, magam is a társaimtól hallottam először bűnös szavakat... hanem akkor valami más mulatságról kellene gondoskodni.

- Csakhogy nem olyan könnyű dolog az. A legagyafurtabb játékokat egy-két perc alatt kitanulja, megunja, szétszedi... a csengős kis négyes fogatot, amelyet száz arany tallérért hozattam neki a tengerentúli országból, látni se akarja. Mindig azt szeretné cselekedni, amit a felnőttek művelnek.

- Hopp, - mondta a ceremóniák mestere - éppen ez a tulajdonsága ébreszt elmémben valamelyes világosságot.

- Arra gondoltam, hogy itt a szomszéd nagy teremben, a herceg téli labdázójában egy kis palotát kellene neki építeni... A palota éppen olyan lenne, mint ez a nagy királyi palota, mintha csak megfiadzott volna ez a hatalmas épület. Minden meglenne benne a konyhától a vívóteremig, de persze kicsiben...

- Na, édes hívem - mondta mosolyogva, - mindig okos embernek tartottalak, de nem is csalódtam benned. Az a kis palota biztosan megvigasztalja a herceget.

Ettől a naptól kezdve heteken át tervezgettek, mindent kigondoltak az utolsó szegig.

- Alabástromból, - fontoskodott a hoppmester - a padló csiszolt achátból készül, a kilincseket jáspisgombok ékesítik, a trónterem világosszínű lápis lazulival lészen kirakva...

- Apró páncélok, acélvértek, kis kardok sorakoznak a fal mellett, akárcsak a lovagok nagy termében.

- Pompás - mosolygott a király és a kezét dörzsölgette, - az ebédlőben is minden olyan lesz, mint a mi nagy ebédlőnkben, csak persze kicsiben. Kicsik lesznek az indiai fából készült pohárszékek, kicsik lesznek az asztalok és székek, de azért egy akkora csöpp emberke, mint a kisfiam, leülhet kényelmesen a karosszékre.

- Úgy bizony, - folytatta a hoppmester - és a pohárszékben apró kristálypoharak, ezüstkorsók, kis tányérkák fognak állani... az udvaron szökőkút, a kertben indiai törpe fácskák...

Szinte tapsoltak ilyenkor és a nagyszakállú öregemberek úgy kipirultak, mint a gyerekek.

A téli labdaházban pedig lázasan sürögtek-forogtak a különféle mívesek, mesteremberek. Sietni kellett a kis palotával, mert a kis herceg születésnapja egyre közeledett. Hanem gyönyörűség is volt nézni, hogyan versengtek a derék kőmívesek, márványcsiszolók, kőfaragók, asztalosok, lakatosok, remeket készítő kovácsok, kardot és fegyvert készítők, kárpitosok, bronzöntők, ötvösök és festők. A kis palota egyre szebb lett, a király meg a ceremóniamester napról-napra jobban megbizonyosodott afelől, hogy a legpompásabbat eszelte ki.

A mesteremberek szinte könyezve gyönyörködtek mívűkben. A bűbájos, vadonatúj épület márványcsipkéi finom fehérneműre emlékeztettek, a réztető csillogott, a malachittal kirakott utacskák zölden kígyóztak a kert törpe fái között, a nagy udvaron pedig szivárványszínű vizet permetezett a vertezüst szökőkút.

- Minden gyönyörű - szólt - csak ez a nagy udvar kopár egy kicsit. Ide kellene valami... talán egy kis homok.

- Homok? - döbbent meg a hoppmester. - Közönséges homok? Ebbe a ritka ékszerbe?

- Valami nagyon finom homokra gondolok... aranyban gazdag fövenyre... olyanra, amelyből aranyat mosnak.

Tizenkét szekérderék finom aranyfövenyt hozatott és még azt is megszitáltatta a várpalota nagy udvarán. Tizenkét kosár aranysárga homokot szitáltak ki a tizenkét kocsi fövenyből és ezt a legfinomabb porzónál is vékonyabb port hintették el a kis palota udvarán. Másnapra szépen el is egyengették a homokot és az udvari cimerrajzolóval különféle szép ábrákat, virágokat, vitézeket, madarakat, jelmondatokat rajzoltattak reája.

A születésnap reggelén izgalomtól remegett a király. Boldogan mondta a kilenctokájú dajkának:

- Hanem aztán szép legyen a gyerek... az arannyal átszőtt kis ruháját, pókhálószövetből készült patyolatgallérját akarom rajta látni!

Azzal bevonult az öreg király a hoppmesterrel együtt a téli labdaházba. Még utoljára végignézték a csodás alkotást és mikor minden karosszéket, kristálypoharat, ezüstkelyhet, minden porszemet a helyén tudtak, háromszor koppantott a hoppmester, hogy bevezethetik a királyfit.

Csak éppen egy pillanatra nézett a tükörbe a kilenctokájú fődajka, hogy egy csöppet kipirosítsa az arcát az ünnep örömére, hát már elszökött valamerre a herceg.

Egy darabig keresték, de hogy mégse találták, a hoppmester is aggódva nézett ki az ablakon. Az ablak a várpalota nagy udvarára nyilott és a ceremóniák főmestere valami szörnyű dolgot láthatott. Sápadtan huzódott vissza és remegő ajakkal mondta:

A kis herceg arannyal átszőtt ruhájával, pókhálószövetből készült patyolatgallérjával nyakig ült a tizenkét szekérderék homokban. Tollas bársony kalapjával merte a fövenyt és mélységesen elmerülve, kipirult, lázas arccal gyurta a nedves homokot.

Az alabárdosok, akik az udvar négy sarkában állottak, nem merték megszólítani. A közönséges lelkek láthatóan gyönyörködtek a látványban, sőt egy nagyszakállú öreg, akinek éppen ilyen korú unokája lehetett, mosolygott... annyira mosolygott, hogy a könye is kiperdült.

A királyurfi vidáman nézett a hang irányába: fekete szeme ragyogott, kipirult képe maszatos volt és olyan jóizűen kacagott, mint egy közönséges pár gyermeke. A nagyszakállú király most már szeliden, megindult szívvel kérdezte:

- Várat építek, - nevetett vissza az urfi és a szájába került homokot prüsszögte kifelé - neked építem... ezentul ne félj a burkus királytól!

- Nem, - mondta - minek bántanánk? Ilyen játékot mi úgy se tudunk neki adni... és hát különben is, valódi udvari, királyi udvari homokban játszik...

A déli nap nyilas ragyogásában, mikor harmadszor bukott föl a tízöles mélyvízből, megrázta magát és végigtapogatta dohánybarna bőrét. Kutató ujjai végigfutkároztak karjain, derekán és combján siklottak lefelé. A térdhajlás alatt megállottak és izgatottan tapintgattak valami duzzadt csomókat erős ikráján. Görcsös erek hurkolódtak a bőre alatt és úgy pattogtak, mintha ki akartak volna csattanni. Riadt halszemei, amelyek mereven tekintgettek szét a mélyvizek mélyén is, megzavarodva forogtak; a sötét érgörcsök zeg-zugairól a zöld tenger, a sárgás ég és a szőke föveny felé fordultak, mintha segítségért vagy vigasztalásért könyörögnének. A vizek szörnyetegeivel vívott csatákban is nyugodt szive hirtelen összehúzódott kemény ököl módjára, aztán verni kezdett olyan szaporán, mint ahogyan a dob pereg.

Sohasem gondolt rája, de most tisztán emlékezett, hogy húsz vagy ki tudja, hány esztendővel ezelőtt, ilyen sötét jeleket látott az apja lábain és karjain is. Már hetek óta nehéznek érezte magát a víz alatt, de azt hitte, hogy elmulik a baj és megint fürgén, vidáman fog sürögni a hússzínű korállok és zöld kagylók után, mint a csikóhal. A sötét jelek azonban mást mondanak, a nyomorúság betűi, amelyeket mindenki el tud olvasni, még az is, aki sohasem tanult jelképes vonalakat róni.

Lehajtotta bunkós fejét és elhatározta, hogy egy szót se szól senkinek, az asszonynak se. Este elment a gazdájához, elkéredzkedett tőle egy éjszakára meg egy napra, aztán a pálmaerdőkön át megindult a kikötő felé, ahol a parttól nem messze olyan hajók állanak, akár egy pagoda vagy sziklatemplom, esténkint ragyognak a sok fényes lámpástól és a tetejükön muzsikálnak az idegen emberek. Ment, ment nehezedő pöffedő lábakkal és hajnalra odaért. A kőparton leült, lábait a langyos tengervízben áztatta. A messzeségben fehéren ragyogtak a vitorlák, lomha nagy hajók haladtak fekete füstzászlóval. Szemközt az ébredő hajókon nyüzsögtek a fehérképű idegenek. Kihajoltak a korlátokon, a reggeli nap megcsillant az apró, kerek ércdarabokon, amelyeket a víz felé dobtak. Valahányszor egy-egy fényes karika megcsapta a zöld víz hátát, fölpattant egy pár apró gyerek és utána ugrott. A pálmaerdőkön át jött ember pillanatra elfeledte a fekete jeleket, tátott szájjal gyönyörködött a mezitelen kölykökben, akik, ha ismét felbukott kerek fejük, diadalmas ordítozással mutatták két ujjuk között a messzi országokból való fényes ércdarabokat. Különösen az egyiket figyelte. Bunkófeje, széles melle, hosszú karja volt, úgy ugrott, mint a lapos kő a vizen, az átlátszó hullámok mélyén nyílsebesen siklott, mint a kis halak a sekélyben, és ha kiugrott a kőpartra, a leghangosabban üvöltött. Fényes barna bőre ragyogott, tekintete szünetlen futkározott, gyöngyfogai világítottak, ha nevetett vagy szájába rejtette a pénzt.

- Ez az, - mondta magában a lábait áztató ember - az én gyönyörű kisfiam.

A halszemek megnedvesedtek. Két esztendeje nem látta már a gyereket és alig ismert rája. Két esztendeje hozta ide egy éjszaka a pálmaerdőkön át, mert odahaza nagyon sokat evett a fiú és félni lehetett, hogy nem marad elég az anyjának, kisebbik testvérének és a legapróbbnak, aki éppen akkor született. A gazda kutyául fizetett, a kagylók mintha fogyóban lettek volna, a korállok nem hajtottak ritka szinezetű ágbogokat, a tartomány belső részei felől éhinség híre érkezett és csak a sárgahasú cápák szaporodtak. Itt a nagy kikötőben biztosan megél a kisfiú még a hulladékokból is, hát vállára emelte és estétől hajnalig elgyalogolt vele idáig. Megsimogatta a fejét, mikor a kőpartra állította, azután hirtelen megugrott, eltünt a forgatagban, nehogy a gyerek utánaszaladjon. Így csinált vele is az apja valaha, jól tudta hát a módját, mint cselekedjék, jól tudta, hogy a kikötő kegyes dajka: a kisfiú felvirágozik.

Mikor már kigyönyörködte magát kedvére, odalépett a gyerekhez, megtapogatta karcsú tagjait, szemébe nézett, megkopogtatta bordáit, mellkasát és szeliden mondta neki:

Estére ketten haladtak át a pálmaerdőn és hajnalban a gazda háza előtt állottak meg.

A százesztendős gazda megtapogatta a gyereket, csóválgatta a fejét és siránkozva mondta:

- Jó, nem bánom... de nem kell még se, minek nekem a halász, ha már nincsenek kagylók, a korállt meg kaviccsá rondította ez a sok gyalázatos hajó... minden baj tőlük jön, hogy sülyednének el. De azért ne vidd vissza, majd gondolkozom rajta egy kicsit.

Az öreg bunkófejű szép hegyes éket faragott, görbe kést adott a fiú fogai közé és a nyilas sugarak világából leszállott vele a mélységbe. Mindenre megtanította a gyereket, szépen megmutatta, mint kell a hegyes éket a cápa szájába dugni, mint kell a görbe késsel a gonosz dög beleit kiontani, merre húzódnak a kagylók tavasszal, merre szeretnek a fehér korállok, miként lehet kitapogatni a mélyvízi szirtek rejtelmeit, hogyan húzódnak a vízalatti meleg áramlatok nyugatról kelet felé... Lassankint minden titkát, minden tapasztalatát reábizta úgy, ahogyan az apjától tanulta, ahogyan a tapasztalatokat maga is gyarapította. Gyönyörűség volt nézni a kis bunkófejűt, amint lebukott, nyitott szemmel suhant lefelé és biztos kézzel, fürgén kutatott. Körülbelül mindennel tisztában volt már, mikor egy reggel, az első bukás előtt észrevette a fekete jeleket az apja ikráján és karja hajlásán. Kiváncsian kérdezte:

A déli nap nyilas ragyogásában, mikor harmadszor bukott föl a tízöles mélyvízből és kifujta tüdejét, furcsa hangot hallott. Sipolt a melle, mintha lyuk támadt volna rajta, egy ponton éles fájdalmat érzett, aztán nemsokára köhögni kezdett először életében. A lila ajkak remegve rebegték:

Este vállára vette a középső fiát és elindult vele a pálmaerdőn át a kiapadhatatlan emlőjű dajka felé. Hajnalban odaállította a gyereket a kőpartra, és amíg az elbűvölt halszemekben visszatükröződött a tornyos fehér hajók sohasem látott csodája, az öreg megugrott a nyüzsgő sokaságban.

A pálmaerdőn át haladván, szeliden föltünedezett előtte a nagy sziklatemplom képe, amint ott hever előtte a századik lépcsőfokon, pöffedt lábait mutogatja és alamizsnáért könyörög. Szinte kedvet érzett a forró lépcsőkön való aszalódásra, a sok száz koldustárs sok meséjének magábaszívására. Ott megpihenhet halszeme, pöffedt lába és sipoló melle.

Harmadik fia sírt, az első meg ott ült a kunyhó küszöbén szótlanul, a sötétben is világító meredt szemekkel. Az öreg megtapogatta és csöndesen kérdezte:

- Az este ment el... hajósok jöttek, azokkal ment el. Kis hajóra szálltak, arra mentek keletre. Énekeltek, pipáztak, meg ittak.

A fáradt ember most már magát tapogatta végig, hogy nem játszik-e vele gonosz álom, aztán csöndesen rebegték a lila ajkak:

Vállára vette síró kisfiát és megindult vele a dombokon, hegyeken keresztül. Két nap, két éjjel gyalogolt, míg elérte a nagy sziklatemplomot. Száz lépcsőn szeliden fölsétált, végigment tizenkét folyosón, kilenc termen és az utolsó aranyosban letette a gyereket egy iszonyatos tekintetű isten oltárára.

Azzal otthagyta az alvó fiúcskát és mikor lement a száz lépcsőn, nehéz lépteit hazafelé fordította.

Nyugodtan fölkészülődött a leszállásra. Csónakba ült, nagy követ tett a csónak fenekére és kievezett olyan messzire, ameddig fáradt karjai bírták. A követ a derekára kötötte, görbe kését szájába vette, aztán megloccsant fehéren utána a mélyvíz. Sokáig haladt lefelé, végre mégis puha fövenyt, lágy füveket ért.

