Birtalan Ferenc
Hetvenkét lépcső
TARTALOM
Középre zárva
Gyermekkorom
Jacola
Szent Miklós napján
Mátrix
A hegy
Röpcsi
Sínek, kamillák
Lakótelepi hajnal
Középre zárva
Bálint bácsi, az üvegvisszaváltó
Nem fogok hazajutni
Döglött szőnyegek
Gyomorvers
Az Angeli úton
Hívnak a tengerek
Mandala
Felelni mégis
Rózsák a Vérmezőről
Nyár, 1963
Bárzongorista
Logodi utca
Arcod
Rózsák a Vérmezőről
Leosztás
Nincsenek rigók
Üres póráz
Reluxa
Zenepróba
Ilyenkor
Reluxa
Álomkimaradás
Titkos utcám
Kigombolkozom
Stefánia
Krúdy utca
Virágot szoknyád
Szabad?
Negyedik vasárnap
Titkos utcám
Van egy malom
Erkélyjelenet
Hüpp-hüpp
Fontos álom
Fekete sál
Majdnem nyár
Kit
Sörösdoboz-nekrológ
Csendes volt az éj
Fehér program
Keddváró
Misztérium
Sörösdoboz-nekrológ
Tél után
Ragtime
A papír kussolt
Ragtime
Pannon akadémia
Megbocsátó
Olvasónapló
Ima
Létellenőr
13
Hentes éj
Para-fázis
Írogatsz, kérdezik
Mesélni kell
Képek és zene.
A sánta, háromlábú asztal.
Ablakra támaszkodó félszeg akácfa.
Szunnyadó halottak az ágyon.
(1961)
Mintha a múlt mesélni tudna
rólam.
Kapirgálok poros, nyári reggelek között.
Aranyra,
gyémántra nincs esélyem.
Szólnak a nóták a
kolhozrádióban.
Sparhelten a víz vígan lobog.
Minden szép, és
azóta sem értem,
miért nem lehettünk boldogok.
Mintha a múlt rólam mesélni tudna.
A
lőszergyár, a vastörő.
A névtelenből ébredő Törökbecse utca.
Anyu
a nagymosáshoz lúgot vesz elő.
És volt kékítő, és nyikorgó
kosár.
Mit tudtam én a Mamáról.
Kész volt a század nagy
halottja már.
Mintha rólam a múlt tudna mesélni.
De
hát én vagyok a múlt.
Nekem kell minden iszonyt megélni.
Ahogy
kihal, dől az akácfa.
Ahogy elárvul mindenki ágya.
Ahogy
elveszett, eltűnt a sánta asztal,
s én nem tudom, mit kezdjek
magammal.
Ma ott voltam az óvodában.
Jacola
feküdt a másik ágyon.
Piros kavics került kezembe.
Jacola
aludt a másik ágyon.
Valahol messze Gréti néni.
A másik
ágyon Jacola fekszik.
Kezemben forgó kis kavics van.
A másik
ágyon Jacola fekszik.
Függönyrésen besüt a nap még.
Fekszik
a másik ágyon Jacola.
Gréti néni a világ végén.
Fekszik a
másik ágyon Jacola.
Csöpög a vér a piros kőre.
Jacola sír
a másik ágyon.
Orromban kő, csöpög a vérem.
Jacola sír a másik
ágyon.
Aztán kivittek a szobából.
Elszakítottak
Jacolától.
Orromból a kis követ kiszedték.
Hiányzol, Jacola.
Nagyon hiányzol.
csepel kertvárosában keresni szürkülőbe vesző délutánon egy borkimérést amikor nem tudni melyik pillanatban ered el a kegyetlen se nem hó se nem eső és tudni ha odaérek akkor is mindegy mert semmi értelme nem volt az elindulásnak de az otthonmaradás már kimerítette az önveszélyt és alibi csak hogy a minőségi egri borokat valahol ott kell kutatni mert láttam egy kis busz oldalfeliratán: egri minőségi borok elérhető áron valahol a szabadság utcában és nekem baromi nagy szükségem lesz arra a borra pénteken egy pincében ahol énekelni fogják a verseimet s én fölolvasok agyoncigarettázott maradék hangomon írót sejtető beleérzéssel a tisztelt rokonság mondjam nagyképűen néhány barát előtt kik úgy érzik el kellett jönniük de mindenki a karácsonyi csomagokat számolgatja fejben ki így ki úgy szeretettel keservvel utánam legalább annyi öröme legyen pohárnyi száraz egri vörössel lemoshatja az este ízét hát azért mentem szombat délután és megkóstoltam és eldöntöttem gyalogoltam négy liternyi borral és piszok szarul éreztem magam hogy hazamegyek kinyitom az ajtót állok az előszobában a műanyagflakonos szatyorral hogy a távfűtéses lakásban hova a picsába rakjam és bassza meg ki a nyakamba szakította egy szebb világ reményével hitegetve a lassan mindenemből kifosztó költészetet
lidércet látok fényjelet
multiplex
előtt suhanc
nézi a diszkó-fényeket
a nap mocsokba zuhant
nekem ki voltál az maradsz
annyian
húztak jelmezül
szív fölött nitro-dur tapasz
adod a ritmust
legbelül
zárt ég hasalok keresztben
nem
eszmélek fel én konok
hiányom minden fülkefényben
nincs már
iramlás hallgatok
Már rég nem vagyok istenek kegyeltje.
Nem
jönnek hozzám, nincs közös borunk.
Valamikor hittem: elindultam a
hegyre,
de a láb nem tudja, hova indulunk.
Aztán rájövünk, nem
tudja a fej se.
Hiába látszik a hegy? Hiába.
Botladozunk, a
fene megette.
Olümposz messzebb, mint ide Lacháza.
