ÉMILE ZOLA: PASCAL ORVOS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-45-9 (online)
MEK-13301

Az izzó, juliusi délután tikkasztó hőségében mély nyugalom borúlt a teremre, melynek redőnyei gondosan le voltak eresztve. Három ablakán csak egypár sugárkéve osonhatott be az ó faredőnyök apró hasadékain. Ez árnyasság közepette oly kellemes, jóleső világosság ömlött el a tárgyakon, mely gyengéd, szétszóródó fényben förösztött meg mindent. A bénitó forróság ellenére is még benn aránylag hüvös volt, mig künn a napsugarak csakhogy fel nem gyujtották a kastély homlokzatát.

Pascal az ablakkal szemben, szekrénye előtt állva, jegyzetet keresett. E hatalmas, erős és izléses vasalásu, faragott tölgyfából készült szekrény a mult századból való volt. Igy tárva-nyitva, deszka-polczainak mélyén, csodahalmaz kéziratot, papircsomagokat, okmányokat tárt elő, majdnem túláradó, zagyva összevisszaságban. Idestova már harmincz év óta ide dobta be Pascal orvos teleirott papirlapjait, az öröklődés tanáról irt munkájából. A picziny jegyzetektől kezdve, a sürűn teleirt ivekig, mely utóbbiak már kereken meg is voltak szövegezve. Ám a keresés nem ment oly könnyen. Türelmesen kutatott tovább, mig végre meglelte, a mit keresett és mosoly vonult át arcán.

Egy pillanatig meglelt jegyzetét olvasgatva, még a szekrény előtt maradt. Aranyos sugárkéve lövelt reá a középső ablakból. S ebben a derengő világitásban, hófehér szakállával és hajával, bár közel járt már a hatvanhoz, oly erőteljes embernek tünt fel, arcza oly üde volt, vonásai oly finomak, szemei oly gyermekded tiszta tűzzel villogtak, hogy gesztenyeszinű bársony zekéjében, harmincz éves, rizsporozott haju fiatalembernek lehetett volna tartani.

- Fogd, Clotilde, ez lemásolandó! - Ramond soh'se tudná az én ördögi irásomat kibetüzni. - Igy szólt, miközben a fiatal leányhoz közeledett, ki a jobboldali ablakmélyedésben állva, magas irószekrény előtt dolgozott, s elébe tette a jegyzetet.

Meg se fordult, annyira el volt mélyedve, nagy krétavonásokkal vázolt pastell-festményébe. A mellette lévő vázában sövényrózsaág virágzott, sajátságos violaszinü, sárgásan tarkázott szirmokkal. De látni lehetett kis kerek fejének csinos arczélét, melynek szőke fürtei rövidre voltak nyirva. Komoly, feltünő volt ez az arczél; egyenes homlokára elmerülő figyelme ránczokat vont, égszinkék szemei, álla, finom metszésü orra, határozottságra vallottak. Lehajló nyakának zamatos ifju üdesége, tejszinhab frissesége áttört bohókás aranyszőke fürtein. Hosszu fekete blouse-ában magasabbnak látszott, nyulánk dereka, hullámos nyaka s hosszas, hajlékony teljü teste a Renaissance istennőinek alakjaira emlékeztettek. Bár huszonötéves volt, gyermekded maradt s alig látszott tizennyolcznál többnek.

- Aztán, - folytatta a doktor, - szekrényemben egy kis rendet fogsz csinálni. Már semmit sem lelek meg abban.

- Jól van, mester, ismétlé ő, a nélkül, hogy fejét felemelte volna. - Mindjárt.

Pascal, a terem másik végéig, a baloldali ablakhoz ment vissza s iróasztalához ült. Egy egyszerü, fekete fából készűlt, asztal volt, mindenféle füzetekkel, papirokkal elhalmozva. És a külvilág tikkasztó forrósága, a félhomály mélységes, békés csendje ujra ráborult a szobára. Ez öblös, tiz méter hosszu, hat méter széles teremben a könyvszekrényen kivül más butorzat nem volt, mint két nagy könyvesállvány telistele könyvekkel. Szerteszéjjel székek és ódon karszékek álltak, mig a régi, empire-papir-szőnyegekkel bevont hosszu falak diszéül, sajátságos szinárnyalatu virágpastellek voltak felszegezve, melyeket csak igen nehezen lehetett a kárpitozattól megkülönböztetni. A három szárnyas ajtó famüve, melyek közül egyik a lépcsőházba s a más kettő közül a terem két végén egyik a Pascal, a másik Clotilde szobájába nyilott, ép ugy XV. Lajos korára vallott, mint a füstös domborművü mennyezet.

Egy óra telt igy le, minden nesz nélkül, szótlan némaságban, mignem Pascal munkaközi szórakozásúl egy asztalán feledett hirlap "a Temps" szalagját felszakitva, halkan felkiáltott:

- Nézd csak, atyád a forradalmi "Époque" szerkesztője lett, melyben a Tuilleriák iratai láttak napvilágot.

E váratlan hir meglepte, mert jóságos nevetésre fakadt s elégült, de szomoru hangon, majdnem suttogva folytatta:

- Szavamra, ha a dolgokat kitalálnák sem lehetnének érdekesebbek. Az élet különös... Egy nagyon érdekes czikket olvasok épen.

Clotilde, mintha száz mérföldre lett volna attól, mit nagybátyja mondott, meg se mozdult. De Pascal sem szólt többet, ollót fogott, kivágta elolvasás után a czikket, papirlapra ragasztotta s nagy, szabálytalan irásával széljegyzettel látta el. Aztán könyvszekrényéhez ment, hogy ott ez uj hirt besorozza. Széket kellett vennie, mert a legfelső polcz oly magas volt, hogy magas termetével sem ért fel hozzá.

E magas állványon hatalmas iratcsomagok sorakoztak rendszeres, kitünő osztályozásban. Különböző okiratok, kéziratok, bélyeges okmányok, hirlapi czikk kivágások, kék papirfedelekben kötve, melyek mindegyike vastag irásu czimmel volt megjelölve. Szinte látni lehetett, hogy ez okmányokat mily gyöngédséggel rendezik, naplózzák. Minduntalan mint szedik elő azokat és ujra mint teszik gonddal régi helyükre vissza, mert az egész szekrénynek csak ez a szöglete volt ily példás rendben.

Midőn Pascal a székre állott, megtalálta a legvaskosabb iratcsomót, melyet keresett, - ezt a jelzést viselte: "Saccard". Ez uj jegyzetet hozzátette és aztán visszahelyezte az egész csomót betürendes sorába. Még egy perczig, mintha ott felejtette volna magát, aztán egy dülő csomagot helyreigazitott és végre leugrott a székről:

Pascal erre erőteljes kézmozdulattal lezárta a szekrényt s a kulcsot dolgozó-asztalának egy fiókjába dobta. A fiatal leány eléggé be volt avatva kutatásaiba, hogy kéziratainak rendezését magára vállalhatta, s Pascal szivesen alkalmazta is őt titkárjaként. Jegyzeteket iratott le vele, midőn valamely kartársa, vagy barátja, Ramond doktor, valami fontosabb adat közlésére kérték őt fel. De Clotilde azért nem volt tudákos, mert egyszerüen megtiltotta neki, hogy azt elolvassa, a mit nem tartott arra valónak.

- Mi a kő, hogy te ma ajkaidat se nyitod ki, annyira el vagy ragadtatva e virágok másolásától?

Ez is egyike volt azon munkálatoknak, melyekkel Clotilde-ot bizta meg, hogy munkáihoz illustratióként alkalmazza e képeket. Már vagy öt év óta, különös érdekes kisérleteket tett egy sövényrózsabokor-gyüjteményen. Mesterséges termékenyitéssel egész sorozat uj szinárnyalatot idézett elő. Clotilde az ilyes virágmásolatok készitésénél rendkivüli gondosságot és pontosságot fejtett ki a szinezés és rajz tekintetében, oly annyira, hogy Pascal mindig csodálkozott e végtelen, lelkiismeretes hüségen s azt mondta neki: "Aranyos, okos, megbizható kis fejecskéd van."

De most, hogy feléje közeledett s a lány vállai fölé hajolva nézte rajzát, komikus haraggal kiáltott fel:

- Ah, a manóba is - már ujra ösmeretlen tájakon bolyongsz - - - Fogod ezt mindjárt szétszakitani!

Clotilde vérpiros arczczal, munkaszenvedélyétől villámló szemekkel egyenesedett fel, finom kis körmöcskéin porrá tört kék és piros pastel festékeinek foltjai látszottak.

És ez annyira gyengéd rezgésű "mester" szóban, - mely annyi szeretetteljes meghódolásra, s oly teljes odaadásra vallott és melyet csak azért használt vele szemben, hogy ne kelljen őt bácsinak vagy keresztapának szólitani, a mit Clotilde csunyának talált - először lobbant lángra ellenszegülésének bizonyos hevessége s annak a lénynek önérzete, mely öntudatra ébred, s megállapodik.

Már körülbelül két óra óta, félretette a vadrózsák pontos és tudományos másolását és egy másik lapra képzelt virágok egész fürtjét kezdte odavetni, melyek oly különösek, pompázók voltak, hogy csak álmodozáskor fakadnak fel az ecset alól. Gyakran lepte őt igy meg valami ellenállhatlan vágy, hogy csábos tündérképek bohó képzeletországába szökjék át, még legpontosabb másoló-munkálatai közepette is.

S ekkor mindig kielégitette álmodozó vágyait, oly sóvár mohósággal, oly gazdag képzelettel sülyedve vissza ebbe az excentrikus virágzásba, hogy soh'se ismételte meg önmagát e virágok alkotásaiban; vérző szivü, könnyeket siró rózsákat, kristálykelyhü liliomokat, soh'se látott szirmokat varázsolt igy teremtő ereje, melyek sugaras csillagokba széledtek és melyeknek finom koronái ugy lobogtak, mint a könnyü szárnyas felhő. Ezen a napon a nagyvonásu fekete krétavázlat halvány csillagesőt permetezett szerte; végtelen kéjes himporáradatot véltél érezni, mig egy másik zugából a rajznak, határozatlan, sejtelmes fesledezés, szüz fátylu bimbók pattanása tárult fel előtted.

- Ezt megint oda fogod szegezni, - folytatta tovább a doktor, - odamutatva a falra, a hol már több ily csodás virágcsokor sorakozott egymás mellé.

Clotilde igen komoly maradt és hátradőlt, hogy jobban szemügyre vegye müvét.

E pillanatban lépett be Mártha, egyedüli szolgálónőjük, ki a ház tulajdonképeni urnője lett, miután már harmincz év óta állt a doktor szolgálatában. Túl volt már a hatvanon, de megőrizte fiatalos megjelenését, munkaképes s csendes volt; örökös fekete ruhát viselt fehér fejkötővel, minek következtében apáczához hasonlitott, halvány, fiatalos arczával, melyen egyedül hamuszinü szemeinek üszke lobogott fel.

Nem szólt semmit, csak egy karszék előtt, melynek nyűtt szövetéből már kikandikált a lószőr, a földre ült le, zsebéből tűt és egy gombolyag fonalat vett elő és a kiigazitásához fogott.

Már három nap óta vágyakozott e szabad órára, hogy kiigazithassa, miután szurta szemét a szakadás.

- Ha már benne van, Mártha, - mondá Pascal tréfás hangon, kezei közé fogva Clotilde lázadó kis fejecskéjét, - varrja be ezt a kis koponyácskát is, ennek is vannak hasadékai.

Mártha felvetette halvány szemeit és mesterére nézett szokott, imádó tekintetével.

- Mert azt hiszem, maga az, a ki jámborságával ebbe a kis, kerek és józan fejecskébe ezeket a tulvilági ideákat becsempészi.

- Oh, uram, a hit még senkinek sem ártott... és a kiknek nincsenek megegyező meggyőződéseik, jobb ha nem beszélnek e tárgyról.

Erre feszélyező csend állott be. Ez volt köztük az egyedüli eltérés, mely néha összekocczanást szült e három egyén között, kik oly egyesült, oly egymásra utalt életet éltek. Mártha csak huszonkilencz éves volt, egygyel több, mint Pascal, midőn hozzá szegődött, akkor, midőn Plassansban, az ujváros egy kis, világos lakóházában, mint orvos letelepedett. És tizenhárom évvel később, midőn Saccard, Pascal fivére hozzája küldötte hétéves leányát, Clotidot, mert neje halála, illetőleg másodszori nősülése óta nem tarthatta magánál, Mártha volt az, ki a gyermeket nevelte, templomba vitte, buzgó vallásosságának azt az áhitatos hevét ruházva rá, mely őt folyton lelkesitette. A fenkölt szellemü doctor meghagyta nekik a hitbeli vigaszt, mert nem érezte magát jogositottnak arra, hogy valakit a hitbe vetett boldogságtól eltiltson.

Megelégedett egyszerüen azzal, hogy a fiatal lány kiművelését ellenőrizte, s hogy minden dologról határozott és egészséges képzeteket oltott lelkébe.

A tizennyolc év alatt, mióta igy hárman a Souleiade-on, a város külvárosában, negyedórányira Saint-Saturnin püspöki székhelyétől, egy különfekvő birtokon visszavonulva éltek, boldogan folytak napjaik nagy, titkos munkálkodásukban. Csak néha zavarta meg azok összhangját egy-egy kiélesedő kellemetlen vita, hitbeli meggyőződésüknek mindig hevesebbre váló összeütközése.

Pascal egy perczig elsötétült arczczal járkált fel s alá a szobában, mig végre, mint a ki nem szokta a szót megrágni, megszólalt:

- Látod, kedvesem, mindezen mistikus képzelődések korlátolják kis bohó agyadat... A te jó Istenednek mi szüksége is van reád, egyedül magamnak kellett volna, hogy megtartsalak s te igy csak még jobban éreznéd magadat.

De Clotilde reszketve, merészen szemeibe szegzett nyilt tekintettel, ellene szegült.

- Te éreznéd magadat jobban, mester, ha nem szoritkoznál egyedül a testi szemeiddel felfogottakra, vannak ezenkivül más dolgok is, mert nem akarod azokat is meglátni...

- Igaz, mester, mivel ön valóságos szent, tehát a templomba is el kellene kisérnie bennünket. Önt Isten minden bizonynyal megmentené. Mert egész testemben reszketek arra a gondolatra, hogy ön nem fog egyenesen a paradicsomba bejutni.

Pascal meghökkent. Valóságos nyilt lázadásban látta maga előtt mindkettőjüket, a kiket ő oly engedelmesen látott szokás szerint lábai előtt, ama női gyöngédséggel, melyet jóságával és derült kedélyhangulatával érdemelt ki magának.

Már hevesebben akart válaszolni nekik, de ekkor belátta vitájuk meddőségét.

- Hagyjatok már békében! Jobb lesz, ha dolgozni megyek s fődolog, hogy ne háborgasson senki.

S ruganyos léptekkel elérte szobáját, ahol egész vegymühelyt létesitett, és a hová bezárkózott. Oda másnak bemenni szigoruan meg volt tiltva. Itt aztán átadta magát specziális kutatásainak, melyekről senkivel sem beszélt. Mindjárt hallani is lehetett mozsártörőjének szabályos, lassu kopogását.

- Nos, mondá Clotilde mosolyogva, ujra bevonult ördögkonyhájába, mint a hogy nagymama szokta mondani.

Aztán hozzáfogott a sövényrózsa-ág megszokott másolásához. Mathematikai pontossággal körvonalozta rajzát, eltalálta a violaszinü, sárgásan tarkázott szirmok valódi szinét, egészen a szintelenség legkényesebb árnyalatáig.

- Ah, - mormogta magában Mártha, visszaülve a földre, hogy a karosszék foldozását folytassa, - mily szerencsétlenség, hogy ily szent ember igy elvesziti lelki üdvösségét. Valóságos arany a szive, szájától is megvonná az utolsó falatot. Mindamellett oly derült, mindig jókedvü, mindig vig, csupa áldás a háznál. Valóságos bűn, hogy nem akar Istennel kibékülni. Nemde, kedves kisasszony, rá kellene szoritanunk!?

Clotilde meglepődött, hogy egyszerre ily hosszasan hallotta beszélni s komoly arczczal, helyeslőleg mondá:

Ujra csend állott be, midőn egyszerre a kapu alatti csengő megszólalt. Azért alkalmazták, hogy e hármojuknak igen is tágas házban, figyelmeztetve legyenek a jövő-menőkre. A szolgáló meglepődöttnek látszott és tompa hangon zsörtölődni kezdett:

Az öreg Rougon nagyasszony lépett be. Nyolczvan éves korát meghazudtoló, fiatallányos könnyedséggel haladt fel a lépcsőkön, s még mindig czingár, barnaszinű, sovány tücsökhöz hasonlitott, mint azelőtt. Most igen előkelő megjelenést kölcsönzött neki fekete selyemruhája, s hátulról, finom növésü termeténél fogva, még valami szerelmetes, hóditani vágyó, gyönyört hajhászó nőnek lehetett volna tartani. Szembe nézve, száraz arczával szemeiben még ott égett az ifju tűz, s még kedves mosolylyal tudott nevetni az emberre, ha kedve tartotta.

- Hogyan, te vagy az nagymama? - kiáltott fel Clotilde elébe sietve. - De hisz majd megsülhettél ebben a rettenetes melegben!

Aztán gyors, apró léptekkel az ablakhoz tipegett, s egyet forditott a faablakok kilincsein.

- Nyissatok fel egy kicsit! oly szomorú így a sötétben élni. Én mindig beengedem sütni a napot.

Az ablaknyiláson az izzó napsugárcsóvával, tánczoló parázs-szemerkék szikrái löveltek be. S kinn a violaszinű, tűzbe borult eget lehetett látni, a perzselő hőben kiaszott messze tájékot, mintegy halotti álomba merülve az izzó égbúra pusztitó tűzkemenczéjében, mig jobbra, a rózsaszinü visszfényben égő háztetők fölött a Saint-Saturnin dóm csont-fehérségü, arany-csúcsú tornya meredt az ég felé ez izzó, vakitó világitásban.

- Igen, - folytatta Félicité, mindjárt indulok is Tulettes-be és csak azért jöttem, hogy megtudjam, Károly itt van-e, magammal akarom vinni. De látom, hogy nincsen itt, tehát máskorra hagyom.

S mig látogatásának igy ürügyet keresett, kutató, fürkésző szemei mindenütt körüljártak. Aztán rátért Pascal fiára, midőn a mozsártörő egyhangu, rhytmikus ütéseit meghallotta, melyek csak nem akartak szünni a szomszédos szobában.

- Ah, még mindig ördög-konyhájában van, ne háborgassátok, nincs is véle semmi beszélni valóm.

Mártha ezalatt ujra hozzáfogott a karosszék foldozásához, fejével bólintott, minthogy kijelentve, hogy semmi kedve sincs a mestert háborgatni és ujult csend állott be, mig Clotilde egy vászondarabbal megtörölte festékes ujjacskáit és Félicité kutató arczczal tipegett fel s alá a szobában. Már jó két év óta, Rougon asszony özvegy volt. Férje, a ki annyira elhizott, hogy szuszogni s mozdulni se tudott többet, ugy elrontotta a gyomrát, hogy megfulladt ezernyolczszázhetven szeptember harmadikán, az nap éjjelén, midőn a sedani katastropháról értesült. Mintha amaz uralom összeomlása, melynek egyik alapitója volt és a mi úgy hizelgett hiuságának, őt is magával sodorta volna. Azért Félicité úgy tetette magát, hogy nem akar többé a politikával törődni, s úgy élt ezután, mint egy trónjáról visszavonult királyné. Tudta mindenki, hogy a Rougon-család mentette meg Plassanst az anarchiától, a mennyiben diadalra juttatta a deczember másodiki államcsinyt, s néhány évvel később ujra meghóditották, midőn a legitimista és köztársasági képviselőjelölt ellenében, bonapartista követet küldtek a parlamentbe. A háboru beálltáig, a császári uralom ott oly közmegelégedéssel tartotta meg mindenhatóságát, hogy a népszavazás alkalmával túlnyomó, legyőzhetetlen többséget kapott. A harczos idők vészes esélyei következtében, a város aztán ujra forradalmi párti lett, a Saint-Marc negyed visszahanyatlott alattomos royalista ármánykodásaiba; mig az ó- és ujváros liberalis képviselőt küldött a kamarába, a kik határozatlan orleanistikus hajlamok közt ingadozva, minden perczben hajlandók lettek volna a köztársasághoz átpártolni, ha az jut kormányra diadalmasan. Azért nem érdeklődött Félicité többé a politika iránt és megelégedett azzal, hogy a bukott kormányforma trónvesztett királynőjeként szerepelhetett.

Ez azért előkelő állás volt, mely köré egész melancholikus költészet szövődött. Tizennyolcz éven át ő uralkodott. Két salonjának legendái, ama sárga diszitésüé, melyben az államcsiny érlelődött, és ama zöldé, mely azt a semleges területet képviselte, a hol dülőre jutott Plassans meghóditása, megszépültek a letünt korszakok tovahömpölygésén régiségük zománczában. Azonkivül még igen gazdag is volt. Méltóságos magatartásunak találták bukásában, mely se zokszót, se panaszt nem fakasztott ajkán, s nyolczvan éves életterhével együtt annyi mohó élvvágyat, annyi utálatos fondorlatot, s ezeknek oly mértéktelen, óriási kitombolását halmozta fel, hogy fenségessé vált a romlottságban. Egyedüli gyönyörét vagyonának és letünt uralkodása fényének élvezetében lelte s egyedüli szenvedélye az maradt, hagy családjának történetét tisztán óvhassa meg s mindazt eltávolitsa róla, mi emberöltőkön át bemocskolhatta.

Gőgje, mely ama két hőstettből táplálkozott, melyről a lakosok még most is beszéltek, féltékeny gonddal őrködött családja története felett. El volt határozva, hogy semmi mást fent nem hagy, mint ama szép bizonyitékokat, mint ama büszke legendákat, melyek hatása alatt, ha a városon átsétált, ugy köszöntek neki, mint valami bukott fenségnek.

Odament a szoba ajtajához, hogy a mozsártörő kopogását megfigyelje. Aztán gondtól aggályossá ránczolódó homlokkal, Clotildehoz közeledett.

- Mit gyárthat, Istenkém!? Tudod, hogy ezzel az uj szerrel csak magának árt leginkább. Mesélték, hogy a multkor megint majdnem megölte egy betegét.

- Igen, igen, teljesen ugy van, azok a jó asszonyok még egész más dolgokat is beszélnek róla. Csak kérdeznéd meg őket ott külvárosi fészkeikben. Azt mondják, hullacsontokat tör porrá ujszülöttek vérében.

Most aztán már Mártha maga is tiltakozott, Clotilde meg mélyen sértve érezte magát szerető ragaszkodásában.

- Oh, nagymama, ne ismételd ezeket az utálatos, szörnyü mende-mondákat mesteremről, kinek oly nemes és nagy szive van és csak az emberiség boldogitására törekszik.

Aztán, midőn látta, hogy mindketten méltatlankodnak, észrevette, hogy nagyon elvetette a sulykot és hizelgésre fogta a dolgot.

