---

Tartalom

A SZÍNHÁZ HELYE ÉS HELYZETE SZÁZADUNKBAN

A KÖZÖNSÉG
A néző és az olvasó
Tömeg és közönség
Mit akarnak a színházban?
Terhelő tanuk
A közönség is játszik

A SZÍNÉSZ
A színész mint szabadúszó
A színészi paradoxon
A színész önálló művész
Az igazi illuzió

A DRÁMAÍRÓ
Mi a drámai technika?
Az egyfelvonásos dráma haldoklása

A RENDEZŐ
Rendező és színész
Az együttes

A KÉP ÉS A KERET
Amikor a díszlet uralkodik
A forradalmasított színpad
A forradalom túlzásai
A mai díszlet
A színpadi keret divatjai
Előfüggöny és forgószínpad

ZÁRT ÉPÜLET ÉS SZABADTÉR
Az ötezrek színháza
A kevesek színháza
Színház a szabadban

A "MILLIÓK SZÍNHÁZA"
Új kitalálás-e a film?
Milyenek a film-darabok?
A láthatatlan színház

SZÍNHÁZ ÉS KÖZVÉLEMÉNY
A színházi cenzura

---

Előszó

A világháború évei alatt G. Bernard Shaw színdarabot írt egy házról, amelyben emberi szívek vergődnek és megszakadnak. A szerző, aki saját bevallása szerint Csehov modorában hangszerelte ezt a különös drámát (a vergődő szívek háza a háború előtti polgári Európát jelenti), szokása szerint terjedelmes előszót is írt a darabhoz. Az előszó egyik nagyon rövidre szabott fejezete a tiszavirág-életű trónokról és az örökéletű színházról szól és néhány tömör sorban megkapóan tükrözi a színház egész mivoltát. Egyik fellegvár omlik le a másik után - írja Shaw - de a színházat nem érheti semmi baj, meg fog állani és meg fog maradni. A Habsburgok apostoli trónja összedőlt. A legfelségesebb Hohenzollern Hollandiában epekedik s bírói eljárással fenyegetik azért a főbenjáró bűnéért, hogy harcolt Anglia ellen a tulajdon saját országáért. Az utolsó Romanov-cárral nyomorúságos módon és sommásan végeztek. Már annyira sem érdeklődik iránta a világ, mintha csak egy közönséges muzsik lett volna. Hellas ura a köztársasági Svájcban tartózkodik s egy színvonalon él a lakájaival. Miniszterelnökök és hadseregfőparancsnokok kurtára szabott dicsőség után, amely pedig Solonokká és Caesarokká magasztosította fel őket, sűrű egymásutánban zuhantak a sötét semmibe, mint Banquo utódai. Ellenben Euripidész és Arisztofánész, Shakespeare és Molière, Goethe és Ibsen megingathatatlanul ülnek örök időkre szóló trónjukon.

...

Teljesen elegendő beletekinteni a sikerek és bukások talányos és tarka statisztikájába s minden gondolkodó ember előtt fölmered a nagy kérdés: miként lehetséges, hogy nagy értékű drámai művek dicstelenül lehanyatlanak és sekélyes, értéktelen színpadi alkotások észbontó sikerré tornyosulnak? Bonyolítja a kérdést éppen magának a statisztikának másik oldala, amely értékes darabok sikeréről és kontár-munkák kudarcáról nyújt beszámolót. A huszadik század színháza eszerint bizonyos tekintetben problematikusabb, mint volt a színház a nagy drámai korszakokban, Perikles Athénjében, Erzsébet királyné Londonjában, vagy XIV. Lajos Párizsában, ahol irodalom és színház, dráma és színpadi ipar még nem néztek úgy farkasszemet egymással, mint a mi századunkban. A mai színháznak ez a legélőbb paradoxonja s ennek titkait csak úgy tárhatjuk fel, hogy alaposan szemügyre vesszük és vizsgálat alá vetjük mindazokat az alkotó elemeket, amelyek a mai színházban hatékony erők és tényezők s amelyeknek teljes ismerete és megértése nélkül a színházat, mint örök emberi intézményt, soha kellőképp nem értékelhetjük.

---