UTAZÁS
A
BETŰK ORSZÁGÁBAN
A MAGYAR NÉP ÉS IFJUSÁG SZÁMÁRA
IRTA
KÖNYVES
TÓTH KÁLMÁN
TIZENHÁROM KÉPPEL.
BUDAPEST,
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR
IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1902
Budapest, Nagy Sándor könyvnyomdájából. (IV., Papnövelde-utcza 8.)
TARTALOM
NEGYEDIK ÉNEK
A királyválasztás
Egy elsőrendű könyvkiadóczég azon ajánlatot tette nekem, hogy jelen művecskét díszes kiállitásban, gazdagon illusztrálva adja ki.
Ez ajánlattal én nem voltam kibékülve, a mennyiben kitüzött czélomtól merőben eltért. Ohajtám, hogy a könyv iránti szeretetet, az irodalom iránti vonzalmat minél szélesebb körben ébresszem föl. Lemondva tehát a külső fényről, hogy e mű a szegény nép által is megszerezhető legyen, olcsó kiadást kellett rendeznem. Az e téren érdemeket szerzett Méhner czég vállalkozott a kiadásra s erősen hiszem, mindketten szolgálatot tettünk ezzel a népies és ifjusági irodalomnak.
Debreczen, 1890.
Könyves Tóth Kálmán.
Figyeljetek fiúk! oly dolgot
regélek,
Minőt alig hallott földönjáró lélek.
Nem viszlek
csatába, miként a nagy Homér,[1]
Nem
láttok hősöket elesni a honért.
Hagyjuk a hősöket koszoruzott tollnak,
Kit
a bölcs itészek Parnasszusra[2]
tolnak.
Lantomnak húrjait pöngetve szerényen,
Hagyom a hirt
másnak, hadd zavarják, - én nem!
Tanulót éneklek, hátulsót a padon,
-
Merészség kell ehhez, magam sem tagadom -
Pista néven
hivták; ismertető jele,
Hogy a könyve mindig szamárfüllel tele.
Irása rendetlen, annyi disznó rajta...
-
Közbe legyen mondva, a kövérebb fajta. -
Tanulni, ha
kellett: még a könyvét szidta,
S szemére fátyol ült, mint a sűrű
szita.
Kis
betűit verte haragos öklével,
Mintha veszekednék apja hat
ökrével,
S az ártatlan betűk parányi testére,
Ökölcsapásait
olvasatlan mérte.
Hejh! ha hátok volna, sok lenne rajt' a
kék,
Szerencse, hogy őket feketére festék;
Szerencse, hogy
helyből egyik sem mozdulhat,
Mert akkor lenne ám egyszer a
hadd-el-hadd!
Igy ment ez Pistánál napról-napra mindég,
Tanitói s
apja mindhiába inték.
Akár falra hányják marokkal a borsót,
Vagy
kútba mártsanak feneketlen korsót.
Nem volt oly tudomány, a mit Pista kedvelt,
A mit
bevett volna örömmel és kedvvel.
E dolognak aztán szomorú lett
vége,
Iskolában mindig hátul volt a széke.
Fönn is marasztották s a maga csúfjára,
Ebédelni
ekkor "Nap bácsi"-hoz jára.
Sóhajtás volt vize,
levegő jó tállal,
Mit a vendéglős úr itt eléje tálal.
Csakhogy ez ételtől nem lakott jól, szegény,
Jobb
lett volna otthon jó lekváros lepény.
Mikor haza került öreg este
bajjal,
Csordultig volt szája sok keserű jajjal.
A feje is szédült, kiszáradt a torka,
Mint kenetlen
kerék, gyomra ugy nyikorga.
Ledobta kezéből azt a kinzó
könyvet;
Miért csalt szemébe annyi forró könnyet?
Keserűségében
- bármilyen különös,
Ha haza ballagott, mint valami bűnös,
-
Félrevonult s leült keresetlen zugba,
Két kezét
tétlenül zsebeibe dugva.
Igy történt ez ma is. Elvonul hát félre,
Mintha
szülőivel találkozni félne.
Hejh! a rossz tanulót üldözi a
szégyen,
Nyomában árnyéka, akárhova mégyen.
Töprenkedik mégis... s kiveti a gombján:
Menjen-e ne
menjen? - egyre mondogatván -
Engedelmet kérni s
megállni emberül,
Hogy eztán jól tanul, akármibe kerül.
Könnyű az igéret, de üres szó marad,
Ha meg nem
érleli tetté az akarat.
Hisz a legjobb föld is megvonja az
áldást,
Mihelyt a földmíves vasekéje rozsdás.
Pistának volt esze, csakhogy a szorgalom
Nem igen
szántogat az árva ugaron.
Szép esze mezején tövis termett s
dudva,
Mert a vasakarat rejtekbe volt dugva.
Menjen vagy ne menjen? kérdés kérdésre jő,
Oda dőlt
a tanács; elkésett az eső...
Ebédje ugy sem lesz, mert ilyenkor
mindég,
Az ő szokott helyén vén czicza a vendég.
Piczi bors is erős;... dacz is ilyen
gyerek,
Korhely tanulóval kötekedni szeret.
Pista húz
rövidet;... megnehezül szeme,
Országába viszi az Álom
szelleme.
Gyönyörű ország ez! tündérek laknak itt,
Levéve
válladról, az élet gondjait.
Vak koldus király lesz s
aranycsengős ménen,
Büszkén lovagolva gyémántmezőn mégyen. -
Éhező gyermeket asztal mellé ültet,
Kinálva
hordozván finom libasültet,
A rossz tanuló is első székbe
kerül,
Minden felelete pompásan sikerül.
Pistával is igy tett az Álom tündére,
Mihelyt
nemsokára országába éré.
Ámult is a fiú... mennyi ezüst
étszer!
Leült a tál mellé, nem mondatta kétszer.
Evett is az öcsénk egész megunásig,
S ebéd után
aztán oly nagyokat ásit,
Hogyha felbőszülne valami vad orkán,
Jó
nagy cseléd kenyér berepülne torkán.
Föl akarna kelni... hátraesik tüstént,
Nem is
álmodhatja, hogy vele mi történt?
Keresné a tündért a megszeppent
koma,
De hát annak sehol nem látszik a nyoma.
Tündér, asztal, étszer mind elillant onnan,
S
helyettük előtte sűrű füstgomoly van.
Széke lebeg rajta s jobbra
balra inog,
Bizton ülni azon nem is tréfadolog.
Álom tündérkéi gondolattal kenik,
Agyunk műhelyében
gőzkocsink kerekit,
Gyorsan száguld rajta a játszi képzelet,
Hogy
azzal versenyre távirda sem kelhet.
Láttatok-e őszszel fényes csillaghullást?
Mikor
rongyos bele az a czifra palást.
De álmunk kocsija még gyorsabban
vágtat,
Nem tűrve utjában semmiféle gátat.
E kocsin járótól nem kérik a jegyét;
Beutazhat
ingyen akár száz vármegyét.
Fölrándul a holdba, onnan fényes
várba,
Melynek vaskapuja, ébren be van zárva.
E kocsin járt Pista... a mint széke mozog,
Majd
elkezd repülni, akár lomha tuzok.
Mi Isten csodája?! Kitől is
kérdezze?
Mint lejárt órának megállott az esze.
Hát még mikor érzi, hogy mindjobban nyargal,
Elfogyott
türelme s reszkető haraggal
Kiáltott rá vadul: "megállj már
te barom!
Kóbor menykövekbe vágódik a karom."
Még jobban megijjed s csaknem kővé válik,
Mikor a
csillagok fölérnek válláig.
Oda se' néz előbb rá se'
tekint sokra,
Bele-kukkant aztán egybe, csakúgy lopva.
Gyönyörü kastélyt lát. Ezer fényes ablak!...
De nagy
urak azok, akik itten laknak.
Egyet gondolt Pista. Nem bánná ha
oda,
Ragadná őt gyorsan iramodó lova. -
Szivesen koldulna házról házra járván,
Aranynyal
ezüsttel kikövezett járdán.
Jól megrakná zsebét, kalapját is
tele,
S léghajón a földre hintázva szállna le.
De nagy úr is lenne! élne herczeg módra,
Ha ruhája
szakad: bársony jutna foltra.
S a mi őt a földön sokszor agyon
kinzá,
A könyvet eztán az okosokra bizná.
Csakhogy mikor ujra a csillagba benéz,
Észreveszi
rögtön, hogy bejutni nehéz,
Malomkeréknél is sebesebben
forog,
Belekapaszkodni óriási dolog.
Töri rajta fejét, egymásután tervel,
De bizony
megbukik mindenféle tervvel,
Csak már egyszer olyan csillag jőne
sorba,
Fényes karimáján lenne egy kis csorba!
Az se olyan lenne, mint a fent borotva,
Hogy
ráugorhatnék két kezénél fogva.
Csak egy kis bátorság! oda jut el
mindjárt,
Hol a világrázó Napóleon sem járt.
Ámde az ügyesen kiforralt tervezet
Csak szines
buborék, ha czélhoz nem vezet.
Várni kell hát, várni csendes
türelemmel,
Mig össze nem akad ily forgó elemmel. -
Kedvezett a végzet, mert vad lova végre,
Csipkézett
bolygóhoz tajtékozva ére.
Szerencsére fölhágy a pokoli
tűzzel,
Lassitván lépteit a csillaghoz közel.
Pista szive dobog, kis ujja is lüktet:
Vajjon
sikerül-e a huszáros csinytett?
Mert ha csúfot látna bezzeg pórul
járna,
Nincsen feje alatt tollal tömött párna.
"A ki nem mer, nem nyer!"... leoldja a
szijját,
- Mert a nadrágtartót magyarul igy hijják
-
Hurokra kapcsolja - hej szorul a kapcza! -
Hogy
ezt a csillagnak hegyébe akassza.
Odaért már a szék... kézben van a szíjja,
Nem vágy
prédájára oly mohón a héjja,
A mint lesben várja, hogy a csorba
sarok
Ágasbogas végén lehessen a hurok.
Még egyet kanyarul s előtte a sziget
Kies mezejéről
boldogság integet.
Hál' Istennek! a szók egyenest arra
tart,
Hol szél úrfi himbál egy kiálló sudart.
Rálöki
a hurkot, megkapva hirtelen,
Másik pillanatban ott csüng a
kötelen,
A szél sem tréfál ám, megcsóválja rútul;
Százat
tennék egyre: a mélységbe zúdul.
Le is esett volna, de egy bősz fergeteg
Széles jó
kedvében forgó szélt kergetett.
Karjai hősünket tenyerükbe
kapták,
S a csillagba dobták, mint gyerek a lapdát.
Szédült is a feje, mikor alázuhant,
Pedig olyan
finom s puha volt itt a hant:
Mintha a láb selymes, lágy pázsiton
járna,
Mint az álmos fejnek édes, puha párna.
Fölocsudván végre, portól törli szemét,
Csudálkozva
nézi, hogy ez a sok szemét
Mind tiszta szinarany az utolsó
szemig;
Kár hogy az emberek vékával nem szedik.
