SALAMON ERNŐ
SZEGÉNYEK KÜSZÖBÉN
ÚJ VERSEK
*
MELLETTED ÉLNEK
ROMÁN VERSEK MAGYARUL
SZILÁGYI-NYOMDA KIADÁSA MAROSVÁSÁRHELYEN
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5406-36-2 (online)
MEK-12478
TARTALOM
Salamon
Ernő
Szegények küszöbén...
- új versek -
Szilágyi-nyomda kiadása
Marosvásárhelyen,
1938
A Szép Szónak
Elvégeztetett. A fenkölt Igét
házában
ölte meg a szörnyű Gép.
A nemes hajlék, a gyönyörű fej
tépetten
búsult a puszta fűvel.
A könnyű idő járt izmaidon,
a megszűnt
színek szemhártyáidon,
tűnő fényre rabló sötét borult,
az Űrig
dobta ki a Tér a Súlyt.
Özvegy percével ült a délután
s kémlelt
sikoltva a halál után.
Az Értelem tüzes szövétnekét
oltja,
csitítja a széles Sötét.
Mely, harminchárom éven át, a Test,
egy
lázban égett, most kinlódni rest.
A fiúszemek illó olaját
beissza
talpfa, sínközti virág.
Aki repülve nemlétbe riad
nem
szégyenkezhetik bűne miatt,
a föld, a vas, a sár
irgalmasabb,
könyörületes az örök Anyag.
Nyugszol a földnek ölében, alant,
a
föld Tevéled tegnap megfogant,
ki úgy kívánta anyja dús szavát
így
lel halálba' végre is Anyát.
Lélek vendége: a távoli
Emlék,
im Véled ő, Véled marad ő mindég.
A pusztuló Eszmélet
udvarába
örök a lúg, a nagymosás, a pára
és ott maradhat, míg
jól esik épen,
mamád köténye kisfia kezében.
Természet dolgai, mik Vele vagytok,
gyom,
el ne lepd és ti se, kedves kaprok!
Eső, ne áztasd vézna, csontos
hátát,
te, marha tél, kerüld rideg szállását!
Te, durva rög,
hogy nyujtózzék, simuljál,
őszig ne érkezz meg falusi új
nyár!
Mert szót kell vinni, Hozzá, szörnyű sírást,
vak lelkének
mutassátok az Irást!
Jaj, tárgyai! Bús nők! Ebek! Vadon
táj!
Mondjátok Néki: Te mondtad, nagyon fáj!
Két városban éltem,
három megyét
láttam,
se vizem, se téglám,
semmit tarisnyáltam,
kedvet maradásra
érzek s meghálásra
íme
ilyen korán
hűs elnyugovásra.
Aki bírja bírtam,
most csak egy
időig
engedj elpihennem,
vígy addig a kőig
erőm, verítékem!
Most kicsit
aludnám;
ülj, szegényes álom,
pillámra, hogy innám.
Ki halálesetjét
elkiáltja, mondja
s
gyűl kopasz szegénység
egybe, össze, nyomba',
úgy sikoltsalak el
testes, szagos
élet,
huszonöt esztendő,
rongy ifjúi évek.
Mint halálesetjét,
úgy hallgasd meg,
vérem,
hogy élünk bajosan,
hogy növünk szegényen!
Kőre lefeküszöm,
nehezedem,
testvér,
fájó munkástájon
vagyok, ha keresnél.
Vinném vidéked,
a szegénységed,
könnyű
teher, mély
mellemen elfér.
Mennék a kárral,
varjúmadárral,
boruló
éggel,
még ma éjjel.
Mennék tüzeddel,
a lángot tedd el,
tedd
el, feledd el
tollúszíveddel.
A jéggel mennék,
árvíz is emlék,
por
is sár már
gyári határnál.
Mennék a faggyal,
csappal,
csillaggal,
hajnallal, dérrel,
melegedj, férj el.
Vinném, maradhass,
súlyosodj, hat
vas,
hat vas tüzével
dúlni ne szégyelj.
Munkáddal mennék,
élj, mint a vendég
és
mind a hat nap
teremj magadnak.
Éles tél támad ránk,
fogytán van a
hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk,
se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig
igyekeztünk,
csütörtök a napja,
ki kezdte folytassa,
mindig
vén a péntek,
öregebb a szombat,
jó a munkásnépnek!
Mezei tüzeknek
láttán
melegedhetsz,
telepi alkonynál
kötelet, ha fonnál,
elfutó
szijjúnál
hiába is rínál.
Jer velem idődből,
jer e hosszu
bőjtből,
majd akad, ki visz rád,
kevés ruhát, tisztát.
Gyűl
a nyomorúság,
gyűl s a gyári népnek
fogyasztja a húsát.
Menj el a vidékről,
vonulj el az
égről,
messzi országútak
régen elindultak,
rínak a megvert
nők,
pusztulnak az erdők,
jajgatnak a rétek,
a gyári
vidékek.
Nyugton akkor ülnél,
ha megsüketülnél,
hisz'
a szülőfölded,
- vasról, üres zsákról -
holtodig üvölthet!
Siess, hogy megsirassál,
kendős
mellednek használ,
hajnalig kiteríttess,
a rögömig kivittess
és
gyűjts valami jelt,
hogy elsötétedésemet megünnepeld.
Keserű őszi nélkülözés!
Priccseken
kendőben pihenés!
Ó , szuszogás félvak dereken!
Oly éj, mint
bunda baktereken,
mélységes, szürke, talpig óvó,
göndör falától
hőkől a hó!
Öt, hat gerenda fejünk felett,
kormos
padlásunk egyemelet.
kétemeletünk nem is lehet,
egy is száritja
egyingemet!
Ragyogsz, hajnali ifjú vizem!
Borultam
apró, léci tüzön,
tegnapi mosatlan, jobbfelemen,
mai mosás ült
balfelemen,
ettem a teknőn kiskenyerem,
forgott tekintetem a
szennyesen.
Sohase láttam kékebb sarat,
az volt a
sár a bakkancs alatt!
Az volt a bakkancs kapcáimon,
micsoda
kapcák lábaimon!
Lábszártekerők tagjaimon,
én is bámultam
vásznaimon!
Állott felettünk hét, nyolc tanár,
a
Testületben örökig áll
nevük a kugli hősi között:
Ez s az tanár
kilencet ütött!
Műveltség falusi vesztőhelyén:
az
osztályomban mennyi legény!
Se gondja a könyvén, vagy
betűjén,
nézte tanárát, nézte hűlyén!
Hegyi napon, piaci
patakon,
serdültek saját udvarukon.
Apámnak apja, halott, Jakab,
apám
nevéből Imre maradt,
volt lova, pénze, szinházjegye
azután
savanyú semmije!
Jöttünk telepünkre. Léc, cédula,
prémonda,
máléliszt, sós szalonna,
- ez volt a munkája – tőle
került
napszámosoknak előlegül!
Agyamon ültem vón hetekig,
ültem is éberen
reggelekig,
ablaküvegnél vénasszonyok
csármáltak, egyik rám
mutatott,
kendője! szemei! orrahegye!
szavahuhogása! mind
fekete!
Ilonának
Aludj, mucskos, én altatlak,
most az én
kényemre hagytak!
Ha mindjárt el nem aludsz,
megfúvatom a
hamút,
szelet teszlek éleszteni,
engedlek a jégre menni,
kútra,
veder vizet merni
krumpli alá főni tenni,
lemenni a verembe,
-
piros murok engedj be! -
lefölözni a tejünket,
kötélre vinni az
inget,
fúvó szélbe kapdosni,
dagasztani, taposni,
kemencénél
álldogálni,
bajt hallgatni, szóra várni:
"Sok a gyerek,
asszonyság,
csupa bánat, bosszúság!"
Aludj, mucskos, aludhass,
kicsi
ágyadban, nyughass!
Vadásztam egy verébre
s elszállt. Az lesz
ebédre.
Csíp a pólya, lepedő?
Megfullaszt az állkendő?
Nem
tetszik a szállás, kvártély?
Ne fizess a szoptatásért!
Ma este
sötétedéskor,
nap után, kölyökveréskor,
indulj el a
városba,
pólyás húgom, Piroska,
hátha, hogyha felfogadnak
úri
néninek, gazdagnak!
Az én apám melle olyan,
olyan, mint a
nagykazán,
olyan hatalmasat sípol,
olyat senki, igazán!
Nyakig ér a posztócsizma,
talpig ér a
nagykabát,
az én apám, minden ősszel,
mégis meghűti magát.
Az ablakunk kicsapódik,
a réti szél
beveri,
szegény apám a meleget
hogy keresi s nem leli.
Szegény anyám melegítné,
melegítné, nem
teszi.
Lánykorától hidegrázás
didergeti, rezgeti.
Keskeny melle hidegedik,
húsa apad,
csontja szúr,
rajta mindenfajta fulás
szaporodik s nő gazul.
Igy aztán nem melegednek,
ketten fáznak
reggelig,
reggel a jó szalmazsákon
csuromvíz nyomuk, helyük.
Ha fejszével, ha karóval
kergetheted a
ködöt,
nálunk felé, aki férfi,
novemberben mind köhög.
Nálunk azt, aki nem köhög,
megölik a
szegények.
Mi nem félünk. Apám szegény
és az anyám szegényebb.
Szegény ember fiának
vas kellene
nadrágnak!
Homály kéne világnak,
gyújthassa meg
lámpának!
Az eső szalmazsáknak,
vihar éji
óráknak!
Zárás pincébedugás
kéne s rögönaluvás!
Tikkadó víz. Gonosz fa
kedves szívét
felhúzza!
Mocsárral elkeverjék,
földdel döngessék
mellét!
Baj, kamat és puszta víz
csüggesszék a
sírban is!
Fiai szolgáljanak,
sót, rezet
kapáljanak!
Unokái haljanak,
leányai háljanak!
Szegény ember fiának
kötél kéne
barátnak!
Amiért, hej, amiért!
Semmi másért, csak
azért!
Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd
meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!
Zsidókovács volt a dédem,
fű az
ebédem,
lengyel faluban
fogantam búban.
Bezzeg a városi az
jókedvű, mint a
piac,
én csak hűlök a házban,
mióta élek, csak fáztam,
mióta élek, csak hűlök
mióta élek, nem
ülök,
ölelem, ha fáradok
a ködöt s a fagyot.
Decemberben se nadrág,
elvették és
eladták!
E már micsoda élet?
Kehes bennem a lélek!
A vizet hordja az egyik,
másik eszi a
veknit,
másik eszi a kávét,
enyémét és az anyámét.
Gurucsa, gurucsa,
gurucsa, gurucsa verd
meg,
gurucsa, gurucsa,
gurucsa, krúcsa tekerd meg!
Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a
palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Elégek én,
mint a kátrány,
mint a léc növő zsarátján.
Zsindelyes
eresz,
engem eleressz!
Már ez így van, édes
lelkem,
megöregedünk,
elkopnak a dolgaink is,
elkopnak
velünk.
Elkopik a hajunk szála,
elkopik a kéz
fogása,
megöregedünk,
fogát hullatja a bába,
éveinknek
alkonyába'
mi is lesz velünk?
Már ez így van, édes lelkem,
végre
hulló helyre leltem,
őszi hónapom,
firis cserepem,
kis
ülőpadom
szívembe veszem
s mint a telt, vidám tarisnyát
vegye
vállra Baric Pistát
telepi vihar
bánataival.
Engedj el a csepp esőbe, hosszú szélbe,
kis ködbe,
engedj el a hegyen túlig, égen túlig, felhőbe.
Árva bánat, fancsali bőjt tiporja
vármegyémet,
nékem, bizony, nem tiporja ökrömet, se pipémet.
Engedj el az égen túlig, sárban ülök,
mondhatom,
a végtelen szürkeségben magam nem lobogtatom.
Azt hiszed, hogy nincsen férfi rajtam
kívül zsákerős,
fejszecsontú, hogyha holnap reggel csordába
verődsz?
Addig ittam, addig ittam, addig ittam
pocsolyát,
addig, addig lakomáztam facér tűzhely hamúját,
míg az első lombtöréskor, naphulláskor
sápadok
s az idő szigorodásán kebeledre ráfagyok.
Engedj el az égen túlig, napon túlig
fényleni,
torkomig van ütött lenni, üldözött szegény lenni.
Hordár hátam, rönkös vállam nyugodnék egy
folyóba;
patak jöttén, hegyi vízzel elvegyülne, dúdolna.
Jövő hóig három mezőn, százhúsz réten
pihennék,
szenvedőkhöz édes szavam lányok virágnak szednék.
Özvegyasszony-bánatomat órjás lovak
taposnák,
foghijas kacagásomat tiszta ruhákba mosnák.
A csuklókon megbilincselt férfi szörnyű
sírását,
holnap nyáron napszámosok uj homoknak kiásnák.
Torkonfogott szeretőknek hasznos
jajgatásaim
futó folyó szép habjáról elszántják viharaim.
Engedj el a, engedj el a vizen túlra
nyugodni,
hagyj el engem, jó az nékem foghatatlanná fogyni.