Balkarját feje alá helyezte és fölnézett a vizek derengő magasságába. Már semmi sem kötötte össze a vizek fölötti világgal, csak az a kevés levegő, amit odafönt, a déli verőn szívott be. Hanyattfekve három buborékban fujta ki az éltető lelket. Az első buboréknál eszébe jutott az első fia, aki olyan szép, mint a napsugár, a másodiknál a középsőre gondolt, akit a hajópagodák fehérarcú idegenei táplálnak, a harmadiknál pedig biztos volt, hogy legkisebbik fiát kegyesen kegyébe vette az iszonyatos szemű isten..

Mikor már elszállt az utolsó buborék is, boldogan lehunyta fáradt halszemét és a görbe késsel kiontotta belső részeit.

Tavaszi zápor zengett át a kerti fák ágain, mint valami lágy hurokon és most párás fátyol lengett a mélyebb részeken, a ribizlibokrok felett. Virágillat, esőszag, nyers nedvesség áradt be a nyitott ablakon, amely mögött egy asszony sírt a régi szék karfájára borulva.

Egy pillanatra fölemelte fejét, körülnézett a gazdag szobában, szeme megakadt a mély tükrön, mely a földig ért, a faragott butorokon és zuhanva eső brokátokon.

- Miért sírsz? - kérdezte önmagától. - Miért zokogsz, hiszen... mindened megvan.

De azért megint lehajtotta arcát és olyan buzgalommal ontotta könnyeit, búgta a szíve mélyéről eredő zokogást, hogy észre sem vette, mikor szenvtelen szárazsággal benyitott és megállott mögötte az ezüsthajú gróf. A vékony ember alatt meg se reccsent a parkett: úgy állott mozdulatlanul, mintha a kerti köd egy fátyolfoszlánya szállott volna a szoba mélyére. Az asszony pedig sírt, felcsuklott, vonaglott, aztán fölkelt, kinézett a kék kertbe, félresimította a szemébe hulló bodros fürtöket, hátranézett...

Sokáig állottak egymással szemben, aztán így szólt a gróf halk, hangsúlytalan hangon:

- Valakiért sírt, - folytatta az ezüsthajú motyogva - a színésznők általában sokat sírnak régi szeretőikért... ami egyébként rám nem tartozik... tessék sírni... joga van hozzá.

- Óh, - csuklott fel az asszony - nem is emlékszem a régi... Nem is akarok emlékezni... olyan régen volt.

- Igen, mert hogy ez az eső jött, úgy éreztem, hogy sírni kell és leborultam... Kérdeztem magamat, hogy miért? de nem tudtam felelni. Öregszem... a vénülő asszonyok szokása...

- Nem, - mondta a gróf és hangja szinte elfoszlott - szó sincs róla. Ez csupán a mélabú, amely erőt vesz az emberen bizonyos időszakokban...

- Mélabú - zengett az asszony szava a mindent eltakaró homályban. - Harminckilenc esztendős vagyok, és ha visszagondolok...

- Nem... nem vagyok kiváncsi... maga szép és fiatal - csak mélabú az egész... bizonyos időszakokban erőt vesz az emberen. A mult tavasszal én is így voltam. Szalonkalesen ültem és egyszer csak érzem, hogy végtelen nyomorult vagyok, hogy legjobb lenne számba venni a puska csövét és a lábammal elrántani a ravaszt... szerencsére éppen jókor jöttek a sneffek... aztán nemsokára megismertem magát... mondom, hogy mélabú... eltünt nemsokára... mélabú...

Az u betű hosszan zengett a sötét szobában, aztán megpattant egy kis tapétaajtó és a villanyfény becsapó áradatában megállott a feketeruhás szobalány:

Az asszony végigsimította az arcát, elindult a butorok között, tett, vett... hirtelen mindent elfelejtett, a záport, a tavaszi kertet, a mélabút, és rámosolygott a vékony emberre.

- Az előadáson ott leszek, hogyne lennék ott... de utána valami egészen rendkívüli dolog lesz...

A színésznőt elvitte a gummikerekű kocsi a színház hátsó kapujáig. Egész úton egy régi kis dalt dudolt.

Aztán kilebbent a színpadra és oly biztosan dalolt, táncolt, tréfált, mint amilyen biztosan úszik a hal a vízben, mint amilyen bátran csengeti szavát a pintyőke az erdőben. Szeme se rebbent, szíve se dobbant, mert tudta, hogy itt minden siker az övé, mert tudta, hogy nemcsak egyszerű operettszínésznő, de jó színésznő is... akár holnap eljátssza Nórát...

Föltekintett az ezüsthajú gróf szélsőjobboldali páholyába: a keskenyarcú ember ott ült mozdulatlanul. Lenézett a földszintre; az első zsöllesor sápadt, lapos álarcai között sok ismerősét látta. Tekintete egy fehérnyakkendős, feketehajú ifjoncon akadt meg, aki éppen a sarkon ült. Milyen kedves vidéki pofa, milyen fiatal és mancsettás, malomkerékhez hasonló bokrétát szorongat a kezében, mint a mult század gavallérjai.

Előbb nevetett rajta, de a szeme ismét feléje kalandozott: milyen kedves vidéki pofa, milyen fiatal... ilyen bokrétát hozott neki. Az első felvonás után, a tapsok és kiállások zengő harsonájában szinte várta már a mancsettás csokrot, de hiába, a fehérnyakkendős ifjonc nem merte a lábaihoz dobni.

A második felvonásban már csak neki játszott, neki dalolt és az ifjonc oly bambán nézett rája, miként egy sült hal. Hiába volt minden ragyogó ária és csábító lengedezés...

De aztán egyszer csak - amint a kar élén csilingelve, mint egy ezüstcsengő, röpködve, mint egy aranymadár, végigtáncolta a virágos színpadot - fölemelkedett a fehérnyakkendős, megcsavarta a feje fölött a bokrétát és teljes erővel odateremtette a színpad mélyére. Akár egy buzogányt.

A színésznő hirtelen utánaszökkent, karjára vette, szelid csókkal illette a dróton rengő rózsákat... Oly vidáman, kitörő kedvvel énekelt és táncolt ezután, hogy a nézőtér felől szünetlen hullámzásban csattan fel a tapsok sortüze és száz zordon férfitorok dörögte feléje a vezetéknevét:

A harmadik felvonást lázasan játszotta, előadás után izgatottan vetkőzött, törülte a festéket, idegesen öltözött, mert úgy érezte, hogy sietnie kell: reája vár valaki.

Amint kilépett a hátsó ajtón, úgy ragyogott az arca mély pehelyprémek között, mint egy orchidea.

Az esti szél fölszárította az aszfaltot, fönt tisztán remegtek a csillagok, szerette volna kitárni a karjait, de keblére szorítva, ott rezegtek a papir-macsettás bokréta drótra idomított rózsái.

És alig öt lépésnyire, egy lámpaoszlop mellett ott állott a fehérnyakkendős lázaspiros ifjonti pofával.

Pehelyprémei között elviharzott az asszony és fogcsikorgatva ült a kocsijába.

Otthon, a szalon régi butorai között fölgyújtatta a nagy csillár minden lángját, a páros fali gyertyákat is. Belenézett a földig szaladó tükörbe és rémülten látta keblén a dróton ringó rózsafejeket... Földhöz vágta az idegen csokrot és a virágok közül rózsaszín levélke hullott a lábaihoz... Mégis fölszakította és olvasni kezdett:

Eldobta a levelet is, aztán lehajtotta szőke fejét a régi szék hátára. Hullámosan támadt föl emlékében egy régi kert emléke, egy kerté, amely tavaszi záporban ázott... az isten tudja hány év előtt... és az almafa alatt éppen ilyen hülye levelet olvasott lázban, ázva, lobogva, fázva, könnyezve, halálos boldogan.

Mégis, mikor a régi óra két ámora kipengette kalapácsával az éjféli időt, erőt vett magán és odalépett a tükörhöz. Végignézett egész alakján, végigsimította aranyhaját, szép arcát, mely orchideához hasonlított, térdig fölemelte szoknyáját és gyönyörködött a lábában, amely hibátlan és ragyogó volt, akár egy kard pengéje.

- Negyvenegyéves vagy, - gondolta - mert kettőt mindig letagadtál, de azért mégis szép vagy... és fiatal.

Aztán, hogy mégis megint könnyeket látott a szemében, megcirógatta a tükörben sírástól pirult arcát és gügyögve, vigasztalva, hangosan mondta:

Kavicsokat szedett, a színes köveket egymáshoz koccantotta, egy apró dalt dúdolt a mulatságához és parányi lénye, kis szíve úgy elmerült magában, hogy mit sem tudott az egész világról. Feledte a fecskéket, amelyeket oly csodálkozva szokott követni nefelejtsszemével, feledte a virágokat, melyek után lelkendezve kapdosott máskor, feledte az embereket is, akik zordonan vagy mosolyogva tekintettek feléje.

De aztán hirtelen fölrezzentette egy hang. Dajkája, akinek példátlanul hatalmas keblét és piros almához hasonló piros arcát sohasem győzte eléggé csodálni, szeliden szól hozzája:

A fiúcska tétovázva fordult hátra, de nem állt fel. Gyanakodott, nem hitte, hogy az almaképű lány szólt hozzá ilyen kedvesen; a dajka sohasem játszott vele szívesen.

Hanem a szelid hang megint megcsendült: az almaképű a két karját is feléje nyujtotta:

A gyermek fölkelt, keményen szorongatta a kavicsokat és odadöcögött a leányhoz. Lelkében egy kis gyanu pislogott még, de ez a halvány lángocska is kialudt, mikor az almaképű fölkapta és kebléhez szorította.

- Hopp! - kiáltotta a lány kedveskedve és vidáman nevetett, mint akit csiklandoznak. - Hopp kis galambom, mit játsszunk, kis pipikém?

Elgondolkozott a fiú, kék csillagszemével kitekintett a lombok nyilásain át az égre, ahol parányi tejszinhabfelhőcskék szállottak egymásután. Szivében megint föltámadt egy pillanatra valami furcsa érzés, hogy miért ilyen az almaképű, hiszen máskor mindig bóbiskolni szokott. De kis gondolatkavicsait megint összezavarta a leány hangja:

A leány belecsipett vastag, vörös ujjaival a fiú kövér patyolatkezefejébe, a fiú meg elszánt igyekezettel is alig tudta körmei közé csippenteni a dajka kemény bőrét. Hanem aztán vidáman folyt a mulatság. A gyermek nevetve, kiáltozva mondta a versikét:

Mikor meg a végén kicsúszott a körme közül a dajka kezefeje és a vastag ujjak a nyakát csiklandozták, olyan sivalkodást csapott, mint egy kis malac és úgy fickándozott, mint egy csík.

Az almaképű csodálatosképpen nem unta a játékot, hanem még összevissza csókolgatta is a fiúcskát. Hevesen a kebléhez szorította, hogy valósággal elállott a lélegzete, tejpofácskájára pedig olyanokat cuppantott, hogy a gyermek szeme csak úgy szikrázott. És mindezekhez maga is annyit sikongott, kiáltozott, nyiharászott, hogy az apró emberen valósággal erőt vett a játék láza.

Ez volt az a játék, amelyet a legkevésbé szeretett az almaképű. Föl kellett állani hozzá és abból állott, hogy a fiucskát emelgette, leeresztgette, míg csak ki nem fogyott belőle a szusz. Ezért azután, ha magukra maradtak, szó se lehetett a repülős játékról, csak akkor került rá sor, mikor a gyermek a vendégek társaságában nyilvánította ki, hogy repülőset akar játszani. De most nem kérette magát a pirosképű, hirtelen fölállott és oly vidáman, annyi rugalmassággal lendítette a fiút a magasba, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. Mikor már fogyóban volt a lélegzete, hirtelen földet értek a parányi cipőcskék... A gyermek most sivalkodni kezdett:

Máskor hiábavaló volt minden kérés, könyörgés, de most, úgy látszik, kedvére volt az almaképűnek a friss testmozgás. Megint hóna alá nyúlt a gyereknek és addig hörögtette, amíg aztán végleg kifogyott a szuszból és zihálva csapta oda magát a padra...

- Még! - kiáltotta kipirult arccal és parányi hangja üdén csilingelt - játsszunk valami mást!

Furcsa játék volt ez is: a fiúcska találta ki. A gyermek behúnyta ilyenkor a szemét: olyan erősen szorította össze szemhéjait, hogy a sötétségben szép kék meg piros csillagokat látott... és csak akkor tekintett fel, ha az almaképű azt mondta: mukk! A dajka mindig más és más arcot vágott. Néha arra nyitotta föl a szemét a gyermek, hogy a pirosképű alvást színlel, haragosan forgatja a szemét, kancsit vagy eltorzítja az arcát... Az arcjátékon aztán úgy el tudott mulatni a gyermek, hogy kacagása fölvidította otthon az egész házat.

A fiúcska behúnyta nefelejtsszemét, a dajka elkiáltotta, hogy: mukk!... és vidáman felfujta piros pofáit.

Aztán síró arcot vágott, kancsalított, mérgesen forgatta kerek szemét... a játék pompásan bevált.

Hanem egyszer csak hiába várta a kisfiú, hogy az almaképű reája mukkanjon.

Huncutul kinyitotta szemét... a dajka nem is nézett feléje, oldalt tekintett és kacsintott is...

A gyermek érezte, hogy így még sohase tekintett rá az almaképű. Megfordult, hátranézett és kis szívén jeges ár futott át: a lombok között hetykén, kifent bajusszal ott állott egy kardos, hatalmas huszár...

A földi dolgok értelme oly távol volt még tőle, mint a legmagasabban úszó tejszínhabfelhők fodra: mégis, érezte, tudta, hogy a kedvesség, a vidámság nem neki szólt.

Hirtelen, mintha egyedül maradt volna a nagy pusztaságban, játékos kedve elszállott, tekintete a távolba tévedt és sírni kezdett. Könnyeit a zsebéből előkerült, melegre szorongatott kavicsokkal törülgette.

A hercegnő szerelmes volt sógorába, a hercegbe, a herceg pedig sógornőjéért, a hercegnőért lángolt. A világ irigyelte őket, de mégsem voltak boldogok, mert az irigy világ nyomon követte lépteiket; utánuk lesett. Napokig nem láthatták egymást, és ha találkoztak valamely pompás teremben, az üvegcsillárok ragyogásában báli ruhákról, politikáról kellett langy modorban csevegniök, pedig legjobban szerettek volna egymás kebelére borulni és könnyek között zokogni megindító, a szív mélyéből fakadó szavakat. A hercegnő azt hitte, hogy belehal a keserűségbe és egy napon, mikor már kilenc éjszaka nem aludt az áthidalhatatlan távolság gyötrelmeitől, az üvegházba szökött fájdalmát elrejteni, könnyeit titkon kiönteni. Mikor már kedvére kisírta magát, belepillantott a zöld bőrbe kötött könyvbe, amelyet magával hozott. Nem tudta ki írta a könyvet és az első lapok fekete betűiből egy mondatot se fogott fel elméje. Egy helyen mégis, mintha napsugarat látott volna felvillanni a sok feketeség között, amint remegve olvasta:

«Azonban XIV. Lajos és sógornője, hogy zavartalanul folytathassák viszonyukat, abban állapodtak meg, hogy a király tettetni fogja magát, mintha a hercegnő egyik udvarhölgyébe volna szerelmes, ami, számításuk szerint, jó ürügyül kínálkozott, hogy a király minden mulatságban részt vehessen, s bármely órában láthassa a hercegnőt. Sőt, hogy a látszatot minél jobban megőrizzék, a király három szeretőt is választott: De Pous, De Chimerault és De La Vallière kisasszonyt.»