Elszálltak rég a röpcsiink,
varjakként
el a klottgatyák,
lyukas cipő, az ócska ing,
bizony, úrfi, ez
más világ.
Teltek az évek, úgy, ahogy.
Herdáltad
csak a kincseket.
Széthullanak az évszakok,
sokasodnak, kik
nincsenek.
Hiába blöffölsz, egy a tét.
Nem
osztanak ki több lapot.
Zsebed üres, elfolyt a léd,
amit
muszáj, még megkapod.
Kölyök dekkol lenn a téren,
papírrepülőt
hajtogat.
Ne zavard a röptetésben.
Búcsúajándék, úgy fogadd.
megyek haza a kispiacról
de hát már
régen semmi sincs
se kispiac se otthon nincsen
jön a nagy
vigéc kikapcsol
sínek közt nyíló kamillák
messze a
Muki vagonokkal
hogy kerülsz ide honnan
a virágok arcodat
sírják
a házak öreg szürke gnómok
rejtik a
dermedt álmokat
az egyikben rekedtem én is
simogatlak hozzád
szólok
ajándékom tavasz-ősz estém
nárciszosak
a kertek
igazán semmi se valódi
fekély vagyok április testén
simogatlak hozzád szólok
a virágok
arcodat sírják
jön a nagy vigéc kikapcsol
sínek közt nyíló
kamillák
a kánikula
a tegnapelőtt
a Kerepesi
úton a néhai Plutó
a
Pléhcsárda
vagyis Vasvári mozi
este
ahol jegyért állunk
sorba
ha összecsórtuk a
pénzt
az egyhetvenesre
a volt
biliárdos-Boross
hol Háni
néni
– az olajozott padló
maradt –
régóta a vaníliás
csokis fagyit méri
vagy fehér
zacskókba
kis lapáttal rakja a
cukrot
s röpülünk haza a Hős
utcán
angyalszárnnyal
a széles
mosolyú borbély
Pintye
ollót
csattogtat csikófrizuránkon
s Budán
találnak rá egy fán
kötélre
nehezítve
Papp
a
szalmiákszeszes szatócs
kinek
pertlije lisztje
ánizsos cipőfűzője
volt
Pali bácsi
a lóhúsos
ki a legjobb veronait
mérte
jó vastagot
vékony
szelet kenyérre
egy
szabályos vers
messziről
visszahangzó
egy nyakkendő
a
kenyérgyári bálban
ócska
hangszóróból dől a tangó
flexibilis nyomócső
a nyolcadikon utas
a halál
zubog zuhog a víz
aztán jöhet a
kárfelmérő
|
középre minden |
Bálint bácsi, az üvegvisszaváltó
...és egyszer csak szembesülsz azzal hogy
senki és semmi vagy...
kicsit teátrálisan füstmilánosan
nincs
hátsóudvar városi bunda nincs macskahúgyszagú lépcsőház
csak az
ég vele vagy nélküle
mi hátra van bizonytalan a bizonyosság
mögötted
hajfestés púder már nem segít
kurvára mindegy
minden
szegény bálint bácsi az üvegvisszaváltó
miatt sem
állhatott meg hosszú időre az élet
amikor beteg volt (nyugodjék
békében)
előbb-utóbb kezdeni kellett valamit a betétes
üvegekkel
így váltanak vissza minket az örökkévalóságba
hisz
olyan irgalmatlanul nagy ez az ég itt
megleli minden a maga
törmelékit
megtalálja minden a maga illeszkedési pontját
ahová
szavatossággal atomjaiként visszavonják
és szembesülünk azzal
hogy minden és mindenki ugyanaz
a vízcsepp gyűrűjétől a napszélig
terjedő vigasz
és minden úgy néz jelez mindenki értse
a
végtelen a végtelen ölelése
mert övé az új és ami rég volt
és
így leszünk jövő ha az elmúlás belé olt
a kórház utáni első éjszakán meggyötörtek az álmok
miként kerültem Újpestre
öt-hat év
körüli fiammal nem tudom
átszaladtunk az úttesten
villogott
már a zöld
a busz indulóban
odaát vettem észre
a városba
nem arról az oldalról kellene menni
szemben félutcányira a
megálló
hülyén éreztem magam
láttam kik a lámpánál
rekedtek
figyelik miért akarok visszamenni
a megálló város
felőli része dombos volt
fiam leszaladt ideges lettem
ordítottam:
azonnal gyere vissza
a hangom megijesztette
és egy latyakos
részen
igyekezett visszajönni a megállóba
de egyre mélyebben
tapadt a sárba
s én kiabáltam: ne arra
de már elterült a
mocskos lében
arcra borulva
nyúltam utána nem értem
el
valahogy visszamászott a domb aljára
és elszaladt a város
felé
álltam tehetetlenül nem tudtam mit kellene tennem
és mit
fog szólni az anyja
hova lett a gyerek ha nélküle megyek
haza
végül elindultam de valahogy letévedtem a Váci
útról
teljesen ismeretlen volt a környék
és reménytelennek
látszott még az is
hogy onnan valaha kikeveredjek
elővettem a
mobilom és hazatelefonáltam
a fiam vette föl
de már a mostani
a majdnem negyvenéves
és mondom neki mi történt
de nem tudom
mit válaszolt annyira össze voltam zavarodva
és leesett az a
rohadt telefon
