VÉRTESI ARNOLD: INNEN

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-68-9 (online)
MEK-12900

Balló István, a cserkuti aljárásbiró, nagy örömmel ment haza délben a hivatalból. Szinte ragyogtak a szemei s neki pirosodott az arcza:

- No, feleség, nagy ujságot hozok. Fölvirrad még nekünk is. Most olvastam a hivatalos lapban, Karatnay Dénes lett az államtitkárunk. No, mit mondotok hozzá? Ugy-e csak nagy ujság?

- Az hát, az én legkedvesebb barátom, az én kenyeres pajtásom. Együtt diákoskodtunk, együtt jártunk az egyetemre s négy évig laktunk egy szobában. Soha az életben nem volt jobb czimborám.

- No lám, mégis csak jó az isten, nekünk is küld valami segitséget, - vélte az asszony.

- Az már igaz, - erősitette a férj, - legalább nekem is lesz már ezután valami pártfogóm. Dini tudom, hogy nem hagyja az ő régi barátját.

Csak azon tanakodtak még, hogy irjon-e vagy személyesen menjen az aljárásbiró Budapestre ő méltóságához.

- Menj föl magad, - ez volt az asszony tanácsa - ez többet ér. Igaz ugyan, hogy pénzbe kerül; de egyuttal megveheted a lányoknak a téli ruhára való szövetet, meg a czipőket is. Ott fenn Pesten minden olcsóbb, mint itthon Cserkuton. Magaddal vihetnéd Tildát, hogy meg ne csaljanak. Ő jól tud alkudni. Aztán kávét is hozhatnátok, meg czukrot.

Tilda a legnagyobb leány volt, éppen tizenhat éves, szőke haju, fekete szemü, szép leány, ő ment föl az atyjával Budapestre. Ő maga kefélte ki atyjának kissé viseltes fekete ruháját, melyben ő méltóságához, az államtitkárhoz tisztelegni ment, ő kötötte fel a nyakkendőjét is, aztán egy buzgó fohászkodással, a mi majdnem imádság számba mehetett volna, utnak eresztette.

Apuska nagy buzgalommal indult neki ennek az utnak, mikor Cserkutról eljöttek, de már utközben látni lehetett, hogy lelohad a nagy bátorsága, mennél közelebb érnek a fővároshoz és most, mikor már meg kellett jelenni az államtitkár előtt, nagy aggódás szállta meg a szegény embert. Vajjon hogy fogadja az államtitkár? Az ilyen nagy urak nem igen szeretnek visszaemlékezni a fiatalkori ismeretségeikre. Aztán biz az oly régen volt, hogy nem is volna csoda, ha kissé el is mosódott volna a Karatnay Dénes emlékezetéből.

Husz éve, hogy nem látták egymást. Nem is irtak egymásnak azóta, hogy elszakadtak. Husz év nagy idő, azalatt sokat változnak az emberek. Vajjon mit mond Karatnay Dénes, ha most igy elejébe áll?

Az államtitkár ur előszobájában még azt a piczike bátorságát is elvesztette a szegény ember, a mi eddig megmaradt. Mindenki csak ugy félvállról beszélt vele, a szolga az ajtónál, a fiatal titkár odabent. Tessék várni.

Már többen voltak ott s folyvást jöttek, előkelő urak, képviselők, a kiknek természetesen fontosabb beszélni valójuk volt ő méltóságával; a cserkuti aljárásbiró várhatott.

Végre rá került a sor. A szive oly erősen dobogott, hogy azt hitte, egy szót sem bir kiejteni s lábszárai összeverődtek, a mint belépett.

- Szervusz, Pista, te vagy? - szólt, kezét nyujtva a mélyen hajlongó ember felé.

- Én vagyok, méltóságos uram, - viszonzá az hálásan s csoda, hogy nagy örömében és zavarában meg nem csókolta a feléje nyujtott baráti kezet.

- Megöregedtél, pajtás. Ha az utczán látlak, nem ismertelek volna meg, - jegyezte meg ő méltósága, nyájasan megveregetve a boldog ember vállát.

De Balló István tudja, hogy az nem illik ilyen helyen. Köszöni alássan, nem gyujt rá.

- Aljárásbiró? Hogy lehet az? Ilyen idős korodban? Hiszen a negyvenen tul vagy te is.

- Persze, persze, egy évvel vagy öregebb, emlékszem, - lóbálja a fejét ő méltósága.

De legalább tizenöt évvel látszik öregebbnek, őszbe csavarodó szakállával, kopasz homlokával, ránczos arczával, mig az államtitkár egész fiatal ember hozzá képest, villogó szemü, dús barna haju, ruganyos, elegáns alak, kinek hiu mosoly játszadozik ajkai körül, mialatt a szemközt levő tükörben összehasonlitgatja magát hajdani iskolatársával.

Balló István a közben elkezdi panaszolni a baját, hogy soha sem volt szerencséje, a járásbiró ellensége, a törvényszéki elnök is ellensége, aztán hogy milyen nehéz az élet Cserkuton családos embernek.

- Folyamodtál talán valahová? - kérdezi ő méltósága, a ki szórakozottan hallgatja a szegény ember unalmas panaszkodását, s már szeretné végét szakitani, mert egyéb dolga is van.

- Jó, hát ha majd folyamodni fogsz, szólj nekem. Szivesen támogatlak. Most köszönöm, hogy meglátogattál.

- Igaz, megállj csak. Együtt vacsorálhatnánk. Gyere el ma este a Hungáriába. Ott majd elbeszélgethetünk.

- Köszönöm alásan a kegyes meghivásodat, - felel Balló István meghatottan, mert nagy dolog ám az, mikor egy államtitkár egy szegény aljárásbirót hí meg vacsorára; - de nem magam vagyok, a legnagyobbik leányommal vagyok ide fent.

- Hát miért ne hoznád el a leányodat is? Legyen szerencsém mindkettőtökhöz.

- Nagy kegyesség ez, méltóságos uram. Ott leszünk. De még egy kis könyörögni valóm volna, ha kegyesen meghallgatni méltóztatnál.

- Isten látja a lelkemet, méltóságos uram, hogy lelkiismeretem szerint igazságosan itéltem mindig. Ebben a pörben is.

- Én nem, könyörgöm alásan. Én nem is tudtam róla. Ugy volt, hogy mikor a feleségem a hónap végén ki akarta fizetni a kereskedőt, a kitől czukrot, lisztet, meg egyebet vásárlunk, a mi a házhoz kell, hát azt mondja a kereskedő: Ki van már fizetve, kérem alásan. S adott az asszonynak nyugtázott számlát is róla. De én nem tudtam, csak akkor tudtam meg, mikor már mindenfelé beszélték.

- Igenis, vissza. De már késő volt. A járásbiró azt mondta, hogy most már kitekeri a nyakamat s a törvényszéki elnök, a kit a járásbiró fölingerelt ellenem, szintén igen dühös lett s azt mondta, hogy meg kell tisztitani a birói személyzetet a fekélyektől. S nekem senkim sem volt, a ki pártomat fogta volna, mig a jó isten méltóságodat nem küldte.

- Nem, én magam. Nagy szükségben voltunk. Három gyermekem feküdt hetekig betegen, egy meg is halt. Orvos, patika, temetés. A régibb adósságokért is zaklattak. Megtántorodtam, méltóságos uram. De azóta soha.

- Az isten szent nevére mondom: soha. De már elterjedt a rossz hirem. A járásbiró mindenütt azt beszélte rólam, hogy hitvány, megvásárolható ember vagyok.

- Az asszonyaink közt valami pörpatvar támadt s a járásbiróné fölingerelte ellenünk a férjét. Azóta nincs nyugodalmam, uton-utfélen rágalmaznak s az emberek elhiszik, mert hát azt mondják, hogy lehetnék becsületes ember? Hogy élhetnék meg akkor olyan nagy családdal olyan kevés fizetésből?

Meggörnyedve állt ott a szerencsétlen ember hajdani iskolatársa előtt, ki most oly magasan föléje emelkedett s ki most birája és ura.

Az államtitkár boszusan harapdálta ajkait. A mit érzett, az a szánalommal vegyes megvetés volt az előtte görnyedező gyámoltalan ember iránt. Hitte is, meg nem is, a mit beszélt. Lehet, hogy igazat mond, de az is meglehet, hogy csak szépitgeti a dolgát.

- Jó, majd megvizsgálom az ügyedet, s ha nincs semmi alapos vád, segítek, a mennyire lehet, - ezzel bocsátotta el ő méltósága a folyamodót, már nem oly barátságosan, mint a hogy fogadta.

Nagyon restelte az államtitkár ur, hogy elhamarkodva hivta meg vacsorára ezt az embert s már már azon gondolkozott, micsoda kifogással lehetne arról a vacsoráról elmaradni. De azután eszébe jutott, hogy hiszen ott lesz egy szép leány is; csak nem fog az elől megszökni.

Hüm, persze, hogy nem fog, ő méltósága nem szokott a szép leányok elől megszökni. Sőt inkább.

A vacsoránál nagyon szeretetreméltó volt a méltóságos ur. A fiatal leány egyre irult-pirult. Balló István boldogan mosolygott.

Most már minden aggodalma eloszlott. Ez a Dini igazán derék, kedves ember. És milyen finom franczia pezsgővel kinálgatja:

Tildának is koczintania kell. A pezsgő a fejébe száll s a fiatal leány, a kit már megzavart a szokatlan hely, a fény, a zaj, még jobban megzavarodik.

Az államtitkár ur erősen udvarolt s a kis falusi leányka egészen elbódult a szép szavaktól, a bókoktól. És folyvást kell koczingatnia:

A feje csupa tüz, érzi, hogy ég az arcza s szeretne már innen szabadulni. Az államtitkár ur egészen közel huzta székét, ugy, hogy könyökeik érintkeznek s néha ő méltóságának a lába is oda téved a leányka lábához az asztal alatt.

Az csak remeg, pirul s nem mer barátságtalan arczot mutatni. Ugy fél ettől a hatalmas urtól.

Végre megkönnyebbülve sóhajt föl. Apa már nagyon elálmosodott, az idő is későre jár, a méltóságos ur hát nem tartóztatja őket tovább. Fölkelt az asztaltól.

De ő méltósága olyan gavallér, a ki az ő kedves vendégeit nem ereszti csak igy el.

- Nono, ne czeremóniázz, - szólt ő méltósága. - Mit akarsz? Ilyen régi barátod, mint én vagyok. De bizony veletek megyek.

Már akkor karját is nyujtotta Tildácskának. Ugy mentek a vendégfogadóig, a hol Ballóék szállva voltak.

Egész uton szorongatta a leányka kezét a méltóságos ur. A kapuban végre elbucsuztak.

- Holnap tizenegy órakor jőjj fel a minisztériumba, - utasitja az államtitkár ur Balló Istvánt.

Mikor már ő méltósága régen eltávozott, Balló István még akkor is egyre magasztalja:

S a fiatal leány is rá gondol, a mint későn éjfél felé, zugó fejjel, dobogó szivvel, kábultan lefekszik és nem jön álom a lázas szemeire, csak forgolódik ágyában s ugy éri el a reggelt ébren, nyugtalan.

Azok a hizelgő, édes szavak susognak folyvást fülében, melyeket az a hatalmas ur sugdosott neki. Azután azon töpreng, mit értett azalatt a méltóságos ur, hogy:

De hogyan tarthatja ő azt kezében? Ugy érzi, mintha minden vére fölhevült agyára tódulna. Istenem! hát lehetséges volna, hogy ez a délczeg, büszke férfi, ez a nagyhatalmu ur ilyen szegény leányt, a ki nem hozzá való...

- Jaj istenem, mire is gondolok? Lehet, hogy csak tréfált. Hisz mit szeretne rajtam?

Valami ismeretlen édes gyönyörüség lopódzik a szivébe, mely lázasan kalapál. Majd hőség, majd borzongás fut át tagjain. De mindenek fölött félelem az, a mi betölti lelkét. Nem tudja hogy miért, csak fél, fél.

Másnap délelőtt tizenegy órakor pontosan megjelent Balló aljárásbiró a miniszteriumban; de az államtitkár urral nem beszélhetett, valami fontos tanácskozásra kellett ő méltóságának eltávoznia. Azt mondták, hogy várjon.

Várt két óra hosszáig. Akkor azt mondták, már bizonyosan nem fog visszatérni ő méltósága, hát Balló István is hazament a szállására.

A leányát lázasan, kipirult arczczal, meredt szemekkel, dideregve, egy sarokban ülve találta. Nem ugrott föl, mint máskor tette, hogy atyját megölelje.

Lefeküdni sem akart, csak ott ült egy helyben szótalan, reszketve s nagykendőjébe burkolózva, bár gyönyörü őszi nap volt s hidegről még nem lehetett szólni.

Estefelé nagy szerencse érte őket, az államtitkár ő méltósága látogatta meg.

- Sajnálom, hogy hiába fárasztottalak, - mondta Balló Istvánnak; - de intézkedtem már az ügyedben. Ne félj semmitől, nem engedem, hogy ártatlanul bántsanak; sőt azt akarom, hogy kárpótlást kapj, a miért oly sokáig érdemtelenül mellőztek.

- Csak kötelességemet teljesitem. Egy járásbirói állás van üresedésben éppen itt Pesten, nem volna kedved feljönni?

- Milyen jó, milyen nagylelkü, milyen nemes vagy te, - kiáltotta boldogan a szegény aljárásbiró.

Nagy örömében észre sem vette, hogy Tilda olyan fásultan, csaknem ellenséges indulattal fogadja ezt az örvendetes hirt.

Mikor a méltóságos ur eltávozott, Tilda zokogva borult atyjának a nyakába. A jó ember azt hitte, hogy örömében sir a lány, sir olyan keservesen, hogy a szive majd megszakad.

Határtalan boldogság volt az Ballóéknál, mikor felköltöztek Budapestre. Milyen szerencse az, ha az embernek olyan hatalmas jó barátja van.

Csak a Tilda állapota busitotta a boldog családot. Az a leány mindig betegeskedett és olyan levert, olyan kedvetlen volt mindig, semmi föl nem vidithatta.

- A levegőváltozás az oka, - magyarázta az orvos. - Ugy látszik, ez a fővárosi levegő nem való a kisasszonynak. És a vérszegénység, kérem, vérszegénység.

- Mit hozzak neked Bécsből? - kérdezte Radványi a feleségétől, mikor valami lokomotivkiállitásra fölment.

Arra vágyott legjobban. Most hát meglett a kivánsága. De az egész kis város mozgott, zsibongott s csak arról beszéltek mindenfelé, hogy Radványinénak harminczforintos kalapot hozott a férje Bécsből.

Ez volt az első harminczforintos kalap Vámoson. Eddig tizenhat forint volt a legdrágább Grünfeldnénél s az is csak névleges tizenhat forint volt, mert mindig lealkudtak belőle egy forintot vagy másfelet. De most egy igazi harminczforintos kalap, no az hallatlan eset. És épen Radványiné, a ki leány korában ötforintos meg hatforintos kalapokban járt s két télen is elhordott egy kalapot.

Oroszné, Borberekyné, Patakiné, az egész vámosi előkelő világ mind fölriadt. Nekik ugyan ne henczegjen holmi Radványiné. Kicsoda az a Radványiné? Egy szücsmesternek a leánya. Azért hogy elvette Radványi, hát már most páváskodik? Különb akar lenni, mint más?

Igy beszélgettek, ha összejöttek a hölgyek. Bizonyos, hogy nem hagyják magukon száradni ezt a szégyent. Nem engedik meg, hogy Radványiné különb legyen, mint ők. Egyelőre azonban nyájas arczot mutatnak, szemtől-szembe dicsérik a Radványiné kalapját, kérdezgetik:

Azalatt már egyik-másik hölgy puhitgatja a férjét. Oroszné kezdte legelőbb.

- Nem én, lelkem, nem láttam, - felelt közönyösen Orosz András, a kinek mindegy volt, ki micsoda kalapot hord.

Orosz András ur azt hitte, hogy ezzel vége. Dehogy volt vége, még csak most jött a java. Oroszné helyeselte, a mit az ura mondott:

- Igazad van, én is azt mondom. Nem nekik való ez a luxus. Még ha másvalaki tenné, olyan, a kinek társadalmi rangja ahhoz illő; de egy vasuti mérnök! Hát mi az a vasuti mérnök?

- Persze, persze, mondtam, hogy szamárság. Ámbár ezek a Radványiék könnyebben tehetik.

- Nincsenek gyerekeik, aztán szép kis pénzecskét hozott az asszony is a házhoz.

- Ej dehogy, lelkem, dehogy, - igyekezett kiengesztelni megbántott nejét a férj - már hogy gondolhatsz olyat? Ugyan, ugyan, muczuskám, hát mikor hallottál tőlem affélét?

- Ha nem is mondtad, hát gondoltad. Óh, ismerlek én titeket férfiakat. Tudom, hogy nektek pénz az istenetek. Te is jobban szerettél volna olyan feleséget, a kivel pénzt kaptál volna. Jól tudom én.

- Hallgass, nekem hiába képmutatóskodol. Bánjátok is ti, hogy ki milyen családból való, milyen gazdag a lelke, nektek pénz kell. Lehet a leány sánta, pupos, akármilyen...

- Ahá, hát mégis Radványiné. Hát igy vagyunk? Talán bizony az én drágalátos férjem uram is szerelmes abba a fitos orrú maskarába? Annak persze te is vennél harmincz forintos kalapot. Annak a majdmegmondom kinek.

Nehéz volt megakasztani Orosznét, ha egyszer megindult ajkairól az áradat; a férje most már meg sem kisértette, csak hallgatta, összetett kézzel, lecsüggesztett fejjel. Sűrűn mint a záporeső paskolta a szegény embert a sok szemrehányás. Ha még nem tudta volna eddig, hát most megtudhatta, hogy a felesége olyan családból származik, a kik kastélyban laktak és négylovas hintón jártak azelőtt. Neki is lett volna kamarás kérője és most méltóságos asszony lehetne, ha hozzá ment volna. Nem olyan Radványiné-fajta bugris népség az ő nemzetsége. S az ura után is csak inkább megilletné őt olyan kalap.

- Hiszen királyi tanácsos volnál, vagy mi. Nem kellene ledegradálni magadat holmi Radványiék miatt. Nem volna szabad eltűrnöd, hogy a te feleségedet lenézhesse az a mérnökné. Ha nem magadért, legalább a világért nem volna szabad azt megengedned.

- De hát uram, istenem, mit csinálhatok én? - csóválta a fejét Orosz András úr, a ki végre szóhoz jutott.

- Mit csinálhatsz? Ha csak egy cseppet szeretnéd, becsülnéd a feleségedet, hát tudnád, mit kell csinálni. Megmutadnád azoknak a henczegőknek, hogy más is megteheti azt, a mit ők s nem hagyjuk, hogy minket elhomályositsanak. Nem, nem tűrjük, hogy a szemünkbe nevessenek.

- De én nem látom be, - motyogott a királyi tanácsos úr, - igazán nem látom be...

Ám akár belátta, akár nem látta be, a vége mégis csak az lett, hogy nem tűrhette tovább sem a prédikáczót, sem a könyeket s elszánta rá magát, hogy fölmennek Budapestre...

- Hát üsse a kő, Bécsbe, nem bánom, - nyögött a királyi tanácsos úr, a kinek tanfelügyelői fizetése nem igen volt ahhoz mérve, hogy Bécsbe utazzanak s elköltsenek száz forintot az utra csak azért, hogy ott egy harmincz forintos kalapot vehessenek.

De megvették. Igenis megvették. Sőt harminczöt forintosat vettek, a mi mindenesetre több, mint harmincz. És hoztak még valamit Bécsből, a mit Radványi nem hozott, gyönyörű muffot.

Oroszné őnagysága úgy vélte, hogy az épen a kalapjához illik, ámbár kedves férje, a királyi tanácsos úr semmikép sem birta megérteni az összefüggést egy tollas kalap és egy chinchilla muff közt. Hja, vannak a vonzódásnak olyan természeti törvényei, melyeket a királyi tanácsos tanfelügyelő urak sem értenek mindig. Az a hölgy azonban, ki otthon Vámoson be akarja mutatni a hatvan forintos muffját, az megérti.

S a jó barátnék is megértik, a kik irigykedve nézik a kalapot meg a muffot:

- Hallod-e Sándor? Az már mégis sok, a mit azok az Oroszék csinálnak. Hogy telik olyan kalap, meg olyan muff abból a rongyos kis fizetésből?

- Ugyan miből? Ne beszélj olyan badarságot. De lásd, az az ember meg tudja becsülni a feleségét. Az nem sajnál tőle egy csinos kalapot, egy szép muffot, akármilyen keservesen kell is megkoplalniok.

- Persze ha valaki gavallér férj, hát az vén szamár. Azért, mert nem sajnál egy kis örömet a feleségétől?

- Hát én sajnálom? - védekezett Pataki Sándor. - Hát nem vettél már két kalapot a télen?

- Vettem, vettem, de milyet! A Grünfeldné kalapja! Ki sem merek már menni vele az utczára. Minden ember rám fog bámulni s azt kérdezi magában: nini, hát Patakiékat mi lelte? Hát már nem birnak olyan kalapot, olyan muffot venni, mint Oroszné?

- Birni, birni, nem arról van szó, hogy ki birja - felelt a férj; - de te csinos vagy amolyan kalapban is, Oroszné meg vén csoroszlya, ha egy egész struczmadarat tesz is a feje tetejére.

- Ah persze, üres hizelgéssel akarod kiszúrni a szememet, - pattant föl a menyecske. - De nem oda Buda. Nekem olyan kalap kell, meg olyan muff kell, mint az Orosznéé. Van neked háromszor annyi jövedelmed, mint Oroszéknak.

- Csak te miattad, - magyarázta neki a felesége. - Ha az ember képviselőségre vágyik, hát nem lehet fukarkodni, vendégeket kell látni, úri módon kell élni, öltözetben is mutatni kell, hogy mi itt az elsők közűl valók vagyunk. Érted már most, buksi, hogy miért kell nekem az a kalap meg az a muff?

Pataki Sándor nem nagyon értette, de mást sem igen értett. Váltókereset, sommás pör, kielégitési végrehajtás, egyéb nem igen fért a kövér fejébe... Tekintetes törvényszék... alperest a költségekben elmarasztalni... s a többi... Arra is megvannak a nyomtatott formulák, csak ki kell tölteni.

A képviselőség azonban nagyon motoszkált a fejében, mióta a felesége fölbiztatta. Az bizony nem volna rossz. Azért az ember szivesen hoz áldozatokat is és ha épen olyan nagyon fáj a szive az asszonykának arra a muffra, meg arra a kalapra, hát isten neki.

- Igen, de a muffhoz téli kabát is kell, megfelelő chinchilla-prémes téli kabát, - sietett fölvilágositani a felesége.