Édes élet! Édes élet! Édes élet!
Életem!
Ints utánam, ha elszállok halálos fellegeken!
Énekel ez a fogatlan rongyos,
nem is
konyit a régi hanghoz.
Nem többet, mint az itélt rabok,
elérhet
hét fekete napot.
Vizes gerincén a daróc ing,
akár a
sulyos ájuló csüng.
Nem alhatik megmért időjén,
heheg a
szemét a tüdőjén.
Kedves barátai kerülik,
orditásai
körülülik.
Parti kutya. Szennyvíz, csatorna
alig
várja, hogy elsodorja.
Járványhordozó. Mellehúsa
betegség
szálkás bacillussa.
Sínek alatt ül vad tüzével
édes lobogó
termetével.
A füstre ülne ha lehetne,
az embertelen
fellegekre.
Hét napig vendég. Kapott napját
ha
töltötte meglátja apját.
Zömök apját, mely hús, se csont,
léggé
vált, köddé, elosont.
Ha törik majd válla, ujja,
minden vének
jönnek oda.
Ha két keze a földre üt,
szegények
sírnak mindenütt.
TANUI KEMÉNY nincsenségnek:
az igazak
élnek s elégnek.
A fergeteg feketesége
nyom nélkül ül
fel kék egébe.
Semmi nyoma a viharoknak,
pedig a poron
is forognak.
A hegy is völgy, tenger is pára,
elontja,
szállatja órája.
Idő jöttén a nap is meghal,
elköltözik
a sugarakkal.
Nyomot a környező időben
nem hagy egy
éjbeöltöző sem.
Aki meghal elfoszlik, nem lesz,
nincs
köze a véges élethez.
Törik az ember, mint a kis ág,
rettenetes
az anyagiság.
A GYEREKEK TUDJÁK. A gyerekek,
ők.
Ártatlan vagyok sorsom előtt.
Nem akart már az én fogam harapni,
amennyi
volt enni, hát annyi.
Vizet is annyit kértem én, csak
annyit,
amennyi egy percre megenyhít.
Bori, hegyen át, Lidi, folyó felől
három
napig vegyetek körül.
ALTATGATOM magamat
borúim
seregével,
ringatom a lombokat
füvek énekével.
Nem nyomom én a padot,
de a pad nyom
engem,
félve kell nagyrahagyott
testem teregetnem.
Ha kifognak, terítnek
s testem
kiterítni,
magas markosok jönnek,
őket kell elhívni,
zsugorodom, nem hagyom,
kucorgok,
kuporgok,
nem húnyok, vakoskodom,
ha dűtnek nem forgok.
De ha ismerős munkás
áll a fejem
mellé,
akárhogyha pálinkás,
a kedvéért tejjé,
tejjé is szelidülök,
kezessé
betegszem,
engedően terülök,
csakhogy ő szeressen.
Hogyha mégis kifognak,
őr, vízi
munkások,
s mosó asszonyok mosnak,
ne fúljon sírásuk,
szálljon, szálljon panaszuk
szárnyalló
sírással.
Én magam és ők maguk.
Vész a pusztulással.
ENNEK ITT, szegény, három napja
van.
Most három napig temetem magam.
Nincs aki értem kérni jönne hozzám,
ha
lenne, tán béklyóim megoldoznám.
De ki magára, egyre, hagyja létét,
várja
magába a magánya végét.
Én három napig temetem magam.
Ez a test
nincs már s nem marad fiam.
Most mordulok: megettek, ím s itt
hagytak,
nem is intek az elfutó útaknak.
Ha vágytam én, ha vágytam egy
kenyérre,
akkor vágytam öregkor kenyerére.
Ki munkája végén áll: boldog,
gazdag,
követ, fűszált, levelet igazgathat.
Ha vízre vágyik, akkor hát a vízre.
Ülhet
békén, van a korának íze.
Ha vágytam is öregkor kenyerére,
ennek
is vége, már ennek is vége.
Három napig még itt vagyok jelen.
Ki
üvölt úgy a sorsomon? Te nem.
HERVAD AZ ELSŐ NAP. A délután a
fák alatt óráit szedi össze.
Tán kedvezne nekem s azért fut, hogy
a repedt időt összekötözze.
Ha hiába, hiába. Most gondolok a sorsom
elejére,
nem is emlékszem, azt hiszem a gyermekkor nevére.
De most a tájból s bánatomból alkonyatomon
összeáll,
de ez se már a régi emlék, a régi napfény, ez se már.
Kelletlenül jön a gyermekkor búcsúzni,
vonakodik,
nem kiván látni. De mégis csak itt van s vonatokig
tereli tekintetem, ó vonatok! ó régi
nyarak!
Fehér kávék, ízetlenek, a nyári melegi munka alatt!
Kikeltem melegeden, sanyarú kor,
ifjúkorom,
ó, boldog voltam téglaporodon, agyagodon!
Szegény színeim, vizes örömeim, bogaras
éjszakák,
ez a délutáni visszatalálás megzendíti bennem az esős éj
szagát!
Facsatornák és zsindelyek és pácolt
bútorok, recsegő szálúak,
de tiszta víz, de tiszta víz! a mohás
vályúnak
hogy örültem nyarakon én, ha inni
állhattam oda!
Szegénység kezdete! Gyermekkor! Hogy lehetsz ily
édes, puha?
Elrepültél, ifjúkorom, mellem mögül és
véled szállnak szívszoritó emlékeid
a felhők felé, de sajognak és
szívembe kapnak itt ülő hegeik.
Csak a nagyok szavából, ha hallgatom
kegyes beszédeik,
tudom meg egykori tisztaságomnak szűk
esztendeit.
Hervad az első nap, hervad az első nap, ne
jöjj el, éji perc,
nyugodj szívemen, szép halál, jó ha még
heversz.
Dugnak, lopnak itt körülöttem. Rideg a
szállásom,
nehéz s öreg lett eddigi kedvem, évem dögrováson.
Mióta
elhagyott régi szabadság, nem tudok felőle semmit,
régi szabadság,
gyermekkorom híre-virága ki nem nyit.
Folyók alatt, keserű földön
gyötrőim száma növekszik,
a férfi, ahogy öregszik, máris kikezdik
a testit:
seszinű nélkülözés, vágy ételre italra;
éjein, álma
alatt, nem alszik, baját hadarja.
Kiszállok ebből a jeleni létből, régi
reggelemre,
a vaskos álom posztója visszaterül a szememre,
hordja
melegét tudatomra a bátoritó összezsúfoltság,
szendereg édes
családi meleg és keblemre tette a surcát.
De bőg is a reggeli
hang, kelnek a szép füves sínek,
jár a döngölt porú út, bőséges
sárga színek
reggele kél, a deszkatetőn a szegek feje ég,
a
derült hegy és a semmi köd mutatja jól a hónap erejét.
Szelid ünnepnap fénye áll a barakon.
Kiáltoznak az ablakok,
pihegnek pihéikkel sárgán a rakott
párnatokok.
Markomból kiforogtál, távoli idő, elhagytál, markomból
kiforogtál,
korodból kiforogtál, sehol vagy, csak ott lehetsz
otthon, ott járj
ahol annak ki visszaszállhat kihirdet -
emlékezőnek – múlhatatlan pillanatod,
ott, reggeledben,
magad ura vagy, pedig szél jár poroddal s az agyag megivott.
Tejem,
kenyerem mellől indulok, ó telepem, hogyha még megvolnál,
törött
szemem, két rossz törött szemem, ha más fényre nem nyilnál!
Indulok is reggeli sétára, vedrem
színültig, lécem a kályha alatt,
kinéz anyám rám s könnyű
búcsúszava fejem fölött elszáll s messze megakad.
Fogja ajtaját,
kinéz reám fekete anyám, nagyfia anyja,
olyan ő, akár a
vénasszony, ki altatja fiát, pedig az már haramja,
sötét
kartonban, posztócipőben áll, fiatal, édesen bíztat az útra,
aztán
befordul konyhájába, hol várja már hagymája, murka.
Lépek
csakugyan, a nap pácolja, pucolja, porozza ólunkat,
én s aki irom,
ketten megyünk, ketten indulunk útnak.
Elhagytam a kedves küszöböt indulunk, át a
kapun, a gazdátlan bányába,
kint van a nyárban a telepi nép barna
bútra, eszköze, foltos diványa.
Ki élet előtt van s a halál előtt,
emléken innen és nem is árva,
mint a vándorok könnyű szívű
szaladna, rohanna, szállna!
Megteszem útam, de, ki írja, kisér
bánattól szigorú bátyám,
fogja könyökömet, néha mutat s néha
megállit kiáltván,
megyünk a házak közt, reggeli kedvem, örömöm
mindegyre kisebb
s kiül az utra, ártatlan elé, tiz év, amely még
az időben nincs meg.
A sarokig, ahol fordul az út, napjukon,
július alá, otthoni munkára kiültek
a telepiek. Súrolt rezüknek,
mozsaruknak, mértékes párbeszédeiknek vidáman intek,
az olajos
táviródrót villogva szalad, ki köti? mehet, nézik az ülő
cselédek.
Tálra vár, pityegve szaladgál a tollas ünnepi
étek.
Ugornám tovább, semmit sem tudok, apám is megvan, homlokom
könnyű,
de bújára öreg, tapasztalatára vén kisérőtársam gondja nem
ennyi,
megállok kezefogására itt is, amott is fogy mosolyom
s
telepem történetét, mely a halál története, magamtól, öregebbtől
megtanulom:
"Itt, hol a fémpénz forogva repül és
vonalra játszik telep sihederje
és kékitett ingével buzgón lehajol
leperdült irásra, fejre,
itt még ez évben, októberen verik apádnak
a hűvös koporsót,
apád is hallja neki ütik, siettetik, várják a
jajszót, utolsót.
Jó lesz meghalnia pénteki nap szombat előtt. És
lesz ahogy kérik.
Lesz ahogy kérik: alkonyatig elteszik, ki is
kisérik.
Itt e helyen, hat szívtelen ember, szívtelen egyleti
ember
nógatja nagyon s igyekszik apád (rajta ne muljék) véres
szemekkel."
"Itt hol a porból vígan kiköszön
fiú, leány - kicsi katicakendős
s falja a lábát majd lenyeli,
anyja nem ügyeli, benn főz,
itt e helyen, sohasevolt szörnyű telen
lobban majd pokla
Brinnék fiának, akinek kicsi nevét fa hordja
majd és kóró susogja.
Ittisutolsó anyja miatt hal meg, de nem úgy
Dobra
ki lesz kora mégis ugy jár porul, hogy léchagyta sebével
viszik a dombra.
Látod-e Dobra ugyan örül, bekecse, bőre,
sarokba,
de a bizonyos halál tudja sorát, kell neki, (ő nevet)
fogja."
"Itt ahol a gyüjtött szemét nedvét
kiszívják a zöld legyek és elviszik,
itt, egyszer, hogy
Senkijenincsnek halála lehessen vihar kerekedik
rongyszínű
hónapban, szegények vendége, hol kap fedelet, hol lel
menedéket?
addig míg ajtóig jutott lehet, a felhő tűzén el is
égett.
Szemétbe veri szép tiszta fejét, korma szaga kél. A
kezekbe
ujja vasán szorong, ki nem tépheti senki, kedves betűje,
könyve.
Tán nyári virágért - jó szavú költő - tán anyjáért, tán
csak magáért,
jön ide meghalni - én se tudom - tán a szegény
világért."
Itt már kanyarodunk, marad a karcsú
téglakémény s Eszter üzlete kivírul sörével, cukrával,
szegények
szemének kedves árújával, melyből ki hitelbe kap; ki fizethet fával,
munkával.
Ujjnyi csomagját sójával, borsával egy télen egyszer
eladja.
"Szelid, áhitatos haja por már, kisvárosi földben
tűje, szalagja,
beszéld ki magad!" "Eszter néni,
kopott, lány ugye anyám irigyled,
ő férjet kapott, hatot etet, a
te sorsod pedig igy lett?"
"Reggeli sétánkon még néha kiül
padjára, kereskedik, ad vesz a nyarat dicséri,
de hunyhatja kék
szemét, felejtsd el illatát uj évi forduló a rögben éri."
Itt
elé botlik a zajos állomás, zakatol a tolató mozdony, lengeti harsány
füttyeit,
rönktutajával két gyerek gyötri a méteres békató
növényeit
de most elszáll a reggel, elhagy időm, a tájékról, mely
a halál, visszaállok jelenembe,
elfogy a lécem, az anyám vár, válláig nyúl
le vederembe.
De elpihen majd a sürgető szó, tudom életem rendjét,
nem sírok gyengülésemen,
évétől elbúcsúzik aki él, szép jelenéből
biztosan kimegyen.
Szállj reggeli sétám! Visszalát életébe a
veszni készülő, ki készen áll éles párkánya élén.
Nem élek én, nem
élek én, nem élek én, ha élek is még én.
Ösvényes dombi fű, bádog a napban, nyár
van körültem.