- De kis cziczuskám, nem én mondom ezeket a rettenetes dolgokat. Én csak ismétlem a városszerte kerengő ostobaságokat, hogy megértsed, mily rosszul teszi Pascal, ha számba sem veszi a nagy tömeg véleményét. Ő azt hiszi, hogy valami uj gyógyszert fedezett fel. Mi sem könnyebb ennél, sőt megengedem, hogy meg is gyógyithat vele mindenkit, mint a hogy reméli. De mért burkolódzik e titokzatos viselkedés köntösébe, mért nem hirdeti fenhangon, nyiltan, főleg mért kisérli meg mindezt a főváros és vidék csőcselékén, a helyett, hogy a város előkelő emberein végezné szembeötlő gyógyitásait, a melyek becsületére válnának. Látod, cziczám, a te nagybátyád soh'se cselekedett úgy, mint más rendes ember.

Fájdalmasan, mélyitett hangon mondá mindezt, s tompitotta beszédjét, hogy hatásosan tárja ki szivének e sebét.

- Hál' Istennek, családunk nem szükölködik érdemes emberekben, a többi fiam megszerzi nekem az elégtételt. Nemde Jenő nagybátyád elég magas állásra tett szert. Tizenkét évig volt miniszter, majdnem király és atyád is elég milliót forgatott meg kezén - része volt elég oly nagy munkában, mely Párizs-t ujjáteremtette! Nem is szólva Maxime fivéredről, ki oly gazdag, oly előkelő, sem Mourret Octáv unokafivéredről, ki a jelenkori kereskedelem egyik coripheusa, sem kedves Mourret abbénkról, a ki valóságos szent. Nos hát, mért él Pascal, ki az ő nyomukban haladhatott volna, makacsul visszavonulva odvában, mint valami vén különcz félbolond?

És a midőn a fiatal leány ujra tiltakozni akart, csittitó kézmozdulattal befogta ajkait:

- Nem, nem! Hadd, hogy végére jussak. Tudom, hogy Pascal nem ostoba ember, s munkái nevezetesek, s hogy az orvosi akadémiára küldött dolgai a tudósok között tekintélylyé avatták. De azzal szemben, a miről én álmodoztam számára - mit nyomhat mindez a latban? Az egész város előkelőinek bizalmát, érdemrendet, nagy vagyont, minden kitüntetést, egyszóval a családi nevéhez méltó állást kellett volna nékie megszereznie. Látod, galambom, ez az, a mi panaszt fakaszt ajkamon, ő nem húzódik családjához, nem, s nem is akar hozzá tartozni. Szavamra mondom, már gyermekkorában kakukfiunak néztem s kérdtem, hogy honnan származhat hozzánk, mert nem a mienk. ...Én mindent a családomért áldoztam fel s darabokra tépetném magam annak nagyságáért és örök dicsőségéért.

Kicsiny alakját büszke tartásuvá egyenesitette, mintegy magasabbnak tünt fel e nagyzási gyönyör és e családi hiusága érzetében, mely életének egyetlen szenvedélye volt. A mint igy felhevülve folytatá izgatott tipegését, egyszerre, mintha villanyütés érte volna, megrázkódott, midőn észrevette a földön a "Temps"-nak ama számát, melyet Pascal eldobott, miután kivágta belőle a Saccard actacsomójába helyezett ujságszeletet és a lap közepén tátongó ür látása kétségkivül mindent megfejtett előtte, mert azonnal megállott, aztán leült egy székre, mintha végre kiszimatolta volna azt, a mit tudni akart.

- Atyádat az "Époque" igazgatójának nevezték ki - mondá hirtelen, minden átmenet nélkül.

- Igen, - mondá Clotilde nyugodt hangon, - az ujságban állt, mondta a mester.

Nyugtalan figyelemmel mérte Félicité végig, mert Saccardnak eme kineveztetése, a köztársasághoz való átpártolása előtte valami szörnyű dolognak tünt fel. A császárság bukása után ujra vissza mert jönni Francziaországba, bár elitélték, mint a "Banque Universelle" volt igazgatóját, a mely bank összeomlása a kormánybukást készitette elő. Finom szövésü ármányok folytán uj befolyásokra kelletett, hogy szert tegyen, hogy ujra gyökeret verhetett így tekintélye.

Nemcsak hogy kegyelmet kapott, de mint mozgató erő ujra az ügyek élére állott, a hirlapirás központjába sodortatva, százszálu összeköttetések bogát tartva kezében. És Félicité lelkében ujra felelevenedtek azon összekocczanások, melyek Saccard és Jenő között lefolytak, kit az előbbi oly gyakran compromittált s kit most a dolgok gúnyos fordulata folytán, talán épen ő fog pártfogolni, most, midőn az egykori minister egyszerü képviselőnél nem egyéb. Jenő ugyanis most csak arra az egyedüli szerepre szoritkozott, hogy bukott császár urát oly makacssággal védelmezze a parlamentben, mint a hogy anyja családjukat. Félicité még mindig vakon engedelmeskedett legidősebb fiának, kit bár lesujtott a villám, de azért sas volt. Saccard, bármit tett legyen is, szintén a szivéhez volt nőve fékezhetlen sikerszomja folytán. Azonkivül Maximera, Clotilde bátyjára is büszke volt, a ki a háboru után ujra bevonult a Bois de Boulogne-uti palotájába, hol a feleségétől örökölt vagyon hasznaiból élt. Eszére is tért oly ember bölcseségével, a kit már velőkig támadt meg a fenyegető paralysis.

- Az "Époque" igazgatója - ismétlé Félicité, - valóságos ministeri állás. Igaz, elfelejtettem megmondani, irtam bátyádnak, rá akarom birni, hogy látogasson meg bennünket. Ez szórakoztatni fogja és jót is tesz majd neki. Aztán itt van szegény fia, Károly...

Nem folytatta. Ez is egyik vérző sebe volt, mert Károly Maximenak egy cselédtől származó, törvénytelen, hülye fia volt, még tizenhétéves korából, a ki most mint tizenötéves gyermek Plassans-ban élt, ide-oda látogatva el, mindannyiok terhére.

Félicité egy perczig várt, megjegyzést, közbeszólást remélt Clotildetól hallani, hogy oda lyukadhasson ki, a hova akart. Midőn látta, hogy ez őt nem érdekli, hanem az iróasztalon heverő papirokat szedi rendbe, egy futó pillantást vetve a karosszéken dolgozó Márthára, maga penditette meg szándokát.

- Igen, a mester azt is actái közé sorozta. Mennyi jegyzetet hord ott össze, a születések, halálozások, az élet legkisebb esélyeiről szóló hirek mind, mind oda vándorolnak. És a mi családfánk, a mi hires családfánknak a rajza is megvan ott, a melynek gallyait hűségesen számon tartja.

Az öreg Rougonné szemei fellángoltak. Merően a fiatal leányra szegezte tekintetét.

- Oh nem, nagymama, ő soh'sem beszél róluk s meg is tiltotta, hogy hozzájuk nyuljak.

- Nem, ha a mester valamitől eltilt, megvannak az okai rá és én szót fogadok.

- Nos hát, gyermekem, kiáltá hevesen Félicité, szenvedélyétől elragadtatva, te, aki oly nagy mérvben birod Pascal szeretetét, s kinek a szavára hallgatna, neked könyörögnöd kellene, hogy égessen el mindent; mert ha megtalálna halni, és ezeket a rettenetes dolgokat, melyeket őriz, megtalálnák, mind meg lennénk becstelenitve.

Oh, ezek az irtózatos acta-csomók; maga előtt látta őket éjjelente, lidércznyomásaiban. Tüzes betükben tárták azok ki családjának igaz történeteit, lelki fogyatkozásait, ama dicsőségeiknek minden visszáját, melyet holt őseivel együtt szeretett volna mindörökre eltemetni. Tudta, hogyan támadt az orvosnak az öröklési theoriáról megkezdett nagy tanulmánya óta ama gondolata, mindezeket a bizonyitékokat összetartani s hogy jutott arra a gondolatra, hogy saját családját veszi tanulmányalapul, ama typikus esetektől meglepődötten, melyeket abban megfigyelt s melyek az általa felfedezett törvények igazságát látszottak bizonyitani. Nem volt-e ez egészen természetes kinálkozó tere megfigyeléseinek, mely önként tárult fel előtte, a melynek minden részletét alaposan ismerhette? És a tudós nemtörődi közönyösséggel harmincz év óta a legbizalmasabb dolgokat gyüjtötte össze, mindent összegezett és osztályozott, és felállitotta a Rougon-Macquart családnak azt a származási fáját, melyhez e vaskos iratcsomók a bizonyitékok commentárjait nyujtották.

- Igen, igen, - folytatá Rougonné hevesen, - a tűzbe mindezen haszontalan papirokkal, melyek minket bemocskolnának!

E perczben, midőn a cseléd felemelkedett, hogy kimenjen, látva, mily fordulatot vesz a beszélgetés, Félicité hirtelen gyors mozdulattal visszatartotta:

- Nem, nem, Mártha, maradjon csak, maradjon, maga itt nem fölösleges, minthogy most a családhoz tartozik.

- Egy halmaz hamisság az egész, pletyka, mindama hazugságok összesége, melyeket hajdani diadalaink miatt feldühödt ellenségeink reánk tajtékzottak. Gondold meg ezt, gyermekem! Ránk, apádra, anyádra, fivéredre, reám ennyi borzalmas dolgot összehordani.

- Hadd! sejtem azt... Melyik családban nem fordulnak elő oly szerencsétlenségek, melyeket félre lehet magyarázni. Igy mindnyájunk dédanyja, a tiszteletreméltó Dide néne, ki a te dédanyád is, nem él-e már huszonegy év óta Tulettesben, az őrültek házában? Ha az Uristen egyrészről abban a kegyben részesitette őt, hogy százhét évet engedett neki elérni, másrészt azt a kegyetlen csapást mérte rá, hogy megfosztotta eszétől. Ez bizony nem szégyen! Hanem a mi kétségbe ejti, az, hogy most azt mondják, hogy mindnyájan bolondok vagyunk. Vagy nézd, itt van Macquart nagybátyád, róla is mily sajnálatos hireket terjesztettek. Hisz nem mondom, hogy Macquart nem követett el nagy hibákat, de nem folytat-e most tisztességes életmódot kis tulettesi birtokán, alig két lépésnyire szerencsétlen dédanyánktól, a ki felett jó fiuként őrködik. És most, hogy utolsó példámat hozzam fel, a te Maxime fivéred szintén nagy hibát követett el, hogy ez a szegény kis fia született egy szolgálótól, valamint az sem tagadható, hogy e szánandó gyermek elméje zavarodott. Sebaj! De gyönyörüségedre fog-e neked szolgálni, ha elbeszélik neked, hogy unokafivéred elfajult, hogy ime, három emberöltő múlva, újra felidézi Dide nénéd sorsának rémeit, annak a szeretett asszonynak megháborodását, a kihez mi gyakran elvezetjük és a kinél ő oly jól érzi magát? Nem, nem, hisz akkor már család se léteznék több, ha mindent ily éles világitásba helyeznénk és az egyiknek s másiknak az idegeit vizsgálnók? Hisz akkor undorodnunk kellene az élettől?

Clotilde hosszú fekete blouseában előtte állva, figyelmesen hallgatta szavait. Elkomolyodott, szemeit lesütötte, karjai ellankadtak. Rövid csend állt be, aztán lassan mondá:

- A tudomány, - kiáltá fel Félicité, ujra fel és alá sétálva, - ugyancsak szép dolog a ti tudománytok, a mely mindent megtámad, a mi csak szent e föld kerekén. És sokkal előbbre lesznek-e majd, ha mindent eldöntöttek, ha megölik a tisztességet, megölik a családot, megölik az Uristent?

- Oh, ne mondja ezt nagyasszonyom, - szakitá őt félbe Mártha fájdalmasan, kinek korlátolt, szűk látkörü jámborságos szive sajgott e szavakra. - No mondja azt, hogy a mi urunk megöli az Uristent!

- De úgy van, te szegény leány, úgy, megöli, látjátok, vallásosság szempontjából bűn, hogy igy engedjük őt elkárhozni. Becsületszavamra, ti nem szeretitek őt, ti nem szeretitek. Ti ketten, kik a hit üdvét élvezhetitek, még sem tesztek semmit, hogy ő is az igaz útra térjen. Oh, és a ti helyzetetekben inkább baltacsapásokkal vagdalnám szét azt a szekrényt, nagyszerü örömtüzet gyujtanék az Uristen ellen irányuló eme támadásokból, melyek abban fel vannak halmozva.

És a hatalmas szekrény elé dobbant, tűzben lobogó szemekkel mérte azt végig, mintha meg akarta volna ostromolni, kifosztani, megsemmisiteni, nyolczvanéves kiaszott csontjai tehetetlenségének ellenére. Aztán gunyoló, megvető arczkifejezéssel szólott:

Clotilde távolba vesző tekintettel elandalgott. S halk hangon, megfeledkezve máskettőjükről, mintegy önmagához beszélt:

- Igaz, nem tudhat mindent. Van itt lenn e földön más is. Ez az a mi bánt, a mi miatt gyakran czivódunk, mert nem tudok úgy mint ő a titokzatostól elvonatkozni s ez az, a mi engem a kínszenvedésig nyugtalanit... Itt lenn, minden a mi forrong, a mi működik, az árnyak világától való borzongásban... minden kikutathatatlan, ismeretlen erő...

- Hátha mégis igaz, kisasszony, hogy az úr elkárhozik e csúf papirosok miatt. Mondja, és mi ezt igy hagyjuk?

- Én, lássa, ha nekem azt mondaná, hogy dobjam le magam az emeletről, behunynám a szememet és megtenném, mert tudom, hogy mind igaz, a mit mond. De az üdvösségeért, ha tehetnék valamit, akarata ellen is megtenném. Mindenáron rákényszeriteném, mert az a gondolat, hogy nem lesz velünk a mennyországban, elviselhetetlen.

- Helyes, lányom, - hagyta jóvá Félicité, - maga legalább észszel szereti gazdáját.

Kettejük között Clotilde volt, a ki még ingadozott. Mert nála a hit nem hódolt meg a dogma stricte, szigorú szabályai merevségének, és vallásos érzelme nem szentségtelenült meg a paradicsomban való reménykedéstől, annak anyagi gyönyöröket nyujtó túlvilágától, a hol az ember feltalálja az övéit. Nála a hit egy fönségesebb világ utáni vágyban nyilatkozott meg, mint ama biztos meggyőződés, hogy a mérhetetlen világ nem végződik az érzékinél, hogy van egy egész uj, ismeretlen világ és ezzel is kell számolnunk. De nagyanyja és ez a buzgó, már oly öreg szolgáló, megingatták őt nagybátyja iránti aggódó gyöngédségében. Nem szerették-e ezek jobban, mélyebb látással és őszintébben, a kik őt minden mocsok nélkül akarták látni, menten a tudós mániájától, oly tisztán, hogy a választottak között is helyet foglalhasson? Ájtatos könyvekből szedett mondatok tünedeztek fel emlékében, a rossz szellemekkel folytatott örök harczról, a túlcsigázott küzdelmek árán megtértek dicsőségéről. Ha ő fogna hozzá ehhez a szent munkához, ha neki sikerülne őt akarata ellenére megtériteni. S folyton fokozódó ihletség fogta el természeténél fogva is kalandos hivatásokra hajló lelkét.

- Bizonyára, - mondá végre, - nagyon örülnék, ha nem törné többé a fejét ezeknek a papirdaraboknak a felhalmozásán, hanem velünk jönne a templomba.

Rougonné, látva azt, hogy már-már engedékenyebb, felkiáltott, hogy cselekedni kell és Mártha is latba vetette egész tekintélyét. Köréje bújtak, a fiatal lányt halk hangon tanitották, mintha valami összeesküvést szőnének, melyből valami csodás jótett, isteni üdv virága sarjadna fel, s az egész házat illatos mámorba boritaná.

Mily győzelem volna, ha a doctort ujra kibékitenék Istenével, mily édes tudat volna aztán igy együtt élni, ugyanazon hit mennyei közösségében?

E perczben, a csend közepette, a doctor mozsártörője ujra hangosabban ütötte meg a levegőt, szabályos ütemeivel. És a győzelmes Félicité, ki épen szólani akart, nyugtalanul forditá arra fejét és egy perczig a szoba ajtajára tekintett. Aztán halkan kérdé:

Clotilde nem válaszolt, csak tiltakozó mozdulatával jelezte, mennyire megveti e tervet, hogy elárulja mesterét.

- De nagy gyermek vagy! esküszöm, hogy nem veszek el semmit. Fel se forgatok semmit, csakhogy úgy-e, mert egyedül vagyunk és Pascal ebéd előtt úgy se jön ide, meggyőződhetnénk arról, mi van bennök? Csak egy szempillantásig... becsületemre.

- Sőt lehet talán, hogy csalódni fogok, hogy semmi sem áll benne azokból a rossz dolgokból, melyekről én beszéltem.

Ez döntött. Clotilde odafutott a fiókhoz, kivette a kulcsot s ő maga zárta ki a szekrényt.

Mártha is, a nélkül, hogy egy szót szólt volna, oda állt Pascal szobájának ajtajához, odatapasztva fülét, hogy a mozsártörő ütemes kopogását megfigyelhesse, míg Félicité izgatottságában, mintha lába gyökeret vert volna, csak az iratcsomókat nézte. Végre itt vannak előtte ezek a rettenetes acta-csomók, a melyek lidércznyomása megmérgezte életét, látja őket, hozzájuk nyúlhat, magával viheti s szenvedélyesen kinyujtva vézna testét, felágaskodott.

Félicité egy széket tolt oda. Fürgén ráugrott, de még mindig nem érte el azokat. Rendkivüli erőlködéssel sikerült felágaskodnia és úgy nyult fel, hogy körmével hozzáérhetett már a nagy, erős, kék papirboritékokhoz, ujjai végigsiklottak rajtuk, összeszorultak idegesen, mintegy karmolásra meggörbülten. Egyszerre egy nagyot csattant. Egy földtani alakzat, egy márványdarab volt, mely egy alsóbb polczon hevert s melyet ledöntött. A mozsártörő azonnal elhallgatott s Mártha fojtott hangon kiáltá:

De Félicité kétségbeesésében nem hallgatott rá, nem bocsájtotta ki kezéből a csomót, midőn Pascal hirtelen belépett. Valami szerencsétlenséget sejtett a lezuhanásban s megdermedt attól, a mit látott: anyját a széken állva, felnyujtott karokkal, mig Mártha félrevonult s Clotilde halotthalványan várt, a nélkül, hogy tekintetét elforditotta volna. Midőn megértett mindent, maga is fehér lett, mint a vászon s rettenetes haragra lobbant.

Az öreg Rougonné különben egy perczig sem jött zavarba. Mihelyt látta, hogy kisiklott az alkalom, leugrott a székről s czélzást sem tett arra, a min rajtakapták.

- Ni, te vagy! nem akartalak háborgatni! megölelni jöttem Clotilde-ot; de most már két órája, hogy itt fecsegek, szököm is már. Otthon bizonyosan várnak s azt se tudják, hova lettem. Viszontlátásra - vasárnap.

Igen jókedvüen ment el, miután még egyet mosolygott fiára, ki némán és tisztelettel hajolt meg előtte. Mindég ez volt a szokott magatartása, melyet régóta elsajátitott, nehogy vitatkozásra kerüljön a dolog, melytől azért félt, mert érezte, hogy kegyetlen és irtóztató lenne, ha kitörne. Ismerte őt, meg akart neki bocsátani mindent, a tudós nagy béketűrésével, a ki megszámol az örökléssel, körülményekkel és életviszonyokkal. Aztán nem volt-e az anyja? Mert ama rémitő csapások ellenére is, melyeket kutatásai szivére mértek, nagy volt szivének családja iránti gyöngédsége.

Midőn anyja többé nem volt jelen, kitörő haragja Clotildera zúdult. Elfordította tekintetét Mártháról, rászegezte a fiatal leányra, ki még mindig nem sütötte a földre szemét, hanem hősiesen magára vállalta tetteiért való felelősséget.

Megfogta a karját s úgy megszoritotta, hogy Clotilde felkiáltott. De Clotilde továbbra is szembe nézett vele a nélkül, hogy meghajolt volna előtte, saját egyéniségének, gondolkodásmódjának és akaraterejének fékezhetlen érvényesülésével. Oly szép volt, oly ingerlő, oly karcsu, oly nyulánk, fekete zubbonykájában és különösen szőke ifjusága, nyilt homloka, finom metszésü orra, határozott hajlásu álla édes, harczias bájt kölcsönözöttek ellenszegülésének.

- Te, kit én teremtettem, te, tanitványom, barátom, második énem, a kinek szivem és agyam egy részét odaadtam! Ah, igen, egészen magamnak kellett volna hogy tartsalak, nem kellett volna engednem, hogy jobbik részed elhóditsa előlem a te ostoba Istened.

- Oh, uram, ön Istent káromol! - kiáltá Mártha - ki feléjük közeledett, hogy magára vonja ura haragjának egy részét.

De Pascal észre se látszott őt venni. Számára egyedül csak Clotilde létezett. Mintha ki lett volna cserélve, oly szenvedély izzott egész lényében, hogy fehér szakállával és hajával ellentétben, arcza az ifjuságtól, a megsebzett és a kétségbeesett gyöngédség izgalmától lángolt. Még egy perczig egymás szemébe néztek, a nélkül, hogy egyik vagy másik engedett volna.

- Igen, én. Miért szeretnélek én kevésbbé, mint te engem és miért ne igyekeznélek megmenteni, ha veszélyben forogsz. Hisz te is törődöl azzal, a mit én hiszek, te is arra akarsz kényszeriteni, hogy úgy gondolkodjam, a hogy te?

Elbocsájtotta karjait, téveteg mozdulattal tekintett az ég felé és aztán oly különös csend állott be, s e csendben mégis oly komor dolgok csirája lappangott, ama hiábavaló vitatkozásé, melytől mindketten tartózkodtak. Heves mozdulattal felszakitotta a középső ablaktáblát, mert már a nap lement és a terembe árnyak kezdtek hulldogálni. Aztán visszafordult.

Clotilde a szabad levegő és tér szükségét érezve, a nyitott ablakhoz közeledett. Az izzó parázseső megszünt, a magasból csupán a túlhevitett és halványuló égnek utolsó sugárreszketése omlott szerte és az izzó földről illatos gőzök gomolyogtak fel, megbontva az üditő esti szellőtől. A terrasse alján a vasuti sinek és a pályaudvar első melléképületei tüntek szembe; aztán a nagy kopár pusztát áthasitva, fasor jelezte a Viorne fogását, melyen túl a saint-marthei dombok emelkedtek, olajfákkal beültetett vöröses földlépcsőzetek, melyeket száraz kőfalak tartottak és szomorú sötét fenyvesek koronáztak. Elhagyatott amphiteâtrum volt ez, a napsugaraktól porrá égetve, téglaszinüre szikkasztva, s körvonalai feketészölden rajzolódtak az ég kékjére. Balra a Seille hegyszorosai nyiltak, hatalmas sárga kőtömegből felépitve, melyek vörösszinü földre voltak alapozva; hatalmasan állott az óriás szikla fal, merész uralkodásu várfalhoz hasonlóan; míg jobbra a lassan folydogáló Viorne völgy szádájában Plassans városának szinvesztett vagy rózsaszinü cserépfedelei emelkedtek fel lépcsőzetesen, régi városrészeinek szedett-vedett összevisszaságában, melyek közül hatalmas szilek zúgó koronái meredtek az ég felé. De mindezeken a Saint-Saturnin dóm tornya uralkodott, magányosan, biztatóan, az alkonyodó nap szerteömlő aranyától bevonva ebben az órában.