és utána már hiába nyomogattam
csak világított
mint egy elemlámpa
– nem is tudtam addig hogy az is van
rajta –
végül találtam valakit
aki megmondta miként
jutok vissza a Váci útra
indultam tovább a város felé
de újra
csak összevisszaság
éreztem kiver a víz
innen már nem fogok
hazajutni sosem
és ha igen
mi van velem mi van a gyerekeimmel
felkínlódtam magam az álomból
kinyitottam
a szemem
néztem az idegennek tűnő szobát
vártam a
kórházfolyosóról rám törő hangokat
csönd volt
Zselyke
mocorgását hallottam a másik szobából
hazajöttem de a kisfiú elveszett
és
igazából nem tudom ki volt
lassan kikéredzkednek az erkélyre
a
növények
áporodik a magány
örökölt
nippek
könyvek között a sok lom
tűnik ami élő
ravatalosodik
az otthon
poros esernyők
szekrényben halálra
ítélt ruhák
nincsenek a falakon
családi képek
mindenütt
döglött szőnyegek
mereng a vetetlen ágy
a felkelek-lefekszem
gördít tovább
az ablakon betévedt darázs
berreg
maholnap berobban a nyár
az ősz a tél
aztán
elmegy
valaki mindig elmegy
fekszem
lidocaintól csorgó nyállal
s
tudom az endoszkóp
csak egy gép itt
érdekeimért indul a
légúton
a patkóbélig
a monitort nem láthatom
ez mégse
zsöllye
nem viccelődöm
de a cső néz belém
és nem én a
csőbe
két nagy nyelés
érzem a fekete dög
megy egyre
lejjebb
bensőmben lődörög
kobraként kúszva forogva
s fura
dolog hogy megtudom
az ember lelke tükre
nem a szeme
hanem
a gyomra
a kéj
hogy nincs tumor
már nincs fekély
és
szinte minden ép
bár nyomot hagyott
a bolyhokon
a több mint
hatvan év
kímélni kell magam
mert semmi sem örök
elhagynak
törkölyök
borok
és nem lehet zokszavam
mikor egy nyugodt
hajnalon
már tűrhető állapotban
fogom magam
és meghalok
(Lacinál)
A kis temetőben
élők elvétve
akadnak.
Igaz, a szürke délután már
ébresztőt zúg a
csillagoknak.
Elmúlt Mindenszentek,
Halottak Napja.
Kik blicceltek,
most kiszégyenkeznek.
Feketék, fájók,
krizantémosak.
A tujákat kicsi szél fújja.
Nagytétény.
Angyalok útja.
Sötét kutya a kerítés mögött.
Kapusfülkében
homályos alak.
Gyufát gyújtok, pislog a mécses.
Apró
sírokon lámpák égnek.
Fölötted öt éve ferdén áll a lap.
Igazgatom
a virágokat.
Hülye magány, az égre nézek.
Temető
nélkül is hiányban élek.
Kik elmentek, bennem
maradtak.
Türelmesek. Tudják, visszakapnak.
nehéz szembenézni a szörnnyel
leterít
az éjjel nincs menedék
előbújik a rejtekekből
feléd vicsorítja
nappalodat
ha elfogy a szerelem
nincsenek érveid
a tavasz mellett
beleizzaszt a sötétségbe
a nemléttől való
iszony
nehéz szembenézni a szörnnyel
ha beléd
hasít:
kívül-belül te vagy a lidérc
te akit szárnyak emelnek
téged hívnak a tengerek
és tudod:
nincs kegyelem
te vagy a bűn az ítélet
te a hóhér te akit
vesztenek
Hallgatok okos dolgokat
arról: mért
kerek a világ.
A sok-sok ember bólogat,
kik jöttek nézni
mandalát.
Betért Teilhard de Chardin is
–
mozgott sírjában Darwin úr –,
párhuzam csupán most ez
is:
két pont közé feszül a húr.
És jöttek szép idézetek,
arról, ki
megy és visszatér.
Meséltek erdős, nagy hegyet,
s nem kell,
hogy jóért jót remélj.
Persze szót kapott Jézusunk,
ki kérte,
legyünk gyermekek,
s a menny kapuján átjutunk.
Gazdagnak,
dölyfnek nem lehet.
És végül fölkapott az ég.
Nem
fanfárok, nem harsonák.
A kertet holdak gyűrűjén
tibeti gong
emelte át.
Mindenséget a semmibe.
Tejút,
Magellán, Rák-ködök.
Ott, a nincsben kell lennie
annak, mi
tiszta és örök.
amikor felelni akarok rád
botlom a
legnagyobbat
pedig tudnom kellene régen
te vagy a tévedésem
mégis akarok felelni rád
hiába szavad
se értem
hogy védhetem a magam igazát
szemenszedett tévedésben
felelni mégis akarni kell
mert minden
szétfolyik
nem marad utánam semmi jel
s csak voltam itt
mégis felelni kell
nem érdekelve mit
hisz el
mire biccent
felelni kell
Arra emlékszem: sütött a nap.
Ám merre
voltunk, nem tudom.
Pokrócunk a fák alatt,
túl embernemjárta
földúton.
Valami síkon. Hegy semerre.
Végtelen,
aranykalászos ének.
Nem volt remény kegyelemre.
Távolból
indultak a gépek.
Bokrok közt pelék matattak.
Álmosítón
zsoltározó kabócák,
mintha jelre, kis szünetet hagytak,
s
alánk fordult az égi ország.