Ha tudnák, hogy itten ennyi arany terem,
Kiürülne
otthon minden buzaverem.
S búza helyett, tudom, öreg, ifjú s
gyermek,
Porral töltenék meg a kiürült vermet.
Földi lény azonban nem járt e vidéken,
Vagy ha járt
is, bizony valamikor régen.
Mert a szép aranypor ugy hevert itt
szerte,
A mint azt a vihar kénye-kedve verte.
Hihetőleg ő volt s nem is akad párja,
Ki e drága
földet először bejárja,
Meg is látja hasznát, gyüjti majd a
kincset,
Aranyból verettet házán fa-kilincset.
Kristálypalotát vesz; ezüst lesz a rácsa,
Asztalán
mindennap tepertős pogácsa,
Aranyos dolmányán bő sujtás lesz
varrva,
Hetenkint új csizmát készithet a varga.
Ember legyen talpán, ki leirná sorra,
Mi Pista
agyában egymást váltva forra.
Annyi ezerfélét összevissza
képzel,
Sejteni se tudnók tiszta józan észszel.
"Föl kellene kelni! gondolja a gyerek,
Hátha
erre holmi csőszféle őgyeleg?
Kérne tőle zsákot, vagy kosarat
kölcsön,
Mert még nincsen pénze, hogy ilyenre költsön.
Mástól kérjen zsákot? no még az a furcsa!
Tán hogy
ország-világ sült bolondnak tartsa;
Fizet, mint a köles,
aranyporral fizet,
Vehet azért zsákot, akár tízszer tizet.
Tele tömné zsebét!... s im' eszébe ötlik,
Hogy
mindegyik zsebén kandikál vagy öt lik.
Mért nem hallgatott rá, mit
jó anyja mondott?
Hogy a gondatlanság szüli a jajt s gondot.
Eső után köpeny! a jaj mit sem
használ,
Hisz' ha tűje volna, meg egy pár
czérnaszál,
Megvarrná a zsebét, a szabó sem jobban!...
S
lábával mérgesen két izben is toppan.
Hát még jó kalapját?!.. szél lopta el
innét,
Annak ugyan többé nem látja a szinét,
Röptében elcsípte
fürge bolygó gyerek,
S most a kis üstökös fejbúbján díszeleg.
"Éljen! meg van, nincs baj!"
ilyen szókra fakadt,
"Mit bánom, ha zsebem egyről egyik
szakadt?!.."
Lehuzza csizmáját, aztán a harisnyát.
Láttál-e
valaha ügyesebb tarisznyát?
E jó találmányért nem illeti patent,
Öreg
nagyanyjánál látta azt oda lent.
Jámbor öreg jószág, kiszolgált
harisnya,
Annak is csak az volt a bugyellárisa.
Abból adogatott egy-egy nagy, iromba
Régi
öreg húszast öreg alkalomba,
Máskor világlátott keresztes
lázsiást,
Mikor a vizsgáról vitte a "szép irást."
Most vizsga se', s imé - ámul
a kis útas, -
Özönnel aranyból, mellette a
húszas,
Megtölti a zsákot, mig föle kicsordul,
Csizmáját is
törli a rászállott portul.
Merre tartson már most? ez a dolog
borsa.
Nem bízik magába: hagyja a vak sorsra.
Jobb kezét
feltartja, balja zsebben marad...
S szembehunyva kérdi:
melyik keze szabad?
Töri rajta fejét, sandalít is félig,
-
Meggondolja mégis, hogy csalni nem illik. -
Behunyja a
szemét... s akadozva mondja:
"Jobbom van feltartva,"
talán jól gondolja.
Szeg fejére ütött. Sikerült a
próba,
Mintha ki lett volna számítva apróra,
Vén czigányasszony
sem vetné ki azt szebben:
Melyik keze volt fenn, melyike a
zsebben?
"Jobbra kell hát menni!" így
inti a végzet,
S a mit az felőlünk vaktában elvégzett,
Bele
kell törődnünk birka-türelemmel,
Még ugy is ha vállunk nehéz
jármot emel.
Hát ha még aranyat! mint ez új föld
hőse,
Illő, hogy az ember tanácsát kövesse.
Követte is bölcsen.
Jobbra vált ösvényen,
Nehogy elfáradjon, fütyörészve mégyen.
Ejnye! de elvetém a kalapácsnyelem!
-
Pedig a fillentés nem szokott kenyerem -
Nem volt biz ott
ösvény, - a mi igaz, igaz
Feje sem látszott ki, annyi itt a
giz-gaz.
Majd beljebb hatolván, keresztül és
kasul
Ingó-bingó cserje mindegyre sokasul.
Száz karja van
egynek, tövise a fegyver.
Legény a javából, a kit az meg nem ver!
Pistának fegyvere csak is a tiz újja,
Lába
segít rajta, ha keze megúnja,
Tövises bokrokat ügyesen
letörve,
Most egyenest törtet, majd meg ismét körbe.
Mint repedt fazékból, a talált
nyilásnak
Kapuján a cseppek gyöngyözve kimásznak:
Ugy veri
homlokát a hideg verejték,
Bajvivása s harcza csaknem lázba ejték.
Kétszer is, négyszer is egy-egy bokor
gajja,
Válláról kis zsákját magával ragadja,
Csakhogy el nem
szakadt, - jó pamut volt szála, -
Fölveté nagybüszkén
ismét a vállára.
Kicsike volt Dávid, Góliáth
óriás,
Ilyennek nevezi őket a szentirás -
Kicsi volt
Pista is, mondhatnám, hogy törpe,
De nyomott ám annyit, mint egy
"mázsás körte."
Bátorsága megnőtt, árnyék módra
este,
Megnyult akkorára, mint kétszer a teste.
Akármilyen
szúrós a tövisnek éle,
Neki gyürkölőzve megbirkózik véle.
Bele tölt két óra, nem hazudok, több
is,
Mikorára utján elmaradt a tövis.
Még csak két lépés kell s
eléri a csúcsot,
Hová bár nehezen, mégis csak fölkúszott.
A hogyan piheghet ölyvtől üzött
madár,
Bokrából felvert nyúl, ha szimatol agár:
Ugy megszeppent
Pista, a mint találomra,
Ügygyel-bajjal felért e magos halomra.
Hátra tántorodnék, lezúdulna holtan,
Ha
úgy nem járt volna, mint Lóth neje hajdan;
Úgy meredt a tetőn,
akár egy sóbálvány,
Esni sincs ereje, mozdulatlan állván.
Mitől ijedt úgy meg? majd később
elmondom,
Várjatok egy kissé, sokfelé a gondom.
Serczegő pennám
is, ugy érzem elfáradt;
Sok tintát ivott meg, talán meg is árthat.
Ha nyájas olvasóm, nem fáradtál el
még,
Kipihent tollammal ujra utra kelnék.
Rég ott hagytuk
Pistát, egymagát a hegyen,
Illő, hogy ezentul ne magában legyen.
Kicsi szárnyas tollam! bogárszemed jól
lát,
Szaporázd a lépést, eresztem a zablát.
Utána csak gyorsan!
hamar ki a gátra,
Fekete betüket hagyj nyomodban hátra!
Hipp! hopp! alig lehet számlálni
egy-kettőt,
Eléri szélgyorsan a magas hegytetőt.
Ott áll Pista
mégis, mint feneklett ladik,
Nem mozdul helyéről mind e
pillanatig.
Szeme félig hunyva, szája fülig
tátva,
Akár széles öblü, tárva feledt láda.
A két markát pedig
ugy összekulcsolja,
Kijárást sem lelne az ott rekedt bolha.
Még az imént, szegény, azt gondolta
váltig,
Hogy belőle otthon arany-ember válik.
Lesz annyi
gyémántja, mint mezőn a fűszál,
A mennyi harmatcsepp arra az égbül
száll.
S ime! szép reménye ugy tönkre van
téve:
Mint vihartól bontott s elhajított kéve,
Minek a magvából
mit se lát a gazda,
Elhullott, szétzüllött szerteszét a gazba.
Ha picziny egérke nagy éhséget
érez,
Lábujjhegyen kullog a tele szekrényhez,
A hol bőven várja
szalonna, irósvaj,
Hogy im válogasson közülök a tolvaj.
Csakhogy dehogy ér rá, dehogy ér az
árva!
Szörnyü macska-torok előtte kitárva!
Futni sincs ideje,
megdermed a vére,
S fogadom, babszem sem maradt a zsebébe:
Ez a szegény állat, - akárki
meglássa -
Mesénk kis hősének szakasztott képmása.
A hogy
a cziczától kis egérke remeg:
Pistánkat épen ily borzadály lepte
meg.
Mert a mint tekintett a hegyről
szerteszét,
Csak egy hajszálon mult s majd elveszté eszét.
Alatta
tenger volt, rémséges fekete,
Mihez a napsugár közel sem férhete.
Tenger hátán úszott sok ezernyi
csónak,
Látta sötét árnyát óriás hajónak.
Lihegve nyikorgott a
duzzadt vitorla,
Siró nyöszörgése elhallatszott távolra...
Mintha sirból kelne a sok ezer halott,
S
gyászleplet öltve fel kisértene amott:
Ugy rémlett előtte ez az
egész látvány,
A nyöszörgést hallva s a vitorlát látván.
E tájékról gyorsan távolabbra nézett
S
eltünt szeme elől a rémes igézet.
Láthatta messziről azt a magas
partot,
A hová egyenest minden hajó tartott.
A sziget hosszában erős kőfal
látszott,
Hullám járta vigan körülte a tánczot.
A kőfalon belől
tornyos várost láta.
Ijedtében ujra borsózott a háta.
Oda néz merően, erősen figyelve,
Egyre
növekedik rettentő félelme,
Mert e nagy városban minden házra,
falra,
Aranyos kötésű könyvfedél van rakva.
Még az a kőfal is, mely ott a part
megett,
Égbe nyulva bonta haragos felleget,
Ugy rémlett, mintha
egy nagy könyvfedél lenne
S kisebb könyvfedelek terméskövek benne.
Ha vállán aranya hitvány porrá
válnék,
Sásat termő rétté változnék a tájék:
Korántsem idézne
oly változást elő,
Mitől ugy borzadna e bátor vakmerő.
De ha a könyv és ő ketten együtt
vannak;
Nincsen maradása vagy neki vagy annak;
Nem volt még
közöttök olyan rövid béke,
A minek pörpatvar ne lett volna vége.
S ime mostan mégis oly városhoz ért
el,
Melynek minden háza rakva könyvfedéllel.
Életében soha nem
látott még ilyet!
Lehet-e csodálni, ha szörnyen megijedt?..
Meddig tart félelme?... csak egy
pillantásig,
Addig se... csak addig, mig egy nagyot ásít,
Szíve
már is helyén s azon töprenkedik:
Mint mehessen tovább, ha már
fölért eddig?..