Tátogok én is, mint aki ébred: hová kerültem?
Nem visz a nagyvíz? Iszaphajam, kövülő
szemem nem veri híd?
A napbeli színekért tanuskodom s hallom az
élet kis jeleit.
Már túl a tárgyakon s a köznapon s az
ünnepen és örömön,
remegő szerveimen a fulladást, égést
dörömbölöm.
Már csak szelid füveken, pázsitokon s
kútaknál állok testtelenül
már csak a föld s az itthoni ég lássa a
férfit, míg estje leül.
Talán elfelejtettem meghalni, kiterülni,
ülni sötétbe,
elmegyek megkeresem, miért él a férfi (halnia
kellett) s mi volt a vétke?
Mi volt a vétke? Mi volt a vétke? Mi volt
a vétke? Sötétbe vessék!
Élni akart a tiszta szivével, meg kell
büntessék!
Merthogy használtak engem
és elvették
az ingem
s hogy a fogukra vettek
megrágtak és kiköptek
s
hogy lisztem is nekik kell
s most maratnak ebükkel
s mert
szemem odaadnám
úgy enném, úgy ihatnám
bőgő viharnak állok,
hogy megrontsam az
álmuk.
Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül,
gyüjti ködét,
köhögtetéssel ver, üzen
a vizes, tornyos sűrűség,
világosság fényes fején
az öreg szín
már vetkezik,
elhagynak szabad éveim,
vidámságom sötétedik,
csak egyedül fúlok, falok,
se takaróm,
se szeretőm,
ha elaluszom meghalok.
Félek az idegen időn.
Brassai Viktornak
Ma ég a bőrömön kátrányban ótvar,
csak
jönne már a gyávitó setétség,
csak ülne el az állat s a
cselédség,
éjjel, magam, én bekenem szurokkal.
Meg nem másit követség, se nevetség,
úgy
elégek, mint szikrára kapott haj,
ki arra vágyik, ahol halhat ott
hal,
csak talál máglyát, máglyát vagy kemencét.
Ha a város a húsomtól vörös lesz,
minthogy
nem élek elmondom mit összes
éveimen nem mondtam, elharaptam
s úgy zeng torkomon az állati bőgés,
hogy
félve lapul várva nagyidőt és
elsárgul az ember a lyukakban.
Déry Tibornak
Aludt az őr a határi mezőn,
itt jöttem
erre a fekete gyárnál,
én kérezkedem ezen az időn,
nem az eső
sír szállásod falánál,
nem az eső sír a küszöbödön,
én
énekelek gyári éjszakákon,
a folyón fel, falusi ködökön
verem a
húrt a kolóniákon.
Apám kiált a tízéves gödörből,
szép
ínye kusza gyökérbe harap,
az idő eszik véréből s a bőrből,
kemény
bogárnak, édes csontja, pad.
Ültem rongyos sírjánál s nála fáztam,
hol
van a szabad melle? Nincs sehol!
Föld már a melle és föld már a
vászna,
ahogy apám volt, úgy a földbe por.
Nem hunyja álmát ő se éjidőn,
ünnepi
dala még későig évell,
hát küszöbödön, nem a temetőn
szomorítlak
meg morgó énekével:
«A fáradt férfi sóhajt s elterül,
-
ne féljünk, jóemberek, a haláltól! -
a drótos lámpán a légy
csengve ül,
- ne féljünk jóemberek, a haláltól! -»
«A napi hangok kék szesze elég,
-
ne féljünk, jóemberek, a haláltól! -
tájra áll a sápadt
feketeség,
- ne féljünk, jóemberek, a haláltól! -»
«Amíg élni kell töröm a fejem,
-
ne féljünk jó emberek, a haláltól! -
szíven fog az adósi
félelem,
- ne féljünk, jóemberek, a haláltól! -»
«Reped az ingem, jő a szürke
szél,
már jő a szürke szél, senkise pártol,
aki él szomorú
azér, ezér,
- ne féljünk, jóemberek, a haláltól!»
«Füstre csak az nézhet, aki
beteg,
gyár kéménye, ünneptelennek, tornya,
torkába csipés, kis
körmébe szeg
ok heverésre, pihennivalóra.»
«Boldog ki ül, de boldogabb ki
fekszik,
szabad ruhától, messzi van a fától,
meg sem is hűl, de
ki sem is melegszik,
- ne féljünk, jóemberek, a haláltól!»
«Én hát kiálltam, dördülhet
dudájuk,
zsákjuk ott ülhet, részük bennem nem
lesz,
osztályozatlan, számolatlan fájuk,
hajtó szidásuk nem ér
a fülemhez.»
«Jó a szegénynek ágyába,
sírjába,
szendergő anyag hajáig, talpától,
hagyd ott az álmot,
szenderülj halálba!
Ne féljünk, jóemberek, a haláltól!»
Édes szegénység, a küszöbödön,
kántálom
én a nótáját apámnak,
nem az eső sír a hegyes kövön,
nem,
ketrecednél, rossz mezei állat,
se égzengés, se kezes egered,
én
kérezkedem énekelve itten,
vizes az asszony, hideg a gyerek,
a
nehéz élet szúr a szíveinken.
A küszöbödnél én verem a húrt,
szegénység,
még ha akarnám, se máshol,
édesapjától a fiú tanult:
Ne
féljünk, testvéreim, a haláltól!
Szépen száll a szegénység,
szállhat
könnyű szívvel,
kit más táji könnyű sor,
kit betegség hí el.
Kétszersemmi béremet
ingembe
kötöttem,
azt is, azt a keveset,
kutyáknak vetettem.
Szolgáltam a házadnak,
barmodnak,
fiadnak,
láncos engedelmese
voltam a lányodnak.
Tőlem tellett cifrára,
munkámból
dagadtál,
de se szó, se köszönet,
ebeid közt hagytál.
Üthetitek nyomomat
végig hét
határon,
szolgatartó kedvetek
többé nem szolgálom.
- román versek magyarul -
1938
(Blăstăm de mamă)
(Naszód-környéki
néplegenda nyomán)
Molter
Károlynak,
a
forditó.
I.
Be sötét a zöld levél!
Volt
Lénának-híre él
három fia, mint a szél.
Lánya egy, fiai
vannak
hárman is Léna asszonynak.
Táltos a három fia,
olyan
három dalia.
Kislánya, szűze pedig
karcsú, hogy majd eltörik,
a
nappal vetélkedik.
Olyan lánya volt anyjának,
mint a kínnak a
búbánat
ezért hívták Lénucának.
Mennyi ifjú az országban,
mind
megfordult udvarában,
büszke ifjak, vitézek
kérték el
feleségnek.
De Lénuca mindeniknek,
bármily szépen kérik is
meg,
gyönge ő még, így felel,
fiatal még, nem megy
el.
Nemsokára érkezének
más országokból legények,
két
legény, mint két virág.
Vendégei látásán
Lénuca sóhajt szólván:
"Látod, édes jó anyám,
az egyik
majött vitéz
szépen lépdel, szépen néz,
külországiakból
egyik
nékem igen nagyon tetszik,
karcsú, szálas, szép
vendég,
venne el csak, elmennék."
De Léna gondolkodik,
keserűen
bánkódik,
gyászossan siránkodik:
"Kedvesem, Lénucám, lányom
hogy
így elmenj nem kivánom
ha utánad vágyakoznám,
ki hozna el téged
hozzám?"
Tetszett Léna két fiának
ez s igyen
kiáltozának:
"Lénucát ne add el messze,
senki
el ne költöztesse!"
De a legkisebb fiú
Konstantin jó
járású,
zokog és könnyel kiáltoz
ilyen szavakat anyjához:
"Nem is vagy te édesanya,
bátyám
tudja, húgom tudja,
hárman vagyunk ezidőig
sudár havasi
fenyőid,
ha lányodat áhitoznád
elhozzuk mi, bizhatsz
hozzád!
Hallgass reám, anyám édes,
Lénucát add
emberéhez,
bármily messzei országba,
ne vénüljön
lánykorába!
Hisz ha vágyad érezed
én mindig fiad leszek.
Én
őhozzá, ha kell, elmék
s vele mindég visszajönnék."
Meggyőzte a szó Lénát
s férjhez adta
Lénucát.
II.
Lett aminek lenni kellett,
nagybetegség,
dögvész, felleg,
a szelíd, szent Teremtő tett
mireánk nehéz
időket.
Gáttalan gonoszságukba
haltak népek a
falukba.
Lénucának fitestvéreit
sirba tették egyik
télig.
Elpusztult Konstantin is
megszegte igéretit.
Léna
maradt egymagába,
férfi nélkül a gyászházba,
szorongó
sóhajtozásba.
És ő, szegény, nagy bújába,
sorsa
láttán, haragjába
sírjaihoz kimegyen,
jajgat kinn a
sírhegyen
jajgat és siránkodik
sírjain alkonyatig:
"Fiaim, vérim nekem,
három édes
gyermekem,
aludjatok csendesen!"
Máskor átokszót
mondott,
kínlódva átkozódott:
"Konstantinom,
Konstantinom,
megátkozlak, ládd a kínom,
mert a lányom messzi
van,
anyád átkoz meg, fiam!
Anyád másik két fia
azt mondta:
"Ne add oda!"
Héthatárra, messziségre
érted vitték,
átkos férge!
Im nagyon megátkozlak
s foga lesz az átoknak!
Föld
be ne fogadja tested!
Sirhant, őt meg ne szeressed!
Agyag, őt
messze kivessed!
Mert vége az életemnek
fáj hiánya
gyermekemnek!"
Ilyképen átkozódott
ma, holnap s más
holnapon,
heteken, hónapokon.
Jaj a megátkozottnak!
Foga van
az átoknak!
III.
Csendítetkor, alkonyatkor
Konstantin
kikel a hantból,
agyagorcája hideg,
oly hideg, mint
senkinek,
sírdogál és könnyezik,
szája ily szóra nyilik:
"Elmennék, hogyne mennék,
de köt
a gödör mindég,
elmennék, hisz anyám kéri,
de erőm vágyam nem
éri.
Se is lovam, köpenyem,
se is kedves emberem,
hisz
akárhol bárki lát
megijed és felkiált
s csak keresztvetésre
gondol...
Anyámhoz mennék síromból,
de anyám elátkozott,
mert
lányából kifogyott!"
Hogy állott és tépelődött,
szivén
verejték verődött,
szava kélt, könnye esőzött:
"Koporsóm, szép szállásom,
te
légy sólymom, pajtásom,
koporsóbéli lenem,
te légy a
köpenyegem
s te, keresztfa, változz át,
add kezembe kard
vasát!
S te támassz fel, Istenem,
add vissza erőm
nekem,
elmehessek Lénucához,
elhozni gyászos anyjához!"
Az Isten meghallgatta,
erőre kapni
hagyta,
koporsó meghallgatta,
lett belőle lovacska,
a
gyolcsból köpenyeg lett
s vasa nőtt a keresztnek.
Konstantin
felkap lovára,
ugy elrepűl, mint a pára,
semmi néki víz vagy
földrész
ugy fut a ló, mint a szélvész.
De repül az, úgy
repül,
gazdája szava elül,
hogy úgy csak a vágy repül.
"Szállj csak vélem, drága
szürkém,
én is véled szállok szintén,
nagymagasra felszálljunk
csak,
vigan intsünk a nyomuknak!"
És a pogány szürke szállott
amerre a
szivárványok
s még az nap gyertyafúvásnál
földhöz értek hét
határnál,
más országban. Lénucánál.
IV.
Lénuca, ahogy meglátta,
hogy megjött a
kedves bátyja,
vágy hangzott édes szavába:
"Konstantinom, mi hírt hozhatsz
mit
szólsz nékem, jót vagy rosszat?
Hosszú kilenc év alatt
titeket
nem láttalak,
se hírt, se üzenetet
nem kaptam, se levelet!"
Bátyja a szót így tette:
"Mióta elmentél te
fejünket baj
nem érte,
házunk egészséges, népes,
anyánk is jó egészséges.
Új
hírt néked mit mondhatnék?
Bizony jóhirt inkább
hoznék.
Testvéreink asszonyt hoztak,
esztendeje házasodtak,
nem
hívnak, ugy határoztak.
Én vagyok a kedves bátyád,
szeretném,
ha nászom látnád,
azért ide siettem,
légy a vendégem nekem!"
Szólt Konstantin ilyképen,
gyász volt
az igéjében,
szeme fürdött könnyében,
sóhajtás állt
szívében.
Lénuca ismerte bátyját,
látta könnyét és sirását:
"Mondd meg, bátyám, igazába,
gyászra
hívsz vagy lakomára?
Mert ha hívnál lakomára
öltözném fehér
ruhákba,
mejjembe sok rózsát raknék
fehér hintóba fogatnék!
De
ha, bátyám, hívnál gyászra,
öltözném, gyásznak, ruhákba,
fekete
ló gyászbatárba
vinne felleges határba!"
"De hát én ezt mondom,
húgom,
vidámságra hivlak, tudom!"
