NELLIKE

BUDAPEST, 1891
KIADJA AZ EGGENBERGER-FÉLE KÖNYVKERESKEDÉS
(HOFFMANN ÉS MOLNÁR)

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-49-2 (online)
MEK-12492

- Mama! Mama! - kiáltott Nellike, haza szaladva az iskolából, - mehetek kissé sétálni Rózsikával? Oly szép az idő! Haza jövök jókor és megtanulom a leczkémet.

A szobában senkitől sem nyervén feleletet, Nellike hirtelen megfordult a sarkán, szerteszét szórta könyveit és sebesen rohant fel a lépcsőn s éppen jókor érkezett, hogy anyjának kezéből kiüssön egy kosarat, melyben alig néhány percz előtt rendbe hozott tiszta fehér ruha volt; a ruhadarabok mindenfelé szétszóródtak a poros lépcsőn.

- Ejnye, te gondatlan, rosz kis portéka! Mindig csak kárt és boszuságot okozol nekem! - kiáltott anyja haragosan s aligha meg nem simogatja kissé, ha Nellike hirtelen az asztal alá nem menekül; mert Barnáné asszony kissé heves természetü volt. - Takarodjál előlem! Mindig csak boszantasz! Mindig csak a játékra gondolsz. És mutasd csak - mi huzódik ott utánad?

Ezzel megfogta a menekülni akaró kis lányát, kinek ruhájáról egy hosszu szalag feslett le; igy hurczolta Nellike a szalagot már reggel óta, ugy hogy az egészen össze is szakadt.

- Oh, édes mamám, én nem tehetek róla... megakadtam egy szegben, aztán a Károlyka tovább szakitotta; majd megigazitom. De most elbocsátsz, ugy-e mama? A hidnál várakozik reám Rózsika, - szólt Nellike, egy csomóba gombolyitva a lefityegő szalagot, hogy annyira szemet ne szurjon.

De anyja nagyon jól tudta, mit jelent az, ha Nelli kisasszony igéri, hogy »majd megigazitja.« Nagyon határozottan azt felelte tehát:

- Nem fogsz kimenni a házból ily rongyosan: nem szégyenled magad? Menj rögtön szobádba, végy tűt és czérnát és varrd fel szépen a szalagot! Máskor pedig vigyázz magadra, járj illedelmesen és ne jőjj haza, mint valami tépett kis macska.

Nellike látta, hogy ezuttal nem mehet sétálni, kissé röstelte is tépett ruháját, s igy nem volt mit tenni mást, mint szobácskájába vonulni; nagyon boszusan ment oda! ugy sajnálta a szép mulatságot, melyre Rózsikával számitott, s helyette most itt kell ülnie és össze tódania ezt a hosszu, szörnyü hosszu szalagot. Leült egy székre, keservesen sirt és boszankodott sokáig. De miután látta, hogy senki sem törődik zokogásával, végre is csak rászánta magát a kellemetlen munkára.

Az ám! De hol talál czérnát és tűt? Egy rendszerető kis leányt ugyan csak boszantott volna, ha látta, hogy és hol kereste Nellike a tűt. Volt hajdan igen csinos szekrénykéje, de ennek most már hiányzott a kulcsa, a teteje meg összetört, és ami benne volt: czérna, pamut, gomb, szalag, viasz, gyűszű, az mind egy nagy gombolyagba volt keverve, melynek nem lehetett sem elejét, sem végét megtalálni. Hiába is keresett volna ott valaki egy valamire való szál czérnát vagy tűt. Nellike nagyon jól tudta, hogy hiába keres, de azért csak keresett s még jobban össze-vissza hányt mindent a szekrényben; tűt nem talált, hanem szerencsésen ráakadt egy szál zöld selyemre, mellyel varrni lehetett volna, ha lett volna tű; de ezt is hiába keresett. Anyjától nem mert kérni, mert csak tegnap kapott tőle két uj tűt, - de hogy hová lettek, hová tette? - az sehogy sem akart eszébe jutni. Arra emlékezett ugyan, hogy mikor egy komédiás csapat ment el a ház előtt, akkor tette félre valahova. De hogy hová?... Amint erre gondolt, véletlenül az ablakra tekintett, melyből tegnap a komédiát nézte, - s ime, ott ragyogott a két fényes tű a napfényben, egy virágcserép földjébe szurva.

Öreg este lett már, mire Nellike azzal a szerencsétlen szalaggal elkészült s ekkor meg uj bajt vett észre. A szalag fekete volt s ő zöld selyemmel varrta fel, ami nem éppen nagyon illett össze. Hát most lefejtse és ujból czérnát keressen és ujból varrja? De már ennél furfangosabb volt Nelli kisasszony; fogta a tintát és szépen feketére föstötte a zöld öltéseket, aztán mint a szél rohant le a lépcsőn; de hogy az utczára ért, Rózsika már szembe jött vele Halász Mariskával.

- Ejnye, Róza, ilyen hamar indultál haza? Én még csak most jövök, - szólt Nelli lelkendezve.

- Mama azt mondta, hogy siessek, mert ő nagyapáékhoz megy; kért, hozzak magammal ozsonnára valakit, téged vagy Mariskát; s én vártalak is vagy félóráig, de csak nem jöttél. Ekkor találkoztam Mariskával és most ő jön velem, ámbár téged jobb' szerettelek volna.

Mariska ugy tett, mintha semmit sem hallana, de szorosan fogta Róza kezét és sürgette, hogy siessenek haza.

- Azt igérted pedig Róza, hogy engem fogsz magaddal vinni. Cseréljünk, Mariska; téged ugy sem hivott volna Róza, ha velem találkozik. Engedd, hogy én menjek; neked adom azt a kis gyűrűt, melyet multkor ugy megszerettél.

Hanem Mariska nem olyan leány volt, a ki egykönnyen lemond valami jó dologról; aztán őt ritkán is hivták valahová s igy semmi kedve sem volt oda engedni mostani szerencséjét.

- Nem köll nekem a te gyűrűd, Nelli! Róza hozzám jött és hivott ozsonnára; én ezért fel is öltöztem és most már megyek Rózával, akár hogy haragszol is. Menjünk, Róza! - Azután halkan fülébe sugta Rózának:

A hatos megtette hatását, Róza elfordult Nellitől és másik barátnéja karjába szorosan bele fogózkodva, elsietett. Nellike szomoruan nézett utánok, aztán igyekezett magával elhitetni, hogy ő bizony nem sokat törődik a dologgal, pedig valósággal könybe lábadtak szemei. Nem volt más hátra, mint szépen haza menni, kivált mivel már ugyis esteledett az idő.

Barnáné asszony a legmunkásabb asszony volt az egész városkában. Ő és Boriska, egy kis szolgáló leányka, reggeltől estig dolgoztak és csak akkor voltak boldogok, ha mostak, varrtak, tisztogattak, mig Nelli kisasszony csodálkozott, hogy telhetik valakinek akkora öröme a dologban! Nem mintha Nellike nem szeretett volna segiteni, - de oly szeles, vigyázatlan volt, hogy minduntalan tört, szakitott, felforgatott valamit, mihelyt hozzá nyult, ugy, hogy csak szaporitotta a bajt. Mikor tehát valami nagyobb munka volt, mindig kizárták őt a konyhából.

Barnáné asszony kicsiny konyháját pedig valóságos öröm volt nézni. Minden oly tiszta, oly ragyogó volt benne. A csuprok és serpenyők mint megannyi tükör ragyogtak a hófehér polczon, a konyha-asztal is csakugy tündökölt a tisztaságtól s szép fehér teritővel volt letakarva. A pitvar-ajtó mellett pedig állott egy nagy pohárszék, vagy mint Barnáné asszony mondta, az eleség-kamra, mely több osztályra volt osztva; oldalt egy kis ablak volt rajta, jól elrácsozva, hogy a macskák be ne lopózhassanak. Ez olyan szent hely volt, hova senkinek, még Boriskának sem volt szabad benézni. Nellikének pedig még közel menni sem volt megengedve, mióta egyszer a savanyitott ugorkával tele rakott tányért bele ejtette a mézes csuporba. Barnáné asszony nem igen volt türelmes, nyelve és keze nagyon hirtelen perdült s igy nem volt tanácsos őt megharagitani. Nellike tehát nagy dolognapokon szépen kitért az utból. Hanem ma épen ugy látta, hogy minden csöndes, anyja már elvégezte dolgát és még csak egy pár nagy fazekat rakott be a pohárszékbe, mialatt Boriskát felküldte a hátulsó kis szobába, hogy hozza el az asszony kalapját és nagykendőjét, mert látogatóba készült Kerekesné asszonyhoz, hogy megnézze ennek beteg kis fiát s egyuttal egy kis borsót is vásároljon másnapra, ekképen két dolgot végezvén el egy járással.

Mialatt Boriska a kalapért oda járt, Barnáné asszony elrakosgatta a nagy csuprokat; egyet a legalsó deszkára helyezett el és Nellike, ki ott közel járt-kelt, látta, hogy a csupor tele van a legpompásabb aranyszinü mézzel.

Nelli nem volt torkos, nem is szokott semmit elcsenni, de tudja Isten, hogy esett! - most, mikor azt az édes, jó mézecskét meglátta, rettentő vágyat érzett utána s mondogatta is magában: »Milyen pompás mézet vett mama!... nekem pedig nem is szólt róla semmit.« Aztán közelebb jött és nézte, hogy öltözik édes anyja Boriska segitségével.

Barnáné asszony a tükörből látta, rest kis leánya hogyan ácsorog az ajtóban, majd meg hintázza magát a kilincsen. Nellikének csak a méz volt eszében, az a jó szinméz, mely olyan közel volt és mégis olyan messze! Azt tudta, hogy hiába kér, mert ha vendég nem volt, soha nem járta más ozsonna egy kis vajas kenyérnél. A mama nagyon fösvény, - gondolta Nelli, aki persze nem tudta, hogy anyjának nagyon kevés pénzből kellett a házat mindennel ellátni; most jól éltek, de ha anyja nem gazdálkodik oly jól, bizony roszul ment volna a dolog. A kis leányok azonban nem igen gondolnak ilyesmire s Nellike most csak azt forgatta eszében, hogy milyen pompás az a méz és mennyire szeretne ő kapni belőle.

- No's, Nelli? - szólt anyja, mialatt kalapját felkötötte, - nincs más dolgod, mint az ajtókilincsen hintálózni? Megtanultad-e már holnapra a leczkédet?

Nelli hallgatott és ebből tudni lehetett, hányadán volt a leczkével. Anyja bosszusan folytatá:

- Most rögtön hozzad elő a könyveidet, ülj ide a tűz mellé és tanulj! Ha félóra mulva haza nem kerülök, te és Boriska megihatjátok a kávétokat; aztán hiábavalóságokkal ne öljétek az időt!

Nellike még mindig a mézre gondolt s az ajtóban állott, biztatván magát, hogy talán mégis jó volna kérni abból a mézből. Anyja, látván, hogy a kis leány nem mozdul, szigoruan rászólt:

- Szaporán tedd, amit mondtam, mert különben kikapsz! Mikor nem szükséges, akkor tudsz sietni és szeleskedni, ugy-e? Most hát egymásután szedd elő könyveidet és tanuld meg a leczkédet!

Mikor megfordult, félig bezárta maga után a konyha-ajtót, és már-már szerencsésen vége lett volna a kisértésnek, mikor meglátta, hogy az eleség-kamrául szolgáló nagy szekrény ajtaja nyitva maradt. Nem tudott ellenállani, - besuhant, s mikor anyja a konyhából visszajött, Nellike csöndesen meglapult a szekrényben. Anyja, látva, hogy a szekrényben felejtette a kulcsot, oda lépett, s a nélkül, hogy gyanitotta volna, ki van a szekrényben, ráforditotta a kulcsot, kihuzta, zsebébe dugta és elment. Nellike csak néhány percz mulva tért magához ijedtségéből, s ekkor rémülve látta, hogy be van zárva, mint egér a csapdában!

Azt mondják, hogy ha nincs otthon a macska, tánczolnak az egerek. Hanem Nelli kisasszony most csapdába esett egér volt s inkább volt kedve sirásra, mint nevetésre. Hogy fog innen kiszabadulni? - ezen törte a fejét; de hiába feszegette az ajtót, - nem nyilt az ki. És Boriska sem jött; - sokáig várt, de Boriska csak nem jött.

Boriska tudni illik nem gyanitotta, milyen kellemetlen helyzetben van Nelli kisasszony, s ezért a kapu előtt egy szegény özvegy-asszonynyal beszélgetett és adott ennek egy piczulát is, mert Boriska bizonyos ok miatt nagyon szeretett minden szegény embernek ajándékot adni, a mennyire csak kitelt tőle.

Boriska eleintén az első emeletre akart fölszaladni, de Nellike hangja más irányból jött és oly siró és keserves volt, hogy Boriska megrémült s azt gondolta, a kis leány talán a nagy viztartó kádba esett vagy egyéb baja történt.

- Itt vagyok a nagy szekrényben, Boriskám! Gyere, nyisd ki az ajtót. Mama ráforditotta a kulcsot, én meg nem mertem szólani, mert féltem, hogy mama megharagszik.

Boriska megörült, hogy nincs nagyobb baj, sőt ugy gondolta, hogy még jó is volt Nelli kisasszonynak ez a kis ijedtség; minek olyan pajkos, mit keres ott a szekrényben? Azt nem is gyanitotta Boriska, hogy Nellit tulajdonképen a méz csábitotta oda, s hogy a kisasszony azért olyan nagyon szomoru, mert ugy érzi magát, mint egy kis tolvaj, ámbár a mézhez, az igaz, hozzá sem nyult.

- De hát hogy ereszszem én ki Nelli kisasszonyt, ha mamája becsukta? Jaj! hogy fog haragudni, ha ott találja a befőttek és sütemények közt! Azt fogja mondani, hogy Nellike könnyelmü rosz leány, mert éppen oda buvik be, a hova nem szabad. Hanem ha kieresztem, megigéri-e, hogy nem cselekszi ezt többé?

- Soha sem teszem többé, soha! Csak eressz ki, Boriskám! Ne álldogálj ott! Még mama visszatér, és itt talál engem. Olyan jó leszek, csak most szabadits ki!

Nagyon jól tudta Boriska, mennyit érnek a kisasszony igéretei, de nem akarta tovább is szomoritani s ezért az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. De a kulcs nem volt ott és Boriskának eszébe jutott, hogy látta, mint dugta azt Barnáné asszony ruhája zsebébe.

A kulcs azonban nem volt ott s Boriska megmagyarázta, hogy ő bizony ki nem nyithatja, mert nincs kulcs.

- Nincs kulcs? Az nem lehet! Kedves Boriskám, keresd csak jól, bizonyosan ott lesz a földön, - kiáltott Nelli s hangosan kezdett sirni, aztán pedig rázogatta az ajtót, hogy szinte tánczolt bele valamennyi üveg és csupor a szekrényben. - Gyujts gyertyát és keresd a földön, Boris! Bizonyosan ott lesz valahol.