Azt, hogy vissza nem megy, bizonyosan
tudja,
Lenne bár nehezebb kétszerte az utja.
Tengerre fog
szállni. Lesz ott elég csolnak,
Beszegődik egyhez evező matróznak.
A városba érvén, az lesz első dolga,
Hogy
bekopogtasson a legelső boltba,
Zsákot kell ott venni, léghajót is
talál,
Min drága kincsével a földre vissza száll.
Kifőzve hát a terv, megvolna a
szándék,
Bármely hadvezérnek érdemére válnék,
De a terv tett
hijján zápon ülő kotló,
Aczéllal, kovával ki nem ütött tapló.
Pista is tudta ezt. Neki vág hát
ismét,
Hogy ujult erővel menjen tovább innét.
Ámde ugy találja,
nem mozdulhat lába...
Emelné, mozgatná, csakhogy mind hiába!
Még sem boszankodik, mert belátja
tüstént,
Hogy ez az egész baj, mitől s miért történt?
- A
sok magyarázat ide felesleges:
Mágnesből volt a hegy,... csizmája
vasszeges.
Kirántja a lábát, hogy bátran
szaladjon,
De ekkor sem érzi magát még szabadon.
Mert a hegy
oldala sima mint az üveg,
Lejtője meredek akár czukorsüveg. -
Lecsúszszék? Nem biz' ő! hisz a
hegynek alját,
Ahogy látni véli, zúgó habok nyalják,
Ha gömböcz
módjára a hegyről legördül,
Czápa kaphatná be szőröstül-bőröstül.
Szerencsére
közel, - rögtön felismerte -
Nagy vaskő-tömegek
heverésztek szerte,
Három vagy négy rakást rögtön fel is ölel
S
a lejtőre dobja iszonyú erővel.
És csodák csodája! mindegyik vasdarab,
A hova
lezuhant, azon helyen marad.
Nincs olyan kalapács, mely azt ugy
beverje,
A mint odahuzza a lejtő deleje.
Kő kő után esik. Fárasztó a munka.
Hiába fárasztó,
de ő meg nem unta.
Valahányszor egy kő csörömpölve gördül,
Rá
a hegy viszhangja dübörögve dördül.
Dehogy telt el, dehogy, egy magyar félóra,
Most már
maga ugrott a szilárd hágcsóra.
Alább alább szökelt, óvatosan
lépve
A tengert boritó sötétszürke éjbe.
Lejjebb-lejjebb szállva, hiába néz széjjel,
Nem
láthat semmit sem, sűrűbb lesz az éjjel.
Csak ugy találomra
keresi a lépcsőt,
Alig várja, hogy már elérje a végsőt.
A hullámcsapdosást közeledni hallja,
Sejti, hogy
közelebb a delejhegy alja,
Macska módra kúszik sebesen előre,
S
ügygyel bajjal eljut az utolsó kőre.
Szeme szokta-e meg a nagy sötétséget?
Vagy talán a
csillag fényesebben égett?
Látja világosan, kiveheti
tisztán,
Hogy nincsen egyedül e kietlen pusztán.
Mert épen mellette, a terméskő alatt,
Összezuzva
feküdt egy hosszukás alak,
Kilógó ruháján mutatja a vérfolt,
Hogy
e szegény ördög hihetőleg megholt.
Itt kóborolt talán ez a szerencsétlen?
Mikor a nagy
vaskő oda esett épen.
"Miért állott alá? nem hítta őt
senki."
Kicsiny kalandorunk magát ekkép menti.
Menekülni kell hát, szabadulni innét!
Mert ha nyakon
csipik, bitófára vinnék.
Ha föléleszthetné, sokat adna érte;
Oda
ment a kőhöz s köröskörül mérte.
Neki fohászkodik, felgyűri az ingét,
Kiszalaszt a
száján egy-két teringettét.
Neki ront a kőnek; emeli erősen.
Nem
enged az semmit, de nem enged ő sem.
Ám nagy fáradsága még sem volt hiába,
Valahogy
kicsusszant áldozata lába.
A fiu ezt látva, oda ugrott
rögtön,
Nem hítta, csak húzta, hogy kifelé jöjjön.
Nem
bajlódott soká. Kevés idő mulva,
Ott hevert előtte a szétzúzott
hulla,
S hogy elvesztét soha ne is sejtse senki:
Legjobb lesz,
gondolá, a tengerbe vetni.
A mint fölemeli, hogy a vizbe vesse,
Ripegett-ropogott
szegénynek a teste.
Közelebbről nézi. Örömében éled:
Hál'
Isten! nem esett áldozatul élet!
Olyan papiros váz hevert lábainál,
Minő a bolt előtt
divatbábnak kinn áll.
Papiros volt feje, keze, lába, füle.
Most
az egyszer ezzel csakugyan felsüle.
Tetőtől talpáig mindenütt papiros,
Emitt fehér, ott
zöld, másutt megint piros.
S a mit az imént még hitt vala
vérfoltnak,
A báb ruhájának piros szine volt csak.
Irgeti, forgatja és mind jobban látja,
Csak olyan
papir az, mint a kemény hártya.
Belől egész üres, mert a nyilt
sebeken
A szél szalad ki s be iszonyú sebesen.
Ott
akarta hagyni, mikor a kezében
Észrevesz egy papirt, összehajtva
szépen.
Kiveszi, felbontja s a kibontott iven,
Meglátja
arczképét, eltalálva hiven.
"Ez már boszorkányság! ez meg itt az
ördög!"
Kiáltott fel szegény s azután igy dörmög:
"Rá
akartál szedni, pokolnak szülötte!
Szerencsére a kő szemed
kiütötte."
Ezután kutatja, benyúl a zsebébe,
Talál egy levelet
boritékba téve.
S a mint ezt olvassa, sem állhat sem
ülhet,
Hátratántoritja halálos rémület.
A levél rövid volt. Öreg deák irta,
Hajszálvonásain
alig látszik tinta.
Pista e levelet bevágta könyvnélkül,
Én
meg ide jegyzem örökös emlékül.
"Kedvelt hivünk, nagy I, ne nézd, hogy
hány óra,
Ne késlekedj soká, ülj gyorsan hajóra.
Palotánk
tornyáról őreink kinézve,
Még eddig hallatlan dolgot vettek
észre.
A delej-hegy csucsán valami szörnyeteg,
A sima oldalon
vaskövet görgetett,
A föld is rázkódik: nagy köztünk a zavar,
Nem
is álmodhatjuk, hogy a szörny mit akar?
Utána kell lesni s
elfogni őt rögtön,
Készen már számára a legmélyebb börtön.
Ha
nem követ önként, szembeszállhatsz véle,
Tudja a hatvágást
aczélpennád éle."
Meg volt pecsételve mint akármely irat,
Mit hatalmas
király hivatalból irat.
A levél legalján ez a pár szó álla:
Mi
nagy Á, a betük koronás-királya.
Megszédült a gyerek, de csak eleinte,
A mint a
levélre futólag tekinte.
Ki hősileg küzdött annyi ezer
vészszel,
Annak bátorsága nem egykönnyen vész el.
Ugyan miért félne? Régi tapasztalat:
Hogy a
szerencse is bátrak nyomán halad.
Bátorság, szerencse s hozzá
pihent elme...
Hol van az a nagy baj, mit ez le nem verne?
"Bátorság! ne hagyj el, szerencse jöjj velem,
Rád
hadd támaszkodjam törhetlen türelem;
Te pedig pihent ész, olyan
tervet csinálj,
Hogy el ne csiphessen a bősz betü-király."
Igy beszél a fiu, homlokán a keze,
Hogyha
eszme jőne; azt ki ne ereszsze.
Mint kasban a méhraj, sür-forr sok
száz ötlet,
Csak egy jó kerülne nem kivánna többet.
Elől tűz, hátul viz, elvész
okvetlenül,
Akár visszamegyen, akár itt tétlen ül,
Előtte
végtelen nagy tenger terül el,
Azontul egy város, óriás betükkel.
Rácsap homlokára. Kisütötte talán,
Mimódon
segithet veszedelmes baján?
Gyorsan, mint a villám, fölcsillan az
eszme,
Sajnálná rettentőn, ha ez kárba veszne!
Ott fekszik a nagy I, az iszonyú
sebbel,
Hátha belebújik, - gondolá nagy sebbel -
Rá
nem ismer senki, utazgathat bátran,
Hivatalt is nyerhet a királyi
várban.
Oda ül melléje, hallgatja, hogy él-e?
Most
már nem akarna durván bánni véle.
Föltárja a sebét, jól vigyázva
belép,
Billegeti magát hol hátra, hol elébb.
Az üres burokba kis termete befért;
S
hogy ki ne porolják az I-en ejtett sebért;
Kitalálta
módját, végig begombolván
A bokáját verő, piros-papirdolmányt.
Mikor ez is megvan, kirántja a kardot,
A
mit eddig ő csak aczéltollnak tartott.
Saját szép ruháját rongygyá
vágja össze,
Hogy kardja hegyére zászló gyanánt tüzze.
Azt a harisnyából készült két kis
zsákot
Egy gödörbe dobja, mit hirtelen ásott.
Igy az I
bőrébe bujva el egészen,
Ment a partra, hogy ott hajó után nézzen.
Száz lépésre tőle, tenger hátán
hányva,
Látszott a hajónak ringó alkotmánya.
Neki-neki rontván
hullámok és szelek,
Mintha boros lenne, olyformán szédeleg.
Ezt már föl sem veszi, ettől meg sem
ijed,
Gyorsított léptekkel arra felé siet,
De mikor parthoz ér
nagy lélekszakadva,
Nincsen a hajónak se hire se hamva.
Az
alkotmány ott áll, de nem ringó hinta,
Hova csalfa sorsa
mosolyogva hivta.
Se hajó, se csónak, még csak nem is sajka!
Nagy
fakalamáris!... fehér ludtoll rajta.
Vitorlája ludtoll, plajbász az árbocza,
Ki sem
számíthatnád: hány méter a hossza?
Azt is meg lehetett a partról
látnia,
Hogy egész odáig nyúlik egy lénia.
Minő kalamáris! miben a porzó áll,
Kétszerte is
nagyobb tiz akós hordónál.
Tentatartója meg lenne tán akkora,
-
Hogyha jól megmérné, - mint a nagy oskola.
A tenta - s portartót körülfogó korlát
Tartotta
szilárdan a lengő vitorlát,
Melynek fehér szárnyán kékmezős
czímerbe,
A nagy I aranyból volt szépen kiverve.
"Ha az I czimere, ami ott fenn
ragyog,
Akkor ez alkotmány gazdája én vagyok.
Ha ezen jött
ide, bőrét rája bizva,
Most az ő bőrében én megyek majd vissza!"
E kis mondókája ugy neki tüzeli,
Mintha szegény feje
borral lenne teli,
S bár nem is sejtheti: titkos jövő mit
hoz,
Katonásan siet a lénia hidhoz.
Rá is lép, de hajlong, mint könnyű szalmaszál,
Lába
egyszer jobbra, másszor balra kaszál.