- Istenem, - mondá lassan Clotilde, - minő gőgös kell, hogy legyen az az ember, a ki azt hiszi, hogy mindenhez hozzányúlhat s mindent megösmerhet!

Pascal épen a székre állt, hogy meggyőződjék róla, vajjon egy acta-csomó sem hiányzik, aztán felvette a márványtöredéket, feltette a polczra és erősen ráforditotta a kulcsot, a mit aztán zsebre vágott.

- Igen, - folytatá, - arra kell törekedni, hogy az ember mindent megösmerjen, s különösen nem szabad azon törni a fejünk, a mit nem ösmerünk s a mit kétségkivül soh'se fogunk megösmerni.

Mártha ujra közeledett Clotildehoz, hogy őt támogassa és megmutassa mennyire összetartanak. És most őt is észrevette az orvos és érezte, hogy ők egy és ugyanazon hóditási ösztönben értenek egyet. Éveken át folytatott néma, hangtalan kisérleteik után, végre kitört a nyilt háború, s a tudós látta, hogy az övéi saját eszméje ellen fordulnak s rombolással fenyegetik. Nincs iszonyubb kín, mint ha az árulást a saját házában látja maga körül az ember, ha kiforgatva, agyonbosszantva, megsemmisitve látja magát azoktól, kik szeretik s kiket viszont szeret.

Látta, hogy szemük könybe lábad és végtelen szomoruság fogta el e szép nap oly nyugodt, ábrándos alkonyatán. Életkedvéből eredő minden vidámsága, jósága fel volt dúlva.

- Oh kedvesem s te szegény lány, ti ezt az én boldogságomért teszitek, pedig mily boldogtalan életnek nézünk igy elébe!

Másnap Clotilde már hat órakor ébren volt. Haragot tartva hajtotta volt fejét vánkosára, duzzogott. Első érzelme szorongató kéjelmetlenség volt, lappangó bánkódás és a Pascallal való kibékülés rögtöni szükségének szomja, hogy szivéről legördüljön az a nehéz teher, mely ónsulylyal nyomta.

Élénken ugrott le ágyáról s mindkét ablakának redőnyeit feltárta. A már magasan álló nap kettős aranybárddal hasitotta át a szoba homályát. Ezen álmatag, picziny fészekben minden mintegy harmatos volt az ifjuság párolgó illatától; a reggeli világosság friss vidámságot lehelt mindenbe, míg a fiatal lány ujra felkuporodott ágya szélére s elgondolkozott; szűk hálómellényke volt csak rajta, a mely őt karcsubbá tette, hosszú lábszárait mintegy még jobban megnyujtotta, erős sugárderekát, kerekded, habos keblét, térdeit s telt, hullámos karjait kiemelve. Nyaka, imádandó vállai csupa habos tejszinnek látszottak, fehér selyemnek, oly simának, végtelen bűbájosnak. Süldő lánykorában, tizenkettedik évétől a tizennyolczadikiig, elég sokáig tünt fel nyurga járásunak, s úgy is kúszott fel a fákra, mintha csak fiu lett volna. Azután a nemnélküli suhanczból ily bájos, szerelmetes szűzzé fejlődött.

Révedező szemeit körüljártatta a szoba falain. Bár Souleiade az utolsó században épült, valószinüleg ujra bebútorozták az első császárság alatt, mert kárpitja régi indiai szövet volt, tölgyfalombok koszorúival körülvett sphynx-szobrok ábráival telehintve. Valamikor e szőnyeg élénkpiros volt, de most rózsaszinűvé fakult, határozatlan rózsaszinűvé, mely narancssárgába játszott. A két ablak és az ágy függönyei még megmaradtak, de meg kellett azokat tisztitani, amitől meg inkább megfakultak. S valóban oly különös szép volt ez az elmosódott bibor, ez a gyenge, jóleső hajnalszin-árnyalat. Az ugyanily szövettel bevont ágy már oly régi volt, hogy más ágygyal helyettesitették, melyet a szomszéd szobából hoztak át; egy másik alacsony és igen széles, császárkorabeli ágygyal, mely tömör mahagonifából volt faragva, rézdiszitéssel czifrázva, s melynek négy sarokoszlopa ugyanoly sphynx-szobrokkal volt diszitve, mint a falszőnyeg. Különben a butorzat többi része is ehhez illő volt, egy oszlopzatos massiv ajtaju szekrény, fehérmárványlapu, körpolczos almárium, hatalmas, magas állótükör, egy egyenes lábu chaise-longue, egyenes támláju, lantalaku székek. Hanem egy XV. Lajos-korabeli selyem viganóból készitett futószőnyeg vidorrá tette ezt a királyi ágyat, mely az ablakokkal szemközt levő fal mellett állott; egész halmaz vánkos puhává változtatta a kemény nyugágyat s két etagère, valamint egy szintén virágos, áttört selyemmel bevont asztal állottak egy fülke mélyében.

Végre Clotilde harisnyát húzott, fehér piqué fésülőköpenykét öltött magára s lábujjhegyével felkapva szürke vászonpapucsait, beszaladt öltözőszobájába, mely a másik homlokzatra nyilott. Ezt egyszerüen, kéksávos nyers házivászonnal vonatta be és nem volt abban más, mint nyers jegenyefabútorzat, tükör, két szekrény és székek.

De valóságos asszonyi kaczérság finom, természetes hamva ülepedett a tárgyakra. Ez szépségével együtt fejlődve, áradt szét lényéről. Daczos, fiús természete mellett, melyből egy-egy árnyalat még meg-megmaradt, szűzies alázatosság, gyöngédség töltötte el és már szerette a viszontszeretetet. Tény az, hogy szabadon fejlődött, soh'sem tanult többet az olvasásnál és irásnál, s maga sajátitotta el aztán magának elég széleskörü ismereteit azáltal, hogy nagybátyjának segitett. Nem volt előre megállapitott tanterve, hacsak az nem, hogy Clotilde szenvedélyesen szerette a természetrajzot, a minek következtében a férfi és nő természetrajza egész tisztán tárult fel előtte. De azért megőrizte szűzies hamvát, mint olyan gyümölcs, mit kéz még nem illetett; kétségkivül a szerelem inkább ösmeretlen, vallásos sejtelmének köszönhette ezt, ama mély nőies érzelmének, melynek folytán egész lényének odaadását megfékezte, hogy egykor felolvadva, megsemmisüljön abban a férfiban, a kit szeretni fog.

Feltűzte haját, bő vizben mosakodott, aztán türelmetlenségének engedve, nesztelen nyitotta ki szobájának ajtaját s lábujjhegyen akart áthatolni a tágas dolgozószobán. Az ablaktáblák még le voltak zárva, de már eleget látott, hogy bele ne ütődjék a bútorokba. Midőn a szoba másik végéhez ért, visszafojtott lélekzettel hallgatózva, hajolt oda az ajtóhoz. Vajjon felkelt-e már? Mit csinálhat? Tisztán kivette, hogy halk léptekkel fel és alá jár, bizonyára öltözködik. Soh'se mert abba a szobába belépni, a hol Pascal titkos munkáit végezte és a mely, mint egy szentély, zárva maradt. Szorongás fogta el arra a gondolatra, hogy Pascal itt találná, ha hirtelen kinyitná az ajtót és igen nagy zavarodottság vett rajta erőt; büszkesége is fellázadna, viszont ama vágy is felébredt benne, hogy meghódolása békeáldozatát mutassa be előtte. Egy perczig oly erős volt e kibékülési hajlam, hogy közel járt a kopogáshoz. De aztán, midőn a léptek zaja az ajtóhoz közeledett, eszeveszett futásnak indult.

Nyolcz óráig növekvő türelmetlenség izgatta őt. Minden perczben a szobáját diszitő kandallón álló óráját nézte; empire-stylü, aranyozott bronzóra volt ez, mely határkövet ábrázolt, az alvó idő pergő álomfutásait szemlélve, melyhez hozzádől a mosolygó szerelem. Rendesen nyolcz órakor lement a doctorral együtt az ebédlőbe reggelizni. Időközben gonddal felöltözködött, megfésülködött, czipőt húzott, vörös babos fehér ruháját öltve fel. Aztán, miután még egy negyedóra ideje volt, melyet valahogy agyon kelletett ütnie, régi vágya után látott s fekete dolgozózubbonyára egy chantilly csipke-imitatiót varrt rá, mert nagyon is férfiasnak tartotta már azt. De a mint elütötte a nyolczat, ott hagyta a munkát s lesietett.

- Mert az úr felhivott, s a félig nyilt ajtón át adtam be neki tojásból álló reggelijét s most ujra mozsarai s lombikjai között mesterkél. Nem fogjuk látni délig.

Clotilde megdöbbent, arcza elsápadt, állva itta ki a tejét, magához vette a zsemlyéjét és a szolgálót a konyhába kisérte. Földszint az ebédlőn és a konyhán kivül nem volt egyéb, mint egy elhagyott nagy terem, melyben a burgonyakészletet szokták tartani. Azelőtt, még mikor a doctor betegeket fogadott, az volt a fogadó-terem, de már évek előtt szobájába vitték fel karosszékét és iróasztalát. Azon kivül még egy másik kis szobácska is volt, mely a konyhába nyilott, a vén szolgáló igen tiszta, kis szobája, diófaszekrényével és fehér függönyös kolostori ágyával.

S mialatt Mártha felment, hogy Clotilde szobáját kitakaritsa, ez levette napernyőjét az előszoba fogasáról s kétségbeesésében kiment, hogy ott künn egye meg reggeli zsemlyéjét, azt se tudva, hogy délig mihez fogjon.

Tizenhét év mult azóta, hogy Pascal doctor elhatározta, miként ujvárosi házát eladja s huszezer francért megvette Souleiadet. Czélja az volt, hogy visszavonuljon, s több szabad levegőt s szórakozást nyujthasson a kis lánykának, kit fivére küldött Párizsból hozzá. A Souleiade a város kapui mellett fekvő, régi tekintélyes birtok volt, mely egy, az egész vidéken uralkodó dombon terült el és nagykiterjedésü szántóföldjei a folytonos eladogatás következtében, alig két hectarra apadtak, a mihez még az is hozzájárult, hogy a vasut kiépitése az utolsó művelhető földet is elnyelte. A házat magát félig lerombolta a tűzvész, a kettős-szárnyu épitményből csak az egyik maradt meg, egy négyszögü épületrész, "négy-csücskü", mint a hogy azt a Provence-ban nevezik. Öt ablaka a durva rózsaszinü zsindelyekkel kirakott homlokzatra nyilt és a doctor, ki a házat bútorokkal együtt vette meg, megelégedett a külső keritésfalak kijavitásával és kiépitésével, hogy háboritlan otthona legyen.

Rendes körülmények között Clotilde szenvedélyesen szerette ezt a magányt, ezt a szük birodalmat, melyet öt-tiz percz alatt bejárhatott, s mely mégis magán viselte régi letünt nagyságának nyomait. De ezen reggelen elfojtott haraggal telt el iránta. Egy perczre a terrasse szélére lépett, melynek két sarkán két százados cziprus lombja zugott, két óriási sötétzöld szinü fáklya, mintegy három mértföldnyire is szétszórva zöld sugaraikat. Onnan lejtő vezetett egészen a vasutig, száraz kőfalak támasztották a vörhenyes szinü talajlépcsőzetet, melyből az utolsó szőlőtőkék is kihaltak és ez óriási lépcsőzeteken csak ritka lombozatú, olaj- és mandulafasorok verhettek gyökeret. A hőség már fullasztó volt. Clotilde hosszasan nézte az apró gyíkokat, melyek a repedezett kőtáblák között, a kaporna-bokrok rostos tincsein ide-oda futkostak. Aztán mintegy boszankodva, a tág láthatáron áthaladt a veteményes és a gyümölcsös-kerten, melynek gondozását Mártha önmagára vállalta, csak kétszer hetenként fogadva egy embert a nehezebb munkák elvégzésére. Aztán jobbra fordult, fölfelé haladt a fenyves ligetig. Kis fenyőerdő volt ez, mindaz, a mi megmaradt a hajdani gyönyörű fenyőkből, melyek valamikor az egész plateau-t beboritották. De itt ujra rosszul érezte magát. A száraz tűlevelek recsegtek lábai alatt, az ágak fojtó gyantaillatot leheltek. A keritésfal mellett elhaladva, elhagyta a bejáratot is, mely a Fenouillères felé vezető ösvényre nyilt, öt percznyi távolságra Plassans első házaitól és végre felért a domb csúcsára egy óriási, húsz méter sugárnyi dombtetőre, mely egymagában elegendő volt a birtok egykori nagyságának bizonyitékául. Oh, ez az antique, kis, gömbölyü kavicsokkal kövezett, a római időkre emlékeztető dombtető és ez a terjedelmes pázsit, melyet rövid és száraz aranyszinü fű, hosszúszőrű szőnyegként boritott be, minő szépen kalandozott el rajt, szaladgálva, henteregve vagy órák hosszán át hanyatt feküdve, midőn a határtalan égboltozaton a csillagok fel-feltünedeztek! Ujra kinyitotta ernyőjét és meglassitott léptekkel haladt át a dombtetőn. Most a terasse baloldalához ért és körüljárta a birtokot. Aztán a ház mögé, a platánfák árnyékába vonult meg, melyek ezen oldalt hűvösen tartották, oda nyilt az orvos szobájának két ablaka. S Clotilde felnézett, mert abban a felvillanó reményben tévedt erre, hogy látni fogja őt, de ablakai csukva maradtak s Clotilde ezt durva sértésként érezte. Ekkor vette csak észre, hogy elfelejtette megenni a zsemlyéjét. S mélyebben a fák közé vonulva, idegesen beleharapott erős, ifju fogazatával.

Gyönyörü kis buvóhely volt ez a régi platán ötszög, szintén egy maradványa, a Souleiade letünt nagyságának. Ezen rengeteg törzsü óriások alá alig hatoltak fénysugarak; zöldes, kiválóan kellemes hűvösség uralkodott ott a nyár forró napjaiban is. Régente valami franczia kert vonult itt el, melynek csupán puszpáng szegélyei maradtak meg, ezek kétségkivül hozzá szoktak már az árnyékhoz, mert hatalmasan elbokrosodtak. Emez árnyas zugnak legnagyobb kedvessége egy kis szökőkút volt: egyszerű régi oszloptartóba beillesztett ólomcső, melyből folyton még a legnagyobb szárazságban is ujjnyi vastagságú vizsugár lövellt fel; e sugár egy nagy mohos medenczét látott el vizzel, melynek zöldes köveit alig tisztitották meg minden három évben egyszer. Ha a szomszédság valamennyi kútja ki is száradt, a Souleiade megtartotta a maga vizforrását, melynek a nagy platánok százéves, agg fiai voltak. Évszázadok óta nappal, éjjel ugyanazon örök természeti törvényről dalolt eme felszökő vizsugár, bugyborékoló, kristályrezgésü dallamával.

Clotilde miután egy ideig a válláig érő puszpáng-bokrok között barangolt, himzést hozott ki magának és lejövet a szökőkút melletti kőasztalhoz ült. Néhány kerti szék állta azt körül, mert ott itták rendesen a délebédi fekete kávéjukat. S aztán, mintha egészen munkájába merülne el, fel se nézett többé. Mégis időről-időre bepillantani látszott a fatörzseken keresztül az izzó távolba, a parázsként vakitó dombtetőre, melyre csak úgy tűzött a nap. Hosszú szempillái alól tekintete az orvos ablakáig hatolt. Senki sem mutatkozott azokban, még egy árny se tévedt ki onnan. S nagy szomorúság, keserű harag ébredt benne ama elhagyatottság miatt, melybe ama megvetése taszitotta, melylyel a tegnapi vita óta sujtja. S ő még oly korán kelt fel ama óhajától eltelve, hogy mindjárt kibéküljön vele. Ugy hát neki az nem oly sietős, ő nem szerette, mert haragban tudott lenni vele. Lassanként elkomorodott, ellenszegülési kedve ujra felébredt s elhatározta magát, hogy ő sem adja be derekát.

Tizenegy óra felé Mártha, mielőtt a villásreggelit tüzre tette volna, lejött hozzá örökös harisnyájával kezében, melyen kötögetett, mihelyt nem foglalta el a háztartási munka.

- Oh, kisasszony, ha elmondanám, a mit róla pletykálnak. Igaza volt Félicité asszonynak mikor azt mondta, hogy van mért pirulnia; nekem, a kit itt lát maga előtt, nekem szemembe mondták, hogy ő ölte meg az öreg Boutint, emlékszik, azt a szegény öreget, a ki a rángatókórt kapta meg s az úton meghalt.

Csend állott be. Aztán látva, hogy a fiatal lány még inkább elkomorul, ujjának gyors mozgását meg nem szüntetve, igy folytatá:

- Én semmit sem értek hozzá, de engem dühbe hoz, a mit gyárt. S maga, kisasszony, maga mit se bánja ezt a kotyvasztást?

Clotilde felhullámzó szenvedélyétől elragadtatva, hevesen felvetette fejét.

- Hallod, én nem akarok jobban hozzá érteni, mint te, de azt látom, hogy feje fölé keserüségek tornyosodnak.... Ő már nem szeret bennünket.

- Nem, nem, nem úgy, a hogy mi szeretjük. Ha szeretne, itt lenne nálunk, a helyett, hogy ott fönn lelkét teszi tönkre, s a mi boldogságunkat veszejti el, hogy csak az egész világot megmentse.

S a két nő egyszerre nézett össze, szemeik égtek a gyöngédségtől, a féltékeny haragtól. Aztán ujra a munkához fogtak, borús gondokba merülve, szótlanul.

Fent, szobájában, Pascal a legtökéletesebb öröm derüjében dolgozott. Csak tizenkét évig gyakorolta tudományát, Párizsból való visszatérése napjától, addig mig Souleiadera visszavonult, s megelégedett azzal a több mint százezer franccal, a mit ez idő alatt keresett és eszélyesen elhelyezett; ezentul csak kedvencz tanulmányának szentelte magát, csak ama kis clienteláját tartva meg jó barátai köréből; kikhez soh'se vonakodott elmenni, a kiknek ezért számlát sem küldött. Ha fizették, bedobta a pénzt iróasztala fiókjába. Azt zsebpénzül tekintette, szeszélyei és kisérletezései fedezésére, ama évjáradékán kivül, melyből meg tudott élni. Nevetett különczködése ama hirein, melyet magaviseletével szerzett, csak tudományos kutatásai között érezte magát boldognak, midőn kedvencz thémáival foglalkozhatott, melyeken szenvedélylyel csüggött. Sokan meglepődtek, hogy ez a tudós, az ő túlélénk képzelődéstől megrontott lángeszével Plassansban, e zugvárosban maradt, mely nem igen nyujthatta neki kutatásaihoz a szükséges eszközöket. De ő elfogadhatóan magyarázta mindazon előnyöket, melyeket e hely nyujtott. A csöndes félreeső magányt, az öröklési theoriára vonatkozó folytonos kutatásának senki által nem gyanitott terét, mely elméletén alapult kedvencz tanulmánya; mindezt megtalálta e vidéki zugban, a hol minden családot ösmert s a hol két-három nemzedéken át a legtitkosabb lelki jelenségek sem kerülhették el figyelmét. Másrészt a tenger is igen közel volt, hová majdnem minden szép időszakban ellátogatott, hogy tanulmányozza az életet, azt a végnélküli szaporodást, melylyel a lét eme nagy kiterjedésü vizek mélyén fejlődve pezsdül s gyarapszik. S végre ott volt a plassansi kórház bonczterme, melyet majdnem csak ő látogatott egyedül s melyből már több mint husz év óta az ösmeretlen holttestek mind az ő bonczkése alá kerültek. Különben is igen szerény volt; hosszas ösmeretlenség homályába burkolta őt bátortalan félénksége s megelégedett azzal, hogy néhány volt tanárával s néhány jó barátjával levelezhetett ama jeles értekezések érdekében, melyeket időről-időre az orvosi akadémiának küldött. Minden sikerthajhászó nagyravágyás hiányzott belőle.

Az, a mi Pascal doctort kezdetben az öröklődés tanának kutatására ösztönözte, a nemzés tanulmányozása volt.

Mint mindig, úgy most is a véletlen játszotta a főszerepet itt is, miután a viselős nők hulláinak egész sorozatát játszotta kezére, egy cholera-járvány alkalmával. Későbben, hogy adatainak hiányosságát pótolja, a halálozásokat is tanulmánya tárgyává tette, hogy az embryo képződésnek, a fejlődő footusnak az anyaméhben napról-napra folytatott életének megismeréséhez eljusson és igy aztán a legtisztább és leghatározottabb megfigyelések sorozatát állithatta fel. E percztől fogva a fogantatás és minden fejlődés kezdetének ingerlő titka ösztönözte lelkét a megoldásra. Miért és hogyan jő létre az uj lény? Mik az élet törvényei, mindazon milliárd lényé, melyeknek összesége a világot alkotja? Nem szoritkozott többé a hullákra bonczolásait az élő emberekre terjesztette ki; a betegei körében tapasztalt állandó tények lepték meg és saját családját is megfigyelése tárgyává tette. Legtöbb tapasztalatait innen meritette aztán, hiszen a kóresetek a legszembeötlőbb teljességbe itt domborodtak ki. Ettől fogva ugyanoly mérvben, a mint a tények halmozódtak és csoportosultak jegyzeteiben az öröklődés azon általános elmélete épült fel, mely mindezeknek kulcsául szolgálhatott.

Nehéz problema volt ez, melynek megfejtésén évek óta töprengett. Két elvből indul ki, az ujalakulások és az utánzási ösztön elveiből. Az egyik elv az öröklődés elve volt, azaz a lények reproductiója a hasonlóság uralma folytán; a másik az ujalakulatok elve, azaz a lények reproductiója az eltérések folytán. Az öröklődésre nézve csak négy esetet állitott fel: I. A közvetlen öröklődést: az apának és az anyának visszatükrözését a gyermek physikai és moralis természetében. II. A közvetett öröklődést: a rokonok, nagybátyák és nagynénék visszatükröződését. III. A visszafejlődő öröklődést: az ősök visszatükröződését két vagy több nemzedéknyi időközben, végre IV. a befolyások öröklődését, azaz a megelőző részesek képviseletét olyformán, hogy egy első férfi adja meg az öröklődés szinezetét, olyformán, hogy bár semmi része sincsen az átöröklődő tulajdonságokban, de előkészitője, előmunkálója a következő valódi átöröklődő fogantatásoknak. A mi az ujalakulást illeti, az nem volt szerinte más, mint az uj, illetőleg ujnak látszó lény, melyben a szülők physikai és erkölcsi egyéniségei egybeolvadnak, a nélkül, hogy az egyik vagy másik egyéniségének nyoma is találtatnék benne. Itt aztán ujra fixirozta ezt a két kifejezést: öröklődés és ujalakulat s ezeket ismét két alosztályra bontotta; az öröklődésnél két esetet különböztetve meg. Az atya vagy az anya egyéniségének határozottabb vagy határozatlan kiválását az egyik vagy másik egyéni fölényét, vagy pedig a két szülő egyéniségének elegyülését. Ez utóbbi ismét három alakot ölthetett, ugymint: összeforrást, egyesülést, vagy pedig a kiválásnak ketté oszlását, a legrosszabb árnyalattól - a tökélyig. Az ujalakulatokra nézve csak egy eset volt lehetséges: a tökéletes, az ugynevezett vegytani vegyülés, melynek szabálya szerint két test egymással úgy egyesül, hogy mindegyikétől teljesen eltérő uj harmadik jő létre. Ez volt az antropologiából, a zoológiából, a pomologiából és a kertészetből szerzett megfigyelései jelentékeny halmazának az összefoglalása. A nehézség ám ott kezdődött, a hol arról volt szó, hogy ezen analyzis folytán létrehivott sokszori tények fenforgásával megalkossa belőlük a synthésist, levezesse belőlük azon elméletet, mely mindennek magyarázatául szolgáljon. Itt azután a hypothésis örökké ingó talaján találta magát, melyet bár minden uj felfedezés átalakit, bárha az ember szükségképeni következtetési hajlama folytán nem is tud tartózkodni attól, hogy ezen problémákra csakugyan találjon megfejtést. Mindamellett elég fenkölt volt szelleme ahhoz, hogy ezen problemát meghagyja problemának. Igy ő a Darvin-elmélet bimbócskájától - a pangenésisétől - Hackel perigenesiséig haladt el. Aztán felvillant agyában az az elmélet is, a melyet Weissmann volt hivatva később diadalra juttatni; megállapodott egy végtelen finom összetételü anyag, a csiraplasma eszméjénél, melynek egy része minden új lényben tartalékban marad, hogy igy változatlanul és megmásithatlanul átadassék nemzedékről nemzedékre.