- Természetes, hogy az is. Csak nem járhatok a muffal hozzá nem való kabátban világ csúfjára, mint Oroszné. Kinevetnének.

Attól a szótól megijedt Pataki. Semmitől sem félt úgy, mint attól, hogy ki találják nevetni. Mióta isten úgy felvitte a dolgát, hogy ő a legkeresettebb ügyvéd Vámoson, sőt egy-egy dús vacsora után, a szomorodni mellett a jó barátok, a vendégek a képviselőjelöltségéről is beszélgetnek, azóta nagyon vigyáz magára. Nem szeretné, ha kinevetnék vagy fukarnak tartanák. A fukarság nagyon rossz ajánlólevél annak, a ki képviselő akar lenni.

Igaz, hogy bizony nem feneketlen az ő pénzesládája sem, de hát azt nem szükséges tudni a polgártársaknak, mindjárt megrendülne a bizalom. Úgy kell mutatni, mintha egy pár száz forint meg sem kottyanna s ha ez az asszony olyan nagyon ragaszkodik ahhoz a chinchilla-prémes kabáthoz, muffhoz, meg ahhoz a tarka-barka kalaphoz, melyen van vagy tiz szinü toll, hát legyen meg a kedve.

Természetes, hogy ez a kalap már negyven forint volt, ez a muff már hetven s a téli kabát kétszáz. És ezt minden jóbarátnénak egy hét alatt meg kell tudni Vámoson. Három-négy látogatást elvégez egy nap alatt Patakiné. Mindenütt be lesz mutatva a kalap, a muff, a téli kabát s mindenütt kellő elismerésben részesült:

Következő héten igen nyugtalan élete lett a vámosi férjeknek. Minden úri ház tele volt az asszonyok nyögdécselésével, panaszával, könnyeivel és szemrehányásaival. Lám már Patakiné is chinchilla-prémes kabátban és negyven forintos kalapban jár s nekik ime a Grünfeldné tizenkét-tizenhárom forintos kalapjában kell nyomorogni.

Némelyik férj azonban még most is makacskodik. A törvényszéki elnököt két hét óta hiába puhitgatja a felesége, pedig próbálja hízelkedéssel is, czirógatással is:

Az elnök úr biztositja az asszonykát, hogy szereti. Hiszen ha nem szeretné, hát nem vette volna el.

De az asszonykának nem elég az. Ő olyan kalapot, olyan muffot, prémes kabátot akarna, mint Patakiné.

Ő méltósága, a ki kuriai biró rangban van, nem sokat törődik azzal, hogy mit cselekesznek más közönséges halandók.

- Öltözködhetnek azok akárhogy, azért mégis mi vagyunk itt az elsők. Csak a főispán áll velünk egy rangban.

Az asszonykának azonban a rang nem elég. Neki a kalap kell, meg a muff, meg a kabát.

Az elnök úr elkomolyodik s hangja feddő lesz és oly ünnepélyes, mintha az elnöki székből osztaná enuncziáczióit:

Az elnökné azonban nem akar okos asszony lenni. Nem azért ment férjhez ilyen vén emberhez. A kalapot el nem engedi, sem a muffot, sem a chinchilla-prémes kabátot.

S a ki némikép járatos az arithmetikában, az ki tudja számitani, hogy ha a férj hatvanhárom éves, az asszonyka pedig huszonnyolcz, akkor bizonyos, hogy előbb vagy utóbb teljesűl az asszonyka kivánsága.

Ő méltósága föltette fejére a czilindert, szemére a czvikkert s mielőtt a törvényszék épületébe ment volna tárgyalásra, átsétált a takarékpénztárba.

Borbereky már ismeri ezt a bevezető beszédet. Ő méltóságának gyakrabban van szüksége ilyen kis szivességekre, mióta másodszor házasodott.

- Mennyit méltóztatol parancsolni? - udvariaskodott a vezérigazgató, a ki előkelő úri ember.

- Oh kérlek alásan, - sietett megnyugtatni a vezérigazgató, - csak légy kegyes beküldeni a váltót. Örülünk, ha szolgálhatunk.

- Nálunk járt ma a törvényszéki elnök. Nyilván neki is chinchilla-prémes kabát, meg negyven forintos kalap kell a felesége számára. Megszavaztattam neki ötszáz forintot.

Kedélyesen nevetett hozzá, mialatt egy pohár finom bordeaux-i vörösbort fölhajtott. A felesége azonban gúnyosan biggyesztette föl sovány ajkát s redőkbe húzta homlokát.

Délután megállt a Borberekyné fogata a Grünfeldné divatkereskedése előtt. Ő nagysága kocsin szokta megtenni ezt a százlépésnyi utat is.

- Áh milyen szerencse! - bókolt Grünfeldné a vámosi intelligentia leggőgösebb hölgye előtt. - Mivel szolgálhatok?

De aztán hamar neki bátorodott. Hiszen ha épen az kell, hát lesz itt mindjárt az is és nagy buzgósággal kapkodta le a polczokról a kalapskatulyákat.

- Hagyja a maga ringy-rongy portékáját. Ide hallgasson, a mit mondok. Párisba fog utazni. Értette?

- Jó, hát Párisba megy s onnan hoz nekem kalapot. De száz forintos legyen. Aztán hoz valami finom szőrmével bélelt köpönyeget. Az legyen ezer forint.

- Na elég lesz ezer forintos. Borberekyné leolvasta az asztalra a pénzt, aztán beült a kocsijába s haza hajtatott, miközben büszkén hátradőlve elgondolta: no ezt csinálja még utánam valaki Vámoson!

Igy finomul az izlés, csak egy hölgy kell, a ki elkezdje, a többi aztán folytatja.

Pólya Máté tanfelügyelő, ki egyszersmind a városi árvaleányok házának főgondnoka s az egyháztanács oszlopos tagja, egyszer késő éjjel ment haza valami banketról, hol épen őt ünnepelték. A sok lelkes pohárköszöntő még fejében zsibongott s jótékony melegség áradt el egész testében.

Bizonyos, hogy kissé többet ivott, mint szokott; de hát ilyen ünnepélyes alkalommal... hiszen már Horatius is mondja... aztán a tisztelőit csak nem utasithatja vissza az ember, azokkal koczintani kellett.

Nagyon lelkes volt a hangulat az egész vacsora alatt. A vége felé holmi pikáns adomák is előkerültek. Nagy kujon az a főjegyző, annak mindig ilyesmin jár az esze. A tanfelügyelőt is faggatták. No, no, vallja be. Egy pár nagyon csinos tanitó kisasszony van most a megyében. De neki nincs mit bevallani. Nem mondja, hogy valamikor fiatal korában... de mióta megházasodott, nem, becsületszavára mondhatja, soha sem.

Büszkén, fölemelt fejjel ballagott hazafelé. Nagy dolog az az öntudat. A vármegyei urak ugyan nem hiszik, de mindegy, azok nem tudják, mi a tisztesség. Pólya Máté azonban tudja.

Langyos, meleg tavaszi éj volt. Cserebogarak repkedtek zümmögve a levegőben s az embernek is szinte kedve lett volna repkedni. A mi bolondos egy gondolat, de hát az embernek ilyenkor, még ha tanfelügyelő és kir. tanácsos is, bolondos gondolatai támadnak.

Tudja isten, a jó bor is, a jó vacsora is, meg az orgonavirág illata is, mely kiáradt a kis kertekből és udvarokból... szóval: nem lehet tudni, hogy micsoda, de valami megbóditotta Pólya Mátét.

Ekkor történt, hogy a mint hazaérve csöngetett (ördög tudja, miért nem vitte magával a kapukulcsot?) s a szobalány kinyitotta a kaput, a sátán belébujt a tanfelügyelő urba. Máskép nem eshetett volna meg, hogy ilyen tisztességes, tekintélyes férfiu annyira megfeledkezzék magáról, hogy ott a kapualjában megölelgesse a leányt s egy csókot czuppantson a nyakába vetett kendő alól kikandikáló meztelen vállára.

Igaz, hogy nagyon formás, gömbölyü vállacska volt s az egész leány, a mint ott állt gyertyával a kezében, félig öltözötten, veszedelmesen csinos kis fruska volt; no de kérem egy tanfelügyelő! A közoktatás élén álló férfi, a kit épen most ünnepelt az egész város intelligencziája!

Nem bizony, nem cselekedte. Nem is értette a szegény ember, hogyan cselekedhette. Rögtön abban a pillanatban, a mint a leány elfujta a gyertyát és elszaladt, megjött a tanfelügyelő urnak is az esze.

Csak azt nem tudta hirtelenében, hogy mit csináljon. Szinte megdermedve állt ott a sötét folyosón, aztán elszontyolodva botorkált szobája felé a tanügy ünnepelt bajnoka.

Már nem zsibongott fejében a dicsőitő szónoklatok visszhangja, csak a félelem szorongatta agyát, mintha vas abroncscsal pántolták volna körül.

- No szépen vagyunk. Mi lesz már most ebből? Legalább ne locsogna a semmirevaló. De az ilyen cselédféle nem állja meg. Bizonyosan elmondja a szakácsnénak, az meg aztán tovább adja. Csak az Uristen őrizhet meg attól, hogy az asszonynak fülébe ne menjen. Halálos gyötrelmeket állt ki reggelig. Csurgott róla az izzadság s egyre forgolódott az ágyban.

De ugy rémlett neki, mintha nem ismerne a saját hangjára. Mintha a szorongó aggodalom valami idegen hangot préselne ki belőle, a miről okvetlen meg kell tudni az asszonynak, hogy valami gyanus dolgot követhetett el.

Olyan szerető gyöngédséggel szól az a hang, hogy a szive mélyéig hat a férfinak. Szeretné bevallani bünét. Hiszen egy csók nem a világ és egyéb nem történt. Az is, isten tudja, mikép. Megártott a sok bor, a mit megivott a banketen. Aztán a főjegyző ostoba fecsegése. Annak a kövér disznónak is lehetne már esze. Aztán minek jött kaput nyitni ez a haszontalan leány? Miért nem jött a vén lusta dög, a szakácsné?

Igazán egészen ártatlannak érzi magát a tanfelügyelő ur. De mégsem mer szólni. Nem lehet tudni, hogy az asszony mit mond az ilyen ártatlanságra. Mégis csak jobb, ha azt hiszi, hogy a gyomrát terhelte meg az ura s nem a lelkiismeretét.

Reggel az asszony maga ment ki a konyhába, hogy egy kis theát főzzön beteg urának. Azalatt az ur igy szólt a szobaleányhoz, a ki behozta a kitisztitott czipőt:

A leány nézegette a bankót, az urra meresztette a szemeit, de olyan fenyegető pillantással, mintha az imént letett pár czipőt akarná a fejéhez vágni.

- Én becsületes leány vagyok - pattant ki belőle a szó - mit akar velem a nagyságos ur?

- Jó, jó, csak ne kiabáljon ugy... hiszen éppen azért, mert becsületes leány... éppen azért... de tegye hát el azt a bankót, az isten áldja meg.

Vonakodva, még mindig kétkedő, gyanakodó arczczal, de végre mégis csak eltette a leány azt a bankót.

Látszik, hogy ez még egészen romlatlan fiatal leány, becsületes leány, ez nem fog szemtelenkedni. Csak nem járt-e el a szája ott kint a konyhában? De már azt megkérdezni nincs ideje a tanfelügyelő urnak, mert bejött az asszony s különben is resteli tárgyalni ezt a dolgot, ugy hiszi azonban, hogy nem fog ártani, ha a szakácsnénak is betapasztja egy ötforintos bankóval a száját.

A szakácsné ámulva nézte a nagyságos ur szokatlan nagylelküségét. Mindjárt sejtette, hogy valami bibije lesz a dolognak s mikor megtudta, hogy a szobaleány ma reggel fölmondta a szolgálatot és két hét mulva elmegy, nem volt nehéz a furfangos vén szatyornak kiokoskodni, hogy itt valami történhetett.

A Pólya Máté lelkiismerete azonban kezdett lassankint megnyugodni. Ugy látszott, biztositva van házi békéje is, a köztisztelet is, melynek megyeszerte örvend. Néha ugyan még incselkedik a tanfelügyelő ur képzeletében egy meztelen vállacska, de majd elmulik.

Nagyon jó, hogy az a leány elmegy tőlük. Még jobb, hogy más városba megy, idegen helyre, távol. No ilyen csinos fiatal szobaleányt nem fogadnak többé. Nem, nem, az ember legyen óvatos.

A nagyságos ur komoly és méltóságos volt, a mint igazi nagyságos urhoz illő; de ebben az utolsó pillanatban is megzavarta valami. Valami hamiskás mosoly, a mi, ugy vette észre, mintha ott lappangott volna a leány félig lesütött szemeiben.

Hál' istennek, vége. Ime azonban alig telt el egy hét, valami lompos öreg asszony jön a hivatalba s gyalázatos szarkaláb betükkel irt levelet hoz: "Pója máté Nagyságos urnak."

Női kéz karmolta e sorokat. De milyen női kéz! Soha sem gondolta volna Pólya Máté, hogy ez a csinos kis Emma ilyen utálatos ákombákomokat mázol a papirosra. De mégis meg kellett érteni, hogy mit akar. Kezét csókolja a nagyságos urnak, tessék neki e levél vivője által tiz forintot küldeni.

Pólya Máté átadta a tiz forintot a vén asszonynak. Még meg is sajnálta: szegény Emma! De a következő héten már megint jött a vén asszony egy levéllel. Emma megint nagy szükségben van s megint tiz forint kell neki.

Már akkor bosszankodott a tanfelügyelő ur, de azért csak odaadta megint a tiz forintot. Mikor azonban egy hét mulva ismét beállitott a hivatalba a vén asszony avval a bizonyos levéllel s most már nem is tiz, hanem husz forintot kért egyszerre Emma, nagyon mérges lett a tanfelügyelő ur:

- Irja meg annak a leánynak, hogy ez az utolsó. Egy krajczárt sem adok többet.

Vagy két hétig nem mutatkozott a vén asszony, akkor ujra előjött. Emma megint pénzt kér. De most már nem kér, hanem fenyegetődzik. Ha nem tetszik küldeni, hát eljön ő maga és mindent elmond a nagyságos asszonynak, meg másoknak is, hadd tudják meg, miféle ember a nagyságos ur, a ki elcsábitja a szegény leányokat, aztán elhagyja a nyomoruságban.

A kis Emma meztelen vállacskája kivetkőzött minden költői bűbájából s ijesztő kisértetté lett, mely a tanfelügyelő urat szakadatlanul üldözi.

- Hát uram isten, olyan rettenetes dolog volt az a csók? - nyögött a szegény ember. - Olyan drágán kell azt megfizetni?

De nem szerette volna, hogy nyilvánossá legyen az a dolog. Mit mondanának az emberek? Főkép a tanitók, a tanitónők? S az egész közönség? Az urak a vármegyeházán, meg a kaszinóban persze nem sokat törődnének vele, legfeljebb gunyolódnának, kinevetnék. No a példáséletü férfiu! De a felsőbb hatóság, a miniszterium. Szent isten, mit mondanának ott? Mert a hir bizonyára nagyitva terjedne és senki sem hinné el, hogy az az egy csók, az az egyetlen egy... No persze. Hogy hagyhatnának ilyen embert az árvaleányok házának élén.

Hát még a felesége! A felesége, a kivel tizenkét év óta nyugodalmas családi életet folytat. Már most is feltünt az asszonynak az a vén sibilla.

Hátha megtudja? Nem tehet egyebet szegény ember, meg kell fizetni azt az ötven forintot, a mennyit az a drágalátos személy követel. Ötven forintnál többet ér Pólya Máténak a nyugodalma.

Csakhogy két hétnél tovább ez a nyugodalom sem tartott. Megint jött a vén asszony az üldöző levéllel. Most már nem holmi csipp-csupp kell, hanem kétszáz forintot tessék küldeni, máskép igy meg ugy...

Egy egész napig tusakodott a tanfelügyelő ur, végre rászánta magát, oda adott száz forintot a vén asszonynak:

Az ám. Pár nap mulva megjött rá a felelet. Jó, hát legyen ez az utolsó, ha még háromszázat tetszik fizetni.

Nincs más menekvés, szólni kell a rendőrkapitánynak, hogy szabaditsa meg ettől a zsarolótól. De nem akarná a dolgot nyilvánosságra hozni, hogy jegyzőkönyvbe jőjjön s talán még az ujságba is belekerüljön. Csak ugy tessék rájok ijeszteni azokra a semmirevalókra: nem kivánom a megbüntetésöket.

Ő gavallér ember, a ki az ilyen dolgokat nagyon diskrét módon tudja elintézni. Tessék csak rá bizni.

Mikor legközelebbi alkalommal ujra eljött az öreg asszony a tanfelügyelő urhoz, nyakon csipték.

Az mindjárt ki is vallotta. Egy óra mulva bekisérték a városházára a tanfelügyelőék szakácsnéját is.

- Eredj csak, lelkem, a rendőrségre, bevitték a szakácsnénkat, nem tudom, miért.

- Már elintéztem, nagyságos uram, nyugodt lehet. Kitolonczoltatom a semmirevalót.

- Azt, azt, csak tessék egészen nyugodtan lenni. Nem fogja az többé zsarolni nagyságodat.

- Teringettét, - gondolta magában - ez aztán az ember! Annyival van dolga, hogy azt sem tudja, melyik.

A tanfelügyelő ur megértette annak a mosolygásnak a jelentését s tiltakozni akart.

De a tanfelügyelő nagyon rosszkedvüen, lehorgasztott fejjel távozott. No csak az kellene még, hogy őt evvel a vén szakácsnéval gyanusitsák, evvel a tolvajjal, a ki oly rutul becsapta őt az Emmácska nevében irogatott leveleivel.

Be kellene záratni a czudart, de nem meri a tanfelügyelő ur. Szörnyen restellné, ha megtudnák az egész históriát. Igy is, isten tudja, nem szivárog-e ki valami?

Szeretne a föld alá sülyedni s egész hétig ki sem jön a házból. A reputáczió, hová lesz a reputáczió? A tekintély, a becsület.

Mikor végre egy hét mulva megjelent a kaszinóban, meglepte, hogy milyen tüntető szivességgel s szinte bámuló tisztelettel fogadták. Az alispán, igenis, maga az alispán fölállt a kártya-asztaltól s ugy nyujtott neki kezet:

De a dolgot nem feszegetik tovább s a tanfelügyelő ur sem feszegeti. Ugy érzi azonban, mintha az a láthatatlan kard azon a bizonyos czérnaszálon még mindig ott lógna a feje fölött s mintha az már nem is tünnék el onnan soha.

Valamikor fiatal koromban egyszer odaát laktam a Császárfürdőben. Olyan régen volt, hogy már az évre is alig emlékszem. Gondolom, huszonhárom éves lehettem akkor, vagy talán annyi sem.

Korán tavaszszal mentem át. Fürdővendég még kevés volt. De a mi kis társaságunk, egy pár fiatal iró, meg egy pár nálunk is fiatalabb kedélyü öreg, nagyon jól eltöltöttük az estét. Többnyire egy kis vendéglőben jöttünk össze, mely oda közel volt s malacz-pörköltjéről és nyársonsültjéről hires volt.

A korcsmáros, egy kövér sváb, nem tudom, hol szerezte azt a csinos magyar menyecskét, a ki a felesége volt. Valahonnan az Alföldről szakadt az ide s magánál tartotta a kisebbik leánytestvérét is, olyan tizenhat vagy tizenhét éves, egészen fiatal lánykát.

Néha elbolondoztunk az asszonynyal. Jókedvü és szapora beszédü volt s talpraesetten meg tudott felelni, ha valaki incselkedett vele. De azt nem szerette, ha a hugával tréfáltunk.

- Annak a gyereknek békét hagyjanak, - utasitott bennünket rendre. - Az nem azért van itt, hogy az urak csacsogását hallgassa. Azért hoztam, hogy férjhez akarom adni.

- Hát hiszen adhatná közülünk is valamelyikünkhöz. Teszem azt, énhozzám.

- Majd persze, olyan nagyszakálas öreg urhoz, - válaszolt nevetve a korcsmárosné. (Pedig dehogy volt öreg, a nagy szakálára meg épen büszke volt.)

A kocsmárosné kissé csodálkozva nézett rám. Nyilván azt gondolta magában:

Látszott az arczán, hogy megbotránkozott. Tőlem bizonyosan nem várta azt. Szinte szemrehányó hangon mondta:

Avval hirtelen megszakadt a beszélgetésünk. Valami csörömpölést hallottam a hátam mögött s a mint hátrafordulok, látom, hogy a fiatal leány, ki épen a konyhából jött, elejtette a kezében hozott tányért. Az én nyársonsültem ott hever az összetört cserepek közt a földön, a leány pedig megzavarodva, fülig pirulva áll ott.

Nem felelt rá semmit, csak kisietett a leány után. Nem is jöttek be egész este sem ő, sem a leány. Csak a pinczér szolgált ki bennünket.

Olyan kedélyes kis vendéglő volt ez, a hol familiárisan töltöttük az időt. A pohos sváb sorba kinálgatott a tubákos pikszisével. Az asszony leült közénk beszélgetni s a fiatal leány segitett a konyhából behordani az ételt, ámbár hétköznap az az egy pinczér is elvégezhette volna.

Hát hiszen abban semmi különös sincs, hogy valakinek a feje fáj; de mikor hazamentünk, utközben hozzám fordul Balázs Sándor:

Ugyan melyik huszonhárom éves fiatal embernek nem dobog meg arra egy kicsit a szive? Ha más nem, hát megdobogtatja legalább a hiuság. Ám én nagylelkü akartam lenni s elhatároztam, hogy igen komolyan fogom magamat viselni s nem adok ennek a szegény leánynak semmi okot arra, hogy hiábavaló ábrándokat tápláljon.

Azonban elmult már egy hét is, a nélkül, hogy a leányt láthattam. Már szinte bosszantott a dolog: miért bujik vagy miért dugdossák előlem?

Végre egyszer megpillantottam az udvarban, mikor épen jöttem. Jó estét kivántam neki s ő félénken megállt.

Nem tudta, hogy mit feleljen s csak dadogott; de olyan bájosnak tünt föl ebben a zavartságában, a milyennek még soha sem láttam.

A féloldalt jövő lámpavilág volt-e az oka, vagy az én sajátságos hangulatom, nem tudom, vagy igazán ugy volt, csak én nem vettem eddig észre, milyen rendkivül kedves arcz ez a Terikéé.

A vendéglősné észrevett bennünket s kiszólt a konyhaajtóból, de hangja nem volt most haragos, sőt inkább olyan barátságos:

- No, no, mit beszélgetnek ott az udvaron? A tisztességes emberek számára nyitva van ám a szoba is.

