---

Tartalom

I. RÉSZ

1. Vissza a múltba
  Pilleszárnyon - gyermekké lenni
  A másik fél
  Csibe
  Béka
  Szánkázom
  Tűbefűzés s száláthúzás között
  Párka
  Ijesztgetek
  Alkonyi kézfogás
  Útban, esőben
  Una corda
  Megnőttek a fák

2. Valaki jár velünk
  Szemek
  Donaustadt. Merre visz a vizek útja?
  Hidak a Duna felett
  Schönbrunn. Császári szomorúság
  Sellő
  "Bildnis eines jungen Mannes". Egy Dürer-kép mosolyában
  Függőleges hírnök
  "Eljegyezlek magamnak örökre". Beregszász
  Nyárutó
  "A marosszentimrei templomban"
  Istenszéke. Valaki jár velünk

3. Utazásaim Rőt Macskával
  Macska
  Bálványfák
  Advent
  Énekeljünk!
  Életeink
  Fény
  Derű
  Kis nyírfa
  Utazásaim Rőt Macskával
  Sorskönyv
  Fehér autó
  Lélekhangok
  Mint gombaspórák...

4. Ég és föld között
  Hétkarú emlék
  Örökélet - újrakezdés
  Átjáró idő - naplemente
  Útjelző vágy
  Alkony
  Hiány
  Várakozás
  Párhuzamos harmónia
  Erdőtűz
  Lélekröptetés
  Teljesség
  Őzbak
  Fájdalom
  Sajnálat
  Zöld erdő alja
  Májusi erdő
  Mandragóra
  Kék határ
  Példázat a barackfáról
  Álomsors
  Post scriptum
  Nincs hézag


   II. RÉSZ

1. Psyché: a lélek kertje
  Psyché
  Kis peregrinus
  Gyermekek
  Hadd melegedjem
  Virágzó fák
  Boldogság
  Magány
  Nap
  Bonckés alatt
  Időmérő
  Álmok
  Telihold
  Psyché-röptetés
  A lélek kertje
  A juhosgazdák bölcsessége
  Búvópatak
  Puzzle
  Gyermekkori hajó
  A zene méltósága
  Életszövedék
  Kis nyírfa
  Psyché visszatér

2. Jelentések a füvészkertből
  Személyiségtükör
  Hordozható emlék
  Kegyelem
  Fűszál és homokszem
  Hit és/vagy remény
  Félszárnyú élet
  Folyóka álmok
  Hírnév, halhatatlanság
  Idő-kaleidoszkóp
  Ösvények
  Búcsúzom Szabolcstól

3. Vasi napló
  Must
  Almafa-átjáró
  Vasi napló I.
  Vasi napló II.
  Vasi napló III.
  Vasi napló IV.
  Szappanvirág
  Kecske utca
  Cinkefiókák
  Mécskolomp
  A boldogság - szeretetüzenet

Jegyzetek

Lukáts János: Utószó

---

Előszó

Esszé- és életképgyűjtemény - az írónő legszínesebb írásainak csokra. Bár minden új cím új témát vezet elő, és mindannyiszor új kép, új szín, új gondolat kerül a palettára, mégis szoros kapcsolat van a rövid terjedelmű alkotások között. Összeköti őket a természetben átélt nagy barangolás, s a képzelet sétára indul. A valóságos utazás nyomán az emlékezetben is elmozdulások történnek. Így kettős mozgásban halad a cselekmény a végkifejlet felé: valóságos és lelki síkon, térben és időben nagy utakra indul az alkotó.

Minden írásban központi gondolat az idő múlása, a dolgoknak és embernek a saját lényétől való eltávolodása: "Nincs múltdarab, mely fényképszerű mozdulatlanságban megmarad. Az emlékezet csal: olykor torzít, olykor szépít, néha meg kihagy egészen fontos részleteket. S az egész részlegessé válik. Féllegessé. Ez itt egy szelet múl. Fájón kiáltó emlék. Hogy volt, hogy lett volna, s mi lett" (Megnőttek a fák).

Mihez képest van eltávolodás? Mit gondolunk lényünk valódi esszenciájának? Ez a tengelypont lehet az életben egy helyzet, akár személyhez, akár időhöz vagy helyhez kötődő létállapot, amikor a létezés biztonságát átérezzük. Ez volt az a létmód, ami az állandóság érzését sugallta. Lehet, hogy rövid ideig tartott vagy hosszan kísért az úton. A jelenben nincs többé, nem található. Vagy azért, mert örökre itt hagyott, mint akit "az ötödik kínban teremtett évben magához vett" a sír (Megnőttek a fák). Vagy azért, mert a bizonyosság helyére bizonytalanság lépett és ez félelmet okoz, ami "valamilyen elveszett biztonság, odalett védettség. Valami széttöredezettség, ősrégi egész, mely darabjaira hullt. A gyermek nem tudja, csak öntudatlanul keresi azt, ami a hiányt betölteni hivatott" (A másik fél).