Ez látszólag mindent megmagyarázott, de minő végtelensége a titokzatosságnak maradt még hátra, a hasonlatosságok ama világában, a melyet a spematozoide és az ovule szolgáltattak, midőn már az emberi szem nem különböztet meg semmit, még a górcső legerősebb nagyitása mellett sem? És a mellett el volt készülve arra is, hogy elmélete egy nap összeomlik. Csak annyiban elégedett meg vele, hogy ideiglenes magyarázata volt, mely a kérdés actualis állapotára nézve kielégitette az életről való szünetlen kutatásában, melynek ősforrása, a bugygyanása előtt örökre kikutathatlannak látszott. Oh, ez az öröklés, mily forrása ez reá nézve a végtelen elmélkedéseknek! A váratlan, a csodás, nem onnan ered-e, hogy a hasonlatosság szülők és gyermekek között nem teljes, nem mathematikai pontosságu? Először családja számára állitotta fel, a logikusan fejlesztett családfát, a hol a befolyás részességét nemzedékről-nemzedékre apai és anyai rész szerint felosztotta. De az élő valóság majdnem minden esetben meghazudtolta az elméletét. Az öröklés, a helyett hogy hasonlatosságra vezetne, nem egyéb mint törekvés a hasonlatosság felé, melyet a körülmények és a milieu megakadályoznak. Végre egy elmélethez jutott, a mit ő a sejtek koraszültsége hypothezisének nevezett.

Az élet szerinte nem egyéb, mint mozgás. Az öröklődés a tovább adott mozgás lévén, a sejtek egymásból való szaporodásukban egymást elnyomták, egymáshoz ütődtek, elhelyezkedtek, mindegyik az öröklődésre való törekvést akarva érvényesiteni; úgy, hogy eme küzdelem közepett a gyengébb sejteket elnyomták s a végeredmény alkalmával jelentékeny zavarok, s teljesen különböző szervek és szervezetek jöttek létre. Az ujjáalakulatok, a természet folytonos alkotó és divináló ereje folytán nem innen erednek-e, nem volt ő maga is azért annyira különböző szüleitől, mert az ily befolyások esélyeinek volt kitéve? Vagy inkább az álczázott öröklődésnek tudja be ezt, melyben ő is hitt egy perczig? Mert minden családfának vannak oly gyökerei, melyek az egész emberiség főgyökeréig nyulnak, egészen az első emberig, úgy, hogy nem származhatunk egyetlen őstől, hanem mindig hasonlithatunk egy még régibb ismeretlen ősre. Mégis kételkedett az atavismusban, a közvetlen öröklődésben. Az ő véleménye az volt, a saját családjából meritett különös példák ellenére is, hogy a hasonlatosságnak két-három nemzedék folyamán a közbejött esélyek folytán ezer meg ezer lehetséges combinátiót kell szükségképen eredményeznie. Szerinte tehát az öröklődés folytonos létképződés volt; egy állandó átalakulás ez átszármaztatott léttörekvésben, ez átruházott hatalomban, ebben a megrázkódtatásban, mely az anyagba életet lehel a mi tulajdonképen maga az élet. - És most a kérdések oly sokszerűsége tárult fel előtte. Van-e physikai és szellemi haladás a korszakok lánczolatában? Izmosodik-e az agy, a fejlődő tudományokkal való foglalkozás folytán? Lehet-e idővel a boldogságnak és az elmebeli erőnek nagyobb tökélyére számitani? Aztán pedig speciális problémái keletkeztek. Többek között különösen egy, melynek titka fölöttébb ingerelte: hogyan fejlődik a fiu és hogyan fejlődik a leány? Nem fognak-e sohasem oda jutni, hogy tudományosan előre lássák a nemet vagy legalább magyarázatát adják? E tárgyról irt is egy nagyon érdekes értekezést, mely tömve volt oly tényekkel, melyek egészükben véve ama teljes tudatlanságra vezettek, melynek homályát még legszivósabb kutatásai sem voltak képesek eloszlatni. Kétségkivül az öröklődés csak azért lelkesitette őt annyira, mert homályos, széles látkörű és kifürkészhetlen volt, mint minden még gyermekkorát élő tudomány, melyben csak a képzelet uralkodik. Végre egy hosszu tanulmány a tüdősorvadás öröklődéséről fölkeltette volt benne a gyógykezelő orvos ingadozó hitét és ama nemes, de oktalan reménybe lovalta magát, hogy felújitja az emberiséget.

Alapjában Pascal orvosnak egy hite volt: az életben való hite. Az élet az egyetlen isteni megnyilatkozás. Az élet az maga Isten, a nagy motor, a világegyetem lelke, és az életnek más eszköze nincs az öröklődésnél. Az öröklődés alkotja a világot, úgy hogyha azt ösmerhetnők, hogyha azt lelánczolhatnók, hogy rendelkezhessünk felette, kényünk-kedvünk szerint alkothatnók a világot. Nála, ki közelről látta a betegséget, a szenvedést és a halált, az orvos lázadó részvéte ébredt fel. Oh! ha nem lenne több beteg, nem szenvedne senki többé, s a halál legkevesebb eshetőségét ha elérnők! Arról álmodozott, hogy az egyetemes boldogságot, a tökély és üdv jövendőbeli országát ugy lehetne siettetni, hogyha az egész emberiség egészségét biztositanák. Ha mindnyájan egészségesek, erősek és intelligensek leszünk, akkor fenséges, okos s boldog lesz minden nép. Nem alkotnak-e Indiában hét nemzedéken át egy soudrából egy brahmint, kisérletileg a legutolsó nyomorultat is a legtökéletesb emberi typusig emelve; miként a sorvadásról irt tanulmányában azt levezette, hogy az nem örökölhető, hanem minden tüdősorvadásos ember gyermeke magával oly elkorcsosult szervezetet hoz magával, melyben a tüdősorvadás ritka könnyüséggel fejlődik. Ő tehát arra gondolt, hogy az öröklődés folytán satnya szervezetet úgy erősitse meg, hogy az élősdieknek, vagy pedig a romboló erjedéseknek elölésére, melyeknek a szervezetben való létezését már a mikrobák elmélete előtt is gyanitotta, a szervezetnek erőt adjon. Ebből állott tehát a probléma: erőt adni! Egyszersmind ez annyi volt, mint akaraterőt adni, a többi szervek edzése által az agy térfogatát szaporitva.

Ez időben egy régi XV. századbeli orvosi könyvet olvasva, egy gyógykezelésen akadt meg melynek czime ez volt: "A hasonszenvi gyógymód." Valamely beteg szerv gyógyitására elegendő volt e szerint egy juhnak, vagy egy ökörnek ugyanazt az egészséges szervét megfőzni és annak a levét aztán bevenni. Az elmélet abban állott, hasonlóval kell helyreütni a hiányokat és különösen a májbetegségeknél e könyv állitása szerint számtalan sok gyógyulás állott be. Ezen dolgozott aztán az orvos képzelete. Miért ne lehetne megkisérleni, a meggyengült, öröklő betegségben szenvedőket és regenerálni, azokat, akikből az idegvelő hiányzik. Mást se kellene tenni, mint normális és egészséges idegvelőt nyujtani nekik. Csak a főzés módszerét tartotta gyermekesnek és azt találta ki, hogy egy mozsárban megtörje a juhagyvelejét és gerinczvelejét és azt destillált vizzel megnedvesitve, az így nyert folyadékot szűrje át. Ezzel a folyadékkal, melyet malaga-borral kevert, kisérletezett betegeinél, de minden jelentékeny eredmény nélkül. Ez elcsüggesztette és hirtelen az az inspirátiója támadt, egy nap, midőn egy hölgynek, akinek májbajos kólikája volt, morphiumot fecskendezett a kis Pravaz-fecskendővel, hátha folyadékával esetleg ily bőralatti fecskendezéseket kisérlene meg? S mindjárt, a mint hazajött, magát fecskendezte be a csípőjénél, mit este és reggel megismételt. Az első, grammnyi adagok hatás nélkül maradtak, de kétszeres, háromszoros adagolás után el volt ragadtatva. Midőn egy reggel felkelt, lábait húsz évvel fiatalabbnak érezte. Igy ment fel egészen öt grammig, szabadabban lélegzett és oly világossággal és könnyüséggel dolgozott, mit már évek óta nem tapasztalt. Általános üdeség és életöröm árasztották el. Azon időtől fogva, mióta Párizsban öt grammos fecskendőt készittetett, meg volt lepetve, a betegeinél elért szerencsés eredménytől, kiket néhány nap alatt lábraállitott, mintegy vibráló, ösztönös életnek uj özönét ömlesztve beléjük. Módszere ugyan kuruzsló és barbár volt, még mindenféle veszélyt sejtett benne, különösen attól félt, hogy gyuladásokat okoz, ha a folyadék nem teljes tisztaságú. Aztán még azt is gyanitotta, hogy üdülő betegeinek erélye részben attól a láztól származik, melyet nekik ezzel okoz. De hisz' ő csak előharczos volt, és hitte, hogy a módszer tökéletesedni fog. Nem csoda-e az is, hogy a bénákat ujra lábra állitja, hogy a tüdősorvadásosokat feltámasztja és őrültjeinek is szerez néhány világos órát?

A XV. század ezen alchymiai találmánya előtt a reményeknek egész uj világa tárult eléje; azt hitte, hogy felfedezte az universális gyógyszert, az emberi nem gyöngeségét legyőzni hivatott életnedvet, mely minden bajnak az egyedüli oka, a megifjodásnak valóságos tudományos forrását, a mely, miután uj erőt, egészséget és akaratot olt be az emberiségbe, ujjáalkotja azt, fölséges, örömteljes ujjászületéshez.

Ezen a reggelen északra fekvő szobájában, melyet a szomszédos platánok árnyéka kissé elsötétitett, s mely csak vaságyával, egy mahagoni szekrénynyel és nagy iróasztalával volt bebutorozva, a melyen mozsár és mikroskop hevertek, épen egy fiola ily nedv készitését akarta befejezni végtelen gondossággal. Miután egy juhnak idegvelőjét összezuzta a mozsárban, csak le kellett még azt önteni, hogy átpárologjon. Végre kapott is egy kis palaczk zavaros folyadékot, mely opálszinű volt s kékes szinbe játszott, melyet aztán sokáig nézett a világosság felé tartva, mintha kezében tartotta volna a világot ujjáalkotó elikszirt, mely azt megmenti a további satnyulástól.

Lenn valóban várta őt a reggeli a mélységes hűvösségű teremben. Leeresztették a redőnyöket, csak is egy maradt félig felhúzva. Barátságos volt a terem, gyöngyszürke fadiszitésével, melyet kék sávok élénkitettek. Az asztal, a székek, az ebédlőszekrény, már rég egybeforrt a szoba császárkorabeli butorzatával, és a világos alapról az ó-mahagoni intensive vörös fénye jóleső élénkségben tünt elő. A középen függő, mindig ragyogó tiszta rézlámpa, úgy csillogott, mint valami csillag, míg a négy falon, négy nagy pastell-virágcsokor virult, szegfűkből, rózsákból, jáczintokból összeállítva.

- Ah, a manóba, ugy megfeledkeztem, be akartam fejezni. - Itt van ez egyszer egészen uj, egészen tiszta; csodákat fog művelni.

És megmutatta a fiolát, melyet nagy lelkesedésében lehozott. - De ekkor észrevette Clotilde-ot, ki néma komolyságba merült el. A várakozás tompa haragja egész ellenségeskedését felelevenítette, és mig reggel égett a vágytól, hogy nyakába boruljon, most mozdulatlan maradt, lelke kihült iránta, eltávolodott tőle.

- Jó van, mondá, anélkül, hogy jó kedvéből vesztett volna, hát tovább duzzogunk. Jaj, de nem szép dolog ez... Hát nem akarod megcsodálni varázsfolyadékomat, mely a holtakat is feltámasztja?

Az asztalhoz ült, aztán Clotildenak, ki vele szemben ült, végre felelni kellett:

- Tudod, mester, - hogy én mindent bámulok rajtad. Az én óhajom most már csak az, hogy mások is bámuljanak. De szegény Boutin halála óta...

- Oh, kiáltott fel, a nélkül, hogy tovább engedte volna beszélni; epileptikus volt, ki egy congesticus crisisbe halt bele. Hadd, ha rossz a kedved, ne beszéljünk erről, fájdalmat okoznál nekem és ez elrontaná a napomat.

Az asztalon tojás, sonka és créme volt. Mély csend uralgott a reggelinél, mi közben Clotilde, duzzogásában is, jóizüen evett, mert jó étvágya volt, és nem volt elég kaczér, hogy elrejtse. Pascal nevetve mondá:

- A mi megnyugtat, az, hogy jó a gyomrod. Mártha adjon csak Clotildenak kenyeret.

Mint rendesen, most is ő szolgálta ki őket, nyugodt bizalmassággal nézte, hogyan esznek. Gyakran beszélgetett is velük.

- Uram, mondá, miután kenyeret metszett, a mészáros a számlát hozta, kifizessem?

- Miért kérdi, nem szokott maga rendesen fizetni, anélkül, hogy tőlem kérdezné?

Grandguillot úrnál, a plassansi közjegyzőnél letéteményezett tőke, évenként kerek hatezer francot jövedelmezett. Minden negyedévben az ezerötszáz franc a cseléd kezéhez került és ő rendelkezett felette a ház jóléte érdekében. Ő vásárolt és fizetett mindent a legszigorubb takarékossággal, mert fösvény volt, a miért is folytonosan élczelődtek felette. Clotildenak, a ki igen keveset költött, nem volt külön pénze; a mi a doctort illeti, kisérletei és zsebpénze számára abból a három vagy négyezer frankból, mit még mindig keresett évente, bőven futotta. E jövedelmét ő egy külön iróasztal-fiókban gyüjtötte, hol már kis kincs halmozódott össze aranyban és bankjegyekben, melynek határozott összegét ő soh'se tudta.

- Kétségkivül uram, én fizetek, felelt a cseléd, mikor én vettem az árut; hanem most a számla igen nagy a sok velő miatt, a mit a mészáros önnek szállitott.

- Ah, mondja csak, maga is ellenem fog szegülni, maga is? Nem, nem, ez már sok lenne...

- Tegnap ti mindketten nagy fájdalmat okoztatok nekem és bosszankodtam, de ennek meg kell szünnie, nem akarom, hogy házam pokollá váljék. Két asszony támad ellenem és ezek az egyedüliek, kik engemet szeretnek! Tudjátok, inkább azonnal megszököm a házból.

Nem haraggal, nevetve mondta, de hangja reszketése elárulta szive nyugtalanságát és jóságos derült arczkifejezésével tette hozzá.

- Ha fél a hó végétől, lelkem, úgy mondja a mészárosnak, hogy küldje nekem külön a számlámat és ne féljen, nem kéri senki sem a magáét, a maga pénze pihenhet.

Ez czélzás volt Márthának privát vagyonára. Harmincz év alatt négyszáz frank évi fizetéssel tizenkétezer francot kuporgatott össze, a melyből csak a legszükségesebbre költekezett és ez felszaporodva, majdnem háromszorosára, harminczezer francra nőtt a kamatokkal. Nem akarta elhelyezni Grandguillotnál, csupa szeszélyből, csupa akaratosságból, hogy pénzét elrejtse. Máshol volt elhelyezve s évjáradékokban.

- A pihenő sous-k, becsületes sous-k, - mondá Mártha komolyan, de igaza van, megmondom a mészárosnak, hogy küldjön az úrnak külön számlát, mert e sok velő az ön konyhája és nem az enyém számára lett megrendelve.

Ez a magyarázat mosolyt csalt Clotilde ajkára, a kit a Mártha fösvénysége fölötti élczelődések rendesen mulattattak és a reggeli kedélyesebben végződött. A doctor a platánok alatt kivánta fekete kávéját meginni, azt mondván, hogy levegőre van szüksége, miután egész délelőtt zárt szobában volt. A kávét tehát a forrás melletti kőasztalon szolgálták fel és oly kellemes volt ott az árnyékban a viz üde zengése mellett, míg köröskörül a fenyvesek, a dombtető, az egész birtok a délutáni nap hevében izzottak.

Pascal önelégültségében magával hozta az idegvelővel töltött fiolát, melyet az asztalra téve, szemlélgetett.

- Igy hát, kisasszony, - folytatá duzzogó tréfálkozással, - te nem bizol az én ifjitó eliksziremben, inkább a csodákban?

- De mindent fog kelleni tudni, tudd meg hát, te kis önfejü, hogy tudományosan sohasem constatáltak egyetlen egy eltérést sem a változhatlan törvények alól, melyek a világegyetemet kormányozzák. A mai napig csak az emberi szellem szegülhetett ellenük. Találj hát valódi akaratot, vagy bárminemű alkotó törekvést az életen kivül... Ebben minden benne van, nincs a világon más akarat, mint ez az erő, mely mindent életre ösztönöz, sarkal, a mindinkább fejlődő s mindinkább fenségesebb létre.

Felkelt, fönséges mozdulattal s oly szent meggyőződés dagasztotta keblét, hogy a fiatal lány reá nézett és csodálkozott, hogy fehér hajzatával is oly fiatalnak látszik.

- Akarod, hogy elmondjam neked "credomat", minthogy azzal vádolsz, hogy én nem akarom a tiedet elfogadni. Én hiszem, hogy az emberiség jövője az ész és a tudomány fejlődésétől és haladásától függ. Hiszem, hogy az igazságnak tudományos kutatása azon isteni eszmény, melyet az embernek maga elé kell tüzni. - Hiszem, hogy minden illusio és hiuság, kivéve ama lassanként megszerzett kincsét az igazságoknak, melyek sohsem veszhetnek el többé. - Hiszem, hogy ezen igazságok mindig növekedő összege az embernek végre kiszámithatlan hatalmat, kedélyt, sőt tán boldogságot is biztosit... Igen, hiszek az életnek végleges diadalában...! - És keze mozdulata még hatalmasabb lenditéssel szelte körül a látóhatárt, mintha ezt a lángban égő vidéket akarná tanunak felhívni, melyben minden létnek a nedve forr.

- Hisz gyermekem, a folytonos csoda maga az élet, nyisd ki szemed és nézz körül.

- Kinyitom és nem látok mindent... Te vagy a makacs, mester, ha nem akarod megengedni, hogy itt lenn e földön valami ösmeretlen valami is van, a mibe soh'se fogsz behatolni. Oh tudom, hogy te sokkal okosabb vagy, semhogy ezt ne tudnád. Csakhogy te nem akarsz ezzel megszámolni, te elvonatkozol az ösmeretlentől, mert kutatásaidban háborgatna... Te hiába mondod, hogy mondjak le a titokzatosról, hogy az ösmerttől induljak az ösmeretlen meghóditására; én nem tudom, a titokzatos rögtön utánam indul és megzavar.

Pascal mosolyogva hallgatta, boldog volt, hogy lelkesülni látja s kezével simogatni kezdte szőke hajának fürtjeit.

- Igen, igen, tudom... te olyan vagy, mint a többi, nem tudsz élni illusió és hazugság nélkül... Különben, hadd, mégis meg fogjuk egymást érteni. Érezd magad jól, ez az okosságnak és a boldogságnak már jó fele.

- Lássuk, te mégis el fogsz kisérni és segiteni fogsz csodatevő körutamban. Ma csötörtök van, látogatási napom, ha a hőség kissé alább hagy, együtt megyünk el.

Clotilde eleinte vonakodott, hogy ugy lássék, mintha nem akarna, hanem végre beleegyezett, látva, hogy minő fájdalmat okozna neki ellenkezése. Rendesen el is szokta kisérni. Sokáig maradtak a platánok alatt, mig csak az orvos fel nem ment átöltözködni. Midőn ujra lejött felöltőjében, mely szabályosan végig volt gombolva, széles karimáju selyemkalappal fején, megemlitette, hogy fogják be Bonhomme-t, azt a lovat, mely egy negyedszázad óta szolgálta őt látogatásaikor. De a szegény állat vakulófélben volt és szolgálataiért való háladatosságból és gyöngédségből már alig háborgatták. Ez este révedező szemekkel, köszvénytől megmerevedett lábakkal szundikált; azért is az orvos és a fiatal leány, a kik utána néztek az istállóban, fejét jobbról, balról megcsókolták, meghagyták, hogy csak nyugodjék egy köteg friss szalmán, melyet a cseléd hozott számára és elhatározták, hogy gyalog mennek.

Clotilde vörös-babos fehér ruhájában maradt, csak egy nagy orgonacsokorral diszitett szalmakalapot tett fejére és bájoló volt nagy szemeivel és rózsás-tejszinü arczával, melyet a kalap széles karimája árnyalt. Midőn igy sétálni ment Pascal karján, a lány ily sudáran, nyulánkon, fiatalon, a férfi igy ragyogva, szakálla fehérségében, szintén sugárzó arczczal, még oly férfias erőben, hogy Clotilde-ot felemelte; ha egy tócsa került utjokba, mindenki mosolygott reájuk, s megfordult, tekintetükkel majd elnyelve őket, oly szépek és vidorak voltak.

Ez nap, mint a plassansi kapun át a fenouillèresi uton kijutottak, egy csoport vén asszony félbeszakitotta a terécselést; ugy tünt fel nekik; mintha valami ó-kori király hagyta volna el képrámáját, azon szelid és hatalmas királyok közül, kik meg sem vénülnek, kezükkel ama csodaszép gyermek vállára támaszkodva, kinek ragyogó és alázatos szépsége ép erőben tartja őket.

A Sauvaire-utczára fordultak be, hogy a Banne-utczába érjenek, midőn egy magas, barna, körülbelül harmincz éves férfi megállitotta őket.

- Ah, mester, ön megfeledkezett rólam, még mindig várom a tüdősorvadásról való jegyzeteit.

Ez Ramond orvos volt, a ki két évvel ezelőtt telepedett le Plassansban és szép clienturát szerzett magának. Remek, mosolygó férfiasságtól ragyogó feje a nők rajongás tárgya volt és szerencsére igen nagy volt intelligencziája és igen sok az esze.

- Ni, Ramond, jó napot!... Korántsem, kedves barátom, nem feledkezem meg önről, ennek a kis lánynak adtam oda tegnap a jegyzetet lemásolás végett és ő még nem készitette el.