Attól kezdve be-bejártam néha hozzájok a szobába is. Csak mindennapi dolgokról beszélgettünk, de a fiatal leány olyan áhitattal hallgatta minden szavamat, mintha csupa szentirás volna.

Az én huszonhárom éves eszemmel ugy éreztem, mintha mértéktelenül emelkedném, emelkedném föl a magasba. S ez igazán nagyszerüen jóleső érzés egy fiatal embernek.

Barátaim néha ingerkedtek velem. Azt kérdezték, mikor lesz az esküvőnk s nem szándékszom-e én is kocsmát nyitni? Terikéből kitünő vendéglősné lesz s ők mindnyájan hozzánk járnak majd vacsorálni.

- Eh, - gondoltam magamban, - mit is akarok én? Legokosabb volna abbahagyni ezt az egész ismeretséget. Nem megyek többé a szobájokba.

Megálltam egy pár napig. A leány ott járt-kelt körültem, tányért váltott s leste a pillantásomat, hogy mit rendelek.

Engem azonban bosszantott most már ez a nagy figyelem. Ugy tettem, mintha nem venném észre s intettem a pinczérnek. Annak mondtam meg, hogy mit hozzon.

Lopva mégis egy pillantást vetettem a leányra s aztán hirtelen elforditottam a szememet, mert nem birtam kiállni tekintetét. Olyan csodálkozva és olyan szomoruan nézett rám avval a hűséges tekintetével, mint az eb, a kit a gazdája elzavart magától. Aztán nesztelen kiment.

Én sem birtam tovább maradni. Vettem a kalapomat s ott hagytam a társaságot.

- Már megint itt somfordálnak? - kiáltott reánk a konyhaajtóból a vendéglősné.

- No hiszen szépen viseli magát, mondhatom, - pörlekedett velem a fiatal asszony. - Holnap lesz Terikének a születésnapja...

- Holnap bizony. És azt gondoltuk, hogy holnap kimegyünk Mária-Remetére. Ott holnap misét hallgatunk, aztán letelepedünk az erdőbe, viszünk magunkkal sült csirkét, hideg borjuhust, sonkát, süteményt s csak estefelé jövünk haza. És azt gondoltuk, hogy kijön velünk...

- De megmondom, meg biz én, - tüzeskedett az asszony. - Most már persze vége, mert elrontotta minden kedvünket és nagyon sajnáljuk, hogy megfogadtuk a kocsit és annyit sütöttünk-főztünk.

- Hát miért volna vége? - szóltam, mielőtt még meggondoltam volna, hogy mit mondok. - Hát most már nem akarnak velem jönni?

A kocsmárosné a vállait huzogatta, de Terike, az ő ártatlan bamba arczával oly hálásan tekintett reám s olyan öröm sugárzott a szemeiben, hogy nem akartam kedvét szegni. Isten neki, gondoltam, hát kimegyek. Bizonyos, hogy a kirándulás nekem sem esett kellemetlenül.

E pillanatban kihítták a vendéglősnét a konyhába. Csak egy rövidke perczig maradt ott, rögtön visszasietett, de az elég idő volt egy hosszu, forró csókra, mit a leány lángoló ajka remegve viszonzott.

Hogyan történhetett meg ez, magam sem tudom; oly hirtelen, oly önkénytelen történt az, egyetlen egy szó nélkül.

Édes láztól kábultan, mámorosan mentem haza. Sokáig nem birtam elaludni. De mire reggel lett, már meglehetősen kiábrándultam.

Szerettem volna, ha nem igértem volna meg ezt a kirándulást; de nem lehetett visszalépni. Vagy tán nem is nagyon akartam. Csábitgatott is, meg riasztgatott is valami.

Ilyen hangulatban ültem föl hozzájok a kocsira. A kövér sváb is velünk jött. Az egész család. Még a kis fiut is elhozták.

A kocsi belseje a lábaink közt, meg a bak a kocsis mellett mind tele volt kosarakkal. Ugy utaztunk, mint a sátoros-czigányok.

Az asszony hangosan nevetgélt, lármásan beszélt s alig tudta, hogy mit csináljon jókedvében. Az ura egyre kinálgatta nekem tubákos szelenczéjét.

A leány jókedve azonban hamar megcsappant. Nagyon csöndes lett s olykor-olykor aggódva tekintett reám. Észrevette, hogy kedvetlen vagyok s ha szóltam hozzá, hát olyan zavaros, visszás feleleteket adott, hogy nem gondolhattam magamban egyebet:

Még az arcza sem látszott oly szépnek, mint egyébkor. Micsoda maskara ebben a tele paszomántozott, tele szalagozott, rikitó lilaszin ruhában! Milyen másnak látszott igy, mint az ő egyszerü karton ruhájában.

Mikor azonban ott jártunk az erdőben, az illatos májusi levegőn, a lombok közt átszürődő aranyoszöld fényben, mintha ujra átváltozott volna minden. Ujra kezdtem érezni azt a varázslatot, a mit egy ifju leány egy fiatal ember szivében támaszt. Az ég ragyogóbb lett fölöttünk, a levegő illatosabb körültünk. A leány kezéből, melyet kezemben fogtam, mintha láthatatlan bűvös szikrák szökkentek volna át ereimbe.

Nem tudom, megvan-e még a kis erdő a mária-remetei kápolna mellett. Akkor még megvolt s a sürübb helyen gyöngyvirágot is lehetett találni. Szedtünk egy kis csomót s felét a keblére tüzte Terike, felét az én gomblyukamba dugta.

Késő délután indultunk hazafelé, vidáman, boldogan. A kocsis veszettül kergette a lovait. A sok pohár jó vörös bor neki is a fejébe szállt. A kocsmáros minduntalan danolásba fogott, alig győzte csititni a felesége.

Már a város szélén jártunk, mikor velünk szemközt jött egy kocsi. Abban hölgyek, előkelő ismerőseim, kik gunyosan és csodálkozva néztek oda reánk. Egyszerre elszállt minden édes mámor a fejemből. Szerettem volna a föld alá sülyedni.

Ugy tettem, mintha nem venném észre; ők is ugy tettek, de azért tudtam, hogy láttak. S milyen társaságban láttak!

Mire hazaértünk, nagyon rosszkedvüen szálltam le, mentegetőztem, hogy fáj a fejem s egyenesen a lakásomra siettem.

Még akkor este becsomagoltam s másnap korán reggel elutaztam, bucsu nélkül, egy szó nélkül. Nem láttam többé Terikét.

Azóta már elfelejtettem a nevét is. Tavaly azonban egyszer kimentem Promontorra s ott kint kellett ebédelnem. A mint távozni akarok, az üvegajtón át a másik szobából egy öreg, tiszta őszhaju matrona jön elém és megszólit nevemen.

Nem, semmikép sem ismertem. Mikor a nevét megnevezte, még akkor sem. Csak mikor emlitette, hogy a Császárfürdő mellett volt a nénjének egy kis vendéglője, akkor jutott eszembe.

Mardosott valami. Szerettem volna visszatérni a régen elmult időkre; de mit mondjak? Ám ő észrevette zavaromat s megelőzött:

Kért, hogy menjek be hozzá pár perczre. Most itt lakik a leányánál. Ez a vendéglő a vejéé. Megmutatta két kis unokáját, két szöszke haju leánykát.

- Igen, azt legjobban szeretem, - felelt rá, szeliden bólintva ezüsthaju fejével.

Fölvettem egyet. Láttam, hogy az én munkám. S a mint szórakozottan forgatom, egészen megbarnult száraz gyöngyvirágot találok egy helyütt a lapok közt, régen megfakult rózsaszin papirosra ragasztva s aláirva egy dátumot, egy régi-régi májusi nap dátumát.

- Tudja, mi nők néha olyan furcsák vagyunk. De most már siessen, mert mindjárt lekésik a vasutról.

Én azonban még haboztam pár perczig. Szerettem volna kezet csókolni az öreg asszonynak, de kocsmárosnéknak nem szoktak kezet csókolni uri emberek, hát csak eljöttem ugy.

Galambosék tengeri rákot kaptak ajándékba Fiuméból egy jó ismerősüktől. Gyönyörüség volt ránézni, olyan szép és olyan nagy volt. Egy darabig nézegették, elképzelték, milyen izletes falatok kerülnek ki ebből, de aztán igy okoskodtak. Azaz, hogy a férfi okoskodott igy, az asszony csak hallgatta:

- Ha megeszi az ember a tengeri rákot, azzal vége. Csak annyi, mintha sült krumplit, vagy sárgarépát evett volna. Ellenben ha elküldjük azt Bognáréknak, lekötelezzük őket vele. Ez a Bognár nagy inyencz, szörnyen szereti a finom falatokat s jóakaró pártfogóm lehet, ha majd legközelebb előléptetésért folyamodom.

Galambos Ferencz harmadosztályú számtiszt volt a pénzügyminiszteriumban s régóta szeretett volna már másodosztályú lenni. Bognár József számtanácsos pedig a közvetlen főnöke volt a hivatalban, kinek a jelentésétől függött a Galambos Ferencz sorsa.

Elküldték hát a tengeri rákot Bognár számtanácsos urnak udvarias levélke kiséretében, melyben Galambos Ferencz számtiszt engedelmet kér, hogy kiváló tiszteletének ily módon bátorkodik jelét adni.

- Nagyon derék fiatal ember ez a Galambos, - jegyezte meg a számtanácsos, miután szakértő szemle alá vette a küldött tengeri rákot. - Szép példány. Igazán szép példány.

Már a vacsorán járt a számtanácsos urnak az esze, mikor majd ezt a pompás tengeri rákot föltálalják az asztalra; azonban megszólalt az asszony:

- Nézd csak, Józsi, tudod, mi jutott eszembe? Hátha elküldenénk ezt a rákot Kurucz osztálytanácsosnak? Tudod, az nagy befolyásu ember. Ott van az elnöki osztálynál. Az tehetne valamit a te érdekedben. Itt volna már az ideje, hogy feljebb tolnának egy fizetési fokozattal. És ha az ember egy tengeri rákkal elérhet valamit, hát miért ne mondana le róla?

Az ember nem szivesen mond le valami jó falatról, a minek már előre örült; de egy fizetési fokkal feljebb menni, mégis csak többet ér, mint egy tengeri rákot megenni.

Becsomagolták hát szépen s másnap nyájas üzenettel elküldték az osztálytanácsos urnak.

Az osztálytanácsosék kibontották s kellemes meglepetéssel kiáltottak föl:

- Lám, lám, egy tengeri rák. No ez igazán kedves megemlékezés Bognáréktól. És mekkora! Milyen hatalmas! No ebből egy tuczat vendéget elláthatnánk.

Az osztálytanácsosné már azon gondolkozik, kit lehetne meghíni; az osztálytanácsos urnak azonban más jut eszébe:

- Ejnye, valami okosabbat mondok én, lelkem. Ha tengeri rákot akarunk enni, vehetünk mi a boltban is. De ezt a pompás példányt, mely egyenesen Fiuméból jött, ezt el lehetne küldeni Terényey Andoréknak. Épen a napokban hallottam Andortól, hogy neki legkedvesebb csemegéje a tengeri rák. Bizonyosan megörülne neki. S tudod, az ilyen apró szivességek erősitik meg legjobban a barátságot. Andor nagy tekintélyü képviselő. Ha ő szól egy pár jó szót a miniszternek, bizonyos, hogy megkapom a miniszteri tanácsosi czimet.

- Bolondság volna, ha mi ennénk meg, mikor olyan jó hasznát vehetjük. Csak küldjük el. Küldjük el.

Másnap Terényey Andor igen kedves hangon irt baráti levélkét kap Kurucz Imre osztálytanácsostól s a levélke mellékletéül a tengeri rákot.

- No, ez aztán barátság, - szólt a képviselő hálás lelkesedéssel. - Tengeri rákot kapnak s nekem küldik. Igazán szeretetreméltó emberek.

De a képviselő urnak a felesége már két hét óta odalent van falun s a képviselő ur nem ebédel, nem vacsorál itthon, hanem a vendégfogadóban. Mit csináljon hát már most a tengeri rákkal? Azonban szerencsés gondolata támad:

- Nini, hisz ez épen jó. Fölhasználhatom a jó alkalmat. Elküldhetem a tengeri rákot az államtitkárnak. Ugyis kérni akarok tőle valamit a napokban. Dohánytermelési engedély kellene a sógoromnak. A finánczok akadékoskodnak. Meg a Fónyi Kálmán fia végett is beszélnem kell. Az a szerencsétlen maga semmire sem tud menni, mindig tologatni kell. Hiába protezsáltam be a miniszteriumhoz.

Leül hát Terényey Andor az iróasztalához s megirja a dedikácziót az államtitkárnak:

"Méltóságos uram! Mélyen tisztelt barátom! Rendkivüli szerencsémnek tartanám, ha kegyesen méltóztatnál fogadni stb."

És küldi ő méltóságának a tengeri rákot, melyet ki sem bontott. Olyan diszesen becsomagolva érkezik meg az ő méltóságához.

Ő méltósága kegyesen elfogadja a küldeményt s vacsorára mindjárt föltálalják.

- Neked még most is olyan falusias izlésed van - tréfálkozik vele az államtitkár ur.

Ő maga hatalmasan bepakol, ámbár neki is ugy rémlik, mintha valami gyanus szaga volna ennek a ráknak. De hát ez bizony csak képzelődés. Az asszony az oka.

Két nap mulva fölsétál a miniszteriumba Terényey Andor, de az államtitkár urat nem találja ott. Ő méltósága beteg.

Egy hét mulva megint betekint Terényey Andor a miniszteriumba. Az államtitkár ur már akkor ott volt, de csak ugy lézengett. Különben is sápadt arcza még jobban megsápadt s mintha egészen lefogyott volna az alatt az egy hét alatt.

Nagyon fagyosan fogadta a képviselőt, ugy, hogy ez elő sem merte hozni a sógorának a dohányengedélyét, sem a Fónyi fiut, sem egyebet.

- Mi baja a méltóságos urnak? - kérdezte odakint az ő méltósága mellé beosztott fogalmazótól.

- Nem tudjuk, nagyságos uram, - felelt a bőbeszédű fiatalember. - Azt mondják, hogy valami tengeri rákkal rontotta volna el a gyomrát ő méltósága. De suttognak gyanusabb hireket is. Tetszik tudni, mennyi az ellensége ő méltóságának. Kérem alásan, a mai világban minden lehetséges. Vannak emberek, kik a saját feleségeiket is megmérgezik.

Nem mert nagyon tüzesen pattogni. Az ember még valami ostoba gyanuba keveredhetik. Csak annyit jegyzett meg, hogy a tengeri rák nehéz étel, avval könnyen elronthatja valaki a gyomrát, ha sokat eszik. Főkép az olyan gyomrot, a melyik nincs efféle delikatesszekhez szokva, csak a csirke becsinálthoz, meg a tejbe rizskásához.

Mi a ménküért is küldte Terényey Andor ennek a gyatra embernek a tengeri rákot? Most már hiába boszankodott magában. No csak az kellett még, hogy méregkeverő hirébe jusson. Sokat evett az államtitkár, az a baja. Vagy tán... lehet, hogy már romlott is volt az a tengeri rák? Persze ebben a meleg időben. Lehet, hogy már Kuruczék is azért küldték neki. Lehet. A milyen falánk az az Imre s a milyen fukar a felesége, bizonyosan megették volna maguk. De már romlott volt s gondolták, jó lesz ajándéknak. No hiszen, kerüljön csak szeme elé Kurucz Imre!

Kurucz Imre szörnyen csodálkozott, mi lelte Terényey Andort, hogy oly hideg lett? Alig fog vele kezet s csak épen hogy félvállról beszél vele. Igaz, hogy ezek a képviselők néha furcsa kevély urak, főkép ha kérni akar valamit az ember.

Az osztálytanácsos azonban ugy tesz, mintha nem venné észre s barátságosan beszélget tovább. Még azt is megkérdezi, hogy izlett a tengeri rák?

De mikor Kurucz Imre még egyszer visszatér a tengeri rákjára, már akkor nem állhatja meg Terényey Andor, hogy oda ne vágjon neki:

- Kedves barátom, ha az embernek elromlik valamije, nem szükséges azt a jó barátjának küldeni ajándékba.

Otthon összeültek Kuruczék. Az osztálytanácsos ur szörnyüködve beszélte el:

- Képzeld csak, a tengeri rák romlott volt. Kompromittálva vagyunk. Micsoda szemtelenség az, Bognáréktól ilyet küldeni nekünk!

S mikor Bognár József számtanácsos a legelső alkalommal tiszteletét kivánta tenni Kurucz osztálytanácsos urnál, az osztálytanácsos ur azzal fogadta, hogy:

Bognár József egészen megrőkönyödve hebegett valamit s ugy ment el, mint a kit leforráztak, a nélkül, hogy tudná mi a vétke.

De az asszonyokban nem marad meg a szó s Kuruczné meg nem állhatta, hogy meg ne mondja Bognárnénak:

- A tengeri rák nagyon kitünő delikatesz, de csak addig, mig meg nem rothadt.

Mikor ezt elmondta a felesége, rettenetes haragra gyult Bognár számtanácsos ur. Igy tönkretenni az ő becsületét! És épen a legbefolyásosabb osztálytanácsos előtt. No Galambos Ferencz uram, majd számolunk. Nem is várta, mig elejébe kerül, hanem rögtön hivatta a bünöst:

- Hogy mer ön gunyt üzni felebbvalóiból? Azt hiszi, hogy a szemétdombon fölszedett döglött rákjával engem lekenyerez? Kikérem magamnak az efféléket. Tetszett érteni?

Galambos Ferencz hallja, de nem érti. Csak annyit sejt, hogy a tengeri rákkal valami baj eshetett. Bővebben tudakozódni azonban nem mer.

Szomoruan bandukol haza. Azt már látja, hogy a Bognár számtanácsos pártfogásának vége. Isten tudja, mikor lesz most már belőle másodosztályu számtiszt? Vagy egyáltalán lesz-e valaha? Az a tengeri rák csak szerencsétlenséget hozott a fejére.

- Inkább mindjárt magunk ettük volna meg, - sóhajtott busan; - az lett volna legokosabb.

Isten tudja, hányadik napja már, hogy szüntelen esik ide fent a hegyek közt, sürü, apró szemü eső, mely ha néha el is áll egy kicsit, megint ujra kezdi. Ködbe vannak burkolva a hegyek, a tetejét nem is láthatni, csak éppen az alját, azt is mint valami fátyolon át, s a lucskos erdőből, a hegyek oldalából, a völgyből, mindenfelől ujabb meg ujabb párák emelkednek föl, mintha nem volna már ugyis elég felhő odafent.

Ma reggelre azonban kiderült, mintha még az ég is nyájasabb arczot akart volna ölteni a vasárnap tiszteletére. Az átázott fenyves párolog ugyan, s a fölszállt köd tusakodik egy darabig a nappal, de aztán szerteszét foszlik, s a nap melegen, ragyogón süt le a nedves földre, a virágos mezőre, az aranyos szárnyu szitakötőkre és vöröspettyes katiczabogárkákra, kik, isten tudja, honnan kerültek egyszerre elő, s mireánk szegény halandókra, kik unottan, álmosan, dideregve ődöngtünk eddig ide-oda.

Kimehetünk végre a szabadba s örülhetünk a verőfénynek, mint a szitakötők meg a katiczabogárkák. A mérnök urnak sem kell már fölhuzni a nagy csizmáit, ha le akar menni délutánonkint a faluba a nagy vendéglőbe, a hol, azt állitja, kitünő palaczk-sört kaphatni, ámbár azt mondják, ördög hiszi el neki, hogy csak a sörért jár oda.

- Az a barna kis zsidó lány, ugy-e? - próbálgatták kivenni belőle a szót.

De a ki gavallér, az hallgat. A vendéglőbe minden embernek szabad járni, s régi közmondás már az, hogy szemesnek áll a világ.

Ám e szép vasárnap reggel, mikor az eső után fölüdült pompájában nyilt meg előttünk az egész természet s friss széna kedves illatát hozta hozzánk a lanyha szellő, ki a ménkü törődött volna a mérnök ur dolgával? Csak rossz időben szeret az ember összebujni és pletykálni.

Ma ünnepi hangulat szállt mindnyájunkra. Ide hallatszott a faluból a templomba hivogató harangszó, s láttuk a jámbor tótokat lent az uton, a mint a szomszéd faluból, hol nincs templom, áhitatosan átballagnak az isteni tiszteletre, ormótlan nagy kalapokkal, hamvasszürke darócz ruhában a férfiak, tarka viganókban, lengő piros szalagokkal a lányok.

Csöndesen, szótlan haladtak át. A mély idylli csöndességben nem hallatszott semmi egyéb, csak a méhek zümmögése ablakaink alatt s lent a völgyben a patak mormolása, de már nem avval a zuhogó nagy robajjal, mint tegnap, mikor a magasra földagadt rohanó ár oly vadul nyargalt végig a völgyön.

Bárányok legeltek odaát a patakon tul, a fenyves aljában s ugy rémlett, mintha most mindjárt Vatteau-féle pásztorleánykáknak s pásztorfiuknak kellene kibukkanni az erdőből: rózsaszinszalagos szalmakalapokkal, játszian mosolyogva, szerelmesen.

De ime odalent valami gyülekezés támad a malom körül. Nem a Vatteau pásztorleánykái, csak közönséges tót parasztok. S a mint kijött a nép a templomból, egyre több meg több ember gyül oda a malom mellé. Valami kavarodás van ott, valaminek történni kellett.

Találgatjuk, mi lehet. Akkor jön onnan lelkendezve egy fiu, azt mondja, hogy holtat fogtak ki a patakból. A molnárlegény találta ma reggel a zsilipnél. De nem tudják, mit csináljanak, mert a jegyző ur nincs itthon.

Egynehányan lementünk. Tele volt az egész rét falusiakkal. A tegnapi árviz már jóformán leapadt, csak iszapját hagyta a parton, s oda az iszapos partra volt fektetve a halott, a hogy a molnárlegény reggel odavetette.

Azóta nem nyult hozzá senki, csak nézték körülállva, bámészkodva, az öregebb emberek a botjaikra támaszkodva, a gyerekek hátulról, félénken kukucskálva át a nagyok közt.

Leány volt a vizbefult. Ruhájáról, czipőjéről látni lehetett, hogy nem parasztleány.

Én alig birtam ráismerni, pedig négy nap előtt láttam. Akkor még olyan csinos, fürge, mosolygós arczu fiatal leány volt.

A másik megpiszkálta botjával a kis selyem kendőt, mely a vizbefult leánynak fejére volt kötve s arczát is félig eltakarta; de aztán abbahagyta. Még azt mondhatnák, hogy el akarja lopni a kendőt.

A molnárlegény meg a gazdája egykedvüen támaszkodtak a malom falához s isten tudja, hányadszor beszélték el, hogy találták meg a halottat. Mutogatták: ahol feküdt ni, ma reggelre hogy a viz leapadt, kiállott az egyik lába, ugy huzták ki annál fogva...