- De ha mondom, hogy nincs. Hisz láttam, hogy a mama zsebébe dugta. Nincs más hátra, mint bevárni, mig haza jő.

E szavakra Nelli oly zokogásba tört ki, hogy Boriska egészen megsajnálta. Össze keresett minden kulcsot a házban, - de bizony egyik sem illett a zárba; aztán mindketten rázták az ajtót, hanem ez nagyon erős volt és nem engedett; egy órai vesződés után tehát csak ott voltak, ahol azelőtt, és szomoruan néztek egymásra a szekrény kis rácsos ablakán át.

Boriska el akart menni Barnáné asszonyért, de Nelli nem akarta megengedni, mert nagyon félt a sötétben s nem akart egyedül maradni.

- Ne menj el, Boris, ne hagyj magamra! Tedd a gyertyát ugy, hogy láthassak, aztán ülj oda a lépcsőre és beszélj valamit. Oh, bár csak jönne mama! Akárhogy haragudnék is, mégis jobb volna, mint itt guggolni!

- Ah, a mama! - kiáltott Nelli s egészen megörült abban való reményében, hogy most már kiszabadul. De Boris mindjárt mondta:

Boriska sokkal jobbszivü volt, hogysem magára hagyta volna a kellemetlen helyzetbe jutott kis leányt. Néhány perczig járt-kelt a konyhában, aztán visszatért és szólt:

- Csak egy pillanatig várjon Nelli kisasszony, mindjárt kész lesz az ozsonna; már meleg a kávé, ide hozom aztán a vajas kenyeret is, meg a cziczának is a tejecskét; pompásan megozsonnálunk.

- Igen ám, ha lehetne! - siránkozék Nelli. - De hát hogy adod át a csészét ezen a sűrű rostélyon? Mire való is ez az ostoba rostély az ablakon? Szeretném tudni, mi haszna van!

- Hát az a haszna van, hogy, ha ott nem volna, a czicza kényelmesen ki- és bejárna és mindent megrágna és felforgatna; a mama pedig nem szereti, ha hiba esik valamiben, - szólt Boriska.

E magyarázat után Boriska ismét a konyhába ment s egy nagy tálczán előhozta a kenyeret, vajat, kávét és a csészéket.

- Itt az ozsonna; én itt künn iszom, Nelli kisasszonynak pedig hoztam ezt a kis csészét, ez talán keresztül fér a rostélyon. Képzelje, mintha szépen az asztalnál ülne, - legalább kicsit tréfás ozsonnánk lesz.

Nelli nem látta éppen tréfásnak az egész dolgot, de mégis megnyugodott a kávé és vajas kenyér látásán, mert a sok sirástól és félelemtől ugyancsak megéhezett. Boriska vékony szeletekre vágta a vajas kenyeret és ugy nyujtotta át a rostélyon, - hanem mikor a kávés csészét akarta bedugni, kitünt, hogy biz' ez nem fér át és csak szétloccsantják a kávét a próbálgatásban.

- Látod Boriska, nem fér keresztül a csésze! Keress valami kisebbet! - szólt Nelli.

Boriska össze kutatott mindent s végre egy tölcsért hozott, aminek Nellike megörült, de ez sem sokat használt. Nellike a tölcsér egyik végét a szájába vette, Boriska pedig a másik végén bele öntötte a kávét, - de Nelli majd megfult s igy ez a kisérlet sem sikerült.

- Ez sem jó, Boris; keress valami mást, ami olyan vékony, hogy keresztül fér a rostélyon.

Boriska tehát ujból keresgélt s végre csakugyan talált egy keskeny üveget, mely épen keresztül fért a rostélyon. A kávé azalatt már meg is hült, de Nelli azért nagyon jónak találta, a vajas kenyér pedig, melyet máskor csak immel-ámmal evett, most szintén pompásan izlett. Boriska is jóizüen ozsonnált, a czicza pedig szintén megkapta tejecskéjét s mikor megitta, oda feküdt a rostélyos ablakhoz és bámulta, hogy jutott a kis leány a mögé a rostély mögé, mely neki, már tudni illik a cziczának, olyan alkalmatlan volt, csak hogy egészen más okból: a czicza szeretett volna bejutni a szekrénybe, Nellike pedig onnan kimenekülni.

Miután mindnyájan megozsonnáltak, Boriska össze szedte az edényt és vissza vitte a konyhába. Nem sokáig volt ott, de Nelli mindjárt félt magában maradni és kiabált utána:

- Mindjárt, kisasszony, mindjárt! Csak össze takaritok kissé, meg kosárba rakom a burgonyát. Jó volna, ha egy kis tüzet is vihetnék oda, mert bizony megfázik ott a szekrényben. Legjobb volna, ha elmennék a mamáért... Ki tudja, mikor jő haza? Tudom, haragudni fog, hogy Nellike olyan sokáig áll a hidegben. Mig oda leszek, mulathatna a cziczával.

De Nelli semmikép sem akarta megengedni, hogy Boriska elmenjen. Félt magában maradni, a czicza is megszökhetnék; erősen bizonyitgatta Boriskának, hogy nincs hideg, maradjon csak közel és beszélgessen vele. Boriska tehát előhozta a burgonyás kosarat, letette és aztán szaladt fel a lépcsőn az emeletre.

- Mindjárt itt leszek, - szólt Boriska és egy percz mulva visszatért mindenféle kendőkkel, melyeket a rostélyon átdugdosott; - Nellike vegye magára, hogy meg ne fázzék.

Nelli egészen meg volt hatva, midőn látta, mennyire gondoskodik róla Boriska; pedig Boriska kis leány volt, nem sokkal idősebb Nellinél, s mégis olyan gondos, ügyes és okos! Eszébe jutott Nellinek, hányszor mondta anyja, hogy Boriska nélkül nem is tudná rendben tartani a házat. Az is eszébe jutott Nellinek, milyen szép dolog volna, ha róla mondaná valaki ezt. Átlátta, hogy eddig inkább bajt okozott, mintsem használt volna. Annyi bizonyos, hogy ebben a kellemetlen fogságban Nellike sokkal okosabban kezdett magáról gondolkozni, mint eddig akármikor.

Boriska oda ült a szekrény mellé s hámozgatta a burgonyát, Nelli pedig nézte s csak most vette először észre, milyen szép szög haja, csinos piros arcza van Boriskának és milyen nyájasan mosolyog, ha felnéz.

- Én nem ismertem soha anyámat, sem atyámat, - szólt Boriska komolyan. - Engem az utczán találtak éjjel, egy száraz malom tövében. Hogy jutottam oda, azt soha sem tudhattam meg. - Nem akar Nelli kisasszony néhány szem zöld borsót? Igen jó édes!

Nelli oda tartotta kezét s aztán ropogtatta a borsót, de ez alatt mindig csak arra gondolt, amit Boriska mondott. Egy kis gyermek, akit az utczán találnak! Ez valóságos tündérmese! Nelli pedig nagyon szerette a meséket; egészen elfeledte saját baját és kiváncsian szólt tovább:

- Beszéld csak tovább, Boriska, mi történt aztán veled? Én egészen csöndesen leszek itt, nem fogok türelmetlenkedni; megvárom szépen, mig a mama haza jő és kibocsát, csak beszélj, kedves Boriskám.

Sokáig kellett még kérnie, mig végre rászánta magát Boriska, hogy elbeszélje saját történetét.

- Jól van, hát elmondom, - szólt végre. - Tehát egy reggel, éppen ujév napján, zivataros, havas időben találtak meg az utczán, mint mondtam, egy száraz malom tövében. Egy rosz kosárba voltam erősen begyöngyölgetve és mélyen aludtam. Egy fiu, Kerekes Károlyka, talált meg s hamarjában nem tudott velem mit csinálni; még nagyon korán reggel volt, senki sem járt az utczán, igy hát ölébe vett és elvitt anyjához. Ezt onnan tudom, mert sokszor, hallottam később az anyjától. Károlyka akkor reggel éppen a boltba sietett valamiért s majd megbotlott a kosárban, melyben én feküdtem. Eleintén nem tudta, mi van a kosárban és azt hitte, hogy valaki ott felejtette; körül nézett, de nem látott senkit. Ezalatt gyermekhangot hallott a kosárból, oda szaladt s mivel senki sem jött a gyermekért, haza vitte az édesanyjához.

- Károly anyját értem, ámbár én is édes anyámnak vallhatom; megtudja mindjárt. Sokszor hallottam tőle, hogy beszélte el ismerőseinek az én történetemet; elmondom hát ugy, mint ő szokta volt azt elbeszélni:

- Károly fiam, - igy adta elő sorsomat, - nagy sietséggel és zajjal rontott be az ajtón, ugy hogy szinte megijedtem; oda nézek, hát egy nagy kosarat czepel.

- Édes anyám, édes anyám! Hozok valami ujévi ajándékot! Az utczán találtam; sokáig vártam, hogy jőjjön valaki érte, de senki sem jött, és igy elhoztam, mert valami élő van benne; én legalább hallottam, hogy vinnyog.

Ezalatt Károly kibontotta a kosarat, leszedte a ruhákat és takarókat a tetejéről s egyszerre csak felkiált:

És csakugyan kis gyermek feküdt ott, nyitott nagy szemekkel bámulva maga elé. Károly megfogta s az ágyba fektette, én pedig hamarjában azt sem tudtam, mit gondoljak a dologról.

A szomszédok csakhamar megtudták, milyen ujévi ajándékot kaptam; össze futottak a hirére, és mindegyik adott jó tanácsot; de mind azzal végződött, hogy egy szegény asszony, mint én, nem fogadhat magához utczán talált gyermeket, adjam fel Budapestre a lelenczházba. Hanem én nem tudtam rászánni magamat. Kevéssel az előtt halt meg kis leánykám, s ugy megsajnáltam ezt a kis talált gyermeket! Károly fiam pedig mindjárt pártját fogta a leánykának:

- Ez az én kis babám, én találtam, és nem engedem, hogy megint kitegyék s hogy szegényke elveszszen! Ő az enyém, s én megtartom. Dolgozni fogok és keresni annyit, hogy legyen a szegény piczikének tápláléka és ruhácskája. Nem engedem, hogy olyan emberek kezébe jusson, akik rosszul bánnának vele. Szakasztott olyan, mint meghalt kis hugocskám volt. Édes anyám eleget sirt miatta, hogy testvérkém meghalt; most hát adott az Ég helyette másikat. Én nem adom ide az én kis babámat!

Igy szólt Károly s a vége az lett, hogy a kis leánykát csakugyan megtartottam.

- Igy beszélte el nekem is a történetet fogadott anyám - végzé Boriska. - Isten áldja meg őt is, Károlyt is!

Nellike figyelmesen hallgatta a történetet, oda szoritva arczát a rostélyhoz. Mikor Boriska bevégezte beszédét, Nelli megszólalt:

- De hát aztán mi történt? Mi lett abból a jó asszonyból? S az a derék fiu hol van? Aztán csakugyan dolgozott a kis babáért?

- Dolgozott bizony, - szólt Boriska. - Azelőtt csak ugy hiába járt-kelt a házban, néha-néha segitve kissé anyjának a dologban; de mikor a kis baba a házba jutott, másnap reggel elment s csak délután jött haza és örömmel mondta anyjának, hogy már talált magának állást: egy könyvkötő felfogadta segédnek és nehéz munkája lesz ugyan, de kap érte fizetést.

- Károlyka csakugyan gondját viselte aztán a kis babának? Nem unta meg? - kérdé Nellike, arra gondolva, hogy ő mily hamar bele únna az effélébe.

- Oh, nem, nem unt bele soha, - soha! - felelt Boriska. - Mindig jobban és jobban szerette, és beszélt az ő kis babájáról mindenkinek, ugy, hogy nem sokára az egész környék tudta. Mikor aztán a kis gyermek nőni és járni kezdett, egészen büszke volt reá, s örömmel fogta fel karjai közé. Anyja sokszor mondogatta, hogy soha sem látott még oly nagy változást, mint a milyen Károllyal történt. Ha munkáját a boltban elvégezte, egyenest haza jött, azonnal a kis baba után látott és játszott vele, tanitotta beszélni s az első szó, melyet a gyermek megtanult, »Táloly« volt, és nem is lehetett más, mert hiszen mindig őt látta, őt kellett legjobban szeretnie.

- Mi lett belőle? - szólt Boriska nevetve. - Itt ül és borsót hámoz; hát elfelejtette Nellike, hogy magamról beszéltem?

- Ah! Bizony majd elfeledtem. Olyan furcsa, hogy az a kis baba te vagy, aki most itt ülsz előttem. - És hol van most Károly? Derék fiu lehet, szeretném látni. Találkozol vele néha?

- Nem fiu már ő, hanem nagy legény, akkora, mint Nellikének a bácsija, Józsi bácsi; szép bajusza és szakálla van, de azért most is olyan jó és nyájas, mint régen volt és mindig meglátogat, ha megérkezik a hajóval, - mert most a hajón szolgál; de nem közönséges hajós legény ám, hanem ellenőr és jó fizetése van. Nagyon takarékos, és amit megtakarit, azt mind haza hozza, hogy édes anyja gond nélkül és kényelmesen élhessen.

- Milyen szép ez tőle! - szólt Nellike elgondolkozva. - Ez egészen olyan, mint a mesékben szokott lenni, hol a jószivű fiatal ember gazdaggá lesz, és aztán egy csinos, jó leánykát kap feleségül. Hanem ez mégis nem ugy van, mert neked Károly olyan, mint ha testvéred volna, ugy-e?

- Az majdnem testvérem, - felelt Boriska hosszu szünet mulva, és Nelli csodálkozott, miért lettek Boriskának fülei olyan vörösek. Arczát nem láthatta, mert éppen ebben a perczben egy csomó borsó a földre hullott és Boriskának le köllött volna hajolni, hogy fölszedje.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A két leányka annyira bele merült a beszélgetésbe, hogy eleinte nem is hallották a kopogást; csak mikor ismétlődött, ugrott fel Boriska, letette a kosarat és gyertyát ragadva, sietett az ajtó felé. Nellike pedig most, hogy a beszédnek vége volt, megint azon kezdte törni a fejét: a mama mit fog majd neki mondani?

- Milyen sokáig várakoztattál az ajtó előtt! - szólt Barnáné asszony Boriskához, midőn belépett. Aztán, nem is várva feleletet, elvette a gyertyát és szobájába ment, hogy levesse felöltőjét.

- Milyen kedve van a mamának? - kérdé Nelli szorongva Boriskától, mikor ez vissza tért. - Megmondod neki? Én félek, nem merek szólani.

- A mama nem látszik haragosnak, inkább mintha sirna, - suttogá Boriska. - Hanem rám sem nézett, nem is szólt, és igy nem tudom bizonyosan.

Nellike előtt egészen uj és szokatlan dolog volt, hogy a mama sirjon. Mialatt e fölött gondolkozott, Boriska oda sugta neki:

- Maradjon csak szépen csöndesen, Nelli kisasszony; a mama bizonyosan kérdezni fogja: hová lett, s én majd megmondom és kérni fogom, hogy ne haragudjék; aztán majd megkapom a kulcsot és minden rendben lesz.