A szerencsére jó lefolyásu mellhártyagyulladás alkalmával, midőn a fiatal lány ágyban feküdt, Pascal orvos önmagában kételkedve, megkövetelte, hogy fiatal kartársa segédkezzék neki és megnyugtassa a betegség lefolyását illetőleg.

Ramond néhány perczig elkisérte őket a Banne-utcza sarkáig, a régi városnegyed bejáratába, hova utjok vezetett.

És ugy a mint Clotildehoz hajolt mosolyogva, lassanként növekedő titkos szerelem bontogatta szárnyát, a mely türelemmel várta azt a meghatározott órát, midőn a várva várt szárnyalásra kelhet. Különben tisztelettel hallgatott Pascal orvosra, kinek munkái végtelen bámulatra ragadták.

- Nézze csak, kedves barátom, éppen most megyek Guiraudehoz, ahhoz az asszonyhoz, kinek a timár férje tüdősorvadásban halt el öt év előtt. Két gyermeket hagyott hátra: Zsófit, egy körülbelül tizenhat éves lányt, kit szerencsére négy évvel apja halála előtt elküldhettem falura, nem messze innen, egyik nénjéhez és egy fiut, Valentint, a ki most huszonegy éves lett és kit anyja konok gyöngédségében magánál akart tartani, azon rettenetes következmények ellenére is, melyekkel megfenyegettem. És most nézze, vajjon nincs-e igazam, ha azt állitom, hogy a tüdősorvadás nem öröklődő, hanem hogy a tüdősorvadásos szülők elkorcsosult szervezetet hagynak örökbe, melyben a betegség a legkisebb fertőzés alkalmával is kifejlődik. Lássa, Valentin, ki atyjával naponként érintkezett, tüdősorvadásban szenved; mig Zsófi, ki napsugaras légben nevelkedett, kitünő egészségnek örvend.

- A mi azonban nem zárja ki azt, hogy én Valentint is meg fogom menteni, mert szemlátomást magához tér, megkövéredik, mióta beoltom. Ah, Ramond, el fog egyszer jönni, eljön az én oltásaimat megfigyelni.

Midőn egyedül voltak, siettették lépteiket és azonnal a Canquoin utczába, a régi városrész legszűkebb és legsötétebb utczáinak egyikébe fordultak. A nap heve itt elvesztette erejét, itt halvány világosság, pinczeszerü hüvösség uralkodott. Ott lakott földszint Guiraude fiával, Valentinnal. Az asszony maga, egy vézna, kimerült nő, nyitott ajtót, a ki maga is vérbomlásban szenvedett. Reggeltől estig mandulákat tört egy csonttal, térdei közé szoritott nagy kövön, és ez egyetlen munkából éltek meg, minthogy fiának minden munkát abba kelletett hagynia. Guiraude ma mégis mosolygott, midőn meglátta az orvost; mert Valentin ép egy cotelette-t evett jó étvágygyal, a mi valóságos dőzsölés számba ment, és már hónapok óta nem fordult elő. A fiú vézna, ritka hajú és szakálu volt; viaszsárga arczából kiállottak rózsaszinü arczcsontjai. Gyorsan felállott, hogy megmutassa, hogy mily derék legény. Clotilde meg is volt indulva azon fogadtatástól, melyben Pascal részesült, mint valami üdvözitő, mint valami messiás. Ezek a szegény emberek kezet szoritottak vele, megcsókolták volna lábait, hálától ragyogó szemekkel néztek rá. Hát ő mindent tudott, hát ő maga az Úristen, hogy fel tudja támasztani a halottakat? Pascal maga is bátoritólag nevetett e kúra szemlélésére, mely ily jól indult. A beteg bizonyára még nem gyógyult fel, sőt tán az egész nem is volt más, mint valami belső, sarkantyúzó ostorcsapás. Mert ő különös izgatottnak és lázasnak találta. De hát nem ér-e az is valamit, ha csak napokat is nyerünk? Ujra beoltotta, mig Clotilde, az ablakhoz állva, hátat forditott nekik. És midőn elment, látta, hogy husz francot hagyott az asztalon. Gyakran történt meg vele, hogy ő fizette a betegeit, a helyett, hogy azok fizettek volna neki.

Még három látogatást tettek a régi városrészben, aztán az új városrészbe látogattak el egy hölgyhöz és midőn ujra az utczán voltak, Pascal azt mondta:

- Tudod, ha te bátor kis lány volnál, mielőtt Lafouassé-hoz mennénk, kisétálnánk a Seguiranne-ig és meglátogatnók Zsófit nénjénél; ez örömet okozna nekem.

Csak három kilométernyi volt e távolság, és e gyönyörü időben ez igen szép séta volt. Clotilde vidáman beleegyezett. Nem duzzogott többé, hozzá simult s boldognak érezte magát, hogy karonfogva mehetett vele. Öt óra volt, és a nap aranyköntösbe burkolta az egész vidéket. De mihelyt Plassansból kimentek a Viorne jobb oldalán elterülő nagy, kopár, kiszáradt sikság egy szegeletét kelletett áthasitniok.

Nemrég itt egy csatorna készült, mely arra volt hivatva, hogy ezt a szomjuságtól kihalt vidéket megöntözze, de még most ezen negyedet nem látta el vizzel; és a vörhenyes földek, a sárgás kiaszott területek, a nap izzó hevében a végtelenbe látszottak nyúlni. Csak törpe olajfák, csenevész mandulafák látszottak itt szerte, melyeket folytonosan nyestek és szabdaltak, mert ágaik meggörbültek és elnyomorodtak a folytonos kinos szomjuság várakozásában és a szárazság ellen folytatott lázadásban. Távolban a letarlott halmokon habfoltokként fehérlettek a nyaralók, melyeket a cziprusok szabályos fekete szegélyei határoltak. S mégis, ez a fátlan, puszta végtelenség, e sivár terület széles düllőivel élesen határozott szinekbe játszott s megtartva klasszikusan szép domborulatait, bizonyos komor nagyszerüséget árult el. Az uton husz czentiméter magasságban megnőtt a por; olyan volt az, mint a finomabb hó, melyet a legkisebb szellő széles felhőfátyolként eregetett füstté, és a mely fehéren porzott az út két szélén belepve a fügefákat és a bokrokat.

Clotilde ugy örült, mint a gyermek, hogy a por ugy serczegett kis lábai alatt s Pascalt napernyőjével akarta megvédeni.

Az elperzselt pusztaságon már észre is lehetett venni egy kis lombszigetet; a fáknak egy hatalmas csokrához hasonlitott az. Ez volt Seguiranne az a kis birtok, hol Zsófi lakott és felnőtt, Dieudonné nagynénjénél, a cserző feleségénél. A legkisebb patak, a legpiczinyebb forrás elég volt, hogy ez a lángoló föld hatalmas növényzetre gerjedjen; sűrű lombozatok boritották el, mélységes árnyéku sétányok, isteni üdeséget lehelve. A platánok, gesztenye- és szilfák erős sudárba szöktek s csodás, zöldszinü tölgyfasorba olvadtak.

A mint a majorhoz közeledtek, egy szénagyüjtőnő, ki gereblyéjét otthagyta, hozzájuk futott. Ez Zsófi volt, a ki megösmerte Pascalt és Clotilde-ot, illetőleg a kisasszonyt, a mint őt nevezte. Imádta őket, aztán zavarba jött, a midőn őket megpillantotta s nem tudta nekik elbeszélni mindazt a szépet, mitől szive tuláradt. Bátyjához, Valentinhez hasonlitott, kis termetü volt, ugyanoly kiálló arczcsontokkal és szintelen hajjal; de falun, távol az atyai ház ragályozó veszélyétől, ujra husosodni, izmosodni látszott, arcza megtelt, haja szinesebbé vált, lábszárai megizmosodtak, térdei megteltek.

Dieudonné néne, ki szintén szénát gyüjtött, hozzájuk szegődött, már messziről bizonyos parasztos durvasággal kiáltozva:

A doktor, ki egyszerüen azért jött, hogy ebben az egészséges látványban gyönyörködjék, szintén ily hangon felelt:

- Remélem is! De ez még nem zárja ki, hogy ez a kis szöszke lány itt nekünk ne tartoznék egy-egy viaszgyertyával.

- Való igaz! És tudja is, mondja is mindennap, ha ön nem lenne, ugy oly sorsban volna, mint Valentin fivére.

Zsófi megragadta a doktor kezét, nagy könnyek csillogtak szemeiben, csak fuldokolva tudott szólni:

Hogyan szerették! S Clotilde iránta való gyengédségében mindezt az elszórt szeretetet önmagában érezte összegyülni. Igy maradtak egy perczig csevegve, a tölgyek árnyas, üde hüsében. Aztán Plassans felé indultak, miután még egy látogatásuk volt hátra.

A két ut sarkán levő korcsmába szándékoztak, mely fehér volt a leüleplő portól. Szemben azzal egy gőzmalmot állitottak fel a Paradou-n, múlt századból való épitményét használva fel e czélra. Lafouasse a korcsmáros, csak csinált egy kis üzletet, mert a malommunkások oda tértek be és a parasztok oda hordták a gabnát. Vasárnap a szomszéd Artand falu lakói is ellátogattak hozzá. De leütötte a kór, három év óta vánszorgott s fájdalmakról panaszkodott, melyeket a doktor végre ataxikus bántalmak kezdetének ismert fel. De mindamellett makacsul vonakodott szolgálót fogadni, a butorokba fogózkodva, szolgált ki régi módja szerint. Ki is kürtölte aztán mindenütt, miután tízszeri beoltás után kissé lábra kapott, hogy ő már meggyógyult.

Éppen az ajtóban állott erős, magas alakja, lángvörös arczával, melyhez még vörös hajzatának tüze is hozzájárult.

- Önt várom, Pascal úr! Tudja-e, hogy tegnap két hordó bort húzhattam minden fáradság nélkül palaczkokba?

Clotilde kivül maradt egy kőpadon, míg Pascal belépett, hogy beoltsa a korcsmárost. Hallani lehetett hangjukat és ez utóbbi, ki erős izmai mellett is igen érzékeny volt a fájdalmakkal szemben, panaszkodott, hogy fáj a szúrás, de végre, lehet egy kicsikét szenvedni is, hogy egészségét visszaszerezze az ember. Aztán boszankodott, erőltetni akarta a doktort, hogy fogadjon el egy pohár italt. De a kisasszony csak nem fogja megbántani azzal, hogy visszautasitsa felkinált szörpét. Asztalt vitt ki s koczintani kellett vele.

- Egészségére, Pascal úr és most azon bugrisok egészségére, kiknek ön visszaadja a falathoz az étvágyat.

Clotilde mosolygott, visszagondolt a kotyvasztékra, melyről Mártha beszélt, és a vádra, hogy megölte vele Boutin apót. Hát nem öli meg mind a betegeit, hanem csodákat is művel orvosságával? És ujra visszanyerte mesterébe vetett hitét, azt a szerelmetes hevülést, mely most iránta szivében felszökkent. Midőn elmentek, Clotilde ujra egészen magáénak vallhatta, meghóditotta, rendelkezhetett vele kedve szerint.

Nehány perczczel azelőtt a kőpadon ülve egy zavaros történetről álmodozott, midőn a gőzmalmot látta. Nem volt-e ezen most széntől fekete és liszttől fehér épület egykor egy szenvedélyes tragődia színhelye?

Eszébe jutott a Mártha részéről apróra elbeszélt történet, melynek részleteire sokszor maga a doctor is tett czélzásokat; unokatestvérének, Serge Mouret abbénak a volt artaudi plébánosnak tragikus szerelmi kalandja, egy vad és szenvedélyes, imádandó leánynyal a ki Paradou-ban lakott.

Ujra az országutra értek és Clotilde megállott, a nagy kiterjedésü, komor sikságra, a kunyhókra, a vetésekre és az ugarföldekre mutatva.

- Mester, úgy-e itt egy óriási, nagy kert volt? Nem te beszélted-e nekem el annak történetét?

Pascal e jó kimenetelü nap fölötti öröme közepett is összerázkódott, a gyöngédségnek végtelen szomoru mosolya vonult el arczán.

- Igen, igen Paradou, végtelen nagy kertet alkotott fáival, mezőivel, szőlőivel, virágágyaival, szökőkútaival és patakjaival, melyek a Viorneba szakadnak.

- Egy kert ez, mely már egy század óta el van hagyatva, az alvó erdei tündér kertje, a hol a természet ujra uralkodó hatalommá lett. És ime látod, fáit kivágták, kinyesték, s a földet ugarrá törték, hogy darabokra szeljék és elárverezzék. A források kiszáradtak s nem maradt más vissza, mint e bűzös mocsarak... Ah, valahányszor erre megyek, mindig fáj a szivem.

- Nem itt volt-e az a Paradou, a hol unokabátyám Serge és a te jó barátnőd, Albine megszerették egymást?

De nem is figyelt már többé Clotildera, mintegy magához beszélve folytatta, távolba révedező szemekkel a multakon merengve:

- Istenem! Albine. Ujra látom őt, a kert napsugaras fényében, mint valami illatos virágos bokrétát, felvetett fejjel, vigságtól kaczagó kebellel, virágai között oly boldogan, vadvirágokat tüzve szőke hajába, nyakára, gyenge aranyos-barna karjaira koszorúkat fonva. - És midőn aztán ott feküdt holtan, virágai között - ujra látom őt mosolyogva aludni, fehéren, összetett kezekkel, tubarózsás és jáczintos halottas párnáján. A szerelemnek halottja volt ő és mennyire szerették ők egymást, Albine és Serge, e szerelmekbe ejtő kertben, a bünrészes természet ölén! Mily hullámai azok a létnek, melyek minden hazug kötelék gátján átcsapnak és minő diadala ez az életnek.

Clotilde megzavarodott Pascal e heves, önmagához intézett, tompa suttogásán és merően vizsgálta. Soh'se merte Pascal előtt azt a másik történetet emliteni, Pascal egyetlen titkos szerelmét, melylyel valaha egy nőt szeretett, a ki már szintén halott. Azt mondják, hogy ő gyógyitotta is volt, a nélkül, hogy a körme hegyét is meg merte volna csókolni. Egész mostanáig a tanulmányok és bizonyos zárkózott félénkség elvonták őt a nőktől. De mintegy látni lehetett, hogy még felébredhetett szenvedélye, hogy szive még tuláradóan fiatal, bár a haja olyan fehér.

Elhallgatott, s hangja reszketett, orczái kigyultak, anélkül, hogy tudná miért...

Pascal mintegy felébredt, s megrázkódott Clotilde-ot maga mellett érezve oly fiatalon, tiszta lángoló szemekkel, széles karimáju kalapjától beárnyékolt arczczal. Egy árny lebbent el köztük, egy és ugyanaz a lehelet reszketteté meg mindkettőjük lelkét. Már nem lelték meg egymás karjait, csak ugy mentek egymás oldalán.

- Ah, kedvesem, nagyon szép volna a világ, ha az emberek nem rontanák el a folyását. Albine meghalt és Serge most St. Eutrope plébánosa, a hol Desirée nővérével együtt él, a ki derék egy teremtés, csak szerencsére félig hülye. Ő maga egy szent, soh'sem mondtam az ellenkezőjét... lehet valaki gyilkos és szolgálhatja az Urat.

Aztán folytatta beszédét, elmondta az életnek vigasztalan, sivár dolgait, beszélt az utálatos és fekete lelkü emberiségről, a nélkül, hogy jóságos mosolya eltünt volna. Mert ő szerette az életet; ő rámutatott annak szünetlen erőfeszitéseire oly nyugodtan, bátran, mindama rossz, mindama lelket csüggesztő kinok ellenére, melyeket magába rejt. Hiába mutatkozott az élet rettenetesnek; jónak és szépnek kellett lennie, miután ahhoz oly szivós akarattal ragaszkodnak; valószinüleg ugyanez akarat a czél is, ugyanezen akarat nagy és ösmeretlen munkájának eredménye - a vég. Bizonyára ő tudós volt, tisztán látott, s nem hitt az idillikus emberiségben, mely Kanaánban él: ellenkezőleg ő látta a bajokat, a hiányokat, kitárta őket maga előtt, fürkészte mélyüket és osztályozta azokat körülbelül harmincz év óta. És az élet iránti szenvedélye és a léterők megcsodálása elegendő volt ahhoz, hogy örökös örömök forrása legyen az számára, melyből természetszerüen gyöngyözik fel a felebaráti szeretet, a testvéri megindulás, a rokonszenv, melyet ki lehetett érezni az anatomus nyerseségéből, tanulmányainak szinlelt tárgyilagosságából is.

Bah, végzé ő, utoljára fordulva a komor pusztaság felé, Paradou már nincs többé, szétmorzsolták, bemocskolták, lerombolták. De sebaj, a szőlőtőket ujra beültetik, ujra felsarjad a gabona, az uj aratás sürü kalászai, és ujra szeretik majd egymást az emberek - a szüret és az aratás messze idejében... Az élet örökös, mindig megujul... mindig fejlődik.

Aztán megfogta ujra a leány karját, és igy tértek haza, az égen lassan elhaló esti pirban, a viola és rózsaszinü alkonyatban, egymáshoz simulva, mint jó barátok. A mint igy kettőjüket elhaladni látták, az ókori hatalmas és jólelkü királyt, alázatos, bájos leánykájára támaszkodva, kinek ifjusága őt ifjuvá tette, az előváros küszöbein ülő asszonyok meghatott mosolygással néztek utánuk.

Souleiadeban Mártha leste őket. Már messziről intett nekik hivó mozdulattal. A manóba is, hát már ebédelni se fogunk! - mikor már közel voltak, igy fogadta őket.

Ők kivülről maradtak, elragadtatva a lehunyó nap szépségétől. Az árnyékban uszó fenyvesek balzsamos, gyanta illatot leheltek, és a pirban uszó dombtetőről, a hol még egy utolsó rózsaszinü sugár haldoklott, sóhajos ködök szálltak fel. Mint valami enyhülés gyönyörlehelete, mint az egész nyugovóra térő birtoknak, a sovány mandolafáknak és a csenevész olajfáknak pihegése, a mindinkább halványodó, tiszta derültségü, nagy égbolt alatt; a mig a ház megett elterülő platáncsoport olyan volt, mint egy fekete áthatlan árnyéktömeg, melyből a kristály rezgésü szökőkut örökös dala zendült fel.

- Nézd csak, - mondá az orvos, - Bellombre ur már megebédelt és a friss levegőre jött.

Pascal, kezeivel a szomszéd kertek egyik padján ülő, sovány, magas, hetvenéves, ránczos képü, merő tekintetü aggra mutatott, a kin igen feszesen állott a nyakkendő és a felöltő.

Senkit sem gyülölt Pascal, csak Bellombre ur, ez a nyugdijazott tanár, a ki visszavonulva élt házikójában, egyedül egy süketnéma, nálánál öregebb kertészszel érintkezve, hozta ki Pascalt sodrából.

- Vén túzok ő, a ki fél az élettől. Hallod-e? fél az élettől. Ha számüzte életéből az asszonyt, ugy azt csak azért tette, hogy ne kellessen neki a czipelőjét megfizetni. És nem ösmerte csak idegen emberek gyermekeit, kik neki csak szenvedést okoztak; innen eredt a gyermekek iránti gyülölete, kikben egyebet sem látott, mint pálczázásra alkalmas anyagot. Ez az élettől, a kötelességektől, a terhektől, a fájdalmaktól és a catastropháktól való félelem. Az élettől való félelem okozza, hogy annak fájdalmaitól rettegve, visszautasitjuk örömeit is. Ah látod, ez a gyávaság engem dühbe hoz, én nem tudom ezt megbocsájtani... Élni kell, teljesen át kell élni az egész életet és inkább a fájdalmat, csakis a fájdalmat érezni, mint gyáván lemondani. Ez a halála mindennek, a mi bennünk emberi és mi bennünk az életösztönt képviseli.

Bellombre ur ezalatt felkelt és kertjének egy fasorán lassu, nyugodt léptekkel végighaladt. Végre Clotilde, a ki őt mindig figyelemmel kisérte, megszólalt:

- A lemondásban is van öröm. Lemondani, nem élni, a titokzatosnak szentelni magát, nem volt-e ez a szentek nagy boldogsága?

Most érezte, hogy Clotilde ujra ellene lázad, hogy ismét kivonja magát befolyása alól. A tulvilági hit nyugtalanitó tudata mélyén szunnyad az élettől való félelem és az iránta való gyülölet. Azért megtalálta ujra jóságos és engesztelő mosolygását:

- Nem, nem, elég volt mára, ne veszekedjünk; szeressük egymást nagyon. Hadd abba, kérlek, Mártha hiv, menjünk ebédelni.

Egy hónap lefolyása alatt a surlódások jobban elmérgesedtek és Clotilde-ot főleg az bántotta, hogy Pascal kulcscsal zárja a fiókokat. Nem volt már iránta az egykori bizalommal, a mi a leányt nagyon sértette; hogyha nyitva találta volna a szekrényt, csakugyan tűzbe dobta volna az iratokat, a mire nagyanyja, Félicité, ösztökélte. - És e duzzogások megujultak, gyakran nem beszéltek két napig sem.

Egy reggel, mely az előtte való este kezdődő duzzogásra virradt, Mártha, a reggelit felszolgálva, igy szólt:

- Éppen most, a mint átmentem a városháztéren, egy idegent láttam és gondolom, hogy ráösmertem. Nem csodálkoznám, ha a kisasszony fivére volna.

- Nem, nem hiszem, már több mint hat hónapja, hogy várja. Tudom, hogy ujból irt neki, mintegy nyolcz nap előtt.

- Bizony, uram, nem tudnám megmondani, mert ama négy év alatt, amióta Maxime-ot utoljára láttam, midőn nálunk időzött, Itáliába menet, igen megváltozhatott... Hátulról véltem őt csak megösmerhetni...

A beszélgetés tovább folyt, Clotilde ezen esemény folytán boldognak látszott, hiszen megtörte a lomha csendet és Pascal végre igy szólt:

Tényleg Maxime volt. Hosszas vonakodás után, végre engedett az öreg Rougonné meghivásának, a kinek itt is egy nagy családi sebet kellett gyógyitania. Régi volt a seb és napról-napra komolyabb jellegü.

Tizenhétéves korában, annak tizenöt éve mult, Maxime-ot egy elcsábitott szolgáló gyermekkel ajándékozta meg. A koránérett suhancz bolondos kalandja volt az a mi fölött apja, Saccard és mostoha anyja, Renée, kit csak fiának méltatlan választása bántott, egyszerüen nevettek. A szolgáló, Justine Megot, a szomszéd faluból származott, szintén tizenhétéves, engedelmes, szelid leányka volt, kit visszaküldtek Plassansba ezerkétszáz frank évi járadékkal, hogy abból nevelje fel a kis Károlyt. Három év multán férjhez ment egy külvárosi kádárhoz, Thomás Anselmus-hoz, a ki jó munkás és eszélyes fiu volt, s akit kisértésbe vitt az évi járadék. Különben az asszonyka mintaszerü magaviseletü lett, elhájasodott, majdnem egészen kigyógyult kellemetlen öröklődéssel fenyegető régi köhögéseből, mely öröklés az iszákos ősök egész sorozatának volt betudható. Házasságukból származó két gyermeke, egy tizéves fiu és egy kis hétéves leányka, piros pozsgásak voltak, csodajól érezték magukat; ugy hogy a legtiszteltebb és legboldogabb asszony lehetett volna, ha Károly nem okozott volna neki annyi galibát a családban. Tamás, az évjáradék mellett is gyülölte a más apától származó fiut, a mi az anyjának, mint hallgató- és alázatos feleségnek titkon fájdalmat okozott. Azért bár imádta, szivesen átengedte volna az atyja családjának is.