kezd az agyamra menni
a
bárzongorista
a vadrózsából került a tabánba
ahogy
beléptünk
játszani kezdte
neked white lady az asztalon
és
nem jut eszembe
pedig alig több mint negyven éve
hó
esett
szikrázott december
felakasztottam a kabátod
a
zongorista
ahogy bementünk
nekünk játszott
alig volt
több
kezd az agyamra menni
hogy mennyi éve
a tabán
nem a
kakas
a presszó
mindig színház után
még hatvankilenc
előtt
neked white lady az asztalon
kezd az agyamra menni
a
hogyhívták zenész
mit játszott
nem tudom
fogason
kék
tediber kabátod
szép szikrázó havas december
lehet hogy
piafot
piafot szerelemmel
ahogy bementünk játszani
kezdte
asztalokon fehér terítők
a rojtokra jól
emlékszem
csak az arcod nem áll össze
nem
az istenért
sem
hol volt hol nem volt volt a Logodi
utca
alatta a Vérmező
fölötte a
lovasút-sziklaisándor-lovasút
ahol körbefut a hatalmas
várfal
ezerkilencszáz-hatvannégy
november huszonötödike
este
obeliszk-magas zöld cserépkályhában parázs
a szobában épp
csak lengő árnyak
ahogy az izzó fából egy-egy kicsi láng felcsap
az a hol volt hol nem volt Logodi
utca
még eget hasít a kedv szárnyal
ahonnan Zuglóba visz a
busz
egybeolvadok a hajnalsötét gyárral
Csibész pulink mintha
tudta volna
óvatosan támaszkodott hasadnak
érezze
hűségét-szeretetét
a benned búvó magzat
s akit mégse
láthatott
mert a garzonban dönteni kellett
ő vagy a gyermek
az a hol nem volt Logodi utca
zabolátlan
csapódó szerelemmel
Bogár Kati Bogár
vergődöm
tehetetlenül
mert állandó ítélet állandó kegyelem kell
tanulni
elfogadni a felnőttséget
hogy minden pusztulás onnan indul
ha
nem szeretsz már ha nem szeretlek téged
az a hol volt Logodi utca
ahová borral
jöttek a verstárs-barátok
ahonnan világváltásra csalogattak a
kocsmák
égig szökött a kurtítatlan álom
ahol bámultunk a
lebukó napra
mint Tóth Árpád a rondellákon
az a volt Logodi utca
ahol végleg
eldőlt mehetek bárhová tőled
soha nem fogok elérni másig
az a
talán igaz se volt fiatalság
volt Logodi utca
az a hetvenkét
lépcső a lakásig
Arcodra hasonlít a város,
bevésődve,
maródva sejtjeimbe
romházaival, sok zegzugával,
hogy orgonái
merre nyílnak,
hol lapulnak bronzos gesztenyék.
A városra hasonlít arcod.
Rejt nem
múló fényeket.
Fékcsikorgást sikítsz a sarkon,
esőtől futva
érkezek.
Város-arcunk vagyok: az alkony.
Vésődő gesztenyék bronza,
nyíló
arcváros-orgonás.
Kóbor esők a zegzugokba,
a fényeket fékek
üvöltik át.
Ház sehol. Visszadőlünk a romba.
ki emlékszik a rózsacsokorra
amiért a
Vérmezőre űzött a részeg este
a feldőlt vázára
sebektől
csúfított kezemre
ne mondd hogy nem hoztam virágot
tocsogott a
víz áztak a vérszínű szirmok
részeg volt az este részegek az
évek
a tizenegy év a várban
hányingerig dédelgetett álmok
hit
egy jobb világban
mesékben forgatott fiú
szórtam eléd
sallangos verseket
törölgettem arcod bánat-patakjait
ki
emlékszik a csokorra
ki rád
ki a semmiből lángoló felem
lettél
aki tűz nélkül hagyott
aki nélkül létezem
de csak
egy rothadó fél vagyok
nem hittem istenekben
hogy sorsunk
elrendeltetett
de nem lehetne álmodni szebben
hogy én
megátkozott
találkozhattam veled
ma már minek királlyá lennem
dideregtető
trónteremben
feküdni baldachinos ágyba
azért hogy hiányod
remegjem
összekarmolt részeg rózsaárva
Kifújt ez a május is. Megint
nyár.
Töprengek: forróbb lesz-e, mint rég,
mikor kékítette
udvarunkat a nőszirom.
Persze a globális fölmelegedés...
Nem az enyémek a tavaszok.
Osztják a lapokat, ahogy jönnek.
Befújja
lábnyomom a szél.
Arcodat visszaadom a ködnek.
csalogánycsöndben
sólymok szállnak a
napnak
esti madárgyász
*
meglátod arcod
víz tükörén
szelecske
ha meghalsz este
*
jégkristálykovács
ver
üvegmadársikolyt:
hajnalhaláldal
Mivé leszek még: nem tudom.
Sodor az
esős április
közönyösen. Mondhatnám: unom,
de milyen jó most
még várni is.
Hat évtized múlt, s az
orgonák
holt-májust igéznek vissza.
Bársonyosak,
illatos-lilák.
A kúszó villamos: giliszta.
Megyek haza: a semmi vár.
Nem kopogok,
nem csengetek.
Hat évtized múlt: ennyi jár,
de voltak szép
esetlegek.
Eszembe jutsz – bolond beszéd,
hisz
negyvenöt éve ott vagy –,
s bár készül már, mi szedne
szét,
ma nem hagyja még: nyugodjak.
Nézd: a Vérmező zöld,
virágzik.
Csibésszel épp most indulok.
S valami mégis úgy
hiányzik.
Üres póráz előtt a múlt kocog.
Jó idő van végiggondolásra.
Nincs
csont-hideg, de őszül mocskosul.
A leveleket szél
hajkurássza,
felhős az ég, már délben alkonyul.
Mit gondolok tavaszról, télről,
semmi
súlya nem lehet ilyenkor.
Távolodóban gyásztól, reménytől,
helyem
adott, ismerhetem jól.
Magamnak teszek föl kérdéseket,
nem
kellenek égi válaszok.
Voltomat tudom, mivé leszek:
a képlet
pontos, rám szabott.
Megméretett mihasznaságom,
nem titok,
mi került latba.
Jó lenne, maradna hiányom,
ha belehullok a
nagy kalapba.
Így a szép, jó. Esővel,
fénnyel.
Szimfóniává dicsőül e nap.
A karmester beint,
vezényel.
Beethoven néz, mintha a hangokat.