Négykézlábra guggol s
kúszva jut el oda,
A hol rengve ringott a vizi-palota.
Vizen uszó kastély ez a kalamáris,
Megirigyelhetné a
királyi pár is,
Mert a mint átugrá a keskeny korlátot,
Mindenütt
aranynyal himzett bútort látott.
Nem is haboz soká. Mindjárt jobbkéz felől,
Azt se
kérdve: "szabad?" heverészni ledől.
Szeretne aludni,
de nem jő meg álma,
Elüzi szeméről a pokoli lárma.
A hullám tánczot jár, a szél egyre fujja,
Hisz e
muzsikusnak nem fárad el ujja, -
Egymás jó kedvéért huznak
olyan nótát,
A mihez Liszt mester[3]
sem irhatna kótát.
A mint boszankodik, megnyilik egy terem,
S előtte
egy egész kicsiny sereg terem.
Apró kis emberkék, számra mintegy
hatvan,
Fektéből a fiu hirtelen felpattan.
"Mit akartok itt ti, apró gézenguzok,
Ha nem
takarodtok, mindjárt rátok húzok."
Igy kiáltott Pista s
kitörvén haragja,
Az elsőt fölkapja, hogy ketté harapja.
Kezében a szegény törpécske reszketett,
A többi
ezalatt térdre ereszkedett.
"Kegyelem, vezérünk! eszedben
mi forog?"
Sipitá egyszerre mind a hatvan torok.
Látván őket hősünk térdre ereszkedve,
A nagy
vérengzéstől mindjárt elment kedve.
Hiszen ha megöli s igy törne
vesztökre,
Ő is csúful járhat; itt reked örökre.
"Vezérnek gondolnak; parancsolok nekik,
Ők is
rutul járnak, ha kedvem megszegik.
Szépen bánok velök s ha
segitni fognak,
Nyomára jöhetek rettentő titoknak."
Elgondolva ezt igy, merészen néze szét,
S nyájas
ölelésre kiterjesztve kezét,
A markában levő kis törpét
letéve,
Ilyenformán hangzott vezéri beszéde:
"Kicsi hős vitézek! megvolt a viadal,
Zengjen
ajkatokon szép, győzedelmi dal.
Megöltem az embert, a ki hozzánk
betört,
Nézzétek! vérébe fürösztém meg e tőrt.
Ámde nagy baj
történt: mert ugy veszem észre,
A harcz küzdelmében köd borult az
észre.
Egész mult életem olyan mint az álom,
Köztetek magamat
sehogysem találom.
A ki segit rajtam s visszahozza eszem,
Nagy
I-re esküszöm, főhadnagygyá teszem."
Ekkor elhallgatott s lehorgasztott fővel,
Álmot
szinlel csalfán s egy karszékre dől el,
Mint az ügyes vadász,
kuporodva lesbe,
Mit hoz szerencséje? óvatosan leste.
A piczike kis had ott sír-rí körülte,
A szemét
mindegyik véresre törülte,
"Jaj nekünk, jó vezér!"
kiáltozzák sirva, -
"Ha te meghalsz, mi is követünk a
sirba."
"Megálljatok fiuk!" szólal meg az egyik,
-
"Vezérünk szemére álom nehezedik,
Talán halál
álma? és ha meghal egyszer,
A mi fölébreszsze, nincs oly
csoda-gyógyszer!"
"Gyorsan tetthez lássunk, ki óbégat,
gyáva;
Ezeket nem tűrjük nagy I táborába,
Értünk vívott
ő meg, győzelem a bére,
Tegyük meg hát mi is, a mire felkére."
"A mint mondá: multja sürü ködben vész el,
Nem
gondolhat vissza éltére ép észszel,
Mindnyájunk óhaja szint'
az én óhajom:
Segitni, ha lehet, e rettentő bajon?"
"Én tudnám a módját s megadom a választ,
Tartsa
fel az ujját, a ki engem választ."
Igy végzé beszédét.
Pista csak ezt várta,
Látva, hogy inyére keverve a kártya.
A kis szónok ekkor a középre kiállt,
"Tégedet
választunk!" minden torok kiált,
"Ha megszabaditnád a
drága jó vezért:
Tegyen kapitánynyá, - folyamodunk ezért."
A
kis i e szóra, mint félgörbe donga,
Nyájasan előtte
kétizben hajlonga,
Majd gyorsan szökellve, lábra, mellre,
fülre.
Pista fülczimpáján mosolyogva ült le.
Innen bukfenczet vet s a daliás tornász
Nyomban oda
pottyan, a hol a fül-tornácz
Keskeny alagútján hangok
seregelnek,
Aranyos óráin pirkadó reggelnek.
"De jó, hogy a fülön nincsen ablaktábla;
Egy
kukkot sem szólna, ha azon belátna!"
Szólt az I
bőrében hallgatódzó Pista,
Ki sorsát ezentul a betükre bizta.
Néma csend lőn ott lenn, hogyha legyek
zúgnak
Legmélyebb rejtekén félreeső zugnak,
Azt is meghallaná
e hűséges gárda,
Ura ébredését türelmesen várva.
Először a hadnagy törte meg a csendet,
Piczike
szájával ezüsthangon csenget.
Köszörülte torkát, olyan dolgot
beszélt,
A mi észre hozá a hamis fővezért.
De hogy miket beszólt: azt még titok zárja,
Másik
énekünkben pattan fel a zárja.
De annyit megsugok titoktartás
alatt,
Hogy az I bőrében Pistánk sokra haladt.
Muzsám![4]
kapd föl gyorsan az innepi ujjast,
Repedt hegedűdbe friss hangokat
bujtass.
Rugjon ki a kedved, oly lakziba viszlek,
Hol még
mosdásra is tentát vesznek víznek.
Ihatol mint szivacs; de hogy oda jussunk
S
tentahörpintésre váltva legyen jussunk,
Szálljunk a hajóra, ott
vár Pista minket
S az I üvegszemén tán felénk tekintget?
Esze ágába sincs; füle van most résen,
Jól
odaillesztve ép a fültörésen,
Hová a kis hadnagy, mint hős az
erődbe,
Fészkelte be magát, jó helyre verődve.
Fontoskodó arczczal; akár ha kezébe
Egész
birodalom sorsa volna téve,
Kidüleszti mellét, fölemelve
ujja,
Aztán mondókáját csengő hangon fujja:
"Régi példabeszéd nagy igazán
mondja:
Üres kamarának bolond az asszonya,
Ez a példabeszéd
teljesült ma rajtad,
Meghigúlt az agyad, ezért néma ajkad.
"Elfeledél multat, nem tudod a
jelent,
Ah! ez világosan elmehiányt jelent,
Pedig ha szép eszed
égő lángja hamvad,
Elvész a földön is óriás hatalmad.
"Földön járó ember, hogyha te
meghalnál, -
Kevéssel lenne több vizben élő halnál,
Mert
I betü nélkül, oly igaz mint élek,
Alig beszélhetne testben
lakó lélek.
"Mikor a jó Isten először földön
járt
Kedvében teremté az első emberpárt;
Ugyanekkor jött el
hozzánk is küldötte,
Személyes parancscsal önmaga küldötte.
A követ igy szólott, leoldva az
övét:
"Kedves kis betüim, én a földről jövék,
Im itt az
övemben a pecsétes levél;
Én most elhallgatok, helyettem az
beszél!"
"Ezzel a levelet kibontván átadta,
S
mivel elfáradott, leült a pamlagra.
A nagy Á vette át s
felolvasta mindjárt
Becsengetve rögtön, ki közülünk kinn járt.
"Ebben a levélben bőven ki volt
fejtve,
Mi volt teremtőnknek mivelünk a terve?
Emberek agyába
kell lehelni lelkünk!
Ez a főtartalom, a mit abban leltünk.
"Mivel a levelet peczkes Á
vevé fel
S aztán a púpos B-é nézte görbe C-ével,
Kisütötték
hárman: Á legyen a király,
Betühonnak égben s földön
lakóinál.
"Gőgös Á két társát
miniszterré tette,
S bár visszatetszést szült ez önkényes
tette,
Meg kelle hódolnunk, mert nagy ur a muszáj;
Utánok
lépdelve, mi tartjuk az uszályt.
"Nyáj előtt a csacsi kullog a
legelőn,
A nagy Á sorunkban igy czammog legelől,
Mi meg
szelid birkák, nyeljük a port hátul,
Sok rugást szenvedvén a
koronás Á-tul.
"De mit sopánkodom, üres panasz mind
ez!
Mintha látnám ujjad, hallgatásra intesz.
Megyek a dologra,
oda térek vissza,
A hol a követet Á király megbizza.
"Van-e nálad, kérdé, üres zacskó
készen.
A mit földre vinnél hátadon vagy kézen?
Ebbe beleférne
lelkünkből oly adag,
Mitől szóra kapnak az emberi vadak.
"Hangból áll a lelkünk, nem foglal
el sok tért,
A kicsi zacskóba, mondhatom, jó sok fért.
Meg is
töltötte azt, s mikor már tele lett,
Maga is mosolygott búsúlásunk
felett.
"A zacskót megtömvén, nem is szólt
ám többet,
Szélgyorsan repülve érte el a földet,
A hol az Ur
várta, és ekkor meghagyta,
Öntené a hangot az emberi agyba.
"S az ember, a porlény ez által lett
remek,
Kitől a földszinén minden állat remeg.
Ember értelmének,
ha beszéd s hang nincsen,
Nem lenne ereje, hogy magán segitsen.
"Hogy az ember: ember, mienk a
főérdem,
Ez tiszta igazság, azt hiszem, jól értem.
Ha nem
melegesznek lelkünknek lángjánál,
Életök nem egyéb beomlott
bányánál.
"Beomlott bányában rejlhetik fényes
ércz,
De ha föl nem ásod, ezzel még mit sem érsz,
A lángelmének
is hang s beszéd ad éltet,
E nélkül rejtett kincs, porrá lesz s
nem éltet.
"Beszéd és értelem szépen
összeférnek,
Elösmerik egymást atyafi-testvérnek;
Mi pedig kis
betük, látva ott lent lelkünk,
E szép egyességben nagy örömet
leltünk.
"Sokra megy az ember, beszéde és
hangja,
Egész földuralmát a kezére hajtja.
Elhagyá barlangját s
társaságot alkot,
Itt is főszerepre emelvén a hangot.
"Az ember porteste porból lévén
gyurva,
Ismét oda tért meg egynehány év mulva,
Ámde a hang, -
égnek öröksége lévén,
Nem szállhatott porba halandóság révén.
"Emberöltő dőlt ki; csontjuk mészszé
mállott,
Ősapák sirdombján új sarjadék állott,
Őseiknek arczát,
nevöket feledék.
Csak is beszédöket őrzi a nemzedék.
"Beszéd örökité, szájról szájra
kelve,
Ha üdvöst teremtett az emberi elme,
Bölcseknek igéit,
vitéz hősök tettét,
Örökéletűvé kicsiny hangok tették.