Károly tizenöt éves korában alig látszott tizenkét évesnek és esze egy öt éves gyermek kezdetleges fokán állott. Rendkivül hasonlitott Dide néne dédanyjára, a tulettes-beli őrültre, finom, előkelő báj ömlött el lényén; azon elkorcsosodott kis királyfiakhoz hasonlitott, kik a családfájuknak befejezői. Halvány, hosszu hajzata koszoruzta arczát, olyan mint a selyem. Nagy, tiszta szemei semmitmondók voltak, nyugtalanitó szépségét a halál árnyékolta. Sem veleje, sem szive nem lévén, olyan volt, mint egy kis gonoszhajlamu öleb, mely hizelegve dörgölődik az emberekhez. E szépsége megnyerte dédanyja, Félicité szivét, a ki tettetve, mintha benne vérére ösmerne, előbb collegiumba adta saját költségére, de hat hó mulva onnan bevallhatlan vétkek folytán kikergették. Háromszor is megmaradt makacsul a mellett, hogy neveldébe küldi, a honnan pedig mindig oly szégyenletesen kapta haza. Aztán miután absolute sem nem akart, sem nem tudott tanulni semmit, s minthogy teljesen elkorhadt, otthon kellett tartani és kézről-kézre adták a családban. Pascal doctor, mély megilletődéssel gyógyitásra gondolt és csak akkor mondott le erről a hiábavaló curáról, a midőn már majdnem egy évig magánál tartotta és félt a Clotilde-dal való érintkezés következményeitől. És most, hogy Károly nem volt az anyjánál, kinél most alig tartózkodott, vagy Féliciténél lehetett őt találni, vagy valamely másik rokonánál. Szépen felcziczomázva, játékszerrel elhalmozva, úgy élt, mint valami elpuhult kis herczeg, vagy egy antik, elkorcsosult dinastia utolsó sarja.

Az öreg Rougonné sokat szenvedett királyi szőke fürtü fattya miatt. Tervbe vette, a plassansi mendemondák elkerülése czéljából, hogy atyjához, Maximehoz, adja Párisba. Ez is a család egyik szégyenfoltja volt, mely igy egyszerre kitörlődnék. De Maxime sokáig süket maradt e kérelmekre, folytonosan kisértette őt a rettegés, hogy nyugodt életét ez megzavarhatja. A háboru után, minthogy felesége elhalálozása folytán egyszerre gazdag ember lett, visszatért a Bois de Boulogne-uti palotájába, hogy nyugodtan, számitással élvezze vagyonát; mert a korai gyönyörök miatt okszerü félelem vett rajta erőt, ha azokra visszagondolt. Mindenáron el volt határozva, hogy az izgalmakat kerüli és a felelősség terheit magáról lerázza, hogy lehető sokáig birja ki teste. Élénk fájdalmak szaggatták lábát egy idő óta, mit ő köszvényre magyarázott, s már látta magát karszékéhez lánczolva, betegen. Atyjának hirtelen visszatérése Francziaországba, Saccard ujra kifejtett tevékenysége, végkép megijesztették. Igen jól ösmerte ezt a milliófalót, már reszketett, ha maga körül látta sürgölődni, ezt a világfit, az ő barátságos, behizelgő, telthangu nevetésével. Nem fogja-e az őt magát is felfalni, ha egyszer ledönti a betegség s kegyelmére lesz utalva, midőn fájdalmai meggémberitik lábait. A magánytól való félelem fogta el, a mi arra az elhatározásra birta, hogy meglátogassa fiát. Ha aztán a gyermeket kedvesnek, okosnak és egészségesnek fogja találni, miért ne venné őt magához? Ez magányának társat adna és örököse lenne, ki őt megvédené atyjának zsákmányra leső beavatkozásaitól. Önzése lassankint enyhült s már szeretve, dédelgetve, védelmezve látta magát; de talán még se szánta volna rá magát erre az utazásra, ha orvosa nem küldte volna el a saintgervaisi fürdőbe. Onnan csak nehány mérföldnyi körutat kellett, hogy tegyen és aztán otthon volt. Váratlanul toppant be az öreg Rougonné asszonyhoz, azon erős elhatározással, hogy még az este, miután kikérdezte és látta a gyermeket, elutazik.

Két óra tájban, midőn Pascal és Clotilde még a szökőkut körül a platánok alatt voltak, hova Mártha a feketekávét vitte utánuk, érkezett hozzájuk Félicité Maxime-mal.

A fiatal leány megindulva fölemelkedett, a halvány, sovány férfi láttára, akit nagynehezen ösmert csak meg. 1854-ben történt elválásuk óta, csak kétszer láthatta; először Párisban, másodszor Plassansban, de előkelő és csinos arczának emléke élénken megmaradt lelkében. - S most arcza beesett volt, hajzata megritkult, ezüst szálakkal szövődött tele. De végre fellelte vonásaiban finom, csinos fejét, lányos nyugtalanságu bájosságával, melyet a korai petyhüdtség sem birt teljesen szétkuszálni.

- Persze a napon kell élni, - válaszolta Clotilde. - Oh, mily boldog vagyok, hogy láthatlak.

Pascal kémlelő orvosi tekintettel fürkészte unokaöcscsét, aztán megölelte.

- Isten hozott öcsém... És látod igaza is van neki... a napsugárban érzi magát csak jól az ember, mint a fák.

- Nincs, - mondá Clotilde. - Csak tegnap volt itt. Macquart bácsi elvitte, nehány napot Tulettesben fog tölteni.

Félicité kétségbe volt esve, abban a biztos hiedelemben sietett ide, hogy itt találja őt Pascalnál.

A doctor az ő szokott nyugodt modorával, azt ajánlotta, hogy irjanak a bátyónak, hozná vissza holnap reggelre. De a mikor aztán meghallotta, hogy öcscse még minden áron tovább akar utazni a kilencz órai vonattal, a nélkül, hogy meghálna, más eszméje támadt. Elküld egy landauerért a fuvaroshoz és aztán mind a négyen elmennek Macquarthoz Károlyt meglátogatni. Ez igen kedves séta is lesz. Csak három mértföldre van Plassanstól Tulettesbe, egy óra menet, egy jövet, két óra hosszig ott maradhatnak, hogy hét órára itthon lehessenek; Mártha ezalatt elkésziti az ebédet; Maximenak elég ideje lesz megebédelni és idejekorán kiérni a vonathoz.

De Félicité izgett-mozgott, láthatólag nyugtalanitotta őt ez a látogatás.

- Nem biz a'! Azt hiszitek, hogy én megyek ebben a zivataros időben? Sokkal egyszerübb volna valakit oda küldeni, a ki elhozná Károlyt.

Pascal csóválta fejét. Nem lehetett ám Károlyt ugy hazahozni, a mint ép akarták. Olyan esztelen gyermek, hogy gyakran a legkisebb szeszélyből is olyanokat szökik, mint egy zabolátlan állat. És az öreg Rougonné leszavazva, dühösen, hogy nem tudott semmit előkésziteni, végre kénytelenségből engedett, szükségét látva annak, hogy a véletlenre bizzon mindent.

Mártha a landauerért ment és még hármat sem ütött, a midőn a két ló a nisei ut porát verte fel, lefelé haladva a lejtőn, mely a Viorne hidjáig vezetett.

Aztán balra fordultak, két kilométer hosszu uton a befásitott folyó partján haladva végig. Az ut a seillei sziklaszorosba vezetett; két óriási sziklafal közötti szűk ösvényen haladtak el, melyet az égő napsugarak aszuvá, aranyossá perzseltek. A sziklahasadékokban törpe-fenyők vertek gyökeret, fabozótok, alulról alig látszódva nagyobbaknak, mint a gyomos burjánok, csüngtek a mélységbe, körülrojtozva a bérczi sziklákat. Az egész villámsujtotta vidék tömkelegszerü volt, a pokolnak egy folyosója, kanyargó fordulataival, melyeken lépten-nyomon, mindegyik szakadékból vérszinü agyagföldomlások bukkantak elő; szomoru magány volt ez, melyet csak a sasok szárnycsattogása vert fel.

Félicité ajkai meg nem nyilottak, agya dolgozott, arcza elborult a gondolkodásban. Csakugyan igen tikkasztó volt a hőség, a nap halvány nagy fellegfátyol mögül szórta izzó sugarait. Pascal majdnem egyedül csevegett csak, az izzó természet iránti szenvedélyes szeretetétől áthatva, mely nézet elfogadására unszolta öcscsét. De hiába lelkesedett, s hiába utalt ama konokságra, melylyel az olajfák, a fügefák és a gyökérindák kihajtottak a sziklahasadékokból; hiába mutatta maguknak e szikláknak, a föld eme feldomborodó hatalmas tömegeinek életrepezsdülését, melyből az életnek sejtelmes leheletét érezték mintegy kiáradni. Maxime közönyös maradt, tompa félelem fogta el e vad fönségü sziklatömegek szemlélésekor, melyeknek tömegéhez viszonyitva megsemmisülni látszott. Inkább nővérére szegezte tekintetét, a ki vele szemben foglalt helyet. Az mindinkább elbájolta őt, a mint őt ily egészségesnek és boldognak látta, csinos kerek fejével, tiszta homlokával, ilyen szép testi, lelki összhangban. Időnként tekintetök találkozott és Clotilde gyöngéden mosolygott, a mi őt felüditette.

A sziklatorok vadsága enyhülni kezdett; a sziklafalak fokozatosan törpültek; lankás dombok között haladt a kocsi, thymián- és levendulabokrokkal boritott lejtők között. Még mindig a pusztán haladtak, viola és zöldszinü kopár földtáblák mentén, melyek felett a szellő csipős, édes illatokat csalt fel a gőzölgő földről. Aztán hirtelen az utolsó kanyarulatnál a tulettesi völgybe szállottak le, honnan hüvös források fakadtak. A háttérben facsoportokból megszakitott mezők terültek el. A falu oldalvást, olajfák között feküdt és Macquart nyaralója kissé zugosan, balra volt elrejtve, déliverőn. A landauernek most arra az utra kelletett rátérni, a merre az őrültek háza volt, melynek fehér falait messziről észre lehetett venni.

Félicité hallgatagsága komorrá vált, mert nem szerette Macquart bátyót mutogatni. Ő is egyike volt azoknak, kinek a halála a családra nézve szabadulás lett volna. Mindannyiok dicsőségére már régóta a föld alatt kellett volna pihennie. De az makacsul ellenszegült; nyolczvanhárom évét, italtól, alkoholtól saturált testét még oly könnyedén hordozta a vén iszákos s talán éppen az ital tartotta őt fenn. Plassansban legendaszerü hire kelt, mint semmittevő banditának. A vének arról suttogtak, hogy hullák feküsznek közte és a Rougonok között; hogy 1851-ben a zavaros deczemberi napokban árulást követett el, kelepczébe csalva s rútul otthagyva czinkosait, felmetszett hassal a véres kövezeten. Későbben, midőn ujra visszatért Francziaországba, előnyben részesitette a kis tulettesi birtokot, melyet Félicité vásárolt számára, a vérdijul igért zsiros hivatal mellőzésével. Azóta bőségben élt; csak az volt az ambicziója, hogy birtokát kikerekitse. Folyton leste, mi cselt vethetne, s ujra módot talált, hogy magának egy régóta óhajtott darab szántóföldet adasson azzal, hogy sógornőjének kezére játszott, midőn neki kellett volna Plassanst a legitimistáktól visszahóditani. Ez is egy rémes történet volt, melyet szintén suttogva mondtak el egymásnak; egy, a bolondok házából titkosan kieresztett őrültről, a ki az éjszakába kirohanva, boszuját kitöltendő, saját házát gyujtotta fel, melyben négy ember oda égett. De szerencsére ezek régi történetek voltak; Macquart viszonyai rendeződtek s már nem volt többé az a nyugtalanitó bandita, kitől az egész család reszketett. Nagyon becsületesnek mutatta magát, ravasz diplomacziát fejtve ki s régi modorából csak kihivó nevetését tartotta meg, mely az egész világnak fittyet látszott hányni.

A nyaraló azon provéncei egyemeletes épületek közül való volt, melyeknek zsindelyei egészen megfakultak s falai egészen megsárgultak. A homlokzat előtt keskeny tornácz huzódott, melyet lugasszerüen meggörbült ódon szederfák árnyékoltak. Itt pipázgatott nyáron a bátyó. A mint meghallotta a kocsizörgést, a tornácz szélére könyökölt, kiegyenesitve magas termetét; tiszta, kékszövetü öltönyt viselt, fején örökös prémsapkájával, a melyet az év egyik végétől a másikig viselt.

- Igazán szép társaság... Igen kedvesek vagytok, jertek be magatokat felüditeni.

De Maxime jelenléte feszélyezte őt. Ki volt ő? hogy jött ide? Aztán a hogy megnevezték neki, mindjárt félbeszakitotta a magyarázatokat, miket azon czélból adtak neki, hogy a bonyolódott rokonságon kiigazodjék.

- Károly atyja, tudom, tudom. Saccard öcsém fia. Hitemre, a ki azt a szép parthiet csinálta, kinek a neje aztán meghalt...

Vizsga szemmel nézett Maximera, boldognak látszott, hogy az már harmincz évvel ránczosképü és hogy haja és szakálla őszbecsavarodik.

- Ah, bizony, - füzte hozzá, - vénülünk... mindannyian. Én legalább nem panaszkodhatom, én ép, erős vagyok.

És diadalmasan tekintett szét, vén derekát öntelten himbálva, izzó, vörös, mintegy meggyúlt arczczal, mely olyan volt, mint a parázs. Hosszabb idő óta már a közönséges pálinka is annyi volt neki, mint a tiszta viz; csak még a legerősebb törkölyszesz csiklandozta meg edzett torkát s abból is olyanokat huzott, hogy teste telitve lett vele, mint a spongya. Az alkohol bőrén izzadt ki. A legkisebb leheletre, hogyha beszélt, szeszgőzöket lehelt ki szája.

- Bizonyára, ugy van, maga, bátyó, ép, erős, - mondá Pascal csodálkozva. - És bátyám nem is tett hozzá semmit, hogy ilyen legyen; igaza van hát, ha minket kinevet... Látja, csak egytől félek, hogy egy szép napon, ha meggyujtja pipáját, maga is meggyulad és égni kezd, mint egy tál punch.

- Tréfál, tréfál, öcsémuram! Egy pohár cognac többet ér, mint az összes piszkos orvosságai... És ti most mindnyájan koczczintani fogtok velem, ugy-e? Hogy mondhassátok, hogy mindnyájatokat megvendégeltelek. Ördög vigye a gonosz nyelveket... Van gabnám, olajom, mandulafám, szőlőm, földem, mint ahogy egy jómódu polgárhoz illik. A nyarat elpipálom szederfáim alatt, a telet birtokom falához támaszkodva a napfényben. Ugy-e, egy ilyen bátyáért nem kell pirulni... Clotilde, van jó meggypálinkám, iszol-e? És te, Félicité, ugy-e, kedvesem, az ánist szereted jobban? Van nálam mindenből, mindenből...

Széles kézmozdulattal mondta ezt, mintha magához akarná ölelni a remetévé vált agglegény összes jólétét, mig Félicité, a kit már egy idő óta megijesztett gazdagsága felszámlálásával, egy perczig sem tévesztette őt szem elől, hogy kellő időben elnémithassa.

- Köszönöm, Macquart, nem iszunk semmit, mert sietünk... hol van hát Károly?

- Károly, jó, jó, mindjárt. Értem, értem, a papa jött megnézni a gyerekét... De ez bennünket nem akaszt meg, hogy ne igyunk egyet...

De a midőn végleg elutasitották, megsértődött és gonosz nevetéssel mondá:

Aztán kivezette Maximeot a terrassera, megmutatta neki a nagy fehér épületet, melynek belső kertjei a börtönök kertjeire emlékeztettek.

- Lásd, öcsém, látod ott velünk szemközt azt a három fát? Nos hát, balra mögöttük van egy szökőkut az udvaron, menj végig a földszinten, az ötödik ablak jobbra az Dide nénié, ott van a kicsiny... Igen, igen, éppen most vezettem őt oda.

Ez kivételes engedély volt a felügyelőség részéről. Huszonegy év óta, mióta ott volt az asyl-ban, nem adott a vén asszony gondot az ápolónőnek. Igen csendes, szelid volt, mozdulatlan ült karosszékében, maga elé bámulva töltötte a napot, és minthogy a gyermek ott jól érezte magát, és ő maga érdeklődni látszott iránta, szemet hunytak a szabályzat eme áthágása miatt; ott hagyták tehát őt órákig is, képek kivagdalásával foglalkozni.

De ezen ujabb akadály Félicité rossz kedvét még jobban tetézte. Boszankodott rajta, midőn Macquart azt proponálta, hogy mind az öten a kicsi keresésére induljanak.

- Minő gondolat! Menjen oda egyedül és jőjjön vissza mindjárt, nincs vesztegetni való idő!

Félicité visszafojtott haragja mulattatni látszott a bátyót és mihelyt látta, hogy ez neki kellemetlen, röhögve megmaradt mellette.

- Biz a gyermekeim, ez alkalommal meglátnók az öreg anyót, mindnyájunk anyját. Ez ellen nem lehet tiltakozni, tudjátok, mi mindnyájan tőle származunk és nem volna úri dolog részünkről, ha nem mennénk be hozzá jónapot kivánni, minthogy öcsém, ki oly messziről jő, még soh'se látta őt. Én nem tagadom meg őt, nem biz a! Igaz, hogy őrült, de hát egy száz éven tuli anyóka sem mindennapi látvány ám, és ez magában véve is megérdemli, hogy az ember kissé nyájas legyen iránta.

Csend állt be. Hideg borsódzott mindannyiok hátán végig. Clotilde volt, ki először kijelenté megindult hangon:

Félicité kénytelen volt beleegyezni. Felültek a kocsira, Macquart a kocsis mellé. Kellemetlen indulat sápasztotta el Maxime fáradt arczát és a rövid uton Pascalnál kérdezősködött Károly fia felől az apai érdeklődés kifejezésével, mely növekvő nyugtalanságot rejtett magában. Pascal, anyja parancsoló tekintetétől befolyásolva, szépitette a valót.

- Istenem! A gyermek ugyan nem valami erős lábon áll, ezért hagyják őt szivesen a nagybátyjánál heteken át a szabadban szaladgálni, de nem szenved semmi határozott bajban.

Pascal nem emlitette, hogy ő egy ideig abban a reményben ringatta magát, hogy visszaadja neki agyát és uj izmokat teremt belé ideganyagával való beoltással; de egy mindig beálló baleset akadályozta őt ebben. Mert a legcsekélyebb szurás is vérömlést eredményezett a gyermeknél, melyet csak a vérzést-csillapitó kötelékekkel lehetett elállitani; a sejtszövetek meglazulásának következménye volt ez. Vérharmat gyöngyözött a bőre alól; hirtelen és oly bőséges orrvérzések álltak be hogy nem merték őt magára hagyni, mert attól féltek, hogy ereinek összes vére kiömlik. És a doctor azzal végezte, hogy ha az észbeli tehetség lomhán működik is nála, reméli, hogy ki fog fejlődni, élénkebb agyműködésre alkalmat nyujtó környezetben.

A kórház elé érkeztek. Macquart, ki a doctor szavaira hallgatott, leszállt és igy szólt:

- Nagyon szelid egy kis ficzkó, nagyon szelid és aztán olyan szép, akár csak egy angyal.

Maxime még sápadtabb lett és a tikkasztó meleg daczára vaczogott a foga; nem is kérdezősködött többet, szemügyre vette a ház tág épületeit, a különböző osztályok kertekkel elrekesztett épületszárnyait a férfi- és nő-osztályt, a csendes bolondokét és az őrjöngők osztályát. Nagy tisztaság uralkodott e komor magány burkolta házban, melynek csendjét csak a papucsok csoszogása és a kulcsok csörömpölése szakitotta félbe. Az öreg Macquart ösmerte mind az őröket. Különben Pascal orvos előtt, kit néhány internált ápolásával megbiztak minden ajtó megnyilt. Átmentek egy folyosón, befordultak az udvarra, eljutottak egy földszinti szobához, melyet fehér kárpit boritott s egyszerü butorzata egy ágy, egy szekrény, egy asztal, egy karosszék és két szék volt. Az ápolónőnek ugyan nem lett volna szabad egy perczre sem magára hagyni ápoltját, de az éppen kiment. Az asztal két oldalán nem ült más, mint a karosszékében mereven maga elé bámuló őrült és átellenében a gyermek, képek kivágásába elmerülve.

- Csak jőjjetek, jőjjetek bátran, - kiáltá Macquart, - nincs veszély, igen csendes.

Az ősanya, Adelaide Fouqué, kit unokái és az egész család, mely tőle származott, a Dide néne beczéző melléknévvel illetett, nem emelte fel fejét a zajra. Ifjusága óta hystericus bajok zavarták lelke egyensulyát. Heves, szenvedélyes szerelmi lángban égve, a rohamoktól rázogatva, érte el a nyolczvanhárom éves kort, midőn egy rettenetes fájdalmu, borzasztó erkölcsi csapás megfosztotta eszétől. Huszonegy év óta szünetelt nála az ész működése, hirtelen elmegyengülés állott be, melyet nem lehetett gyógyitani. Száznégy éves korában, mint egy itt felejtett kisértet, még mindig élt, mint nyugodt őrült, megcsontosodott agyvelejével, kinél az őrültség meghatározatlan időig tarthat, anélkül, hogy halált okozna. De jött a vénség és megbénitotta izmait. Husa az évek folyamán kiszáradt, csupán a bőr maradt meg a csontokon, olyannyira, hogy ágyából a karosszékbe kellett őt vinni. És e sárga csontváz, e kiszáradt fa, melynek csupán a kérge maradt meg, ott ült karosszékében s csak szemei éltek még hosszu, sovány arczában, melyek merően Károlyt nézték.

- Dide néne, eljöttünk magát meglátogatni... Nem ismer rám? Én vagyok a dédunokája, ki gyakran jön ide magát meglátogatni.

De az őrült mit sem látszott hallani. Tekintetét le nem vette a gyermekről, a ki épen egy aranynyal diszitett, biborköpenyegbe burkolt kártyakirály kivágásával foglalkozott.

- Nos, öreg anyó, - mondá Macquart, - ne bolondozzál most. Ránk nézhetnél. Itt van egy ur, egy dédunokád, a ki direct azért jött Párisból, hogy téged meglátogasson.

A hang csendülésére végre Dide néne fejét megforditotta. Lassan végigsiklott üres kifejezésü, szintelen szeme mind a jelenlevőkön, aztán ujra Károlyon pihentette meg és az agg nő ujra előbbi állapotába esett vissza. Senki sem szólt többet.