A szíve is megremegett, a keze is reszketett, hanem azért nyomban papirra vetette szép szögletes írással: «Ön bizonyára érdeklődik a francia irodalom iránt: örömmel fogja olvasni a gyönyörű leírást, amelyet az utólérhetetlen Sainte-Beuve könyvének 3-ik oldalán talál...»

A herceg elmés, finom férfi volt és szempillantás alatt megtalálta a helyet, amelyre az udvarias hangú levél célzott. És legközelebb, mikor kerti ünnep volt a hercegnőnél, halkan fordult oda sógornőjéhez:

- Éppen ott állanak az őszi ragyogásban. Mind a hárman a palotában laknak... azt a magas feketét nevezzük De Pousnak, a szemközti vöröset De Chimeraultnak és azt a kis szőkét, akinek bodros nyakkendője van, De La Vallièrenek... A játék kedvesnek igérkezik: udvarhölgyem a fekete, a szőke és a vörös is...

Kedvesen, finoman lépett a herceg a csevegő hölgyekhez és vidáman, könnyedén eltréfálkozott velük a nők és férfiak örök küzdelméről: a szerelemről. Aztán karját ajánlotta előbb a feketének, a vörösnek, majd pedig a szőkének és szelid, behízelgő hangon szépeket mondott mind a háromnak, amint ellépegetett velük a sárguló fák alatt, a finom porondon. A fekete hölgy azt mondta a vörösre, hogy kissé irigy természetű és állhatatlan, a vörös hiúnak és nagyravágyónak nevezte a feketét. A szőkét mindketten jámbornak és igen naivnak mondták, és a szőke... nos hát a szőke egy szót sem szólt barátnőiről, csak az ősz aranypalástját, az ég mérhetetlen kékségét, az érett gyümölcsök illatával teli levegő édességét dicsérte... Kék szeme gyermekesen ragyogott, arcán rózsás szín pirult és hangja lágyan csilingelt.

Az ünnepély pompásan sikerült: a herceg felesége boldogan látta, hogy férje már nem sétálgat annyit sógornőjével, a hercegnő férje pedig szívesen állapította meg, hogy öccse nem érdeklődik kelletén túl felesége iránt. A fekete udvarhölgy még akkor este megsugta barátnőinek, hogy a herceg szerelmes beléje, a vöröshajú is suttogott valamit szigorú titoktartás mellett és így harmadnapra már az összes udvarok tudtak az új szerelmi föllobbanásokról.

Talán tíz napig örökre feledhetetlen időket élt a hercegnő. Szerelmesét mindennap láthatta és szinte hálásan tekintett udvarhölgyei felé, amint hosszasan sétáltak a herceg oldalán egyenkint és egymást fölváltva. Talán a tizenegyedik napon történt, hogy este, mikor a herceg kocsija elrobogott, keserűséget érzett a szíve mélyén. Lesétált hát az elhagyott üvegházba és közben arra gondolt, hogy az elmés, finom és imádott rokon olyan furcsa volt ma hozzá...

- Mintha türelmetlen lett volna egy kicsit... - mondta magában és elmélázva pergette kedves könyve lapjait. Nem látta a betűket, nem értette a szavakat, de aztán egy helyen, mintha belenyilalt volna egy pillantás alatt egy egész mondat a szívébe: «De La Vallière kisasszony szépsége szokatlanul gyöngéd természetű volt... és szépségének kellemét rendkívül emelték az arcbőrnek ragyogó fehérsége és rózsás pirja, kék szemének szívhez szóló édes tekintete, s ezüstös csillámú szép haja... Ezüstszőke hajának, áttetsző s élénk fehérségű arcának és édes tekintetű szemének hatása, rokonszenves csengésű, szívhezszóló hangjával egyetemben egész lényének befejezett összhangzatot kölcsönzött».

Nem tudta tovább olvasni... Fölment a könyvtárba és verseket olvastatott föl magának. A kis szőke buzgón forgatta a lapokat, egymásután csilingelte a szép sorokat. És a hercegnő elborult tekintettel nézte, milyen áttetsző s élénk fehérségű az arca, édes tekintetű nefelejts a szeme, a hangja a szívhez szól: egészben véve olyan összhangzatos, mint egy kis virág, mint egy bájos költemény.

Egész éjszaka sóhajtozott és másnap, mikor az imádott rokon a keblére szorította egy lopott pillanatban, tettetett vidámsággal kérdezte:

- Ah, - vetette oda a herceg - egy kicsit unalmas a játék: a fekete meg a vörös komolynak veszi... hanem De La Vallière kisasszony bájos teremtés...

Ettől kezdve egy pillanatra sem oszlott el a hercegnő borúja és szívét halk bánat fátyolozta még boldog perceiben is. Napokkal utóbb - egy este ismét az üvegházba menekült nehéz gondolataival. Lelke boruja feketébe borította előtte a nagy parkot, a palotát, az egész világot... és a herceg még mindig nem jött, pedig még sohasem várta ilyen mérhetetlen vággyal. És ekkor megint kezébe akadt a zöld könyv. Hátulról előre, előlről hátra pergette öntudatlanul a lapokat. Aztán mintha az egyik oldalon valami szörnyű dolgot látott volna... Szétnyitotta a könyvet, dermedő szívvel olvasta: «... és De La Vallière kisasszonyt. Különösen az utóbbiba mutatta magát szerelmesnek a király. Hanem amíg csak arra gondolt, hogy e szép teremtés hírbehozatala által tévutra vezesse a közvéleményt s port hintsen a világ szemébe, ő maga is elkáprázott tőle és komolyan belészeretett.»

Kezében a kegyetlenül kifordított könyvvel megindult a bánatos alkonyatban. A kert rejtettebb részei felé bolyongott és bódultan lépegetett el a hattyúk fekete tava mellett. Léptei zaja elveszett a finom fövenyen. Már azt hitte, hogy szorongó érzése kiengesztelődik, mikor egy kockaalakúra nyírt sövényfal mögül szelid hangok csendültek feléje. Odalépett és a piros meg sárga levelek nyílásán olyasvalamit látott, amitől gyönge térdeire rogyott nyomban: finom, elmés és imádott rokona a porondon térdelt és előtte De La Vallière gyöngéd alakja.

- Nem, nem, - csilingelte a szívhez szóló hang - én szegény lány vagyok... és csak a tisztességem...

- Tudom, hogy szeretsz, - búgta az imádott rokon, - én is szeretlek... csak téged szeretlek, az egész világon egyedül.

A hercegnő már nem látta, mint borulnak össze... szívében azzal a soha el nem múló fájdalommal tántorgott a hattyuk tavához, hogy örökre vége mindennek. A szurokfekete vízen lassan úsztak a világító-tollú madarak... a hercegnő arra gondolt, hogy a vízbe kellene ölni magát. Ám eszébe jutott, hogy a tó mélysége mindössze tíz arasz. Ezért hát darabokra tépte a zöld könyvet, lapjai apró darabkáit széjjelszórta és a kőkorlátra borulva átkozta az utólérhetetlen szerzőt:

- Monsieur Sainte-Beuve, - zokogta, - ezt nem érdemeltem öntől... nem érdemeltem...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mondják, hogy később, szelid öregsége napjaiban is szívgörcsöt és hidegrázást kapott, ha szalonjában megdicsérték St.-Beuve úr csevegéseit vagy női arcképeit.

Bizony mondom neked, ezen az éjszakán,
Mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem.

Az éjszaka olyan fekete volt, mint az írástudók koromfestéke és olyan csípős, mint a mustármag.

Ama názáreti Jézust, aki új hitet hirdetett és oly nagy sokaságát gyűjté maga körül a hiszékeny tudatlanoknak, már elvitték Kajafás főpaphoz, hol egy alacsony szobában az írástudók és a fiatal életet irigyelő vének már egybegyülének vala. A názáreti fakószőke haja, napégette arca és veres szakálla eltünt az ajtóban és az ajtó becsapódott utána.

A szolgák, poroszlók, kiváncsiak és tolvajok, akik fustélyokkal, fütykösökkel, ütő- és nyúzószerszámokkal voltak fölfegyverezve, kívül maradtak. Egyikük a papi szolgák ruháját viselte és fehér rongydarabokkal nyomogatta a füle helyét. Nyögött, siránkozott, sziszegett a fájdalomtól:

- Legalább beeresztenének, hogy látnám a végét is... az ember elveszti a fél fülét, mint valami férges kutya, aztán még ki is rekesztik a mulatságból.

- Ne pityeregj, Málkus, - mondta egy feketepofájú, akit sok tolvajlással gyanusítottak már - ne sajnáld a félfüledet, elég nagy a másik. Ami odabent folyik, az nem nekünk való; csűrés, csavarás, csak nyargalnak a szavakon, mint a szamáron szokás. Megtudunk ugyis mindent, holnap lesz az igazi mulatság... ezt biztosan kiszögezheti a helytartó, mert nagyon sok embert elbolondított.

- Gyertek, - kiáltott feléjük - gyertek egy kicsit hátrább az udvarba. Rakjunk tüzet és várjuk meg a végét... éjfélnél előbb úgy se végeznek vele, mert nagyon ravasz ember; érti a módját a beszédnek.

Beljebb vonultak, tüzet raktak és letelepedtek valamennyien. Csöndesen elbeszélgettek. Mondták, hogy nem illő dolog, ha ama csepűhajú názáretihez hasonló tudatlan emberek belékontárkodnak a bölcsek dolgaiba. Egy szőke római katona pedig szitkozódva recsegte a barbár judeaiak fülébe, hogy ilyen bolondosak csak itt akadhatnak ezen a gyalázatos földön, és hogy az, amit a názáreti hirdetett, izgatás a császárság ellen.

Ugyanekkor egy csapzotthajú, kócosszakállú ember lapult a főpap kerítéséhez. Piszkos tarka köntöst viselt, mezitláb volt és egész külseje elárulta, hogy távolabbi vidékről való parasztember. Egy ideig hallgatózott, szemlélődött, de aztán besomfordált a kapun, és mert nyilván látni akarta ő is a mulatság végét, szép lassan a tűzhöz lépegetett. Éppen a római mellé került, a császár dicső zsoldosa pedig arrébb huzódott.

- Ülni se lehet már a tetvesektől, - káromkodott, - kiturják az embert a helyéből a bélpoklosok... itt mindenki ilyen orcátlan.

Most már a kockajátékról folyt a szó és a feketepofájú tolvaj azt magyarázta, hogy ha csak háromszor perdíti meg az ember a követ, úgy esik vissza, ahogy feldobták. A római zsoldos nem hagyhatta szó nélkül:

- Te akarsz beszélni a csalásról? Te sündisznó! Gyere el egyszer közénk, majd meglátod, hogy kell kockázni. A kövér kapitány, akit úgy hívunk röviden, hogy bikacsek, kilencszer dobja ki neked egymásután a kilencet...

Ült köztük egy hajlottorrú, borostás, halványképű sovány férfi is, aki mindig gyomorrágásban szenvedett és akit Iskariótnak vagy Judásnak is neveztek. Ez az Iskariót még jobban összegörnyedt, mint máskor és izzadt tenyerében ezüstpénzeket számolgatott:

- Egy, kettő, három, négy... - haladt végig körmével a pénzdarabok bordáján.

- Kilencet? - kiáltott a feketepofájú - nahát, azt nem hiszem... háromszor-négyszer én is megcsinálom, de kilencszer egymásután nem lehet.

- Hét, nyolc, kilenc... tizenkettő - mondta magában a gyomorrágásban szenvedő, aki összezavarta a számadást és megint előlről kezdte az ezüstpénzek bordáit pattogtatni. - Egy, kettő, három...

E pillanatban nyilt az ajtó. Mindnyájan odanéztek, de csak egy árús jött ki, egy árús, ki a templom előcsarnokában szokta dicsérni portékáit.

- Azt, hogy a názáreti ellensége a régi hagyományoknak és árt a kereskedelemnek. Ki akart kergetni bennünket a templom előcsarnokából... pedig, ha a kereskedőket kikergetik, akkor ugyan ki fogja fizetni az adót?

- Tizenhét, tizenhét, tizenhét - hebegte, aztán újra kezdte. - Egy, kettő, három...

Félig mezítelen szolgálóleány lépett a tűzhöz, melengette a lábát, amely megfázott a konyha hideg kövén. Szeme reátévedt a csapzotthajú, kócosszakállú parasztra:

A tűz körül beszélgetők reátekintettek az idegenre. De az idegen nyomban megfelelt:

A borostásképű Judás lesütötte a szemét és előlről kezdte a számolást.

A szolgáló büdös parasztnak nevezte a kócosszakállút, a szakállas se hagyta magát, de már nem törődött civódásukkal senki se, mert új tanú lépett a tűzhöz.

- Elmondtam, - ujságolta a tanu, - hogy azzal dicsekedett, hogy az ég és a föld elmúlik, de az ő beszédei semmiképpen el nem múlnak.

- Nem mondtak semmit, csak a fejüket csóválták. Csak Kajafás kérdezte a názáretit, hogy így vagyon-e?

- Olyan halavány, mint a fehérített vászon, egy szót se szólt még, mióta bevitték.

- Huszonnégy... huszonhét... huszonnégy - és újra kezdte. - Egy... kettő... három...

Sok tanu jött még egymásután, a tűz körül ülők sokszor felindultak a fölháborodástól. Mégis, a legnagyobb szörnyűködés akkor támadt, mikor egyik elmondta, hogy a názáreti Jeruzsálem pusztulását is prófétálta.

- Jeruzsálem? - kiáltotta a katona. - Ameddig mi itt vagyunk, addig ugyan prófétálhatja... már pedig itt maradunk, mert a császárok hatalma végnélkül való. De látjátok, most már ti is látjátok, úgy-e, hogy a császár ellen lázít!

Egy másik szolgáló szemtelenkedett a tűzhöz, elbámult tátott szájjal, nem értette, miről beszélnek, de hogy a názáreti nevét hallotta, reámutatott a kócosszakállú parasztra:

A borostásképű Judás megint előlről kezdte az ezüst siklusok számolgatását.

- Mi voltunk a főbenjáró tanuk, - dicsekedtek a tűznél - minket hagytak utóljára.

- Azt, hogy a názáreti azt mondta: leronthatom az isten templomát és három nap alatt felépíthetem azt...