"Láthatlan uralmunk a messze föld
övén
Igy terjed lassacskán, mind nagyobbra növén.
De a
hatalomért drágán adjuk a bért:
Szük börtönben hordunk győzedelmi
babért.
"Az ember a hanggal közös házban
lakott
S hogy ez égi lélek látható alakot
Miként ölthetne föl:
ezen törte eszét,
Tudván, hogy igy lehet hű szolga a beszéd.
"A nagy terv sikerült, mert az ember
végre
Lelkünk bezárását eszével fölérte;
Betükbe szoritá,
s megláthatá élve,
A mi eddig ajkán repült el a szélbe.
"Foglyok lettünk, igaz, rablánczokra
fűzve,
Egyszer dobtak sárba, másszor meg a tűzbe;
De halhatlan
lelkünk ereje egyre nőtt,
Császárok térdeltek kicsiny betűk előtt.
"Testünk megölhetik, de nincs olyan
eszme,
A mi a fegyvertől vagy máglyán elveszne,
Ha eszme testté
lesz, irássá az ihlet,
A dicsőség ezért csakis minket illet.
"Ha lelkünk betükbe nem lenne
bezárva,
De sok szép igazság veszett volna kárba!
Meghalna a
népjog, békét védő törvény;
Zsarnokság tiporna, kar kar ellen
törvén.
"Régmult története: jelen, jövő
tükre,
Mire támaszkodnék, ha nem a betükre?
A mit a vén idő
sötét sirba temet,
Új életre hivjuk a porló tetemet.
"Bölcs Szólon[5]
rég meghalt, de hirneve fenn él;
Több példát idézek, nem állok meg
ennél;
Termopil[6]
védőjét a feledés moha -
Mig mi betűk élünk - nem födi
bé soha.
"Magyarok ősapja, ezüst-fürtű
Álmos
Hirneve, mint régen, oly ragyogón áll most.
Honszerző
Árpádnak, boszuló Etelnek
Évszámai soha, soha le nem telnek.
"Félhold[7]
ellensége, kitől félt az ozmán,[8]
Látható
Hunyad is Budavára ormán,
Igazságos Mátyást, népe e hű atyját,
A
késő kornak át apró betűk adják.
"Nem ösmerünk időt, nem tudjuk a
távolt,
Közöttünk ma-szülött, a ki egyszer már volt.
Örökifjan
marad, kit a betük védnek,
Új életre kelnek ifju hősök s vének.
"Halott elevenné, jelenné lesz a
mult,
Előállhat ismét, a mi rég romba hullt,
Újon épült falán
rég összedőlt várnak,
Fényes fegyverzetben hős daliák járnak.
"Ez is bokros érdem, pedig az még mi
se.
- Városi miséhez falusi kis mise -
Dicsőségünk
fénye, - Istené az áldás! -
Hogy a szép tudomány
nálunk keres szállást.
"Miért a bölcs tudós éveken át
viraszt,
Örökre megőrzi egy pár iv papir azt.
A betük
eszközlik, hogy a tudós kincsét,
A földnek népei sajátul
tekintsék.
"Ciceró[9]
beszéde maiglan is oktat,
Átszállt ezerekre tőle a
szónoklat.
Pythagorász tana, Plátó[10]
tudománya,
Általunk lehetett aknázható bánya.
"Hogy az embernemzet magos fokra
lépett,
Áldást áraszthat szét, teremt annyi szépet,
Betű abban
eszköz, mi vagyunk a fáklya,
Melynek világánál hivatását látja.
"Hogy távirda-sodrony hálózza a
földet,
Melyen a gondolat tündérszárnyat ölthet,
Mi segitjük
elő, mert a drótba zárva,
Villám lök át rögtön távoli határra.
"Ennyi sok szép dolgot lelkünkkel
vihet ki;
Ha mi sem szolgálnók, nem segitné senki.
S mégis
testünk tőle olyan sokat szenved,
A mi türelméből kihozná a
szentet!
"Nem mondok el mindent, miként
vernek-ütnek,
Mily szomorú sorsuk van lenn a betűknek,
Hajnaltól
éjfélig szüntelen perelvén,
Száz kofa se tudná lepörgetni nyelvén.
"Csak azt hallgasd hát meg, a mi
fájóbb panasz:
Kedvére döngethet mindenféle kamasz;
Földre
szorult hangra rosz betűket aggat,
Bájos testvérünkre tentafoltot
raggat.
"Városunk lenn a könyv s előttük az
se szent,
Nem kimélve gyűrik s dobják reá a szenyt.
Kihuzgálják
sorát, levelét kitépik,
Elromlik kezükben, mi másokat épit.
"És mikor tanulnak, minket ér a
harag,
Hogy éretlen eszük mint rosz bicska farag,
Ledobnak a
sárba, vagy ha nincs: a porba,
Lábaikkal rajtunk mérgesen tiporva.
"És mi ezt mind látjuk, türjük fájó
szivvel,
A mit testvérünkkel rosz tanuló mivel,
Jajszavuk ide
hat, de nincs módunk benne,
Hogy hősi seregünk védelmökre kelne.
"A mi hazánk itt van, nem mozdulunk
innen,
Csak akkor megyünk le, hogyha a jó Isten,
Ott a földön
egy-egy lángelmébe fuvall,
Akkor nem törődünk a fárasztó uttal.
"Sőt rabszolgák leszünk, rajtunk
rabláncz csörög,
Föl nem oldozható, mint a halál, örök.
Ha
egyszer lejutunk, hátunkon az iga,
Hordjuk a házunkat, mint a
csigabiga.
"Csak itt fent élvezzük a tiszta kék
eget,
Mert itt rabbilincscsel senki sem fenyeget,
Csak az
boszant nagyon; nincsen egyenlőség,
Elől látjuk az Á-t,
hátrább az I-k hősét.
"Nem lesz mindig papsajt; -
szerencse ha korpa -
Pusztuljon a nagy Á, más hadd
jusson sorba:
Elég régen fityeg fején a korona,
Szántaná le
onnan vasszeges borona! -
"Erélyes király kell; az Á
vén csoroszlya,
Ki hatalmát B-ével és C-vel
megosztja.
E nagy király te lész, megbuktatjuk az Á-t,
Hiszen
hősi tetted menté meg a hazát.
"Földi lény tört hozzánk, s olyan
ember pedig
Ki a kis betűkkel folyvást verekedik;
Esküdt
ellenségünk; ki csak annak örül,
Ha gyilkos vasával jár a betük
körül.
"Izmos, erős ficzkó csonttal, vérrel
tele,
Nem üres hangokból volt alkotva bele,
S ha velünk birokra
szállt volna a sikra,
Elrepül belőlünk minden életszikra.
"Vészkiáltás tört ki, zúgtak a
harangok,
Lázas kábultságban futkostak a hangok.
A nagy Á
is remeg akár gyügye birka,
Kinek bársonygyapját a juhász
lenyirta.
"Plajbász van kezében; az ablakon
kinéz,
Keresi, kutatja, hol akadna vitéz,
A kinek irhatná:
"vedd föl a fegyvered,
Melylyel ellenünket hazánkból
elvered."
"Ablakán kinézve, téged lát meg
épen,
Karcsu termetedet aranyos mentében.
Redője elsimul,
eloszlik a bánat,
Bú helyett szivében édes remény támad.
"Tanácsot tart rögtön, itéletet
hozat:
Hogy te menj párbajra, ez lőn határozat.
S mikor kézbe
kaptad az itélet párját,
Kis i-k hű serege utrakészen várt
rád.
"Hajónk szurok-éj be gyorsan repült
tova,
Mint pusztai csikós szarvaslábu lova.
Tengerpartra érve
hirtelen eltüntél,
Szellőszárnyat öltve, mint mennyei tündér.
"Kő-dübörgést hallva, attól féltél
talán?
Az ember lecsuszik a delej-hegy falán,
S ha nyakon
csiphetne, kiporolja irhád,
Hisz ez erős ficzkót legyürni nem
birnád?
Nem tudjuk, mire dőlt rettenetes
harczod,
De hogy nem vallottál csufosan kudarczot:
Ezt
sejtenünk lehet; hiszen magad mondád,
Nyakától elszegted testének
a gombját.
Irigyelt lesz hired, rólad zeng az
ének,
Téged éljeneznek ifjak, szűzek, vének.
Nagy hős
hirnevében áll még ma is Hári,
Pedig hozzád képest ő is lárifári.
"Ébredj álmaidból, győzedelmes
bajnok!
Várja már jöttödet sok koszorus dalnok.
Városunk
utczáin eget ver az "Éljen",
Érzi király és pór: hogy
tul a veszélyen.
"Csak te nem örvendesz, félholtan
fekszel itt,
Feledve multadnak dicső hős tetteit.
Tán mély
sebet kaptál a véres csatába,
S ettől a sebtől lett lángeszed is
kába?
"Ébredj álmaidból, muljék el a
lázad,
Ütött már az óra, hogy Á-t megalázzad;
Koronát
érdemelsz, leteszszük a nagy Á-t,
Ha máskép nem lehet,
bezuzzuk az agyát.
"Hogyha föl nem ébreszt ennyi szép
igéret,
A városba érve gyász-jövőt igérek,
Sirdomb alá dugnak,
hol mint a vakondok,
Nyugszol örök időn; én többet nem mondok.
"Nem ugy biz az Uram, mondanék még
egyet,
Ha életre jönnél, kérném azt a kegyet,
Hogy kapitány
lennék s hős századom élén,
Védjem koronádat életemnek vérén."
Beszédét bezárván, oly rekedtté vált
már,
Mint a vásártéren rikácsoló kalmár,
A ki egyre s untig
csak azt kiabálja,
Nem lehet senkinek olcsóbb portékája.
A kis hadnagy hitte rendületlen
hittel,
Hogy a mit ő árult, nagy csodákat mivel;
S ha azt
beszürcsölte az elájult vezér,
Fejét tenné reá, mindjárt eszére
tér.
E hittől élesztve, önelégült képpel,
A
fülből kifelé csak lassacskán lépdel.
Meg-megáll és lesi,
hallgatja a szusszot,
A mint vállon, mellen alá-felé kúszott.
Mikor a térdre ért, ügyesen leugrik,
S
mintha ő nyerné meg a nagy állam-lutrit,
Olyat ugrik, mondom, mint
a fürge evet,
Apró szeme villog, picziny ajka nevet.
Társai ránéztek, ő az I-re
mutat,
Öklével törtetvén maga körül utat:
"Nézzétek -
igy szólal - vezérünk már ébred,
Jaj de büszke vagyok,
kapitánynyá léptet!"
Pista mindent hallott, most már tőle
függött,
Hogy miként rázza le nyakáról a nyűgöt.
De csak ugy
sikerül óriási terve,
Ha a betü-király földig le lesz verve.
Ha Á-koronája majd a fején
ragyog,
S hüséget fogadnak kicsinyek és nagyok,
Országuknak
gondját alkotmányra bizza,
Csak azt mutassák meg: merre menjen
vissza?
