Előszó

A kötet hasznos olvasmánya lehet mindazoknak, akik megpróbálnak eligazodni a kárpátaljai magyarság XX. századi történelmének zűrzavaros évtizedeiben. Az első világháborút követő békediktátumok gyökerestől felforgatták a vidék mindennapjait, több évszázados kötelékeket szaggattak szét. 1918-1991 között olyan sok rendszer, ország, megszálló hatóság taposta ezt az "ibolyányi, ölelésnyi, töredék hazácská"-t, hogy méltán emlegetik azt a munkácsi polgárt, aki bár ki sem mozdult a lakásából, mégis legalább öt állam polgára volt.

Aztán jött az 1944 utáni "felszabadulás", amikor jövőnkkel együtt múltunkat is igyekeztek megsemmisíteni: a könyvtárakból módszeresen eltűnt minden, ami tanúsíthatta volna a magyar múltat, s cáfolta volna az "ezer évig nem volt itt semmi" hivatalossá vált tételét. A tisztánlátás igénye, az éhség és szomjúság a magyar múlt fehér foltjai, tabutémái, történelmi tudatot meghatározó kérdései iránt, hozta létre ezt a kötetet. Teljességgel indokolt, megalapozott, magától értetődő és természetes volt ez az igény, hiszen a kárpátaljai média, illetve a (ál)tudományosság képviselői az itt fölmerülő kérdésekkel szemben az elhallgatás stratégiáját alkalmazták, mondván, hogy amiről nem beszélnek, az nem létezik, azaz: ne létezzen! De, hogy mennyire létező igényről és problémákról van szó, azt ékesen bizonyítja az időközben napvilágot látott nagyszámú publikáció.

1938-1945 kárpátaljai történetét vizsgálva a kutatók óhatatlanul is a tabutémák határait feszegették. Pedig csak a társadalmi igénynek tettek eleget, mivel a trianoni békediktátum, az első bécsi döntőbíróság, illetve Kárpát-Ukrajna kikiáltásának évfordulója újragerjeszti az időnként elcsendesedő vitákat.

A kötet azokat a tanulmányokat gyűjti csokorba, amelyek 2010. február 26-án egy tudományos konferencia keretében hangoztak el. Kétnyelvű, Janus-kötetről van szó, mert a szervezők úgy vélték, nem elegendő a vélt vagy valós igazságunkat csak a magunk számára megfogalmazni, de azokat a többségi nemzet számára is hozzáférhetővé kell tenni. Ugyancsak fontos, hogy mi, kárpátaljai magyarok is lássuk, hogyan/miként gondolkodnak rólunk a velünk együtt élő ukránság képviselői.

A tudományos vizsgálódás, attól fogva, hogy ideológiai erőszakhoz adja a nevét, nem nevezhető tudományosnak, mivel lealacsonyítja magát egy politikai röpirat szerepkörének a betöltéséhez. És ez a folyamat törik meg mindannyiszor, amikor megjelenik egy-egy olyan kötet, mint amelyről itt szólunk. Az elhallgatott magyar múlt egyes részdarabjai idővel összefüggő képpé állhatnak össze: egy igazi dagerrotípiává, amely nem megszépíti, hanem bemutatja magyarságunk múltját, és utat mutat a jövőbe is.

Zubánics László,
a KMMI elnöke