Tartalom

Előszó

Ha létezik olyan, hogy állatkert, akkor emberkertnek is kell léteznie. Bevallom, hogy egy kicsit önkényesen alkalmaztam ezt a kifejezést erre a mi földi világunkra, s főképpen annak arra a részére, amelyet mi Erdélynek nevezünk, s amely nekünk olyan fájdalmasan kedves. Bár ezekben a történetekben hellyel-közzel nemcsak erdélyi emberek szerepelnek, sőt nem is csak földiek, hiszen a világhoz azok is hozzátartoznak, akik nem most és nem is csak a Földön laknak, illetve laktak, azért mégiscsak az erdélyiek a legfontosabbak. Számunkra legalábbis. Még akkor is, ha nem mindig lehet ráismerni azokra a helyekre, ahol éppen élnek. Hiszen kinek legyenek fontosak, ha nem éppen nekünk?

Néha-néha látni lehet, főleg ha autóval utazunk egyik nagyvárosból a másikba, az országút mellett olyan elhanyagolt kerteket, amelyeket talán csak a nagyképűség vagy a túlzott kímélet neveztet kertnek. Olyanokat, amelyeket évek, néha évtizedek óta nem kaszált senki, épp ezért embernyi magasságba nőtt bennük a fű, főképpen csalán formájában, s még jó, ha nem parlagfű. Igaz, azt még nemtörődöm, trehány tulajdonosuk sem meri megengedni, így nagynéha, amikor úri kedve úgy tartja, végiglocsoltatja az egészet totál-gyomirtóval. Amitől aztán a gyümölcsfák fele elpusztul, "sebaj, hagyott itt eleget az előző tulajdonos aki ki tudja hol van?" Az ilyen kerteknek a gyümölcsfái évekig metszés nélkül kínlódnak, emiatt meg hogy a gyökerek nem bírják eltartani a túlburjánzott ágakat, a mondott ágak fele elszáradtan csüng a szomorú semmibe. A szőlőtőkék is burjánoznak minden lehetséges, sőt lehetetlen irányba, az ő leveleik fele is elszárad, barnán csüng lefelé, némán vádolva a kegyetlen sorsot, amiért olyannak teremtette Isten a növényeket, hogy ne legyenek képesek elfutni.

Ám az állatok bírnak a gyors helyváltoztatás képességével, amiért is az ilyen kertek földjén bőven megterem mindenféle egér és pocok, no meg a "spanyolcsiga". A tulajdonosai az ilyen kerteknek azt a filozófiát vallják, hogy ha már hozzájutottak, ki tudja milyen úton és módon azokhoz a hajdan szép kertekhez, hát vegyenek csak ki belőle mindent, amit egyáltalán lehetséges, persze anélkül, hogy adnának is valamit cserébe annak a kertnek. A növény pedig nem teheti meg azt, hogy legalább valamennyit ne teremjen. Ősszel aztán megjelenik hát, mint Sisera hadai, a tulajdonos egész mohó rokonsága, és kifosztják belőle azt, ami még kifosztható.

Hát ilyen kerthez hasonlít Erdély. Valaha Erdélyországnak, sőt Tündérországnak neveztetett, ma nagyon megtisztelem, ha azt mondom rá: emberkert.

Ennyit feltétlenül el akartam mondani, még mielőtt az első történetnek, a Durumó történetének nekikezdenék. Azért, hogy a későbbiekben se legyen senkinek olyan meglepetése, amelyet nem szeretne.

Bizony sokan laknak ebben a könyvben, innen is, onnan is, olyanok is, akik élnek még, s olyanok is, akik már rég nem élnek, vagy esetleg éppen - soha nem éltek. Csak képzeltem őket. De mégis szükséges volt írnom róluk, hiszen nélkülük néha nem lehet megérteni egyes történeteket. Ha aztán velük együtt sem lehet, akkor az nem a történetek lejegyzőjének a hibája, hanem magának az életnek, amely... bizony... az esetek egy elég nagy részében logikátlan.