A jelen legnagyobb vesztesége, hogy nélkülözi azt a tudatot, azt az önazonosságot, ami hűséggel velünk volt: emberekben, tárgyakban, élethelyzetekben, és hosszú életszakaszon stabil része volt világuknak. Ha ez hiányzik, megszűnik az egység és harmónia az ember és a természet között, az egyén és társak között, az ember és a tárgyai között, az ember és az idő között. Ami régen hozzánk tartozó természeti jelenség volt, mint a naplemente, elveszíti a barátságos idillt: "ezekben a naplementékben mostában nincs romantika, nincs meg az ifjúkor érzelmessége, a gyermekkori rácsodálkozás" (Átjáró idő - naplemente).

A jelenségek megfigyelése nemcsak a külső világ rezdüléseit és mozdulásait célozza, hanem ezzel együtt a belső, láthatatlan hatásokat is észleli. Ez a játék a Duna folyása és az élet folyamának végiggondolása - a Donaustadt - Merre visz a vizek útja? írásban különösen megfigyelhető. "A múltba visz a vizek útja, s feltátja száját az emlékezés barlangja, szelíd-örvénylőn... Elalvás előtti képek: halkan ragyogó napsütés, sejtelmes éji suttogás. Merre visz a vizek útja? Minden út haza vezet" (Donaustadt Merre viszi a vizek útja?).

Az írónő látszólag kívülálló objektív szemlélő. Valójában nagyon is része annak, ami végbemegy. Drámai megdöbbenés annak a felfedezése, hogy a változás őt magát egészen közelről érinti, sőt számára meghatározó értékeket elvesz és átrendez. A feszültséget az adja, hogy ebben a kozmikus kataklizmában nem tud cselekvően részt venni. Passzív részese a világegyetemnek. "Elnőtte magát az életfonalunk, mint a nyíratlan platánok. Eltakarnak a szemnek kedves részleteket. A lélek kedves dolgait, melyekkel eljátszunk, ha felbukkannak a rezgő fényben levélzölden, apró árnyakat remegtetve" (Megnőttek a fák). "Valami, ami egészként létezik, egészként működik, részeire hullva riadalmat, félelmet, hiányérzetet kelt. A másik fél hiányát. Aki benned van, megkétszereződötten lapul a lélek mélyén" (A másik fél).

Az elidegenedés fájdalma húzódik a történések hátterében. Filozofikus kérdéseket hoz elő a változás és a mulandóság. Ezért egzisztencialista témák törnek fel a gondolat mélyén: szorongás, félelem, magányosság. A transzcendens erőtér megsejtése vibrál a levegőben: "a föld magához vont: térdeplőszék a magasságos oltár előtt"; "Hol a bejárat? Hol a kijárat? Be a lélek mélyébe. Ki e létből" (Átjáró idő - naplemente); "Keresek egy soha át nem élt hangulatot, s egyszer csak megélem egy dallamban. Ő az, akit megismerek egy képen, egy arcon, egy hangon, egy mozdulatban" (A másik fél); "Gondolsz rám? Valaki mindig jár velünk" (Istenszéke).

Ugyanakkor az írónő felfedezi a védekezési ösztön mechanizmusát is: "Tízet kérek, emlékezve, hogy gyermekkoromban akárhány tasakkal megettem volna. Ha vesznek. Aztán megbántam: elég lett volna öt szem is. Másnapra is jutott belőlük: az ízetlen, táskámban kihűlt, élettelen gesztenyékből. Gyermekkorom nagybányai szelídgesztenyéi nyomában sem kulloghattak ezeknek. Az idegen föld illattalansága, ízetlensége elfogulttá tesz" (Schönbrunn); "Magamban hálás voltam neki, amiért megállított: általa részem volt e megváltás-gesztusban" (Átjáró idő - naplemente).

Hova sorolhatók Balázs Ildikó színes írásai? Nemcsak örök emberi kérdéseket boncolgató és feltáró lélektani elemzések. Többek annál. Személyes életének eszmélődő, visszatekintő és emlékeiben gazdag megnyilatkozásai ezek. Életrajzi írások is: az örök nő világa az erdélyi magyar irodalmi örökségben gyökerezve, a változó világ titkainak üzenetét művészien megragadva, és a mulandóság ellen művészi eszközökkel bátran szembeszállva.

Lukácsi Éva

---