- Azon sulyos csapás óta, mely őt érte, - magyarázta Pascal orvos halkan, - ilyen az állapota. Minden értelem kihalni látszott belőle. Rendesen hallgat; gyakran azonban egész árja ömlik el ajkán az érthetetlen dadogó mondatoknak. Majd sir, majd nevet minden ok nélkül, majd oly élettelen testű, melyre már semmi se hat. És mind a mellett, - folytatá - nem merném állitani, hogy őrületbe borulása éjsötét, hogy az emlékezés halvány visszfénye nem világitana lelkében... Óh! ez a szegény, agg anya! hogy tudnám őt sajnálni, ha lelkivilága nem roncsolódott volna teljesen össze, nem halt volna végleg ki. Ah, mi mindent kellett volna elgondolnia e huszonegy év alatt, ha emlékezni tudna?

Kezével oly mozdulatot tett, mintha a rettenetes mult képeit végkép feledésbe óhajtaná elsülyeszteni. Ujra fiatalnak látta őt, nagy, nyulánk, sápadt alakját, aggódó távolságba révedező szemekkel, a midőn, mint a kertész Rougon özvegyét, a kihez csak kelletlen ment, még a gyászév letelte előtt, Macquart, a csempésző karjaiba dobta magát, a kit nőstény-farkas szerelmével szeretett, de azért nőül még se ment hozzá. Igy élt tizenöt évig egy törvényes és két törvénytelen gyermekével, eme hajsza és önkényeskedés közepette, gyakran hetekig elbarangolva és aztán lerongyoltan, összemarczangoltan ujra előkerülve bujdosásából. Aztán Macquartot egy zsandár, mint egy kutyát, lelőtte és erre a nagy csapásra mintegy megdermedt; fénytelen szemekkel, halotthalvány arczczal bámult már ekkor az emberekre és visszavonult a világtól egy ódon, dülőfélben levő kunyhóba, melyet szeretője hagyott neki hátra.

Abban negyven évig élt ugy, mint egy apácza, s rettenetes ideggörcsök gyötörték. De csak a másik csapás zuzta teljesen ugy össze, hogy az őrületbe dőlt és Pascal ekkor felujitotta emlékében azt a rettenetes jelenetet, melynek ő is szemtanuja volt: midőn egy szegény gyermeket 1851-ben, a forradalmi mozgalmak alatt, Dide néne ölében lőtt agyon egy pisztolydurranás; igy esett áldozatul a véres gyülölet és agyarkodás viszontagságának e szegény unokája, Silvére, kit a nagyanya szeretettel magához fogadott.

Félicité ez elbeszélés közben Károlyhoz lépett, a ki képeibe ugy el volt merülve, hogy senkit sem vett észre.

S e percztől fogva mindannyian Károlylyal foglalkoztak. Igen csinosan volt felöltözve, rövid zekéje, nadrágja bársonyszövetből készült, aranyzsinórzattal s kapcsokkal. Arcza oly fehér volt, mint a liliom s csakugyan azon királyfiakhoz hasonlitott, nagy, bágyadt szemeivel s aranyfürtös hajfodraival, a melyeket a képek közül kivágott. A mi azonban mindannyiának szembeötlött e pillanatban, az Dide nénéhez való feltünő hasonlatossága volt; az a hasonlatosság, mely három nemzedéket átugrott, és e százados, kiaszott arczról, ez eltompult, száraz vonásokból, e gyenge gyermekre öröklődött át; habár nagyrészt már elmosódott és a faj elkopása által, mintegy vesztett határozottságából. Ha mindkettőjét szemügyre vette az ember, ugy e gyenge gyermek halott-arczu szépségével ugy tünt fel, mint azon nemzedék-sorozat utolsó sarja, mely ez őrült halott ősanyánál vette kezdetét.

Maxime lehajolt, hogy kis fia homlokát megcsókolja, de szive hideg maradt; a gyermek halotti szépsége nyugtalanitotta, szorongatása még nőtt ez őrült-czellában, a hol e százados emberi nyomor még lélegzett.

De mindannyian mélyen megindultak. A nélkül, hogy dermedt arczkifejezése megváltozott volna, Dide néne sirásra fakadt, halott arczára életet eláruló szemeiből a könyek egész özöne pergett alá. Tekintete folyton a gyermeken csüggött, s lassan, szakadatlanul sirt...

Pascalt e jelenet rendkivül felizgatta. Clotilde karját megfogta s hevesen megszoritotta, a nélkül, hogy az értette volna miért? Azért volt-e ez, mert szeme előtt egyszerre felrajzott az egész nemzedék valódi és elváltozott elágazásainak sorozata, mely utóbbi már ez idegbeteg törzsből hajtott ki? Öt nemzedék volt e szobában képviselve, a Rougonok, a Macquartok, első sorban Fouqué Adelaide, aztán a bátyó, a vén bandita, ő maga, Clotilde és Maxime, végül Károly. Félicité mintegy elhalt férjét képviselte. Nem volt hézag, a lánczolat a maga logikai és könyörtelen egymásutánjában kapcsolódott össze szemeik előtt. És mily hosszu évsorozatok képviselete találkozott itt össze e szánalmas tanyán, a hol e messze távolból kisértő nyomoruság lélegzett, oly borzalmat keltve, hogy a nagy hőség daczára, mindannyian dideregtek.

Macquart, a ki egyedül tudta csak cinismusát megőrizni, haragudott a vén Didere.

- Micsoda ostobaság már ez, az embert igy könybelábadva fogadni, ha ide fáradnak a látogatására? Ez nem a legszebb dolog.

- Végre megláthatta fiát, öcsém. Nem kedves-e és mindezek mellett is nem válik-e becsületére?

Félicité sietett közbelépni, igen elégedetlen volt a dolgok e fordulatával, és most már csak arra ügyelt, hogy mihamarabb szabaduljanak.

- Igen, bizonyára szép gyermek és nem is oly visszamaradt, mint gondolnátok; nézd, mily ügyesek a kezei és meglásd, hogy megélénkül, ha Párisban lesz ugy-e? Egész máskép lesz az, mint Plassansban.

- Kétségkivül, kétségkivül - mormolta Maxime. - Gondolkodom a dolog felől.

- Megértettek, most csak látogatására jöttem, és nem tudom magammal vinni, miután egy hónapot orvosom tanácsára Saint-Gervaise-ben töltök; ha visszatérek Párisba, meggondolom a dolgot és irni fogok önöknek.

- Ördögbe is; már félhatra. Tudják, hogy a világ minden kincseért sem mulasztom el a kilenczórai vonatot.

Macquart hiába igyekezett őket sokféle történeteivel visszatartani, hiába kezdte mesélni, hogy hogy volt, midőn Dide néne még beszédes volt; hiába esküdözött, hogy egy nap azzal fogadta, hogy egy ifjukori románczot énekelt el neki. Különben nincs a kocsira szükség - folytatá - ő a gyermeket gyalog is visszaviheti, ha még Dide nénénél hagyják.

- Öleld meg apád, kicsim, miután nem lehet tudni, hogy mikor vagy egyáltalán látjátok-e egymást.

Hamaros és közönyös mozdulattal Károly felemelte fejét és Maxime zavarosan még egy csókot lehelt homlokára.

De ekkor belépett az ápolónő, kövér, erős leány volt az, a ki különösen az őrültek ápolására volt alkalmazva. Reggel ő emelte ki Didet ágyából és este ő fektette vissza, ő etette, itatta, mint egy kis gyermeket. Pascal orvossal rögtönösen beszélgetésbe merült, a ki őt kikérdezte. Egyike volt az a legkedvesebb álmainak hogy az őrülteket befecskendezés által meggyógyitsa. Miután azoknál az agy volt rendellenes, miért ne használna ellene az akarat és ellenálló képességet fokozó agyvelő-anyag, hogy annak hiányait pótolja, gyógyitsa? Egy pillanatig arra is gondolt, hogy e gyógymódját öreg dédanyján is megkisérelje; de aztán aggodalmai támadtak, bizonyos szent borzalom fogta el, egészen eltekintve attól, hogy ez agg kor őrülete a teljesség és feltarthatlanság jellegével birt. De más kisérleti tárgyat is választott magának, egy kalaposmestert, Sarteur-t, a ki egy év óta volt itt ez asylumban; maga jött oda azon könyörgő kéréssel, hogy zárják el és óvják meg őt a bűntény elkövetésétől. Rohamainál ölési vágyak fogták el, ugy hogy az elsőt, ki elébe került volna, megrohanni szándékozott. Kis ember volt, gesztenyeszinű hajjal, ellapuló homlokkal, madár-arczczal, rövid állal, hosszu orral és balarcza duzzadtabb volt a jobbénál, a mint ezt tisztán ki lehetett venni. És az orvos ennél a tulizgatott embernél bámulatos eredményeket ért el és már egy hó óta nem voltak rohamai. Éppen azt válaszolta az ápolónő Pascal kérdésére, hogy a beteg nyugodt, nincsenek ölési vágyai és mind jobban és jobban érzi magát.

- Hallod, Clotilde? - kérdé Pascal elragadtatva. - Ma nincs időm őt meglátogatni, de holnap visszajövök. Holnap látogatási napom van. Ah, ha meg merném tenni, ha még ő is fiatal lenne...

Tekintete Dide nénére siklott. De Clotilde, ki lelkesültségén nevetett, szeliden közbeveté:

- Nem, nem, mester, te az életet nem tudod ujra felébreszteni. Jer, menjünk, ugyis már utolsóknak maradtunk.

Igaza is volt, a többiek már mind elmentek. Macquart közönséges, gunyolódó arczkifejezésével csufondárosan nézett a gyorsan távozó Félicité és Maxime után. És Dide néne, az elfelejtett, ijesztő dermedtségében mozdulatlan ülve maradt, csak szemeit függeszté ujra Károly élettelen, halvány arczára, melyet királyi, arany hajdisze koronázott.

A visszatérés igen kedélytelen volt. A földből felözönlő forróságban, a landauer nehezen haladt.

A zivatarral terhes égről, a borulat rézszinű, szürkeveres felhők árnyékaival sötétlett a földre. Eleinte még váltottak néhány szót, de aztán, midőn a Seille-szorost elérték, a félelmetes sziklák fenyegető tömegének hatása alatt a társalgás szünetelt, amint a falak mindinkább egymásra dőlni látszottak a szűkülő torkolatban. Nem tünt-e ugy fel, mintha itt vége lenne a földnek? Nem egy ösmeretlen örvény szádája tátongott-e fel előttünk? Nem hallották-e annak rejtelmes dörgését... Egy sas keringett czikkázva, épen hangosat sikoltozva fejük felett. De aztán legelőkre értek, a Viorne partja mentén haladt a kocsi, midőn Félicité minden átmenet nélkül, mintha megkezdett beszélgetést folytatna tovább, ujra beszédre kerekedett.

- Te neked, Maxime, nem kell az anya vonakodásától félned. Károlyt ugyan nagyon szereti, de okos asszony és megérti, hogy a gyermek érdeke, ha magaddal viszed. De különben is megmondom neked, hogy a kicsiny nem valami boldog nála, miután férje saját fiát és leányát előnyben részesiti. A mint hogy ez természetes is. Teneked végre ezt is meg kell tudni.

És aztán tovább folytatta a beszédet, miután Maxime-ot kötelező igéretre akarta birni. Plassans-ig mindig beszélt, de aztán egyszerre, midőn a kocsi az elővárosba ért, felkiáltott:

Egy nyerges-üzlet ajtajában állott, mely előtt nyereg és zabolaszerszám függött. Justine ép kiült egy székre, hogy friss levegőt szivjon, és kötött, mig kis fia és leánya előtte a porban játszadoztak és háta mögött, az üzlet mélyén, férjét, Tamást lehetett látni, egy erős, barnaarczu embert, a ki egy nyerget szabott ki.

Maxime felnézett már minden indulat nélkül, egyszerü kiváncsiságból. Igen elcsodálkozott, midőn ezt a derék, 32 éves asszonyt meglátta, oly okos nyárspolgárias külsejével, melyen már nem látszott meg, hogy ez volt valamikor az a dévaj, szenvedélyes leány, a kivel ő a megismerés gyümölcsével élvezte együtt az első szerelem kéjét, midőn mindketten a tizenhetedik év boldog korszakának küszöbét alig lépték még át. Talán csak szive szorult el neki, e kiélt embernek, midőn a lányt még most oly szép, vidor, életerősen látta viszont, mint asszonyt.

Justine eltünt az alkonyat sápadt fényében, Tamás... mind... a gyermekek... és a bolt...

Souleiadeban már teritve volt. Mártha a Viorne-ból angolnát kapott és nyulpecsenye volt ebédre, azonkivül ürü-czomb. Éppen hetet ütött, tehát elég idejük volt, hogy nyugodtan étkezhessenek.

- Ne aggódj - ismétlé Pascal öcscséhez fordulva, - kikisérünk a vonathoz, csak tiz percznyire van innen. Miután podgyászod feladtad, csak jegyet kell váltani és felugorhatsz a vonatra.

Midőn aztán Pascal Clotilde-dal a lépcsőházban találkozott, a hol az kalapját és napernyőjét akasztotta szegre, halk hangon igy szólt hozzá:

- Szorgosan megfigyeltem, járása egy cseppet sem tetszik nekem. Engem még éleslátásom sohasem csalt meg. Hogy röviden tudassam veled, a bénulás vár fivéredre.

Iszonyu kép villant fel agyában, egy szomszédjuk jutott eszébe, ki fiatal ember volt még és tiz évig kellett hogy szolgája kocsikáztassa, mint a hogy ő saját szemeivel látta. Nem volt-e ez a legkegyetlenebb baj, ez a bénaság, ez a lesujtó fejszecsapás, mely az élőt az élettől egy csapással elszakitja?

Pascal erre csak vállat vont és ujját hallgatás jeléül ajkára tevé. Az ebédlőbe ment, hol már Maxime és Félicité együtt voltak.

Az ebéd igen kellemesen telt el. A hirtelen nyugtalanság, mely Clotilde szivébe fészkelődött, egyszerre gyengédségre lágyitotta fivére iránt. A legszeretetre méltóbban gondoskodott róla s rákényszeritette a legjobb falatokat. Kétszer is visszahivta a tállal Márthát, a ki igen gyorsan szedett le az asztalról és Maxime mindjobban beleszeretett az ő jó, okos, egészséges nővérébe, a ki őt kecsességével és hizelgő modorának bájával egész elbüvölte. Ugy megnyerte Clotilde maga számára Maxime-ot, hogy lassan-lassan valami határozatlan terv öltött alakot agyában. Miután Károly fia szépségével ugy elriasztotta őt s ugy elidegenitette tőle előkelő kinézésü, beteges, gyengeelméjü lénye, miért ne vette volna magához Clotilde nővérét? Bár a gondolat, hogy női lényt vegyen házához, félelemmel töltötte el, miután oly ifjan aláásták már gyönyörbefulladt ifjuságát, de Clotilde ugy tünt fel előtte e perczben, mint valami gondos, szerető anya. Aztán, ha egy tisztességet parancsoló nő volna a háznál, mily sok mindent megváltoztatna ez ott? Atyja legalább nem merne többé fiatal leányokat házához hozni, hogy tönkretegye egészségét és egy csapással magához ragadhassa vagyonát. Atyjától való félelme és a gyülölet végre elhatározásra birták.

Aztán szeszélyes negélyezéssel tette hozzá, Pascalra tekintve, ki fejét felemelte:

De Félicité ellene beszélt. Midőn látta, hogy Clotilde oly szorosan ragaszkodik a doctorhoz, gyakran óhajtotta unokája férjhezmenetelét. Pascal szabaddá válnék és fiát egyedül nem hagyhatná, azután elkeseredésében ujra neki engedné át a hatalmat, hogy ő legyen a helyzet ura. Magát Pascalt hivta segitségül, hogy nincsen-e neki igaza, s hogy nem rendeltetése-e a nőnek, hogy férjhez menjen s nem természetellenes dolog-e vén leánynak maradni?

- Igen, igen, - férjhez kell menni; sokkal okosabb, semhogy férjhez ne menjen!...

- Bah, - veté közbe Maxime - de csakugyan helyesen fog-e cselekedni? Talán szerencsétlen lesz általa, hisz oly sok a rossz házasság.

- Nem tudod, Clotilde, mihez fogj? Nos, megmondom neked: Jer velem Párisba és ott velem együtt fogsz élni... Meggondoltam... Hogy az én egészségi állapotom mellett egy gyermeket vegyek gondjaim alá, az aggaszt. Nem vagyok én magam is gyermek, oly beteg ember, kit ápolni kell? Te fogsz ápolni, te leszel majd segitségemre, ha csontjaim megtagadják a szolgálatot.

Hangja a megindultságtól reszketett, saját nyomorusága inditotta meg igy. Látta magát, mint beteget és őt mint irgalmas nővérét ágya körül és úgy vélte, ha beleegyezik, hogy férjhez nem megy, ugy reáhagyja vagyonát, nehogy apja keritse azt kézre. Az egyedüllét rettegése és a beteg-ápolónő szükségérzete, hangjának sajátságos, szivetrázó rezgést kölcsönzöttek.

- Részedről ez mindenesetre nagylelküség volna és nem volna okod azt soha megbánni.

Mártha, ki éppen az ürüczombot hozta az asztalra, szive mélyéig meg volt hatva és az ajánlat igen nagy csodálkozást keltett az asztalnál. Félicité volt az első, ki azt helyeselte, miután érezte, hogy Clotilde eltávozása terveire nézve igen előnyös volna. A fiatal leányt igen élesen szemügyre vette, a ki még mindig némán, messzekalandozó lélekkel ült ottan, mig a doctor igen halványan leste Clotilde válaszát.

- Ó, kedves bátyám, kedves bátyám! - dadogta a szegény leány zavarodottan, miután eleinte nem tudott mit mondani.

- És ez minden, a mit mondani tudsz? Hisz oly jó dolog az, a mit a bátyád ajánl. Ha most fél Károlyt magához venni, ugy elmehetsz te vele és később aztán a gyermeket is elküldhetjük. Valóban, ez igen pompás dolog. Bátyád irgalmas szivedre utal. Pascal, nem tartozik-e ő most feleletet adni?

A doctor csak nehezen tudta önuralmát visszanyerni. De érezni lehetett, hogy fagyos borzongás fogta el, lassan beszélt:

- Én ismétlem, hogy Clotilde okos leány és ha ez ajánlatot el kell fogadnia, ugy el fogja azt fogadni.

- Mester, hát el akarsz küldeni!... Bizonyára Maxime igen jó és én, szivem mélyéből hálát érzek iránta. De mindent elhagyjak, a mi engem szeretettel vesz körül és mindent, a mit én eddig oly forrón szerettem!

Önkivületében oly mozdulatot tett, mintha körülötte minden élő lényt, mintha az egész Souleiadeot magához akarta volna örökre ölelni.

- És - folytatá Pascal, élesen rászegezve szemét - és ha Maxime-nak csakugyan nagyon szüksége volna rád?

Clotilde szemei könybe lábadtak és egy pillanatra hevesen megrázkódott, mert egyedül ő értette őt meg. A kegyetlen jelenet ujra felvillant előtte, Maxime-ot látta bénán, toló-kocsiban, mint egykori volt szomszédját. De szenvedélyes megindultságát megfékezte. Hát csakugyan volt-e neki fivére iránt kötelezettsége, a ki tizenöt évig idegen volt irányában? Nem inkább ott voltak kötelezettségei, hova szive vonzotta?

- Halld, Maxime, hagyj nékem is időt a megfontolásra. Én a dolog felől gondolkozni fogok... De légy meggyőződve, hogy én igen hálás vagyok irányodban. És ha egy nap csakugyan szükséged lesz reám, ugy minden meggondolás nélkül elhatározom rá magamat.

Többet nem lehetett tőle kicsikarni. Félicité egészen kimerült lázas izgatottsága folytán, melylyel minden lehető eszközt megmozditott és a doctor ugy tette magát, mintha Clotilde csakugyan beleegyezett volna; mig Mártha, ki a créme-t hozta be, nem palástolta el meglepetését a dolgok ilyen fordulatán. Mily iszonyu gondolat, hogy a kisasszonyt innen elvigyék! Hisz a doctor szomoruságában meghalna, ha ugy egyedül kellene maradnia. Az ebéd bevégzése e körülmény következtében igen elhuzódott. Még a dessert-nél voltak, midőn már félkilenczre járt. Maxime már nyugtalankodott, izgett-mozgott és meg akarta bontani az asztalt.

A vasuton, hova mindannyian elkisérték, Maxime még egyszer megölelte Clotilde-ot - utóljára.

- Ne aggódjál - szólott Félicité - mi majd emlékeztetni fogjuk igéretére.

A doctor mosolyogni kezdett s kendőjüket lobogtatták, midőn a vonat megindult.

E napon Pascal és Clotilde, miután nagyanyjukat egészen a kapuig elkisérték, lassan tértek Souleiadera vissza és igen kellemes, élvezetes estét töltöttek együtt. Az előbbi napok levertsége, a néma ellenkezés, mely őket eddig elválasztotta, oszlani látszott. Sohasem érezték ily kellemes derüben, hogy oly összhangzóan, oly egymástól elválaszthatlannak tudják lényüket. Mintha uj életerőre, létkedvre ébredtek volna, mint ahogy a lábadozó beteg pezsdül uj reményekre. Sokáig maradtak fenn a forró éjszakában, a platánok alatt, s hallgatták a szökőkut lassu csobogását, a maga teljességében érezve együttlétük boldogitó, öntudatlan üdvösségét.

Nyolcz nappal később a házban ugyanaz a nyomott hangulat uralkodott. Pascal és Clotilde ujra egész délutánokat töltöttek el, a nélkül, hogy egymással beszéltek volna, folytonos változás állt be a hangulatokban, maga Mártha is izgatott volt. A háztartás pokollá változott.

De aztán egyszerre minden még rosszabbra fordult. Egy kapuczinus barát, a ki szent hirében állott, a mi a délvidék városaiban gyakori eset, Plassansba jött, hogy ott bizonyos ideig magányának élhessen. Apostol volt bizonyos tekintetben, gyujtó, magával ragadó szónoki képességgel, virágos, képzeletdús előadással. És ő a modern tudomány hiuságáról prédikált. Különös, mistikus fátyolozott vonatkozásokban, megtagadta a földi élet valóságát, a mistikus, a földöntuli tulvilág létét rajzolta hatalmas vonásokkal és az egész város ájtatos nénikéit kizavarta rendes kerékvágásukból.

Az első estétől kezdve, midőn Clotilde, kit Mártha vezetett a templomba, e beszédet hallotta, már Pascal észrevehette azt a lázas izgatottságot, mely a lányt hatalmába keritette. A következő napokban aztán valóságos szenvedélyesség vett rajta erőt; majdnem egy órával tért a rendesnél később haza, a mely időt a kápolna sötét fülkéjében elmélyedő imádkozásban töltötte. Idők multán aztán már alig jött ki a templombamenésből, és mindig összetörve jött haza testileg; de szemei lángoltak, mintha valami jósnő lenne, ki a jövők titkaiba lát és a kapuczinus lángoló szavai folyton fülébe csendültek. Világmegvetés és az összes emberek iránti végtelen harag fogta igájába vakhitü lelkét.

Pascal nyugtalankodott és Márthával igyekezett a dolgot eligazitani. Egy reggel tehát jókor lement hozzá, midőn a szobákat sepregette.

- Tudja, hogy én magának és Clotildenak mindig megadtam a legteljesebb szabadságot. Nem akarom senki lelkiösmeretét sulyossá tenni, templomba mehettetek, mikor csak kedvetek lelte... De azt nem akarom, hogy beteggé tegye a leányt. - -

Ezt a lány a meggyőződés oly biztos hangján mondotta, hogy Pascal önkénytelen nevetésre fakadt.