És Lénuca, Léna lánya
öltözött fehér
ruhába
s így mindketten útnak láttak
a legszélesebb
csapásnak,
derék erdőlők útjának!
Tudott útján
pásztoroknak,
nagy ösvénynek, széles útnak!
Ahogy mentek s nem
pihentek
hollók, csízek vélük mentek
s kélt szava gonosz
hegyeknek:
"Amióta a nap nap lett
és a füvek
füvek lettek,
mióta a világ világ
nem láthatott ilyen
csudát,
hogy a holt élővel menjen
együtt a nagy
rengetegben,
élő a sírbalököttel,
a gödörből kikelt
döggel!
Hajajaj! Ki látott csudát?
Élő száll halottal odább!
Konstantin fel se vette,
Lénuca nem
értette
s a beszédét így tette:
"Konstantinom, Konstantinom,
mit
mondnak rólad a csucson?"
Konstantin csak vállvonással
válaszol
nagy sóhajtással:
"Hadd járjon húgom a szájuk,
nem
hallgatunk mi reájuk,
ha ők az orditással,
mi a
meghallgatással!
Legyen a bajunkba részük,
mi a lábunk elé
nézzünk!
Hogy ezt hát jól megértették,
az útjukat tovább
vették,
láthattak négy naplementét,
egyre is csak utaztak;
se
ültek, se aludtak.
V.
Ötödik nap ébredtén,
sivár kis
napfelkeltén,
ködön, hófelleg alatt
meglátták falujukat.
Ahogy
közelebb értek
a fiú kezd beszédet:
"Lénuca, kis húgocskám
poroszkáltass
lassacskán,
hadd menjek én előre
hírt terítni
elődbe.
Megmondom, szivem, anyámnak,
örülhet kis
húgocskámnak,
asztalokat teríttethet,
bort tölthet az üvegekbe.
S lovának vasat adott,
a porral
elkaptatott,
egy futásban vágtatott,
nem anyjához szó
szerint,
hanem sírjához megint.
Itt lováról leszállott
s
kinlódva felkiáltott:
"Rögből kélt
táltospajtásom,
csontszorongató szállásom,
ha elvittél
elhoztál,
be szívesen hordoztál!
Tudd meg azt, hogy nagy jót
tettél
anyámnak is segítettél
anyámnak is, kishúgomnak
és
nékem is, jómagamnak!
S te, kedves köpenyegem,
szép fehér
szemfedelem,
te is, pengém, fényes szerszám,
lábamhoz tett kis
keresztfám,
ütött az időnk, ütött,
ki-ki oda honnan jött!
Te,
hogyha jó voltál lónak,
térítsd tested koporsónak,
futó pengém,
most ne villogj,
bujj keresztnek lábaimhoz,
koporsóbéli
lenem
légy megint köpenyegem!
És te, Uramistenem,
add vissza
sírihelyem,
mert nagy súlynak éreztem
mit igértem
megtettem,
húgomhoz eljutottam
s ahogy mondtam, elhoztam!"
Az Isten meghallgatta,
sírját
felhasította,
felszáll s elül az agyag
s - Isten mondja - ágyat
ad.
VI.
Lénuca, Léna lánya,
hogy béjött
falujába,
láthatott gyászos csudákot,
jajgató nyomoruságot.
De
még nagyobb búnak állt,
ahogy házukhoz talált.
Félreállt a
kapufélfa,
átugorhat bárki réta,
nincsen helyén a barom,
lombos
fű a pitvaron.
Ő, szegényke, azt várta
eléfut három
bátyja
kedves fogadására.
Hogy elémbe nem jöttek
bátyám
lehet nem jött meg.
Ház ajtaját ő kitárná,
ha bézárva nem
találná,
dehát zárva találja
s üti a fát kiáltva:
"Engedj bé, anyám, béengedj
nagy
szobádba, tűzhelyedhez,
én vagyok lányod, Lénuca,
hét határról
jöttem vissza!"
Az anyja sírva a házból
kergeti,
átkozva gyászol!
"Állj tovább a nyavalyába,
ne
búsitsd napom hiába!
Tán csúfságomra lesel?
Hogy a tüzláng
vessen fel!
Ahány fiam csak volt nekem
mind az agyag alá
tettem,
mind a hármat elhantoltam
tudja Isten, hogy
gyászoltam!
S Lénuca, kislányom, drága;
más házassa, másnak
társa,
hétvidéki túlországba!
Sose látlak, anyád lánya,
de
ki eltávolított
az is legyen átkozott!"
De Lénuca egyre verte
a házat és sírt
felelve:
"Engedj, jó anyám, engedj be!"
És az anyja beengedte.
Gyöngén
leültette székre,
nézte, hogy majd megigézte,
lányát felismerte
végre.
"Édesem s anyád virága,
el sem
hiszem, te vagy drága?
Álomba se álmodtam azt,
hogy mégegyszer
láthassalak!"
S elmondta Lénucának
mennyi a baj s a
bánat.
"A szent Isten adott ránk
dögvészt,
járványt, kolerát!
Meghalt három nagy fiam,
árvaságban
maradtam.
Ha legalább te, leányom,
nem lettél vón más
határon,
férjnél idegen országon
könnyebben élt vón
anyád
elfelezvén bánatát.
Te engem gyámoltál volna
s én
neked örvendtem volna.
De legyen az átkozott
aki
eltávolított,
föld ne kivánja a testét,
az agyagok őt
kivessék,
semmikép se pihentessék!"
Lénuca elsápadott,
ezt hallván
elborzadott,
lélegzete elfogyott:
"Mondtál szörnyű átkokat,
foga
volt az átoknak!
Konstantinom, drága bátya,
csábitottál
vidámságra,
hogy elhozz anyám házába!"
S elmondta sorra anyjának,
ketten
hogyan utazának,
hogy hozta hazáig bátyja,
hogy hagyta el a
határba!
Léna akkor elborzadott,
szivevére megfagyott,
ahogy
odahallgatott,
könnye hullván patakzott,
hidegek lelték
legott,
agya sötétbe bomlott,
homloka elborongott,
lánya
vállán zokogott
nagyon nagy sírással most:
"Jer, Lénuca, a sírhoz,
menjünk,
cseppet sem várva,
kicsi fiam dombjára!"
VII.
A sírhoz, hogy eljutottak,
keserves
sírásba fogtak,
Zokogtak leborulva
a gyenge, árva sírra:
"Konstantinunk, jer ki,
drága,
mégegyszer a napvilágra,
kicsi húgodat s anyádat
öli
utánad a bánat!"
Föld gonoszul kacagott,
a gödör
hahotázott,
Konstantin felsóhajtott.
"Jere ki, fiam, a hantból,
beszélj,
hogy okuljunk abból!
Hogyan élsz a sírba, bátyám,
panaszold fel
gyászunk láttán!
Jere ki, hogy láss bennünket
enyhítni síró
szívünket!"
Föld, mint az őrült, kacagott,
a gödör
hahotázott,
az agyag tréfálkozott:
"Léna hozzám ne imádkozz,
inkább
engem is megátkozz!
Ne imádj! Tiszteld a törvényt
Mi a miénk az
a miénk!"
Föld egyre csak kacagott,
gödör csak
hahotázott,
anyag csak tréfálkozott:
"Kedves hant, ne légy pogány,
add
ki Konstantin bátyám!
Mélységes föld, örök hegyek,
engedjétek
gyermekemet!
De, ha nem, akkor legalább
hallassátok nehány
szavát!"
Föld akkor elhallgatott,
gödör hangot
nem adott,
csak Konstantin jajgatott:
"Ó, milyen anyám vagy nékem,
érted
nincsen békességem,
érted nincs a földbe helyem,
kinyujtózó
fekvőhelyem!
Se is élek, se rothadok,
tűz sem vagyok, jég sem
vagyok,
se ülök a gödörbe,
ki sem jövök belőle!
Messzi adtam
Lénucádot,
azért tettél reám átkot!
Föld be ne vegyen
engem,
sírhelyem ne kedveljen,
agyag messzi kivessen!
Agyag,
ím, kivetett engem,
hantom csúfolt: szégyenkeztem,
föld
elűzött: messze mentem!
Anyám, ha jót akarsz tenni,
tudhassak
én is pihenni,
átkodat visszavegyed,
úgy nyomja a szívemet!"
Léna, hogy ezt hallotta,
mélyen
elszomorodva,
szavát így sóhajtotta:
"Édesem! Megbocsátok,
feloldom ím
az átkot,
de más átkot kiáltok:
Föld nem hallgatott meg
engem
én gyászom alatt senyvedjen!
Mert nem enged
napvilágra,
átkozom! Átkom reája!"
Akkor a hant dörög, ráng,
anyag
felüvölt mindjárt,
a föld szakadékot hány:
"Gonoszul elátkoztad
ártatlan
kisfiadat!
Most engem átkozol meg?
Én átkozlak meg téged!
Se
anyaszív kebeledben,
se édes jóság szívedben!
Nem érdemelsz
halált olyat,
mint akárki a nap alatt,
hanem, hogy elnyeljen
élve
ez a föld fúvó dühébe!"
A föld mélységet nyitott,
az anyag
szakadékot,
Léna sírból kiáltott:
"Megátkozom magam, ím
én,
jajgatással átkaimért
és más átkot is kiáltok!
Ahogy
engem fog az átok
fogjon átok minden anyát,
aki elátkozza
fiát!
Sose legyen békessége,
éje, nyugvása, ülése,
lobogó ne
bucsuztassa,
gödrénél ne legyen papja!
Jaj annak a rossz
anyának
ki átkot kíván fiának,
mert, ha a fia sorsára
tesz
gonosz igézetet,
őt veri meg az Isten meg!"
Haszontalan agyaggá és
árnyékbirodalommá
váljék e honi tájék és mind csupa rommá.
Lepje
a várat a láp
s kő, üres ég őrizze tovább.
Veszitsék el vizük a
habos tengerek,
a napot, mint a gyertyát, fujják el szelek.
Nagy
tüzek korma az útat beverje,
legyen a határ szemig csupa
pernye.
Ne tessék esőnek cseppel szemetelni,
tessék a szélnek
földdel birokra kelni.
Naplopó vakondok, féreg és görény
torra
gyüljenek vitézek tetemén,
Értelme-hagyottan ámuljon a
tér,
biborban kölykezzék le minden egér.
Lepke keljen ki terhes
légy alól,
ország kincstárában fészkeljen a moly.
Hegedű
pallóján - mást sohase tudjon -
a pók sose zsongó fonalakat
húzzon.
Unt idejétől betegen a Lét
még éljen is kicsit. Elébb
a
Kín, a lassú Kín álljon elő
s fojtson, mint az ecet a nehéz
levegő.
Mint bomlott dongájú bárka, sántitson a nap,
feledje el
az óra, hogy múlnia kell s a pillanat
verje határnélküli
hullámaival a híg
szivek partjait.
Az öröklét csődjén változz, bénulj
vakká!
Váljatok, feleim, kérődzött anyaggá!
Forró nyeldeklőd
rekedt
szomjuhozással várjon köpetet!
Kelljen, ajkaid közt, a
nyelvnek dagadni
s nyalni a fényből, ám az ne kivánjon adni.
Amig
minden vizet összegyüjt majd a vad sik,
talajba vert paták nyomán
vért igyál addig
s eresszen fogad közt, ha szájba veszed,
a
tele szőlőszem rossz vérsejteket!
Szálljon alá nagy ég olmával,
csillagával
s verjen iramodni ereje javával!
Ossza magát szikla
el apró rögökbe,
örvény üljön gyötrött homlokodban, dörögve!
Föld
csendet ne leljen, sok ártalmas dögje
- ha jő édes álom
kigyója,
hüllője üljön küszöbödre!
Téged, test, teremtés teteje,
legfénye,
átkozlak: rothadj el állva, ülve, élve!
Kordédon ne
futhass, ragadj a padodon,
a velőd dagadjon nagyon és
szabadon!
Tökösödj, légy minden törvénytől külön szép,
homlokod
s talpad közt ne legyen külömbség!
Körmödtől sebződjék az egykor
puha hát,
csipjen és tőr legyen mindenik csigolyád!
Szemeid
egyike szűküljön rogyásig,
félvakon tántorogj rőt alkonyulásig
s
legjobb lesz, ha a másik szemed
maga is kövesen, vizesen
elmered!
Ha szikrázik csontod s tennél, alkothatnál
akarjál
ezerig s ne birj tovább hatnál!
Nagy bajlátásodban új bajod
megássad
ordits és ne halljad, de remegésed lássad!
Mélabús
Fenevad, ne mentsen eredet,
lakatok zárják el nagyságos
feneked!
Valaki törzsedbe tűt s vasszeget töltsön!
Az orrod
daloljon, a füled üvöltsön!
Törjék ki mindenik fogad,
hallgasd
robajukat!
Poshadjon csókod, mint az állott víz, halott,
száradjon
sóhajod!
Kezeid egy-egy ujján önként,
érjék meg a köröm
hetenként
s ünnepnapon
egy ujj a lábadon!
