Bevezetés

A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyveinek kiadásához írt üdvözlő sorainkban olyan kérdést vetettünk fel, amelyet, akkori megjegyzésünk szerint, egyháztörténetírásunk nem artikulált súlyához és jelentőségéhez mérten. A lelkészi rend 16-17. századi önszerveződéséről gyanítottuk, hogy az a világi nemesi rend mintájára történt. Míg korábban a katolikus egyház püspökei főrendnek számítottak és részt vettek az ország kormányzásában, a protestáns klérus vezetői nem, bár a lelkészi kar sok mindent megőrzött az egyházat szolgálata jogán megillető, nemesi státusból és kiváltságokból. A hazai reformáció felekezeti sokszínűségében és rétegződésében egyik felekezet sem állhatott elő ezzel a kizárólagos igénnyel. A 16. századi országgyűlésnek, mint intézménynek, tehát hova tovább rendeznie kellett a felekezeti megoszlással együtt járó jogi kérdéseket is, annál is inkább, mert a reformáció fokozatos térhódításával és a népességet érintő felekezeti arány átcsoportosulásával új helyzet állt elő. Van egyháztörténész (pl. az egyházjog jogtörténetével is foglalkozó Pokoly József), aki úgy ítéli meg az erdélyi helyzetet, hogy a reformáció terjedésének első évtizedeiben az országgyűlésben jelentősen meggyengült, sőt teljesen megszűnt az egyházi jelenlét, ennek pedig jótékony hatása volt az intézmény működésére nézve, voltaképpen ez állította semleges területre, ahol egyenlő távolságot tudott tartani valamennyi felekezettől, tehát jogosítványát először gyakorolta jelentős egyházi jelenlét nélkül, amellyel a parlamentáris demokrácia csíráját hordozta magában. Az országgyűlésnek tehát a felekezeti törésvonalak mentén kiépülő új egyházi struktúrákat valahol el kellett helyeznie a rendi társadalom széles skáláján, azoknak pedig nem szánt más közjogi státust, mint korábban volt. A reformáció egyházai tehát gyakorlatilag megörökölték a középkori katolikus egyház társadalmi helyét és állapotát.

A 17. században a protestáns egyházak már erőteljesen magukon viselték a nemesi rend szerveződésének és működésének jeleit. Ekkor tájt a feltételezettnél markánsabban jelentkezett a lelkészi rend részéről is azon igény és törekvés, hogy rendként illeszkedjék be a korabeli társadalom jól behatárolt keretei közé. Ennek az igénynek adott hangot az egyház 1659-ben, a Küküllőváron tartott zsinaton, ahol a háborús idő miatt a generális zsinat arra kényszerült, hogy "homagiumot" adjon a fejedelemnek. Az egyház feltételeket állított, ezek közül a 6.-at idézzük: Mivel az nemes ország tőlünk homagiumot kíván, mely ez ideig soha tőlünk nem kívántatott, úgy tetszik nekünk is, hogy mi is méltán kívánhatjuk, hogy mind magunk s mind posteritásunk nemeseknek reputáltassanak közönségesen.

A tudatosodás egyik jele, többek között, az önálló, belső törvénykezéshez való jog, amelynek fóruma az egyházmegyei, más néven a parciális vagy rész-zsinat volt (ti. az egyházkerület egy részének, egyházmegyéjének a zsinata, ellentétben a Generális Zsinattal). A nemesi rend struktúrája és elve szerint építkező lelkészi közösség egyedül csak itt élhette meg egyházi/nemesi státusát. Ide, vagyis a parciálisra kerültek azok az ügyek, amelyek az egyházi személyeket (personae ecclesiasticae) érintették. Egyházi személynek tekinthető a 17-18. században nemcsak a lelkész, hanem valamennyi egyházi tisztségviselő a mestertől a harangozóig, egyházfitól a gondnokig és consistoriális tagokig. A lelkésznek nem öröklődés folytán, alanyi jogon járt a nemesi előjog, nem is járhatott, hanem, mihelyt bekerült a lelkészi rendbe, tehát felszentelték. A nemességet tehát nem a személy kapta, hanem az intézmény, vagyis az egyház (ezért terjedt ki még az eklézsia zsellértelkeire is bizonyos könnyítések tekintetében).

...