Ezalatt hallották, hogy Barnáné nyitja az ajtót, és Boriska hamar a konyhában termett és ott nagy szorgalommal motozgatott és takaritgatott, hogy lássa az asszony, mivel volt elfoglalva.

De Barnáné asszony, szokása ellenére, egészen csöndesen ment a konyhába, nem nyult semmihez, hanem egy karos széket a tűz mellé tolva, bele ült, elővette kötését és oly buzgón kezdett kötni, mintha versenyt kötne valakivel; a közben pedig egy szót sem szólt.

Boriska látta, hogy asszonyának szemei vörösek és időnként nagyokat sóhajt; de mégis meglepte, mikor Barnáné asszony hirtelen zokogásba tört ki és könyezve felsóhajtott magában:

A jó Boriska, ki ezalatt nagyon roszul érezte magát, erre szintén elérzékenyedett, rágyujtott ő is a sirásra és igy szólt:

Nellike az ő fogságában hallotta, hogy a konyhában ketten is sirnak s mivel ő is nagyon jószivü és érzékeny volt, csakhamar ő is elpityeredett és zokogva kiáltozá:

Barnáné asszony Nellike hangjára egészen összerezzent és ijedten kiáltott fel:

Mert akárhogy nem hitte is Nellike, anyja bizony meglátta őt a szekrényben, szándékosan csukta be az ajtót és vitte el a kulcsot; azt hitte, hogy fél óra mulva haza tér és ez a rövid fogság nem fog ártani a nyugtalan kis leánynak. Még mosolygott magában, mikor távozva arra gondolt, milyen kellemetlen meglepetés lesz az Nelli kisasszony számára, ha becsukva találja magát; és milyen leczkét fog majd neki adni, mielőtt kieresztené.

Hanem mind ezeket csakhamar elfeledte, mikor megérkezett ahhoz a barátnéjához, kit meglátogatott. Ez egy özvegy asszony volt s most könyezve és aggódva ült sulyosan beteg egyetlen gyermeke ágyánál. Barnáné vigasztalni kezdte, de azt is látta, hogy itt a beszéd nem ér semmit, hanem orvos után kell látni, a beteget magára hagyni nem lehetett. Barnáné asszony tehát maga ment el az orvosért; aztán meg a gyógyszertárba is elfutott és orvosságot hozott.

- A sirás nem segit, - szólt szomorkodó barátnéjához, ámbár ő maga is alig tudta visszatartani könyeit. - Ne sirj hát kedvesem! A gyermek majd jobban lesz, csak pontosan szedje az orvosságot; az orvos holnap reggel megint eljő, majd én is eljövök és gondoskodom róla, ha valamire szükséged lesz. Most késő van, haza kell már mennem. Isten veled!

Mind ez természetesen sok időbe került, ugy, hogy késő volt, mire haza jutott s az alatt egészen megfeledkezett Nellikéről; most tehát, mikor hangját hallotta és eszébe jutott, mennyi idő óta van már a kis leány bezárva, valósággal megijedt, elfelejtette haragját és aggodalmasan szólt:

- Óh, szegény kis leányom! Bizonnyal egészen megdermedtél ebben a hidegben!

Nellike, hála Boriska gondoskodásának, meg nem fagyott ugyan, hanem örült, hogy végre kijuthatott a szekrényből. Lecsüggesztett fővel ment a konyhába s a tüzhely mellé ült, szégyenkedve és pirulva. Az öreg czicza pedig felugrott és oda tartotta arczához fényes orrát, mintha kérdezte volna: »No's, kedves kisasszony, hogy tetszett magácskának a szekrényben? Hejh, bárcsak én lehettem volna ott!«

Barnáné egyet-mást rendezgetni kezdett a konyhában. Nellike attól félt, hogy anyja majd erősen meg fogja dorgálni; de Barnáné asszony csak annyit mondott, hogy a fogság maga elég büntetés volt a csintalanságért; nem akarja egyébbel büntetni, mert látja, hogy Nellike maga is szégyenli könnyelmü tettét. Nellike a czicza bajusza közé rejtette arczát és hallgatott. Hanem este, mielőtt aludni tért, megölelte édes anyját és könyezve szólt:

- Kedves jó anyám, én ezentul jobb leány leszek. Tudom, hogy eddig gondatlan voltam, pajkos és szeles; de igyekezni fogok, ezentul jó leszek!

És Nellike megtartotta szavát. Másnap reggel oda ment Boriskához és kérte, mutatná meg neki, hogy kell ezt vagy azt csinálni, főzni, mosni, varrni stb. Sokáig tartott, mig megtanulta és kivált eleintén nagyon nehezére is esett; de Boriska igen jó és türelmes volt. Nelli sokszor tizféléhez is hozzá fogott és egyet sem végzett be, ugy hogy inkább zavart okozott; de Boriska mindig biztatta, hogy majd beszél még neki Károlykáról és a kis babáról, csak vigyázzon jobban, ne tegye a tejet éppen oda, hol a czicza legkönnyebben elérheti, a poharat, csészét pedig az asztal szélére, honnan könnyen leesik. Igy aztán Nellike tanult és felejtett és ismét megtanult sok hasznos munkát s bár eleintén sokat tört, rontott: lassacskán mindig ügyesebb és szorgalmasabb lett.

Anyja oly nagy örömmel látta a változást, melyen a kis leány átment, hogy egészen türelmes és szelid lett iránta és nem nagyon haragudott, még ha össze is tört egy-egy csuprot vagy poharat; mert látható volt, Nellike mennyire igyekszik lehetőleg jól végezni mindent. Néha nevetve mondta Barnáné asszony, hogy abban a szekrényben bizonyosan valami jó tündér lakik, mert mióta Nellike benne volt, egészen megváltozott. Lassan és nehezen ment ugyan a javulás, de később aztán könnyebben haladt, ugy, hogy idővel olyan derék, szorgalmas, ügyes és engedelmes leányka lett, hogy alig lehetett ráismerni a hajdani gondatlan gyermekre.

Évek mulva, mikor már nagy leány lett, sokat nevetett a szekrényben töltött fogság felett, ha találkozott Boriskával, kit Károly feleségül vett és ki boldogan élt szép virágos kert közepén egy fehér házikóban, hol Nelli gyakran meglátogatta.

- Pszt! Csöndesen! - szólt Ilka, lábujjhegyen lépve ki a tornáczra, hol két erősen beburkolt gyermek állott. - Nem szabad zajt csinálnunk, mert mama beteg. De azért nagyon örvendek, hogy eljöttetek. Az én szobámban pompás tűz pattog a kandallóban, menjünk oda. - És kézen fogva vendégeit, elvezette a szobába, hol már három vendég volt, s Ilka, mint házi kisasszony, bemutatta vendégeit egymásnak.

- Ez itt az én kedves barátném Margit, - szólt arra mutatva, kit épen most vezetett be; - ez pedig, aki vele jött, a testvére Laczi; a fő-utczában laknak, a nagy házban, tudjátok?

- Óh, ismerem azt a nagy házat, - szólt egy kis fiu, ki a kandalló előtt ült; - az udvaron egy nagy tó van, közepén szép kis szigettel; sokszor benéztem a kapun, mikor iskolából jöttem haza.

- Most meg ezeket mutatom be nektek, - folytatá Ilka, Margithoz fordulva. - Ez Fánika, jó barátném; ez Károly, az ő rokona; ez pedig Alice, kinek atyja igen jó barátja atyámnak s igy szintén meghivtam névnapom ünnepére.

Ezután a hat gyermek kezet szoritott és letelepedett a kandalló körül, ki székre, ki meg egy kemény kalap-dobozra.

- No's, már most mit csináljunk? - szólt Ilka. - Zajos játékot nem szabad játszanunk, mert édes anyám beteg. El is akartuk halasztani a dolgot holnapra, de mama azt mondta, hogy mégis jobb, ha ma vagytok itt, mert holnap talán egyik vagy másik nem jöhetne és ezt én nagyon sajnáltam volna; nagyon örülök, hogy most itt vagytok mindnyájan. Hanem hát mit csináljunk?

- Történeteket? Milyeneket? Talán amit magunk gondoltunk ki? Én soha sem tudnék semmit kigondolni; hanem ha ti talán betanultatok valamit - nem bánom, - mondá Ilka.

- Mondjunk el olyasmit, ami magunkkal történt meg, - szólt Jancsika. - Hozzánk sokszor jön egy nagynéném, és mindig olyan dolgokat beszél, amik vele történtek, és ez olyan érdekes! Gyakran kezemben tartom a könyvet és tanulni akarok, de nem tudok, mert mindig rá figyelek.

- Bizony én nem tudom elbeszélni, mert csak arra emlékszem, hogy egy rokona nagyon roszul bánt vele, aztán meg is csalták, ugy hogy elvesztette pénzét; hanem többet nem tudnék róla.

- Mondok is, csak kissé gondolkoznom kell, mert már nem emlékezem mindenre. Addig meséljen más valaki.

- Ha saját magunkról beszélhetünk, ugy én is tudok egy igaz történetet Matildról, ki velem volt a növeldében, - szólt Ilka. - Hanem ez kissé szomoru és nem is szeretek rá igen vissza emlékezni.

- Ha kivánjátok, hát elmondom, - szólt Ilka, s a gyermekek mind csöndesen közel huzódtak hozzá és figyeltek. - Tehát mint tudjátok, mult télen a növeldében voltam s ott töltöttem az időt egészen a szünidőkig; eleintén szomoru voltam és roszul éreztem magamat annyi ismeretlen leány között; de nehány nap mulva már megbarátkoztam velök és megszerettem őket, különösen pedig Esztikét, aki mellettem ült a padban, s kivel csakhamar a legjobb barátnék voltunk, ugy hogy csöppet sem kivánkoztam többé haza. Egy napon, éppen a husvéti ünnepek után, Esztikének valami dolga akadt a nevelőnő szobájában, s egyszerre onnan kiszaladva jött a kertbe, hol mi többiek játszottunk. »Leányok, leányok!« szólt, »ujságot mondok; uj leány jött a növeldébe; láttam, épen most van benn az igazgatónőnél egy asszonysággal. Soha sem láttatok még oly csunya leányt; olyan sápadt és vékony; sötétbarna szoknya van rajta, haja is barna és csupa kacskaringós csiga.« Mi mindnyájan nagyot nevettünk s én mindjárt azt mondtam: »No, én nem fogom szeretni«, és a többi leány is azt mondta.

- Megállj csak egy perczre! - szólt ekkor közbe Károly; - azt mondtad, hogy csiga volt a hajában?

- Oh, te bolondos! - szólt Ilka. - Azt értettem alatta, hogy haja ugy fel volt göndöritve, mintha csupa csiga-biga volt volna. Tehát amint mi igy a kertben játszottunk, jött a nevelőnő és mellette az uj leány; igazán soha sem láttam olyan szomoru arczot. Egyszerü, nem is uj barna ruha volt rajta, rövid ujjakkal, ugy hogy vörös, csontos karja kilátszott.

- Oh, ki nem állhatom! - szóltam Erzsikéhez. - Ne beszéljünk vele, menjünk el!

Elszaladtunk tehát a kert másik végére s ott maradtunk, mig ebédre harangoztak; mikor felsiettünk az ebédlőbe, láttuk, hogy az uj növendék ott áll egy magában a kert közepén és egy piczinyke, sárga boritéku könyvből olvas. Amint közelebb jutottunk, hamar a zsebébe dugta a könyvet. Az angol nyelvmesternő épen közeledett hozzá és szólt: - Matild kisasszony, az ebéd készen van, tessék feljönni.

- Köszönöm, - felelt Matild, - én ma már ebédeltem; szeretném, ha szabad volna itt maradnom a kertben.

- De mennyire! - szóltam én. - És milyen csunya neve van: »Matild!« Otthon bizonyosan Tildinek hivták.

- Én csak attól félek, hogy majd a mi szobánkban fognak neki helyet adni, - szólt Eszti. - Tudod, üres az ágy, mely a Milié volt.

Matild nem a mi szobánkban kapott helyet s igy nem is láttuk a délutáni leczkeóráig; ekkor bejött a tanterembe és mellém ült le. Láttam szemén, hogy sirt, mióta az intézetben volt; én elhuzódtam tőle, amit bizony nagyon helytelenül tettem, jól tudom; de olyan kiállhatatlannak tünt föl előttem vörös kezével, göndör hajával és azzal a csunya barna szoknyával! Most persze már nem gondolnék ezekkel, és nagyon meg is bántam, hogy akkor olyan rosz voltam iránta.

Franczia leczke volt, a mademoiselle olvasott és nekünk helyes irással utána kellett irnunk; láttam, hogy Matild egy szót sem ir, bizonyosan azért, mert eddig még soha sem hallott született francziát, s igy nem értette a mademoiselle szavait. Mikor én kerültem a növeldébe és először voltam franczia leczkén, én sem értettem egy szót sem; hanem mellettem ült Esztike, kivel mindjárt megszerettük egymást, és ő vagy leirta helyettem, vagy megsugta, hogy kell irni. De én annyira nem szenvedhettem szegény Matildot, hogy rá sem néztem, ámbár észrevettem, hogy nem érti, mit mond a mademoiselle.

Mikor vége volt az irásnak, a mademoiselle elővette mindegyikünk irását, hogy megvizsgálja; mikor Matildé jutott kezébe, felkiáltott: »Comment! Hiszen itt egy szó sincs! Miért nem irt Matild kisasszony?«

- Nem értette, mit olvastam? És még azt mondja, hogy már két év óta tanul francziául? Ugyan derék mestere lehetett! Bizonyosan valami ostoba falusi tanitó, a ki nem járt tovább a debreczeni pusztáknál.

- Nem ostoba ember volt, a ki tanitott, - felelt Matild, - hanem igen jó, okos ember - -

- Óh, képzelem, - szólt a mademoiselle; - olyan, aki maga sem értette, amit tanitott.

- Talán én voltam a hibás, hogy rosszul tanultam, - szólt Matild, - de kérem mademoiselle, ne szóljon igy tanitómról, mert kedves jó atyám tanitott és annyit fáradozott velem... - és Matild ujból zokogni kezdett.

- A sirás nem ér semmit. Menjen szobájába kisasszony! Nem szenvedhetem, hogy valaki igy felelgessen nekem.

Igy aztán szegény Matildot nem szerették sem a tanárok, sem a zongora- és nyelvmesterek, sem a leányok. Pedig, ha most vissza gondolok reá, eszembe jut, - mennyire igyekezett mindent megtanulni; aztán mindig azt a kiállhatatlan barna szoknyát hordta, haját pedig göndöritette, mert, - ugy mondta - otthon hozzá szokott.

- Nem, - felelt Ilka. - Volt egy fekete selyem ruhája, de az is olyan furcsa volt, mintha nem egy szövetből csinálták volna. A leányok legalább ráfogták, hogy többféle szövetből volt össze tákolva.