A rossz percek vannak többen.
Félelmem
kutyái körbeugatnak.
Hova menekülnék ilyenkor?
Nehéz venni bátorságot,
ülni álmodott
zsámolyra, székre,
édesgetni a bestiákat,
várni a hóra
lopakodó fényre,
a betakaróra ilyenkor.
billeg a reluxa föl-le
elég volt
lerúgsz a földre
elmúlt a szerelem nincsen
rab nélkül már a
bilincsem
valaha voltam a minden
te voltál
szikrázó kincsem
billeg a reluxa föl-le
vagyok a siralom
völgye
rab nélkül már a bilincsem
te voltál
szikrázó kincsem
lettél a siralom völgye
elég volt lerúgsz a
földre
elmúlt a szerelem nincsen
vagyunk a
siralom völgye
rab nélkül már a bilincsem
billeg a reluxa
föl-le
éjjel fölébredtem
együtt
veled
összefonódtak lábaink
megsimogattam arcodat
bódított
az ágymeleg
de elhagyott az álom
már nem simult hozzám a
melled
tudtam nem vagy
hogy nem ölellek
fölkeltem
pisilni kellett
ez már tavasz
robbanó februári
nap
nyújtózkodik a föld ébred
bodobács-őrtüzek égnek
bedőlt a tél neki annyi
maradni kell
maradni
simít bársonyos reménység
ránk aranylón a kék ég
jácintok nárciszok jönnek
rigók
repesztik a csöndet
belesápad a halál pofája
kigombolkozom
köpök rája
amikor elindultál a Stefánián
még
kicsit álltunk a sarkon mérlegelve
melyik busszal ki merre
menne
hiába akartam: velünk maradjál
neked sok volt már az az
este
indultam volna veled én is
megmutatni
a Millenárist
a Földtani Intézetnél az Alig utcát
sarkán a
csöppnyi falikúttal
nyaranta abba mártogattuk a lábunk
és
látod ott bent a szürke betonfal
ott volt a medence a
kacsaúsztatóval
mögötte a deszkaborítású
biciklipálya
fölkapaszkodtunk
– engem felemeltek –
a kerítésen
láttuk mennek a bringások körbe
és nyár volt olyan
nyár
amilyen már soha nem lesz
és ahogy mennénk mondanám:
nézd
itt jártak a kubikos-kordék
amott csillék szaladtak
mert
akkor építették a Népstadiont
itt vágtunk át a postatelep
mellett
tudod ahova a lovas kocsik estére beálltak
ott voltak
az istállók
jaj hogy is emlékeznél
akkor még nem járt erre a
metró
csak bámult át a Kis Szent Teréz tornya
a HÉV-sorompón a
Stefániára
itt jöttünk keresztül
vigyázva a forró homokban
föl
ne sértse talpunkat a királydinnye
balra a Kis Tücsök
a
vadsóskába rejtett
suhanc kölykök erre jártunk keresni a
szerelmet
de nem láttalak már
nem tehettem
hogy
tovább húzzam az időt a sarkon
nem is láthattalak
mert
este volt este
és mennyi eltelt már azóta
és ha indulsz
valamerre
csak állok az éppen-soros utcán lakásban
és mindig
utánad megyek titokban
és te titokban mindig itt maradsz nálam
jöttünk kifelé a Krúdy utcán
sötétedett
a május este
nem volt már arra semmi kocsma
az éhség a
kirakat
becsalt minket egy gyrosra
valami krekk alak a pult
mögött
nehezményezte hogy enni kértünk
persze hiába
a húst
a salátát belökte a pitába
a mozi is jó volt a szívbeteg
pasassal
ki halni ment
s taxiból nézte Párizst
és elúszott
az Eiffel a Montmarte
én meg tapogattam a mellem
de ahogy ő
én
se fordulhattam el
nem
jöttünk kifelé a Krúdy utcán
s valami
kimondhatatlan
csapódott közöttünk
ahogy egy-egy falat a
kezünkből
szánkból a földre hullt
mondom nem volt hideg
de
rád tettem polárkabátom
tiltakoztál ugyan: minek
de látszott
jólesett
s nekem a csöppnyi villanást
szemedben látnom
jöttünk kifelé a Krúdy utcán
ott az a
kis terecske
leültünk a kertszegélyre
május este
ott
tudtunk volna lenni hajnalig
de van mihez nem kell a szó
amikor
maga a csönd a jel
aztán a villamos elvitt
átmentem
romantikusba
néztem utánad
hallgatott a Krúdy utca
azóta jövünk a Krúdy utcán
és minden
mint akkor májusos
ülünk a téri kertszegélyen
szívjuk az
akácillatot
és azóta kattog zúg az este
zuhanok feléd
hullok
egyre
át Párizson és Óbudán át
hullok és elégek szemedben
hogy
ne lássam a Krúdy utcát
megittam már az esti bort
várok szép
vendégeket
tudom jól a volt mi volt
formáltak kényszerképzetek
jó
lenne néhány tiszta kép
de
igazán nem tudom mi
hallgatnék
varázsos zenét
ám nincs
honnan visszalopni
jó
lenne menni menni még
mellettünk
patak csobogva
pipacsot
vérezne a rét
virágot
szoknyád lobogna
kezünk
hintázna nevetnénk
hallgatnánk
kakukkbeszédet
néznénk
ömlő tarka festék
színezi
ki a mesénket
jó lenne egy könnyű éjjel
a borvarázs
kitartana
nem törődni szürkeséggel
és hinni azt hogy nincs
soha
(ötletek jegyzéke)
az kellene
jól megbaszni téged
érezni
ahogy a pinád föllángol éget
ahogy a melled csókért
dörömböl
kiharapni egy gránittömbből
az kellene
tépni a
hasadat a szádat
nyitni dombjaid közét
pillangósan
remegjék
még nem kaptak ilyen estét
borítani simogatással a
tested
ezért jajongtál ezt kerested
úgy sikítson alattad az
ágyad
ahogy reszketed álmodban a vágyat