Vágyak égessék ki
az ábrázatod,
sebek kezdjék ki tarkód, garatod!
Pup és kelés
és
tályog az ingedben, mind kevés!
Tűsződ alatt
bomoljék ügyesen
ki a hasad!
Bokád körött friss, levágott fejek
hűljenek!
Boritson
el az alvadt összetört vér!
Mert öltél! Mert öltél! Mert öltél!
Irtam mindezt körömmel falakra,
vakablakra
tapasztott vakolatra,
sötétségben és egyesegyedül,
senki sem
pártolt magamon kívül.
Bika, oroszlán, sas, a három állat,
mely
segitett Márknak, Jánosnak, Lukácsnak,
körültem nem üldögéle.
E
verseknek nincs éve,
mind: sír felett sírás,
vízre
szomjuhozás,
éhezés hamúval.
Mind mai dal.
Mikor eltompult
körmöm, melyet az égtől kaptam,
megnőni hagytam.
De híába
vártam.
Nem nőtt, tört maradt. Vagy tán csak úgy láttam?
Mikor ezt irtam eső dobolt a falon és az
udvaron,
fájt a jobb kezem, mint a hasadt karom,
s miután
jobbom ujjai elveszték erejüket
balkezem körmével véreztem
betűket.
A ködös éjen
megbújtak félve a zörgő
szekéren.
A sötét táj lezárta szemeit,
a tekintet a bokáig se
vitt,
szemet nem kérdve, se gazdát a vak
némaságban húztak a
lovak.
A hám nem tudta benne mi üget:
lóféle vagy csuszamló
sárhegyek.
Nem küldött fényt a sánc vagy elmaradt út.
Az apa és
a lány
elrágódott bárgyú gondolatán:
"A tyúkokat jó áron
adtuk."
Most hirtelen! Jaj uram isten!
Mért rug
a kanca? Kik állanak itten?
Öt nehéz ember, mint az ón, az állt
a
vaksötétben osztani halált.
Meghalt a férfi de a lány az
útra
siklott és testét kőbe, vízbe gyúrta,
úgy csuszott a
tájon, rémekre fülelve,
amig egy házra lelt hajnalra kelve.
Jó emberek! Az ajtó megcsikordult,
egy
kéz kinyúlt. Vad, kelletlen hang mordult,
öreg asszony jött, ki a
gyenge nőt
behivta. Zsarát fényén, kemence előtt
a lány
elmondta jó vásárból jöttek,
apját megölték s ő alig szökött
meg.
- Kuporodj le, húgom, amott az ágy ni,
az én lányommal
fogsz az éjen hálni.
A nénének is volt egy lánya
kinek sosem
volt fésű a borzas hajába.
Mind a három nő az ágyba bújt rég,
hogy
elaludjék.
A néne lánya feküdt legbelől
az öregasszony volt
kívülfelől
s a mi leányunk ott szeppent, szegény,
a két nő
között, az ágy közepén.
Egyszer csak a bába
mit gondol
magába?
Leszáll az ágyról. Horkol a lánya? Jó!
A másik is úgy
alszik, mint a nehéz hajó.
Lépés koppant. Valaki kopogott
öt
nehéz árnyék belopakodott
s így suttogott:
- Az embernél, akit
megöltünk és a sárba vájtunk,
lyukas ötvenbanist se leltünk, nem
találtunk!
- Fogd be a szád, rühes és ide nézz!
Ez itt az ő
leánya s nála van a pénz.
S a néne az ágyra intett, hol a zárt
ajkú lány
lapult - Elmégy, ne félj, te is apád után!
És mint a
vérre éhes
vad kente nyelvét a szája széléhez.
Én tudtam eddig s most te is tudod:
a
néne volt a gazda s a többiek a gyilkosok.
Elvégezték, hogy a lányt ólba dobják
s
úgy vágják le, ahogy a rívó barit szokták.
Gondolkoztak: parázsra
tegyék?
De nem megérezte volna csendőr az éji pecsenyét.
Ezért
széttépik, így lesz szörnyű vége,
tűnjék neve s emléke.
De Terchia-Berchia szaván
felriadt az
idegen leány
s amig a nagybajúszú beszélt
a boszorkány lányával
helyet cserélt
- aki, mint a földbe zártak, úgy aludt -
s a
falhoz odabújt.
A köröm víjogott, az ujj fojtogatott
az
Édeslány sokat nem sikoltozott.
A dombra dobták rút borzas
fejit.
A másik menekült megsem állt reggelig.
A néne most börtönben sír borzas lánya
sorsán (mégis szíve-vére)
a többi nők leköpik, átka nem segit,
a
gyilkosok az aknán a sót vágják, törik,
és Cârnu korcsmáros a
foglyok vezére.
A boltíves csengettyűs kapu alatt
viszik
a holtakat.
Fekete órák ütnek,
tíz rab a halálba együtt
megy.
Két halottnak jut egy deszka,
se pap, se sírás, se
keresztfa,
fagyon, holdvilágon
tíz rab megy a tájon.
Az irodában tiz nevet törölnek
s az út
elején, mely végtelenben tör meg,
összekulcsolnak húsz kezet
tiz
üres has felett.
Éhesek ők de nem kivánnak enni,
fagyottak,
de felejtették a dért,
kék, rút sebét jó írral látja kenni
a
szenvedő mihelyt az égbe ért.
A kapus megnézi hallgatagon
ver-e még a
tiz szíve, vére,
tán halott az ember ott a bakon
s halott a
kordé gebéje.
Jól járjatok! A közös sír takarjon,
a
kemény göröngy több irgalmat valljon,
mint az urak, kik eltudtak
itélni
és a papok, kik átalltak kisérni.
S
ügyeljetek
mindahányan nagyon ügyeljetek,
mert ma, vagy holnap,
hajnalán az estnek
az égi biróság elé eresztnek
s tudni
kell
majd ott fenn is hazudni.
Éjjelenként annyi minden:
kolomp zúg
idegeinken,
békanépek hegedűlik
bánatok zsongó betűit
és
eltörött porcelánnal
csengetyűznek tele szájjal,
éjszaka egy
órakor tán
üveg szúr a békák torkán.
Hollók kínjukban
harapnak,
csillag hull, puskák ugatnak,
fürész foga
csikorog,
jaj, nagyon furcsa dolog!
Három,
tetűsereg jön az
ágyon.
Öt,
bocskoros polos köhög,
s mire hat,
megszagol a
patkányhad.
Szem kifordul, a torok forr,
nyolc órakor jön a
doktor.
Jaj, sírszagu hajnalok
megint tizennégy halott!
Halotti cellán kiterítették,
se
siratója, se holti ruhája,
három éjszakán patkányok ették,
jóízét
mégsem veszti a szája.
Amikor hátra emelik testét,
mintha csak
vinnének vizes agyagot,
megáll a földön, ha földre eresztik,
de
tört rész a kar és izmahagyott.
Nyitott szemében faluja fénye
világlik,
megül, elmerevűl,
csikókra gondol, mezők színére,
erdők fűvére,
lányra derűl.
Messzi a tűzhelye, édesanya
panasza,
gyásza nem ri a füleknek,
paraszti testén, látszik nyoma,
sűrű
rendekben holtak a tetvek.
Napból font kosarába
elfért a május
mindenik virága:
tejszirmú halk, sárszemű, tisztatestű
békavirág
és éjféli szekfű.
Szeder mellében friss finom urak
kutattak,
illatos, lágy ajkúak
s nem kértek térden vékony úri dámát
vették
a kislány ki sem nyílt virágát.
Katinka te! Selyempapucskád,
éked,
gyöngyöd ki adta? Nem Sztászé vette néked!
Ki húzott
gyűrűt mindenik ujjadra?
Te megcsaltad Sztászét! Vigyázz magadra!
Ki vette ébentested el a tej és
vérszagút
ki itta fel a sóhajod, hazúg?
Ki vette s itta tested,
uccarongy?!
Könnyen hívő, könnyenfekvő bolond!
Ki bontotta dohányszagú hajad?
Inged
lehúzni kinek volt szabad?
Szőrös, eres karjába ki temette
fejed
s vállad fogak közé ki vette?
Ki lelt gyümölcsöt, rajtad, szúrós
kórón?
Ki dermesztett meg csontjaidig forrón?
Te letagadtad, hogy az éjszakát
ki
férfi ágyában mulattad át.
Szerelmes éjnek túl nagy lett az
ára
édes ringyó, május gyöngyvirága!
Látod Násztászé az elitélt
csak egyszer
csókolt meg úgy igazán,
de akkor ám azon az éjszakán
a kése kis
madárszívedig ért!
Mily súlyos éjjel, mily sűrű éj,
valaki
áll, valaki áll világ szélinél.
Ki botorkál itten? Elhúnyt
gyertyája
kinek kedvez, mely éji népnek,
se holdja, se pisla
világa
s mit mond - hogy félnek - a jegenyéknek?
Ki lépdes itt,
hogy zaja sincs, se lépte?
Gazdátlan lélek? Miért ne?
Ki áll
ott? Szólitlak! Felelj!
Kihez jöttél s miért jöttél ide el?
Te vagy anyám? Jer vigyázz rám,
csöpp
anyácskám, jó anyácskám!
A sírod olyan hideg.
Mind
nincsenek,
mind útrakeltek messzi éjeidre,
mind lefeküdtek
földbe hűlni, mint te,
mind meghaltak egészen!
Grivéj kutyánk
se lábalt át a vészen
dög ő. A tengeri meddő,
hervadt a
bazsalikom és a fái eper, mindakettő.
Elszálltak galambjaink az
eresz alól,
verebed, parti fecskéd elment a háztól, nincs sehol.
A
méhkasok üresek,
a jegenyék téglaszínűek,
billen a fali agyag,
a pitvar fája rothad.
Héj! Mely éji útasoknak
útja a kertem?
Hallod-é, megállj!
Ki állt meg? Miért állt meg? Mit kiván?
Mit akarsz, ki vagy,
hogy úgy jösz
némán, látatlanul,
ahogy csak a mesékben szabad?
Itt nem lakik
rég senki,
kerek húsz éve nem,
magam is elszóródtam
töviseken,
köven.
Halott az uccanév s a szám a ház falán,
holt a
csengettyű, a lakat s a kulcs...
Lehetne tán ez itt, ki jő, akárki,
ki
nem volt soha és nem is lesz, bárki
ki rejlik éji vízben és letörő
fában.
Ő tud a gondolataimba látni.
Héj! ki az ott, jaj, ki az, vakéjsötét
ruhában?
Ki fúrja a falam, hússal, véressel?
Önnönujjával
fúrja, mint a szeggel
s fáj sebétől harminchárom sebem
nyögök
és vérezem!
Ki áll az ajtómnál, ki s miért szomorú?
Üszök a nyelvem, üszök... és hamu.
Én
nem birom ki ennyi kín között,
szomszéd, nyiss ajtót! szomjazom,
adj innom!
Nézd, íme: vér! Tekints hát ide: méreg!
Fogadd el:
manna! Hallgass ide, lélek,
a keresztről jövök,
engedj elbújnom
kemény karjaidon!
Jó a téli napoknak
belétek
hurcolkodtak,
tisztelt gyümölcsös nyári fa,
igen tisztelt
emberfia.
A hold akárcsak a nyáron, tavaly,
bekente
magát faggyúval,
ott ül a kis bokor,
miféle selymeket sodor?
Használatlan füveknek
pántlikás bocskor
kellett.
A csepp verebek, mintha
matrácot tettek volna
dúcaikba.
Megleptem a macskát,
amint felhúzta a
pamutharisnyát,
Parasztmacskák ősz óta fonták
öltözetét. Nézd a
bolondját!
A létra alatt elosonva
trikóba bújt és kapisonba.
Játszik az egész világ,
a gyújtóforgács
kovának hiszi magát,
a határi ág kezdi gyanítani,
hogy őt a
jégcsappal össze lehet hasonlítani.
Nézd meg a rózsát, lásd mit tett ő,
így
lett a virágból vessző.
A víz mindenféle csudákat
láttat.
Vályúra
nézz, kútágra nézz föl,
nézd meg a gyöngyeit jégből!
A csipás
csiga,
aki most álmos bácsika,
olyan földdel,
amelyet csak ő
ismer
és egy bizonyos mesterséggel,
az építő iparos
igyekezetével
reszelt, lyukas, hajlított
hajlékot
alapitott
valamiféle porcelánból épitette topánka alakban
és
egy évig lakik e lakban.
A szél, amíg meg nem sebez, el sem
rohan,
minden szúrni tud, mindennek éle van
és mint a tüskés
sűn, ha várja sorsát,
kushad az ország.
Kettőnk között a messzeségen,
mint a
varjak és a ludak,
száll deres őszön, száll esőben,
a vágyam,
Lia, oly időben
mikor a lélek látni vak,
s búcsú ül férfi, nő
szívében,
A szívem, Lia, tudd meg tőlem,
régi
bukéta, holt virág,
csöpnyi nyálukkal teleirják
pókok s
hálózzák rójtos szirmát
bánat, bőjti szomorúság.