- Három nap alatt? - kiáltott a római. - Ez aztán szemtelenség. Hanem a főpap se hagyta magát úgy-e?

- Nem bizony, - mondták egyszerre a tanuk - fölugrott, aztán megkérdezte a názáretitől, hogy hallja-e, milyen tanubizonyságot teszünk ellene.

- A názáreti hallgatott, de Kajafás nem hagyta. Azt mondja neki: az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-é a Krisztus? Erre a názáreti csak azt mondja: te mondád! A főpap megszaggatá a maga ruháit és mondá, hogy nincs szükség többé bizonyságra, ez az ember istent káromolta.

- Aztán a vének azt mondták, hogy méltó a halálra. Szembeköpdösték, arcul csapdosták, botokkal verték, mi is ütöttünk rajta egy párat. Hanem a legügyesebb volt egy poroszló; az bekötötte a názáreti szemét, arculcsapta, aztán azt mondta: prófétáld meg nekünk, isten fia, kicsoda az, aki üt téged?

A híradásnak megörültek a tűz körül üldögélők. A római katona szívből nevetett:

- No, az aztán értette a módját, - kiáltotta - az, aki bekötötte a szemét, huncut fickó lehet.

- Harminc... harminc... harminc - mondogatta dermedő tagokkal és fölállott, hogy elmenjen, nyilván azért, mert már tudta a Názáreti végét.

Málkus még mindig a füle helyét szorongatta. Most, hogy balfelé fordult, hirtelen ráismert a tűznél melegedő kócosszakállúra:

- Bizony, hiába tagadod, te is közülök való vagy; hiszen a te beszéded is elárul téged.

- De bizony én nem vagyok közülök való... a rossz betegség essen belém, a férgek rágjanak meg elevenen, ha ismerem ezt az embert.

A tűz pislákolt, hűvös hajnali szél borzongott át az udvaron és oszladozni kezdtek a fustélyosok, kíváncsiak, szolgák, poroszlók. Lehajtott fejjel, meggörnyedve megindult a kócosszakállú paraszt is, mert fáradt volt és nyilván aludni akart térni, hogy már megtudta a végét.

És kimenvén az udvarról, a harmadik szomszédban keservesen sírni kezdett. Senki se járt arra, senki se kérdezte, miért ontja oly sűrűn könyeit. A falnak támaszkodott, nem is látta, hogy valakit himbál a szemközti görbe olajfa ágán a hajnali szél.

A hintázó ember nyakán kötél, orra hajlott, sovány képe borostás, amíg élt, mindig gyomorrágásban szenvedett és Iskariótnak vagy Judásnak is nevezték.

- Kipp... kopp... kipp... kopp... - hangzott a lépcsőn parányi kis lakkcipője sarka.

Aztán leért a nyári napfényben ragyogó kis kert ropogó kavicsára és megállott. Lábacskái fejét kissé befelé fordította, párnás kis karját szinte széjjel tartotta, nehogy összegyűrje gyönyörű rózsaszínű ruhácskáját, amely egy kicsit újszagú volt, egy kicsit szorította, egy kicsit vágta a hóna alatt, de mégis gyönyörű volt... Bizony gyönyörű. Jól tudta, hogy gyönyörű. Öltözködés közben megkérdezte öreg, fogatlan dajkáját, aki iránt mély bizalommal viseltetett és a megaszalódott, de ragyogószemű parasztasszony így felelt neki:

- Hogyne volnál szép, édesem, olyan vagy, olyan gyönyörű, mint a pünkösdi harmatos rózsabimbó...

A harmatos rózsabimbó ott állott a kavicsos úton percekig. Aranyos göndör fürtjei között rózsaszínű szalagcsokra, mint rózsaszín pillangó, homloka síma és derűs, szemöldöke dióbarna lehellet, szeme mély nefelejts, két kis kövér pofája rózsaszirom, szája nedves ragyogású rubint, álla gödrös, édes gömbölyűség.

De mikor a harmatos rózsabimbó megjelent a kavicsos úton, letették a kanalakat, késeket, megkent vajas- és mézesszeleteket: mindnyájan őt nézték.

Szeme megtelt könnyű fátyolhoz hasonló könyekkel és arra gondolt, hogy ez az édes, drága, bübájos teremtés az ő véréből való, egykor a szive alatt hordozta... Nem tudta tovább nézni, oly boldog volt és boldogságában lehunyta mély nefelejts-szemét.

A rózsabimbó apja büszke és gúnyolódó természetű, szakállas férfi volt. Éppen a szomszédokat szólta, mikor a harmatos rózsabimbót megpillantotta. Félbehagyta a mondatot, megsimogatta a szakállát, pödörintett egyet a bajuszán:

- Adta kölyke, - mondta - ez aztán sikerült... a teremfáját, de gyönyörű!

- Hát persze, - gondolta - az én vérem, hogyne lenne szép, az én kislányom, eszem a szivét, hogyne lenne gyönyörű!

- Teremtő Isten, - csuklott fel és a lánya felé fordult - éppen olyan, mint te voltál. A göndör haja, az az édes kis rózsaszín pofácskája, a nefelejts-szeme... hogy ezt megérhettem, áldom az én Istenem uramat... egy pünkösdkor éppen ilyen voltál!

Gondolata szeliden, de gyorsan szárnyalt, mint kék galamb a tavaszi ég alatt. Ifjúnak, telt keblűnek érezte magát, rég elhunyt férje is mellette ült és az úrtól megáldott méhe gyümölcsét szemlélte egy negyven év előtti kis kertben... Arca átszellemült, enyhe fényességben úszott, mint egy halvány lámpion és remegő ajka halkan mondta:

- Uram Istenem... pünkösdkor éppen ilyen voltál. Kislányom, édes kis rózsabimbóm.

Nagyapó kavargatta egy kis ideig a kávéját, aztán ő sem tudott ellentállani. Föltette csontkeretű pápaszemét:

- A teremfáját a kis csámpásnak, - mormogta ősz szakállába - a teremfáját a kis kutyának, feneette dolog ez...

Felállott, odament öreges léptekkel a kavicstól ropogós úton a rózsabimbóhoz és boldogan megölelgette, végigcsókolta gödrös karját, nedves rubintajkát, göndör aranyhaját, rózsaszirom pofácskáját, mély nefelejtsszemét, álla gödrös, édes gömbölyűségét.

- Cseresznyeillatú az arca, - állapította meg magában - ilyen volt a nagyanyja is, mikor először megcsókoltam... Csodálatos... cseresznyeillatú a szentem...

A kislány pedig állt széttartott kezecskéivel és csak arra gondolt, hogy gyönyörű, olyan gyönyörű, mint a pünkösdi harmatos rózsabimbó. Tudta, hogy bámulják, de a bámulat nem ejtette meg apró szivét. Nézte az eget, az égen úszó felhőbárányokat, a fehér káposztalepkéket és csak akkor rázkódott össze, mikor a nagyapó dohányszagú, furcsa szakálla megcsiklandozta, mikor a nedves száj borzongató nedvességgel végigcuppogatta.

A szomszédból, a kerítés résén át egy apró ember bujt át bámulatraméltó ügyességgel... Fekete kis képe csupa morcosság, szeme szurokragyogású, csupasz karja és térde a napfénytől fekete és csupa ütődés, sebhely. A kiálló szögek között nem szakítja el nadrágját, ugrik egyet, mint az acélrugó, aztán zsebrevágott kézzel méltóságteljesen sétál végig a virágágyak között.

Végiglépkedett a kis kert utain, cipője már az út kavicsán harsogott, mikor a rózsabimbó hozzája futott:

Az édesz tiszfijú zordonan haladt tovább, de a cseresznyeillatú hölgy belékapaszkodott a tornaingébe. Erre visszafordult és farkasszemet nézett vele. Ki tudja, mit gondolt, mit látott jövendő ellenfele, örök harcostársa szemében, de egy-két pillanat mulva fölemelte fekete kezét és könnyed pofot legyintett a rózsaszínű kövér kis pofa baloldalára... aztán gőgösen elrobogott.

A lugasban ülők némán nézték végig a jelenetet. Nagyapó és nagyanyó egyértelműen mondta:

És a harmatos rózsabimbó sírt, sírt keservesen, fájó szívvel, de egy kicsit boldogan is... mert édes, igazi kislány volt.

Ezernyolcszáznegyvenhétben, egy halálosan komor novemberi napon született és bölcsőjénél a szerencse meg a szerencsétlenség állott. Apját aznap választották meg alispánnak, de mire a nagyságos alispán úr dagadó szívvel, kissé borosan hazaérkezett, már csak a kisfiút találta életben.

Öreg cselédek meg dajkák ölén nevelkedett fel és szívesebben üldögélt a konyhai tűz mellett, ahol tököt sütöttek, kukoricát pattogtattak, végnélküli meséket mondtak királykisasszonyokról, betyárokról, vasorrú bábákról, kísértetekről. Apját ritkán látta, mert a vicispán minden idejét a megyeházán, meg a vendégeskedésben töltötte, aztán beállott a honvédek közé és mikor meg Világos után nagysokára hazakerült, reggeltől estig a földjeit, erdeit, legelőit járta: rendbe akarta hozni teljesen földi javait.

- Zivataros az idő, - mondogatta hűséges ispánjának - hát legalább ennek a gyereknek legyen mit aprítani a tejbe, ha velünk valami baj talál történni.

A gondolkodás nem volt hiábavaló, mert ötvenkettőben egy nagyvásár napján összetűzött a vendéglőben három osztrák katonatiszttel és a következő hajnalon halálos sebet kapott, amint a második katonával viaskodott. Mondják, hogy a szabályok ellenére szúrták le, de bárhogyan történt is a dolog, az ötesztendős kisfiú árván maradt. Most egy öreg néni, valami távoli rokon, viselt reája gondot és a gyermek, aki mitsem tudott az édesanyja meleg öleléséről, az édesapa kedves szelid tréfáiról, szépen növekedett. Tízesztendős koráig alig volt baj vele, bár változékony természetűnek mutatkozott. Néha úgy tett, mintha álmodozna, de a következő pillanatban már torkaszakadtából ordítozott. Egyszer simogatta, máskor ostorral kergette a kutyákat, játékait csizmácskája sarkával taposta szét, aztán megkönnyezte a galambokat, amelyeknek kitekerte a nyakát a szolgáló. A nénike selypítve intette meg gyakran, de nem tulajdonított mégse különösebb jelentőséget ezeknek a dolgoknak:

Mikor azonban betöltötte tizedik évét és az öreg tanító helyett nevelőt fogadtak melléje, sok keserű órát okozott környezetének. Egyáltalán nem figyelt a leckék alatt, indulatos, makacs volt, nem tanult hetekig, aztán meg egy vasárnap délután bemagolta a latin grammatika felét. Most már sokat csóválgatta a fejét a nénike és aggódva gondolt arra, hogy mi lesz belőle. Tizenötéves korában bánatos, komor és magába zárkózott volt napokig, de féktelensége változatlan maradt. Úgy érezte, hogy valami nyomja a vállait, valami lecsüggeszti a fejét, ólomsúllyal nehezedik reája. E zsibbadt, dermedt állapotából aztán rendszerint tombolva igyekezett szabadulni egy-két nap után. Agyonhajszolt egy lovat, szélsebesen vágtatott ötös fogatán, zsákokat emelt a magtárban szakadásig. Két esztendővel utóbb szerelmes lett egy kis szolgálóba és mikor ezért kinevették, elbujdosott. Hetekig élt az erdőben, szegénylegényekkel cimborált. Csak akkor ment haza, mikor meghallotta, hogy a nénike szeliden elaludt örökre. A szabad élet fölfrissítette egy kicsit, de mikor a temetés után egyedül üldögélt a zordon nagyszobában, ismét súlyosnak érezte ifjú válla terhét. Kiment a konyhába, leült a nagy tűzhely elé, a cselédek közé. Körülötte alázatosan és megilletődve hallgatott mindenki és a csönd olyan nyomasztóvá lett, hogy szinte fuldokolni kezdett. Tisztán érezte: ebben a házban nem maradhat tovább. Még éjszaka befogatott és a megye székvárosába hajtatott, onnan Pestre utazott, Pestről meg Bécsbe ment. De itt se maradt sokáig; az első zsibbadt napon elhatározta, hogy Angolhon felé menekül. Néhány hónapig élt egy londoni öreg fogadóban, angol lapokat, angol könyveket olvasott. Mikor aztán az első ködös nap szennyes sárgasága reáfeküdt, sietve utazott el a csatornán át Párisba. Itt hosszú ideig jól érezte magát és egy pár esztendeig azt hitte, hogy minden így marad örökre. Átélte az ostromot, harcolt a németek ellen, de pár hónap mulva megint érezte az ólomsúlyt a vállain és oly szörnyű módon unta magát, annyira szeretett volna szabadulni, hogy végül egészen boldog volt, mikor bevonultak a nehéz német katonák. Nyomban utrakelt, Spanyolországba, aztán Itáliába ment.

Temérdek kaland, párbaj és sok halálos veszedelem után harmincéves korában hazatért. Szép volt és szinte ragyogó, csak a háta görnyedt meg egy kicsit és a szeme mélyén ült valami méla bágyadtság. Esztendőkön át ünnepelték és csodálták, hogy nagyvilági modora mellett a legtökéletesebb földturó, igazi gazda, de szokatlan jó üzletember is. Aztán ezt is megunta. A nyomasztó érzések elől a könyveihez menekült. Klasszikusokat fordított és harmincötesztendős korában az akadémia tagja lett. A siker és elismerés azonban egy csöppet se tette boldoggá, sőt székfoglalóbeszéde közben egyre jobban érezte, hogy ismét ránehezedtek az ólomsúlyok. Végre is engedett barátai rábeszélésének és megnősült. Szelid, kedves leányt vett el, szépen is élt vele, elérzékenyedett, mikor az első gyermeke született, hanem mikor a második és harmadik is megérkezett, ismét erőt vett rajta a türelmetlenség.

Negyvenesztendős korában hirtelen fölkészült és útrakelt. Járt Indiában, Afrika őserdőiben és síkságain: vadászott elefántra, orrszarvúra, tigrisre, krokodilusra, oroszlánra. A bennszülöttek és négerek között egyideig könnyűnek érezte magát. Hanem a harmadik esztendő végén megint történt vele valami. Egy kis antilopot lőtt le és az állatot a hátán vitte a tanyája felé. Pár lépés mulva szinte meggörnyedt alatta, olyan nehéznek érezte. Végül is ledobta a zsákmányt és ekkor szinte fölkiáltott... az ólomsúlyt ismét vállain érezte. Nyugtalanul, lázas hajszában utazott haza. Otthon nyugalom és szeretet várta. Egy év mulva képviselőnek választották, harcolt a liberális javaslatok mellett, mégis, mikor az ügy diadalmaskodott elvonult, lemondott... Most ismét a könyveinek, a vadászatnak, majd a gazdaságnak kezdett élni. A sikerek, eredmények dacára sem tudott megnyugodni. Legidősebb fia ostoba volt, a két kisebb meg erősen rövidlátó. A felesége lassankint elmerült a család meg a gyerekszoba langyos légkörébe.