Az éjjel ugorhatott be, senki sem látta, de most mindenki láthatja, a mint ott fekszik a bámészkodó buta népnek közszemlére kitéve. Szép barna haja, arcza, ruhája, minden csupa iszap. A legyek rászálltak, ellepték szemét, ajakát és senki sem hajtotta el őket.

Oh, azt már tudósitották, de az azt mondja: nem bánja ő, akármit csinálnak evvel a nyomorult czondrával, a ki ilyen szégyent hozott a családjára. Lökjék be valami árokba, ő látni sem akarja, kocsit sem küld érte.

Csak afféle szegény rokon volt ez a leány a háznál, árva, a kit félig irgalomból tartottak, s a kire az asszony mindig mérges volt, mert látta, hogy a nyaraló-telepről lejárogató uraknak jobban tetszik, mint az ő szeplős arcza.

Ő előre megmondta. Mert az ilyen ostoba leány szentül elhiszi, a mit a kártyavető czigányasszony hazudik neki, hogy egy szépséges nagyságos ifiur veszi feleségül, ihol ni, a kártya akkurátusan kimutatja.

A vén czigányasszony ott settenkedik most is a halott körül ácsorgó fiatal leányok közt, s egypár krajczárkáért szivesen mond jó szerencsét. A leányok vihognak s lökdösik egymást. A legények is odatolakodnak, s biztatják őket:

Az öregek a szénáról beszélgetnek. Nagyon rossz lesz az idén. Ott ázott már egy hét óta, némelyiké két hét óta, levágva, behordatlan.

A vizbefult leány mintha már ott sem volna, arról már nem is beszélnek. Csak egypár vén asszony kotyog-motyog még valamit. Azt mondják, hogy még nincs egy hete, mikor a főtisztelendő urnál járt a leány. Jarabekné látta. Este volt, de azért megismerte. Jarabeknét furta a kiváncsiság.

- Hát már csak bementem, lelkem, a plébániára. Segitek a konyhában, gondoltam, s hallok valamit. Hát uramfia, ott mondta a főtisztelendő ur gazdasszonya, hogy a leány férjhez fog menni egy keresztény urhoz s azért járt ott, hogy ő is kikeresztelkedik. Még meg is csókolta a gazdasszonyt, s szinte repdesett örömében: Jaj, néni, olyan boldog vagyok!

- A kik Krisztus urunkat is fölfeszitették, azoktól minden kitelik, - véli a másik vén asszony.

S mire kijönnek a szomszéd faluból a csendőrök, már akkor zug az egész népség. Bizonyos, hogy a zsidók ölték meg azt a szegény teremtést.

Most már akadt tanu, a ki hallotta, hogy a leányka tegnap nagyon keservesen sirt, a kocsmáros pedig, meg a felesége szidták és lármáztak. A tanu nem értette ugyan, mert zsidóul handrikáltak, de kész megesküdni a törvény előtt is, hogy már a szemökből kilátta a gonosz indulatot. Az a szegény árvácska pedig egy kukkot sem szólt, csak sirt, sirt. Bizonyosan érezte már a halálát.

A két szuronyos csendőr azonban hamar ráijeszt az egész fölzudult tót népre. A vén asszonyok hiába bizonyitgatják a gyilkosságot, a csendőrök azt mondják rá, hogy szamárság, ők jobban tudják, hogy miért szokták fiatal lányok a vízbe ölni magokat.

A nép még mormog, de már csak ugy lassan. Átkozott nagy respektusa van a csendőr-puskának.

Egy szekeret is keritnek valahol, csak olyan szénahordó parasztszekeret. Egy pár durva markos kéz megfogja szegény kis halottnak a lábát, mások megmarkolják a fejét, a nyakát, ugy vetik föl a szekérre.

Már nem sajnálják. Mit sajnáljanak rajta, ha maga ugrott be a vizbe, s nem a zsidók ölték meg? Az öregek megint a szénáról kezdenek beszélgetni. Szüken lesz a télen a takarmány. A legények a lányokkal évelődnek. Janó megkérdezi Hankát, beugrana-e érte a vizbe? Hanka fejét rázza és nevet.

Mindnyájan oszladoznak, örege, fiatalja. A leányok, a mint kissé odább mennek, danolásba kezdenek. Senkisem kiséri a halottas szekeret, csak a két zsandár, a biró meg a molnárlegény, a kinek muszáj. Miért találta meg a holtat?

Mi is hazafelé indultunk. Dél volt, mire fölértünk. Már akkor ott is tudták, ki volt a vizbefult s könyörületes szivü hölgyek gyüjteni kezdtek egy szép koszorura és nagyon érdekesnek, nagyon pikánsnak tartották, hogy a mérnök urat is fölszólitsák.

Még az ebédnél ültünk, mikor jött a kocsmáros a falusi nagy vendéglőből. A mérnök urral akarna beszélni.

Mindnyájan megdöbbentünk s a fiatal gavallérra tekintettünk, a ki fölállt az asztaltól. Láttam, hogy megtapogatta a zsebét. Azt a zsebét, a melyikben a revolvert szokta magával hordani.

A kocsmáros elfojtott hangon felelt, miközben hevesen rezgett vörhenyes szakálla. A szobájában szeretne a mérnök urral beszélni.

Bementek az olvasó szobába, mely az étteremből nyilt, s egy darabig ott tárgyaltak. Nem igen sokáig. A fiatal ur sietett.

Az üvegajtón át láthattuk őket, a mint ott szemközt álltak. Mind a kettő sápadt volt, de az uri ember megtartotta imponáló felsőbbségét. A kocsmáros hevesen gesztikulált, a fiatal gavallér csak a vállait vonogatta. Hát mit tehet ő arról, hogy ugy történt?

Egyik nyaraló vendég, ki éppen akkor ment el a nyitott ablak előtt, hallotta, hogy a kocsmáros azt mondja:

A mérnök kivette a tárczáját s egy pár bankjegyet lerakott az asztalra. Aztán visszajött az ebédlőbe, megint leült, s folytatta a félbehagyott ebédjét.

Móczár Ferencznek egy kis szatócsboltja volt valamikor a Józsefvárosban, a hol az asszony lisztet, kávét meg egyéb mindenfélét árult; Móczár Ferencz hátul az asztalos műhelyben dolgozott egy-két legénynyel. Keservesen fáradtak, mind a ketten, takarékoskodtak, mig lassacskán szereztek annyit, hogy megvehették azt a földszintes házat, a hol a füszeres boltjuk meg az asztalos műhelyök volt.

Aztán a gond is kevesebb lett. Férjhez adták a két leányukat, nem holmi mesteremberhez, hanem az egyiket egy fővárosi tanitóhoz, a másikat egy vasuti tisztviselőhöz, a kire különösen büszke volt az öreg Móczár Ferencz, ha aranyzsinóros egyenruhájában följött a vidékről látogatóba s este együtt átsétáltak a sörházba.

Most már az öregek azt hitték, hogy nyugalomba vonulhatnak. A mesterség ugy sem ment már semmikép, a füszeres boltra pedig akadt vevő, a ki jó áron átvette. A ház is jövedelmezett, egy kis pénzecskéjük is volt, hát majd eléldegélnek lassan, nyugodalmasan, gondolták Móczárék.

Még arra is telt, hogy nyári lakást vegyenek ki maguknak a Svábhegyen, nem valami nagyot, csak két szobácskát egy konyhával, a hol Móczárné megfőzhesse az ebédet, mert a vendéglő nagyon drága, főkép, ha vasárnap kijön a leányuk, meg a tanitó vejük a gyerekekkel.

Hiszen jó, jó, nem mondják ők, hogy ne jőjjenek; szeretik is Toncsit, a vőt is, az unokákat még inkább. Hogyne szeretnék? Csakhogy az ember nem örömest adogatja ki a kis pénzecskéjét, a mit összekuporgatott öreg korára.

Az öreg asszony is bizonyitja, hogy nem ám. Mindenki szerezzen magának, a mit tud. Kaparj kurta, neked is lesz. Bezzeg ők nem élősködhettek senkinek a nyakán, mert nekik ugyan nem volt senkijök. Na hiszen csak az ő atyjától mertek volna kérni, majd ki is botozta volna őket. De ennek a Toncsinak, ennek mindig van valami kunyorálni valója. Már egyszer meg is mondta neki Móczárné:

- Ha az urad elvett, hát tartson is el, mert az nem járja, hogy a leány, ha férjhez megy, még azután is nyaggassa a szüleit.

De Toncsi olyan szépen tud könyörögni, most a gyerekeknek czipőre kell a pénz, most erre, most meg amarra, hogy az öregek nem állhatják meg, hogy egy tiz forintos bankót ne csusztassanak a markába, vagy kettőt, hármat is. Ámbár mindig hozzá teszik, hogy avval nem tartoznak s hogy az a legeslegutolsó.

- Olyan jó bolondok vagyunk, - dörmög az öregasszony - de egyszer majd vége szakad. Már az idén száz forintra is fölmegy, a mit adtunk, pedig alig vagyunk még az esztendőnek a felén.

Aztán azok a Fánnyék is mindig kéregetnek. Igaz, hogy azokat könnyebb lerázni, mert nincsenek itt s egy levélben megirhatja nekik az ember, hogy: nincs, magunknak sincs. De karácsonykor, mikor haza jöttek látogatóba, azok is elvittek hetven forintot.

Igazán a szegény szülők csak arra valók, hogy a gyermekeik mindig fosztogassák.

- Mindig csak adni, adni. Hátha nem volna miből, akkor mit csinálnátok? - panaszkodik Móczárné.

Toncsi és Fánny meg a férjeik azonban azt hiszik, hogy abból a kétezer forint házbérből, meg a pénzecske kamatából többet is lehetne adni, de tisztességtudók és szófogadók valamennyien, a kik nem mernének nyiltan zúgolódni, követelni. Isten ments! Szépen megköszönik azt a tiz forintocskát vagy husz forintocskát is, a mit kapnak, a kicsikékkel sorba kezet csókoltatnak a nagypapának és nagymamának s olyan háládatosságot tanusitanak, hogy a büszkeségtől szinte dagad az öreg Móczár Ferencz szive. Valjon van-e több ilyen nagylelkü ember a világon, mint ő?

Kegyes leereszkedéssel kikisérte a gyerekeket és Toncsit a fogaskerekü vasuthoz, de már jegyet nem váltott nekik, hiszen most csikart ki tőle Toncsi tizenöt forintot, abból válthat jegyet. A gyerekek elbucsuztak, még kalapjaikkal is integettek a vasutról.

A vonat elindult s Móczár Ferencz ur visszafelé fordult, mikor valaki a vállára üt:

Petki Józsi a gazdag bádogos az ő utczájából, a ki tönkre jutott, aztán hányódott, vetődött, hol itt, hol ott, de sehol sem birt boldogulni. A fiai is elzüllöttek, az egyik fináncz lett, onnan is elcsapták, a leánya valami szinházhoz került mint kardalosnő.

Mikor utoljára látta Móczár ezt a régi ismerősét, nagyon kopott ruhában, nagyon sanyaru állapotban látta. De most elegáns öltözetben, fehér czilinderrel a fején, nagy arany óralánczczal, szerfölött tekintélyes férfiunak látszott.

Megkérdezte Móczárt, hogy idekint lakik-e s mikor megtudta, hogy igen és hogy hol, nagyon megörült:

- A leányommal, - magyarázta meg Petki ur. - Az a tornyos villa, az ott a Viktorin nyári lakása.

Móczár Ferencznek a szeme, szája elállt. Az a pompás villa, annak a gyönyörü kertnek a közepén.

- Öt szoba, terrász, - részletezte Petki ur. - Hja, a művésznőké a világ.

Móczár Ferencz álmélkodva lógatja a fejét s Petki Józsi tovább dicsekszik:

- Oh Viktorinnak olyan dolga van, mint valami grófnőnek. Nagyon előkelő urral ismerkedett meg, a ki nőül is fogja venni. Csak még most nem lehet bizonyos családi okok miatt. Már nem épen fiatal ur, de nagyon gazdag. Az bérelte ki ezt a villát is Viktorinnak.

Az apa nem győzi leányát magasztalni. Milyen derék leány. Egy cseppet sem kevély s nem felejtkezik el a családjáról. Az az előkelő ur is igen tiszteletreméltón viseli magát. Igazi nemes pártfogó. Józsit nagyon jó hivatalba segitette be egy biztositó intézetnél; Tivadarról is, megigérte, hogy gondoskodni fog, neki az uj vásárcsarnoknál szereznek állást.

- A mi engem illet, én már inkább a nyugalmat óhajtom. De jól esik az embernek, ha olyan leánya van, a ki gondoskodik róla öreg napjaiban. Ez az óra, meg ez a láncz is tőle van. Nem hiába oktattuk mindig a boldogult feleségemmel együtt az Isten tiz parancsolatára: tiszteld atyádat és anyádat.

Petki ur egészen elérzékenyült. Móczár Ferencz magában fölsóhajtott. Ha neki is ilyen leánya volna, mint ez a Viktorin, a ki nem kér a szüleitől, hanem még ő ad nekik!

De itt jön Viktorin maga. S milyen nagyszerü toiletteban! Csupa selyem, csupa csipke.

Mindamellett nem büszke, nem gőgös, megismeri a régi jó ismerőseit. Kezet is nyujt és nyájasan kérdezősködik Toncsiról meg Fánnyról. Olyan régen nem látta, szeretné már látni őket.

Móczár Ferencz megigéri, hogy mihelyt Toncsi eljön, jövő vasárnap, fogják tenni tiszteletöket.

- Hozzák el a gyerekeket is, - szólt nyájas mosolylyal Viktorin - uzsonnáljanak nálam mindnyájan. Vagy még jobb lesz: jőjjenek hozzám ebédre, de mind, Móczár bácsi, a néni, Toncsi, a férje, a kicsikék, aztán együtt töltjük az egész napot, tudja, mint régen.

- Oh, nagysád, - hálálkodik Móczár Ferencz s szorongatja az elegáns hölgy finom keztyüs kezét.

Mikor otthon a feleségének elmondja ezt a találkozást, még akkor is egész elragadtatással beszél:

Tanácskoznak, hogy jó lenne talán Toncsiékat előre értesiteni, hogy jövő vasárnap biztosan kijőjjenek.

- Te bemehetnél hozzájok a városba, - véli az asszony - s megmondanád Toncsinak, hogy a gyermekeket szépen öltöztesse fel.

- Persze, persze, bemegyek mindjárt holnap, - helyesli Móczár Ferencz. - Veszek egyuttal uj szalmakalapot is a gyerekeknek.

Evvel a nagylelkü elhatározással indul másnap Móczár Ferencz a városba. Utközben eszébe ötlik: hátha Toncsinak is venne uj kalapot? Csakhogy a női kalapok nagyon drágák s az ember nem tudhatja, tetszik-e, a mit vesz. Aztán hisz a Toncsi tavalyi kalapja igazán olyan, mintha egészen uj volna. Pazarlás lenne másikat venni. De minthogy már benne van az adakozó kedvében, egy pár keztyüt mégis vesz a leányának Móczár Ferencz.

Toncsi nem tudja mire vélni az öregnek e szokatlan nagylelküségét. A fiuknak uj kalap, neki egy pár keztyü; valjon mi lelte a papát?

- No ugy-e, hogy nem találtad ki? - nevet az öreg jóizüen. - Viktorin. Petki Viktorin.

S elmondja, hogy találkoztak, milyen pompás villában lakik, milyen fényes életet él.

- Miből? - veti oda a fiatal asszony olyan lenéző hangon, hogy egészen fölbősziti az öreget.

- Miből? - vág vissza az öreg. - Hát nem is abból, hogy mindig az atyjától kunyorál, hanem még segiti is az atyját meg a testvéreit.

- De nagyra vagy a becsületetekkel! Állj csak oda mellé, majd meglátod, hogy kit köszöntenek nagyobb tisztelettel, téged-e vagy őt?

- Mindegy, azért nem fogunk olyan személylyel barátkozni, - viszonzá a fiatal asszony.

- Hát igy vagyunk? Ez a hála? Ez a szülők iránt való tisztelet? Engem akartok szégyenben hagyni?

- De értse meg, apa, - magyarázta a vő - az én feleségem csak nem mehet olyan nőhöz ebédre...

- Nem mehet? Egy tanitócskának a felesége? No lám, hát nem mehet? Mikor én megigértem? No hát akkor hozzám se jőjjetek, azt megmondom.

- Ugyan apa, - kérlelte a fiatal asszony - csak nem fogunk összekoczódni e miatt?

Elkeseredve ért haza a Svábhegyre. Viktorin kint ült a villája terraszán s nyájasan köszöntötte messziről. Móczár Ferencz busan bandukolt tovább.

- Istenem, - gondolta magában - milyen boldog némely szülő s milyen boldogtalan a másik!

Az ablakon át ismerkedtek meg egymással. A leány ott ült rendesen az ablaknál valami kézi munkával elfoglalva s néha-néha kitekintett. Épen szemközt az utcza tulsó oldalán, szintén a harmadik emeleten, egy fiatal ember jelent meg olykor az ablaknál.

Uj lakónak kellett lenni, a leány még nem látta azelőtt. Eleinte semmi különöset nem vett észre rajta; valami komolyabb uri ember lehet, nem afféle, mint azok a deákok voltak, kik azelőtt ott laktak s kik miatt már alig lehetett az ablakhoz menni, mert mindig átleselkedtek.

Az uj vis-à-vis azonban nem teszi, az nem tölti az idejét olyan léha semmittevéssel, mint azok a szüntelen az ablaknál bámészkodó kamaszok. Mindig az iróasztalánál szokott ülni és ir. Láthatni, mert az iróasztala közel van az ablakhoz.

Vajjon mit irhat oly sokat? Mit irhatnak az emberek otthon? Mi lehet az, a mit nem az üzletben vagy a hivatalban végeznek el? Tanulónak már nem igen nézhetni, annál idősebbnek látszik; hát mi lehet?

Ezek a gondolatok olykor-olykor megfordultak a fiatal leány fejében, a mint ott varrogat az ablaknál, vagy valami himzésen dolgozik s egész istenadta nap ott ül magában. Mert az öreg Jetti néni az annyi, mintha volna is, meg nem is. Annak mindig van valami dolga odakint a konyhában vagy a kamarában. Az olyan falusi gazdasszony, a ki itt a városban is vajat köpültet, káposztát savanyit, tollat fosztat és örökké suroltatja a cselédekkel a tömérdek konyhaedényt, a minek tizedrésze se kellene.

A fiatal leány csaknem mindig egyedül van. Ismerőseik nincsenek a nagyvárosban, csak egy rokonuk, ifju kereskedősegéd, a ki néha vasárnap eljön hozzájuk s elkiséri őket sétálni. Apa és Jakab bácsi nagyon ritkán vannak itthon, néha egy hétig, két hétig sem jönnek haza, az üzlet után járnak, vásárokra, hol ide, hol oda, mert nagy juh- és szarvasmarha-kereskedést folytatnak. S ha egy napot vagy kettőt otthon töltenek is, azalatt mindig számolnak, terveznek s pénzt olvasgatnak. Nem érnek rá a leánynyal beszélgetni.

- No Karolin, ha az isten segit, hát majd csak összeszerzünk neked egy kis hozományt.

A leány látta, milyen csomó bankót hozott haza néha a két öreg duzzadt, zsiros, nagy bőrtárczáikban; de azért csak olyan homályos sejtelme volt arról, hogy ők talán gazdagok. Olyan egyszerüen éltek, mint azelőtt, mikor szegény falusi árendások voltak s mikor még apa meg Jakab bácsi ingujjra vetkőzve, magok is segitettek a cselédeknek a szénát behordani vagy a marhát etetni.

Biz az nem volt valami mulatságos élet, Karolinnak is dolgozni kellett, talpon lenni már hajnalban, most semmi dolga s néha mégis visszasóvárog abba a régi fáradságos életbe. Hiányzik neki a mező, a kert, a levegő, a mozgás. Mindig csak itt ülni, babrálni valami himzéssel, varrással; jó, hogy Móricz, a rokon, a gavallér kereskedősegéd könyvet hoz olvasni.

Azokban a könyvekben olyan szép történetek fordulnak elő szerelmes leányokról, szerelmes fiatal emberekről. Karolin eltünődik rajtok. Valjon igazán megtörténtek-e azok? Valjon igazán vannak-e olyan emberek?

Leteszi a kézimunkát, melylyel épen foglalatoskodott, az asztalkára s kezeit ölébe eresztve elmereng. Néha-néha kitekint az ablakon s szemei megakadnak az átellenben lévő ház ablakán. Különös, az a fiatal ember mindig ott ül az iróasztalánál. Karolin nagyon szerette volna tudni, hogy ugyan mit csinál? Föl sem emeli a fejét, csak ir folyvást.

A fiatal leányt bántotta a kiváncsiság: ugyan ki lehet? De restelte megkérdezni s nem is kérdezhette volna meg senkitől, legfeljebb Móricztól. Az előtt egyszer elejtett egy pár szót.

- Hum, - pattant föl a fiatal gavallér - talán merészkedett az az ur?... Valami szemtelenség?

Ide sem néz? No az Móricznak is különös volt. Miféle isten csodája? Hát nincs szeme? Nem látja, hogy ideát milyen szép leány van? Oh, a gyámoltalan!

- Tudja, Karolinka, ki az odaát? - szólt a legmélyebb tisztelet hangján. - Ugy-e, nem gondolta volna? A hires iró, Kőváry Emil.

A következő vasárnapig, a mikor Móricz elhozta a megigért könyvet a kereskedő ifjak könyvtárából, szüntelen csak az forgott a fiatal leány együgyü kis fejében: iró, hires ember. S csaknem áhitattal tekingetett át, ugy, hogy végre lehetetlen volt a hires embernek észre nem venni, hogy odaát van egy nagyon csinos leányka, a ki lopva minduntalan át-átkacsingat.

- No, ha csak ez kell, hát ismerkedjünk, nem bánom, - gondolta magában a fiatal iró.

Fölkelt iróasztalától, közelebb lépett az ablakhoz s mosolyogva köszönt át.

A leány megzavarodott, egész arcza lángba borult. Nem tudta, hogy mit csináljon s abban az első zavarban elfogadta és viszonozta a fiatal ember köszöntését. De aztán eszébe jutott, hogy ez talán nem illik s elfutott az ablaktól.

Egész nap, még másnap sem merte magát mutatni az ablaknál. Szégyelte, hogy elfogadta az idegen ur köszöntését, haragudott magára. Mit fog az gondolni róla? Ha még más volna. De épen ez az iró, ez a hires iró, mint Móricz mondja.