mint amikor nagy
csatákat vívtak
úgy meredjen benned
a lüktetőn szerető hímtag
(A Sonantes kamarakórus
karácsonyi koncertje)
kardal
egy régi ének
nézik a
szentek a templomban
pislognak a gyertyafények
valahol a szűz
is itt van
kétezer-nyolcadszor
szülni készül
mire
gondolsz
a latin szöveget nézed
te is tudod
nem az a
lényeg
nem a szavak mik a szívekig érnek
egy néma
kérdés
érintés a kézen
triangulumszó
egy nem igen
egy
nem egészen
negyedik vasárnap
a várás vége
elérkezünk a
megérkezésbe
minden talány
ahogy ülünk
ahogy mosolyog a
kóristalány
ahogy a fekete Fő utca
a lábunk elé fekszik
ahogy
befogad minket a metró
s visz a kettős keresztig
ha lenne titkos városom
lenne egy
titkos utcám
ott rejteném mi fájdalom
és nincsen azt hazudnám
nap sütné át a bánatom
a békés titkos
utcán
csönd titok a városon
titkot a szél se súg tán
padokra titkok fekszenek
a titkos utca
álom
föléje titokhold remeg
mi fáj titokban fájjon
foghatnám arra
golyó vándorol
bennem
golyó amivel hátba lőttek
ráfogható mi fáj
vagy
tőrvetés
mellembe maró csapda
a múlt század
rossz
ómenek
foghatnám bolygóközi
mágneses viharokra
bármire
de minden egyszerű
a hiány
szélmalomszárnyai
kaszabolják testem
se páncélom
se
szolgám
rossz gebém
a drága hölgy valahol mesél
messziről
lantszó a hangja
míg engem őröl
szerteszór a szél
Holnap vasárnap, az Úr
pihenőnapja.
Erkélyemen nyers beton;
következik a fenti
sorból:
szombaton.
A berozsdált költő a gép előtt, a
forgószéken ül,
sokszor azt se tudva, mily napon,
magában,
istentelenül.
Maholnap zöldkockás lesz az
erkély,
mosolyogtató aranyüveggel.
Az Úr
pihenőnapján
meglocsolom a betont reggel.
Aztán a jövő
héten,
talán már pénteken
kiteszem az asztalt,
mindkét
székem.
Ragyog az erkély,
mindenem készen,
ahogy délelőtt
meséltem.
Kicsit elücsörgök
– remélem, nem fog éppen
esni –,
ábrándozok a messzit nézve.
Eszembe jutsz
–
ugye nem nevetsz ki –,
odaképzellek a másik székbe.
Zöld
az is.
Lehetne más színű, de zöld.
Mindennek van miértje.
jó lenne lenni árnyas asztal
megpihenhess
egy kerti szék
jó lenne lenni fa fölötted
vagy fölöttetek
lenni ég
lehetnék épp cigi kezedben
öngyújtódban
a kattanás
ujjad kit becézne szebben
lehetnék szemedben parázs
lennék ágyadban én a párna
álmodat
színező festék
mosolygást ívelnék a szádra
hold fénye szobádba
lesnék
jó lenne lehetnék az ágyad
simogatna
szuszogásod
jó lenne bármi lenni nálad
néma perc lenni hiányod
jó lenne lehetnék a gyertyád
–
nem tudom milyen ürügy kell –
követnélek csütörtök
szerdát
hüpp-hüpp valami Barba-trükkel
nem tudom elűzni
akár egy science
fictionben
fémszínű kád
fekszel magzatpózban
rémítő-védtelenül
nem látni van-e hajad
ha igen színe
akár a tested
fejed víz alatt szemed zárva
valami habzó
szivaccsal
lyukacsos kővel dörzsölöm
a karod a vállad
akarnék
melléd beléd bújni
nem tiltakozol
mégse teszem
maga vagy az elérhetetlen
beleébredtem
fontos álom volt
kísért napok
óta
arcod megfejtéséig se jutottam
anyám vagy-e
szeretőm
barátom
múltamtól krómszínű álom
benned
magamat látom
magzatvíz
lehet
tölti egyre tölti a
kádat
a torkom a szemem száraz
nem találok könnyeket
dörzsölöm
a karod a lábad
mikor átmész a városon
nézed a szürke
hónapot
nem jut eszedbe: volt nyarad
aztán a telet se vállalod
várod a jobb időket várod
hiszed jön
majd ami szép
nem látod meg a hiány fog
eloltani alig égsz
ma még álmodsz
forogsz őrült
szelekkel
de megszaporodnak az árkok
kevesedik a holnap az
egyszer
kushadnak öledben a vágyak
penészesedik
az emlék
kötsz egy fekete hosszú sálat
fölnézel mintha ott se
lennék
áll a zöldsapkás lány
mögötte piros
villamos
kékkesztyűs keze mintha intene
mosolya beledermed a
télutóba
a sínek a párhuzamosok vágyaival
kitűnnek
a képből
mögötte zászló
rezzenéstelen
a
fehérruhás mandulafákat
a házak mögé képzelem
mozdulni látszik a mosoly
áll könnyű
ruhában
vállán táska
majdnem nyár van
a képen remegés fut
át
a macskaköveken
már nem látni
nyomát
tulipánkelyhű szerelembe
rejti a város
egy kis fény kellene az őszbe
mezővel
messze
erdőszéllel
köveken csobogó patak
fogaidon a
nevetéssel
szinvásra hozva az egészet
emlékezni fogok erre a délutánra
éled
a hibiszkusz
kit már rég leírtam
erkélysarokba
löktem
fellélegzik
levélbe döccen
s maradok megint
vesztes
hűtlen elhagyó
kinek újravirágzik
szép lesz az ősz
hozzon akármit
még
ha erdőm patakom se
csillagokon túli hűség
kúszik
szerelmesen
a hibiszkuszágig
rámosolygok
ahogy rezzen is
értem
aztán szeptembervégi csend
szemérem
tényleg csendes volt az éj
a reggel is
a hóval
se csengő se Télapódal
ránk édesült az ünnepély
kint ködlő hideg szürkeség