Ekkor ismét utnak indult. Betöltötte ötvenedik esztendejét, de arcában, egész lényében annyi rendkívüli izgalom remegett, hogy a külföldi nagy városok társaságában is valósággal felcsillant, mint valami ritka jelenés. Sokáig habozott, míg elszánta magát, hogy megcsalja a feleségét. Szeretőit azonban még inkább a szívére nehezedőbbnek érezte, mint a feleségét és miattuk utazott el hirtelenül Párisból, Londonból, meg Rómából is... Mikor hazatért megint a régi házba, ahol született és ahol először érezte az ólomsúlyokat, öreg embernek mondotta magát. Csak a nyugtalansága, a folytonos menekülésvágya maradt a régi. Egy ideig megint sokféle foglalatosságot űzött, aztán Pestre költözött... Esztendőkön élt itt egyedül, szinte a családjától is távol. Lassankint elidegenedett mindenkitől. Ha régi ismerőseivel találkozott, görnyedezve, hidegen felelt a kopott kérdésekre:

És ilyenkor mindig elgondolkozott, hogy miért is oly nehéz a válla és mi elől menekült egész életében. Vádolta magát, vádolta a világot, de az igazságot nem tudta megtalálni.

Túl járt már hatvanadik esztendején, mikor egy délután különös plakátot látott az utcán. Mezitelen ember kapaszkodott egy magas hegyre és görnyedt vállán hatalmas fakeresztet cipelt. Alatta nagy betűk hirdették: «Mindnyájunk keresztje. Társadalmi dráma négy fölvonásban.» A plakát mozgófényképszínházba invitált, de az öreg úr nem járt ilyen helyekre és ezuttal se jutott eszébe, hogy meg kellene nézni a darabot. Pedig napokig ott bujdosott emlékezetében a különös rajz... Két vagy három hét mulva, amint hátratett kézzel ballagott egy külvárosi csöndes utcában, ismét a szemébe tüntek a kiáltó betűk a hirdetés alatt. Kis zúgmozi bejárója fölé volt kiakasztva a plakát. Az őszhajú úr most már mégis betért a színházba. A fülledt, sötét kis teremben szinte kábultan hajtotta le a fejét, mikor a kikiáltó recsegő hangja a szívébe vágott:

- Ezen mesterfilm, - magyarázta a sötétben láthatatlan ember, - sikerülten állítja a tisztelt közönség szemei elé az igazságot, hogy mindnyájuknak kereszt nehezedik a vállára és ezen kereszt nem más, mint az élet. Jameson úr, a dráma főszereplője is...

A szavak, berregve, recsegve kísérték a remegő képek futását, de a deres fejű előkelő úr már nem hallotta a történetet, nem látta a mozgó alakokat. Az akadémia tagja, a világot látott, tapasztalt ember, ki Indiába meg Afrikába, a remeteségbe menekült a vállaira nehezedő ólomsúlyok zsibbadtsága elől, most ráeszmélt valami végtelen egyszerű dologra, a színtiszta igazságra, amelyet sohasem tudott megtalálni.

Egy harmatos májusi hajnalon csodálatos körülmények között halt meg Csalomjai Bálint annak a régi háznak a kiskertjében, amelyben született, amelyet régen elkótyavetyéltek a feje felől, és amelynek küszöbét huszonöt esztendővel azelőtt lépte át utoljára. Az esetről igen sokat beszélgettek annak idején, a komisszárus megállapította, hogy a rosszerkölcsű emberek közé keveredett öreg Csalomjai ki akarta fosztani ősei becsületes házát és e gonosz szándéka végrehajtása közben érte utól végzete. A komisszárus úr következtetését megerősítette az a ténykörülmény, hogy az úri betyárnál két párbajpisztolyt is találtak, de az eset többi szereplői olyan különös dolgokat mondtak el érthetetlen viselkedéséről és utolsó pillanatairól, hogy sokan bizonyos rejtélyt sejtettek a tragédia mögött. Évek mulva is találgatták, mint történhetett a dolog, de az igazságra még sem hibázott rá senki.

188... májusában, egy langyos éjszakán deresfejű úriember bukott ki az egyik régi pesti ház kapuján, hol akkoriban jobbrendű férfiak, ismert gavallérok és gazdag urak szoktak kártyázni estétől reggelig. A deresfejű is gavalléros külsejű ember volt és makulátlan fehér ingmelle szinte világított a sötét utcán. Mégis tántorogva haladt, mint a részegek, kezével a házak falához támaszkodott, aztán leült az egyik kapukőre és két kezébe csuklott a feje.

Finom angol ruháján, drága cipőjén, szép kalapján kívül nem volt már semmije, még becsülete se. A becsületét, amelyről oly sok furcsa dolgot meséltek a pesti társaságokban, örökre elvesztette ezen az éjszakán. Két párbajpisztolyán kívül mindenét pénzzé tette előző nap és ezzel a nyomorúságos kis összeggel akarta elnyerni a gavallérok meg a gazdag urak aranyait. Pénzecskéje már az első játszmákban annyira megfogyatkozott, hogy csalásra gondolt... kártyákat dugott el, körmével jelet csinált a lapok szögletébe... de a keze kétségbeesetten reszketett... észrevették, tettenérték... kikergették, szidták, gyalázták, csak éppen, hogy ki nem rugták.

Hová menjen hát? Nagy isten, hová menjen hát, a föld kerekségén, hol végezzen magával és nyomorult életével?

Mert azt, hogy életétől el kell válnia, halálos biztonsággal tudta, még ott fönt elhatározta, mikor a szemébe kiáltották... azt a szörnyű szót. Tisztán látta, hogy nem élheti tovább rég elhibázott életét. Nem is érdemes. Ötvenhét esztendős fejjel nem lehet semmit újra kezdeni. De aztán meg... milyen élete is volt neki... megölte az apját, az anyját, a feleségét, olyan sok bánatot okozott nekik, a gyerekei nem ismerik... nincs senkije, semmije... még úri becsülete se... De hát hol végezzen magával? Itt az utcán, akár egy szerelmes szabólegény... a Dunába ugorjon, mint a varróleányok szokták? Nincs egyetlen tapodtnyi hely az egész földön, amelyet a magáénak mondhatna, amelyen becsülettel elintézhetné azt, amit elhatározott. Régi szép házát rég elitta, elkártyázta, pedig ott most gyönyörű lehet. A nagy diófa reáborul a barna tetőre, a kertben pedig összeölelkeznek a virágos orgonák... Nagyon szép lehet... de kié most az a ház... biz isten elfelejtette.

Hajnalig ült így magábaroskadva, aztán, hogy egy kóbor kutya odasonfordált melléje és megnyalta az arcát, hirtelen felugrott. Úgylátszik, hirtelen elszánta magát, mert kemény léptekkel sietett el a sikátor felé, ahol a lakása volt.

Ott előszedte két pisztolyát, kimérte a puskaport, keményen leverte, lefojtotta, golyót is tett beléje, egy kis papirba port csavart, hogy legyen mivel fölporoznia a kakast, kapszlit tett a zsebébe... aztán kilépett a virradatba, kabátja alatt az öldöklő szerszámokkal.

Keletnek tartott, amerről a nap kelt, gyalog vágott az országút porának és halkan suttogta egynéhányszor:

- Erre... erre van az út... itt jöttél a négyesfogatodon... erre... erre... estére odaérhetsz.

A régi betyárvilág tünőben volt már akkoriban, mégis, ezen a vidéken akadtak kapcások, szegénylegények, portyázó parasztok. Az öreg házban, amely a domb tetején állott, és amelynek barna tetejére reáborult a nagy diófa, a mult ősszel is próbálkoztak, de rosszul jártak, mert a tekintetes úr, az öreg porta gazdája nem ijedt meg a maga árnyékától. Közibük durrantott a puskájával, el is találta valamelyiket... reggelre se itta fel a föld a vérnyomokat.

Ezen az alkonyaton a kiskertben sétált a tekintetes úr. Szép szál ember volt, de a féllábára sántított. Mondják, hogy párbajban lőtték meg; az a betyár Csalomjai eresztett beléje golyót, aki aztán a feleségét is elszerette, egész életére boldogtalanná tette. De nincs is Isten áldása azon a gonosz emberen, ez a szép öreg ház kicsúszott a kezéből a földjeivel együtt... mindenkije meghalt, senki se szereti, kártyából él, ha ugyan el nem pusztult azóta valamelyik pesti kórházban.

A tekintetes úr csöndes bicegéssel sétálgatott az orgonabokrok között, mikor egy puskás, szűrös ember állott meg előtte alázatosan kalaplevéve:

- Jól van Péter, hát most itt is marad éjszakára... tegnap már megint erre kódorgott egy pár kapcabetyár, azért hivattam. A konyhán kap vacsorát, aztán a verandán fog hálni... hátha akad egy kis munka...

- Értettem - mondta katonásan az erdőkerülő, aztán a konyha felé igyekezett.

A tekintetes úr meg tovább bicegett az orgonák között. Elgondolkozott a szép estén. Ki tudja, mire gondolt; talán a régi szép alkonyatokra egy régi párbajra az erdőszélén...

Nem evett egy falatot se, csak egyszer nyelt néhány kortyot egy útszéli kút vedréből, cipője, ruhája szürke lett a portól.

És estére, amint feléje szállott messziről a harangok szava, ott állott előtte a félhomályban a pusztai ház a domb tetején. Egy-két kilométert kellett volna még gyalogolnia csupán, de úgy gondolta, hogy nagyon is korán van. Találkozhatnék valakivel... azt se tudná mit mondjon neki... a gazdát nem ismeri... még valami csavargónak, vagy vándorórásnak tartanák.

- Majd ha egészen besötétedik... éjfél felé... akkor fölmegyek a szérüskerten át... arra nincs kerítés.

A fátyolok egyre sötétebbek lettek, ködök szálltak a mélyebb részek felé, lassankint elcsöndesedett minden. Fekete este volt, a kutyák sem ugattak. Hüvösség didergett át a tájon és a kökénybokrok között vigasztalni próbálta magát a gavallér:

Aztán megtapogatta pisztolyait a kabátja alatt és lassan kényelmesen megindult.

Halkan lépkedett a feketeségben, rög nem mozdult, ág nem reccsent lába nyomán. Karcsú, gavalléros alakja elhaladt a szérűskert sorompója mellett. A szérű szétszórt szénáján-szalmáján még hangtalanabban sétált és bár semmit se látott, biztosan ment előre. Jól tudta, hogy a szérűskert jobb oldalán van tehénistálló... ott nincs semmi keresni valója. Hanem szemközt mindjárt itt a kocsiszín, amellett egy kis rácsajtó, amelyik soha sincsen behajtva. A rácsajtón át be lehet sétálni a gyümölcsösbe és nyomban ott van a kiskert. És ott, az orgonák között majd előveszi a két gyilkos szerszámot.

A szín mellett megtalálta a rácsos ajtót, besétált a gyümölcsösbe, már a kiskertben járt, mikor valahol fölébredt egy kutya és vonítani kezdett. Két vagy három állat felelt vissza bömbölő és kattogó ugatással. Az öreg gavallér szíve megremegett: tudta, hogy itt nem lehet tovább menni, de még jobb lenne visszavonulni.

Nesztelenül hátrált, aztán végigtapintotta kezével a kocsiszín meszelt falát. Erről az oldalról nagyon alacsonyak voltak a tágas ablakok... gyerekkorában sokszor bemászott rajtuk. Most is az egyik ablakhoz lépett és óvatosan kitapogatta a párkányt, nincsen-e rajta ottfelejtett palack, nem akasztottak-e a falra belülről csengőt vagy csörgős szerszámot.

A kutyaugatás még egyre tartott, hát úgy gondolta, hogy itt fog várakozni, míg meg nem unják a dögök a csaholást.

Elindult tapogatózva a fal mellett és mélyen szívta a kocsiszín szagát. A disznóbőr kocsipárnák, a lakkok, a kocsikenőcsök illata a gyermekkori emlékek egész zuhatagját ébresztette fel benne. Ötven esztendővel ezelőtt ugyanez a szag lengedezett itt és emlékszik, mennyire szeretett a színben játszani. Nyáron mindig hűvösebb volt, mint a kertben és a hűs bőrüléseken hentergett.

Most is végigtapogatott egy pár kocsit, aztán fölkapaszkodott az egyikre. Könnyű kis homokfutó volt, magaskerekű, keményrugójú alkotmány... valaha ő is tartott ilyet; csak úgy repültek vele a lipicaiak... Dehát ez már nem is érdekli... a gyerekkorára szívesebben emlékszik. Itt a színben, kocsikenőcsszagban sokat ábrándozott, hogy mi minden lesz majd belőle: kocsis, huszár, püspök, vagy főispán... Betyár is szeretett volna lenni. Egyszer be is véste a nevét az egyik gerendába... talán még meg is van.

Fölállott hát... simogatta a gerendát és csakugyan talált is valamit, ami reszelte a kezét. Hüvelykujjával fáradtságosan, de türelemmel, egyenkint tapintotta ki a betűket és úgy olvasta egybe, mint az iskolásgyerek:

Bizony igaz, hogy a gyerek megmondja az igazat. Hát ő belőle igazán betyár lett. Betyár volt egész életében, most is az. Csak uri betyár volt, az urak közt betyárkodott, szép gavalléros ruhában.

- Dehát a betyárnak nincs-e igaza? Még a nóta is az igaz betyárról beszél, - gondolta - még tán nekem is igazam volt... vagyok én most olyan ember, mint a többi... csak azokat még nem fogták meg, nem küldték siralomházba. Nincs nekem semmi bűnöm, csak az, hogy szerettem jól élni, hát ehhez meg jogom is volt, ha úgy vesszük. Még most is jogom van...

Nem volt már benne semmi a régi büszkeségből, pökhendiségből, de így akarta legyőzni szégyenét, hogy fél a haláltól, hogy megint meghátrált elhatározása elől, még utolsó szép fogadkozását sem tudja teljesíteni.

Lemászott a kocsiról, kibujt az ablakon is és elindult, hogy megszökjön önmaga elől.

Amint azonban a kertbe ért, orgonák illatára lendült feléje. Nem tudott ellent állni, a kiskert felé lépkedett; azt gondolta, hogy egy ágat elvihet emlékbe.

Cipője megcsosszant a kavicson, a kutyák dühösen ugatni kezdtek és balkézfelől kipattant egy ablak táblája is.

- Felelj, ki vagy! - parancsolta még egyszer az ismerős kemény hang, és mert a kiskertben álló sötét alak még mindig hallgatott, a következő pillanatban tüzes csattanással elsült egy vadászpuska.

A serétek átjárták a deresfejű mellét és amint arccal bukott a harmatos orgonák zuhataga közé, fölkiáltott az öreg gavallér:

Egy percig feküdt a bokrok alján, aztán már jöttek is a házból lámpásokkal, puskásan.

- Hiszen ez úriember - riadt meg és a következő percben már ráismert régi ellenfelére.