Sokat gondolt ő még, maga sem tudná
mit?
Azért üres terve előttünk sem számit,
De azt elhatárzá,
hogy az I lesz bőre,
S annak szerepében halad majd előre.
Megmozditá lábát, keze hadonászott,
Mely
eddig ugy hevert, mint a nehéz ászok,
Imára kulcsolá: föllélekzett
mélyen,
Hogy lássa mindenki: tul van a veszélyen.
Megnyilt az ajka is, figyelt a kis
csapat,
Merően néztek rá; szemök majd fennakadt.
Az én muzsám
pedig most oldott kereket,
Unta magát nagyon, más háznál kéreget.
Az a más ház, fiuk, a negyedik ének,
Addig
néma leszek, míg oda nem érek.
Czigányt is hivatok, megszólal a
dalom,
Ha itt nem volt, ott lesz czifra lakadalom.
NEGYEDIK
ÉNEK
A királyválasztás
Megjósoltam ugy-e? még pedig eleve,
Lennél
bár Szaharán[11]
nyargalászó teve,
Nyakon csiplek múzsám, mert mindenki nógat,
Hogy
tovább kisérjük a kis lázadókat.
Guggolj föl a sutba, mint vak czigány
szokott,
Ne félj, hisz panaszra ugy sem adunk okot;
Nem bánjuk,
ha kissé rekedt lesz is hangod,
Csak pengessed ujra fölhurozott
lantod!
Pista mindent hallott s elég volt már
ennyi,
Hogy a megtört uton el lehessen menni.
Az volt
szerencséje, hogy a hadnagyocska
Kapitányi rangért lett oly
csacska-locska.
A mint kezét, lábát azután meg
fejét
Billegtetni kezdé, csakhogy kedvök teljék,
Lett is erre
vidám ugrándozás elég,
Szilaj csikónak is megsokalnád felét.
Mihelyt megnyilt ajka s kezével is
intett,
Síri csend lőn köztük és minden tekintet
Reá volt
szegezve, igy várták aggódva.
Mikor lesz nyelvének kereke
megoldva?
"Vitéz bajtársaim, - kezdé meg
a szónok -
Hallgassatok reám, ügyeinkről szólok.
Rövid
leszek nagyon, mit ér a sok beszéd,
Ettől veszté már el sok tudós
az eszét.
"Az én eszem megtért, hála
hadnagyomnak,
Kapitánynyá teszem, s hogy még többet mondjak,
Olyan
érdemjellel diszitem föl mellét,
A minőt jómagam Á-tól
érdemelnék.
"Föl a vitorlákkal! csülökre
legények!
Jól tartalak otthon, oly igaz, mint élek.
Magam is
ehetném, a gyomrom delet ver,
Üres hassal pedig gyáva ám az ember.
"Hősi tor vár reánk, korona lesz
bére.
Gulyáshús, friss kalács jut akkor ebédre.
A nagy Á
uralmát megunták már régen,
Nem szeretik látni a királyi széken.
"Nagy feladat vár ránk s arra lennék
büszke,
Hogyha csatamezőn szabadságért küzdve
Esném el, mert
élne nevem ti köztetek,
A kik zászlóm alatt bátran küzdöttetek.
"Előre hát bizvást, dologra ki
legény,
Csatába és vészbe majd elől megyek én!" -
Ennyit
beszélt Pista, rázugták az áment,
Azután mindenki munkája után
ment.
Léniát behúzták, lubiczkolt a
lapát,
Felszökkenő habtól lucskos lett a kabát.
Bár nagyon
magas volt az a kalamáris,
Egy pár csöpp becsorrant még az ő
száján is.
Ihatnék volt nagyon, de ha abból
töltet,
Mert hát friss tenta volt, mindjárt ott hal szörnyet.
-
Türelem! türelem! majd lelek én vizet,
Jó csillagzatomban most már
jobban hiszek. -
Röpült a kis hajó Betü-város felé,
Szép
tornyait Pista remegve nézdelé.
Könyvtáblákból épült s aranyozott
kupján,
Zászlót himbált a szél, enyelegve fújván.
A toronyerkélyen látott három
strázsát,
Közülök tán ezer, ha tenne egy mázsát.
Mind
betűalakok, gyűszűnyi nagyságban,
Elférne kétezer egy jókora
zsákban.
- Ha mind ilyen lenne, gondolta a
gyerek,
Macska lennék köztök, ők meg az egerek,
De a vezéreket
hogyan győzöm le majd,
Ez szerez énnekem töméntelen sok bajt.
- A nagy I-t legyőztem, ott
van még két tüczet,
Hát ezek fejére, mint zúditsak tüzet?
Szemesé
a vásár, ez most a fődolog,
A többi azután magától gombolyog. -
Igy állt elmerülve lehorgasztott orral,
S
Betüország ellen bosszútervet forral.
Közelgett a város, a tornyai
nőttek,
Látta már ragyogni a szép háztetőket.
De minő háztető? két vonalzott
irka,
Csakhogy azok közül egyik sincs beirva,
Tiszta
Pozner-gyártmány,[12]
rajta van a bélyeg,
Ha tán füllentenék: száz esztendőt éljek.
Lejtőn volt a város, kilátszott a
házsor;
Pista megszámlálta legalább is százszor.
Huszonöt
utczában kicsiny viskók felett,
Ép annyi nagy kastély tornya
emelkedett.
Az utczákon folyvást hemzsegett a
népség,
A nagy tolongásban ruháikat tépték,
Fegyveres őrsereg
állott minden vártán,
Az I érkezését teljes díszben várván.
Evező lubiczkolt, közelgett már a
part,
Hajójuknak orra már csak földet kapart.
Ekkor a kapitány
kimondá a "halt"-ot
S lekapva csákóját, Pista
felé tartott.
"Győztes vezér! - mondá, -
itt vagyunk a czélnál,
Markos legénységed erősb az aczélnál,
Egy
sem fáradt el még, mind oly erős és ép,
Bátran villogtatja élesre
fent kését.
"Lassan mégy messzire, tanuld meg
ezt, jámbor!
El ne részegitsen pillanatnyi mámor!"
Azért
inté Pista heves kapitányát,
Mert nagyon féltette, hogy kard-élre
hányják.
Ha e kapitánytól ő meg lenne
fosztva,
Akkor rosszra lenne eldőlve a koczka.
Ki nem úsz a
bajból, sőt halálra válik,
Magát őrizi meg: azt védve halálig.
Megnyilt a nagy kapu, csikorgott a
sarka,
Pista a hajóból épen oda tarta,
Összevagdalt rongyát
magosra emelvén,
Hogy lássa mindenki a diadal-jelvényt.
Utána a kis i-k rendben,
kettesével,
Mindegyike büszkén, kaczkiásan lépdelt.
Az út
fáradalmát most már föl sem vették,
Dalba szőve zengték hős
vezérök tettét.
A kapuajtónál két nagy betüt
látott,
Összébb is szoritá mellén a kabátot,
Nehogy a mély
sebről észre vegyék cselét,
S drágán fizettessék véle meg a
cserét.
Ott állott karcsu X, két lába
keresztbe,
Kezében fegyvere földre volt eresztve,
Mellette
pupos P, az egylábu sánta,
Ki az üdvözlésre magát felajánlta.
Pista I bőrében, bátran lépett
elé;
Pupos P jobb kezét ég felé emelé,
"Üdvözöllek",
ugymond, - "hősi szülék sarja!..."
Itt kissé
megakadt s a fülét vakarja.
Meglöki a nagy X, - "folytasd
tovább gyügye:
"Te általad fordult jobbra hazánk
ügye,"
Hebegi P tovább, a homloka izzad,
"Mondom,
szónoklatod ügyesebbre bizzad."
Szólott az X büszkén s ő lépett a
térre,
Elsompolygott a P, szégyenében félre.
S az X
kanyaritott olyan szónoklatot,
Minővel régente Demoszthenesz[13]
hatott.
A kis betük pedig közelökbe állva,
Csaknem
elrekedtek "Éljen" kiáltásba.
Pista egy szót se szólt,
azt is lassan sugta.
Kapitánya menté: "elfáradt az utba."
Töméntelen népség ezer betü-alak,
Üdvözlé
a győztest diadaliv alatt;
Ámulattal nézte, mennyi fény és
pompa,
Volt rakásra gyüjtve, itten egy halomba.
Jártál Váczi-utczán? ott a sok
kirakat,
Akaratlanul is bámulatra ragad.
De mi fényes naphoz:
pislákoló mécses,
Olyan volt e látvány ez utczához képest!
Le szeretném irni, de hiába irom,
Nincs
ehez se tollam, se pedig papirom.
Nincsen olyan festő, ki e várost
hiven,
Lerajzolni tudná száz nyomtatott iven.
Ha láttál albumot, mivel a tisztelet
A
nagy honfiaknál hódolva tiszteleg,
Képzelj ily százezret s hozzá
huszonnégyet,
Minek a nagyságát százszorosan végyed.
Diszkötésü album, mértföldnyire
nyúlva,
Földi ember ilyet álmodni se tudna!
Mindegyik albumban
kicsiny betük laknak;
Nem volt üres terme ezen furcsa laknak.
S elevenek voltak, - csudálatos
kissé, -
Mint az ember szokta, ugy járkáltak ki s
bé;
Öltönyük oly sötét, mint a holló szárnya,
De rajta a
sallang!... az aztán megjárja.
Mintha szivárványból lett volna
elcsipve,
Ugy ragyogott rajtok ezerféle csipke.
Czimeres
sisakon tarka tollak lengnek,
Más czimere s tolla minden
regimentnek.
Ez a czimer ugy volt a sisakba vésve,
Mint
a csillag szokott czifra nyelű késbe;
S haladván közöttük vitézül
előre,
Ráismert a b-re, kis á-ra, meg ő-re.
Fölismerte mindet, bár jó távol esett,
A
frakkos Ypsilont, kétszer görbe S-et,
S a mint
odaérve ő mellettök ment el,
Uriasan bókolt nyájas komplimenttel.
Az utczajárdákon nem volt homok, sem
kő,
Ilyet nem teremtett ide a Teremtő,
Olyan szinarany volt, -
most már látta tisztán -
Minővel strimflijét tölté meg a
pusztán.
Elől ment kevély X, mindjárt háta
megett,
A csúfuljárt nagy P sántitva biczegett,
Ezeknek
nyomában Pista lassan lépve,
Ment a koronáért vagy pedig a lépbe.
"Korona vagy halál!" nem lehet
más útja,
Egy a kettő közül néz reája, tudja.
Amaz után vágyik,
ettől pedig remeg,
Mert karóra huzná a kijátszott tömeg.
"Csak egyszer jobb sorsom e bajból
mentsen ki,
Betükkel czivódni nem lát engem senki!"
Megesküvék
Pista követve az X-et
S az I-nek bőrében egész teste
viszket.