- Mindig bántottuk szegényt, - felelt Ilka, - különösen Eszti és én. Óh, de szinte fáj, ha rá gondolok! Még most is haragszom magamra. Hanem egyet elmondok, mert az elbeszélésemhez hozzá tartozik. - Emlékeztek, már mondtam, hogy Matild egy kicsinyke sárga könyvből olvasgatott azon a napon, hogy megérkezett; később is mindig ezt a könyvecskét forgatta, éjjelre pedig vánkosa alá rejtette s reggel és este mindig olvasta. Egyszer kérdeztük, miféle könyv az? De nem felelt s gyorsan a zsebébe rejté. Erre nagyon kiváncsiak lettünk s Esztike meg én mindenféle terveket csináltunk, hogy tudhatnók meg, mi van abban a könyvben? Végre egy napon a leczke-óra alatt Eszti éppen Matild mellett ült s látta, hogy a kis sárga könyv félig kicsuszott Matild zsebéből; ekkor vigyázva kihuzta és a saját zsebébe dugta. Ezt nagyon rosszul cselekedte Esztike, jól tudom, és később ő maga is megbánta és sokat búsult miatta.

Mikor leczke után a kertbe mentünk, Eszti egy lugasba hívott és mutatta nekem a könyvet. Ez egy igen egyszerű kis imádságos könyv volt, zsoltárokkal s alig ért az egész husz krajczárt. Hanem az első lapon körülbelül e szavak voltak irva: »Kedves leányomnak, Matildnak, születése napjára, szerető atyja Tamás.« Alatta pedig Matild irásával: »Drága jó atyám utolsó ajándéka sulyos betegsége előtt.«

- Eldugjuk abba az odvas nagy fába, tudod, ott a kert végén, és ha Matild majd azt hiszi, hogy meg sem találja többé, akkor vissza adjuk neki.

Én ráálltam s igy eldugtuk a könyvet a fa-oduba és nem szóltunk egy szót sem senkinek.

Szegény Matild egészen kétségbe esett, mikor elvesztettnek gondolá a kis könyvet. Össze kutatta az egész házat, udvart, kertet s Eszti vagy én még mondogattuk neki, hogy itt vagy ott keresse, s ekkor ujra kezdte, hanem persze hiába. Este pedig olyan szomoru volt, sirt és halkan zokogva mondogatta magának: »Oh, kedves atyám, bár csak itt volnál mellettem!« Ugy fájt nekem, mikor ezt láttam. Eszti is bánni kezdte gonosz csinyünket s elhatároztuk, hogy másnap korán reggel leszaladunk a kertbe és vissza adjuk Matildnak a könyvet.

De reggel valami közbejött s nem mehettünk le; aztán leczkénk volt s mire ennek vége lett, nagyon esett az eső, s nem volt szabad a kertbe mennünk.

- Majd leszaladunk délután, addig elmulik az eső, - szólt Esztike, és ebben meg is kellett nyugodnunk, mert ugy sem volt szabad a kertbe mennünk. Matild pedig folyvást kereste a könyvet, de ekkor nem is remélte, hogy megtalálja, mert azt hitte, hogy sétaközben az utczán vesztette el.

Ugyan-ezen nap éppen leczkén voltunk, midőn a szobaleány belépett és Matildot az igazgatónőhöz hivta. Fél órával később zongora-órám volt s amint a tornáczon végig mentem, láttam, hogy podgyászt visznek valahová.

- Oh, nem! Matild kisasszony megy haza. Valaki jött érte, - szólt a szobaleány.

Lenéztem a lépcsőről és láttam, hogy Matild ott áll, kalappal, köpönyegben, mellette pedig egy szomoru arczu ur. Az igazgatónő épen bucsuzott tőlök. Matild sirt és aztán igy szólt: »A leányokat csókoltatom, és ha szabad volna, kérném, hozasson nekik nevemben egy kis czukros-süteményt.« És egy pénzdarabot adott át, aztán tovább szólt: »Tudom, nagyon szeretik, ha sütemény van ozsonnára.«

Ezután kimentek a kapun, hallottam a kocsi zörgését és soha sem láttam többé Matildot. Délután sok czukros sütemény volt az asztalon ozsonnára s az igazgatónő igy szólt hozzánk:

- Tudom, mindnyájan sajnálni fogjátok szegény jó Matildot. Nagy szerencsétlenség érte: édes atyja meghalt. Most árván marad, nincsen senkije. Titeket csókoltat és kéret, hogy költsétek el jóizüen ezt a czukros süteményt, melyet számotokra vásároltatott.

Én és Esztike össze néztünk és bizony nagy erőködésünkbe került, hogy sirva nem fakadtunk: lelkiösmeretünk nem engedte, hogy csak meg is izleljük a süteményt, mert eszünkbe jutott, mily roszul bántunk Matilddal. Este, mikor lefeküdtünk és meggondoltuk, hogy Matild minden este és reggel hogy sirt az ő kicsi sárga könyve után, melyet atyjától kapott - akkor már nem birtuk elfojtani könyeinket, mindketten zokogtunk és keservesen megbántuk rosz tettünket, és még most is bánjuk. - És Ilka elszomorodva könyezett.

- Nem bizony, - felelt Ilka szomoruan. - Ez a legszomorubb a dologban. Másnap reggel elő kerestük a vén fából és át akartuk adni az igazgatónőnek, hogy küldje el Matildnak; de a könyv egészen szétázott az esőtől és levelei kihulltak. Azt reméltük, hogy majd visszajő Matild egy-két hét multán; de midőn kérdezősködtünk utána, megtudtuk, hogy egy távoli rokona magához vette és nem is lehet tudni, hol laknak. Igy aztán jóvá sem tehettük hibánkat, nem kérhettünk tőle bocsánatot. Oh, soha, soha sem fogok többé bántani senkit azért, mert első pillanatra arcza vagy ruhája talán nem tetszik! - végezte elbeszélését Ilka.

- Én elmondtam a magamét, most beszéljen más valaki, - szólt Ilonka, miután könyeit letörölte. - Károly, most rajtad a sor.

- Oh, nem! Én nem tudok semmit, ami érdemes volna rá, hogy elbeszéljem. Nagyon régen történt és nem is emlékezem mindenre tisztán.

- Akkor csak rajtad a sor, Laczi. Nem szabad mentegetőzni, neked kell valamit mesélned!

- Szivesen, csak eszembe jusson valami. Lássuk... sok furcsaság történt már velem, csak az a kérdés, melyik volna a legérdekesebb.

- Talán az, mikor hajótörést szenvedtél és egy puszta szigetre jutottál, - szólt Margit.

- Nem bánom, elmondom azt, - felelt Laczi. - Ez nagyon mulatságos történet, ámbár akkor, mikor megtörtént velem, ugyancsak kellemetlen volt. Tehát tudjátok meg: a mi kertünkben egy tó van, s annak közepén van egy sziget.

- Tudom, láttam, - kiáltott közbe Károly. - Sokszor nézegettem, mint repültek oda galambok és más madarak. Alkalmasint fészkük van ott.

- Igenis, majd ezekről is lesz szó. Tehát, mult tavaszszal egy rokonom, Gyuri, volt nálunk látogatóban több ideig, aki nehány héttel idősebb nálam. Gyuri mindig azt mondogatta, milyen mulatságos volna az, ha mi a tavon meg a szigeten Robinson történetét játszhatnók; akkor hozzá férnénk a madárfészkekhez is. Mindenfélét kigondoltunk, hogy a szigetre juthassunk, de hiába. Csónak nem volt a tavon, mert mama félt, hogy játszanánk benne és vizbe esnénk. Mivel tehát csónak nem volt, azon törtük fejünket, mit használhatnánk csónak helyett, és végre találtunk egy nagy mosó teknőt. A teknők az udvar hátulsó részén levő mosó kamrában voltak elhelyezve s került köztök néhány hosszukás, kerek fenekű, s némileg hasonlitottak a csónakhoz. Gyuri azt mondta, hogy ilyen teknőben a legpompásabban fogunk hajókázhatni; csak az volt a bökkenő, mikép vigyük ki a teknőt titkon a mosó kamrából a tó partjához.

Végre ugy határoztuk, hogy reggel nagyon korán felkelünk, kilopózunk a mosó kamrába, s elviszünk egy teknőt a tó partjára és ott a bokrok közé rejtjük, ugy hogy senki sem fogja megláthatni. Gyuri parancsolt mindent, mert ő volt Robinson, én pedig hű szolgája, Péntek.

Egy reggel tehát még meg sem virradt, mikor Gyuri ágyamhoz jött és felköltött e szavakkal:

Én felugrottam, hamar felöltöztem s aztán észrevétlenül kilopóztunk a kamrába.

Oda érve, kikerestük a teknők közül azt, mely legalkalmasabbnak látszott arra, hogy csónak helyett szolgáljon; ezt aztán elvittük a tó partjára s a bokrok közé rejtettük.

- Most még szükségünk van a vén cziczára, meg a papagályra, aztán egy kis apró szőlőt meg kenyeret is viszünk magunkkal, - szólt hozzám Gyuri. - Meg egy-két nagy kendőt vagy lepedőt is viszünk.

- Nem volna jó, ha elébb itthon reggeliznénk? - szóltam én. - Én éhes vagyok, s ha egyszer a szigeten vagyunk, nem igen jövünk idejekorán vissza.

Reggeli után Gyuri meghagyta nékem, hogy fogjam meg a macskát és hozzam el a papagályt is, azután pedig kérjek a szakácsnétól apró szőlőt és kenyeret, mig ő maga keres nagy kendőket.

A papagály a Katinka hugomé volt, aki ajándékba kapta és nagyon szerette; tudtam, hogy nem lesz jó elkérni Katinkától a papagályt arra, hogy Robinsont játsszunk vele, ezért tehát belopóztam a szobába s mialatt hugom a másik szobában öltözködött, kalitkástól elvittem a papagályt. A szakácsnétől sem mertem kenyeret meg apró szőlőt kérni, hanem e helyett az ebédlőben zsebre dugtam nehány pogácsát, s aztán szaladtam a tóhoz. Gyuri már ott állott egy pár tarka nagy kendővel és hóna alatt az öreg cziczával, aki szörnyen nyávogott, karmolt és igyekezett megszabadulni. Miután minden megvolt, amit Gyuri szükségesnek mondott, hogy Robinsont játszhassunk, beszállottunk csónakunkba. De nagyon kellett vigyáznunk, mert a teknő szörnyen himbálódzott s mindig féltünk, hogy felfordul. Végre elhelyezkedtünk benne, egyensulyba hoztuk s ekkor igazán ugy siklott a vizen, mint egy csónak.

- Furcsa bizony, kivált mikor evezni kezdtünk. Gyuri egy hosszu póznával tolta előre a teknőt, mely mindig felfordulással fenyegetett, hol az egyik oldalra, hol a másikra; - aztán a macska sehogysem akart nyugodtan maradni, mindig ki akart ugrani, a papagály pedig a macskától félt, rikoltozott és szárnyaival csapkodott, ugy hogy nagy félelmek közt jutottunk a szigethez. Gyuri szállott ki elsőként s azt mondta, csak maradjak csöndesen és adogassak ki neki szépen mindent, amit magunkkal hoztunk. A kendőket s a papagályt már szárazra segitettük szépen, s épp a macskát nyujtottam oda neki, mikor a gonosz állat hirtelen kiugrott a kezemből, egyenest a vizbe. Megijedtem, hogy bele ful a szegény czicza s utána kaptam; de ekkor felbillent a teknő, s magam is a vizbe estem volna, ha Gyuri meg nem fog és ki nem vonszol a szárazra.

- Nekem csakugyan nem esett bajom, de csónakunk, amint felbillent, megtelt vizzel és mielőtt észre vettük, elmerült a tó fenekére, ugy, hogy nem is láthattuk többé.

- A macskának nem történt semmi baja, uszkált és kapkodott a vizben, mi aztán a hosszu póznát oda nyujtottuk felé, a macska rákapaszkodott és szerencsésen szárazra jutott, de olyan siralmasan csorgott a viztől, hogy rá sem lehetett ismerni.

- Gyuri azt mondta, hogy minden jól megy, igy kellett annak történnie, mert most már igazán hajótörést szenvedtünk és egy puszta szigetre jutottunk, melyen senki sem lakik. Mikor pedig kérdeztem, hogyan fogunk megint haza jutni? - azt felelte, hogy nehány nap mulva bizonyosan keresni fognak, hanem addig igyekeznünk kell elrendezkedni a szigeten, mert talán csak négy-öt nap mulva akadnak ránk.

- Öt nap mulva? - szóltam én. - De hát mit gondolsz, hogy fogunk megélni addig itt a szabad ég alatt, eleség nélkül?

- Oh, megélünk! - felelt Gyuri. - Lássuk csak, mit hoztunk: itt van mindjárt a pogácsa, ezt elosztjuk öt részre; mindennap egy részt eszünk meg; aztán itt a papagály s a macska, - jó hogy meg nem fult. Azt hiszem, jobb lesz előbb a papagályt megenni, mert olvastam, hogy a forró égövi országokban az emberek nagyon szeretik a papagály husát, mi pedig most Robinsont játszunk, aki szintén olyan szigeten volt.

- Igen ám, de Katinka szörnyen fog haragudni, ha megeszszük az ő kedves papagályát! - szóltam én. - Aztán, - hogy sütjük meg?

- Oh, hát nem tudod, hogy gyujtanak tüzet a vad emberek? Két darab száraz fát addig dörgölnek egymáshoz, mig meggyul; mi is ezt tesszük majd. - Legelőször felosztjuk a pogácsát öt napra; egy adagot megeszünk ma délben, este pedig, ha nem jő senki értünk, megöljük a papagályt - megsütjük, egyik felét megeszszük, másik felét pedig elteszszük holnapra. Holnapután majd megsütjük a macskát. A macska nagyon jó ám sülve; egészen olyan, mint a nyúlpecsenye. Mutasd hát a pogácsát!

Elő szedtem zsebeimből a pogácsákat. Gyuri kissé savanyu arczot vágott, mert bizony nem sok volt. Hanem azért szépen felosztottuk öt részre.

Megvallom, én ugyancsak megijedtem, oly kevés jutott a pogácsából egyszerre; de Gyuri biztatott:

- Meg kell tartanunk a rendet, mert különben éhen halunk, mielőtt segitségünkre jönne valaki.

Miután ebbe bele nyugodtam, felmásztunk a fákra és madár-tojásokat kerestünk; találtunk is, de Gyuri nem engedte, hogy kivegyem; azt mondta, hogy ha nem jönnek segitségünkre, egy-két napig majd e tojásokból is megélünk. Déltájban abba hagytuk a tojáskeresést s ekkor láttam csak, miért hozta el Gyuri a nagy kendőket: szép sátort csinált azokból s a forró nap elől volt hova elbujnunk; berendeztük szépen, a papagályt is bevittük, hanem a macskát sehogy sem tudtuk megfogni; felszaladt egy fára és nem akart lejönni.

