Ha létezik kimondottan pesti románc, akkor ez az. A helyenként eredeti humorral ízesített történet immár európaivá lett fővárosunkban játszódik. Budapesten tombol a keresztény kurzus, de a rendszerváltás óta már zsidó kalapot is lehet látni a Nagykörúton. A sztori látszólag banális: hősünk színre akarja vinni első drámáját, ám az élet mindig közbeszól... Végül a sors telepedik a rendezői székbe, s ezzel elszabadul a pokol. A mese szövését szerencsére kedves figurák felbukkanása tarkítja, és nem vagyunk híján az éteri erotikának sem. Szerelemből azonban súlyosat varr nyakunkba a szerző. S teszi ezt úgy, hogy ama bűvös szót egyszer sem írja le!

Hőseink egymásra találása teljességgel reménytelen, sorsuk szinte tragikus. Óhatatlanul Rómeó és Júlia jut az eszünkbe, bár Spigi és Pinyó nem mérhető hozzájuk. A fiú Trisztán issza a bort, nem Izolda, s a lány bármikor szembe jöhet velünk az utcán. Éppen eme hétköznapiság miatt támadhat olyan érzésünk, hogy galád módon valóságos eseményekbe avatnak be minket.

S vajon igaz–e a történet? Ennek megítélésénél nagyon vigyáznunk kell. A szerző ugyanis azt hazudja, hogy nem. Szemérmetlenül nyomja a sódert, ahogy csak bírja. Végig azt akarja elhitetni velünk, hogy egy könnyű kézzel írt librettót olvasunk, amit időnként akár énekelni is lehetne. De mikor a zenének vége, akkor gyanakodni kezdünk. A süket csendben feszengve kérdezzük magunktól: ez kitalált történet lenne?

Az csak mese.

Én tudok sorok között olvasni. Sőt, sörök között is. Pintér István azonban sorok között ír. Nem akármit. Drámát. Higgyenek nekem.

Jurinkovits László