- Én... én vagyok - sóhajtotta a földönfekvő, aztán, hogy egy pillantást vetett a föléje hajoló arcára, mosolyogni próbált. - Te vagy, Zoltán... te voltál?

- Én, - felelte a tekintetes úr halotthalványan - én lőttelek le, de Istenemre...

- Köszönöm - sóhajtotta - köszönöm a szívességet... így könnyebb volt.

Nagyon egyszerű igazság. Olyan egyszerű, hogy még a bicegő tekintetes úr se értette meg sohase.

Vékony karjaiban apró gyermeket tartott és a gyermek éppen ebédelt: anyja sovány keblén csüggött. A szegény asszony szoknyája nyomában pedig egy kisfiú lépegetett. Balkezével ujságpapírból sodort csomagot szorított magához és a papirosból ribizlit csipegetett: az volt az ebédje. Mert ebédre dudáltak köröskörül a gyárak. Amerre lassan haladtak a szegényes külvárosban, itt is, ott is falatoztak az emberek. Kövezőmunkások ültek a járda szélén, kenyeret meg hagymát ettek nagy szakértelemmel, egy szállítószekér paraszt kocsisa mély áhítattal eresztette bicskáját a szalonnába, a sarkon meg, a kis suszterműhelyben az egész család ott kanalazott az alacsony asztal körül.

- Jaj Istenem, - sóhajtott fel a szegény asszony, - mindenki ebédel, csak éppen én nem...

- Jaj Istenem, - fohászkodott fel mégegyszer, - nincs nekem senkim, semmim. Hogy is lehet valaki ilyen szegény?

A távolba függesztett szemmel elgondolkozott nagy szegénységén, szomorú sorsán, a sors igazságtalanságán. Maga előtt látta a gazdagokat, amint bőségesen ebédelnek a paloták falai között. Nagy darab húsokat szeletelnek, felét ott hagyják mindennek. Hej, milyen jó lenne a fele is annak a sok finom dolognak. Mert hiszen úgy se veszi hasznát senki annak, a maradékot eldobják, elfecsérlik, még a kutya is mást eszik. Dehát miért is van ez így rendezve? Az egyiknek több jut, mint kellene, a másiknak meg semmi.

- Miért van ez így? - tépelődött az asszony és ezen úgy elgondolkozott, hogy nem is látott semmit maga körül.

Pedig ott előtte a kis térség gyérlombú szilfái alatt ugyan zajosan nyüzsgött egy csomó gyerek. Mezitláb, vagy foltozott cipőben fiúk játszottak. A szegény asszony kisfia majszolgatta a ribizlit, aztán közelebb huzódott a játszókhoz. Keskeny vállát, göndörfürtös barna buksifejét odatámasztotta egy fadeszkához és csillogó fekete szemével figyelte a mezitlábasok mulatságát. A fiúk egy rongyból készített, madzaggal átkötözött nagy labdát rugdostak teljes buzgalommal. Szünet nélkül ordítoztak, éles hangjuk valósággal végigsüvöltött a városrészen, amint fölcsattant izgatottan:

A labda repült, egyszer a levegőben szállt, máskor a földön gurult és ilyenkor lázasan sürögtek körülötte valamennyien, a lábak, mintha külön éltek volna, topogva törekedtek a rongycsomó felé. Egyszer aztán fölsírt az egyik játékos. A térdét tapogatta legörbült szájjal, hulló könyek között.

- Úgy-e mondtam, - panaszolta sírva - hogy ne játszatok cipővel, most is hogy belém rugtatok.

- Állj ki! Állj ki! - ordították a többiek. - Állj ki, ha nem akarsz játszani!

Azzal a sebesült ki is állt, elhuzódott és egy fa mögött nyomogatta a térdét.

A fiúk fölállottak megint egymással szemben, de nem kezdhették meg a játékot, mert nem volt mindenkinek párja: a sebesült mégis csak hiányzott. Széjjel néztek hát a szemhatáron, hogy nem akad-e valamerre egy játékos. De bizony híre-hamva se volt játszótársnak az egész környéken. Utoljára a szegény asszony fián akadt meg a tekintetük. Nagyon kicsi volt a gyermek hozzájuk képest, de azért mégis be lehetett állítani az egyik csapatba. Az egyik fiú, egy nagy, csepűszőkehajú kölyök, odakiáltott neki:

A gyermek nem szólt egy szót se, dobogó szívvel, kipirulva állt be a csapatba. Villogó tekintettel, lázasan figyelte a labdát, a rongycsomó kalandos futását. Ha pedig közelébe került, elszántan ugrott utána, besiklott a többiek közé, nem törődött a rugdalózó lábakkal, de mindenáron azon igyekezett, hogy ő is rúghasson egyet apró mezitelen lábával a guruló rongyon. Így tartott ez vagy tíz percig. A küzdelem nagyon is forró volt, a kisfiút majd eltaposták egypárszor, de azért nem tágított, kitartott a maga csapata mellett. És mégis, hiábavaló volt a nagy odaadás, hiába szenvedett szisszenés nélkül kemény rugásokat, az ellenséges csapat győzött.

A legyőzöttek dühösen topogtak, megfeszítették az izmaikat, lihegve állottak fel az új küzdelemre, a szegény asszony fia meg úgy szégyenkezett, mintha egyesegyedül ő lenne a hibás az egész dologban.

A csepűszőkehaju kölyök, aki vezére lehetett a társaságnak, végignézett az emberein.

- Most vigyázzatok! - kiáltotta parancsoló hangon és szeme a kisfiúra tévedt. - Te is vigyázz, te kis tökmag!

A gyermek elpirult, egy kicsit dühös is volt, de azért nem szólt. Úgy érezte, hogy a felszólítás csak neki szólt, az egész siker csak rajta mulik.

Ezért hát nekifeszítette lábát a földnek. Minden izmocskáját ugráltatta valami különös izgalom és tűzben égő tekintettel figyelte a küzdelem megkezdését.

És röptében éppen ott csapott le a vezér előtt. A nyurga szőke fiú nekirontott, oldalra rugta és zegzugos futásban igyekezett vele előrejutni. De már odaértek a labdához az ellenséges csapat legényei is. A fiúk tábora összekeveredett, folyton váltakozva nyüzsgött, kavargott a labda körül. Hosszasan és minden igyekezetüket megfeszítve dolgoztak, kipirulva, verejtékezve a játék lázában. A csapatok körülbelül egyforma erősek voltak. Ott sürgött-forgott, igyekezett közöttük a kisfiú is. Már háromszor tapostak a lábára, megrugták bokáját, térdét, lábélét, de nem engedett. Fürgén bebujt a réseken, odafurakodott a labdához és egyszer egy szerencsés pillanatban kiröpítette a lábak között a rongycsomót. A többiek még egymással dulakodtak, mikor ő már utánasiklott, még két kemény rugással illette és a labda diadalmasan berepült az ellenséges kapun.

Most azonban mozgolódás támadt az innenső oldalon is. Mindenki kicsinylően nevetett és a csepűszőke kölyök odalépett a gyermekhez:

A tökmag kis testét elöntötte az indulat forrósága. Jól tudta, hogy igaza van és most már nem akarta hagyni az igazát:

- Hazudsz! - kiáltotta olyan keményen, ahogyan csak tudta - mindnyájan hazudtok!

Az egész gyereksereg fölzúdult, egy táborba verődött. Ott állottak a parányi fekete ember előtt fenyegetően, de azért egyikük sem emelte ütésre a kezét. A csepűszőke vezért tolták maguk elé és izgatottan biztatták:

- Üsd pofon! Mit jár a szája! Kis tökmag! Meg kell tanítani! Vágd szájon!

A szegény asszony most ébredt föl álmodozásából és megdobbanó szívvel látta kisfiát a nagy veszedelemben. Föl akart állani, rá akart kiáltani a kölykökre, de valami varázslat, valami csodálatos gyönyörűség odaszegezte a nagy kockakőhöz, elnémította szavát is.

A gyermek állott szikrázó szemekkel, összeszorított ököllel a többiek előtt. Tekintete végigvándorolt az összes arcokon.

De a gyermek nem hátrált. Dühösen, keményen, szigorúan villogott a szeme. Tekintete összetalálkozott a hatalmas ellenfél tekintetével. Egy pár pillanatig farkasszemet néztek, a gyémántkemény pillantás harcolt a savószemmel. A nyurga fiú szembogara egyszer csak megzavarodott, szempillája megrebbent és a savószem nem bírta tovább a kemény tekintetet, másfelé fordult.

A gyermek szeme most a többiek szemébe mélyedt, de a tekintetek nem bocsátkoztak vele harcba: egymásután fordultak jobbra-balra, vagy a föld felé. Furcsa, nagyon furcsa érzés futott végig a sziveken... többen fölemelték öklüket, de ütni nem tudtak.

- Tökmag, - mondta kényszeredetten a többiek felé. - Csak nem verekedünk egy ilyen tökmaggal.

Valamennyien megkönnyebbülten mozogtak és mintegy vezényszóra hátat fordítottak ők is, megindultak egy csapatban. Megfeledkeztek a játékról, a rongylabdáról és elvonultak a kis térségről, ahol olyan megfoghatatlan vereséget szenvedtek.

Csak nézte-nézte elszoruló szivvel, csodálkozva a kisfiát, aki vérző térdekkel, kihevülve közeledett feléje és hóna alatt szorongatta a nagy labdát. Fürkészve bámulta vékony tagjait, aztán hirtelen villanással a szemébe tekintett: most mintha kezdte volna érteni az egész csodát.

- Oh Istenem! - fohászkodott föl és úgy érezte, hogy akármilyen szegény, akármilyen nyomorult az emberek között, még neki sem szabad panaszkodni...

A szegény fiatalember, akinek a tragédiája alább következik, egyszerű hivatalnok volt. Olyan jelentéktelen kis ember, akiről még az apró városkában sem igen beszéltek. Az emberek megszokták, hogy minden délben végigsétál kopottas sárga überciherében a főtéren, megebédel az «Arany bikában» és azután ismét eltünik sovány alakja a vám felé. Mivel pedig mindig erről látták közeledni és erre tért vissza, mindenki meg volt győződve, hogy a vámhivatalban dolgozik. Bár ez egyáltalában nem fontos, az igazság kedvéért mégis csak meg kell említeni, hogy a sárga überciheres, szegény fiatal ember nem a vámhivatalban, hanem a járásbíróságnál töltött be valamelyes gyöngén jövedelmező állást. Akadtak olyanok is, akik némi rejtélyességet láttak az alakjában, pedig nálánál egyszerűbben senki sem élhetett. Pontosan járt a hivatalba, pontosan ebédelt, délután öt órakor pedig mindennap végigsétált a Kazinczy-utcán és egy kis sárga ház kapujában tünt el. A szomszédok ilyenkor félrehúzták a keményített fehér csipkefüggönyöket és csöndesen megjegyezték az apró ablakok mögött:

Egyszerűen, minden különösebb indulat nélkül ejtették ezt a pár szót, mintha azt mondták volna, hogy öt óra van, vagy delet harangoztak. Aztán összecsapódtak a fehér függönyök és most már hét óráig senki sem tekintett ki a sáros utcára, ahol mezitelen hársfák szomorkodtak a finoman szálldogáló esőben. Hét órakor, vagy néha egy pár perccel későbben kicsapódott a kis kapu és jött a sárga kabátos fiatalember, fölgyürt gallérral, fölhúzott vállal. Csöndes nyári estéken, amikor még ilyentájt az alkonyat nem borítja be a házak zsindelyezett fedelét, néha egy leány is ki szokott lépni a távozó fiú után. Egy halvány és kedvesarcú leány fehér kötővel, kék szoknyában és világos bluzban. Karcsú és vékony az alakja, az arca keskeny, a szemei hűségesek és ártatlan tekintetűek. Szóval olyan az egész leány, ahogyan az ember az első ideálját elképzeli diákkorában. Egy kicsit fiús még, de az idomai éppen ütközőfélben vannak. A keble még csak egy halvány vonal, de azért néha reá lehet borulni, csak éppen egy pillanatra, amíg az ember meghallja a szive dobbanását, amíg nem lát bennünket senki sem.

Ez a halvány és kedves leány volt minden öröme a szegény fiatalembernek. A küzködéseit, a nehéz szolgálatot, a sok keserűséget, amit a hivatalban kellett lenyelnie, mind elfelejtette szivesen, ha arra gondolt, hogy délután ismét a Kazinczy-utca felé sétálhat. Negyven és ötven forint között ingadozó fizetését beosztotta szépen napról-napra és néha egy pár szegényes szegfüvel, két-három rózsával is meglephette a leányt. Egy ilyen virágos délután, mikor becsapódott utána a sárga ház kapuja, zsebregyűrte keztyűtlen ökleit, nekivágott a pocsolyáknak és arra gondolt, hogy mégis csak szép az élet és érdemes reggeltől délig körmölni, írni, vonalakat húzni és unalmas rubrikákat kitölteni, ha délután kárpótlásképpen egy illatos és tiszta leány odahajlik az ember arcához és megcsókolja. Jókedvűen lépett a csillogó pocsolyák közepébe és arra gondolt, hogy sötét, vigasztalan lenne az élete, ha ez a leány bele nem világítana a szerelmével, mint a napsugár. Megörült ennek a gondolatnak és egypárszor elismételgette maga előtt:

A párás, nedves levegőben, az őszi este sötétjében egybeolvadtak a házak. Puritán fehér falaik lecsukott ablakszemeikkel csak éppen hogy derengtek a petróleumlámpák bús fényénél. Utálatos, ragadós sár borította a keskeny járdát mind a két oldalon, de a nagy szomorúság, ami végigsírt a nyomorúságos kis városon, nem érintette meg ólmos szárnyaival a szegény fiatalember lelkét. Egészen tisztán látta maga előtt a leány karcsú alakját a lakkorrú cipője hegyétől a hajába tűzött fekete másniig. És ekkor, amint a homályos utcán maga elé varázsolta a leányt a szerelme laterna magikáján keresztül, a pontossághoz, a rend korlátaihoz szoktatott gondolatai egy kis lendületet vettek.

- Napsugár kisasszony! - mondta a leány derűs alakja felé és úgy érezte, hogy most valami költőit cselekedett. Otthon elismételgette még egy párszor ezt a két szót és aztán lefeküdt. Rendes és pontos szokásától eltérően ez egyszer álmodott is, bár jól tudta, hogy erre nincsen semmi szüksége és a szervezete sokkal jobban pihen, ha mélyen és egyszerűen alszik. De hát ez a nap különben sem volt olyan, mint a többi. Ez egyszer, csupán csak ez egyszer megengedte magának az álmodás gyönyörűségét a szegény fiatalember is. Másnap azután, mikor a hivatalba sietett, nem sok gondot okozott neki az egész álom, amint maga elé idézte mégegyszer. Olyan egyszerű és igénytelen volt, mint ő maga. Sötét szobákban, elborult erdőkben járt és amint a leányra gondolt, karcsú fénysugár suhant be a termekbe, hajnali világosság áradt szét a fák törzsei között. Ennyi volt az egész és most, hogy újból józan pontossággal törülte meg a cipőit a hivatal ajtaja előtt, komolyan és egyszerűen megállapította azt is, hogy az álom szoros összefüggésben van a tegnap esti gondolataival.