Déltájban megettünk egy-egy pogácsát, de oly rettentően éhes voltam, hogy biz' az az egy pogácsa meg se kottyant; hanem azért nem mertem szólni, mert féltem, hogy elfogy az eleségünk, mielőtt segítség érkeznék. Azonban Gyuri is éhes volt és igy szólt:

- Bizonyosan keresni fognak minket, ha nem leszünk az ebédnél; majd csak ránk találnak s azért talán jó volna, ha még egy pogácsát megennénk.

Megettünk tehát még egy pogácsát s aztán játszottunk, különösen madarakra vadásztunk, hogy majd több hust süthessünk. Gyuri le is ütött kővel egy rigót, - hanem az a tóba esett le. Kétszer vagy háromszor hallottunk hangokat, neveinket kiáltozták és mi is kiáltoztunk amennyire birtunk, de nem hallották meg szavunkat. Közel nem jött senki, mert senki sem gondolhatta, hogy a szigeten vagyunk, mikor a tavon nem volt csónak. A nap végre kezdett leszállni s én nagyon féltem, hogy Gyuri most már megöli a Katinka kedves papagályát. És csakugyan, hogy beesteledett, Gyuri elővette tollkését és igy szólt:

- Most már ideje gondoskodnunk az estelitől. Nagyon éhes vagyok és egy papagály-czombocska jó falat lesz.

- Nem volna jó, ha elébb tüzet csinálnánk? - szóltam én, félig sirva a papagály miatt. - Minek öljük le szegény Kokót, ha nem tudjuk megsütni?

- Mindjárt! - felelt ő, - csak tartsd készen a papagályt, hogy megöljük és megkopasszuk mindjárt, mihelyt tüzünk lesz, mert különben elfogy a szárazfa.

Én tehát előhoztam a papagályt s a késsel kezemben készen álltam, hogy megölöm a szegény madarat; Gyuri pedig el kezdett két száraz galyat egymáshoz dörgölni, hogy tüzet gyujtson. Dörzsölte, dörzsölte, hogy szinte megizzadt belé, hanem a fa csak nem akart meggyulni s végre vagy egy órai fáradozás után abba hagyta.

- Hiába, - igy szólt, - nem gyul meg; a vad emberek alkalmasint egészen más fajta fát használnak erre; a mi fánk nem gyul meg. Legjobb lesz, ha megeszünk még egy-egy pogácsát.

Miután délben két napra valót ettünk meg, volt még három rész; egy részt felosztottunk, de ez rettentő kevés volt, s mikor megettük, Gyuri igy szólt:

- Én meghalok éhen, ha még valamit nem eszem; az pedig nem sokat érne, ha halva találnának itt két pogácsával zsebünkben. Együk meg!

Gondolkozni kezdtünk, hogy mit fogunk másnap csinálni, ha nem talál senki reánk s négy-öt napig a puszta szigeten kell maradnunk. Gyuri borzasztó történeteket mesélt hajósokról, kik puszta szigeteken éhen haltak s bizony mindketten inkább szerettünk volna sirni, mint nevetni. Kezdtük belátni, hogy roszat cselekedtünk, s mikor egészen sötét lett, szomoruan mentünk be kis sátorunkba.

- Ott bizony! Nem is volt ez tréfa, akármilyen mulatságosnak lássék is most. Soha sem voltam olyan szomoru és szerencsétlen, mint akkor, és megfogadtam, hogy ha megmenekülünk, soha sem követek el ily gonosz csinyt többé. Végre elnyomott az álom s reggel arra ébredtem fel, hogy Gyuri rángatott és szólt:

- Nézd csak Laczi, ott jönnek már segitségünkre; a tó másik partján állanak... gyere, kiáltozzunk.

Felugrottam, kibujtunk a sátorból s csakugyan láttam, hogy a tó másik partján két ember csónakba száll. Kiáltoztunk, meghallották és csakhamar ott voltak a csónakkal szigetünk mellett.

A papagályt betettük a csónakba, nagy nehezen megfogtuk a macskát is és beszállottunk a ladikba. Az inas aztán elbeszélte, hogy otthon nagyon megijedtek eltünésünk fölött, s miután sehol sem találtak, végre arra a gondolatra jöttek, hogy talán a tóba estünk; ezért hozattak csónakot, hogy a vizet átkutassák.

Mikor végre haza jutottunk ismét, kedves szülőink annyira megörültek, hogy nem esett bajunk: hogy nem is pirongattak meg nagyon; de láttam, hogy kedves jó mamám sokat sirt és megigértem neki, hogy többé soha, soha sem teszek semmit az ő tudta nélkül.

- Most rajtad a sor Fánni, most neked kell valamit elbeszélned, - szólt Ilonka. - Nem tudsz valamit abból, amit mamád azzal a nénéddel beszélgetett, akit emlegettél?

- Bizony keveset tudok, mert soha sem hallhatom jól; néha nagyon halkan beszélnek, néha pedig mama kiküld a szobából, s mire visszatérek, már egyébről beszélgetnek, ugy hogy semmit sem tudok meg egészen. Aztán meg nem is hallgatózom, és nem mondok el többé semmit, amit ugy félig hallok, mióta annyi bajom volt Berkiné kis babájának a lábával.

- Oh, én ismerem; Berki ur országgyülési képviselő, néha eljő hozzánk is.

- Tehát - én Berkinét nagyon régen ösmerem szintén. Mióta csak emlékszem, mindig Ágnes néninek neveztem, mert igen jó barátnője mamának, együtt voltak hajdan a növeldében s most is gyakran járnak el hozzánk, s papa és mama is sokszor ő hozzájok; engem is gyakran elvittek és Ágnes néni mindig sok apró szép dolgot ajándékozgatott nekem. Tavaly is meghivtak falusi jószágukra, hol nagy vendégség volt, mert Ágnes néninek kis fiacskáját, Laczikát keresztelték. Nagyon sokan voltunk ott, játszottunk, tánczoltunk, még én is tánczoltam; - oh, olyan jól mulattam, pedig tudom, hogy többé meg nem hivnak.

- Dehogy! Semmivel sem bántottam. A kis babát szépen felöltöztetve hordozták körül s olyan szép volt, ugy mosolygott, mint egy kis angyalka. Mindössze egyszer láttam.

- Mindjárt megtudod. A falusi ünnepségről szépen hazajöttünk. Berkiék is visszajöttek Budapestre s több hónapig nem láttam a kis fiucskát. Egyszer Ágnes néni hozzánk jött, s mert mamám kérte, elhozta magával a kis Laczikát is a dajkával. Éppen a szobában voltam s nézegettem a czukros kis babát; mert még kedvesebb volt, mint mikor először láttam; puha szőke haja, piros gömbölyü arcza és olyan patyolat keze volt! Kérdeztem a dajkát, van-e már a kis vitéznek sarkantyus csizmája? Meg akartam nézni a lábát, de a dajka nem engedte s elfordult vele.

Csodálkoztam, miért nem akarja a dajka megmutatni a kis baba lábát, de nem sokára leczkére köllött mennem s nem törődtem többé a dologgal.

Másnap látogatóba jött mamához egy ismerősünk s hallottam, hogy Ágnes néniék után kérdezősködik; de nem maradhattam a szobában, mert valami dolgom került, s midőn vissza jöttem, e szavakat hallottam:

- Lőcslába van? Akkor bizony nem tudom, mit lehet vele tenni, - szólt a látogató.

- Nagyon sajnálom, igazán, - szólt mamám. - Pedig azt gyógyitani nem lehet, örökké olyan förtelmes lába lesz.

- Alkalmasint tul kell adni rajta, - szólt mamám; - pedig bajos cserélni, mert az ember ritkán nyer jobbat.

- Én bizony nem tartanám meg, - szólt a látogató, - szörnyen utálatos ilyen embert látni magunk körül. Én rögtön tul adnék Laczin.

- Laczi! - gondoltam ekkor magamban. Eszembe jutott, hogy Ágnes néni kis fiát Laczinak hivják; most már bizonyosnak láttam, hogy arról a kedves, gömbölyü arczu fiucskáról beszélték ezeket a szörnyü dolgokat. Hanem azt magam sem tudtam, hogy mi az a lőcsláb, miért olyan rettentően csunya dolog az, hogy nem lehet olyan emberre nézni sem, és inkább tul kell adni rajta, mással kicserélni; és mikor eszembe jutott, hogy azt a kedves kis angyalt e baja miatt az emberek talán majd nem fogják szeretni, igazán sirtam fölötte.

Másnap reggel, mikor a szobaleány öltöztetett, kérdeztem tőle, hogy mi az a lőcsláb?

- Hát tudod-e, hogy Ágnes néni kis fiának lőcslába van? Nem borzasztó ez? És ha felnő, olyan csunya és utálatos formája lesz, hogy senki sem fogja megszenvedhetni maga mellett, ugy hogy Ágnes néninek tul kell adni rajta és mással kicserélni.

- Oh, azt nem teheti, mert az ő gyermeke, - szólt a szobaleány. - Oh, de mily szerencsétlenség! Pedig egyetlen gyermekük, reá marad az egész nagy vagyon; - de mi hasznát veszi, ha nyomorék!

- Bizony én inkább megtartom ép kezemet és lábomat, hogysem gazdag, de nyomorék legyek, - szóltam én.

- Oh, akkor bizonyosan igaz. Oh, mily kár! Olyan szép kis baba! És milyen szerencsétlen lesz egész életében.

Sokáig eszemben forgott még a kis baba lőcslába, mig végre elfeledtem. Egy nap boltban voltunk a mamával s midőn kiléptünk, éppen megállott Ágnes néni kocsija a bolt előtt s benne volt Ágnes nénin kivül a dajka és a kis baba is. Nagyon megörültem, hogy megint láthattam, és mama is mindjárt a kocsihoz lépett és megszólitotta Ágnes nénit; de ez alig válaszolt, hátra vetette magát a kocsiban és mikor mamám a kis babához fordult, Ágnes néni hirtelen kivette azt a dajka kezéből s megparancsolta a kocsisnak, hogy tovább hajtson.

Láttam, hogy mama meg volt lepve és boszankodott. Magam sem tudtam megmagyarázni magamnak, miért bánt velünk igy Ágnes néni, ki eddig mindig oly szives és nyájas volt. De mama nem szólt semmit s én nem mertem kérdezni.

Midőn haza értünk, mama mindent elmondott édes atyámnak, aki aztán igy szólt:

- Az hinném, hogy csak rosz kedvü volt, ha Berki ur is éppen igy nem tett volna ma velem; találkozunk, s nemcsak igen hidegen fogadott, de azt mondta, hogy nem fog többé semmi lépést tenni abban az ügyben, melyre fölkértem, és vissza küldi az irásokat. Kérdeztem az okát, de csak annyit mondott, hogy nem akar az én dolgaimban eljárni.

Én persze nem tudom, mi dolga volt papának Berki urral, de valami fontos lehetett, mert nagyon boszankodni látszott s azt mondta, hogy nagy baj lesz, ha Berki ur nem fog a dologban eljárni; sokáig beszéltek papa és mama e fölött, hanem én ezt bizony nem értettem.

Körülbelül egy hét mult el, mikor ismét eljött az az ismerősünk látogatóba, akivel azelőtt a kis baba lábáról beszéltek. Kérdezte mamától:

- Jövő csütörtökön találkozunk Berkiéknél? Hallom, nagy estélyt adnak s már vagy nyolczvan vendéget hivtak meg.

- Igen, és én azt hittem, hogy tőled majd többet is megtudok, mert jó barátnéja vagy Berkinének.

- Én valóban semmit sem tudok az egészről, - szólt mama s később elbeszélte a papának, s mindketten nagyon meg voltak lepetve, hogy Berkiék meg nem hivták; papa szemrehányásokat is tett mamának, hogy miért sértette meg Berkiéket.

Mama azt mondta, hogy ő soha sem vétett Berkiék ellen s bárhogy törje is fejét, nem tudhatja, mivel sérthette meg őket. Ekkor nekem hirtelen fölvillant eszemben, mit beszélt a mama egy hét előtt éppen azzal az ismerősével, aki ma nálunk volt, a kis babáról. Hátha ez aztán elmondta Berkinének? Eleintén féltem erre emlékeztetni mamát, de végre neki bátorodtam, s mert láttam, hogy a papának igen nagy baja lesz, ha Berki ur nem jár el abban a fontos dologban, kérdeztem a mamától, nem hiszi-e, hogy Ágnes néni amiatt haragszik, amit mama Ágnes néni kis babájának a lábáról mondott?

- Micsoda kis baba lábáról? - szólt a mama nevetve. - Mi köze lehetne annak ehhez? Aztán, nem is neked való dolog ez Fánni.

- De én azt gondoltam, kedves mama, hogy Ágnes néni talán azért neheztel, amit multkor mama mondott a kis Laczika lőcslábáról.

- Nem emlékszik, mama? Multkor ugyanaz a nénike volt nálunk látogatóban, aki ma volt itt s mama elmondta neki, hogy Ágnes néni kis fiának lőcslába van, és olyan nyomorék, hogy senki sem fog ránézhetni, és hogy ki kell majd cserélni. Én kérdeztem a szobalánytól, mi az a lőcsláb? Ő is azt mondta, hogy az nyomorék.

- Meglehet, hogy csakugyan innen származik a harag; te a legkönyelmübb leány vagy a világon, Fanni. Menj! Haragszom. Nem szóltam én akkor Ágnes néni kis fiáról, hanem a mi uj kertészlegényünkről, Lacziról, aki olyan nyomorék testü, hogy meg nem tarthatom.

- Oh, kedves mama, hát én azt hittem, mert Lacziról szólnak, Ágnes néni kis babáját értik. És azért is gondoltam, mert multkor a dajka nem akarta megmutatni a kis baba lábát, - szóltam én.

- Mert aludt és nem akarta fölébreszteni, - felelt mamám. - De most valld meg, szóltál erről valakinek? Mert ennek igen nagy fontossága van a papára nézve.

Mama rögtön előhivta a szobalányt, beszélt vele és kisült, hogy a szobalány testvére Ágnes néniéknél szolgál és igy az én bolond beszédem csakhamar tudtára esett Ágnes néninek. Mama azonnal beszélt apával, ki azután igy szólt hozzá:

- Menjen rögtön Fánnival Berkiékhez és tudja meg, vajjon ezért a haszontalan fecsegésért haragusznak-e? Te pedig, Fanni, mindent el fogsz mondani és jövőre óvakodjál hallgatózni mások beszélgetésére; nagy bajt okozhattál volna most nekem.

Apa nagyon haragudott, mi pedig a mamával ebéd után mindjárt kocsira ültünk s mentünk Berkiékhez. Képzelhetitek, mily borzasztó állapotban voltam én! Szinte kivántam, hogy boruljon föl a kocsi, hogy oda ne jussunk; de biz ez nem történt. Amint megérkeztünk, mama először maga beszélt Ágnes nénivel, aztán behivtak engem.

