Előszó

Előre kell bocsátanom nehány szót, mielőtt Seneca jelen müveit az Olcsó könyvtár olvasóinak kezébe adnám. E művek fordításával eredetileg nem volt egyéb czélom, mint az enyéim vigasztalása és saját lelki megkönnyebbülésem. Sok évvel ezelőtt elhalt testvérem után keseregtek már akkor is öreg szüleim. Őket akartam, nyugtatni és deríteni Marcia vigasztalásával. Én magam akkor még erősebb lélekkel viseltem közös fájdalmunkból a magam részét.

Legközelebb ők is mindaketten sírba szálltak, úgy szólván "kézen fogva", néhány nap alatt. Két öreg törzs, melyek közűl egyik sem akarta túlélni a másik kidőltét. Családi tűzhelyünk teljesen kialudt. Egyszerre puszta és lakatlan lett az az egyszerű kis hajlék, melyben zsenge korom óta áldoztam a szeretet oltárán s boldog tanuja és gyarapítója lehettem az ő boldogságoknak. Ilyenre mondhatta Seneca, hogy "ez az alacsony kunyhó erényeket rejt; minden templomnál ékesebb. Ott látható az igazság, az önmérséklet, az eszély, a kegyelet, minden kötelesség hű teljesítése, az emberi és isteni dolgok tudása."

Búsongva és gyötrődve, enyhület és megnyugvás után kapkodtam. Megtanultam tapasztalásból, de a római bölcstől is, hogy "a szeretve fájó szivet semmi sem vonhatja el a gyötrődéstől, hanemha a józan ész, vagy a tisztességes foglalkozás." A fájdalom mindenütt velünk jár ugyan, de mintha elzsibbadna és elszenderűlne, midőn lelkünk, bár kényszerítve, más tárgyak felé irányúl. - Ujra Seneca műveit kezdettem forgatni. Uj veszteség után ismét a régi gyógyforráshoz fordultam. - Marcia vigasztalása után Helvia vigasztalását vettem elő, majd később Polybiusét. Azt a néhány napot, melyet arra fordíték, hogy azokat magyarul szólaltassam, legalább elloptam a czéltalan és eredménytelen keservtől. Az a jámbor hiedelem pedig, hogy az enyimen kívűl nem egy fájó sziv lehet még, mely e művekben egyszer másszor talán némi enyhületet fog találni, arra bírt, hogy ezeket közrebocsássam.

Három rendbeli vigasztaló levelet, vagy értekezést írt Seneca: az elsőt anyjához Helviához, a másodikat Polybiushoz, a harmadikat Marciához. - Különböző értékü művek ezek, de egy vagy más fogyatkozás mellett is fölötte érdekesek és tanúságosak.

Anyjához, a hispániai származásu Helviához, e nagy lelkü nőhöz a vigasztaló sorokat Corsica szigetéről irta Seneca, a hova Claudius uralkodásának első évében száműzetett a Germanicus leányával, Juliával, folytatott tilos viszony gyanuja miatt. Minden okot, melyet ész és szív sugalhat, felsorol a búslakodó anyának, hogy el ne csüggedjen s erős lélekkel viselje a csapást, mely őt fia szerencsétlen sorsával sujtotta. Maga a tárgy bő alkalmat nyujta a szerző irói művészetének kifejtésére, hogy élénken előtüntesse a mély gondolkozásu bölcs embert és a mély érzelmü szerető fiút. Sokan azt tartják, hogy ez a művecske jótékony "Vade-mecum" minden szenvedő szív számára. Valóban nem olvashatni ezt meggyőző tanuság, mély megindulás és lelki emelkedettség nélkül s önkénytelen fakad rokonszenvünk s nagyrabecsülésünk a szerző iránt.

A Polybiushoz intézett vigasztalás egészen más természetű, s bár czélja egy, tudniillik a vigasztalás, mégsem egy forrásból eredt amazzal. Ezt is száműzetésében, még pedig annak harmadik évében írta, de már testben, lélekben meggyengűlve, mint a mű tartalma mutatja s mint annak végén az író maga igazolja. - A mű eleje, bevezető része, nem maradt reánk. Egyik fejezet töredékével kezdődik s bár érezhető rajta e miatt némi csonkaság, nincs azért ez által lényegesen csökkentve s megzavarva az egésznek értéke s hatása. - Polybius egyike volt Rómában a leghatalmasabb embereknek. Claudius udvaronczai közé tartozott, mint annak felszabadítottja. Nevét sok oldalú tanulmányaitól kapta. A görög és latin miveltségben tökéletes jártassággal birt. - Elvesztvén testvérét, a számkivetésben sinlődő Seneca megragadta az alkalmat a hatalmas ember vigasztalására, vagy inkább arra, hogy egyuttal Casart idétlen hizelgésekkel halmozza s ez által saját sorsa iránt könyörületre indítsa. De az ohajtott hatást sem Casarnál, sem Polybiusnál el nem érte, a ki valószínűleg közönyösen fogadta a reá is bőven halmozott s meg nem érdemelt dicséreteket s nem törődve azzal, hogy dicsőitője Rómától távol keseregve tölti napjait. - A mű, bár tagadhatlanul sok és tulzott hizelgés szól belőle, még sem méltó arra a kicsinylésre, sőt gyalázásra, melylyel e miatt némelyek illették. Számos fényoldal mérsékli abban az árnyékokat.

Marcia vigasztalása méltán sorakozik benső értékre s művészi becsre nézve Helvia vigasztalásához. Egyik legjobb műve ez Senecának. - Marcia gazdag, előkelő római nő volt, leánya ama hires A. Cremutius Cordusnak, kinek azért kellett meghalnia, mert történeti irataiban M. Brutust dicsőitvén, azt állította, hogy "Caius Cassius volt az utolsó római." Fia már nős, már atya, már főpapi tisztet viselő volt, midőn őt Marcia elveszíté. Három évvel ez után írta Seneca a vigasztaló sorokat a kesergő anyához.

Megtoldottam e három művet néhány szemelvénynyel Seneca leveleiből. Rövid elvek, egyes gondolatok; a mellett hogy gondolatébresztők, fényt vetnek itt-ott az író stoicus bölcseletére és gondolkozására.

Miskolcz, 1892. juniusban.
Lévay József.