Fülszöveg

Tizenharmadik könyv. A vacsoraasztalánál is tizenhárman ültek. Kérdés, hogy mi van ezután. Birtalan Ferenc bebizonyítja, napjaink költészetének utolsó vacsorája után is van újrakezdés, aranykorát élő költészet.

Energia, fiatalos lendület van az „öregségbe deportált költő” verseiben, ami legyőz kort, betegségeket, a lehetőségek beszűkültségét. Szembeszáll a jól ismert sztereotípiával: az ember hatvan éven túl már nem érezhet szerelmet, lángolást, vágyat. Ez a soha meg nem nyugvás és örökös izzás könyve.

A férfi teremti meg magának a szeretett nőt, építi fel a múzsát, ő varázsol pillangót a lárvából az alkotás és birtoklás gyönyörével. A teremtés után sokféle szerelmi rezdülés, sokféle hozzáállás, alá-fölérendeltségi - vagy éppen egyenrangú - viszony képét formálja meg, megannyi kétséggel, kérdésfelvetéssel, hol óvatosan, árva gyermekként közelítve a szerelemhez, kedveséhez, hol durvábban, szándékosan megfeledkezve önmagáról.

A jelen szemléletét átszövi az esetlegesség, a lehet-nem lehet láz, múlt és jövő relativitásai, a feltételes mód. Az álom- és az évszakversek tovább növelik a kötet mágikus varázsát, mítoszt építve a szerelemnek.

(Nagy Dorka)