Csak távolról, a szoba közepéről mert átkukucskálni. Látta, hogy az iró nem ül most mindig iróasztalánál, hanem gyakran ott áll az ablaknál s a fiatal leány szive erősen dobogott. Tudta, hogy ő miatta áll ott.

Sokáig habozott Karolin, elfoglalja-e régi helyét az ablaknál. De hát miért ne? Hiszen köszönni csak szabad, abban semmi illetlenség sincs. És az az ur odaát olyan tisztelettel köszönt. Nem ugy, mint a diákok.

Persze és most, mikor megpillantja az ablaknál a leányt, megint olyan tisztelettel köszön. S tudja isten, hogy történt, a leány ismét viszonozta a köszöntést, pedig igazán nem akarta.

Lángpiros lett egész arcza, de nem futott el, mint a multkor. Leült valami varrással a kezében s szorgalmasan dolgozott. Fölpillantani, az igaz, hogy nem mert s folyvást irult-pirult; de azért kiállta jó ideig.

Mikor végre fölnézett, hát a fiatal embert még mindig ott látja az ablaknál. De amint az észreveszi, hogy a leányt nagyon zavarja az ő ottléte, nyájasan meghajtja magát és eltávozik.

Attól fogva, ha találkoztak az ablaknál, naponként köszöntötték egymást, mint ismerősök szokták, nyájas bókolással, mosolyogva. A leány félénksége teljesen elmult. A fiatalember oly illedelmesen viselte magát.

Okos ember volt, a ki tudta, hogy az ilyen ártatlan báránykával, a milyennek ez látszik, csinyján kell bánni. S az ismerkedés lassan, óvatosan folyik, de napról-napra sürübben köszöngetnek egymásnak az ablakon át. A fiatal ember jelekkel kérdezget is már egyet-mást: mit csinál? mit olvas?

A leány mosolyogva megmutatja az ablakon át a könyvet. Kőváry Emil megismeri. Ej, hisz ez az ő regénye. Nem épen az ilyen báránykáknak való olvasmány. De mit tudja azt Móricz barátunk, a ki minden könyvért lelkesedik. S mit tudja azt ez a szegény fiatal leány, a ki előtt ebben a magányban, ebben az elzárt szobában ábrándos fényben jelenik meg minden.

Tapasztalatlan fejecskéjében összeolvad a regény hőse a könyv irójával. Istenem, milyen boldogság lehet, a kit ilyen ember szeret!

S miért ne lehetne ő az a leány? Hát nem elég csinos? Aztán bizony nem is valami szegény leány. Az a Wertheim-szekrény most is tele van bankóval. Nem fogja megbánni, a ki őt elveszi. Amellett jó természetü, nem haragos, dolgos is, de itt a városban nincs mit dolgoznia.

Annyit mégis láthat a vis-à-visja, hogy mindig van valami varrás a kezében s láthatja reggelenként, hogy segit kitakaritani a szobákat. Nevetve integet át a seprőjével.

A leány nevetve rázza piros selyemkendővel bekötött fejecskéjét s visszainteget, hogy: majd, majd.

Két piros orczája ragyog az örömtől s kedve volna tánczra perdülni. Most már bizonyos, hogy ez a fiatal ember szereti. Ha nem mutatná azt a papiros szivet, melyet aztán egy gyufával meggyujt, hogy lángoljon, Karolin akkor is tudná, hogy az a fiatal ember szereti.

Most már mind a ketten ott töltik az időt az ablaknál. A fiatal ember néhányszor már kérdezte jelekkel: hol beszélhetnénk? S mutatta a leánynak, hogy vegyen magára köpenyt, kalapot és jőjjön ki az utczára. De a leány nem mert. Vajjon illenék-e az, hogy az utczán találkozzanak?

Igen, ha Jetti néni is vele volna. De a néni most mindig oly haragos, oly pörlekedő kedvében van, hogy Karolin nem mer neki szólni. Különben is már nagyon megpirongatta a multkor a néni, pedig csak annyit vett észre, hogy a fiatal ember az ablakból köszönt. Hátha mindent megtudna?

De hát Istenem, kitől kérjen a szegény leány tanácsot? A szive azt hajtaná: hát miért ne menjen, mikor az a fiatal ember összetett kézzel, oly szépen kéri? Hát olyan nagy vétek volna az: szólni egy pár szót az utczán azzal, a kit szeret?

És egyszer csak ugy érzi, hogy nem bir tovább ellenállani. Nyakába veti a kis kerek köpenykét s fölteszi azt a csinos uj tavaszi kalapját, melyet apa a mult héten vett, mikor itthon volt. Jetti néninek azt mondja, hogy elmegy a boltba himző-selymet venni, mert a cseléd nem tudja neki kiválogatni a szineket.

S a szép fiatal leány dobogó szivvel, remegő léptekkel lesiet a lépcsőn és kimegy az utczára. Egy perczig a kapu előtt megáll. Ugy szeretne visszamenni. De már a szemközt lévő ház kapujában megjelent ifja s nyájas mosolylyal köszönti.

- Milyen boldoggá tett, édes, hogy meghallgatta kérésemet, - susogja az ifju, a mint közelébe ért.

Oh, Karolin is boldog, nagyon boldog; de remegő ajkai nem nyilnak szóra. Szemét sem meri fölemelni, csak a földre süti, arcza ég, mint a tüz s szive majd szétpattan, ugy dobog.

És az ifju beszél neki szerelméről, lágy, édes, hizelgő szavakat s a leány csak hallgatja némán, lesütött fejjel, boldogságtól remegve, mintegy álomban, kábultan. Nem tudja, hogy merre járnak, csak mennek, mennek.

Egyszerre eszébe jut, hogy haza kellene már térni. Jetti néni haragudni fog, hogy oly sokáig elmarad.

Egy utcza sarkán bérkocsik előtt állnak meg. A fiatal ember int az egyiknek s kinyitja a kocsi ajtaját és be akarja emelni hölgyét.

Akkor a leány sikoltva kirántja kezét az ifju kezéből s a hogy csak bir, olyan gyorsan, majdnem futva menekült.

A fiatal ember nem tudja utolérni s a mint látja, hogy a nép is kezd összecsődülni, egy szitkot mormogva fogai közt, visszafordul:

A leány pedig egész testében reszketve ér haza s leroskad egy székre, szégyentől, fájdalomtól lesujtva. Hát az ő álma, az ő szép tündér álma igy veszett el?

Bágyadtan emeli föl szemét. A piros kötésü könyv még ott fekszik asztalkáján, a könyv, melynek lapjait csókolgatta tegnap. Most utálattal taszitja a földre s megrugdossa a lábával:

Nagyontisztelendő Menyhárt Péter plébános volt Szőllősön, mikor egyszer a püspök körutat tevén megyéjében, ott megállt és nála ebédelt. A jámbor plébános a mi csak tőle kitelt, mindent elkövetett a fényes vendég illendő ellátására s olyan ebédet főzetett, hogy tizszer annyi embernek is elég lett volna. A püspök azonban, a ki rosszgyomru és kevés étkü ember volt, csak alig kóstolt valamit a sok pecsenyéből, a temérdek süteményből meg épen semmit.

- Köszönöm a szives látást. De sajnálattal veszem észre, hogy egyházmegyém papsága fogékonyabb az anyagi, mint a szellemi élvezetek iránt.

S pillantása a süteményekkel és finom borokkal terhelt asztalról az ebédlő falaira szállt, hol különböző szentek és magyar vitézek rémséges kőnyomatu képei éktelenkedtek.

Az egybegyült jámbor falusi papok mind lehorgasztották fejeiket. Nagyontisztelendő Menyhárt Péter kétségbeesett, hogy mivel vonhatta magára ő excellentiája neheztelését. A püspök titkára ugy magyarázta, hogy a kegyelmes ur, a ki nagy műpártoló, igy szokott most tagokat gyüjteni a magyar képzőművészeti társaság számára.

Természetes, hogy e kijelentés után az egész egyházmegyei papságban egyszerre felébredt a művészet szeretete. Ily módon jutott nagyontisztelendő Menyhárt Péter ur is a képzőművészeti társaság tagjainak diszes sorába.

A harmadik évben nagy szerencse érte. A kisorsoláson megnyerte a második számu képet, melynek értéke hatszáz forint volt, czime pedig az "Erdő tündére."

Képzelhetni, mennyire megörült a derék plébános. Igaz ugyan, hogy jobban szerette volna, ha valami Szűz Máriát vagy Szent Ceciliát nyer, a mit oda ajándékozhatott volna a templomba oltárképül; de az ebédlőbe jó lesz az "Erdő tündére" is. Legalább, ha megint eljön a püspök, (no hiszen sovány ebédet fog kapni!) láthatja, hogy egyházmegyéjének papjai a művészetben is tudnak gyönyörködni.

A kép gondosan becsomagolva megérkezett a fővárosból. Áhitattal kezdett kibontásához a plébános ur. De mennyire elhült, mikor végre kibontva előtte állt a kép. Per amorem Dei! Sürü erdő közepén, patak partján egy női alak, hosszan leomló aranyszőke hajjal és oly kevés öltözettel, hogy már annál kevesebbet nem hordhatnak a legvadabb Afrikában sem. Ugy látszott, most lépett ki a hölgy a patakból s még nem ért rá lepedőt teriteni magára.

A jámbor tisztelendő ur elrémülve forditotta félre szemeit. Apage satanas! Ne kisértsd az Ur szolgáit! No ez mégis szörnyüség, hogy egy társaság, melynek püspök ő excellentiája egyik alelnöke, ilyen megbotránkoztató képet küld egy plébánosnak.

- Ne kukucskálj oda, - kiáltott a harangozóra, a ki segitett a tisztelendő urnak a kipakolásnál s most már maga is szerette volna látni a hires képet; - fogd meg, tegyük vissza.

Megfogták s visszadugták a képet a ládába, a tisztelendő ur le is szögezte mindjárt.

De mit csináljon már most a képpel? Visszaküldje a képzőművészeti társaságnak vagy egyenesen a tűzre tegye, a mint megérdemelné? Csak merte volna. De félt, mit mondana ő excellentiája, ha megtudná, hogy egy művészeti remeket tüz által megsemmisitett.

Itt azonban csak nem tarthatja a háznál. Hogy az Isten pusztitsa el, ilyen gyalázatos képet csak nem tehet az ebédlőjébe? Hát mit csináljon vele?

Eszébe jutott, hogy Bagdy urnak jó lesz, az ugyis olyan félig istentagadó, annak már nem árt. De hatszáz forintos képet nem lehet olyan könnyen odaadni, a tisztelendő ur tehát egy kis szelid furfanggal élt.

- A tekintetes ur látta a műtárlatot, mikor oda fent tetszett járni Budapesten? Tetszik-e még emlékezni az "Erdő tündérére?"

Bagdy Zsigának a fejében ugyan már akkor, mikor lejött a műcsarnok lépcsőin, az egész kiállitás nem volt egyéb mint rettenetes zürzavar mindenféle parasztleányokból, legelésző tehenekből, öreg koldusokból, tengeri hajókból, fenyves erdőkből és olasz városokból; de szeretett dicsekedni s be nem vallotta volna tudatlanságát.

- Az erdő tündérére? Hát hogyne emlékezném? Nagyszerü kép volt. Szerettem volna megvenni.

- Én meg tudnám szerezni a tekintetes urnak, - hunyorgatott ravaszkásan a szemeivel a plébános ur.

- Hát csak ugy, kérem alássan, hogy itt van nálam. Én nyertem a kisorsoláson.

- Hát kinek, minek tetszik engem tartani? - pattant fel a tisztelendő ur. - Nem kereskedem én azzal, a mit nyertem. Csak barátságból adom cserébe például azért a két szürkéért. Olyan lusta egy pár ló ugysem való ilyen fiatal embernek, nekem meg éppen jó volna.

Hanem az uj vadászpuskáját, azt odaadja Bagdy Zsiga. Megegyeztek aztán, hogy még ráadásul egy hordó bort ad, meg a szelelő rostát.

Bagdy Zsiga büszkén feszitette ki a mellét, mert ilyen műbarát, a kinek hatszáz forintos kép lógjon a szobájában, még sohasem volt s talán soha sem lesz többé Szőllősön.

De hire elment még messzebb is, elment Szentimrére, a hol Csomortányiék laktak, a Bagdy Zsiga menyasszonyának a szülei. S egyszer csak megállt a Csomortányiék kocsija a Bagdy Zsiga háza előtt s kiszállt belőle az öreg ur.

- Nagy baj van, Zsiga fiam. Azt beszélik, hogy valami képet tartogatsz a szobádban... valami olyan izé... no érted már, hogy mit akarok mondani?...

- Hát megnézni megnézem, ha már itt vagyok, - vállalkozott rá az öreg ur; - de mondhatom neked, hogy az asszonynép nagyon ingerült ellened. A feleségem kijelentette, hogy ilyen erkölcstelen embernek nem adja a lányát. A jegygyürüt is visszaküldik.

- Azt hát. A ménkü ütött beléd, hogy vőlegény létedre ilyen képet állitasz a házadba s még oda csődited az egész világot, a helyett, hogy eldugnád.

Bagdy Zsiga most rémült el csak attól, a mit cselekedett. Egyszerre elpárolgott a művészet iránt való lelkesedése s nem sajnálta volna széthasogatni azt a nyomorult képet, mely ilyen veszedelmet hozott a fejére. Dehogy adná ő Bertát száz ilyen erdei tündérért.

Még azon nap túladott a képen. Egy agárért meg egy tajtékpipáért Zsigér Gyurinak adta. Ott csak nem szerez veszedelmet. Öreg házaspár, a kiknek nincs se vőlegény fiuk, se menyasszony leányuk, semmiféle gyermekük, a ki elől dugdosni kellene.

De még itt támadt csak az igazi csetepáté, mikor az öreg asszony a képet megpillantotta:

- No te vén bünös, hát ezt kellett nekem megérni öreg napjaimra? Hát ilyeneken jár a te eszed még most is? Ne beszélj nekem, hogy művészet. Gyönyörü művészet! Persze ha ruhát adtak volna rá, akkor már nem volna művészet. Mert az ilyen te fajtádnak csak igy tetszik.

- De édes lelkem, hiszen látod, hogy tündér, - próbálta engesztelni feleségét Zsigér Gyuri.

Mit lehetett tenni? A jó békesség kedvéért Zsigér Gyuri is sietett túladni az erdő tündérén.

Rásózta a jegyzőre. Annak nincs se menyasszonya, se felesége, özvegy ember, csinálhat, a mi neki tetszik.

Egy pár napig békességben meg is pihent ott viszontagságos vándorlása után az erdő tündére. A paraszt emberek, a kik marhalevélért vagy a porcziót fizetni bejöttek a jegyző urhoz, megcsóválták a fejeiket, de nem szóltak. Bezzeg szóltak ám az asszonyok. Olyan forrongás támadt Szőllősön, hogy két hét mulva csendőrökkel kellett jönni a szolgabirónak. A jegyzőt ki akarták kergetni a faluból, meg akarták kövezni. Betörték az ablakait, seprükkel és botokkal fenyegették s föl akarták gyujtani az egész házat, melyben ez az istentelen ember olyan gyalázatos képet tart.

A jegyző örült, hogy megszabadulhat a veszedelmes képtől s tisztelete jeléül fölajánlotta a tekintetes szolgabiró urnak, a ki elvitte magával Füzes-Harkányba.

De fátum üldözte ezt az erdei tündért, nem pihenhetett meg itt sem. A szolgabiróné fölfedezte, hogy ez a kép veszedelmesen hasonlit bizonyos szőke kisasszonyhoz, kinek az lett volna hivatása, hogy a szolgabiróné kis leányát német nyelvre oktassa, de a felnőttek oktatására is kiterjeszkedvén, némi differencziák merültek föl közte és őnagysága közt, a ki férjére nézve már nem tartotta szükségesnek a német nyelv tanulását, minek folytán a csinos kisasszonynak meg is kellett válni a háztól.

- És most ide hozod az arczképét? - szörnyüködött a féltékeny asszonyka. - S még milyen alakban! Nem ég ki a szemed?

- Mindent gondolhatok az olyan férjről, a ki felesége háta mögött a kerti lugasban német nyelvleczkéket vesz szőke kisasszonyoktól.

A fiatal asszony engesztelhetetlen maradt, még a válást is emlegette, mert nem akarja, hogy a kis leánya ilyen feslett életü apa mellett nőjjön föl, a ki öltözetlen szőke kisasszonyok képeit rejtegeti magánál.

- Ménkü üssön a képébe! Vigyétek hát vissza a szőllősi jegyzőnek, - parancsolta a szolgabiró a hajdujának.

- Ide be ne jőjjenek, - kiáltott a jegyző, mikor meglátta, hogy a képet hozzák vissza; - menjenek vele Zsigér tekintetes urhoz.

- No csak azt merjék megpróbálni, hogy ide hozzák. Vigyék a gazdájához, Bagdy Zsiga urhoz.

A tisztelendő urnál épen nagy ebéd volt. Az egész esperességből összejöttek valami gyülésre a plébánosok. Akkor keltek föl az asztaltól, mikor beállitott a szolgabiró hajduja, hogy:

- Micsoda képet? Lássuk a képet, - kiabálták a paptársak jókedvüen, a milyen szokott lenni az ember bőséges ebéd után.

A mi plébánosunk szegény maga sem tudta az első pillanatban, micsoda képről van szó s mikor eszébe jutott, már akkor a kép ott volt a paptársak kezei közt.

Eleinte csak a megbotránkozás halk moraja lebbent el az ajkakon. Aztán megszólalt egyik-másik:

- No kérem, ez már mégsem járja. Még hozzá ilyen nyilvánosan. Tessék tiszteletben tartani a reverendát, melyet visel.

- Jelentést fogok tenni a püspök ő excellentiájának. Ilyen botrány még sohasem fordult elő egyházmegyénkben.

A szerencsétlen plébános dadogott valamit védelmére, hogy püspök ő excellentiája maga ajánlotta.

- Micsoda vakmerőség ez? - szakitotta félbe az esperes. - A helyett, hogy töredelmesen bevallaná bünét, még ő excellentiája nevét merészkedik belekeverni ebbe a csunya dologba.

S kiment a tornáczra, hogy befogasson kocsijába. Ugy távozott, egy szó nélkül, köszönés nélkül.

Utána elszéledtek a többiek is. A szegény pap kétségbeesetten nézett utánok. Hát senki sincs, a ki elhigyje az ő ártatlanságát?

Bizony senki sem akadt. Némelyik ugy tett ugyan, mintha elhinné, a mit a szerencsétlen ember műtárlatról, nyereményről s több efféléről beszélt, de világosan lehetett látni az arczaikról, hogy csak szivességből mutatják, a valóságban egyik sem hiszi.

Egy régi jó barátja, hajdani iskolatársa megsajnálta, de az sem adhatott más tanácsot:

- Édes barátom, siess a püspöki rezidencziába s tégy bünbánó vallomást, mielőtt az esperes jelentése megérkezik.

De maga is látta, hogy nincs más menekülés. Azt az istenverte képet tüzbe dobatta rögtön s másnap bement a püspöki székvárosba.

Az esperes még nem adhatta ugyan be jelentését, de azért nagy remegés közt lépett a szegény pap püspöke elé s nem tudta, hogyan kezdje védekezését.

No nem is volt rá ideje. Mint a záporeső szakadt reá a dorgálás. Ő excellentiája rettenetesen fölháborodott, hogy: egyházi férfiu, fölszentelt pap olyasmire vetemedhetett, hogy erkölcstelen képeket csempész be tisztességes uri házakhoz.

- Ne tagadja. Előkelő uri nők panaszolták. Oly botrány, mely példás büntetést érdemel.

Ő excellentiája most az egyszer megelégszik azzal, hogy eltávolitja onnan, hol e botrányt okozta s más parokhiára teszi át, - egy nyomoruságos kis faluba, lent a hegyek közt. De ha még egyszer valami rosszat hall felőle ő excellentiája, azonnal behozatja a deficziencziába, a rossz erkölcsü papok javitó intézetébe.

De a plébános nem ment. Hol vette a bátorságot ez az alázatos ember, azt igazán maga sem tudta, de elmondott mindent.

A püspök haragosan összeránczolta homlokát, hanem aztán elsimultak a ránczok és elmosolyodott:

- Ugy, hát az erdő tündére okozta ezt a sok bajt? Ismerem, nagyon szép kép. Valódi műremek. Hát hol van most?

Micsoda barbárság! Igazán megérdemli, hogy oda áthelyeztem, a palóczok közé. Oda való.

A nyáron, hogy falun voltam, csinos, értelmes arczu fiucskát láttam a kis libapásztorok közt. Szinte kivált a többi közül.

Az anyja épen arra jött. A kukoriczaföldre igyekezett ki az urához s megállt egy kicsit a libapáston.

- Lovacskáztunk, édes anyám - szólalt meg a földön guggoló két kis leány közül a nagyobbik, - Tóli fölvett a hátára, oszt ugy szaladt velünk.

- Furcsa ám - mondta az asszony - az már szent igaz, hogy furcsa. Az apám lelke se hallott olyan nevet: ugy hivják, hogy Anatól. Hát mi meg azt mondjuk: Tóli. Ugy könnyebben esik. De egy istennyila. Nem is tudom, hogy lehet becsületes keresztény embernek olyan nevet adni. Még a kalendáriomban sincs.

- Hiszen nem is mink kereszteltük ugy, instálom. Csak ugy kaptuk, kérem alásan. Ugy ide pottyant közénk az istenadta kis bogara.

- A mienk, persze hogy már most a mienk; ide igazában mégsem a mienk, csak ugy tartjuk, mintha a mienk volna.

Láttam, hogy egyforma karaj kenyeret ad a fiunak is, meg a kis leányoknak is. Aztán, hogy megint összekötözte a motyóját s odább készült, azt mondja nekem:

- Ha tetszik, hát elmondom, hogy került ide az a gyerek. Nyolcz esztendeje annak, hogy egyszer este felé, az uram épen szénát kaszálni volt a Nyakigláb árendásnak és még nem jött haza, akkor épen hogy alkonyodni kezdett, hát megáll egy pesti kocsi a mi kis házunk előtt s azt kérdezi egy kövér asszonyság, a ki kiszállt, hogy én vagyok-e az a Sós Nagy Andrásné, a kinek a mult héten fia született, de meghalt? Én vagyok, mondom arra, isten nyugasztalja szegény kis porontyomat; hát mit akarnak? Azt mondja az asszonyság: hát dajkaságba hoztak volna egy kis csecsemőt, ha elfogadnám... Igy volt, kérem alásan. Mert tetszik tudni, hogy igy közel esünk Pesthez, hát gyakran hoznak ki hozzánk gyerekeket dajkaságba. De én hozzám még soha sem hoztak, csak akkor egyszer. Hát gondoltam: miért ne fogadnám el? Ha már az isten elvette az enyémet, hát megszoptatom ezt az idegen gyereket. Ugy hozzám simult szegényke, mintha én volnék az édes anyja. Na hát csak hagyják itt, mondom, gondját fogom viselni. Arra beszólt a kocsiba a kövér asszonyság s kiszállt onnan a másik. De micsoda szépséges szép fiatal teremtés!