Talán másfél évig élt tiszta és egyszerű szerelmének a fiatalember. Egyszer azután hiába várták a Kazinczy-utcai szomszédok a sovány, sárga überciheres alakját egy keddi napon, délután öt órakor. Hat óráig várták a fehérfüggönyös ablakoknál, de nem jött. És ekkor le is tettek arról, hogy még egyszer látni fogják. Aki olyan pontos tudott lenni másfél évig, azt nem térítheti le az utairól csak a halál, vagy valami más, igen fontos és komoly dolog. Ebben megnyugodtak és egészen természetesnek találták, hogy a kis sárga ház ablakában belehajol valaki egy fehér zsebkendőbe a keskeny fehér arcával és úgy tölti a tavaszi délutánt és talán sír is benső megkönnyebbüléssel, mint ahogyan az már a fiatal leányokhoz illik. A szomszédok különben egészen jól gondolták a dolgot, mert a szegény fiatalembert tényleg elszólították a kis városból a sárga felöltőjével és a nagy szerelmével együtt. Nem ugyan a halál, hanem még annál is nagyobb hatalom, az állam. És ő, aki mindig pontos és rendes ember igyekezett lenni, követte a szürke hivatalos parancs szavát és eltávozott észrevétlenül a fehér házak közül szerény kis csomagjával és néhány apró, máris fakuló amatőrfotográfiával a tárcájában.

Eltávozott és másnap már a fővárosban keresett szobát. Elszorult szívvel, némi bánatos melankóliával borult le az új lakásában, amely egy szobából állott és a negyedik emelet sarkában húzódott meg. Az egyik kezében a fényképet tartotta, a másikban pedig a bejelentő lapot, amelyet a lépcsőházban nyomtak a kezébe. A térdei remegtek a fáradtságtól, a feje kábult volt és a tekintete révedezve járt a fényképekről a ronda papirlapra. A kis sárga házra gondolt és napsugár kisasszonyra, aki most nem tudta megvigasztalni. A kis petróleumlámpa sercegett, néha-néha meglibbent a lángjával előtte és lentről szünetlenül hallatszott a rohanó kocsik zörgése. Érezte, hogy ma nem tudja maga elé idézni a leány alakját, mert fáradt és nem fog a képzelete sem. Elővette hát a bejelentő lapot és szép egyforma betűkkel, gépiesen megfelelt a kérdésekre, mint ahogyan a hivatalban szokta kitölteni a rubrikákat.

De hát ez csak egyszer történt így. Másnap és harmadnap levelet kapott a leánytól és este maga elé idézte az alakját a karcsú derekával, a szűzies keblével és halvány, keskeny arcával. Volt egy képe, amely fölcsapott kalappal ábrázolta a leányt. Üde, kedves arca feléje ragyogott és a szegény fiatalember nedves szemekkel, meghatottan nézett a fényes kis papir halvány vonalai felé.

- Napsugár kisasszony! - mondta csöndesen és máris szépnek, derüsebbnek látta maga körül a nyomorult kis szobát.

És hűséges is maradt a kis képekhez, meg a szobához, amelyben először bontotta ki a csomagját. Szürke alakja még inkább elkallódott a nagy városban és csak a hivatalának, meg a napsugár kisasszony emlékének élt. A napok úgy teltek, mint régen és csupán annyi volt a változás hónapok multával, hogy elmaradtak a leány levelei. A szegény fiatalember várta, várta ezeket a hűtlen, fehér galambokat, de azután belenyugodott a végleges késésükbe. A fényképek hűségesek maradtak hozzá, és ha fáradtan tért haza, napsugár kisasszony alakja üdén, megható finomsággal állott eléje. A hivatalban persze mitsem tudtak az álmodozásairól. Itt ő volt a legpontosabb, legrendesebb ember, akiről azt szokta mondani az irodafőnök:

És Antal úr, aki azonos a szegény fiatal emberrel, tényleg haladt. Nem olyan nagyon gyorsan, de két év mulva előlépett mégis. Változásokat nem idézett elő azonban ez sem az életében. Csupán a sárga übercihert cserélte ki egy másikkal, egy egérszürke szinűvel. Mikor kilépett az utcára az uj kabátban, valaki csaknem beleütközött.

- Antal úr! Maga az, - mondta lelkendezve az idegen úr - alig ismertem rá az új kabátjában.

Egy régi ismerőse volt, akinél lakott is egy darabig valamikor a kis városban. Örvendeztek egymásnak és amint átvergődtek a sablonos kérdéseken, a régi ismerős kajánul mosolygott:

- Óh, - mondotta bágyadtan Antal úr és legyintett a kezével - tőlem ugyan...

- Nana, maga nem volt mindig ilyen. Maga is járt lányok után. Aztán itt csak van elég nő, akin a szeme megakadhat?

Az Antal úr szive gyorsabban vert. A zsirosképű régi ismerős kínos témákat pengetett:

- Ja, igen kérem, hiszen tudom már. Ön a Kazinczy-utcába járt... Tudja, az a kis Lottika, az nagyon huncut leány lett. Persze ez már nem érdekli önt, de nagyon furcsa dolgokat beszélnek róla...

Antal úr nem felelt, mintha nem is érdekelné a kérdés. Mikor elváltak, csöndesen hazaballagott, és mert ez volt a rendes szokása esténkint, előszedegette a fényképeket. Napsugár kisasszony elébe állott ismét, reánézett keskeny, kedves arcával. A szeme ártatlanul ragyogott és szűziesen, szégyenkezve tekintett feléje. Tiszta és becsületes szerelme fölbuzogott a szegény Antal úrnak és betöltötte a szivét nagy nyugalommal. Úgy érezte, hogy minden a régiben van, és ha holnap végigmenne a Kazinczy-utcán, a kis sárga házban a régi környezetben találná Napsugár kisasszonyt. Később aztán még inkább erősödött benne ez a meggyőződés. Érezte a köteléket maga és a leány között, bár soha egy hangot, egy sor írást sem küldtek hozzá a kis városból. Két év mulva megint találkozott egy ismerősével:

- Lottika - mondta ez - egy kicsit meghízott. Egy kicsit elcsúnyult. De a szolgabírónak tetszik... persze elvenni még sem fogja.

Aztán jött még egy ismerős, talán újból másfél vagy két esztendő mulva és az is mondott valamit, amitől az Antal úr szive újból hevesebben kezdett dobogni.

- Ön már talán nem is emlékszik arra a kis Lottira. Hát bizony különös dolgokat lehet hallani róla. Tudja, azzal a bankhivatalnokkal, a csámpás mitugrásszal, azzal az izé... hogy is hivjákkal...

- Igen, a Lantossal... Hát szinte botrány... Nem is szép már a Lotti és a mult héten is pezsgőztek a Bikában. És tudja, azt is mondják, hogy izé... pénzeli...

- Menjünk talán a másik oldalra, - indítványozta száraz hangon - amott sok kocsi jár.

Ezzel befejezte ezt a témát és csak akkor gondolt rá, mikor hazatért. Előszedte a kis fakó képeket és idézgette Napsugár kisasszonyt. A mérges pletyka fulánkjai lassankint megszüntek a szivét kinozni. Nehezen ment, de azért egyszerre csak újból elébe állott Napsugár kisasszony alakja, a lakk kapnis cipője orrától a hajába tűzött fekete másniig. Halvány és keskeny volt az arcocskája és karcsú az alakja. Kék szoknyát, fehér kötőt és világos bluzt viselt és a formái most voltak ütközőben. A keble még csak halvány vonal formájában látszott és olyan volt egészen, mint ahogyan az ember az első ideálját elképzeli. Antal úr megelégedetten bólintott a fejével és csöndesen mondta:

És így folyt ez a csöndes önámítás még egy pár hónapon, vagy talán egy-két éven is keresztül. Napsugár kisasszony élt és minden este megjelent kék szoknyájában, pedig azóta már nem ez volt a divat az apró városkában. Egyszer aztán mégis történt valami nagy dolog. Megint ismerősök jötték és elvitték a szinházba Antal urat.

Mikor az első felvonásnak vége volt, és nagy világosság futotta be a nézőtér minden kis zugát, előrehúzták az ismerősei és reámutattak a tömegben valakire:

Megdörzsölte a szemeit, aztán megfogódzkodott a székekben. Egy asszony mosolygott elé elhízott arccal, elomló, túlérett formákkal. Fáradt szemeiről, az egykor üde és szüzies szemekről ismert rája csupán.

Antal úr egy kis rosszullétről panaszkodott és friss levegőre kivánkozott. A friss levegőről pedig hazaszökött a dohos szobájába. Előszedte a fényképeket, de ezuttal nem sikerült fölidézni Napsugár kisasszony alakját. A fölcsapott kalap alá egy hájas, torz arc siklott mindig és mikor közelebb tolta a lámpához a képet, meglepetve vette észre, hogy egyszínű, szürke a fényes papirlap mindenütt. Többé nem tudta kimondani azt, hogy Napsugár kisasszony. Úgy érezte, hogy olyan a szive, mint a finom gipszfigura, amelyre nehéz kalapács zuhant, úgy érezte, hogy nagyon galádul megcsalták. A torkát a sírás fojtogatta és legjobban szeretett volna leborulni a régi sárga überciherre és sírni, zokogni, mint ahogyan a gyerekek szoktak. És a legőszintébb, legillendőbb cselekedet is lett volna ez ebben a percben. De Antal úr, aki néhány pillanat óta egy halott alakját hurcolta a szivében, pontos és rendes ember volt. Jól tudta, hogy a nyugodt munkát legjobban megzavarják az érzelmi kitörések. - Éppen ezért magához is tért, lassankint sikerült visszafojtani az előkivánkozó zokogását. Fölvette a kopottas házi kabátját, kinyitotta az ablakot és belenézett a nagy éjszakába, fontoskodva, egy kicsit szigorúan, mint ahogyan az már az irodafőnökökhöz illik.

A földes szobában csak az ő hangja hallatszott, mert a gyermekek összebújva, tátott szájjal hallgatták. Az öregasszony nagy nekifohászkodással beszélt, a gyerekek álmodozó lelke, szelid képzelete pedig elszállt a befagyott és kalendáriumokkal beragasztott ablakon át a Tündérországba. Csupa finomság volt a nagyanyó összes szava és lágy csillingeléssel szállott a szívükre. Éjfél felé hülni kezdett a szoba, pedig ekkor szövődtek a legszebb meseszálak. Szó esett a királykisasszonyról, akinek finom és fehér volt a térde, mint a liliom virágja. És mégis, a szép patyolat térdével szurós kukoricaszemekre kellett térdelnie, mert így akarta a gonosz mostohája. Liliomtérdét fölsértették a kukoricaszemek és a királykisasszony sírt-rítt keservesen... Eddig jutott a mese, aztán le kellett feküdni mindenkinek. Még a fehérszínű, zöldszemű öreg macskának is.

Mindezekre tisztán emlékezett Juli, a fakóhajú kis parasztleány. A füstös, savanyúszagú iskolában, a megfaricskált pad fölé hajolva, a liliomtérdű királykisasszonyról álmodott. Arra gondolt, hogy estére folytatása lesz a mesének. Érezte a fehérfalu kemence melegét és képzeletében a sárga, porhanyó málét őrölgette a szájában. Apró, vörös keze megindult a hideg palatáblán. A szigorú, piros vonalakon át odaírta szép, lelkes betűkkel: lilijom, lilijom... kukoritza... Csöndesen súrolta a palavesző a kőtáblát és néha-néha nagyot sikkant, mikor egy betű készen volt és kacskaringós cifrasággal végződött.

Az elkeseredett, nagytorkú tanító Szent Istvánról magyarázott. Hogy-hogy nem, Vata vezér neve is belekeveredett az unalmas szóáradatba. A Juli szomszédja élénken ügyelt, de ez a szó kizökkentette a nyugalmából. A vattát nézegette, amivel a Juli vörös, fagyott fülecskéje volt bedugva. Aztán jelentkezett és föladta Julit, aki szemmelláthatólag nem figyelt. Juliban meghült a vér, amikor a nagybajuszú, feketeképű ráordított mély, gordonkahangjával. Köny buggyant fakó szemébe és gyerekes iszonyattal gondolt arra, ami most következni fog. A tanító zord arccal, halálos bizonyossággal közeledett a kisleány felé. Rettentő büntetésre gondolt, hiszen ő az örök nyomorúságban mit sem hallott és tudott a liliomtestű királykisasszonyról.

A szipogó gyermek kemény kis fejebubjára pálcaütések koppantak. Szöszhajába erősen belemarkoltak, azután a sarokba beállították. Sárga kukoricaszemekre esett vörös térdeivel és fölszisszent a fájdalomtól. Könyeken át... fátyolos szemmel nézte maga körül a fényes kukoricaszemeket. A királyleányra gondolt, aki liliomtérdét megvérezte, mert a gonosz mostohája így akarta. Melegen, lágyan folydogáltak piros arcán a könyek, le a fájdalomtól görbe szája felé. A nyelvével megizlelte a könyek sós árját - minden keserűsége a torkára szorult és csendes zokogással rítt-rítt, keservesen...

Körülötte májusi gyönyörűségtől lélegzett minden és az ég oly magas volt, hogy szinte repülni szerettek volna a földön csúszó férgek is. A bokrok meg a fák virágzuhatagai egymásnak torlódtak, egybeomlottak, mint a kősziklán megtörő hullámok habdús taréjai. Kis fácskák, ügyetlen cserjék is álltak a domboldalban, hasonlatosak a vékony, lenge kislányokhoz és alattuk olyan egyenesek, finomak voltak a fűszálak, mintha pontos acéltollal húzta volna meg valaki egyenletesen valamennyit.

Könnyű léptekkel, fütyörészve ment és vékony pálcájával a bokrok zsenge leveleit, lehulló szirmait csapkodta. Könnyűnek érezte magát, repülni szeretett volna, mint a fecskék a napsütötte levegőégben. Csak nagynehezen tudta megtartani, hogy ne eredjen vidám futásnak, ne ugorjon át az árkon a csipkebokrok közé, mint egy pogány faun.

És amint ment-ment, amint csak zöld kalapja látszott már a bokrok között, egyre jobban elszorította a szívét a boldogság.

- Téged szeret, - mondta magának - téged szeret... Az előbb még itt térdelt előtted és a kezedet csókolta. Most már egészen biztos, hogy téged szeret, téged... és senki mást. Szent Isten, hogy ezt megérhetted... millió meg millió asszony van a világon és téged választott közülük... téged, aki már régen szeretted... Óh, milyen csodálatos szerencse...