de messze
még a nap süt
felkelünk dolgunkat tesszük
hinni akarunk hinni
még
megy a többihez ez az év
születtünk
voltunk éltünk
ám nincs ideje hogy értsük
hol az ár és hol a
rév
valahová visszavárnak
fakultan
megtöretten
ma karácsonyfénye rebben
hóhéros Golgotának
reggel van évvég mit se tudsz
elbarmolt
élet mögötted
mos rád a jó Elektrolux
220 volt nem kér többet
nem vár becézést se bókot
szagoddal
együtt elfogad
csak be ne csípje a drótot
tisztában tartja
álmodat
nagy esés után egy kis csel
ha nem
tűröd a foltokat
vigasztald kanál Vanishsel
mikor a sírás
fojtogat
fugáz a drága hogy dübög
a szárítót
szétnyithatod
odakint évvégtéli köd
mögé a tavaszt álmodod
a jó sorok világgá mentek
taknyos a
hétfő
várom keddet
csúszik az ország
ónos esők
járnak
militáris övezet
tél tábornok
támad
vírusalezredes
kéz-lábtörős hadnagy
vers helyett
szöveget
vagy influenzát kapsz csak
köhögsz fáj a hátad
jaj
a szíved
reszketsz
ugyan ki hisz benne
még szebb napok
lesznek
átizzadó álmod
takaródra szárad
vajon az
Úristen
meghagy-e a nyárnak
|
|
szögekkel |
|
|
voltál de |
elvesztél |
háromból |
|
|
az út hiánya |
|
|
|
rothadó |
|
|
|
árvább |
|
itt fekszem
ez az eldobott
vacak
sörösdoboz
nem árt már jég
se tűz sem
kelleni már
senkinek
se kellek
szennyezem a szépet
ártása vagyok a szemnek
de
nézd csak
messze ott
egy koszos nagykabát
billeg ahogy
a
részeg este
jön jön egyre
szemetesről
szemetesre
és
amikor ideér és meglát
megkapom én is
a piedesztált
együtt
ringunk
a nagy nejlonszatyorban
mindenki boldog
és mindenki
tudja
jól van
maradtam megint egy tél
után
kigombolkozok februárból
fénycicomásak a nappalok
gerle
burukkol macska miákol
amúgy köszönöm megvagyok
mondhatom
talán: nem hiába
megyek illatos új tavaszba
éveim közt még egy
rovátka
verseket írok könyveket
hóvirág vár
rám kankalin
s ha néha bicsaklik sután
mindig kerül pár sanda
rím
kert alján pitypang bitangol
szél
kapja föl röpül röpül
kiszáll a világvégi gyomból
arannyá
nyárrá gyönyörül
Azért a gép kegyetlen.
A papír legalább kussolt.
Ez a dög meg villog itt,
s nem könnyű, hogy elcurukkold.
Verseket hallgatni mentem.
Időmből
kitellett.
Mint a parazsas madár:
halálból keltek, énekeltek.
Itthon vagyok, mondtam,
hisz mi
vagyunk a dalnok.
Bárd alá mennének mind,
de szabin van
épp a zsarnok.
Nem tudtam: szégyen-e,
pironkodjak
hunyt szemmel,
vagy annyit mondjak: így a jó.
Ki verni tud,
nem bottal ver.
Hallgattam hát.
Nem köptem, nem
böfögtem.
A siket zenész se csinálta jobban.
Pár szonett
elszaglott mögöttem.
Zongora szór ragtime-t.
Valami szorít
szegytájt.
Feltörő hang. A mélyből
billentyűfutam tép föl.
Idegen nyelv, nem értem.
Nem zavar,
elég: érzem.
Egy whisky kell, hideg sör,
mozdulsz:
életigenlöl.
Dob szól, söprű a rézen,
New Orleans a
cédémen.
Lesem, ütők pörögnek.
Ez is költészet, lökd meg.
sétálgatok mint Platón
megyek
gesztikulálva
szavaim erősítsem
ez nem a tiszta ész
kritikája
hisz néha az is nehéz
magamat értsem
ki nem
nevelkedtem Szókratészen
idelökve a Pannon rögbe
kicsit sámános
vagyok
olvasom a jövőről
mit mondanak a csirkecsontok
sétálgatok akác ecetfák közt
szórom
kincsem
megnézik belerúgnak
megyek mosolygok
aranyaim
sárban
röhögjetek
senki se gazdagabb nálam
elfelejtődött
nincs mit szépíteni rajta
érződik kis idejétmúltság
régebbi idők lírizmusának lenyomata
hiányzik a friss költői erő
új íz amitől úgy érezném
hogy okvetlenül
bocsásson meg
természetesen megbocsátok
mi mást
tehetnék
avitt vagyok
belém ette magát az öregség
tudom
rég
kiknek bevehetetlen a líra dombja
s ha okulni képtelen
vagyok
sok mögém gyűlő esetből
belekapok ma is
mint
gyöngytyúk a takonyba
(helyett)
írtad
olvasom
ma jó nagyon
bár
tele a hólyagom
a napom lógatom
míg átszáll a szobán a
gancvagon
miként a régmúltba én
a hős utca egyik
szegletén
hogy is gondoltam volna
a vízhajtóra
mi íme ötven
év után
sűrűn kihajt a klóra
s bár elégszer megírtan
lógnak
a költők tökei
ellenállni én se bírtam
andreasz tokai
mert
kell a vers
kell a rend és a
herelengés
ha elmúlt az
aranykor
el amalgám
s csak a végem van aranyból
hát
letöltöm itt még
amit rám kirónak
amíg a léthén
átring
velem a csónak
s bár nem voltunk együtt
a níluson
nézzed el
suta stílusom
megcsupaszítva mindenféle jeltől
mit beszorítva
a dunáktól küldök
barátilag
csepelről
(Jacques Prévert-nek)
görcsöl a gyomrunk
nem oldják
szeszek
nem pirkad
dőlnek a reggelek
járatom a pofám
nincs király földi
égi
mire ébredhetni
mit szabad remélni
ha beözönlenek
a városokba a
szarkák
nem lesz ki visszaadja
a rigók hatalmát
Mutasson jegyet, bérletet,
vagy
vérképet, ha kérhetek.