- Szinte megesett rajta a szivem, mikor láttam, hogy olyan fiatal és olyan gyönyörű. De nagyon sápadt volt és sirt szegényke. Láttam, hogy ez nem olyan cselédféle, mint a kik ide kihordják a gyerekeiket dajkaságba. Mondtam is neki, hogy ne sirjon, nálam jó dolga lesz a gyerekének, ámbár nem értett egy kukkot sem abból, a mit neki mondtam. Nem tudott az istenadta magyarul. A kövér asszonyság beszélt helyette. Az megalkudott velem: tizenöt forintot kapok hónaponként. Megörültem neki, hogy az isten ilyen szerencsét adott, mert nagy sor az kérem alásan, annyi pénz ilyen szegény népnek.

- Meg eleinte, ugy vagy egy esztendeig. Nagy becsületben is tartottuk a gyereket. Az uram nyügösködött ugyan egy kicsit, hogy no nem kellett volna fölfogadni, elég nekünk a magunk gyereke, de neki is bizony jól esett az a szép summa pénz. - Hallod-e hé? - mondta - azt beteszszük a takarékba. Be is tettük. Veszünk egy kis földet, mondta az uram, kukoricza alá, krumpli alá valót, később többecskét. Ugy beszélgettünk magunk közt, mert hát ihol ni, megsegit bennünket az isten. Egy tehénkét is szerezhetünk, régen áhitoztam már az után. Tejből, vajból pénzelhet az ember. Oszt mikor igy készülgetünk, hogy no édes istenkém, mi kellene még, mi lenne még jó: hát egyszer csak fölkoppan az állunk.

- De nem ám. Már végire járt a második hónap is, osztán se szó, se beszéd, se levél, se pénz. Azt mondja akkor az uram: Eredj már, nézd meg ott Pesten, mi lesz, hogy lesz, mit akarnak? Én is hát fogom magam, bemegyek, keresem a kövér bábaasszonyt. Tudtuk a lakását. Azt mondom neki: Baj van, ténsasszony, már két hónapja, hogy nem fizetnek a fiuért. Azt mondja: hát mit tehet ő arról? Keressem a gyerek anyján, nála ne alkalmatlankodjam. Keressem? Hát hol keressem? Hiszen már az országban sem volt. Isten tudja, hová lett? Ugy elveszett.

- Nem azt. Ki tudja, él-e, meghalt-e? De a gyerek itt maradt. Jelentse be, mondta a kövér asszony. Vigyem be a községházára, ott majd csinálnak vele valamit. Agyon nem üthetik. De nekem megesett a szivem szegény kis ártatlanon. Olyan volt már az nekem, mintha a saját édes gyerekem lett volna, hisz az én tejemet szopta. Azt mondom az uramnak: Hallja kend, ne adjuk be ezt a szegény kis porontyot, hogy elpusztitsák. Majd csak elfér valahogy a mi három gyerekünk mellett negyediknek. Azt mondja rá az uram: Mondtam, ugy-e, hogy nem kellett volna befogadni? De ha már igy esett a sora, hát isten neki, elfér a többi mellett. Pedig bizony már akkor is három kis szájat kellett táplálni s gondoltuk, hogy jöhet még több is. De azért csak fölneveltük hál' istennek idáig.

- Derék cselekedet volt - mondtam az asszonynak - az isten még megáldja kendteket érte.

- Bolondok kendtek. Magoknak is alig van ennivalójok, aztán még odavették azt az idegen gyereket kenyérpusztitónak. Jobb volna bizony, ha azon iparkodnának, hogy az adót fizessék meg, mert majd kihuzzuk a fejök alól a vánkost.

Mert mostanában rosszul folyt a dolguk szegény Sós Nagy Andráséknak s ugyancsak rájuk fért volna egy kis isten áldása.

Na tán lesz is benne részök, gondoltam, mert éppen ekkor érkezett valami hivatalos tudakozódás, hogy bizonyos Gérard Anatole nevü fiu él-e még s itt van-e a falunkban? Ha már kerestetik, hát bizonyosan nem hagyják jutalmazatlan ezeket a becsületes embereket sem, a kik idáig fölnevelték.

- Jaj, nem tudom. A jegyző ur a faluházára hivatott, oszt azt mondta: irás jött a főszolgabiró urtól, hogy oda kell adni a gyereket, eljöttek érte.

- El. Valami idegen ur, az elkiséri a fiut az anyjához Francziaországba. És pénzt is hozott nekem, azt mondja a jegyző ur, sok pénzt. S most csak menjek haza és hozzam ide a gyereket. De én nem adom oda, nem, nem adom. És azért jöttem, hogy tessék segitni rajtam, mert én a gyereket nem adom, az az én gyerekem, én neveltem föl, én ápoltam, én gondoskodtam róla. Senkinek sincs jussa hozzá. Senkinek. Ezt tessék megmondani annak az urnak. Az isten sem engedheti, hogy ilyen égbekiáltó igazságtalanság történjék. Ne tessék elhagyni engem ebben a nagy bajban.

Meg akartam magyarázni neki, hogy én semmit sem tehetek. Az anyjának joga van a gyermekhez, azt nem lehet megakadályozni. De nem birta megérteni, semmikép sem birta megérteni, hogy az anyának több joga legyen, mint neki. Annak a pokolra való gonosz teremtésnek. Hej, csak itt volna, hogy kiásná a szemét!

S elküldte a kisbirót, hozzák ide. Az aztán elhozta. De az asszony ujra könyörgésre fogta:

- Hát mi lesz már? - Tizenkét darab százas bankót tett le a jegyző asztalára. - Ezt küldik a gyerek nevelő szüleinek. Ez a hét esztendei elmaradt kosztpénz.

Az asszony bámulta a sok nagy pénzt, a milyet még soha életében nem látott. Teremtő szent Isten, mit lehetne ezen venni! Szinte beleszédült, a hogy nézte. De aztán eltolta magától, nem kell, vigyék a pénzt, csak hagyják itt neki a gyereket.

De az ember is csak azon erősködött, hogy hagyják meg nekik a gyereket, eltartják ők a többivel, a hogy eddig eltartották, nem is kérnek érte semmit.

- Hát nem hallották kendtek, hogy muszáj odaadni? - ripakodott reájok a jegyző. - Ha nem adják szép szerivel, hát majd eljön a csendőr, az bekiséri a gyereket Pestre.

Arra aztán megadták magukat. Már az a csufság még se essék rajtok, hogy csendőr kiséri be a gyereket, mint valami tolvajt.

Nagy sirás-rivás közt elbucsuztak hát tőle. A fiu is sivalkodott. Hiába káromkodott a jegyző:

De csak nem lett csöndesség, mig a kocsi elő nem állt s az idegen ur el nem távozott a gyerekkel.

Egy hét mulva a vasuti állomásnál találkoztam Sós Nagy Andrással meg a feleségével. Én a Budapestre menő vonatra vártam, ők meg a Budapest felől jövő vonatból szálltak ki. Nagy tiszteletadással köszöntöttek.

- Hát kérem átossággal, - felelt az ember - Pesten jártunk. Fiskálist kerestünk.

- Hát a fiunkat akarnánk visszakapni, instálom, - vette át a szót az asszony. - Tetszik tudni, a Tólit, a kit elvittek. Meg is mondtuk az ügyvéd urnak, hogy nem sajnáljuk a költséget, akármibe kerül.

- Nem sajnáljuk, nem, ha rámegy az az ezerkétszáz forint egészen is, - toldotta meg az ember.

- Hát maguk azt hiszik, hogy megnyerhetik? Hogy lehet ilyen pört kezdeni? Mit mondott az ügyvéd?

- Ha csak egy csepp igazság van a földön, ide kell itélni nekem a gyereket. Akármit mond a fiskális, nem lehet az, hogy az igazság ne győzzön.

Mult évben néhány napig valami dolgom volt egy alföldi városban. Este, mikor megérkeztem, bementem a vendégfogadó éttermébe vacsorálni. Kevés ember üldögélt ott. A vidéki ember otthon vacsorál. Egy asztalnál néhányan söröztek s föltünt nekem köztük egy csontos arczu, dölyfös tekintetü, kissé már őszbevegyült uriember, a ki iránt mindenki különös figyelmet tanusitott. Ha ő intett, ugrott a pinczér s még a vendéglős maga is, ez az elhizott, lassan biczegő egykedvü magyar ember, a ki különben nem sokat törődött a vendégeivel, odament, hogy alázatosan megkérdezze:

Mikor elment az ur, azt kérdem az én vendéglősömtől, kit már Debreczenből ismertem:

Kissé megrőkönyödtem. Furcsa, gondoltam magamban; hát azért tisztelik olyan nagyon? De az én jó öreg vendéglősömmel hiába kezdtem volna vitatkozást erről a tárgyról. A vendéglősnek végre is tisztelni kell minden vendégét, neki nem lehet válogatni. Neki csak az a dolga, hogy ha libapecsenyét kérnek, libapecsenyét adjon; ha sört akar valaki, hát sörrel szolgáljon.

Egy kis bővebb felvilágositást mégis szerettem volna. Legalább annyit, hogy tulajdonkép kicsoda, micsoda hát az a Kaczor János?

A vendéglős igazán nem tudta megmondani, hogy tulajdonkép kicsoda, micsoda. Ügyvédnek nem ügyvéd, gazdának nem gazda, de bent van mindenütt... tetszik tudni...

Másnap fölkerestem a polgármestert. Nagyon szivesen fogadott. Már a meghivókat iratta abban az ügyben, melyben jártam.

- Tessék nézni, - mutatta - itt a névsor. A város legtekintélyesebb férfiai mind meg lesznek hiva arra az értekezletre.

Nem titkolhattam el meghökkenésemet, a mint a névsorban legfölül a Kaczor János nevét pillantottam meg. Az öreg polgármester észrevehette, mert elkezdett mentegetőzni:

Az öreg polgármester figyelmesen reám nézett. Nyilván nem hitte, a mit mondok s csak folytatta a mentegetődzését:

Erősen törülgette a homlokát. Nem találta meg a kellő szót, a mivel csinján kifejezhetné véleményét, mely nem igen lehetett kedvező a nagy befolyásu férfiura nézve. De egy polgármester mégsem beszélhet oly nyiltan, mint egy jó magyar korcsmáros s ámbár lényegében, ugy látszott, a polgármester sem igen vélekedik máskép Kaczor János urról, mint az én vendéglősöm, a szavak mégis válogatottabbak voltak.

Nem mondta, hogy nagy gazember, csak azt, hogy némely tekintetben... igenis, némely tekintetben nem nevezhető teljesen kifogástalannak.

Csodálkozva néztem a jó öreg polgármesterre, de nem akartam zavarát növelni s abbahagytam ezt a beszélgetést. Az értekezletre eljött maga a főispán is és láthattam, milyen nyájasan beszélget Kaczor Jánossal s hogy iparkodik neki megmagyarázni a vasuti tervet, mely miatt az értekezlet összegyült:

Kaczor János ur dünnyögött valamit, a miből nem lehetett világosan megtudni, hogy támogatni vagy ellenezni méltóztatik-e neki ezt az ügyet. Nagy óvatossággal nyilatkozott, ugy hogy ki-ki tetszése szerint magyarázhatta a szavait.

- Csak meg ne csaljon a vén gazember - sugta a főispán a polgármesternek kimenés közben.

Hogyne lett volna? Kaczor János nem mulasztja el a főispáni ebédeket, hol a legnagyobb tisztelettel bánnak vele, kiváló helyre ültetik az asztalnál s ő méltósága sajátkezüleg töltöget vörös bort a poharába, mert tudja, hogy Kaczor János ur a vörös bornak kedvelője.

A polgármester, a ki látta csodálkozásomat, csak annyit mondott magyarázatul:

- A törvényhatósági bizottságban, a közigazgatási bizottságban, az iskolaszéknél, a takarékpénztárnál, a kölcsönös segitő egyesületnél, a polgári körben, a kaszinóban. Mindenütt, kérem, mindenütt választmányi tag, igazgatósági tag. Be kell választani az uj vasuti igazgatóságba is. Kérem, nem lehet máskép... Hiába, nem lehet máskép.

S az öreg polgármester reszkető kézzel fölemelte poharát, hogy fölköszöntse Kaczor Jánost, ki mindenütt ott van, a hol csak a közügy kivánja.

Látszott, hogy nem nagyon szivéből jött a köszöntés a becsületes öreg urnak; de az mindegy. Hiába, nem lehet máskép. Az ilyen nagybefolyásu férfit nem lehet kihagyni a felköszöntések sorából.

Mindenki sietett kocczintani az ünnepelttel; de mikor a főispáni ebéd után hazafelé mentünk s a bor már megoldotta a nyelveket, nem nagyon épületes dolgokat lehetett hallani az ünnepeltről:

Aztán következett a többi büne. Egész litánia. Ha csak a tizedrésze, huszadrésze is igaz, hát rettenetes.

- A vagyonához sem jutott becsületes uton. Megcsalta a testvéreit az osztozkodásnál.

- Azóta is ugy folytatja. Mindent bezsebelne. Mindent csak magának. Neki a pénzt, neki a tiszteletet, neki a hivatalt. A hol csak egy helyecske megüresedik, rögtön bedugja a lábát. Ez jó lesz nekem, válaszszatok meg... Hát másnak már semmi se jusson?

- A fukar, az irigy, a dölyfös. Mindig csak az ő akarata. Mindenütt csak az ő akarata. Mindenki ugy tánczoljon, a hogy ő hegedül.

- Az ám. Czégéres jómadár. Kártyás. Fosztogató. Hát járja ez? Olyan ember, a kire a játékasztal mellett virrad rá a hajnal.

- Hát még azok a csunya históriák! Mennyi botrány lenne, ha mind napvilágra kerülne.

- Hja, kérem, nagy hatalma van, nagy befolyása van. Minden megtörténik, a mit akar. Nem tehet ellene semmit az ember.

- Persze, persze, ha mindnyájan összefognánk, - csóválgatták a fejüket - igen, ha mindnyájan összefognánk.

Vállat vont az egyik is, a másik is. Valakinek el kellene kezdeni. De hát ki legyen az?

Mindnyájan szerettek volna megszabadulni tőle. Már nagyon a nyakukra nőtt. Valóságos zsarnok s minden lében kanál. Rutul kizsákmányol mindent. Rátette a kezét mindenre. Igazán mindenki örülne a bukásának, csak egyszer ki tudnák már innen ugrasztani. De mikor az olyan nehéz.

Aztán, hogy eljöttem, nem hallottam felőle semmit. Az idén megint le kellett mennem s akkor láttam, hogy bizony még nem ugrasztották ki Kaczor János urat semmiféle tiszteletbeli és fizetéses állásából. Bent ült mindenütt a bizottságokban, az igazgatóságokban, az elnöki állásokban, a városházán, a kaszinóban, a polgári körben, a takarékpénztárnál, népbanknál, kölcsönös segitő-egyletnél; ott volt minden küldöttségben, mely a minisztereknél járt, minden ünnepélyen, minden banketten. A polgármester még most is felköszöntötte, a főispán nyájasan szorongatta a kezét, mindenki kedvében járt, mert kérem, az ilyen nagy befolyásu embert nem lehet megharagitani.

- De már kitaláltuk a módját, hogy szabadulhatunk meg tőle, - sugta a fülembe a városi főjegyző. - Beszéltünk már a főispán ur ő méltóságával is. Azt mondja: nem bánja, csak itthon ne lábatlankodjék már nekünk, szivesen támogatja.

- Hát mit csinálnak vele? - kérdeztem, mert igazán kiváncsi voltam megtudni, hogy miféle módon rázzák hát le a nyakukról.

- Nem álljuk már ki tovább, uram. Megválasztjuk, hogy ne üljön itt mindig a nyakunkon. Hadd lélegzünk már egyszer szabadon.

- Mama, valami öreg ur, a lakás végett, - értesitette anyját a csinos szőke leány, a ki kitekintett az előszobába.

Ő nagysága hamar levetette a mocskos házi köntösét s magára kapta az ujat, a csipkéset.

Őszbevegyült, ötvenen tul járó uriember csoszogott be. A fekete ruhájáról mindjárt lehetett látni, hogy valami hivatalnok-féle.

- Tessék helyet foglalni, - ültette le ő nagysága a vendéget a kopottas, de azért selyemszövetü támlásszékbe.

A szőke leány át akart menni a másik szobába, de ő nagysága intett neki a szemével, hogy csak maradjon. Egy szép fiatal leány sohasem fölösleges, mikor arról van szó, hogy a lakást jól kiadják. Az öreg urak szeme is megakad a szép fiatal leányon s hol az a nyomorult ember, a ki ne restelné szép leány jelenlétében alkudozni.

Nem mintha ő nagyságának más gondolata is volna. No persze, majd holmi öreg ur. Holmi hónapos szobalakó, nem effélének a számára nevelte a leányát. De mikor itt áll ő nagyságának szépen butorozott szobája két hónap óta lakatlan, nem válogathat, el kell fogadni a lakót, a milyen jön. Tisztességes, szolid embernek látszik.

A szoba tetszik neki. Már megnézte. Csak sokalja a harmincz forintot havonként.

Az öreg ur haboz. Bizonyára nem volt esze ágában sem, hogy ilyen drága lakást vegyen ki; de mikor ez a szeretetreméltó hölgy oly nyájasan, oly hizelgőn tud beszélni:

Ebben a korban már a nyugalom a legcsábitóbb. Ámbár ki tudja? Olyan éles szem, mint az ő nagyságáé, minden pillantást észrevesz, melyet az öreg ur a szép leányra vet.

No, no, nem valami félelmes. Milkának van esze. Fittyet hányna az ilyen udvarlónak.

Mindez gyorsan megfordult az ő nagysága fejében, mialatt az öreg ur ott szorong a rongyos harmincz forint miatt s nem meri egyenesen megmondani, hogy neki olcsóbb szoba kell.

Az öreg ur törülgette a homlokát. Maga sem tudta volna megmondani, hogy történt, de megtörtént: kivette a lakást.

Ah, igaz, bocsánat, még nem mutatta be magát. Hajlong és átadja névjegyét.

Mind a ketten bámulva és mosolyogva olvasták a névjegyen: Zebegényi Csorba János, nyug. m. kir. pénzügyminiszteri számtiszt.

Kölcsönösen örvendeztek s megegyeztek abban, hogy ez a gondviselés csodálatos munkája, mely összevezette a szerető rokonokat, kik eddig sohasem látták egymást.

Mert a nemes Zebegényi Csorba familia szanaszét züllött már régóta, ki erre, ki arra. Névről is alig ismerik egymást. De most, hogy találkoztak, szent az atyafiság.

Ő nagysága maga mellé ültette a divánra Jani bácsit. Beszélt a boldogult uráról, a birtokukról Szathmár megyében. Mióta az ura meghalt, haszonbérbe adták s feljöttek a fővárosba. Nőknek nem való a gazdálkodás.

Egyébként ő is abbahagyta a gazdálkodást. Egy kicsit hivataloskodott. De minek vesződjék az ember, ha nincs rászorulva?

Nem hitt ugyan egy szót sem az öreg urnak a dicsekedéséből. Ismeri ő már ezt; a Csorba vér mindjárt buzog. Az ő nagysága szatmári kis birtokából is most adogatják el az utolsó holdacskákat. De valami kis pénzecskéje mégis lehet az öregnek, máskép nem ment volna még nyugalomba. Fukarnak látszik, az igaz, de az atyafiaitól csak nem fog sajnálni néha egy-egy kis kölcsönt. Ő nagysága már érti a módját.

S Milka odanyujtotta homlokát, melyre meghatottan lehellte atyai csókját Csorba János.

Milyen boldogság az, mikor egy hányt-vetett életü agglegény ilyen meleg otthonra talál! Milka csupa kedvesség, de az anyja is. Ők maguk rakosgatnak mindent rendbe a Jani bácsi asztalán. Esténként nem kell a kávéházban ülnie, a fülledt, füstös levegőben s várni, mig háromnegyed tizre lesz, hogy még kapuzárás előtt haza mehessen.

Most nem mozdul ki hazulról, hol rokoni körben oly kellemes beszélgetés közt telik az idő. Ott marasztalják vacsorára, majd egyszer, majd máskor. Nemsokára állandó kosztos lett.

A takarékos öreget furdalta ugyan az a gondolat, hogy a vendéglő, az a szurtos kis vendéglő, a hová ő járt, sokkal olcsóbb; de uram Istenem, a rokoni szeretetért csak áldozni kell valamit.

Kell, kell bizony, különösen a farsangon kell. Az az árendás ott valahol Szatmármegyében, nagyon késedelmes a pénz küldésével. Az özvegy panaszkodik.

- Kedves Jani bácsi kisegithetne. Szent György napkor majd köszönettel megadjuk.

Ugyan hát volna lelke Csorba Jánosnak azt mondani: én nem adhatok, nekem nincs. Mikor Milka is hallja! Dehogy mondaná, sőt inkább azt mondja:

Igaz, hogy keservesen esik az embernek kiszedegetni a takarékpénztárból azt a kis pénzecskéjét, a mit huszonöt évi kuporgatással rakosgatott be. De hát nem pótolja ki bőven az az öröm, hogy Milkát láthatja rózsaszin selyem báli ruhában, ragyogva, mosolyogva? Gyönyörü nyaka meztelen, szőke haja mintha arany szálakból volna.

Még éjjel is arról álmodik. A szép szőke leányt látja rózsaszin ruhájában. Mint valami tündér lebeg körülte, megjelenik, majd eltünik. Egyszer mellette van, oly közel, hogy kezével elérheti, a másik pillanatban már fent repdes, csak csengő kaczagása hallatszik a távolból s rózsaszin ruhája látszik, mint valami kis rózsás felhő. Hiába nyujtogatja feléje karjait a földön maradt szegény ember.

Csorba János fölébredt. Csodálatos gondolatok kóvályognak még akkor is a fejében. A rózsaszin ruha, a szőke fürtök, a meztelen nyak... Valami szokatlan szorongó érzés fojtogatja a mellét. És egyre csak az jár az eszében, hogy az a leány most ott tánczol valakivel, egy idegennel, a ki ráteszi otromba kezét karcsu derekára.

De ugyan mi köze neki ahhoz? Hiszen a fiatal leányok fiatal emberekkel tánczolnak, az természetes. És Milka azért ment a bálba. Nem azért ment, hogy egy sarokba üljön.