Ez itt az asztal, Lia, nézd meg,
amely
mögött Te, éve, régen,
álmodtál kékes szürkületről,
sétányokról,
poros fűzekről,
hosszan síró szelek hetében,
óráin a járványos
éjnek.
Elhagytak többen, mint szeretném,
ég és
évszak halálra leltek,
a mocsarakban gyűl a méreg.
Gyönge ajkad
- így hagyom én meg -
itt előttem adja ki lelked.
Holt főd az asztalomra tenném
amelyet
álmok égettek meg
s csendítetkor, lélekalkonykor
homlokod itt
hűlne előttem
és már lilán, immár nem rőten
az ajkaid. Ó tudom,
akkor
majd megmaradnál kedvesemnek.
Akkor örökre
megmaradnál
kőkorsónak, virágcserépnek,
hajad, mint szálas, kék
növény.
Úgy kapnálak meg én, szegény.
Halálán a ködös
estéknek,
odatapadva, homlokodnál,
hűlne, hevűlne homlokom
és két kezem
közt tartva orcám
emlékezném ifjúi évre,
bagolyra, éjre,
denevérre,
tünődném gyermektervek sorsán
és régi játékaidon.
Szemhéjjaidat megemelném
meglesni
kihúnyt pillantásod,
mint aki sziklamélybe réved
s lát álombéli
halott népet,
olyan népet s olyan világot,
amelyre élő nem tud
törvényt.
Hadd vigye nyomát a sirásnak,
csókkal
boritnám hajad selymét
s boldogan, tündérien én
annak arcára
teriteném
a tiszta gyolcsot, drága kelmét,
hosszú fátylát
szerelmes gyásznak,
annak, aki úgy szeretett
s mikor az
öreg szenvedés
fakó szivemig verné bárdját
s nem lenne élni már
okom
azontúl a kis asztalon
a sárga alkonyt együtt várnák
a
homlokod s a homlokom.
Apáméi, kis gyermeki háznép,
új játékot
játszom veletek én.
Mikor? Azt megmondani nem tudnám még,
de
eljátszuk majd, mert ez olyan játék.
Alkonykor játszák. Nap
szürkületén.
Ez egy különös játék, öregeknek,
olyan
fiúknak és lányoknak, mint ti,
szolgáknak játék s
úriembereknek,
madár, virág így játszani szeretnek
és jól
játsza mindenki.
Úgy-e szeretni fogjuk egymást
mindig
vidáman gyülekezve asztalunknál,
kinyújtózva bukó
fellegeinkig?
De jő a nap, hogy testünk megérintik
a nyavalyák
s a csont se más, csak csont már.
Hogy a játékot el ne
véthessem,
előbb felkacagok, aztán elhallgatok,
azután a földre
kell esnem
és nem lesz lélegzetem sem,
de ti meg se
mozdítsatok, úgy hagyjatok.
Van erre is példa a Szentírásba',
ímígyen
játszadozott Mi Urunk Jézus
és mások is, akik didergve,
lázba,
valami szent remegésben citerázva
végezték el játékuk.
Ti ne sirjatok, ne bánkódjatok, ha
mintha
temetne úgy tesz majd a gyásznép
és ledobnak hajamnál
megragadva
ásóra álló, gyérülő anyagba.
Halállal kezdődik.
Ilyen a játék.
Tudván, hogy Lázár is feltámadott
meg
ne hatódjatok, ti várjatok,
hisz semmi nagy csodát nem
láttatok,
valaki testvérei közzé távozott.
Nem volt ez
csodálatos nagy titok.
Apátok gondolt reátok,
hagyott barmokat
és eleséget,
van juhotok, füvetek, fátok,
kunyhótok,
darócruhátok
telelés végett.
De várjatok csak a feltámadásig,
akkor
megtérünk gyermekeinkhez,
az asszonyhoz, aki rokkázva
éjszakázik,
a kis tinóhoz, a hegyi ágyásig,
a legelőnkre. És
oly jó lesz mindez.
Ti felnőttök egészségesen, épen,
derék
ifjak, vidám barátok,
de egyelőre, talán próbaképen
-
királyfiaim, én tündéri népem! -
egy hónapig nem jön haza apátok.
Aztán késik még egy keveset
és aztán
újra s újra késik,
járatlan csillagrész gödreinek
vállas erő,
gyors lábak kellenek,
ki nem siet, gyalog jön, elenyészik.
S időközben, így van ez, hiába,
a
gyermekek megnőttek,
jártatok iskolába,
benőtt a fejetek
lágya,
de apátok még mindig nem jött meg.
Apró családom, pulyám, gyermekem, hej
a
láng vetné fel!
Ilyen a játék. Ha kell, ha nem kell,
én is, te
is, így játszik az ember
kis életével!
Aron
Cotruş
Hat vers a Hória sorozatból
1. Ajánlás
Óriásként emelkedsz messzirül,
halálodon
túl, kínjaid mögül,
nem sápaszt a sok század. A porod
- mint
királyok pora - röggel nem elegyül.
Csontjaidat húszszor törte el
a konok
lator, de csak véred folyt nem könnyed.
Hória! köszönt
lázadó rokonod
és néked ajánlja ezt a könyvet.
2. Hória
Szegény
népedért keltél fel, mint a
vihar kemény hegyek fején.
A mócokért
haltál meg s minden
ingetlenért, rongyosért, szomorúért.
Ketté szakadt jöveteleddel a
história,
nem volt több Hozzád fogható
sziklaizomú hegyi
lakó,
Hória!
Széles hátad mögött zúgott a
nép,
eléálltál, éhségtáplálta arcod
megüzente a harcot,
a
szegényparasztság üvöltött:
Elég!
A hegyeken túl hirdette
hirét:
császári had, a börtön
s a Kerék!
Hegyet, dombot, tisztást,
völgyvályúkat
akartál, vágj magadéinak
szabad útat,
hogy
élhessenek a csendes románok,
kiket elfelejtettek császárok,
királyok,
s kiket sajgó
éltükben adó, gonosz rend nyomott el
s
nyúzott végrehajtó!
Gyulafehérvárig, az úton véges végig,
-
ámult a hóhér, bámult a nemes rend -
condrád alatt a szíved meg se
rettent,
félés nélkül vert a véres kerékig.
Emléked őrködik
éberen
a szikár, kopár móc hegyeken,
addig amig
a mócon
rabló adó
és aljas úr uralkodik.
Nagyura, drága
mély, sikoltó,
viharzúgású álmainknak,
vörös lakomája
kaszás, lázadó, rongyos
apáinknak,
lobogsz-e még -
egyszer e népnek életén,
egén,
komoly román nép nagy, komor fia?
Te,
hegye
kegyetlenül
szép akarásainknak,
Hória!
3. Földnél, határnál...
Földnél, határnál, hegyeknél
forradalmi,
harci kedved még itt él,
ösvények vigyázzák, századokon át,
forró
lábad nyomát.
Messzi havasok csak búgnak megütve,
a Te vörös
szíved van ütve szívükbe.
Erdély szent cimere
a Te vörös
szíved.
Egy,
egyetlenegy,
minden időkön át csak ez az egy.
4. Találkozás
A história
tegnapi fekete
forgatagában
egymás mellett áll a póri éjszakában:
Dózsa György
s Hória.
Ők ketten
találkoztak gondolatban és tettben
a
szakadék felett, amely Árpád népe közt s miköztünk egyre,
ásnak
századok óta mélyre, mélyebbre...
5. Ha közibénk jönnél...
Ha közibénk jönnél, felrugván koporsód,
s
látnál kopár hegyen annyi rongyos mócot
s keserű éhségtől látnád
rágni fajtád,
Hória! lázitnád, vagy csak
vigasztalnád?
Búsonganál-é, tilinkód ríkatnád,
vagy
gyülöletednek láttatnád meg hasznát?
Veres hosszú jellel hivnád a
hegyeid
lakóid s pusztitnád mezeid férgeit?
(A sok gyáva lator
remegve eliszkol
- ha ostorod cserdül - szegény halmaidról.)
Ha holnap reggelre
verne szíved
erre,
Hória, milyen sors jutna a kamatos
aljasra, aki
szegénységre tapos?
Mint a vihar - úgye - bűzös odúikba
rohannál
s tipornál, mint a zúgó szikla.
Vinnéd őket úgye, lakmáról
tórokra,
a torkuknál fogva, a nagy piacokra,
hogy ott a
gazokat, örök rettenetre,
a nyelvüknél fogva akasztasd szegekre?!
6. Se vasvilla, se tüzes szék...
Se vasvilla, se tüzes szék
mócok útját
ezután már ne rekesszék!
Ha az emléked viszi
hadainkat,
megfojthatja kéz kiáltásainkat?
Ideállok! Hej, se odébb, se
alább!
Odavetem az életem, mint egy lyukas polturát!
Lángba futok? Szakadékba? Mi bajod?
Előbb
győzni, aztán veszni akarok!
Ismerem magam,
nyugvásnélküli vagyok,
akár a higany.
Nem születtem csillagokra ugatni,
se rongy
aranyért magam árúlni, eladni,
de tenni, hatni,
se elnyomni,
se
elnyomatni.
Hogy önmagam lenti, alanti néppel
elvegyitsem,
azért vagyok én itten
s azért is, hogy a lelkemet
tűz lángjával épitsem
s zuhanva hintsem,
hogy házamba hordjam a
láthatárt,
hogy adjak és vissza ne fogadjak.
Viselni terhét, az
igazaknak
s vállalni kárt.
Higgadt földje hazámnak, viharja,
vize,
egetverő hegyei, kószáló fellege
adtak nekem szivet s e
szív, fia szíve
oly gyümölcs, olyan étek,
hogy íze, illata
legjobb napjáig érett,
nincs ilyen érlelése
idegen
vidékek
havának, hevének.
Házamból, amelyet nem lakatolok,
zárok,
minden emberfiának testvérkezet
kinálok
szigorú
éjemen,
mert azért vagyok én itten,
hogy a szenvedőkkel magam
elvegyítsem
s zuhanva hintsem.
Kedvem a tékozlást törvénnyé
tette meg
s ha forró erőm napja lehúny,
lemegy,
ne tünődj
eltünésemen.
A nevem: Todor Săcure,
szívem: a
csapott ág szíve.
Mióta a világra szolgának béálltam,
szidásért
s keserű éhségért szolgáltam.
Olyan szerszám vagyok, ami sose vás
szét,
tán a másvilágon se leszek én máskép,
ilyen a földi
rend:
mennyben él, ki henyél, pokolban, ki teremt.
Hányan szidják Todor Săcuret!
Hányan
lopják meg szegény fejét!
De vajjon kerül,
ki
megkönyörül
rajta, ha tíz helyett fárad és elterül?
Aludni szeretne? Hagyd ott a
kalyibát!
Pihenni szeretne? Ugorj és állj tovább!
A
fadöntögető, rongyos, bagórágó
munkás nem ember csak azért
mert
favágó?
Életembe annyi bút leltem, kárt ettem,
nem
tehetek róla, belekeseredtem.
Ha étkembe ejtem néha egy
könnycseppem,
keserűvé válik az ételem menten.
Én vagyok: Todor Săcure!
Szívem: vágott
erdő szíve,
szívem: síró fáké,
a kárvalló ágé!
Tán a ballábammal álltam a világra,
más
vétkét, gazságát szegény fejem bánja,
kihez fordulhatnék keserű
soromban,
ki tesz igazságot az én nagy bajomban?
Ülj, köd, meg az erdőn, bújj, patak, halj,
virág,
hullj le, piros levél, törj ketté, kopasz ág!
Mint a
veszett fejsze ködvert avar alatt,
hallgatok s viselem állati
sorsomat.
Gheorghe
Topârceanu
A halál balladája
Nem jött el Topologig,
lejtős útján
végig,
egy tavalyi bokorig
mind kiadta vérit.
Melyik nyáron, melyik nap?
Folyók vize:
évek.
Napszámos volt, kis útas,
másfélinges féreg.
Ott hol vén erdőtorok
faluösvényt font
át,
elhányták a jámborok
félre-helyre csontját.
Hogy önmaga csendje ne
bántsa a
szendergőt,
felnőtt három jegenye,
baj között, de felnőtt.
Ácsorgó napfényverés
gazos sírt
beeste;
múló idő, feledés
hűlt helyét kikezdte.
Édes reggel füstire
nesz se kél
füvében,
úti kósza szó híre
elhal közelében.
Sziklaszírten siklik el
reggel ezüst
sarka,
felül a csend és figyel
rettegve: ki hajtja?
De amott a csonka lomb
csöpp vendéggel
fárad:
rossz a bogas juharon
idegen madárnak.
Megül az ágon rövid
kis hangjával vár
még,
mintha mérné: mint szökik
nap után az árnyék.
*
Vegyülő testet fedi
mélyebb föld,
enyészet,
rejti és eltemeti
az örök Természet.
Ritka nyárnak fénye vész,
lomb csendül,
lehullik,
fut sötét esteledés,
mélységes éj múlik.