Szörnyű zavarban voltam, eleintén alig tudtam szólani, hanem lassanként nagy nehezen elmondtam mindent, magam sem tudom, hogy. Nagyon boszankodtam, s mikor már elbeszéltem az egészet, akkor bejött Berki ur s nekem még egyszer el köllött mondanom az egész kellemetlen históriát. Mikor elvégeztem, Berki ur haragosan kiáltá:

Mondhatom, keserves egy óra volt s ugyancsak örültem, mikor ismét a kocsiban ültem. Otthon aztán sokáig sirtam s megfogadtam, hogy soha, de soha sem hallgatózom többé, s nem beszélek el semmit, amit igy hallok. Ez volt az én bajom a kis gyermek lábával, - végzé Fánika.

- Oh, ki! Mindjárt másnap meg is hivtak a nagy estélyre, de engem mamám büntetésül otthon hagyott. Ők is ott voltak azóta sokszor nálunk s hallottam, hogy Berki ur eljárt abban a fontos dologban, amelyről papa beszélt. De ha engem látnak, mindig azt mondják: »Fecsegő kis leány!«

Mikor Fánika elvégezte a maga történetét, egy időre megszakadt a társalgás, mert elhozták az ozsonnát s a gyermekek jóizüen hozzá fogtak. Kávé, tejföl, gyümölcs és sütemény csakhamar eltünt az asztalról s a kis társaság oly buzgón falatozott, hogy rá sem ért a beszélgetésre.

Végre, mikor már beteltek - s az igazat megvallva derekasan is fogyasztottak mindent, ami az asztalon volt, - Ilonka megszólalt:

- Oh, még nem vagyunk készen az elbeszélésekkel! Még hárman vannak hátra: Margit, Alice és Károlyka. Ha mi törtük a fejünket, tegyék ők is; nem szabad menekülniök. Beszéljenek el ők is valami történetkét.

- Helyes! Igaz! - kiáltottak azok, akik már tul voltak, s igy játék helyett ozsonna után az elbeszéléseket folytatták.

- Rajtad a sor, Károly, - szólt Ilonka, mikor mindnyájan ismét szépen körbe ültek.

- Nem, még nem gondolkoztam, - szólt Károlyka. - Sokáig kell törnöm a fejemet, mig eszembe jut valami, amit elmondani érdemes. Kezdje el Margit, ő sokfélét tud, ugy hiszem. Láttam egyszer Kőfalván, midőn egy másik leánykával lélekszakadva szaladt egy bika elől, s mert a kapu be volt zárva, Margit átmászott rajta, de a másik leányka nem tudott átmászni, s Margit betaszitotta őt egy árokba. Ez szép história lehetett.

- Oh! Az Esztike volt, - szólt Margit. - Én nem taszitottam őt, sőt segiteni akartam, hogy átmászhasson a kapun; de ő ügyetlenkedett, elvesztette az egyensulyt és bele bukott az árokba. Sokat lehetne beszélni Esztiről.

- Esztike a rokonom és gyakran meglátogat, ha falun vagyunk, - kezdé Margit. - Mamája azt mondja, hogy szörnyen okos leány; mindent tanul, amit a fiúk; sőt még egyetemi tantárgyakat is fog végezni. Meglehet bizony, hogy még jogász is lesz majd Budapesten!

- Ejnye, be szeretném! - szólt Károly nevetve. - Én is jogász leszek Budapesten, akkor majd együtt járnánk. Ez mulatságos volna. Ilyen még nem történt, tudom.

Az egész kis társaság nagyot nevetett, s aztán kérte Margitot, kezdje el a történetet.

- Tehát, egyszer Eszti megint Kőfalvára jött hozzánk, - kezdé Margit. - Szüksége is volt a falusi jó levegőre, mert annyit tanult a fővárosban, hogy bele betegedett s anyja megijedt, hogy valami nagy baja feslik. Mi mindent tanult Eszti, azt én bizony nem tudnám elmondani; csakhogy nagyon sok tarkabarka dolgot olvasott össze-vissza, azt tudom. Velem egy szobában hált s mikor este lefeküdtünk, a helyett, hogy kissé beszélgetett volna velem, mindig holmi számokat, neveket, királyokat emlegetett, vagy a földrajzból mondogatott fel magának egyet-mást, csak hogy el ne felejtse. Én egészen ugy éreztem magamat, mintha iskolában voltam volna; reggel is mindig korán kelt föl és mindig ugyanazt tette, amit este.

Azon pedig nagyon csodálkozott Eszti, mikor hallotta, hogy én ezt vagy azt nem tanultam és nem is fogom tanulni. A mamámnak azt mondta, hogy az én nevelőnőm bizony nagyon roszul tanit, mire aztán mamám igy felelt neki: »Kedves Esztikém, azt én jobban tudom, vajjon eleget tanul-e Margit vagy sem; én meg vagyok elégedve a nevelőjével.« De Eszti ezzel nem érte be s elkezdett vitatkozni mamámmal és bizonyitgatta, hogy nekem algebrát, meg efféléket köll tanulnom. Apámmal szemben éppen ugy tett. Mikor a papa délben ujságot olvasott és valamit beszélt az országgyülésről, a főispánról, vagy a miniszterről: Eszti rögtön bele szólt és sokszor azt mondta, hogy a papának nincs igaza, - mintha ő jobban tudhatta volna ezt az én papámnál! És aztán vitatkozott sokáig és nem hallgatott el, ugy hogy apa sokszor igazán boszankodott.

- De halljuk, hogy esett Eszti az árokba, - szólt Margit és igy folytatá: - A mi lakásunktól alig néhány száz ölnyire van egy kis város. Egy napon én és Eszti be akartunk sétálni oda, mert Esztinek egy könyvre volt szüksége, én pedig valami apróságot akartam vásárolni. Két uton lehet pedig a városba érni: az országuton, de ez kissé tovább tart és a por miatt nem is kellemes; a másik ut a mezőkön át szép fák közt, árnyékban vezet s ezért nyáron mindig a mezőn szoktunk besétálni. Éppen indulóban voltunk már, mikor mamám utánunk jött s igy szólt hozzánk:

- Menjetek az országuton, ne a mezőkön, mert éppen itt legel most a csorda s a bika igen veszedelmes, vad állat. Én bizonyosan az országuton is mentem volna, miután a mamám ezt mondta; bár a bikától, mely engem jól ismert, nem féltem; de alig hogy kiértünk a kapun, Eszti igy szólt: »Ugyan miért mennénk már azon a hosszu, poros országuton, hol a nap agyon süt? - mikor kellemes árnyékban, rövidebb uton is mehetünk.«

- De hiszen halottad Eszti, hogy a mezőn utunkba akadhatna a vad bika! - szóltam én.

- A legvadabb állatot is meg lehet fékezni a szem egyetlen bátor pillantásával, - szólt Eszti tudós arcczal. - Te talán nem tudod, de ugy van, hogy a legvadabb állat, a legvérengzőbb fenevad sem birja állani, ha az ember merően rá néz. Egy ilyen fű-evő jámbor állattól pedig éppen nem köll félnünk. Én a mezőn át megyek.

- Cselekedhetünk egyszer a magunk esze szerint is, - felelt Eszti. - Ha az országuton megyünk, ki leszünk téve a forró nap hevének, mely elől nem lehet menekülni; ha meg a mezőn: ki vagyunk téve a bika támadásának, mely ellen könnyü a védelem. Ha a mezőre értünk, merően rá fogom szegezni szememet a bikára s ez nem fog merni mozdulni sem. Olyan nyugodtan sétálhatunk, akár a kertben.

Nekem ez nem nagyon volt kedvemre, de miután Eszti azt mondta, hogy ő maga fog menni a mezőn át, hát csak elkisértem. Aztán rösteltem is, hogy olyan nagyon félénknek higyjen, s im megindultunk szépecskén az árnyékos uton.

Alig mentünk ötven lépést, már láttam a csordát. Nem féltem, mert sokszor jártam Gyuri hajdúnkkal a csorda közt és soha sem bántottak az állatok. Hanem most, amint mentünk, Eszti egyszerre megállott és igy szólt:

Körül néztem s láttam, hogy csakugyan egy nagy bika jött lassan felénk. Eszti rögtön megállt és mereven kezdett a bikára nézni. A bika dühösen kapálta lábával a földet; s mentül merőbben nézett rá Eszti, az állat annál dühösebbnek látszott.

Eszti nem felelt, csak merően nézett folyvást; de a bika nem igen törődött ezzel, hanem bömbölve jött mind közelebb és közelebb. Mikor már egészen közel volt, Eszti a kezeivel is lassan integetett neki; csakhogy a bika ettől sem ijedt meg s nagy ugrással még közelebb jött, ugy hogy Eszti rémülten szaladni kezdett és jajgatva kiáltozta: »Segitség! Segitség!« Szaladtunk persze hanyatt-homlok mindketten, de ijedtünkben rosz irányban, mert a kert sövényéhez jutottunk. A kapu be volt csukva. Én sokat mászkáltam kis koromtól s igy könnyen felkapaszkodtam a kapura; de Eszti sok tudós időtöltése közt nagyon ügyetlen maradt, s midőn én a kapu tetejéről, hol már mentve voltam, vissza néztem... láttam, hogy Eszti éppen lebukott a kerités mellett levő árokba.

Nagy ijedtséggel és jócskán széttépett ruhákkal jutottam végre haza veszedelmes kalandunk után.

- A bika bizonyosan kivétel s nem tartozik azon állatok közé, melyek az emberi szem hatalmával megfékezhetők, - szólt Eszti, midőn kissé magához tért.

- Pedig ez még nem is volt az öreg bika; ha azzal találkozunk, bizony nem tudom, hogy menekülünk meg; leugrott volna utánad az árokba és betörte volna a kaput, melyen álltam, - szóltam én.

Mamám nagyon megrémült, midőn meglátott siralmas állapotunkban; de amint elbeszéltem neki a történetet, nagyot nevetett Eszti fölött s azt mondta: »Azt hiszem, most már belátod, Eszti, hogy az idősebb ember tanácsát el köll fogadni, mert a tapasztalás többet ér, mint az, amit az ember sokszor ferde módon maga gondol ki.«

De ez mind nem használt; Eszti nagyon boszankodott ugyan, mert édes atyám és mamám csak nevették az ő szemének ily roszul bebizonyult hatalmát; nem pirongatták, nem büntették, pedig azt hiszem, ezt szivesebben eltűrte volna, mint hogy nevessék.

- Oh, sokfélét! De nem emlékszem mindenre, csak az utolsó nagy tettére, melyet nem egyhamar fogok elfelejteni.

- Szivesen. Tehát, amint már emlitettem, Eszti soha sem nyugodott meg abban, amit atyám vagy mamám tett vagy mondott. Ha valamit parancsoltak neki, mindjárt kérdezte, miért, minek? - s mamám sokszor meg is mondta neki, miért akarja ezt vagy azt; de sokszor meg csak azt felelte kérdéseire: »Elég, ha akarom, hogy igy legyen, nem szükséges az okát is tudnod; azt csak gondolhatod, hogy én tudom, miért kivánom?« Ilyenkor Eszti mindig azt mondta nekem: »miért tegyem? Nem is teszem meg, mert én tudni akarom, miért teszem!«

Volt a faluban egy szegény asszony, aki egy rosz házikóban élt s napszámmal kereste meg kenyerét a maga és apró gyermekei számára. Férje rég meghalt, s mert Bora néni - igy hivta az egész falu - olyan nagyon szegény volt, hát mi sokszor vittünk egyet-mást a gyermekeinek s eljátszadoztunk velök. Egy napon éppen Esztivel sétáltam, midőn Bora néni szemben jött s elpanaszolta nekünk, hogy legkisebbik leánykája igen beteg, ápolnia kell őt s ezért sem dolgozni el nem járhat, sem nem kereshet semmit és így nagy szükségben él; pedig még orvost is kell hivatnia, meg orvosságot is vennie, ami mind pénzbe kerül.

Mikor haza tértünk, elmondtuk mamámnak és kértük, eresztene el minket, hogy megnézzük a Bora néni beteg kis leányát és vigyünk neki valamit. Mamám meg is engedte s másnap reggel egy kosárba mindenfélét össze rakosgattunk a kis beteg számára: befőtt gyümölcsöt, fehér czipót, süteményt, s előre örültünk, mennyire meg fog ennek örvendeni a kis leány. Hanem éppen, hogy indulni akartunk, mamám hozzánk jött és azt mondta, hogy nem szabad Bora nénihez mennünk, hanem inkább sétáljunk be a városba és vásároljunk valamit a mamának.

- De miért, kedves nénikém? - kérdé Eszti. - Bizonyára sokkal fontosabb ez, hogy a kis betegnek vigyünk valamit, mint hogy a városba sétáljunk.

- Ha nincs kedvetek a városba menni, itthon maradhattok, - mondta mamám; - én csak azt akarom, hogy a beteghez ne menjetek. Csak ezért küldelek a városba, mert már felöltöztetek.

- De én ezt nem értem, nénikém, - szólt Eszti. - Bora néni szegény gyermekei éheznek s nekünk kötelességünk rajtok segiteni. Nem látom be annak okát, miért ne mennénk hozzájok.

Elindultunk tehát a város felé, de mikor az utra értünk, Eszti azt mondta, hogy ő bizony nem megy a városba s visszafordult, én pedig a nevelőnővel és testvéremmel tovább mentem. Egy pár óra mulva haza tértünk s Esztit ekkor a szobában olvasva találtuk.

Két vagy három nappal ezután szüleim éppen hivatalosak voltak valahová s mi magunk maradtunk otthon a nevelőnővel. Ebéd után roszul kezdé magát érezni Eszti, este pedig már oly beteg volt, hogy le köllött feküdnie. Egész éjjel nem aludt s én reggel siettem mamámhoz, hogy megmondjam neki.

Amint mamám meglátta Esztit, azt mondta, hogy nagy baja van s nekünk többieknek nem volt szabad abba a szobába még csak bele sem néznünk, ahol ő fekszik. Orvost hivatott s ez azt mondá, hogy Esztin alkalmasint a vörös himlő fog kiütni, s kérdezte, valjon nem volt-e a Bora néni házában, hol a gyermekek himlőben feküdtek? Mamám csakhamar ki is tudta, hogy mialatt én a nevelőnővel a városba oda jártam, Eszti a Bora néni lakására ment, s ott időzött hosszabb ideig a beteg leányka mellett.

Mamám tudta, hogy Bora néni kis leánya vörös himlőben fekszik s ezért nem engedte akkor, hogy hozzá menjünk; de, hogy meg ne ijedjünk, nem mondta meg, milyen baj van a faluban, mert mi bizonyosan örökké rettegtünk volna, hogy megkapjuk azt a veszedelmes betegséget.

Az orvos azt tanácsolta mamámnak, hogy, miután Esztin alkalmasint nagy mértékben ki fog ütni a betegség, bennünket többieket küldjön el a háztól, nehogy a nyavalya ránk ragadjon. Még ugyanaz nap beküldött tehát minket mamánk a városba a nevelőnővel - de hiába. Ránk származott a baj s alig néhány nap mulva rajtam és testvéremen is kitört, ugy, hogy szegény jó mamámnak be kellett jönnie hozzánk a városba, hogy gondunkat viselje, a nevelőnő pedig Esztit ápolni ment falusi lakásunkra, mert hiszen tanulással ugy sem foglalkozhattunk.

