---

Tartalom

Bevezető
Bernard Shaw és az angolok
Bernard Shaw és a franciák
Bernard Shaw és a németek
Bernard Shaw mint filozófus és politikus (Szemelvények Shaw különböző műveiből)
  1. Az eszme és az ember
  2. A természet és az ember
  3. A kereszténység- és az ember
  4. A haladás illúziója
  5. Az ember és a jelleme
  6. Az élet és a halál művészete
  7. A szegénység
  8. Pokol és mennyország
  9. A házasság
  10. Nő és férfi
  11. A művész és ez asszony
  12. Szociálizmus milliomosok számára
  13. A szociálizmus illúziói
  14. Milyenek az angolok
Bernard Shaw mint kritikus (Szemelvények Shaw kritikai munkáiból.)
  A wagnerizmus
  Sarah és Sardou
  Duse és Sarah Bernhardt
Bernard Shaw mint színműíró
  Amit nem merünk kimondani (Jelenet a "Candidá"-ból.)
  Az örök nőiség hatalma vagy a fortélyos életerő ("Szerelmi" jelenet az Ember és felsőbbrendű ember"-ből.)
  Az érdemetlen szegény (Jelenet a "Pygmalion" című vígjátékból )
  Pályaválasztás (Jelenet a "Barbara őrnagy" harmadik felvonásából.)
  A művész meghal (Jelenet "Az orvos dilemmája" c. drámából.)
  A cárnő (Részlet a "Nagy Katalin" c. komédiából.)
Bernard Shaw a háború után
  A Heartbreak House előszavából
  Ádám, Éva és a kígyó
Bernard Shaw önmagáról
  Mit köszönhetek a német kultúrának?
Apróságok Bernard Shawról
Bernard Shaw darabjai a magyar színpadon

---

Előszó

Ez a könyv egyszerű kalauz akar lenni, - semmi egyéb. Ismertetése annak az angol írónak, akinek hatása és népszerűsége ma nemcsak egész Európában, hanem Amerikában is olyan mértékű, hogy túlmegy minden szorosan vett irodalmi vagy szinpadi hatáson vagy népszerűségen. Bernard Shaw a színdarabjaiban sem pusztán színműíró a szónak közkeletű értelmében. Minden színdarabjában van valami, ami több a színdarabnál s amit ő maga is többre becsül minden színdarabnál. Hogy ezt a valamit politikának, filozófiának, agitációnak, kritikának vagy erkölcsprédikálásnak nevezzük-e: szinte mellékes kérdés, mert hiszen kétségtelenül van benne politika, filozófia, agitáció, kritika és prédikálás is - a fődolog mindenesetre az, hogy Bernard Shaw a színházban is az emberek lelkiösmeretére appellál, a lelkiösmeretüket akarja felrázni, erkölcsi öntudatukat akarja felébreszteni.

...

Hogy Shaw színdarabokat írt-e vagy nem színpadra való vitatkozásokat, hogy költő-e vagy nem költő, filozófus-e vagy csak bohóc, hogy nagyság-e vagy csak "humbug", hogy egy amerikai szóval éljek, mindezekre a kérdésekre az olvasó kimerítő felvilágosítást és választ nyerhet azokból a kritikai szemelvényekből, amelyeket e könyvben megtalál. Kiderül ezekből, hogy odahaza, Angliában, még az ellenfelei is nagyrabecsülik és nagyratartják s hogy nincs angol író ezidőszerint, akivel az angolok annyit foglalkoznának, mint vele. Sikere, hatása, népszerűsége az egész világon szinte páratlan s igazán csak Voltaire egykori népszerűségével mérhető össze. De ha igaz is az a megállapítás, hogy Voltaire óta nem volt Európának ily elmés írója, mindenesetre hozzá kell tennünk azt, hogy Molièére óta nem volt Európának ily becsületes vígjátékírója. És ez a különbség Voltaire és Shaw elméssége között. Voltaire is szeretett volna szókimondó lenni, de ehhez csak ritkán volt meg a bátorsága s ha nem bírt hallgatni és mégsem mert szólani, ahhoz a nem szokatlan módhoz folyamodott, hogy álnév alatt jelentette ki az igazat, de a saját neve alatt vonta vissza. (Erre nézve igen tanulságos Lessing Hamburgi Dramaturgiáját olvasni), Bernard Shaw szókimondása őszinte, bátor. Mindig néven nevezi a gyereket. E réven könnyű a cinikus ember hírébe kerülni. Csakhogy az emberek a "cinikus" szóval is épp oly gyakran élnek vissza, mint az "erkölccsel". Használják, anélkül, hogy tisztában volnának az értelmével. Cinikus csak olyan ember lehet, aki hitetlen. A középkori misztériumokban akárhányszor előfordult, hogy szereplő személyek olyan módon beszéltek az Istenről, vagy az Istennel, hogy a hang Voltaire szájából bántó és merő cinizmusnak tűnt volna fel. De azok a középkori emberek joggal beszéltek bizalmas hangon az Istenről és az Istennel, mert jelenvalónak érezték, mert hittek benne és szerették. Voltaire bizalmaskodása az Istennel cinikusnak hat, mert nem szerette az Istent és nem is hitt benne. Shaw nem cinikus, nem is lehet az, - mert hívő, sőt fanatikusan hisz a maga Istenében és a maga igazságában. Amit benne cinizmusnak neveznek, legtöbbször nem egyéb, mint hogy az olvasók vagy hallgatók a polgári tisztességet összecserélik az emberi erkölccsel. Ez a kettő azonban nem jelent mindig egyet és Shaw egész élete úgyszólván abban telt el, hogy feltárja e kettő között a nagy különbséget. Hogy a Tartuffeöknek sem Molière, sem Gógoly, sem Shaw nem tetszhetik, ez magától értetődő dolog, de az Idő a leghatalmasabb irodalmi és társadalmi Tartuffeök képéről is leszaggatja az álarcot. Hogy Bernard Shaw csakugyan a 20-ik század vígjátékírója: ez igazán csak a 21-ik században fog kiderülni, de a komoly jelek mind arra mutatnak, hogy őt a 21-ik század igazolni fogja.

---