S ha mord felhők a fakó
vadvízzel
perelnek,
gödre mellől ríkató
őszi szelek kelnek.
Ion
Barbu
Négy vers a
Huss
kisasszony
sorozatból
Idősebb
leánytestvérünknek,
egy
s azon csillagzat rabjának
a
szent zavarodottnak:
Pena
Korkodusának.
a)
Fehér olvadás nő az
estből
kristálytisztaság fogta, szőtte
páncélpajzs rajta és
előtte
hóna alól ép most ereszt föl
vörös viasz csőrt
égni-lengni
fájdalmas
szivekre
pihenni.
Bagolypofák
dagadnak messze
rút
gabnavékákra leülnek
riadt szemed, figyelje, lesse,
míg
repülnek.
Rossz, óra, szörnyüséges óra
ki félti
éltét ma virrasszon,
ne lehessen jó nyugovója,
ez a Te órád
Huss kisasszony!
b)
Huss kisasszony, íme ő!
(Kárnákszi!
Másálá!)
orsó lábán keszkenő,
bő selyem, ring alá!
Érte tegnap öt legény...
(Gazdagok! Ah!
Hercegsarjak!)
mind táncolt öt kard hegyén!
Hisz, csókot dobni
akartak!
Akasztófa kötelén
lengének eltört
ruhákkal...
Huss kisasszony dalola
s kellemdúsan
fordula
törökökkel és muszkákkal.
Senki mással
csak pasákkal
s
előljáró
katonákkal.
Arnautákkal, spahikkal,
parancsnokkal,
polkovnikkal,
fürge roppban fel s alá,
járt a tánc és szállt a
víg dal:
Huss kisasszony!
Isalá!
c)
Rossz óra, jaj, förtelmes óra
távozzék,
kérd, te friss leány,
hogy karcsún állhass útadra
és indulhass
dolgod után...
Hullám, hullám, acélkalitból
elszáll a
szél és lággyá válik
ugorj hát szél és sarkaidból
rázd ki
sarkantyúid: kutyáid
és hajtsd sövénynek és falaknak
a
gödörben megbújt csihánynak,
a rongyokból font ázalagnak
és más
növénynek, mindahánynak,
mert ma minden Nyugatnak szálljon!
Ő
vár ottan, hogy zöld agyaggá
tegyen és hogy szépnek találjon
és
Ő simogasson szabaddá.
Nyakszírteden kegyes keze
nyakadon,
amely nyállal mérges,
(ilyen a kigyóbáty begye,
ha síklik a
rossz kútak szívéhez)
mert szereti Ő a csupa-kéreg
lábaidat,
ha dőlnek, ingnak,
hisz fagyok vágtak, rajtok s évek
róvást
kinlódásaidnak.
d)
Kong az éjjel, kong az éjjel
Odaérsz a
falhoz, ráhágsz,
Labodát, büröklevéllel
Mérges gombát, kék
nyálat rágsz
Álmot oltsz az ingoványon
Mocsár lelke
felnyög, kérlel
Papirház és papirvárrom
Hull rongyoltan
szerte-széjjel
És Te sírsz, hogy Isten messze
A
szegény nőt jobban szeresse
Kerékbetört, használt tested
Nincsen
aki öltöztesse
Könnyeid nyakadra fonnak
Őrültnek való
kalárist
Csak az okosok bánkódnak
Bő könnyeid, hát megszárítsd
Nézz az égre: mint a himlő
Száz piros
csillag kifoszlott
- Sötétről Fényre szüremlő -
S áll merészen
Tartóoszlop
Nézd az eget ime mozog
Néked bókol
hódolattal
És szeméremmel homlokot
Hajt s letérdel áhitattal
Nyögnek, jaj, árkolt szemeid
- Kő nyög
így örvénybe dőlten -
Az Űr ajkai illetik
Csókkal a Csillagos
Völgyben.
- Öreg bükk eljöttem hozzád. Régóta élsz, régóta ismersz, tegnap éjjel nem beszélgettünk. Azért vagyok most itt előtted, hogy elmondjam: bükkapó, dorgáld meg az ismerős madarakat, igen zajonganak. Szólj át a forrásnak hallgathasson már, fecsegő, ne zsörtölődjék avarral, levéllel. De ha teheted, leginkább ezt tedd, fenyegesd meg, dorongnak jó, ágaiddal: a várost.
- Bükköm, bükkfácskám, árulkodnom kell a városra, gyűlöl Téged. Azon fondorkodik örökkön, hogyan küldjön minél több baltát és szekercét ellened. Mert kell a bükk: akasztófának és koporsódeszkának.
- Bükköm, bükköm viharban nemzett, orkánban fogantatott okos fám, legszebb sudár apja minden erdőknek, ma éjszaka szólalj meg, nyílj meg. Mondd meg - te tudod - hol is van az Isten?
- Ismerned kell, hiszen az öröklét nedve kering benned, te vagy a növekedés és a kemény erő oka, nálad lakik az idő és a gyökereid maguk a halottak az ő minden sóhajtozásaikkal.
- Miért nem felelsz öreg bükkfám? Hiszen nemzedékedhez tartozom, sarjad vagyok, növekedem én is szót sem szólván, dalaim vannak, bánataim... Nem ismersz? Az vagyok, ki virágot szedek alattvaló réteidről, az is, aki csöpp gyerekek mosolyát zárja melle mögé, bolygó csillagokra, hajnali álmokra esküdöző, öreg bükköm nem ismersz meg? Eljöttem hozzád, beszélgessünk. Nyugtass, csendesíts le. Mondd el valamelyikét meséidnek, olyan sokat tudsz.
- Suhognak ágaid, édes borzongás dideregtet, bükköm, jómagam érzem, fájdalomban, szerelemben forrunk össze, a te öreg lelked hívja lelkemet, az én életem köszön - ismerősök - életednek. Igy boldogan tűröm az éji édes álmot. Elszunnyadok öledben. Őrize álmom kérésem szerint. Megdorgálod a füttyös szelet, megpirongatod a kicsi füvet, ne hasogassa, munkaidőn túl a földet. Virágjaidtól jó illatokat parancsolsz körém. Öregapám se állhatott jobban, vigyázni rám virasztásain. Reggel úgy ébredek, hogy ölelem ágad.
- Bükköm, bükkfácskám, ha eljövök még ide, akkor is tudsz majd olyan odaadó lenni, mint ezen az éjen?
- Átkozott város. Átkozott...
Emil
Isac
Láttam a rozsdás ekét
Láttam a rozsdás ekét az udvaron. Fáradtan tünődve hevert. Kerekei tengelyig sárban álltak, botra kalapált volt a lapos vasa. Ki fogta egykor, ki vezette, ki hallgatta merűlten csikorgását s ki vetette el mögé bizodalma magvát? Hol a búsongó dojna, mely súlyát könnyitette, hol van a kéz, amely kopásig fogta? Az eke állt tovább is eltünődve.
Kék szeme volt férfidnek, ekevas? Varjufekete fürtje volt, oly homloka, mint a sziklai hó, oly jószagú ajka akár az eper? Mennyi könyörgés robotod javáért, hány bizó mosolygás ásott, fekete barázdád után! Ekevas, ekevas, kié voltál és ki hagyott el?
Igy áll az ekevas: fáradt, elpihenő. Varjak szállása már, rozsda harapja, nem forognak kerekei, foghíjas a vasa, nem nő kedve dojnán se. Ostor nem cserdül érte, nem gajdol legény, Ekevas, ekevas, kié voltál ekevas?
De ha éjidején a világ húnyni tér és a kalyibák elülnek, ködből, halálból jön valaki, fütyörész, befogja ökreit és szánt csak, egyre szánt.
Teliéj sorvadásáig szikrázik az ekevas, a vágott barázda hossza nő. Pirkadatkor aztán, szemmel kiveheted, temetői sírig nyúlik a barázda...
Al.
O. Teodorescu
Az őrület dala
Trálálálí, trálálálá,
megöltem egy
fegyőrt, meg én,
trálálálí, trálálálá,
és jóllaktam kitólt
szemén,
Trálálálí, trálálálá,
(tehettem: én
császár vagyok)
trálálálí, trálálálá,
(császár vagyok, de
rothadok)
Trálálálí, trálálálá,
koponyáján vér s
haj fagyott,
trálálálí, trálálálá,
(ő nem is tudja, hogy
halott)
Trálálálí, trálálálá,
magamra öltém
öltönyét,
trálálálí, trálálálá,
(az én rongyom legyen tiéd)
Trálálálí, trálálálá,
most nem tudják a
doktorok,
trálálálí, trálálálá,
ő él s a halott én
vagyok,
trálálálá.
Paul
Păun
Levél egy élelmiszeres csomagban
Ma délben a műhely
melletti
szerszámraktárban
leültünk egymás mellé, hogy
megegyük
az ebédre hozott levest. Térdünk közé fogtuk
a kis kék
fazekakat, elcsendesedve
kanalazgattunk,
kinéztünk a hulló
esőbe és elgondolkoztunk
sorsotokon, börtönbenülők.
Fujt a szél, esett az eső, lapos
melleink
kapkodva itták a változás tiszta levegőjét.
Olyan
erősen, olyan szabadon zengett
a mennydörgés, úgy gyúrta,
gyömöszölte
maga alá az eget!
Akkor ilyen gondolataink
támadtak:
Ha mi is szabadok lehetnénk,
mint a mennydörgés,
hogy
rengetné erőnk az ég boltozatját,
s hogy maga alá gyűrné,
taposná
a föld rendjét!
Ilyen gondolataink voltak, de
szavaink
mind csak hozzátok tértek vissza.
Börtönbenülők,
mondottuk, börtönbenülők
vagyunk mi is, ha szabad rabok is.
Mert
börtön az elnyomás, olyan nagy
börtön, hogy annak szeglete lehet
csak
az a dohos, penészes épület, ahol most
őriznek benneteket.
Az ég kitisztult fejeink felett,
ebédünk
véget ért.
Elmúlt a déli pihenő ideje.
Máskor, ilyen időben,
már indultunk
a gépek felé, most nem mozdultunk.
Beszélgettünk.
Sóhajaink mélyrőljövők,
szavaink ritkák. Szavaink gyérek
voltak,
de olyan kemények,
mint a fogcsikorgatás, vagy mint az
ököl.
Akkor felállt az egyik közülünk és
így
beszélt:
Hé,
fiuk,
tudjátok meg, hogy aki nem üt vissza,
nem
él.
Fogcsikorgatásaink és ökleink összeszorítása
az egyetlen
jele annak, hogy valóban élünk
s az életet csak azért érdemeljük
meg,
mert tiltakozni merünk az elnyomás
börtönében.
Mindezt azért írom meg nektek,
hogy
lássátok,
úgy gondolunk reátok, ahogy gondolni kell.
Ezt a kis
csomagot mi adtuk össze
üzemi munkások, segédmunkások
és
napszámosok,
fogyasszátok hát egészséggel.
Szárazkolbászt
küldünk benne, jó fehér
kenyeret és illatos dohányt,
elsőosztályú
dohányt,
nem sajnáltuk érte a pénzt.
Alexandru
Şahighian
Balkézzel írt levél
Anyám,
jobbkezemnek a szelídnek
pora
messzi mezőkkel elegyűl,
vakrasírt szegény szemeidnek
balkézzel
írok én ügyetlenül.
A kórházból, ahol tőből levágták
hasznos
kezem, nagyon sokat vívódom,
agyamat kínzó gondolatok
rágják,
nyomorékságom siratom, kínlódom.
Otthon négy kéz sem győzi a
nyomorúságot
egy kezemmel, mondd, mit használhatok,
a havasokon
nem dönthetek fákot,
csak ülhetek, vagy gyáván állhatok.
Miért
nem születhettem falu csúfjának,
nem vittek volna el
kegyetlenül
gyilkos háborúba! Ezek fájnak,
ha balkezem ír neked
ügyetlenül.
Alexandru
Şahighian
Mese a banditáról
Ez egyszerű mese, mert falun
mesélik.
Amikor a tavasz alig ért meg félig
sok mérget ettek a
falusiak
a közös községi legelő miatt,
melyet a bojár
- az
is fúljon meg, ki az Égnél cseppet is javába jár -
rongyos
parasztok szívéből kiragadott
(szűk volt így is az istenverte
hely, szűkre szabott.)
Erősen bajlódtak a férfiak
hiába
keresték igazukat.
Akkor Ion megesküdött, hogy meghal a bojár,
És
amikor felcsillogott a víz, a réti sár
és a rügy a jó napon
dagadni, hízni ráért,
senki sem állithatta meg Iont, a
Máriáét,
hogy a bujdosás utjára térjen.
Az egyik éjen
miután
számadást csinálni krétával, az asztalhoz leült,
majd
asztalsarkára tett nehány garast,
a tűszőjébe kevesebb
került,
kipróbálta a puskaravaszt,
jót kortyolt egyet a csípő
cujkából,
rövid bundáját a vállára vette,
aztán az útját a
hegyekbe vette.