A félelem bántá s nem is volt ez
csoda,
Mert kiséretével most értek el oda,
Hol egy kastély
állott, irtóztató magos,
Ott maga a nagy Á fejedelmi lakos.
Kapu csarnokában fegyveres
őrjárat,
Hegyezett irónnal őrizi a várat,
S mikor bejelenték,
hogy az I tiszteleg,
Előrohant mindjárt a czifra
tisztsereg.
"Lábhoz a fegyverrel!"
tiszteleg az őrség,
Hogy a nagy I-t hőshöz méltóan
köszöntsék;
Egy főtiszt, Á hive, e tisztelgés alatt,
Az
Á szobájába lelkendezve szaladt.
Ott
szunnyadt a nagy Á egy karszékben ülve,
Távolról sem
sejtve, mi foly itt körülte.
Öreg volt már nagyon, száz éves is
talán,
Üres palaczk hevert aranyos asztalán.
E palaczknak imént fenekére nézett,
Üritgetvén abból
részegitő mézet;
E palaczknyi mézbe az I kapitánya,
-
Belopózván hozzá, - sok álomport hánya.
Nagy I fölbiztatá, ha terve sikerül,
Kapitánya
mindjárt miniszterszékben ül,
S hogy hivatalt nyerjen, legyen Á
áldozat,
Patikából mindjárt altatót is hozat.
S ha a nép megtudja, hogy királya alszik,
Mikor a
vész után diadalzaj hallszik,
Látva ezt a közönyt, bizonynyal
föllázad,
Földig rombolván le a királyi házat.
Mert ha király: akkor járjon elől észszel,
Mit ér
oly báb, ki csak karszékében fészkel;
S hozzá ha meg iszik, kész
van a zendület,
Ily király a trónon nem sokáig ülhet.
Mihelyt nagy I, tervét kis i-vel
közölte,
Meglőn a szerződés i között s közötte.
Ünnepélyes
eskü, becsületszó elég:
"Neked adom, mondom, országomnak
felét!
Csalfa terv sikerült, ittas lőn a nagy Á.
Mihelyt
termét kis i suttyomban elhagyá,
Az italt kóstolá, húzott
vagy husz kortyot
S pár percz mulva aztán jóizűn hortyogott.
Mig a király hortyog s huzza a bőrt egyre,
A kapun a
népség dulakodva megy be,
Követelve kérik: "hadd lássuk a
királyt!"
Torkaszakadtából ifja, véne kiált.
Mikor a dühösség tetőpontra hágott
S ütni verni
kezdik a katonaságot,
Egy hang hallatszik ki s rázuditják
ezren:
"I legyen a király, az öreg Á
vesszen!"
Katonaság, őrség letette ironját.
Nem védhetvén
tovább Á királyi trónját;
Öröm rezgett által kis hősünknek
szivén,
Fülének szemének félig-meddig hivén.
Azt hitte, hogy ez mind perczig tartó mámor,
Azután
ellene zúdul a vad tábor,
Darabokra tépik, megeszik a
husát,
Hogyha álbőréből valahogy kihúzzák.
De hogy hű kis i-je igazat beszélt ám
S hogy
magas hivatalt érdemel is méltán:
Csak akkor becsüli s adja meg a
diját,
Ha betükirálynak csak is őtet hivják.
Még nincs nyerve semmi! a győzelem kétes,
Sok kell
még a liszthez, hogy lehessen rétes,
Őt is, hogy ez a nép
királyának hivja,
- Majd kipattan még az, - van
valami híjja.
Eddig némán nézte, a mi itt ment
véghez,
Tapsolta a kis i-t, hogy ügyesen végez.
Bele
kell másznia, mert jöhet egy másik,
A kinek a foga szintoly nagyra
vásik.
"Ide fiuk! - kiált, -
ide jöjjön mellém,
Ki érdemjelt óhajt látni majd a mellén,
Szent
ügy az, a miért hősi harczra szálltok,
Csak az Á-t legyőzve
lesz szabad hazátok!"
Csak ugy jó, ha forró, a forditott
kása,
Ha meleg a beszéd, csak ugy van hatása.
Pista melegen
szólt, mert féltette bőrét,
Magasra emelvén, villogtatá tőrét.
"Igaza van! mondák, nem kell többé
zsarnok,
Pusztuljon le földig a királyi csarnok.
Vagy legyünk
szabadok, vagy hagyjuk itt fogunk,
De az öreg Á-nak hódolni
nem fogunk!"
Körbefogták Pistát "vezess, nagy I,
vezess!
A ki hűtlen hozzád, életével kezes!"
Ezer betü
állott melléje ott nyomba'
Termett a sok vitéz, akár mint a
gomba.
Bajnokai
élén megszállja a várat,
Nyomán hű serege, mint a folyam
árad.
Bezúzták a kaput; nem sokáig állta,
Leteszi a fegyvert a
királyi várta.
O és R ment elől, elfogni a vén Á-t,
Hogy
majd vasra verjék ezt az öreg bénát,
Az aggastyán királyt B
és C védte még,
Ezeknek kiszúrták nyomban a két szemét.
Azután leszúrtak kis á-k közül tizet,
A Pista
malmára hajtván igy a vizet.
Nagy Á-hoz értek el, se
kérdve se hallva,
Kezét lábát kötik szoritó guzsalyba.
Igy lett rabbá nagy Á, s ezredéves
kormány,
Zendülés árjától a földre omolván,
Összedőlt romjain
más alkotmány nő fel,
Büszkén dicsekedve más királyi fővel.
Kikiáltják az I-t; van öröm mindenütt,
Megküldik
a földre ez uj hirt a betük,
Tudósitván rögtön Indalit és
Gönczit.[14]
Ezek
az ABC-t uj alakba öntik.
Pista kézbe vévén a királyi pálczát,
Kénye-kedve
szerint osztja el a tárczát,
Kis kapitányának a hadügyet
hagyja,
Irigykedett ezért apraja és nagyja.
A választás után ősi szokás szerint,
Nagy
lakomát csapnak, boros pohár kering.
Erre vágyott Pista s legelső
parancsa,
Hogy a szakács mindjárt a levest berántsa.
Fut a szakács gyorsan, készen van az
étel,
Leül az asztalhoz, jobbján a vak B-vel,
Mellette
sorjában a nagy betük ülnek,
A nagy vacsorának mindnyájan örülnek.
Megjön
az első tál... nézi Pista, mi az?
Észreveszi, hogy az forró
pecsétviasz.
A betük csak eszik, szájokat is nyalva...
Mint
mi, ha szürcsöljük borodat, Hegyalja!
Hogyha ő nem eszik, rájönnek a cselre,
Ugy szinleli
tehát, mintha jókat nyelne.
E helyett azonban ruhája az
árok,
Melyen forró viasz pad alá szivárog.
Most közel hozzája három betü futkos,
Asztalról
asztalra hordozván egy butykost.
Pista rájok sandit: "mit
visztek ott, pajtás?
Ha friss viz: adjatok, hadd huzzak egy
hajtást."
"Viz van benne," mondják, el is veszi
tőlök,
De mikor jót iszik, két inast is fellök.
"Tentát
adtok inni, merő alizarint!"
Mellé egy pár szitkot mérgesen
csavarint.
"Tiszta viz az, Felség!" kiáltja egy
kukta,
A lábrugás miatt asztal alá bukva, -
"Az
asztal más végén láthatsz vagy öt pintet,
Épen e fajta az, miből
U hörpintget."
E szavaknál az U mint mérges kanpulyka,
Székét
maga alól dühösen kirugja,
"Szólásszabadságra bátorságot
vészek,
Láthatják, uraim, nem vagyok még részeg!"
"Mit ez inas beszél, szóról-szóra igaz,
A mit
itt szürcsölünk mind egy cseppig viz az,
Csak ember gyűlöli ez
italnak izét,
Inkább üritgetvén hitvány földje vizét!"
Hejh! a tapasztalás igen sokra tanit,
Most tér észre
Pista, hogy milyen viz van itt,
Ha ezt ócsárolná s nem inná a
tintát,
Bőrével róvná le ravasz államcsinyját.
Ha nyikorog, kend meg, jól forog a kerek,
Kis likra
foltot tégy s igy tovább nem reped,
Igy foltozá ő is ezt a
véletlen bajt
S a sűrű tentából öt-hat pohárt felhajt.
Keserű volt biz az, mint émelygős epe,
Az utóizétől
szikrákat hányt szeme,
De azért mosolygott, mint az őszi
vaczkor,
Hogyha ránczosodik korai tavaszkor.
"Tudjuk", - dadog Pista, - "az
U nem hazudik,
Mint a haláltjósló, macskaszemü kuvik:
De
most szónoklata széllel fölfújt hólyag,
Illő, hogy fontosabb
ügyeinkről szóljak."
"De addig nem szólok, mig előttem a tál,
-
Hejh! ez őseimről reám szállott szabály, -
Rajta hát,
inasok más étellel ide!
Fussatok, szaporán, jöjjetek izibe!"
Gondolja magában: "üsse meg a menta,
Elrontá
gyomromat a keserű tenta,
Majd csak kerűl talán, a mi helyre
hozza,
Később jön a java, elől volt a roszsza."
Fölrakják a tányért, mindegyike tégely,
Telve lévén
szinig nyomdai festékkel,
Két oldalvást pedig kis inasok
osztják,
Apritni valónak a többszinű ostyát.
Rettenetes étel! mit csináljon? kérdi,
Mert hogyha
nem eszik, a betüket sérti
És hogyha hozzányul s egy falatot
lenyel,
Nem tudja, mint mehet életben innen el.
Sokat bir az ember, ha a "félsz" az
ostor,
Hátha nem hal bele, ha ebből is kóstol.
Reá szánja
magát a vakmerő legény
S kihörpinti nyomban a festékes edényt.
Káprázott a szeme, csak ugy égett nyelve,
De a
becsülete mégis meg lett mentve,
Ez volt aztán ivás! lett is rá
bámulat,
Azt hitték a betük, királyuk megfulad.
A "Miatyánk" tartá, no meg aztán széke,
Ha
ezek nem tartják, mindjárt ott lesz vége!
Egyet fohászkodott,
neki zöldült s leült;
Láthaták a betük, hogy az I
kimerült.
A tenta és festék mikhez hozzá látott,
Körbe
tánczoltatták vele a világot;
Ugy összezavarta fejét a
keverék,
Azt hitte magáról: szélmalomban kerék.
Szólni akart volna, de nyelve fenakadt,
Mintha
vasból lenne verve rá a lakat;
De annyit nehezen mégis csak
kidadog:
"Vigyetek az ágyba, nagyon beteg vagyok!"
Iszonyu zürzavar keletkezik erre,
Görbe S
ráesik a dühöngő R-re,
M a szomszédjától azt
kérdezi: mi baj?
"Haldoklik a király! nem látod te,
bivaly!"
A potrohos M-hez igy szólt egylábu L;
Mire
ez durczásan más zugba vonul el;
A többiek pedig Pista körül
állnak,
Nézve vonaglását haldokló királynak.