- És szivesen ápolta Esztit, ki oly nem szépen beszélt róla azelőtt? - kérdé Fánika.

- Ápolta bizony oly gondosan, hogy később az orvos azt mondta, többet használt az ápolás, mint maga az orvosság.

- Nem bizony! Nagyon megszerette, s mikor már kissé jobban lett, a nevelőnő szép történeteket beszélt el neki, felolvasott igazán hasznos és szép könyvekből, ugy hogy mire Eszti egészen fölépült, teljesen meg is változott. Most a mi nevelőnőnk ott is van Esztiéknél.

- Mert éppen akkor maga is beteg volt, s midőn megtudta, hogy Eszti vörös himlőbe esett, még roszabbul lett, mert nagyon fájt neki az is, hogy Eszti önfejüsége hozta oly bajba egész házunkat. Én és testvérem a városban feküdtünk betegen, otthon pedig Eszti és a szobalány, ki szintén megkapta a bajt. Papa azt mondta, hogy soha életében még oly keserves állapotban nem volt. Mikor aztán jobban lettünk, még sokáig nem tudtunk tanulni, meg sok költségbe is került az orvos, a sok orvosság, aztán a szobákat is ki kellett erősen tisztogatni, hogy a ragály ujra ki ne törjön valakin. És mindez csak azért történt, mert Eszti azt hitte, hogy ő okosabb a mamánál.

- De most már csakugyan rajtad a sor, Károly, - szólt Ilonka. - Jutott-e már valami az eszedbe?

- Igen, már tudok egy érdekes történetet. Ismeritek-e a vén Tamás bácsit?

- Igaz, ti nem voltatok még nálunk Nádason, a hol szüleim laknak. Szép kis falu, alig egy fél mértföldnyire a csinos Várszegtől, ahol iskolába is jártam egy évig. Tehát Nádason volt egy öreg tanitó, nagyon öreg, ugy hogy már nem tanithatta a gyermekeket. Egy kis házacskában nagyon szegényesen élt. Engem is ő tanitott először olvasni; nagyon szerettem is őt. Igen szép történeteket tudott elbeszélni madarakról, állatokról, csigákról; ismerte a füveket, orvosságokat csinált s eladogatta egy pár krajczárért a földmüvelőknek. Szüleimhez és a többi ott lakó urakhoz el-eljárt néha és mindig kapott valamit, mert nagyon jó ember volt és sok apróságot tud készíteni, mire a háznál szükség van.

Én később iskolába kerültem s csak a szünidők alatt láttam a vén Tamás bácsit; a többi fiuk is haza jöttek mindig a szünidőkre s a vén Tamás mindig nagyon örült, ha minket láthatott; szerette emlegetni, hogy elsőként ő fogott minket az ábéczére; fiainak nevezett és mindig mondogatta, hogy majd ha egyik vagy másik fia nagyra nő és ur lesz, majd akkor jó dolga lesz ám Tamás bácsinak is.

Az én születésem napja éppen a szünidőkre esik s mikor most utóljára otthon voltam, az nap érkezett hozzánk egy rokonom is, Jenő, ki jogász és nagyon vig ember. Éjjel érkezett, ugy hogy senki sem látta a faluban, ahol még soha sem volt. Szüleim részint Jenő kedviért, részint hogy nekem örömet szerezzenek, másnap, születésnapomra, egy kis mulatságot rendeztek és meghagyták nekem, hogy hivjam össze pajtásaimat.

Én tehát reggel mindjárt elindultam s amint a vén Tamás bácsi lakásához érek, látom, hogy a kapuban áll és nagyon jókedvüen már messziről integetett felém. Kiváncsian mentem oda s ő ujjongva kiáltá: »Ká-roly urfi, Károly urfi! Jőjjön csak! Jőjjön hamar! Mekkora szerencse ért engem! Gazdag vagyok, roppant gazdag! Nagy vagyont örököltem! Olvassa csak, itt áll ebben a levélben!«

- Egyik fiamtól, egy régi tanitványomtól, - szólt Tamás bácsi; - tudtam én, hogy igy fog lenni; százezer forintot hagyott reám!

- Ne féljen Károly urfi, minden rendben van. Peterdi ügyvéd urtól van a levél, nézze, itt van az aláirása, - ő bizonyosan nem gondol arra, hogy bolondot üzzön egy szegény öreg emberrel.

Elolvastam a levelet s csakugyan az volt benne, amit Tamás bácsi mondott. Peterdi ügyvéd tudósitotta, hogy százezer forintot örökölt s igy most már élhet mint egy herczeg; a pénzt meg is kapja, még pedig ma este tiz órakor, csak várja a kapuban s ne feküdjék le addig.

Én mindjárt gyanítottam, hogy valami csiny lappang a dologban; de akárhogy igyekeztem erről meggyőzni az öreget, nem hitte el; mindig csak azt emlegette, mily gazdag ember lett, mily jól fog most élni; végre is el köllött mennem a nélkül, hogy kiverhettem volna fejéből az örökséget. Elnéztem barátaimhoz, hogy estére meghivjam őket a mulatságra, s mindegyik tudta már Tamás bácsi »szerencsés« sorsát. Mindnyájan tréfának tartottuk s engem nagyon boszantott, hogy igy rá szedik azt a jó öreget; egyik pajtásom előtt azt mondtam, hogy igen szeretném tudni, ki követte el ezt a rossz tréfát?

- Oh, én tudom, - felelt barátom. - Nem más, mint a Nagy testvérek, Berti meg Pali.

- Hallottam, amikor beszéltek róla. A mezőn járkáltam s ők is ott voltak. Nem vettek észre, mert éppen leheveredtem a nagy fübe s hallottam mindent, mikor a csinyt tervezték.

- Szégyen ilyent tenni a jó öreg Tamás bácsival! Tudtam volna csak hamarább, bizony meg nem hivtam volna őket mai estélyünkre!

Mikor haza felé mentem, bekopogtattam Tamás bácsihoz, hogy felvilágositsam a gonosz tréfáról; de nem volt otthon, s én eltökéltem magamban, hogy este majd adok én Nagy Bertinek és Palinak jó leczkét a gonoszságukért.

- Nagyon! - folytatá Károly; - nem is szereti őket senki. Nem csak hogy a levéllel bolonditották a jó öreg Tamás bácsit, hanem, mint később megtudtam, még el is mentek hozzá és igyekeztek rábeszélni, hogy menjen be rögtön a városba és vásároljon magának mindenfélét, amire szüksége lesz.

Én, mihelyest haza értem, elmondtam az egészet Jenő rokonomnak, ki szintén nagyon megharagudott s azt mondta, majd megtanitja ő a két vásott fiut emberségre. Följegyezte magának annak az ügyvédnek a nevét, mellyel vissza élve, Berti és Pali a levelet irták Tamás bácsinak, s aztán mindjárt utnak indult a városba.

- De ne maradj sokáig oda, Jenő! - szóltam én. - A fiuk délután korán itt lesznek s aztán mindjárt ozsonnához ülünk, tudod.

- Ne félj, hamar megjárom én, a város alig van fél órányira; itthon leszek ideje korán, - szólt Jenő és elment.

Délután pajtásaim mind eljöttek, sokan voltunk s jól mulattunk a kertben, mig végre mamám hivatott ozsonnára. Nagy ozsonnánk volt, mert már falun az ugy szokás, hogy százfélét is felraknak az asztalra. Berti és Pali mohó szemmel néztek végig az asztalon - mert nagyon csunya, falánk fiuk - s örülni látszottak, hogy annyiféle gyümölcsöt, süteményt, kávét és egyebet kapnak ozsonnára.

Midőn a tálat körülhordozták, Berti és Pali a legnagyobb darabokat vették ki és szinte fénylett szemök a mohó vágytól. De nem maradt idejök, hogy a jó süteményt megegyék, mert éppen, midőn szájukhoz emelték, belépett az inas és szólt:

Alig mondta ezt az inas, belépett Peterdi ügyvéd egyik segédje, Vámos, egy csendbiztos kiséretében. Berti és Pali kiejtették kezeikből a süteményt s rémülten bámultak a csendbiztosra, ki azonnal hozzájok lépett és galléron fogva mindkettőt, szigoru hangon szólt:

- A törvény nevében elfogom önöket, Nagy Berti és Pál hamisitás vétsége miatt!

- Mit követtünk el? Hamisitást? Soha sem hamisitottunk semmit, - szóltak siránkozva.

- Nem hamisitottak? - szólt Vámos. - De igenis, hamisitották az én főnököm, Peterdi ügyvéd úr aláirását egy levélben, melyet az öreg Tamás bácsinak küldtek.

- Mi nem akartunk roszat tenni, - kiáltott Berti, - és én soha sem is tettem volna, ha Pali rá nem beszél.

- Nem akartak roszat? - vágott közbe dörgő hangon a csendbiztos. - Hát az nem rosz cselekedet, ha valaki bolonddá tart egy szegény, jó, öreg embert?

- Csak egy kis tréfa akart lenni, - szólt Pali; - és nem is én irtam a levelet, hanem Berti.

- Mindegy, ön büntársa s ezért ön is fogoly, kivált miután maga is bevallotta bünét. Azt tanácsolom, hogy a biró előtt majd jól vigyázzanak szavaikra, mert könnyen elitélhetik több évi börtönre.

- Oh, jaj! - siránkozott mindkét fiu. - Legyen irgalommal irántunk, nem teszünk többé soha ilyet. Édes apám bizonyosan gazdagon megajándékozza, ha szabadon bocsát.

- Micsoda? Azt hiszik, hogy engem meg lehet vesztegetni? Nem tudják, hogy ez is bűn s hogy ezért még ujabb fenyitést kapnának? Keljenek föl!

Erre a csendbiztos egy könnyü lánczot vett elő, egymáshoz lánczolta Palit és Bertit s aztán kérte papámat, engedné meg, hogy a két bünöst egy magános szobába csukhassa addig, mig kocsit talál a tovább szállitásukra. Papám megengedte s igy fölvezették őket egy első emeleti szobába, ott becsukták s csak egy-egy darab kenyeret és egy pohár tejet kaptak ozsonnára.

- Ah!..... és aztán csakugyan börtönbe jutottak? - kérdé feszülten Laczi.

- Jenő, mint mondtam, bement a városba s ott átöltözött csendbiztosnak, aztán Peterdi ügyvéd segédjével, Vámossal, aki tanulótársa volt hajdan, elhatározták, hogy megbüntetik a két gonosz fiut.

Miután Palit és Bertit becsukták az első emeleti szobába, Jenő és Vámos ur visszajöttek a társaságba és jól mulattunk egész este.

- Ugyan jól esett a két vásottnak, hogy éppen akkor vitték el őket, mikor a jó süteményre készültek, - szólt Ilonka.

- És hogy nem kaptak egyebet kenyérnél és tejecskénél, - tevé hozzá Fanni; - megérdemelték. De hát aztán mi történt?

- Este, mikor a többi fiuk már haza készültek, a csendbiztos, vagyis Jenő és Vámos ur, fölmentek a foglyokhoz, kik szörnyen sirtak és kegyelemért rimánkodtak.

Vámos ur nagy sokára aztán azt mondta nekik, hogy Peterdi ügyvéd talán elengedné a büntetést, ha máskép valahogy jóvá tennék hibájokat és kárpótolnák szegény Tamás bácsit a csalódásért, mely érni fogja, ha megtudja, hogy a levélben egy szó igaz sem volt.

Pali és Berti össze kutatták minden zseböket s végre ketten együtt össze szedtek körülbelül tizenkét forintot. Pali még a zsebóráját is hozzá akarta tenni.

- Az órát megtarthatja, azt elengedhetjük, - szólt a csendbiztos és átvette a pénzt.

- E pénzösszeget önök most át fogják adni Tamás bácsinak, aki várja a nagy örökséget, mellyel önök éppen ezen órára bolonditották őt. Vámos ur és én, meg néhány tanu lesz jelen, s önök meg fogják a szegény öreg előtt vallani bünöket, bocsánatot kérnek tőle, s aztán átadják neki a pénzt.

Pali és Berti szörnyen savanyu arczot vágtak ehhez a dologhoz, de nem volt mit tenniök s igy szépen elindultak Vámos urral és a csendbiztossal, mi többiek pedig mindnyájan utánok mentünk.

Egyenesen a Tamás bácsi házacskája felé tartottunk s már messziről láttuk, hogy az ajtóban nagy várakozással leselkedik a szegény öreg. Mikor meglátott minket, sietve és kiáltozva jött elénkbe.

- Hol van az én örökségem? Hol van az én százezer forintom? - szólt lelkendezve. - Nem láttak senkit? Nem hallották, hogy valaki hozta volna?

Ezalatt szemébe tünt Jenő rokonom, ki persze még mindig csendbiztosnak volt öltözve. Szegény Tamás bácsi kissé megijedt és bámulva kérdé:

A csendbiztos ekkor intett Bertinek és Palinak s ezek Tamás bácsi elé állva, szégyenkezve és szomoruan bevallották, hogy az egész örökségi históriát ők csinálták és csak tréfát akartak üzni Tamás bácsival. Jenő aztán még ilyenforma bocsánatkérést mondatott el velük: »Nagyon kérjük, Tamás bácsi, nézze el könnyelmü tettünket, mely oly kellemetlen csalódást szerzett önnek és kárpótlásul fogadja el tőlünk ezt a csekély összeget!« - Ezzel átadták a 12 forintot.

Szegény Tamás bácsinak oly ritkán volt akár csak nehány garasa is, hogy a forintosok látására majdnem annyira megörült, mintha csakugyan százezer forintot kapott volna. Kissé dörmögött ugyan, hogy hát mért tartják bolonddá őt, a szerény, jó öreg embert, de aztán megbocsátotta és békében léptünk ki a házából.

- Mikor kijöttünk Tamás bácsitól, Jenő rokonom fölfedezte igazi nevét s igy szólt hozzájuk:

- Azt hiszem, most az egyszer elég lesz nektek ez a leczke; szégyeljétek magatokat, hogy mulatságtok telik egy szegény öreg ember bolonditásában. Tanuljatok emberséget, s akkor jó barátok leszünk. Most mehettek aludni. Nem lesz többé semmi bajotok.

A többi fiuk nevettek, gunyos szavakat kiáltoztak utánok s tudom, hogy Pali és Berti sokáig nem felejtették el ezt az estét.

- Oh, nagyon használt! Nem voltak többé oly pajkosak, nem bántottak másokat. Én reám kissé nehezteltek, mert azt tudták, én voltam oka felsülésüknek, amiben félig-meddig nem is csalódtak; egy ideig nem mertek menni sehová, mert féltek, hogy gunyolni fogják őket; de végre aztán megbarátkoztak velem, s mert jól viselik magukat, mindenütt szivesen látják őket s igy még talán örülnek annak, ami történt velök. - Ez az én történetem.

