Bevezetés

Báró Eötvös József gondolata áthatja e könyv megszületésének minden pillanatát. A Kecskés László Társaság - névadónk, Laci bácsi nyomdokait követve -, céljául tűzte ki Felvidék múltjának és jelenének bemutatását.

A magyarság 20. századi történelme tragédiák sorozata, melyek hiábavalóan érték nemzetünket, ha nem ismerjük meg azokat a maguk valójában, ha nem vonunk le belőlük értelmes következtetéseket, ha nem tudatosítjuk gyermekeinkben, unokáinkban a "miérteket".

Társaságunk mint civil szervezet csak a "mi volt akkor" és a "hogyan éltem át" kérdésekre válaszoló visszaemlékezések megjelentetésében tud a maga szerény eszközeivel segíteni. A történészeknek, kutatóknak kell ezekből az anyagokból meríteniük, az elmondottakat feldolgozniuk. A politikusok felé pedig legkisebb elvárásunk, hogy megismerjék a történéseket.

Nagyon keveset tudtam jómagam is a felvidékiek hármas tragédiájáról, csak annyit, amennyit egy átlagolvasó ismer. Olyan emberek között éltem eddig, olyan emberekkel beszélgettem, tréfálkoztam, akikről nem tudtam, hogy gyermekkoruk vagy kora ifjúságuk egy pillanata, egy napja vagy egy éve leírhatatlan szenvedést, megérthetetlen bántást, feldolgozhatatlan traumát jelentett. S amikor kezemben tartottam, leírtam a beérkező anyagokat, nagyon nehéz volt, többször állt meg a kezem a billentyű felett: megállt körülöttem az idő, s én is futottam a befagyott Dunán menekülővel, feküdtem betegen a vagonajtó mögött, álltam az embervásáron és szöktem az embertelenségből. Ami eddig számokból és betűkből állt, az keserves emberi sorsokká elevenedett.

Egyik kedves levélírónk így írt, keserűen fogalmazva: a fiatalabbaknak 'orruk tőle fokhagymás', nem érdekli őket, mi történt a Felvidéken! Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy két felnőtt gyermekemnek 2000 karácsonyára megírtam családunk történetét, benne nagyszüleik második világháborús és 1956-os szenvedéseit, annak reményében, hogy amikor minősíteniük kell azokat az időket, a személyes sorsokat is figyelembe véve ítélhessenek. Nekünk a lehetőséget kell biztosítanunk a gyermekeknek, hogy ha késztetést éreznek, ha kicsit érettebb fővel mégis kíváncsiak lesznek, akkor megtalálhassák a tudás forrását. Ezért hirdettük meg pályázatunkat, s ezért kívánjuk folytatni a gyűjtést, mindaddig, amíg Isten segítségével megtehetjük. Azért, hogy semmilyen részlet ne veszhessen el, az igazság legkisebb eleme sem, s nem lehetünk keserű vállrándítók, ha életünk egy-egy szakaszában érdektelenséget tapasztalunk az ifjabb korosztály részéről.

Mindnyájunk együttes erőfeszítésével tudjuk csak rábírni a mindenkori hatalmasságokat az igazság elfogadtatására, s az igazság alapsejtje az egyes ember sorsának megismerése. Sok egyéni sorsból állhat össze az igaz történet, s hiszem, megérjük még, hogy az igaz történetet fogják tanítani az ifjúságnak a történelemórákon. S ekkor minden visszaemlékező elmondhatja, az ő sorsa is formálta a tananyagot, formálta az emlékezetet.

Hármas tragédiát írtam, teljesen laikusként, csak az emlékezések alapján: a szülőföldről Magyarországra kitelepítettek, a kényszermunkára deportáltak, és a magukat, családjukat kényszerből szlováknak vallók tragédiáját. Hármas erőszakot követtek el ellenük, csak azért, mert magyarok voltak.

Az akkori hatalmak nem mérlegeltek, nem vizsgálódtak, nem kérdeztek, csak büntettek. A módosabbakat megfosztották vagyonuktól, a kevésbé tehetősebbeket kényszermunkára kötelezték, s még sok esetben a magyarságukat megtagadók sem maradhattak otthonaikban, nem tarthatták meg javaikat.

A felvidékiek sokáig hallgattak, hordozták a rájuk sütött "bűnös, mert magyar" bélyeget, s a méltatlan bánásmódot, amely itthon is érte őket. A demokratikus fordulat sem hozott számukra sem megértést, sem kárpótlást. Néhányuk kereste a kárpótlás fórumait, de sikertelenül. Sokan, nagyon sokan várják Európától és a mindenkori magyar kormánytól, hogy a beneši bélyeg következményeit elszenvedő, ma már idős, többségében beteg, fáradt generáció és gyermekeik megkaphassák az őket jogosan megillető erkölcsi és anyagi elégtételt. Társaságunk arra vállalkozott, hogy lehetőséget, megszólalási fórumot teremt az üldöztetés áldozatainak. Évről-évre egyre többen és egységesen valljuk meg, nem maradhat büntetlen ami történt a 20. században, nem hagyhatja figyelmen kívül, s nem hallgathat róla a 21. század egységesülő Európája. A kollektív bűnösség elvén alapuló meghurcoltatás terhét nem viselheti és a végrehajtott kisemmizést sem hordozhatja jogrendjében a magát kisebbségvédőnek tekintő és a mindennemű megkülönböztetést elítélő Európa. Ha nem szólunk, ha nem mondjuk, ha nem írjuk le, ma, holnap, holnapután, akkor Európa azt hiheti, beletörődtünk. Azt hiheti, Benešnek igaza volt, nem érdekel sem minket, sem gyermekeinket, mi is történt a Felvidékkel.

Milyen lesz a közös jövőnk, ha közömbösek vagyunk a múltunk iránt? Milyen lesz közös a jövőnk, ha nem ismerjük meg közös múltunkat? Milyen lesz a közös jövőnk, ha szótlanul élünk a múlt görcseivel terhes jelenünkben?

"A szó veszélyes fegyver, s van, aki fegyvertelen..." Nem mindegy, ki, mikor és kihez és hogyan szól. A történelemírók szavai a legfontosabb szavak, mert az ifjúsághoz szólnak. Akadnak olyanok, akik azt gondolják, hogy a múlt megváltoztatható. Ne adjunk lehetőséget a hazugságírásra hajlamosoknak azzal, hogy letesszük a szó fegyverét! A visszaemlékezések, dokumentumok közreadásával szeretnénk megteremteni a lehetőséget a felvidéki magyarok nehéz múltjának teljesebb megismerésére. Nekünk, civileknek ez a legerősebb fegyverünk, az igaz szó, az igaz szó erős hangja, s ezzel a könyvvel is ezt a fegyvert tartjuk a kezünkben, megteremtve a múlt megismerésének lehetőségét gyermekeink számára.

Amíg az élet fénye ég, a gyökerek el ne szakadjanak...