- Bolond vagy te, János - oktatgatta magát a nyugtalankodó ember - nagy bolond vagy. Már ugyan miért irigyled a fiatalságtól, hogy mulat? Azért, mert te sohasem mulattál? Mert a te életed olyan nyomoruságos remeteségben telt el. Mindig csak rakosgattad félre a krajczárokat, hogy majd valamikor öreg korodban kissé gondtalanabbul élhess. Hát aztán? Mások okosabbak, használják az életet, a mig fiatalok.

Ugy, ugy, nem egyéb ez, mint irigység. De nem tehet róla. S mikor örülnie kellene, hogy kis huga most diadalokat arat, ő itt tépelődik és olyan szomoru, olyan ostobán szomoru.

Uram teremtőm! hát mi ez? Nem tudja, csak azt érzi, hogy szemei megnedvesednek. Ejha, csak nem fogsz sirni, te vén eszelős?

Másnap a hölgyek nagyon vigak voltak. Milka igen jól mulatott, sokat tánczolt. A mama bizalmasan megsughatja Jani bácsinak, hogy ugy látszik, szerencséje akadt Milkának. Komoly dolog. A fiatal ember engedelmet kért, hogy tiszteletét tehesse nálok. Már nem afféle gyerek, a kik csak arravalók, hogy tánczoltassák a leányokat, de a kikre nem lehet komolyan számitani. Ez már érettebb fiatal ember, jó állásban van, miniszteri titkár.

Ő nagysága csodálkozva tekint rá. Egész nap oly zavart az öreg ur. Alig beszél valamit s meg-megakad beszéd közben és elforditja fejét, ha ránéznek.

Mi lelhette az öreget? Ő nagysága nem kérdezősködött, mert tudja, hogy a kérdezősködés nem ér semmit. Az ilyen öreg ember a legkisebb érintésre, mint a csigabiga, behuzódik a házikójába. Csak figyelt őnagysága, éles szemmel, vigyázva s bámulatos az, a mit észrevett.

- Milka, te - szólt, mikor kettecskén maradtak a leányával, - tudod, mi a bácsi baja? Szerelmes beléd.

- No, no, édes leányom, hiszen azért nincs mit haragudni. Ha szeret, hát arról nem tehet szegény bácsi.

Ő nagysága azonban gondos anya volt, kinek bölcs előrelátása mindenre kiterjedt. Oh, az ilyen gyöngéd szivü nagybácsi megbecsülhetetlen. Ki adná máskép a pénzt a vacsorákra, mikor a miniszteri titkár urhoz van szerencséjük? Ki fizetné ki a drága kelengyét, melyet ő nagysága a Milka számára rendel? A szép butort, a selyem ruhákat, az asztali ezüstöt? S kire lehetne hivatkozni, mikor arra czélozgat ő nagysága, hogy Milkára még ilyen meg olyan örökség vár.

Csorba János nem mondja meg, hogy azt a kis pénzecskéjét, azt a pár ezer forintot már mind kiszedegette a takarékpénztárból s már nincs egyebe, mint az a hatvan forint havi nyugdija, arra is adósságot csinált már.

Csak mikor elutazott a nászutra a fiatal pár, akkor kezdte összecsomagolni a kis holmicskáját az öreg számtiszt.

- Mit csinál, Jani bácsi? - kérdezte meghökkenve az özvegy. - El akar tőlünk költözni?

Csorba Zoltánné sokáig nem értette meg. Azt hitte, más oka lesz. Végre aztán mégis csak megértette:

- Ugy? Ejnye, ejnye. Hát igazán ugy? Persze, ha ugy áll a dolog, nem tartóztathatom, Jani bácsi.

Ha az az ember, a ki ebben a kis történetben szerepel, valami hitvány sehonnai lett volna, kire nem érdemes a szót vesztegetni, hát nem irnék róla. Hanem köztiszteletben álló férfi volt, jellemes férfi, jó férj, gyöngéd családapa. Szép, fiatal felesége volt s két gyönyörü gyermeke.

Mikor elutazott hazulról, neje kikisérte a vasuthoz. Ott gyöngéden elbucsuztak, megölelték, megcsókolták egymást. Az asszonyka könyes szemekkel nézett utána, a mint a vonat elindult s a férfi is ugy érezte, mintha könybe borulnának szemei.

Igazán jó, hogy kivüle senki sem ült a kupéban, mert egy férfi mégis csak restelli, ha sirni látják.

Hát hiszen nem is sirt, csak a szemei voltak kissé nedvesek és a szive volt nehéz. Maga sem tudta miért. Mert két napnál tovább nem lesz távol. Holnapután itthon lesz.

Mégis... mégis... Van igy néha az ember, azt hiszi, a szive szakad meg. Azt hiszi, soha sem fogja többé látni, a kiket szeret. Valami fojtó érzés szoritja össze az embernek torkát, mellét, valami ismeretlen szerencsétlenség homályos félelme, valami kimondhatatlan nagy szomoruság, mely nem áll semmi arányban az azt előidéző csekély okkal.

A meddig csak visszatekinthetett a távozó férj, visszatekintett. De a dübörgő vonat gyorsan repül tova, nem törődve szerető szivekkel, melyeket elragad egymástól.

Már a házak csak mint apró fehér pontok látszanak. Futva fut a táj visszafelé, fák tova surrannak, mezők, szántóföldek eltünnek. Nemsokára már nem látszik a városból csak egypár templomtorony csucsa. Vagy az sem látszik, csak az utas képzeli.

Más vidék jön. Nagy tábla földek, melyeket elönt a repcze aranysárga virága, aztán akáczerdőcskék, melyekből beszáll az illat a kupé nyitott ablakán, szanaszét tanyák, kutágasok, legelésző szarvasmarha, mely bámulva mereszti szemeit a robogó vonatra, virgoncz csikók szökdelnek s megriadva futnak a töltés mellett, mintha versenyre akarnának kelni a száguldó vonattal.

Egy pár perczre szórakoztatja utasunkat a vidék változatossága. Nézegeti, hogy kezdi már fejét hányni a buza. Dus termés lesz az idén. Egy csoport kis kacsa uszik egy tavon, gyönyörüség nézni, milyen fürgék. Két apró gyerek egy nagy jámbor juhászkutyának a fülét czibálja egy őrház előtt.

Eszébe jutnak saját gyermekei otthon. Istenem! nem lesz-e valami bajuk? Multkor is, mikor Vámoson járt, beteg lett a kicsike. Mindig akkor történik valami baj, mikor nincs otthon.

Már rémképeket lát. A minap hallotta valahol, hogy a vörheny ismét mutatkozik. De mintha a difteritiszről is hallott volna. Azok a rettenetes öldöklő járványok! S az a szegény asszony a két kis gyermekkel egyedül otthon.

Az apa remeg gyermekeiért. Minek is jött el hazulról? Egy levéllel is elvégezhette volna. Talán nem oly jól, nem oly hamar; de irhatott volna kétszer, háromszor is.

Persze megint kinevették volna a kaszinóban, megint azt mondták volna, hogy otthon kell ülni a felesége szoknyáján, nem ereszti el az asszony. És az ember nem akar nevetséges lenni, ámbár az mind csak olyan lári-fári beszéd a kaszinóban. Ha az ember igazán szereti a feleségét, hát nem szivesen hagyja el egyetlen egy napra sem.

Meglehet, hogy másnak nincs olyan kedves, áldott kis felesége, a kivel öröm együtt lenni a nap minden órájában, a kit gyönyörüség ölelgetni, csókolgatni. Az az öt év, a mióta házasok, ugy eltelt, hogy soha egy pillanatig sem bánta meg.

- Édesem, egyetlenem! - susogja magában, a mint nejére gondol, ki most otthon talán éppen ugy sóhajtoz ő utána, epedve, nyájas, szerelmes susogással:

Heves vágy ragadja meg a férfi szivét. Ha nem szégyelné, a legelső állomásnál kiszállna s visszafordulna.

Egy darabig hányja-veti magában ezt a gondolatot. De mit mondanának otthon? Saját felesége is kinevetné.

A közben állomáshoz értek. Öt perczet időzött a vonat. A kalauz kinyitotta a kupé ajtaját s egy hölgyet segitett föl, a ki kecses lebbenéssel lejtett be. Szörnyen elnyütt ócska kézi táskát czipelt kezében, melyet mocskos keztyü takart.

Ez tünt legelőször szemébe a bent ülő utasnak s nem mondhatni, hogy az efféle észrevétel valami különösen kedvező benyomást szokott volna gyakorolni az emberre. Csak aztán kezdte szemügyre venni utitársnőjét, ki éppen vele szemközt elhelyezkedett.

Olyan ismerős arcznak látszott, mintha látta volna már valahol; de sehogy sem tudta kitalálni, hogy hol. Nem lett volna csunya, csak arczbőre ne lett volna olyan fonnyadt, szeme alatt ne nyultak volna el olyan mély, sötét karikák s csontjai ne álltak volna ki oly nagyon sovány arczából.

Kissé kopott piros selyem derékba s divatos, de már szintén kissé megfakult csikos szoknyába volt öltözve, szalmakalapja azonban ujdonatuj volt s magasan felbokrétázva tollakkal, virágokkal és rikitó szinü szalagokkal. Az egész személy feltünő öltözetével, kihivó arczával, éles fekete szemeivel, fitos orrával, gunyosan fölbiggyesztett ajkaival, merészen kinyujtott lábával cseppet sem látszott valami szerény és félénk teremtménynek.

A férfi, kit csöndes merengéséből kizavart, idegenkedve futtatta át rajta vizsgáló szemeit s a nélkül, hogy szólt volna, bár a nőn észre lehetett venni, hogy megszólitásra vár, némán, ösztönszerü udvariassággal megemelintette kalapját, aztán mintha egyszerre valami dolga akadt volna odakint, kidugta fejét az ablakon s erősen kezdte nézegetni a pályaudvarban járó-kelőket.

Nem voltak sokan s nem is keresett köztük ismerőst. Hanem egyszerre csak odakerül valaki hátulról:

- Magad mégysz? - szólt amaz s fölhágott a kocsi lépcsőjére, hogy kényelmesebben beszélgethessen barátjával.

- Könnyü azt mondani, - viszonzá a jó barát szintén nevetve s egyet sóhajtott hozzá. - De mikor az ember az anyósát várja! No meg aztán a Gábor szerencséjét sem akarom rontani.

A piros derekas hölgy fölbiggyesztette ajkait s megrántotta kissé vállait, mintha azt akarta volna mondani: No hiszen, ez a tutyi-mutyi!

- Nini, talán bizony nem is ösmeritek egymást? Virágvölgyi Irma kisasszony ő nagysága...

Tovább nem folytathatta, mert már másodikat csengettek s a kalauzok becsapkodták a kocsik ajtajait. Köszönt és leugrott.

A bentmaradtak kissé megmozdultak, hogy bucsut intsenek a távozónak. Virágvölgyi Irma kisasszony idább hajolt s egyik lábacskája (nagyon jól tudta, hogy formás kis lábai vannak) veszedelmesen közel szomszédságába jutott az uri embernek, kinek keresztnevét most már tudjuk, hogy Gábor. Vezetéknevét jobb lesz elhallgatni, mert akármilyen nevet adnánk neki, nem állhatunk jót, hogy magára ne venné valaki. Annyi uriemberrel megesett már eféle történet, hogy hihetőleg tekintélyes csoportra rughat azoknak a száma, kik ludasoknak érezhetik magukat.

Egy-két perczig néma csönd következett, mely minél tovább tartott, annál nagyobb zavarba ejtette Gábort. Kinézett az ablakon, aztán óráját huzta elő, melyet oly figyelemmel vizsgálgatott, mintha a világ sorsa függene annak járásától, azután óralánczán talált valami nagyon fontos babrálni valót. A közben a vonat elindult.

Már most igazán nem lehetett tovább hallgatni; de Gábor ur sehogysem tudta, mivel kezdje el a beszélgetést. Nem mintha valami pipogya ember lett volna, a ki nem tudja kinyitni a száját; hanem ennek a fitos orru hölgyecskének a fixirozása, a ki oly gunyosan nyugtatta rajta szemeit, egészen kihozta a sodrából. Mit is mondjon ennek a szemtelen perszónának?

Emlékezett már erre a Virágvölgyi Irmára. Hisz ez a primadonnája volt annak a vándor szinésztársaságnak, mely tavaly nyáron náluk ütötte föl Thalia sátorát. Hát ez volt az a hires, a kiért bolondultak a férfiak? Ugyan mit találhattak rajta? Szépnek biz ez nem valami szépség. Szinpadon csak megjárta, kifestve, kicziczomázva, lámpavilág mellett. Hanem igy? No ezért kár volt olyan nagy hühót csapni.

Persze, hogy némely férfinak tetszik az olyan nő, a ki éjfélutánig ott kocczintgat, mulat velök a vendéglőben, a kávéházban, istenitik, tapsolják, koszorukat dobálnak neki a szinpadra. De Gábornak nem izlése az ilyen nő. Neki egyáltalán nem valami kellemes társaság most együtt utazni ezzel. Talán bizony még udvarolni is neki?

Az ördög hozta ide azt a Jóskát. Most már beszélni kell. Egy-két frázis a szinművészetről nem nehéz ugyan, de ugy rémlik Gábornak, mintha soha életében nem ment volna ily nehezen. A fitos orru primadonna csak ugy félvállról, ajkbiggyesztve hallgatja, mig szája körül folyvást az a gunyos mosoly lebeg.

Világos, hogy mákszemnyit sem törődik Gábor urnak a szinművészet felől táplált nézeteivel s kihivó tekintete azt látszik mondani: hát nem tudsz egyébről beszélni, gyámoltalan?

Gábor ur megtörli izzadó homlokát. Meleg van, jegyzi meg, a mi legalább reá nézve igaz.

De Gábor barátunk nem oly ostoba, hogy megharagudnék s a kaczagás olyan jól illik a kis fitos orru primadonnának és olyan csábitón villogó apró fehér fogai vannak, hogy Gábor ur szörnyen kezdi restelni félénkségét s egyszerre vakmerőn átöleli a szinésznő derekát.

- No, no, most már igazán melege lesz, - nevet az, kibujva az ölelő karok közül.

Gábor ur elpirult. Restelli a dolgot; de még jobban restelli, hogy ez a szinésznő valami gyámoltalan embernek tarthatja s kisrófol magából nagynehezen valami bókot:

- Dehogy csodálkozom! Cseppet sem csodálkozom. Ismerem már magukat, jó madarak.

Kellemesen csiklandozta a férfi hiuságát, hogy őt is a jó madarak közé számitja ez a nő. Mintha az volna a világon a legnagyobb dicséret. Egyszerre más emberré vált, bátrabb, szabadabb lett, kezdte ugy viselni magát, mint a hogy a jó madarak szokták. Olyanforma érzés szállta meg, mint mikor diákgyermek korában valami csinyt készült elkövetni.

Vére nyugtalanul pezsgett. Érezte, hogy láng csap az arczába s feje kissé szédelgett, mint mikor az ember kissé többet ivott, mint kellett volna, de valami komisz borból, mely az embernek egyuttal a gyomrát is felkavarja.

Nem mondhatta, hogy elragadta volna a szinésznő kiélt, fonnyadt arcza, sovány teste, szenynyes csipkegallérja. Nem hajtotta az a kábitó, észvesztő érzéki vágy, mely ellenállhatatlan erővel ragadja magával gyakran a legbölcsebbet s a legerényesebbet. Mi késztette hát mégis e derék férfit, hogy elfelejtette otthon hagyott szép, kedves feleségét s ennek a kifestett képü, rosszhirü személynek bókokat sugdosson a fülébe, kezét szorongassa s szerelmeskedjék vele?

A szinésznő most már nem háritja el a férfi ölelő karját, hanem lassan odasimul hozzá, nevetve villogtatja apró fehér fogait s kaczérkodva néz szemeibe, mindig közelebb, közelebb.

Arczaik már csaknem egymást érintik. A férfi ajka a nő keskeny, elkoptatott ajkára tapad. Nincs abban a csókban sem melegség, sem gyönyör. Hanem azért csak tovább csókolóznak.

Mikor a legközelebbi állomáshoz érnek, Gábor félretolja öléből a leányt s félig ijedten, félig reménykedve tekint ki az ablakon. Hátha valami ismerős talál bejönni? Valaki, a ki megszabaditaná ettől a nőtől.

De nem jön senki. Visszaülnek helyeikre. A nő a férfi ölébe. S a férfi nem dobja le öléből, ámbár egy pillanatig nagy kedve volna rá, a mint eszébe jut, hogy holnap az ő édes szép kis feleségét fogja majd odaültetni ennek a nőnek a helyébe s azt épp ugy fogja ölelgetni, mint ezt. Olyan undor szállja meg szivét egyszerre, hogy lehetetlen észre nem venni arczán a változást.

- Mi baja van? - kérdezi a kis fitos orru szinésznő. - Jaj, be szomoru lett egyszerre.

- Igazán? - örül neki Gábor, ámbár belülről nagyon szorongatja valami a szivét.

Csak a kiszállásnál villan át Gábor fején az a gondolat, hogy lerázza nyakáról ezt a nőt. De nem tudja hogyan. Irmuska azonban jól tudja, hogy kell megfogni az ilyen gimpliket. S mikor este együtt kettecskén kocczintgatják a pezsgős poharakat, a derék, közbecsülésben álló férfi, a gyöngéd férj egészen elfelejti, hogy otthon egy szép, hű szerető feleség várja, a ki talán éppen most imádkoztatja a gyerekeket az édes apáért, aztán sóhajtva lefekszik hófehér ágyába ártatlanul, szemérmesen.

- Nini, mi lelte magát, hogy egyszerre olyan csöndes lett? - kérdezi nevetve a szinésznő. - Hová gondolt?

Hanem a pezsgő mámorától kábult mai est után eljön a holnap. Hát akkor? Akkor Gábor barátunk hihetőleg ismét a példás férj lesz. Egy darabig talán háborgatni fogja a lelkiismeret, de majd elmulik az is és az ajk, mely ma ezt a léha nőt csókolta, minden lelkifurdalás nélkül fogja csókolni a hű feleség szeplőtelen tiszta ajkát.

- No, csak ez kellett még nekünk, hogy ide jőjjön a nyakunkra az a leány, mikor magunk is alig tudunk megélni.

Se vége, se hossza a zsémbelésnek, a panaszkodásnak, a mit Bogyóné művel. Az ura hiába próbálja csillapitani:

- Hagyj nekem békét, - fakadt ki az asszony. - Neked persze könnyü az élet, de nekem, a ki az igát huzom...!

Szegény Bogyó Sándor nem felel rá egy kukkot sem, csak magában gondolja: no hiszen neki ugyan könnyü az élete! Reggel nyolcz órától kettőig a hivatalban, azután valami hirtelenében összekotyvasztott rossz ebéd, mert az asszony nem ér rá előbb a főzéshez látni, ebéd után megint neki a munkának, el kell végezni azt a csomó haza czipelt aktát, mert azért ujévkor egy kis remuneráczió üti a szorgalmasabbak markát.

Gunyos mosoly fut át a szegény elcsigázott ember ajkán. No neki ugyan könnyü az élete! Estig megfájdul a gerincze is a hosszu meggörbült ülésben, a feje pedig olyan, mint valami méhkas, csak ugy zsibong benne az a sok szám, a mivel egész nap bajlódott.

Este aztán szeretne egy kis barátságos beszélgetést, egy pár nyájas szót; de az asszony kedvetlen, álmos, fáradt, csak immel-ámmal felel s alig várja, hogy vége legyen a vacsorának.

- Minek? - felel az asszony oly fanyar tekintettel, hogy arra elmulik a szegény embernek minden kedve az enyelgéstől.

Majd még itt mókázni fog az asszony, mikor egész nap kinlódott és boszankodott? Ugyan hagyjanak neki békét. Van is neki kedve beszélgetni. Ne boszantsa a férje még azzal is.

- Hiszen, lelkem, más ember is bajlódik a világon, - vigasztalta volna a férje.

De az asszony félbeszakitotta. Eh, bánja is ő, hogy más ember mit csinál! Nem bánja ő, ha más ember a feje tetején tánczol, azt sem. Ha másnak kedve van bolondozni, locsogni, fecsegni, hát csak tessék. Ha másnak öröm az, neki ugyan nem.

Szeretné tudni, hogy miről beszélgethetnének? Talán bizony a szinházról? Féléve, hogy nem voltak ott s nem is bánja, ha soha sem mennek. Minek az nekik? A szegény ember üljön otthon. Mit mászkál? Ugyis elég komédia a szegény embernek az élete. Nem érti, hogy miért is teremtett az Isten szegény embert.

Aztán nem elég baj a gyerek, a ki mindig betegeskedik, a nagy drágaság, a mely napról-napra türhetetlenebb lesz, most még ide jön a nyakukra az a leány is. Bogyóné szeretné tudni, hogy hová tegyék? Maguk is alig férnek el ebben a szük lakásban. Most legalább nem fütik a vizit-szobát télen, akkor majd azt is füteni kell. Igy sem győzi az az ötforintos buta cseléd a dolgot, az a semmirevaló, a ki csak enni tud; de persze, ha az embernek nincs annyija, hogy valamire való cselédet tarthatna...

- Lásd, ha eljön Katicza, mindjárt lesz egy kis segitséged, - próbálgatja most erről az oldalról a férj.

S ime, a Bogyóné szive sincs kősziklából. Meggondolja, hogy az az árva leányka egy cselédet pótol, avval ki lehet takarittatni a szobákat, elkészittetni a reggeli kávét. Bogyóné legalább pihenhet. Talán elég lesz nekik akkor egy takaritóné is, a ki tüzet rak s fölmosogatja az edényeket vagy egy pesztra, a ki a gyerekre vigyáz.

Bogyóné hát kijelenti, hogy nem bánja, küldhetik a leányt, de azt a százhusz forintot is küldjék, a mit a leánynak a nagyatyja igért, mert az ilyen öregek ravasz emberek szoktak lenni s csak igérgetnek, de nem fizetnek.

Borus, zuzmarás, deczemberi este volt, a mikor Katicza megérkezett. Bogyóné egész nap veszekedett a cseléddel, a ki eltört egy poharat s megkozmásitotta a káposztát. A kis fiunak már megint a torka fájt s a kályha is füstölt a vizit-szobában. Idebent is épp oly komor és rideg volt minden, mint ott kint.

Csak a fiatal leány fényes szemeiből szállt egy sugár, a mely mintha meleg napfényt hozott volna ebbe a komor, rideg lakásba. S az a verőfény visszatükröződött mindenen, a szegény hivatalnok bágyadt, szürke szemeiben, a beteges fiu vánnyadt arczán, még a Bogyóné fanyar vonásain s a szolgáló buta ábrázatán is.

Visszatükröződött a falakon, a melyeket nem homályositott el a por, a poharakon, tányérokon, a melyek ragyogtak a tisztaságtól, a képek aranyos keretein, még az aktacsomókon is, a melyek mintha nyájasabban várták volna, mig Bogyó Sándor elkészül velük.