"A
guta üté meg!" mondja egyik bámész,
"Hazudsz!"
kiált a T, amint merőn ránéz,
"Csak kissé elájult,
föltolult a sok vér,
Eret vágni!.. hol van az udvari borbély?"
Megkerül a borbély; keze lába reszket,
Két
"Üdvözlégy" mellé tizszer vet keresztet,
Érvágót vesz
elő, köszörüli szijján,
Segédül magához két nagy betűt híván.
Ezek az I karját bekötözik gyöngén
S a
borbély reája faolajat öntvén,
Megkezdi műtétét, belevág az
érbe;
Először erre is bocsánatot kérve.
Hiába vágta föl kétszer az I erét,
Nem
láthatá ügyes munkája sikerét,
Hogy is látta volna?... hisz'
azóta halott,
Mióta bőrében kalandorunk lakott.
Megszólal a borbély, I kezét megfogva;
"A
kopasz egéren nem fog a borotva,
A hol nincsen óra, nem üt a
toronyban,
Erre tanitottak kis gyerekkoromban.
"Nincs itt élet, sem vér, nincsen semmi
mentség,
Sem olyan orvosok, a kik őt megmentsék.
A guta üté
meg ezen a lakomán,
Nyakamat teszem rá, akár a diplomám!"[15]
Nagy szó volt ez tőle, épen annyi mintha
Azt
kérdezné tőlök: "kész-e már a kripta?"
Mibe majd a
nagy I-t diszszel eltemetik,
Átadván a pornak hamvadó
tetemit.
Pista hallá mindezt, mint szendergő hallja,
Hogyha
vészre kondul a falu harangja.
Hejh! csak most tehetné csuffá azt
a borbélyt!
De hogy azzá tegye, nem talál rá fortélyt.
"Eltemetnek élve, az lesz kurucz
dolog,
Ha a más világra életben rukkolok."
S az még
czifrább lenne, mitől az Ur óvja,
Hogyha tenta-tenger lenne
koporsója.
Mert hát megeshetik, nagyon könnyen
pedig,
Betűszokás szerint a tentába vetik,
S ha abba elmerül
mint nyeletlen balta,
Mit sem ér ereje, hogy segitne rajta.
Hogy is segithetne, hiszen olyan
gyenge.
Két lépésnyire is tántorogva menne,
Meg kell adni
magát, türelmesen várni,
Bele kell nyugodni, következzék bármi.
Mig igy tusakodik, egyszerre csak
látja,
Ott ég körülötte számtalan sok fáklya,
A székéhez közel
kisirt szemmel, képpel,
Kicsiny kapitánya buslakodva térdel.
Jött utána száz is, mindegyike oly
bús,
Mint gazdag kegyurát elveszitett koldus;
Ajkaikról olyan
keserves dal zendül,
Bús, halotti ének, azt hihette szentül.
Ujra nyilt az ajtó, belépett a nagy
U,
Meglökte a kis i-t; "eredj innen
fattyu!
Nem illik itt sirni, majd lesz király másik,
E nagy
tisztességre sokunk foga vásik."
"Talán a tied is? no még az lenne
szép,
A ki rád szavazna elvesztené eszét."
Igy feleselt
az i, taszigálva az U-t,
Mutatja az ajtót: "arra,
hékás, az ut!"
De az U nem mozdul, mert ez oly
sérelem,
Amit elviselni hős szive képtelen,
Fölfortyan a mérge,
két szeme szikrát hány,
Kiáll a középre, vadul kiabálván:
"Kölyök! ha nem nézném a gyászt,
mely itt borong,
Tanitóddá válnék vastag nyelű dorong,
Most
csak annyit tudj meg: rovásra van vágva!
Harczi bajvivásnak nincs
ideje már ma."
"Te az U-t becsmérled te
egylábu bitang,
Elfeledve, hogy ez minő királyi hang,
U
nélkül nincsen ur, hogy mondod az ujjat?
Hogyha U
nem lenne, hogy hivnád az ujjad?
"Kutban van a jó viz; hus
a legjobb étel,
U nélkül az ember meghalhatna éhen.
Ilyen
sok érdemre hánytál te most sarat,
Véremmel mosom le, bosszum el
nem marad!
"Ho-hó! felel az i - ne
jöjj olyan tűzbe,
Ennyi érdemedre nem lehetsz még büszke,
Mert
a széna mellett annyi sok a szalma,
Tiz béres sem rakná egy hétig
kazalba.
"A kutya is U-val ugat
kinn az uton,
Czáfolj meg, nem bánom, talán nem
hazudom?
Uhunak nevezik azt a csunya
madárt,
Mely féli a nappalt s csak is éjszaka jár.
Disznó te veled tur, rud
közt jár a tulok,
Ugy-e ez mind igaz, egy szót sem
hazudok?
Ki az irást s dolgot igen hamar unja,
Csak a te
betüdből lesz csuf-neve: tunya.
Rutnak kereszteltek, behuzódol
sutba,
Virág közé bujva, nem vagy más mint dudva.
A
vihar ha zúg-búg, csúf nevedet fujja.
Téged
szid a pásztor, s megriad a gulya.
Azt mondád az imént szemembe, hogy:
kölök,
De azért U pajtás, nagy hangon pörölök,
Piczike
törpe is lehet merész s bátor.
Válhatik belőle nagyhirű prókátor.
Kinevetik ugy-e a kerepelő gólyát?
Ki
magát dicséri, azt méltán megrójják.
E hibába esem, kicsalja a
kényszer,
Olyat mondok, mitől szégyenkedve mégysz el.
I az első betü, hallod-e te
nyegle?
Előttünk kalapod hunnyászkodva vedd le.
A legszebb
tárgyakat i betüvel irják,
Láttál-e már szebbet, mint a
hajnal pirját?
Mit szeret az ember jobban mint a
kincset?
Szolga lesz az ur is, csak szemébe hintsed,
A
kincscsel egy rangba ragyogó hirt teszik.
Ezek is a hangot
csak az i-től veszik.
Boldog, a ki nyugszik hőn szerető
sziven,
Boldog, ki szerethet igazán és hiven.
Mi
lenne az ember, ha irni se' tudna?
Megkoppasztott
madár, udvarodra hullva.
Mit érne a hus is, ha nem adnék izet.
Ezt
már ugy gondolom, magad is elhiszed.
S a mi sok kesergőt édesen
enyhit meg,
Nem mi adunk hangot imának és hitnek?
Mondok még két nagy szót s fölhagyok az
érvvel,
Ezelőtt mindenki meghajol, letérdel.
Istennek,
világnak mi adjuk a hangot,
Ezek adják nekünk a legelső
rangot.
Mondjak-e még többet, elég-e már
bátya?
Hogy te hátul kullogsz, még a vak is látja.
Szégyeld el
hát magad, ne beszélj oly durván,
A temetés után végezhetünk
kurtán."
E beszéde alatt sok nagybetű jött
be,
Sötét sisakjokra gyászfátyol volt kötve.
Szájtátva
hallgatták, várva, lesve, félve,
Ügyes végbeszéde mikor szakad
félbe.
Most H lépett elő; teli köpczös
termet,
Megszólal dörmögve: "igazad van gyermek,
De most
más a bajunk, ne csörölj, ne pörölj,
Más időre tartsd fen a
nyelvelő pőrölyt."
"Eredj hamar boltba, végy fekete
posztót;
Az államkincstárra irassad a kontót.
Szaporázd
szabóhoz gyors lábaid men'tét,
Szabatni szaporán szép
halotti mentét.
"Kösd az ollójára: kész legyen még
mára,
Maga hozza ide esti hét órára.
Fekete posztóra rakjon
arany-sujtást,
Kifizetjük árát; megmondhatod bizvást."
A kis i elfutott; H intett
az L-nek,
Mire mindaketten Pista elé mennek,
Ki az I
bőrében félhalottan üle,
Fölvillant előtte mindenféle büne.
De sokszor is kinzá e szegény
betüket!
Átszurdalván rajtok tollkést, hegyes tűket.
Nem
becsülte könyvét, betűvilág várát;
E rosz bánásmódnak most adja
meg árát.
A nagy H szomorún gombolta a
mellényt
S meglátva a sebet megölt I-nek mellén,
Iszonyút
sikoltott,... többen néznek oda,
Megtelik sok néppel a halottas
szoba.
R volt a legbátrabb, három lábu
M-mel,
Közelebb lép s fürkész vizsgálódó szemmel.
Egyszer
csak fölkiált: "ember bujt az I-be,
Hős betűk!
fegyverre, fogjuk el izibe!"
Tollkés, penna, plajbász, mi kézügybe
került,
Egy pillanat alatt Pista felé repült.
A kis hős
elájult, elhagyá az élet,...
Hopp! hála Istennek, de jó, hogy...
fölébredt!
* * *
Álom
volt, álom volt, csalfa álom szőtte,
Mi betűországban zajlott le
előtte.
De rémes álmának az a haszna volt ám,
Első lett a fiu
egy pár hónap folytán.
S király ha nem is lett, - mint a kis i
hitte,
A betűkkel később itt is sokra vitte.
Ma - noha e
kaland sokszor jut eszébe -
Jól érezi magát alispáni
székbe.
Az a hires müvész nem született még meg,
Ki hiven
rajzolhat, Betüország, téged!
Paradicsomkert vagy mennyből
szállott sziget,
Hol igaz s nemes szó, aranykalászt fizet.
JEGYZETEK
1 Homér. A görögök nagyhirű költője, a ki a nagy trójai háborút énekelte meg.
2 Parnasszus. Hegy Görögországban, a költészet istenasszonyának szentelve, a hol a költők a dicsőségért versenyeztek. "Parnasszusra" tolni hát annyit tesz, mint hirnévre emelni.
3 Liszt Ferencz, magyar származásu, világhirű zeneszerző.
4 Muzsám. Muzsáknak nevezték a görögöknél a szépművészeteknek, a tudományoknak istennőit.
5 Solon. A hajdani spártai köztársaságnak leghirnevesebb törvényhozója.
6 Thermopyl. Hegyszoros Görögországban, a hol Leonidás, spártai király 300 hős társával a persák óriás táborát feltartóztatva, elesett.
7 Félhold. A mohamedánok vallásos jelvénye, épen ugy, mint a keresztényeknél a kereszt.
8 Ozmán, a törököknek más elnevezésök.
9 Ciceró. Hires római szónok.
10 Pythagorás. Plátó. Hirneves tudósok az ókorban.
11 Szahara. Afrikának óriás homoksivatagja, hol tevéken szoktak utazni.
12 Pozner-gyártmány. Posner hires papirgyáros és kereskedő Budapesten.
13 Demosthenes, világhirü görög szónok.
14 Indali és Gönczi. A legjobb magyar abc-ék készitői, kik először kezdik a nehézkes á helyett a könnyű irású i-vel a betük tanitását.
15 Diploma. Oklevél, mit rendesen a tudományos pályán haladó emberek nyernek, midőn az utolsó vizsgát sikerrel leteszik.