- No, most már te vagy hátra, Alice, - szólt Ilonka. - Nem engedjük ám el neked sem. Jutott-e valami az eszedbe?

- De jutott ám! Érdemes meghallgatnotok, - szólt Alice. - Akkor történt, mikor nagynénémnél voltam, s ez életemnek legfontosabb eseménye is volt.

- Tehát, mint talán tudjátok, én ezelőtt szüleimmel a felvidéken laktam, hol atyámnak nagy bányája volt. Igen szép kis házunk volt, szép gyümölcsös kerttel, melyben egy kéjlak is állt, a mellett pedig egy kis pázsitos kert, melyben az én kis pony-lovam legelészett.

- Mily szép lehetett ez! - szólt közbe Margit. - És mért mentetek el onnan?

- Oh, az szomoru történet. Atyám kénytelen volt mindent eladni: a házat, kertet, még az én szép kis lovacskámat is, melyen annyiszor kocsikáztam; eladta még butorainkat is.

- Azt nem tudom egész tisztán elmondani; csak ugy emlékszem, azt mondták, hogy a papámnak minden vagyona egy bányában volt, a bányát pedig elöntötte a viz, ugy hogy onnan többé semmit sem kaphatott vissza. Nagy szomoruság volt a házunkban s ekkor kapott mamám levelet nagynénémtől, küldjön engem hozzá s tanittasson együtt az ő gyermekeivel. Ekkor mamám azt mondta nekem, hogy, miután a papa minden pénzét elvesztette, engem nem tanittathat s ezért elküld a nénihez addig, mig apa valamikép ismét rendbe szedi dolgait.

- Képzelhetitek, hogy mennyire busultam. Sirtam is sokat, mert nagyon fájt az elválás kedves szüleimtől. Mamám azzal vigasztalt, hogy ő majd többször fog nekem levelet irni, s hogy jó dolgom lesz a rokonoknál, mert ott három igen kedves, jó gyermek van.

- Néhány nap mulva csakugyan elvittek Nagyfaluba nénémhez, mamám pedig még ugyanaz nap visszament és én ott maradtam. Oh - nagyon, nagyon szerencsétlennek éreztem magamat!

- Oh, dehogy nem! Néném olyan jó volt hozzám, hogy már jobbnak nem is kivánhattam, és gyermekei szintén. De mégis nagyon kivánkoztam szüleimhez.

- Tudom én azt, - szólt közbe Ilonka. - Mikor engem a nevelő intézetbe vittek, az első napokon nagyon szerencsétlen voltam, mindig sirtam és semmiben sem találtam kedvemet. Hanem aztán néhány nap mulva megszoktam s egészen jól éreztem magamat, ámbár mindig nagyon örültem, ha egy-egy ünnep jött s haza mehettem.

- Később én is jobban éreztem magamat, de eleinte mindig csak az forgott eszemben, hogy szegény papám elvesztette minden pénzét a bányában s talán még szükséget is fog szenvedni drága mamámmal együtt.

- Az bizony!.... és ezért akárhogy jártak is kedvemben rokonaim, mindig csak szomoru voltam.

- Három: egy fiu és két leány - Béla, Katinka és Klárika. Klárika volt a legidősebb, tizéves; Béla nyolcz, Katinka hét éves. Igen szép házban laktak, körül szép kert volt s ebben sokan játszottunk, ugy hogy gyakran el is felejtettem szomoruságomat.

- Hát aztán a nénéd, vagy a bácsi nem segitették valamivel szüleidet? - kérdé Ilka.

- Később megtudtam, hogy küldtek pénzt is szüleimnek, - de majd elmondok mindent. Egy napon éppen ebédnél ültünk s a bácsika beszélte, hogy délelőtt egy szomszéd faluban volt, hol egy furcsa öreg ur lakik, ki nagyon gazdag és nagyon szereti a galambokat: össze gyűjtött minden ritkább galambfajt, csak fekete galambja nem volt s a bácsi igy szólt: »Azt hiszem, a legnagyobb örömmel adna egy-két ezer forintot egy tiszta fekete galambért.«

E szavak nagy hatással voltak reám; rögtön eszembe jutott, hogy ha nekem volna egy fekete galambom, elvinném annak a furcsa urnak, s ha adna érte egy-két ezer forintot, ezzel talán segiteni lehetne édes atyám baján.

Egész éjjel fejemben forgott a fekete galamb s másnap, midőn a kertben játszottunk, így szóltam Klárikához:

- Oh, ha egy fekete galambom volna, mily boldog volnék! Kapnék érte egy-két ezer forintot s kisegiteném szüleimet a bajból.

- Biz az pompás volna, - szólt Klára. - Én is hallottam, hogy atyád minden pénzét elvesztette a bányákban.

- Igen, és én annyira félek, hogy majd szükséget szenvednek. Már egy hete nem tudok rólok semmit. Vajjon lehetne-é valahogy szert tenni egy fekete galambra? Azt hiszem, nem igen van itt közel e vidéken.

- Bizony aligha, mert akkor valaki már elvitte volna ahhoz a furcsa urhoz, hogy tőle egy pár ezer forintot kapjon érte, - szólt Klára.

- Tehát figyeljetek. Az öreg Erzsók néninek van egy tiszta fehér galambja. Szerezzük meg azt a galambot, fessük be feketére s aztán adjuk el annak a galambkedvelő urnak.

- Van tehát éppen egy forintunk. Azt hiszem, Erzsók néni szivesen ide adja a galambot egy forintért.

- Oh, köszönöm, - szóltam én; - és ha kapok a galambért egy pár ezer forintot, majd kaptok belőle ti is.

Béla azt mondta, hogy mindjárt a délutáni leczke után hozzá fogunk a munkához.

- Az nem elég fekete; aztán azzal nagyon nehéz bánni, és kevés is volna egy egész galambra.

- Hát keressünk mást... tudom már! A papa szobájában van egy nagy üveg tinta, azt kiöntjük egy tálba s megfürösztjük benne a galambot. A tintát aztán vissza töltjük az üvegbe.

Szinte örültünk már előre mindnyájan a dolognak s alig vártuk, hogy hozzá foghassunk. A délutáni leczke után mindjárt meg is kezdtük a munkát; Béla kihozta a tintás üveget, aztán sietett Erzsók nénihez a galambért; mi pedig azalatt kerestünk egy nagy tálat, bele öntöttük a tintát és vártuk Bélát. Jó ideig tartott, mig Béla megjött kezében egy kis kosárral s ebben a galambbal.

- Ugyancsak nagy fáradságomba került megszerezni a galambot! - szólt Béla. - Erzsók néni nem volt otthon, a kapu meg be volt zárva. Átmásztam a keritésen s nagynehezen végre feljutottam létrán a galamb-duczhoz s megfogtam a galambkát. Itt van, ni!

- De szabad-é elvinnünk a galambot Erzsók néni engedelme nélkül? - szóltam én.

- Ne félj semmitől, minden rendben lesz. Holnap majd megadjuk neki a pénzt, és ha talán kevés volna, majd adhatsz még többet is, ha megkapjuk az ezer forintot.

- Én nekem nem tetszik a dolog, ha Erzsók néni nem tud róla semmit. Hátha nem akar megválni a galambjától?

- Meglehet. De gondold meg, hogy annál fontosabb, ha az atyádat kisegitjük a bajból! majd kibékitjük Erzsók asszonyt.

Én hát megnyugodtam és azonnal hozzá is fogtunk a munkához. Betettük a galambot a tintás tálba. Ugyancsak vergődött szegényke s mindnyájan erősen fogtuk, csakhogy beszivódjék a tinta a tollazatába. Hanem a galamb mindig vergődött s a tintából többet fecskendett reánk, mint magára; forgattuk össze-vissza a tintában, de sehogysem akart feketére válni; csak egyes fekete foltok voltak rajta s ezek sem igazi fekete, hanem kékesfekete foltok, mert a tinta kékes volt. Nem tudtuk, mit tegyünk vele.

Béla kiment, én meg Klára pedig igyekeztünk lefogni a tálban a galambot; de magam sem tudom hogy: egyszerre a galamb kisiklott kezeink közül, kirepült a tálból s össze-vissza szállongott a szobában, nagy tinta-foltokat hagyva maga után minden felé a falon és butorokon. Sok fáradsággal végre éppen megfogtuk, midőn Béla jött a subiczkkal.

- Ezt most feláztatjuk vizben, - szólt Béla, - aztán szivaccsal bele dörgöljük a galamb tollába. Igy bizonyosan jó lesz.

A subiczkot feláztattuk, Katicza hozott szivacsot s mindnyájan subiczkoltuk erősen a szegény tubiczát.

Igy a mi galambunk lassacskán csakugyan kezdett fekete lenni s mikor már minden tolla tele volt subiczkkal, Béla azt mondta, hogy a legjobb lesz, ha a kosárba vissza dobjuk s a konyhában a takaréktüzhelyre teszszük jó melegre; ha megszárad, majd szép fekete lesz. Ugy is tettünk.

Legnagyobb gondunk aztán az volt, mit csináljunk a kötőinkkel? - mert azok tele voltak tinta-pöcsétekkel.

- Az nem baj, - szólt Béla, - eczettel ki lehet azt mosni. Majd elhozom az eczetes üveget s aztán kimossuk, megszáritjuk és meg sem fog látszani a tintafolt.

- Jó lesz. Hát csak hozzad az eczetet, mi addig vissza töltjük a tintát az üvegbe, - szólt Klára.

Sok bajjal járt a tinta vissza öntése a tálból az üvegbe, s jócskán szét is öntöttük az asztalra; Klára aztán minden tintafoltot feltörölt a kötőjével, mert ugy okoskodott, hogy ha az eczet kiszedi a tintát, akkor már valamivel több vagy kevesebb egyre megy. Béla csakugyan előhozta az eczetes üveget, a kötőket beáztattuk a tálba, s aztán eldugtuk az ágy alá, hogy senki se lássa, mig rendbe nem szedjük. Alig hogy ezzel elkészültünk, hivtak vacsorára.

A néninek legelőször is az tünt szemébe, hogy ujjaink nagyon tintásak, (mert akárhogy mostuk és szappanoztuk, nem tudtuk tisztára mosni,) és intett is, hogy jobban vigyázzunk az irásnál. Én nagyon szerettem volna megvallani, mitől olyan feketék a kezeink, de nem volt bátorságom; és mig e fölött gondolkoztam, egy öreg asszony hangját hallottuk az előszobából.

- Az öreg Erzsók asszony akar minden áron bejönni, - felelt az inas. - Mondtam neki, hogy már késő van, de nem tágit.

- Ha oly sürgetős dolga van, beszélnem köll vele, - szólt a bácsi és kiment. - Láttam, hogy Béla e szavakra elvörösödött s biz én magam sem igen kellemesen éreztem magamat.

- Én is kimegyek, kedves néni, - szóltam az asztalnál; - tudom, hogy a galambról lesz szó s meg köll mondanom a bácsinak, hogy Béla értem tette, amit tett.

- Majd elmondja Klára az egészet, - feleltem én s kiszaladtam Bélával. Ott kint állott csakugyan Erzsók asszony könnyezve, s a bácsi szigoruan kérdezte Bélától, miért lopta el az Erzsók asszony fehér galambját?

- Pedig én ugy szerettem azt a galambot, ez az én meghalt kis unokámé volt, - siránkozott Erzsók asszony. - Az ő emlékére tartogattam, s ha az emlék nem kötne hozzá, szivesen oda adtam volna Béla urfinak.

- Oh kedves papa, a galamb nálunk van ugyan, de - de feketére van festve; aztán mi nem is loptuk, igazán nem is akartuk; itt van a zsebemben a pénz, melyet Erzsók néninek akartam adni, de nem volt otthon.

- Az én hibám az egész, kedves bácsi, - szóltam én. - Béla az én számomra hozta el a galambot s én elmondom az egészet, csak Bélára ne haragudjék!

- Majd meghallgatom, mi mondani valód van; de most csak hozd elő hamar a galambot, Béla!

- De talán még is jobb volna, ha Erzsók néni ezt a forintot fogadná el, - szólt Béla, előkeresve a pénzt. - Alicenak nagyon, de nagyon szüksége van a galambra.

- Az mindegy! Semmi ok sem ád jogot arra, hogy mások tulajdonát elvegyük. Hozd elő a galambot rögtön! - parancsolá a bácsi oly szigoru hangon, hogy Béla nem mert többé ellentmondani s szaladt a galambért. Egy pár percz mulva már visszajött a kosárral.

- Erzsók asszony bizonyosan jobb szeretne fehér galambot s azt könnyen szerezhetnénk neki, - szólt Béla.

- De az aztán nem az én kedves kis unokám galambja, - szólt az öreg asszony.

Kivettük a kosárból a galambot; koromfekete volt, s ami még rosszabb, meg volt halva, megfult a nagy hőségben a takarék-tűzhelyen. Szegény Erzsók asszony erre sirva fakadt és keservesen zokogott kedves unokája galambjának halála fölött. Erre aztán én is sirni kezdtem, Béla is sirt, és Klára szintén sirva jött ki a szobából.

Végre a bácsi pénzt adott Erzsók asszonynak s midőn ez elment, én elmondtam az egész históriát. Mikor bevégeztem, a bácsi igy szólt:

- Lássátok, gyermekek, mily rosszul cselekedtetek! Először is, semmi sem mentheti ki Béla tettét, hogy Erzsók asszony engedelme nélkül elvette a galambot. És még ha pénzen vettétek volna is a galambot s be is tudtátok volna festeni feketére, nagyon bünös tettet vittetek volna véghez, ha annak az urnak ezer forintért fekete galamb helyett adtátok volna el. Soha se igyekezzetek csalárd, becstelen módon pénzt szerezni magatoknak. Azt hiszem, nem tettétek volna ezt, ha jobban meggondoljátok.

Béla és Klára ezután vissza tértek a szobába s hozzám igy szólt a bácsi:

- Kedves leányom, ne aggódjál többé jó szüleid fölött; nekik nincs már semmi bajuk. Éppen ma vettem édes atyád levelét, melyben irja, hogy jó hivatalt kapott s most talán módjában lesz, hogy a bányákat ismét rendbe szedje és igy vissza szerezze vagyonát is. Légy tehát egészen nyugodt, s a mai esetből tanuld meg, hogy gyermek-ésszel nem szabad komoly dolgokba avatkozni.

Én kissé sajnáltam is, rösteltem is a dolgot, de aztán lassanként elfelejtettem nagy örömemben, mert nem sokára vissza jutottam kedves szüleimhez, kiknek most már semmi bajuk. - Ez az én történetem.

Csakugyan több szobaleány lépett be, hogy haza kisérje a gyermekeket, mindegyiket szüleihez.

A kis társaság tehát talpra állt, fiuk és leánykák felöltöztek s elköszöntek egymástól, de még sokáig nem feledték el, mily kedélyes jó estét töltöttek ez elbeszélésekkel a kandalló körül.