Petőfi líráját illető megfigyeléseit két nagy emberünk rajzolta mélyebben a köztudatba: Salamon Ferenc és Gyulai Pál.

Tán nem vagyok igazságtalan a közelebbi évtizedek Petőfi-irodalma iránt, ha művelőinek kutatásában nyomról-nyomra vélem követhetni különösen Gyulai útmutatásait. A Petőfi-esztétika így oly antikvárium lett, melybe a friss szempontok szállítói koldustarisznyával jártak. Egy-egy Petőfi-dolgozat néha még ma is nem egyéb, mint szétmálló nyilatkozata Gyulai Pál tömören megfogalmazott ítéleteinek. - E részben csak az utóbbi időben megindult lelkes mozgalom képviselőit látni töretlen utakon s nem is kell kivételesen éles látás hozzá, hogy új megfigyelésekre bukkanjanak - tarolatlan mezőn.

A következő dolgozatokból is, ha mi új hangot hall ki az olvasó: ez inkább a tárgynak, mint a szerző érdemének tudható be. E fejtegetések nagyobb része már megjelent ugyan a Budapesti Szemle különböző évfolyamaiban, de összegyűjtésüket indokolja, hogy így kényelmesebb adataivá lehetnek egy teljes, a költőhöz méltó esztétikai rajznak. Petőfi, kire habozás nélkül alkalmazhatjuk a Shakespearere rótt emersoni szót: "az emberiség e virága" - még mindég joggal várja ezt egy oly lelkiismeretes, ifjabb nemzedéktől, melynek széptani képessége nem merül ki a föltétlen csodálat kritikátlan himnuszaiban, harsogó képviselői szólamokban és - last not least - meteor-hasonlatokban.

Petőfi képzelmének egyszer a medrében szinte mozdulatlanul kanyargó Maros úgy tűnt fel, mint egy "odafagyott villám". Irodalomtörténetünkben ilyen az ő neve is; nem csoda, ha a szem sokáig káprázott bele.

Székelyudvarhely, 1910.