Ép testben él az ép lélek,
nem
drukkolunk az AIDS-ének.
Izgulni túlzottan nem kell.
Fegyverben
az immunrendszer.
Védekezésre odahív
jó pár sejtet, s már
negatív.
Mutasson bérletet, jegyet,
és mindent
olcsóbban lehet,
mintha otthon élre raknák.
Emelkedik a
kamatláb,
növekedő békeévek,
ha nálunk tart bankbetétet.
Mi
vagyunk az érték őre,
ne legyen gond szemfödőre.
Bérletet, jegyet mutasson,
jó uram, ön
is, kisasszony.
Kendőre vár, pántlikára?
Nem lesz semmiből
hiánya.
Önökért vagyunk: önöknek.
Ki kínálhat ennél
többet?
Vagyunk, kik segítni készek,
s csekély a
törlesztőrészlet.
Bérletet mutasson, jegyet.
Minálunk
bármit megtehet,
elkerüli a végzetet.
Mivelünk minden
semmiség.
Jövőt akar, vagy lenni rég?
Vegye meg jegyét,
bérletét.
Indul az új világ, a szép,
s együtt lépünk a
rétesért.
Legszebb éveimben
volt tizenhárom
kalapácsom,
ma két maradékom.
Ne vedd el őket,
velük hívj
magadhoz.
Öregek, hűségesek.
Ők is Te vagy.
(ha
nem mis-más
V.
T.-nak szeretettel)
mikuláscsizmadia
csillaggolyószóró
bűnbeesély
birtaland
pásztorockefeller
verserekció
baszkirályok
jézuskataklizma
angyalhajnal
Mikor az uccán átment a kedves,
hétfő
volt, tudtam: holnapra kedd lesz.
Mikor gyöngéden járdára
lépett,
odanéztem a bokája végett.
Mikor a válla picikét
rándult,
Parkinson-kór, gondoltam, de már múlt.
Lebegve lépett – már gyúlt a
villany,
én néztem kedvtelve: megtanítsam?
És ránevettek, senki se bánta,
ő
a reményem: a panoráma!
Akit ringattam vigyázva, ölben,
akkor
mocorgott, elmenne tőlem.
De begyes kedvük szívemre
rászállt,
hajlítgattam a kecses virágszárt.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
s
szeleltem utána, egyszerűen.
Ujjaim összeérnek,
ráncolódik
homlokom.
Feszül az ideg, feszül.
Kemény dolgok történnek itt.
Na, így nézek ki, mikor verset
írok.
Felnőtt ember,
élettapasztalattal,
és fontosnak
hiszem a semmit.
Írogatsz még? – kérdezik.
Persze
a bennfentesebbek.
Tudod, hogy van, a megszokás,
mondom,
időnként irrigálok.
Aztán aki teheti elmegy.
Fene tudja,
talán ragályos...
Büntetés, így kapok kegyelmet?
Van úgy, az
adás hiányt hoz.
Míg lehet, még elkuporgok
a verssel,
mint más arannyal.
Aki a csillogástól boldog,
adassék annak
aranyhal.
Én meg ülök a télbe, nyárba,
szenvedek
pár jó sorért.
Kinek angyal a kocsmabarátja,
tudja, az élet
hány rundot ért.
Két filmről kellett kihozni vetítés
közben a moziból.
A Makszimkáról –
történetére nem
igazán emlékszem.
Az afrikai kisfiút orosz tengerészek hajójukra
vették,
és ragyogó egyenruhába öltöztetve
lett tiszteletbeli
matróz.
A másik állandóan kísértő:
öreg púpos mesél
–
megelevenedik a Kis Mukk élete.
Sokáig szégyelltem,
amiért fiú létemre megríkattak.
Idővel Andersen s a Grimmek után
jöttek
egyre többen.
Bambi, a debreceni diák, Zéta,
Gergő és a kis
Cecey lány.
Kevesebbet törődtem magammal.
Azonos lettem
Mauglival, Csingacsgukkal.
Féltem, kigúnyolnak
titokban morzsolt
könnyeimért.
Azután megtanultam:
a koldusok
koldusok, a békák békák maradnak,
s marad a jótett, a
remény,
hogy más az utam, mint a királyfiaknak.
Mért lettem versíró,
fellengzősebben:
költő?
Talán a fönti sorok között a válasz.
Eltelt azóta két emberöltő,
s ma is
megkönnyezem a makszimkákat.
Nem szégyenkezem, ha
torkomban
gombócosodik a részvét,
örülök, amikor a rútból szép
lesz,
ha jönnek a limuzinok,
győz rossz fölött a jó.
Az
irodalmi ízlés nem érdekel.
Túl a sokadik ezeregy
éjszakán,
kellenek könnyeztető mesék.
Mesélni kell.