Isten tudja, mi dolog ez, hogy nem fárad ugy belé. Könnyebben megy a munka, a teste sem oly fáradt s a feje sem kábul ugy el attól a sok számtól.

Igazán nem tudja, hogy mi történt vele? Valami bűbájosság, valami boszorkányság. Esténkint a vacsoránál olyan tréfás jókedve kerekedik, régi adomákat mond el s megölelgeti a feleségét:

S a felesége nem tolja el magától, mint máskor, hanem néha még el is mosolyodik, emlékszik is:

A beteges fiucska sem nyöszörög mindig, hogy itt fáj, meg ott fáj; élénkebb lett, vidámabb lett, pattogtatja az ostort, trombitál és végig nyargal a szobákon:

Még az a bamba szolgáló is fürgébb, dolgosabb ott kint a konyhában, nem szundikál mindjárt, ha magában hagyják s nem lustálkodik, fásult közönyösséggel, hanem szaporán forog a munka a kezében s egy-egy jókedvü nótával kiséri.

Igazán boszorkányság, hogy minden ugy megváltozott. Pedig semmi sem történt, csak egy pár nyájas szem aranyos sugára terjedt szét a kis lakásban. Egy pár fiatal leányszem, a mely szeliden és vidáman mosolyog. A bűbájos napfény, a mely tavaszt hoz, derüt és meleget.

Bogyóné összeránczolja szemöldökeit s nehéz felhők ülnek agyára. Vizsga szemmel kezdi fürkészni férjét: miért változott meg? Miért olyan jókedvü? Miért olyan beszédes? Miért ragyog ugy az arcza, ha a fiatal leány belép, ha mellé ül, ha szól hozzá? Miért felejti rajta a szemét s miért hallgatja oly áhitattal?

A kétkedés, a gyanakodás mardossa a sovány, irigy asszony szivét. Ó, ő nem hisz senkinek, őt nem lehet elámitani. Hiába hizeleg neki a férje s hiába kedveskedik a leány.

- Nénikém, pihenjen, majd kimegyek a konyhába én... Majd fölteritek én... Elmegyek a piaczra én...

Gyanakvó elméjében az a gondolat forog: hátha most ott kint találkozni akarnak? Mig itt szem előtt vannak, addig csak vigyázhat reájok. Nem, nem ereszti maga mellől a leányt egy tapodtat sem.

Nem tehet most már semmit kedvére Katicza, mindenben hibát talál. Zsémbel vele, pirongatja, szidja:

- Micsoda kávé ez? Hát az az abrosz? Hát lehet ilyet felteriteni tisztességes házban?

- Azt hiszed, hogy grófok vagyunk, milliomosok vagyunk? Neked persze mindegy, nem a te pénzedbe kerül a mosás.

Ha vacsora után Sándor bácsival beszélget Katicza, az asszony mindjárt fölpattan:

- Hát nincs neked semmi dolgod, hogy hiába való tereferével töltöd az időt?

- Még szemembe mered mondani? Ha nem tetszik neki, hát föl is ut, alá is ut, mehet.

A pörpatvar abba maradt, mert a leány, a ki kiment, ujra visszatért. Valami varrást hozott magával s leült csöndesen.

Mikor féltizet mutatott az óra, Katicza fölkelt, jó éjt kivánt s szokás szerint megcsókolta a nénit és Sándor bácsit, aztán aludni ment.

De aztán csüggedten hanyatlott vissza a székre. Nem, Katicza most már nem maradhat tovább itt. Ennek az undok gyanunak el kell üzni őt. Csak menjen, menjen, mielőtt egy áruló szó szüz füléhez jutna.

Elment s vele együtt eltünt a napfény Bogyó Sándor életéből és soha többé vissza nem tér.

A legbensőbb barátság és egyetértés uralkodott Nemeczky János miniszteri tanácsos és Bóta Barna számtanácsos urak közt.

Tizenöt éven át szakadatlan tartott ez a ritka barátság, attól az időtől kezdve, mikor Nemeczky János, ki már akkor osztálytanácsos volt a miniszteriumban, egy vidéki hivatalos kirándulás alkalmával fölfedezte az ő hajdani iskolatársát, Bóta Barnát.

Ez csak afféle szegény számtiszt volt még akkor is valamelyik pénzügyigazgatóságnál s meg sem merte volna szólitani ő nagyságát, az osztálytanácsos urat, ha ez nyájas leereszkedéssel rá nem ismer:

Erre a további kegyes kérdezősködésre aztán Bóta Barna elmondta, hogy csak megvolna, itt hivataloskodik s egy esztendeje, hogy megházasodott.

- A manót! - kiáltott föl az osztálytanácsos ur, ki még nőtlen volt, - hát aztán csinos a feleséged? Mi?

Az osztálytanácsos ur ugy találta, hogy Bóta Barnának igaza van. Olyan kedves, gyönyörü kis gömbölyü jószág volt az az asszony, hogy az osztálytanácsos ur alig látott még kedvére valóbbat.

- Te, nektek föl kellene jönni Pestre a miniszteriumhoz, - mondta Bóta Barnának. - Folyamodjál, én majd támogatlak.

S olyan nyájas, esdő pillantásokat vetett az osztálytanácsos urra, mintha csak azt mondta volna:

- Ugyan kérem, vegye pártfogásába ezt az én jó mamlasz férjemet. Meglátja milyen hálás leszek.

Igy kerültek Bótáék Budapestre s igy szövődött az a meleg barátság, mely aztán tizenöt évig rendületlenül fönnállt hármuk közt.

Igenis, hármuk közt. Mert az asszony volt az összekötő kapocs ebben a baráti egyesülésben. Ez a mosolygó jókedvü asszonyka, a ki bölcs tapintattal fönn tudta tartani az egyensulyt.

A miniszteriumban a kollégái azt mondták ugyan Bóta Barna urra, hogy gyámoltalan pipogya ember. Ha valamire való férfi volna, hát jól eldöngetné az asszonyt, a miniszteri tanácsos urnak pedig megfogná a gallérját s kitenné ő méltóságát az ajtón.

- De ugyan miért? - kérdezte volna Bóta Barna, ha hallotta volna. Ugyan miért? Mikor semmiféle panasza sem lehet. Felesége nyájas arczczal várja haza ebédre, ebéd után kitünő fekete kávét főz neki, még a csibukját is megtömi saját rózsás ujjacskáival, meg is gyujtja a finom török dohányt, ugy adja kezébe. Ő felségének, a szultánnak sincs különb dolga.

Az ebéd eltelik kellemes beszélgetés közt. A hű barát, a nagylelkü pártfogó állandó asztaltárs. Neki nincs otthon se kicsi, se nagy, a vendéglőt már megunta s boldog, hogy valamely családhoz csatlakozhatik, ha már neki magának nincs családja.

Bótáék kosztba fogadják ő méltóságát, ott ebédel, ott vacsorál s a napnak legnagyobb részét ott tölti nálok.

- Igy mind a ketten olcsóbban megélhetnek, - jegyezte meg Nemeczky János miniszteri tanácsos úr, ki még most is olyan takarékos ember, mint szegény deák korában volt. Pedig most már háza is van, háromemeletes háza.

- Te, oda jöhetnétek az én házamba lakni, - mondta egyszer ő méltósága egy ebéd után, mikor a barátság legmelegebb szokott lenni.

Igy aztán még kényelmesebb élete lesz a miniszteri tanácsos urnak. Esőben, hidegben, rossz időben nem kell messzire mászkálni, csak fölmegy a lépcsőn a második emeletre s ott találja a jóbarátnál a családi otthonát.

- Szamár ez a Bóta, - mondogatják egymásközt a kollégák, - még oda megy lakni is!

Tiz évnél tovább laktak igy egy házban, csak egy emelet választotta el őket egymástól s olyan megelégedés, olyan tökéletes harmónia, olyan boldog családi élet uralkodott köztük, hogy párját kellett volna keresni messze földön.

De a jóslat nem teljesült be. Bótáné okos asszony volt, a ki vigyázott magára. Csak egyszer a legutolsó időben, mikor Bóta Barna már nagyon elbetegesedett, a szél is megütötte s félig-meddig olyan lett már, mint valami gyermek, akkor történt, hogy a mint szunyókálásából fölébredt, ugy rémlett neki, mintha csókolózást hallott volna a másik szobában, a honnan bejött barátja és felesége.

Bambán tapadtak szemei a belépőkre. Valami árnyék huzódott szemeire, de aztán ismét elvonult. Hiszen lehet, hogy csak álmodott.

Bóta Barna csöndesen bólintgatta a fejét s csak nézte, nézte a feleségét meg a jó barátját. Az imént bizonyosan álmodott. Persze, persze csak álmodott.

Halálos ágyánál is a jó barát s a hű feleség álltak, mikor csaknem mosolyogva csöndesen elszenderedett. A ravatalra tett diszes koszoruk tolmácsolták a gyászos özvegy bánatát, a jó barát fájdalmát. A szalagok föliratai elmondták az utolsó istenhozzádot a "szeretett férjnek", a "felejthetetlen jó barátnak."

- Most már egyedül maradtunk, - szólt a bánatos özvegy könyes szemmel, mikor a temetésről visszatértek.

Gyöngéd csókok fejezték be a vigasztalást. Csattanásukat nem hallotta már be a másik szobába egy szundikáló beteg, a ki fölriadhat rá. Szabadok voltak, teljesen szabadok.

- Oh, milyen boldogok leszünk most már, - szólt a nő; - most már egymáséi lehetünk Isten és a világ előtt is, törvényesen.

- De kedves Tilda, - szólt a miniszteri tanácsos, kinek a beszélgetés fordulata, ugy látszott, nem okoz valami rendkivül nagy örömet.

A gyöngéd ömlengésnek hamar vége szakadt. A miniszteri tanácsos urnak eszébe jutott, hogy valami nagyon sürgős elintézni való hivatalos dolga van.

No csak az kellett még, hogy ez az asszony most az ő nyakába varrja magát! Van esze, hogy nem házasodik, mikor idáig el lehetett nélküle. Mi az ördögért kellett annak a csacsi Bóta Barnának most meghalni? Hát nem tudott még tovább élni, mikor olyan jól megélhettek volna mind a hárman egymás mellett, harag nélkül, czivakodás nélkül, jó egyetértésben, barátságban, szeretetben!

Igazán rettenetes csapás rájok ez a halál. Olyan boldogok voltak ugy együtt s most bele ütött az istennyila. Sejti, hogy attól az asszonytól szép szerivel nem fog megszabadulni.

Nem mer haza menni vacsorára, nem mer találkozni avval az asszonynyal, hanem beül egy kis vendéglőbe, a hol senki sem ismeri s a hol olcsón meg lehet vacsorálni, aztán sokáig kószál az utczákon, még egy kávéházba is bemegy, mig végre éjfél felé fáradtan, törődötten haza vetődik.

Reggel megint sürgős hivatalos dolga akad, ugy hogy a kávét sem várja meg s csak a cseléd által üzenteti meg ő nagyságának, hogy ebédre sem jöhet haza.

A vacsoráról nem szólt, de nem megy haza vacsorára sem. Megint ott eszik abban a kis vendéglőben, hol gyalázatos rossz tejfölös mártásos vesepecsenyét adnak neki, a mit talán már negyednap óta melegitgetnek föl, aztán valami csirizféle császár morzsolyát s végül oda jön vacsorálni két irodatiszt a miniszteriumból, kik megismerik őméltóságát s alázatosan köszöntik:

Dühösen távozik a méltóságos ur. Ez rettenetes élet igy. Az ember sem becsületesen nem eszik, sem nyugodtan otthon nem ülhet. Borzasztó, folyvást igy szökdösni, bujkálni. Milyen nyugodt, boldog élete volt eddig s hogy oda lett az.

- Látja édes, már én megszoktam ezt az agglegény életet. Aztán a világ is... Mit mondana a világ? Tudja, hogy az emberek mindjárt hajlandók rágalmazni. Szegény boldogult barátom a sirban sem nyughatna miattok... Aztán kérem, a nyugdij... Ne felejtse el, édes Tilda, hogy elvesztené a nyugdiját.

De ezek mind olyan semmis okok, hogy az özvegy számtanácsosné rögtön látja, hogy Nemeczky János ur csak kibujni akarna ilyen együgyüségekkel.

Nemeczky János miniszteri tanácsos ur nem mondhatja meg neki az igazat, csak himez-hámoz. Nem mondhatja meg, hogy milyen csodálatosan megváltozott az izlése. Maga sem érti, hogy történhetett az ily hirtelen. Jaj, bizony ugy látja, hogy ez az elhizott, kövér asszony már nem az a rózsás, szép kis gömbölyded menyecske, a milyen volt tizenöt év előtt.

Csak meg tudna tőle szabadulni valahogy szépen. De biz az nem megy lárma nélkül, botrány nélkül, veszekedés nélkül s mint halálos ellenségek válnak el.

Nemeczky miniszteri tanácsos ur keservesen törülgeti homlokát, melyről csurog a veriték s ugy rémlik neki, mintha a falról gunyosan mosolyogna feléje Bóta Barna arczképe s mintha azt akarná mondani:

Csató Pista már majd egy év óta járt Révészékhez, a nélkül, hogy nyilatkozott volna. Világos volt, hogy tetszik neki Annuska. Révészné ő nagysága ugy vélte, hogy csak a vak nem látja azt. De bátortalan természetü fiatal ember, a ki nem meri kitárni a szivét.

Ebből is látszik, hogy még romlatlan ifju, nem afféle szélcsap, leánybolonditó. Az ilyet meg kell becsülni; az ilyenekből lesznek a legjobb férjek. Csak bátoritani kellene egy kicsit.

- Hát mit csináljak vele, mama? - szólt Annuska türelmetlenül. - Csak nem ugorhatok a nyakába.

Bizony nem csoda, ha már türelmetlen volt szegényke. Hát tehet ő arról, hogy ez a Csató Pista olyan gyámoltalan? Mit pirongatja őt a mama mindig? Neki ne hányják a szemére, hogy mégsem ment férjhez. Ő nem oka semminek. Ő nem ijesztett el senkit. De a mostani fiatal ember mind olyan haszontalan, csak jönnek-mennek, léháskodnak, udvarolgatnak egy kicsit, aztán odébb állnak.

A királyi tanácsos ur vállát huzogatta. Ő nem elég barátságos? Hát még mit csináljon? Nem ihatik bruderschaftot minden fiatal emberrel... A kora... a rangja... a hivatalos állása...

- Az is baj, a hivatalos állásod - zsémbelődött az asszony; - az emberek nem szeretik a pénzügyigazgatót, mindjárt az adó jut az eszükbe.

A pénzügyigazgató ur összeránczolta homlokát. Nem szerette az ilyen beszédeket. Másutt van a dolog bibéje. A nagy puccz, az a baj, a miatt nem mernek belevágni a férfiak.

Most azonban ugy hiszi, mégis itt az igazi. Jó nyomon jár a felesége. Ezt a Csató Pistát nem kellene elszalasztani.

Ő nagyságaik meghányták-vetették a dolgot. Egy kis nyári mulatság a legjobb alkalom volna. Barátságos vacsora kint az ő nagyságáék szőlőjében, zsiványpecsenye-sütés, czigánymuzsika, egy kis táncz, pezsgőzés... Nem szabad az embernek fukarkodni, ha eladólánya van s maholnap már a másik kettő is a nyakára nő.

Éjfél után gyalog sétálnak haza. A fiatalságot előre eresztik. Holdvilág nincs, csak a csillagok fognak ragyogni az égen. S a homály, a balzsamos levegő, az emelkedett hangulat... Egyszóval: fából kellene lenni annak a fiatal embernek, ha még most sem nyilatkoznék.

Révészné teljesen biztos az eredményről. Ő nagyságát a pénzügyigazgató urat is igy kellett valamikor egy kissé becsipetni. (Akkor még csak fiatal fogalmazó volt és most már nem emlékezik, hogy ez igy történt volna.) De a nők emlékezőtehetsége az ilyen dolgokban állandóbb.

Nem hínak nagy társaságot, csak éppen egypár családot a bizalmasabb ismerősök közül. A nagy sokaság ilyenkor alkalmatlan s zavarná a gyöngédebb érzelmek nyilvánulását. Inkább öreg urakat hínak. Fiatal embert és leányt csak éppen egy-kettőt, hogy tánczolni lehessen.

Révészné mindent jól előkészitett. A zsiványpecsenyét Annuska fogja sütni, a mi alkalmat ad arra, hogy könyökig látni lehessen gyönyörü meztelen karját.

Az öreg urak égig fogják magasztalni a főztjét, mert az öreg urak mindent égig magasztalnak, a mit szép leány főz s emlegetni fogják, hogy hej, ha fiatalabbak volnának! A mi szintén buzditó.

Meg. Annyira megtette a hatását, hogy Révészné ő nagysága már integetett a szemével az urának: elég lesz, ne kinálgassátok már azt a fiatal embert.

De a királyi tanácsos ur maga is olyan jó kedvében volt, hogy semmikép sem értette meg feleségének a szembeszédét s vigan vágott vissza a szemével: ne félj, látod, hogy biztatom.

Csató Pista olyanformán érezte már maga is, hogy nagyon elég lesz, kissé már kezdtek a fejében összezavarodni a gondolatok; de a királyi tanácsos ur olyan szivesen kinálta s Annuska is emelgette a poharát, hogy kocczint vele, hát mit tehetett? Ivott tovább.

Nagyszerü ez a pezsgő. Milyen hatalmas kedve támad tőle az embernek. Csató Pista ugy érezte, mintha nem férne meg a bőrében. Kurjongatni szeretne. Ujujuj! Az asztal tetején szeretne tánczolni. Poharakat vagdalni a földhöz.

Nagyon bolond kedve van. De tudja, hogy az illetlenség volna. Ilyen diszes társaságban. Hölgyek közt. No, no, eszén jár ő. Tudja ő, hogy itt nem lehet garázdálkodni.

De ha az embernek jó kedve van, az még nem garázdálkodás. Nagyokat nevet. Mindenen nevet. Milyen tréfásak ma az emberek. És milyen kedvesek. Szeretné sorban megölelni valamennyit.

Hát még ez az Annuska! Milyen ragyogó, milyen csókolni való teremtés. Nincs párja a kerek földön.

De Csató Pistának az nem elég. Ő bruderschaftot akar inni Révész Annával, kart karba öltve, aztán össze kell csókolózni és megrázzák az egymás kezét: "Szervusz, pajtás." Ugy kell azt csinálni.

Nagyon nehezen forog a nyelve s nem találja a szavakat, a miket mondani akar. No ez furcsa. Igazán nagyon furcsa.

Ni most meg már nem emlékszik, hogy mit is akart mondani. Valamit akart; de mit akart?

Igaz, már eszébe jutott. Bruderschaftot akartak inni Annuskával. De hová lett Annuska?

Révészné látta, hogy itt az ideje fölkelni az asztaltól. Az a szerencsétlen fiatal ember többet ivott, mint kellett volna.

Ő nagysága bosszusan harapdálta az ajkait. Az a leány is jobban vigyázhatott volna: nem kellett volna hagyni, hogy annyit igyék Csató Pista.

Még valami botrányt csinál itt s ő nagysága azt nagyon restelné. A város legelőkelőbbjei vannak itt: Csongorék, Mándokyék, a törvényszéki elnök a leányával, Halápyék.

Hamar asztalt bont ő nagysága. Egy kis séta jó lesz. Sokáig ültek már. A fiatalság talán tánczolni is akarna.

- No gyönyörü dolgokat művel maga, mondhatom - szólt halk, szemrehányó hangon.

Csató Pista lesütötte a fejét. Csakugyan ugy rémlett neki, hogy valami szörnyü ostobaságot akart elkövetni, valami rémitő vakmerőséget s egyszerre megcsappant minden bátorsága.

Visszakullogott az asztalhoz, a hol még ülve maradt egy pár öreg úr s a pénzügyigazgató zajos vidámsággal töltögette a poharakba a pezsgőt s kinálgatta a vendégeit.

Ugy érzi magát, - magyarázta a mellette ülőknek - mintha huszonöt éves volna. Egy cseppet sem érzi magát idősebbnek. Tánczra is tudna perdülni, tultenne akármelyik fiatalemberen. Nincs a mai fiatalokban tüz, bátorság. Hej, milyen históriákat tudna ő elbeszélni az ő fiatal korából.

Csató Pista kétszer sem mondatta magának. Ujra hozzálátott a sziverősitőhöz s addig-addig hajtogatta a pezsgős poharakat, hogy most már határtalan bátorságot érzett. Csak fölkelni s a lábán megállani volt kissé nehéz.

De azért oda botorkált a tánczolók közé. A táncz éppen most kezdődnék.

Révész Anna haragos pillantást vetett rá, de azért csak elment vele. Sőt megpróbált nyájasan mosolyogni is a szemébe.

Egy-két perczig csak ment valahogy a táncz, hanem aztán mindegyre jobban belebotlott a tántorgó fiatal ember a szomszédjaiba.

De Csató Pista nem hagyta. Nem ő halálig. Magához szoritotta a tánczosnéját s járta vele tovább.

Hol ide, hol oda löködtek s a leány remegett: no most mindjárt földre buknak.

- Kérem Pista, üljünk le egy kicsit, - könyörgött a leány. - Rosszul érzem magamat, szédülök.

No hát erre már csak abba kellett hagyni a tánczot. Révészné gyöngéd gondoskodással helyet csinált nekik maga mellett a padon.

Révészné ő nagysága hallotta, de ugy tett, mintha nem hallaná. Annuskának lesz esze, hogy rendreutasitsa. Egyébként ő nagysága meg volt elégedve: Csató Pista már a jó uton van.

S mielőtt meg tudták volna gátolni, fölugrott s odament Halápy Tinkához. Azt kérte föl tánczra.

Halápyék is láthatták, hogy részeg emberrel van dolguk, de Tinka azért elment vele tánczolni. Még egy kérkedő pillantást is vetett Révész Annára, mintha mondani akarta volna neki:

A következő perczben hangos sikoltás hallatszott a tánczolók csoportjából. Nagy zavar, tolongás támadt. Mindenki odasietett. Még az asztal mellett borozgató öreg urak is fölkeltek:

Nagy botrány történt. Csató Pista megcsókolta Halápy Tinkát, nyilvánosan, az egész világ szemeláttára. S ha el nem rángatják, még másodszor is megcsókolta volna, annyira neki volt bátorodva.

- No ezt jól elkészitettétek, - dorgálta Révészné bosszusan az urát. - Hát kellett ez nekünk?

Kellett az nekik, hogy ezt a fiatal embert odaadják Halápyéknak? Mert most már vége mindennek s holnap, ha kijózanodik Csató Pista, nem tehet egyebet, mint azt, hogy megkéri a Halápy Tinka kezét.