Lelkét elöntötte a boldog, nagyszerű hála. Mindent olyan bűbájosnak látott, könnyűnek érezte magát ő is és repülni szeretett volna. Nézte-nézte, mint tűnik el szerelmese alakja, mint vész el az utolsó fordulónál a virágzuhatagok között. Kitárta karjait és könnyezve, boldogságtól fölcsukló hangon mondta:

Nyári kéjben, nyári fényben élt és ért körülötte minden és az égen olyan cifra, aranyos felhők álltak, olyan tornyosak, mint a lakodalmi habtorták. A lombok dús feketezöldek, élettől teljesek voltak, a gyümölcsfákon madarak lakmároztak, a síkságon forró sugarak záporában zizegett a búza. A földek felől forró leheletként szállt a dús domb felé a felhullámzó hőség és a hűs kertből virágok illata suhant el a lombok alatt. Szellő se járt, levél se mozdult, hallgatott mélyen a domb, a síkság, a kert, a távoli erdő, az ég és minden, mint egy titokzatos magába mélyedt asszony.

Fejét lehajtotta, léptei nehéznek látszottak, vékony pálcájával feledte a csipkebokrokat csapkodni.

Pedig szívében nem tornyosult harag, nem szomorkodott bánat és nem szúrta a keserűség tüskéje sem. Mégis elmélázott, megbotlott a kis kövekben, tűrte, hogy a lehajló ágak utánanyuljanak, félrevágják, hátracsapják kalapját. Elborongott, gondolatai lassú szárnycsapásokkal keltek és nyugodtak. Fásult és fáradt volt, mint aki nagysokára érte el a nehezen óhajtott régi-régi célt...

Amint tovatűnt alakja az ösvény kanyarodóinál, egyre nehezebb lett a szíve. Szeretett volna a távoli erdő felé fordulni, megindulni a zöld lombok között és menni... menni, örökre menni a messzi ismeretlenbe...

És amint látta, hogy halad el az egymásbaboruló bokrok alatt, szíve fölhabzott az érzelmek árjától, mint a nemes borral telt pohár. Fölcsuklott a boldogságtól és így szólt magához:

- Az övé voltál... neki adtad magadat... és mégis úgy érzed, hogy nem te lettél az övé, hanem ő lett örökre a tiéd. Az asszonyok szent titka ez: minél többet adnak magukból, annál gazdagabbak lesznek. Annyi millió asszony közül téged szeret... aki olyan régen óhajtod... Óh, milyen földöntúli boldogság...

Nézte-nézte, mint tűnik el szerelmese, kinek legdrágább kincsét adta, és aki által még gazdagabb lett.

Szeptemberi délután hüvösségében hervadt és bágyadt körülötte minden és az égen lankadt szárnyú felhők foszladoztak végtelenül. Aranyban meg pirosban álltak a fák, de mélabút lehelt az egész táj és az almafák meg az érett körték illata is a búcsúzó utolsó kedvességéhez hasonlított. A síkság felől, hol tavasszal oly harsányan zendült a vetés, hol nyáron sugarak záporában zizzent a búza, szántás barnállott és fekete varjúsereg szállott.

És a domb alatt, a pirosbogyós csipkebokrok alatt árván kanyargott az ösvény, mint egy holt patak.

Biborszínű meg sárga levéltallérok peregtek néha keményre taposott földjére, de a kanyarodóknál senkise haladt vidáman fütyörészve, vagy lecsüggesztett fővel. Csak az erdő felől huzódtak erre a csengőszavú cinegék és a harkályok kopogtak, mintha kérdezni akarnák, hogy szabad-e már belépniök az őszi kertbe.

A kert végében, a régi pad mellett állt az asszony. Várt, még egyre várt.

- Nem jön, - suttogta és szép lelkes szeme a bánat tört vizében úszott - tegnap se volt itt, tegnapelőtt se... egy hét óta már... De ma biztosan eljön, el kell jönnie... ma feléje száll a szívem hangja... ma meg akarom mondani neki, hogy örökre élni fog bennem, hogy isten megáldotta szerelmünket... és mától fogva szent vagyok.

A szél megrázta a lombokat, a fáradt levelek leváltak a galyakról és az asszony hajára, vállára, keblére hulltak. Ott szépen megültek, mint szelid madarak, a bársony kéz nem hessegetett el egyet se.

A nyári boldogság idejéből ittfelejtett ruhában, hajában az őszi koronával mozdulatlanul állott a mától fogva szent asszony. Csak nézte az árva ösvényt, a párába és alkonyba elvesző kanyarodókat. Egybehullámzott előtte minden, a hűvös szél megborzongatta, szíve megszakadni készült.

Lassan, andalogva haladt. Kezét egy leány derekán nyugtatta, nem látott semmit, nem tudta, merre jár és tekintetét a leány üde arcára, csodálkozó szemére függesztette.

Szeliden, ringva lépegettek, néha meg-megálltak, hogy mélyebben nézzenek egymás szemébe.

Az asszony nézte-nézte őket, és amint eltűntek, meg újra előkanyarodtak, fölcsuklott:

Az őszi fátyolon át is tisztán látta alakját, arcát, szeme mély tekintetét, hallotta a hangját is, amint azt mondja: «Nézzen... nézzen rám, kedvesem, mert megszakad a szívem, ha nem látom a szeme csillagát...»

És szédülve érezte, hogy a szíve megszakadni készül. Elfakuló ajakkal szólt magához:

- Mást szeret... most már egészen biztos, hogy mást szeret. Szent Isten, hogy ezt meg kellett érnem... millió meg millió asszony van a világon... és engem csalt meg, engem, aki halálosan szeretem. Óh, milyen irtózatos szerencsétlenség...

Feje keblére csuklott, az őszi korona lepergett hajából. Egy tünő pillanatra ökölbe szorult a keze, szakadni készülő szívében indulatok tornyosultak átkozódó szó:

Nézte-nézte, mint tűnik el szerelmese, kinek legdrágább kincsét adta, és aki által még gazdagabbá lett. És mikor az utolsó fordulónál járt, kitárta karjait, fölcsuklott, mint aki örökre búcsúzik:

A zengő ércsineken tovasuhant az utolsó gyorsvonat kivilágított kocsisora is, aztán szelid csöndesség, méla éjszaka szállott a földre. Késő éjjeli vándorok, vakvarjúk szállottak a Tisza felé, de különben olyan mozdulatlan volt minden és mindentől távoli, mint ezer esztendővel ezelőtt, mikor itt még csak mély rengetegek és még mélyebb mocsarak tátogtak.

A kis őrháznál az eperfa alatt ketten üldögéltek. Halk szóval beszéltek, a pipájuk is kialudt, annyira rájuk telepedett a földtől a csillagokig magasló és a fátyolos szemhatárig terpeszkedő nyugalom. Kék zubbonyt, vasutassapkát viselt az egyik. Így hát némi hivatalos is volt a külsején, de ősz haja, széltől és naptól barna arca ebben a kései sötét órában is világosan hirdette, hogy állami ruhája ellenére őszinte szivvel paraszt maradt.

- Szép, szép, - mondta és bütykös, öreg ujját bedugta a langyos pipába - csak azért én mégse tudnám megszokni soha.

A matrózruhás, tányérsapkás legényember, aki mellette ült, térdére tette kis batyuját, könyökét meg a batyura támasztotta. Kis görbe pipáját ott szorongatta kemény agyarán és csak a pipa mellett eregette a szavakat:

- Mert hogy a kompon is háborog a gyomrom, a ladikban meg mindig úgy érzem, hogy nyomban elsülyedek... Nem biztos dolog az, ami mozog az ember alatt. A föld mégis csak föld.

- A' nem mozog, csak néha megrázkódik, mint a hideglelős ember. De a víz sohase nyugszik meg, még a jég alatt is folyik.

Elgondolkozott, messze nézett a fátyolos szemhatár felé a matróz és képzelete a végtelenség hullámain ringatózott.

- Pedig, - mondta - pedig nincs szebb a világon, mint a tenger meg a hajó... szerdán estére már rajta leszek.

- Lehet, hogy szép, lehet, hogy olyan, - ismételgette az öreg - de a föld mégis csak szebb... aztán a vasut se kutya.

- Hát igaz, hogy nem kutya, de a vasut csak vasut... földön megy, mint a féreg, meg a kukac.

- Hát a hajó? A hajó meg úszik, mint a ruca, meg a csikbogár... Sohse tudja az ember, mikor borul fel.

- Nem ám? Hát akkor mér' van az ujságban, hogy e' meg az a hajó felborult, elsülyedt?

- Ritkán van az, csak nagyon ritkán, de a vonatok mindennap egymásnak szaladnak, kisiklanak, agyonnyomják az embereket.

- Még akkor is a földön maradnak... akkor is, ha palacsinta lesz belőlük. Nem úgy van, mint a tengeren, nem eszi meg az embert ez a sok rusnya kigyó... a vizi halott a legcsúnyább.

- A földi halott se valami gyönyörűséges; a tengerbe legalább nincs kukac.

- Engem ugyan le nem tromfolsz, hiába pártolod azt a nagy vizet. Én már a föld mellett maradok. Aszongya a biblia is, hogy ez az előbbre való, mert kezdetben teremté Isten a mennyet és földet...

Görbe ujjával lelkesedve hadonászott a fia orra előtt és arca diadalmaskodva fordult feléje. De a matróz nem hátrált meg, hanem mosolyogva mondta a pipa mellől:

- Szent igaz, de azt is mondja a biblia, hogy az úrnak lelke táplálja vala a vizeket.

- Ejnye a kutyafáját, hát az a sok hal, meg az a sok csodakincs, meg gyöngy?

- Gyöngytűl még senki se lakott jól, de kenyéren meg kútvizen meg tud élni. Búzát teremjen a tenger, ha tud!

- Jól van, édesapám, - mondta - látom én, hogy hijába beszélünk. De azt nem tudom én, hogy miért szidja a tengert, mikor meg életibe se látott nagyobb vizet, mint ez a rucagödör...

- Hogy én nem láttam? Hát mikor a világon se voltál, osztán kiöntött a Tisza... nem volt vége a víznek semerre... Két napig lehetett rajta ladikázni széltiben.

- Az semmi a tengerhez képest. Egyszer két hónapig mentünk széltiben, hosszában, mégse láttunk egy tenyérnyi földet se. Azért mégis volt mindenünk: ettünk, ittunk, meg danoltunk is.

- Elég istenkisértés - csóválta a fejét az öreg - az ember úgy születik, hogy a földön éljen... a hajós is csak ember, nem született vizibornyúnak, hogy a vízben szeressen lenni.

- Sokszor a vízen is születik gyerek... a mult esztendőben, amint hazafelé jöttünk, lebabázott egy asszony, olyan szép kis fija lett, úgy visongott, akár egy földi gyerek.

- No, szép élete is lehet az olyannak, aki azt se tudja, hol született. Mit mond a törvény előtt, ha kérdezik?

- Azt, hogy itt meg itt a tengeren... a tenger is éppen úgy fel van mérve, mint itthon a föld... Van ennek módja, kieszelték.

- Fölmérve? Tedd lóvá az öregapádat, hogy lehetne a tengert fölmérni? Hát hová szúrod a karót, te bolond?

- Már pedig az úgy van... jól kieszelték azt. De meg a hajósember okosabb is, mint a földi ember: elég neki az égre nézni, hogy eligazodjon: ott ragyog fönt a hajósok csillaga... a' nem csal meg soha.

Percekig hallgattak. Egy-egy kövér eperszem pottyant le a porba: hallani lehetett, amint végigpereg a levelek között, aztán széttottyan a földön. A matróz a hajósok csillagát kereste, de nem látta a fekete fától. Az öreg összeszorította a fogát nagyon marta az oldalát, hogy a fia okosabbnak tartja a hajósokat, mint a földi embereket. Mégse szólt, csak keringett benne a méreg, akár a részeg darázs. Csak úgy magában káromkodott.

- A büdös kölykit, - mondta befelé - okosabbnak tartja magát az apjánál. Pedig nekem hiába beszél, a föld mégis csak föld... ez az igazi, a tenger... a tenger csak pocsolya.

A legény kis dalt fütyörészett és gondolatban már ott kalandozott a kikötő fehér kövén. Megszorította batyuját.

- Még egy pár perc, - gondolta - aztán indulni kell... és szerdán este már ott leszek.

Itt mindenkitől elbúcsúzott: anyjától, kis testvéreitől. Csak azért ültek ide ki az apjával, hogy el ne aludjon, mert hajnalban indul a vonat. A furcsa idegen dal mindig vidámabban, élesebben, szabadabban hangzott ajkáról, amint arra gondolt, hogy szerdára kinyilik előtte megint az élet meg a tenger.

- Hát ezt hun tanultad? - kérdezte az öreg, aki nem tudta már hallgatni a füttyörészést.

- A tulajdon apádnak? - hörgött a kékzubbonyos ember és vastag nyakán át fejébe zudult a vére. - Nem hiába voltál mindig csavargó kölyökkorodban is... Világ csavargója lett belőled.

A legény kis görbe késére gondolt, de aztán megszégyenülve hullajtotta el gondolatát. Csak sötéten mondta:

- De bizony csavargó vagy, az egész világon csavarogsz, mint egy kapcabetyár... a becsületes ember egy helyben marad: ott hal meg, ahol születik.

- Én senkinek rosszat nem tettem, - lobbant föl a legény hangja, - ha meg kend azt mondja, hogy én kapcabetyár vagyok, akkor én azt mondom, hogy kend is az!

Lilavörös lett az ősz ember barna arca. Fuldokolt egy pár hangot, aztán kemény tenyerével keményen képen teremtette a fiát.

Zúgó füllel, szédülten állt föl a legény. Szívét a matrózkorcsmák szilajsága öntötte el egy pillanatra és csupa csont, óriási öklével mellbetaszította a kékzubbonyos ősz embert, hogy az öreg elterült a földön. Még állt egynéhány szemrebbenésnyi ideig, aztán fujva átcsörtetett a kerten a messzeség felé.

Az őszhajú ember a porba alázva hevert és nyögve, megcsukló hangon tagadta meg gonosz fiát. Sokáig feküdt szörnyű kínosan gördülő öreg könyek között, csak nagysokára enyhült egy kicsit keserűsége. És ekkor arcát a földre fektette, karjaival átölelte a kis udvar földjét. Nem mondta, nem nyögte, nem is gondolta, csak érezte ezt az egy szót:

A legény meg zsenge kukoricatáblákon, gabonaföldeken, akácosokon és füzeseken át lihegett dél felé. A harmat záporként hullott rája, a hajnali szellő hűs párafátylakat teregetett homlokára, égő arcára. Mikor fölért a magas töltésre, ahonnan messzi-messzi el lehetett látni, már csak a beléndek förtelmes keserűségét érezte a szájában. Szeme egy távoli kis házat keresett, aztán mikor megtalálta, lecsuklott a feje, mert tudta, halálosan biztosan tudta, hogy oda nem térhet vissza soha.

Mégis, úgy érezte, hogy fölemelheti a tekintetét. Fölnézett az égre és szíve megdobbant lelkesen, bizalommal. A hajnali ég fakóságán, hunyóban és aláhanyatlóban, mégis ott csillogott ismerős fénnyel egy csillag.