De hír csak jött el róla, nem maradt el,
két
napra épen,
futva hirdette a községi bakter
- csodák hetében
-
hogy a bojár, kiért üres a híjú,
csontunkat szípó, álnok,
enyvesujjú,
nem nyúzhat hasznot se joggal, se foggal,
nem
civódik a békés parasztokkal
amint tehette s tette, annak
előtte,
mert valaki megleste
és lelőtte.
Nemsokára holtan
hozták Iont, nem fájtak sebei
agyonlőtték a bojár bérencei,
fizetett ebei.
Tudhattad volna Ion, tudhattad
volna:
osztályigazság!
Üljön rendben, lyukában, otthon
a
parasztság!
Ha így tesz járványtól hal meg és éhveszélytől
nem
rengetegben szolga fegyverétől!
Patak futó vizénél, gyérlombú fák
alatt,
néhány lapos sír fedi a halott rabokat.
Az el nem múló
bánat erdeje ez itt,
a sírbörtön halottja láncról
emlékezik.
Annak, kit a világ s a börtön megölt,
itt új világ a
nemlét és új börtön a föld.
Nem áll palánk, se út nem visz, csend van:
örök,
magányos oszlop áll a halottak fölött.
Az eke erre nem
vág, a napsugár se rezg,
a néma sírokon nincs se virág, se
kereszt,
se nyoma felíratnak. Agyag, nehány cövek,
a gödrök
száján szürke, hatalmas kövek.
Nem húllt szent víz, se könny az
itt nyugvók szivére,
ha erre jár a vándor, keresztet vetve tér
le,
fájdalmas anya erre nem üvölt fia vesztén,
nem tudni: a
halott zsidó volt, vagy keresztény.
Nem lépked kegyes pap a sírok
előtt végig,
hisz akit elitélnek, elveszti istenét is.
Éj-sötét
bagolynép nem sírja uhúját,
csak egyféle nép jár itt: éhes, rühös
kutyák,
csak egyféle nép jár itt: sírásó rabok,
(fegyveres őr,
mögöttük, ki szökni mer: halott!)
nyugvóhelyet ásnak, annak,
akinek menni
kellett mindig s nem volt hely soha pihenni.
Mégis, ez árva puszta rabtemető
felett,
(glédában a koporsó, vigyázzban a kezek),
ugyanolyan az
égbolt, ugyanaz a szél jár,
kelő madár dala, füttye csak úgy kél,
száll,
mint úri temetőkben. Napmelege se más,
az a bokorrezgés,
a felhősuhanás,
s ha novemberi esőt csipős krivec forgat,
ki
sem fázik jobban. Egyenlők a holtak.
*
Szebb a tolvaj halála, mint volt az
élete,
halott miniszter, úr egy álmot lát vele.
Doftana, 1926.
Lazăr
Pach
Három vers
Ősz a külvárosban
Hervadt leveleket seperve,
köd alatt és
sár fölött,
hétfő reggelre kelve,
jött az ősz és köhögött.
Sírt az éjben az erőtlen falevél,
kis
gyermekcsinálta sárkány,
- tépte, ríkatta a szél -
megakadt a
távirófa porcellánján.
A csatornákra, ablakokra,
feketeség
ült, mint a szén,
gyermekét hordva a kezén,
- menhelyre szánta,
nem mocsokba -
egy leány haladt a lucsokba
egyedül ment és sírt
szegény...
A külváros szegletén
megáll a verklis
ember,
a kis házak behúnyt szemmel
eltünődnek énekén.
A gyermekeket a jó zene,
a házakból
húzza ki,
egy kis leány - jó lejecskét
küldték venni - a
tejecskét
plánétára adja ki.
Tavaszi reggel. Vasárnap.
A munkások a
kapukba kiállnak,
- meleg szél pezsdíti a láthatárt -
tiszta
ruhát hord mindenik,
a rikácsoló papagájt,
melynek lábait
megkötötték,
elgondolkodva figyelik...
Ez valami szörnyű gyászt jelent,
vagy
valami szörnyű titkot,
hogy a kerítésre szegezett
fekete
zászló,
a külvárosból sohasem hiányzik és
hiányozni sohasem is
fog.
Egyik éjjel az ablaktalan házba,
hozzám
feketén és nagyon vigyázva
a halál lépett be s mint aki
eltévedt
és a jó utat lesi
mondta, hogy ő a környékbeli
szegény
embereket keresi.
A lelkemet megmarkolta a bánat,
a halál
meghajtotta fekete szárnyát,
- egy hang sem hagyhatta el a számat
-
jóestét mondott és ment,
mint aki tudja, hogy sokan várják...
A halál a szobámból
egy közeli
sikátorba sietett,
fekete rettegés lepte el
az egészségeseket
és a betegeket.
Ezen a vidéken azóta,
anyák sirnak fel
az éji csendbe,
nappal a szegény népség
összeverődik és sír
esengve,
de mindez hiába,
a gyermekek húllnak
rendre,
rendre...
Ez valami szörnyű gyászt jelent,
vagy
valami szörnyű titkot,
hogy a keritésre szegezett
fekete
zászló,
a külvárosból sohasem hiányzik és
hiányozni sohasem is
fog.
Pénzzel szóval
nem lehet
egy helyen
fogni,
nem a fajta!
Tűz a sarka!
Egyet tud
csak:
örökkétig
csavarogni!
Mint a marha
a havason,
úton
alszik.
Szállás akadt?
Megszáll
s hogyha hajnal hasad
úgy
elmegy, hogy
meg se hallszik.
Mindig kószál! Réten,
mezőn, hegy s
vízen.
Jól múlat ő bárhová ért!
Egy órai szabadságért
évet
ad az
életéből
szivesen.
Kötözheted,
pofozhatod,
ez az
ember
egy helyben meg nem marad.
Kilenc hónapot,
barátom,
cellabeli szalmazsákon,
tölt egy évben,
ámde
három,
három hónapig
szabad!
Gheorghe
Zaharie Buruiana
A dokkmunkás éneke
Munkás vagyok a dokkon. Hanem én
nem
mondhatnám, hogy nagyon sokat érek,
kérdőjel vagyok a bősz rend
őrének,
még nem tettes, de már gyanús egyén.
Nem viselek kisubickolt
cipőket,
tyukszemek gyötrik csontos, csámpás lábam,
asszonytól,
négy gyerektől zeng a házam,
nem kivánom a puha urinőket.
Harcban állok, minden munkanappal,
a
munka gyűlöletes ellenségem!
Kis kenyér, sok dohány, az elég
nékem,
az élettel vagyok társ és magammal.
Testvér vagyok a széllel és a sárral,
a
dokk kutyáival, a napsugárral
s ha estbe lép a nappal hideg
lábbal
édes testvér vagyok a szalmazsákkal.
Szép a fakunyhó, ahol megszülettem,
s a
rét, ahol fickándott ifjuságom
és szép a folyam sűrű vize
nyáron,
a kő alattam, a felhő felettem.
Ha vernek, szídnak, vagy cibálnak
engem,
csak hallgatok s a munkám után látok,
néha dűh fog el,
igézet, átok,
bosszút állni! De letépik az ingem!
A dokk recsegő, sikoltozó, forgó
zajában,
úgy, mint sok kutyatestvérem,
hordom közönyöm,
reménytelenségem,
üss le hajólánc, vagy gurúlj rám hordó!
Az évek megettek. Nincs számnak
keserve.
Az idő nem ingat. Állok megcsúfolt, nagy
bánatán sírva
az ittmaradóknak
s az elmenők vig dalára fülelve...
Nicolae
Cristea, az ismert román
rajzoló
egyik képéhez
A sáros uton hajlott alakok.
Egy férfi,
egy asszony, két gyerek mennek gyalog.
A legkisebb fiú
rongyos
és szomorú.
Nővérkéje - ő is rongyos -
néhány kedves szót szól
a kezében siró porontyhoz.
Régi időkből maradt
ruhadarabot:
kosarat, lapitót, széket, más nehány lomot
cipel a
férfi és a nő.
Az egész képben semmi feltünő.
Az úgy volt, hogy
tegnapig
mosott az asszony hajnaltól, hajnalig,
mosott
bojároknál és más nagyuraknál
szolga volt minden lúgoknál és
minden szappanoknál,
Akkor valaki azt mondta rá, hogy lopott
és
szájról-szájra ment a hír, hogy ő lopni szokott.
Tegnap óta nem
hívják mosni, nem gürcől a teknő felett
urától várja ő is a
kenyeret.
Az ura munkanélküli kovács,
- se eledel, se műhely,
se parázs.
Máma nyakukra új baj nehezedett.
Mivel eddig hiába
kért s hiába fenyegetett,
a háziúr kidobta őket s nem veszi vissza
egy egész világért.
Úgy kell a munkanélküli kovácsnak. Ne lakjék,
ha nem tud fizetni házbért.
A sáros uton hajlott alakok,
egy
férfi, egy asszony,
két kis gyerek,
mennek
gyalog...
Egy öreg ember, aki a város legkülsőbb
részein lakott,
valamelyik nap huja előtt jött haza és nagyon
jajgatott.
Orcája színe, mint az agyag. - Hozz pálinkát, feleség,
egy decit,
aztán mondd meg, hogy megadom, csak álljak lábra egy
kicsit.
Ne féljen az a vörös Berkó, megadom, meg én
becsületesen...
Még az éjszaka meghalt. Ötvenkilenc éves
volt összesen.
Mielőtt kiadta volna a lelkét, megfogta asszonya
szódától rágott kezét:
- Erzsi fiam, elmegyek erről a világról,
elmegyek -, így beszélt.
- Sok bajod volt velem, igaz-e? - mondta
még.
- Hát volt, - igy az asszony -, hogyne lett volna, hiszen
volt elég.
- Sokszor kisértésbe hozott a súrolni járó Jula, tudtad
te is,
megbocsátottad a hátam mögött, hát most már bocsásd meg
szembe is.
Ezeket a bűnöket férjednek és uradnak, sokat járó szád
fel ne rója!
Most pedig, hogy ezt rendeztük, gyújtsd meg a
gyertyát, ahogy annak rendje s módja!
Ne tépd a hajad! Ilyesféle
dolgok, hogy valaki özvegyen marad, sokszor megesnek,
azt akarom,
hogy jól borotváltass és fésültess meg!
Az asszony lezárta az öreg
favágó felakadt szemét,
a környéken fekvő szemétdombok és
klozettek visszhangozták az öreg fiatalkori becenevét.
De az öreg nem riadt fel a hangra.
Valamilyen más tájékon vágta a fát,
téphette haját az özvegye,
sírhatta bánatát.
Az asztalon, az esküvőről maradt ruhába
bújtatva, tisztességesen,
letörött álla alatt törülközővel, aludt
az öreg békességesen.
Üveges szemei beesettek, jól kinyujtózottak
lábai,
egymásra téve szenderültek két nagy tenyerének bütykös
ujjai.
Eljött a külvárosi népség, mind a sánták s
a hideglelősök,
tüdőbajosok, vérbajosok és más ilyen kedves
ismerősök.
Az éhes Grivéj kutya, akinek az öreg annyi rugást
osztott s annyi csontot vetett,
a félig kinyitott ajtóig
merészkedett.
A pitvarban egymásra helyezve állott a
bak,
a fürész és a fejsze. Dolgok, amelyeket a másvilágra elvinni
nem lehet, de nem is szabad.
A foltos bundát, amely jaj de hordott
volt, jaj de vén,
elörökölte egy másik szegény.
A kicsi templomban a kicsi harang igy
szólt: kilip, kolop,
nem erőltette magát, csak úgy csengett, ahogy
egy jóházbeli harang
egy utolsó nyomorultért csengetni szokott.
A
pap vette a kántort, a fűstölőt és a süveget
és dühös volt, mert
nincstelent temetni nem szeretett.
A halott két szemére rátettek
két törött cserepet
s mivel munkanap volt, nem kisérték ki csak
asszonyok és gyerekek.
A városházai halottszállitó talicska
bukdácsolt a rögön,
a sár cuppogott, az eső hulldogált örökösön.
A
pópa a keresztútaknál mormogott: - Nem volt ebbe vallásos
lelkület!
Az asszony, ahogy az asszonyok szoktak: - Jaj mi lesz
belőlem nélküled?!
A temetőben másik harang: giling,
galang,
gyanús gyorsasággal kész lett a hant.
A kötéllel
felszerelt sirásók ledobták a koporsót, nem tetszett nekik ez a
torna,
a koporsó fedele betört, behatolt a föld. Az öreg ha élt
volna, alaposan köpködött volna.
A sirásók, miután a munkát
befejezték,
pálinkát ittak s az asztalon a kalácsot keresték,
s
mivel a szegényes tor nekik nem tetszett,
elkezdték szidni azt,
aki fölé ép az elébb szúrták a keresztet.
Igy élt s halt meg az
öreg Vaszi bácsi, a favágó, halljátok,
könnyű az ilyenre a papnak
az Isten nevében azt mondani: Néki pedig megbocsátok!...