- Igen! Én vagyok az a beteg lélek, a kinek a megtéréseért ti könyörögtök, mig ti többiek a teljes épségüek s a való bölcseséget birjátok... Mártha, ha maga még továbbra is igy fogja magát kinozni, valósággal megharagszom...

Ezt oly bosszus és nyers hangon mondta, hogy Mártha abba hagyta a seprést és felnézett reá. Végtelen gyöngédség és leirhatatlan kétségbeesés tükröződött vissza szolgálatban megránczosodott arczán. Könyek peregtek szeméből, kiszaladt, mig dadogva mondá:

Erre Pascal növekedő szomoruságban lefegyverezve állt ott. Lelki furdalása hevesebb lett, hogy Clotilde-ot neveltetésében és kiképeztetésében nem egyedül a saját szárnyai alá vette. Abban a hitében, hogy a fák egyenesre nőnek, ha nyugodtan önmagukra hagyják, egészen szabadjára engedte Clotilde-ot, miután az irás és olvasásra megtanitotta. Nem előre megállapitott tervek, hanem egyedül csak élethajlamai szerint hagyta, hogy a gyermek lassanként elolvassa, a mi szükséges. Igy lelkesült az önmagától a természettudományokért, a midőn kisérleteinél, correctura-iveinek átolvasásánál és kéziratai kijavitásánál neki segédkezett. Hogy megbánta most ezt az elhanyagolást! Mily erőteljes vezetője lehetett volna e kristálytiszta lélek fejlődésének, a mely oly tudvágygyal szomjúzta az igazat, a helyett, hogy tévutakra engedte vezetni a tulvilági sejtelmek homályos világában, hol Félicité nagymama és Mártha voltak csak otthonosak. Mig szigorúan a való tényeihez ragaszkodott, és azon volt, hogy soha se menjen tovább a természet jelenségeinek határvonalánál, és mig ez széles ösmeretkörénél fogva sikerült is neki; nyugodtan nézte a lány az ösmeretlen, a misticismus tereire való elkalandozását. Clotildenál ellenállhatatlan ösztön volt ez, sarkaló kiváncsiság, mely kinozta, ha nem találta meg a kielégitését. Sovárgás volt az, mit semmi el nem olthatott, hatalmas, szenvedélyes gerjedelem, az elérhetlen, a kikutathatlan megösmerése után. Már mint kicsiny lányt és serdülő hajadont mindég a "miért"-ek és a "hogy"-ok ösztökélték és a végső okozatok megfejtésére vágyakozott. Ha virágot mutatott neki, azt kérdezte, mért hoz az magot, s miért csirázik fel a mag életadó pezsdülésben? Aztán a nem, a fogantatás, a faj, a születés és halálozás, Isten és sok más kérdés került megfejtésre. Négy kérdéssel mindig sarokba szoritotta őt és ha aztán nem tudta már, hogy mit feleljen, komikus haragvással ott hagyta. Ilyenkor mindég a diadalmaskodás bizonyos kecses nevetése nyiladozott fel ajkán, majd bánatosan vonult vissza álmai birodalmába, az ösmeretlennek s mindannak a határtalan végtelenségébe, a mit elképzelhetünk és a mit hihetünk. Gyakran magyarázatai élénk csodálkozásba ejtették. Tudományosan kiképzett szelleme a bebizonyitott igazságokból indult ki, de egyszerre oly hatalmas ugrást tett, hogy egy szárnycsapással a legendák égi világában termett. Lelke előtt angyalok, szellemek, szentek, közvetitő lények, természetkivüli erők rajzottak fel, melyek az anyagot átalakitják, s melyek abba életet lehelnek. Majd csak egy világszellemet képzelt elmélkedéseiben, a mely ötven évszázad leforgásával mindent egy véges szerelmi csókban olvaszt fel, forraszt össze. Ő - mint mondá - ezt magának kiszámitotta.

Különben Pascal soh'se látta őt ily dúltnak. Egy hét óta, mióta a székestemplomban a kapuczinus prédikált, a napokat láthatólag e szónoklatok után való türelmetlen vágyakozásban töltötte el, és mindig oly izgatott hangulatban indult azokra, mint a leányok az első szerelmes légyottjukra. A következő napokban aztán minden vágya a rendes életmódjáról való lemondásban összpontosult, mintha a való élet minden érzékelhető percze, minden szükséges cselekedete gyermekjáték vagy csak haszontalan ostobaság lett volna. Majdnem felhagyott minden más foglalkozásával, valami legyőzhetlen tunyaságnak adva át magát; órahosszat ült tétlenül ölbe tett kacsókkal, álmodozásokba merengve, távol világokba révedező bágyadt szemeivel. Most a különben korán kelő, dolgos leány későn kelt és csak a második reggelinél jelent meg. De nem az öltözködés igényelte ez időt, mert majdnem egészen levetette nőies kaczérságát s alig hogy megfésülve, igen kuszált öltözetben került elő; de azért még mindig kecses magatartással, diadalmas derüs ifjusága hamvasságában. Felhagyott reggeli sétáival, a melyeket oly nagyon szeretett a mandula-, olaj- és fenyőfák sorai között megtenni; nem fürdőzött többé a délelőtti nap verőfényében; nem kivánta többé a fenyves gyantaillatát; inkább szobájában, csukott ablakok mellett ült naphosszat, egy sohajtást sem ejtve mozdulatlan álmodozásaiban. Délután ujra ez a fárasztó tétlenség fogta el a teremben; tunya, kósza bolyongás volt ez, széktől-székig, ideges izgatottsággal minden iránt, mi eddig érdekelte.

Pascalnak segédkezését nélkülöznie kellett. Egy jegyzet, mit leirásra kiadott, három napig is elhevert. Nem rendezkedett, le se hajolt volna egy földrehullt kéziratért. Pastel-festészetével is felhagyott, bár táblázatos munkája is lett volna, a mesterséges termékenyités szemléltetéséhez. A nagy, piros, különös szinezetü mályvák, melyek mintául kellettek, elhervadtak a vázában a nélkül, hogy lerajzolta volna azokat. S egész délután szenvedélyesen egy tulcsigázott képzelet-szülte, phantastikus virágcsokron festegetett, különös, soh'se látott szirom-alakzatokat, melyeket a csoda napja pattantott feslésre; szerte kalászok aranysugaras szövevénye csillogott, közbe biborvörös kehelykoronák felfakadozása vakitott, nyitott szivekhez hasonlóan; mintha a porzók helyén csillagkötegek, ösmeretlen világok milliárdjai ragyogtak volna fel, egy perczig az égre törve, mint a földről az égbe vezető, csillogó tejut.

- Oh, szegény gyermekem, - mondá ez nap a doctor, - hogy fecsérled idődet ily képzelődésekre, mig én sovárgva vártam a mályvák másolatára, melyeket elhagytál hervadni! Beteggé teszed magadat... A valóság birodalmán kivül nincs sem egészség, sem szépség.

Gyakran még választ sem adott, miután daczos meggyőződése kerülte a magyarázatot. De e perczben legszentebb hitelvét sértette meg Pascal.

Pascal nevetni kezdett, felviditva a bölcselkedő nagy gyermeket e váltakozó nézetei folytán.

- Igen, tudom, érzékeink nem csalhatatlanok, a világot csak érzékeinkkel fogjuk fel s igy lehetséges, hogy e világ nem is létezik. Nyissuk hát fel a balgaság előtt a kapukat... tegyük fel valóknak a legbohóbb agyrémeket és hagyjuk el a törvények és tények tereit, hogy álomkáprázatokat szeressünk... Hát nem látod, hogy szabályellenes, ha a természetet elnyomod, hogy az élet egyedüli érdeke az életbe vetett hit, hogy azt kell szeretnünk és szellemünknek minden erejét arra forditanunk, hogy mindjobban megösmerjük?...

Clotilde daczosan elutasitó mozdulatot tett és a társalgás elnémult. Nagy kékczeruza vonásokkal vonta be a festményét és most olyannak tünt az fel, mintha fényes nyáréj ömlenék át rajta.

De két nappal később egy vita folytán még jobban elmérgesedett a helyzet. Estebéd után felment Pascal a terembe, hogy dolgozzék, mig Clotilde künn maradt a terrassen. Órák multak és egész elcsodálkozott, hogy már éjfél is elmult és még nem hallotta őt szobájába visszamenni. Azt hitte, hogy künn alva fogja találni. Miután künn nem találta, mért nem jött vissza, hova mehetett ily későn? Az éj csodaszép volt. Enyhe szeptemberi éj. A mérhetlen égkárpit a maga sötétkék homályában csillagokkal volt behintve és e holdfény nélküli égen a most oly különösen nagy csillagok oly tisztán ragyogtak, hogy bevilágitották a földet. Először a tornácz korlátján hajolt át, a lankán nézett szét, a vakolatlan kőkeritésen, mely a vasuttöltésig huzódott; de semmi se mozdult, csak a gömbölyü, mozdulatlan olajfakoronák sötétlettek felé. Aztán azt hitte, hogy a platánok alatt lesz a szükőkutnál, elmerülve annak folytonos, kristályhangu muzsikájába. Odasietett, behatolt a sötét árnyéku feketeségbe, mely oly sürű volt, hogy ő maga is, aki minden fatörzset ösmert, kinyujtott karokkal védte magát a botlástól. - Aztán óvatosan tovább tapogatózva, átkutatta a fenyvest, a mely ép oly sötét volt, de nem talált senkit. Végre harsány hangon kiáltá:

Se hang, se szó! A visszhang aludni látszott, hangja elhullámzott a kékes sötétség végtelen tengerében. Teljes erejéből kiáltott; visszatért a platánok alá; aztán mint őrült futott a fenyvesbe, az egész birtokot átkutatva, míg egyszerre a nagy szabad mezőnyön találta magát.

Ez órában az is mély álomba volt merülve. Hosszu évek óta, mióta kalászt nem vetettek, buja fü nőtt azon, mit a nap elszáritott; aranysárga volt az, mintha lekaszálták volna, olyan, mint a süppedő szőnyeg hosszu, puha szálai. - És a dús növényzet e pamataiban a picziny kövecskék sohse fáztak át, gőzölögtek az éj némaságában, ragyogtak az éjjeli kisugárzó melegtől, melyet bennük annyi forró dél mámoros heve összegyüjtött.

Siváran és elhagyatva, terült el a hely az ég csendje alatt a gőzölgő párák forró ködében és Pascal átfutotta, hogy a gyümölcsösbe érjen, a midőn majd megbotlott egy elnyujtózkodó emberi testben, mely előtte mozdulatlanul feküdt. Ijedten kiáltott fel:

Clotilde válaszra sem méltatta. Hanyatt feküdt, kezét feje alá téve vánkosul, égre szegzett szemekkel; halvány arczáról nagy szemei fényt löveltek szerte.

- Nyugtalankodom már miattad s negyed órája, hogy kiáltalak - nem hallottad hangomat?

De ujra előbbi szótlanságába merült, konokul megtagadta a magyarázatot, szemeit az ég kárpitján pihentetve:

De még mindig nem felelt, ujra és ujra kérte bár, hogy jőjjön vele, de nem mozdult egy cseppet se. Végre leült hozzája a fűbe és érezte maga alatt a kavicsok melegét.

- De csak nem aludhatsz itt künn... És legalább válaszolj. Mit csinálsz itt tulajdonképen?

És nagy, mozdulatlan szemeiből, melyek mereven tágra voltak nyitva, tekintete mindinkább magasabbra és magasabbra látszott felhatolni, fel egészen a csillagokig. Egészen beleveszett a nyáréji ég végtelen csillagsugaras derüjébe.

- Ah! mester - mondá lassu, vontatott hangon - mily korlátolt és szükkörü az, a mit te tudsz, mindahhoz képest, a mi bizonyára ott fenn létezik a magasban... Hogy nem válaszoltam neked, az csak azért volt, mert bútelt szivvel gondoltam reád s nagyon aggódtam érted. Nem kell azért neheztelned reám!

Oly benső gyöngédség melege rezgett hangjában, hogy Pascalt mélyen meginditotta. Ő maga is hanyatt feküdt a füben, könyökeik egymást érintették s beszélgetni kezdtek.

- Igen félek, kedvesem, hogy aggodalmaid nem okosak... Te rám gondolsz, bánatod van. Miért hát?

- Oh, bizonyos dolgok miatt, melyeket neked csak nagynehezen fogok tudni megmagyarázni. Nem vagyok tudós. Sok mindenre tanitottál, de én magam még többet tanultam nálad azáltal, hogy melletted éltem. Vannak dolgok... igen, melyeknek lételét én érzem... Talán, megkisérelhetem neked mindazt elmondani, miután itt most egyedül vagyunk és az idő is oly szép.

Pascal telisteli szive túláradt e bizalomkeltő csodás éjben, órákig tartó elmélkedései után. Nem szólt egy szót se, félt, hogy nyugtalanitani fogja és várt vallomásaira.

- Midőn még kicsiny voltam, és a midőn téged először hallottalak a tudományról beszélni, ugy tünt fel nekem, hogy te is arról a jóságos istenről beszélsz, ugy hevültél te a remény és hit eszményeitől. Semmi se látszott neked többé lehetetlennek. A tudománynyal akartál minden titkot megfejteni és vele megvalósitani az emberi nem tökéletes boldogságát. Szerinted óriás léptekkel halad minden előre. Minden nap meghozta a maga felfedezését, a maga bebizonyulását. Még tiz, még ötven, még száz év - mondtad - kell talán, és megnyilnak tán az egek és mi az igazságot szemtől-szembe fogjuk látni... Nos, az évek mulnak és semmi sem nyilik meg és az igazság mindinkább vissza-visszaszorul.

- Oh, te türelmetlen vagy, - válaszolt Pascal egyszerüen. - Ha egy ezred szükséges mindehhez, ugy azt is be kell várnunk.

- Az igaz, de én nem tudok várni. És szomjazom a tudást; én most akarok boldog lenni; egyszerre akarok mindent tudni és teljesen, végleg boldog lenni. Lásd, ez az, a miért szenvedek, hogy egy szárnycsapással nem tudok a teljes megismeréshez eljutni, hogy nem tudok a teljes üdvösségben megpihenni; a kételytől, az aggályoktól menten. Hát élet-e ez, mindig aggódó léptekkel hatolni elő a sötétben, soha egy óra pihenést sem élvezni, a nélkül, hogy a következő perczek vélt borzalmaitól ne kellessen megreszketnünk? Nem! nem! A teljes megösmerést, a tökéletes boldogságot akarom egy nap alatt. A tudomány megigérte azt nekünk és ha meg nem adja, a mit igért, ugy csődbe jutott, hitelét vesztette.

- De hisz mindez balgaság, gyermek, a mit te itt mondasz; a tudomány az még nem a kinyilatkoztatás! Az a maga utján halad és dicsősége épen a legvégső erőmegfeszités... És aztán nem is igaz; a tudomány nem igérte meg a boldogságot.

- Hogyan, nem igaz! Nos, hát üsd fel ott fenn könyveidet! Igen jól tudod, hogy én olvastam azokat! Tele vannak ilyes igéretekkel. Ha olvassuk azokat, azt hisszük, hogy a föld és az ég diadalmas meghóditására indulunk; mindent lerombolunk és megesküszünk, hogy csupán a tiszta ész, a biztosság és az eszély mindent pótolandnak!... Én is ment vagyok a kételytől, - mint a gyermekek, - ha valamit megigértek nekem.

Karja erre hatalmas tiltó mozdulattal szelte át a levegőt: a fenséges éj äthertiszta ürét.

- Minden esetre, a tudomány csak tabula rasat csinált; a föld sivár, az ég üres, és mi lesz véleményed szerint velem, még akkor is, ha te a tudományt felmented azon igért remények beváltása alól, a melyekben én hittem? Mert én a boldogság és annak biztossága nélkül nem élhetek. Milyen alapra fektessem egész belső világom abban a perczben, midőn az ó világot leromboljátok s oly kevéssé igyekeztek uj világnézletet felállitani? A kutatás, az elemzés döngetéseire az egész ó épitmény csattogva megrendült, összeomlott s nem maradt belőle más vissza, mint az eszeveszett tömeg, mely még a romokat is fel akarja dúlni, miután nem tudja, hogy mely kőre hajtsa a fejét, midőn a viharok és az orkánok feje fölött dühöngnek s menedék után jajveszékel, a hol az elvesztett életet ujra kezdhesse... Nem kell hát bátortalanságunk és türelmetlenségünk felett csodálkozni. Nem várhatunk tovább! Miután a tudomány hitelét vesztette, inkább visszatérünk az ó iratelvekhez, melyek évszázadokon át boldoggá tették az emberiséget!

- Ah! - kiáltá Pascal - ugy van! A fin de siécle petyhüdtségének fordulópontjához értünk el, a tudomány rengeteg halmaza kifárasztotta, elcsigázta idegeinket. A hazugságok örök létele, a képzelődések örök szükséglete az, mely az emberiséget mindig vissza fogja vezetni az ösmeretlen világok ingerlő varázslatához! Miután mindent soh'se fogunk tudni, minek tehát egyáltalán többet tudni? Miért ne elégedjünk meg a tudatlansággal, ha a kiküzdött igazságok nem nyujtják a közvetlen, a bizonyos boldogságot; miért ne érjük be a tudatlanság sötét, kisérteties homályával, a melyben az emberiség gyermekálmait álmodta át? Ez a misticzismusnak ellenséges visszatérése; ez a visszahatása a százados tapasztalásoknak és kutatásoknak. És ennek is meg kellett lenni, szakadárokra is kellett számitani, kiknek igényeit nyomban nem fog lehetni kielégiteni. De van egy nyugpont, ez ott fenn van! Az előrehaladást szüntelen folytatnunk kell, egészen a határtalan ürig ott fenn, a mely már látóhatárunkon kivül esik.

Egy ideig Clotilde mozdulatlan hallgatott, szemei elrévedeztek abba a millió és millió csillagvilág-birodalomba, mely ott fenn ragyogott a sötétkék égen.

A kasseopeia csillagképletét egy lehulló csillag fényive tüzfénynyel szelte át. És a ragyogó mindenség ott fenn, lassan fordult tovább szent, sugárzó fényében tengelye körül, mig a sötét földről feléje csak árnyas borongás áradt, mint egy alvó nő csendes, forró lehelethulláma.

- Mondd, - kérdé Pascal jóságos hangján, - a te kapuczinusod zavarta igy meg fejedet?

- Igen, ő a szószékről oly dolgokról prédikált, melyek egész valómat megrenditették; mind az ellen beszélt, a mire te tanitottál; és ugy érzem magam, mintha az a tudomány, mely tőled származik, engem megsemmisitene... Istenem, mi lesz belőlem?

- Szegény gyermek, iszonyu dolog az, így elkinozni magadat. De még mindamellett nem aggódom komolyan, mert nem lehet oly hamar egyensulyodból kizavarni; józan, okos, kerek fejecskéd van, világos és szilárd agyad, mint a hogy azt neked gyakran mondogattam. Te csak majd megcsillapulsz... De mi legyen a többi szegény kedélyek sivár elpusztulásával, ha te, az egészséges kedélyü, igy meg vagy zavarodva? Hát nincs-e neked meg a hited?

- Bizonyára, a boldogság egyszerü szempontjából itélve, a hit oly vándorbot, melylyel a járás igen kellemes és könnyü, ha megvan az szerencsénk, hogy birunk hinni.

- Ah, én többet nem tudok már - válaszolt Clotilde. - Vannak napjaim, melyeken hiszek, de vannak, midőn ujra könyveiddel tartok. Te vagy az, ki ingadozóvá tettél, te vagy az oka, hogy szenvedek. De talán minden szenvedésem az ellened való fellázadásban birja csiráját... mert szeretlek... Nem, nem, ne mondj semmit, ne mondd, hogy megcsillapulok... ez e pillanatban még jobban megzavarna... Te tagadod a természetfölöttit. A misticzismus neked meg nem magyarázható. Te még azt is megengeded, hogy soh'se fogunk mindent tudni - és e szerint összes létérdekünk csak végtelen harcz- és küzdelemsorozat az ösmeretlen ellen - abban az örök vágyban, hogy mindig többet és többet tudhassunk... Ah, én már, sajnos, többet ösmerek belőle, mintsem hinni tudnék, sokkal jobban meghóditottál és vannak óráim, a midőn azt hiszem, megöl - megöl a töprenkedés!

Pascal kezecskéjét, mely a meleg fűben pihent, megfogta s hevesen megszoritotta.

- De hisz maga az élet az, a mi félelemmel tölt el, te kis bohó lélek. És milyen igazad van, midőn azt mondod, hogy az egyedüli boldogság a folytonos küzdelemben rejlik. Mert a jövőben a tétlenség nyugalma egyszerűen lehetetlen lesz. Nem lehet fegyverszünetet remélni: az önkényes szellemi vakság pihenését. Előre kell törni, előre magával az élettel, mely maga szintén folyton előre tör. Mindaz, a mit javasolnak, a multhoz való visszatérés, a holt vallásoknak a modern élethez való hozzányirbálása, a modern szükségletekhez való ujjáalkotása, az mind, mind ostobaság! Tanuld meg, óh, az életet megösmerni; szeresd azt - éld át úgy, a hogy át kell azt élnünk - nem létezik más bölcseség.

Izgatottan elvonta erre kezét és reszkető hangja tisztán elárulta ellenszenvét.

- Az élet utálatos, hogy tudnám hát azt nézeted szerint nyugalmasan és boldogan átélni. Borzalmas világitást vet tudományod az életre; a te kutatásaid behatolnak az emberi sebek mélyibe, hogy azoknak borzalmait feltárjad. Te mindent megmondasz könyörtelenül és a dolgok és emberek iránti utálatunkat minden vigasz nélkül hagyod.

- Ha legalább egyenlőség és igazság élnének szivedben. De te magad is belátod, hogy csak az erősebbé az élet és a gyenge menthetlenül elvész, éppen azért, mert gyenge. Nincs két tökéletesen egyforma lény, sem egészség, sem szépség, sem ész dolgában, minden az esetlegesség, a dolgoknak a találkozásától függ... És minden összeroskad, mióta a szent igazság uralma letünt a földről.

- Igaz - mondá halk hangon, mintegy magához - egyenlőség nem létezik. Egy társadalom se tudna megélni, ha rája alapitanák. Már évszázadok óta akartak ezen a bajon a felebaráti szeretettel segiteni. De ez a világ összeomlott és ma az igazságot részesitik előnyben. Hát igazságos-e maga a természet? Én inkább logikusnak tartom tényeit. A logika talán természetesebb és fenköltebb igazság, amely közvetlen a végeredményeket tartja szem előtt.

- Hát az-e az igazság, mely az egyént az egész faj boldogsága kedvéért eltapossa, mely egy gyengébb fajt a diadalmas érdekében elpusztit? Nem, nem, ez bűn. Nincs is más e világon, csak bűn és mocsok. Igazsága neki volt ma a templomban, hogy a föld meg van romolva és a tudomány csak annak a korhadtságát tárja fel és hogy fenn a magasban kell, hogy menedékünket megtaláljuk. Oh, mester, - borult elébe zokogva - könyörögve kérlek, hadd, hogy megmentsem magam, hadd, hogy megmentselek!...

Könyekbe tört ki, és magánkivüli zokogása a tiszta éj csendjében hangzott el. Hiába igyekezett Pascal őt csittitani, Clotilde túlkiáltotta.

- Hallgass rám, mester! Tudod, hogy szeretlek, mert te vagy számomra minden... Te okozod kinjaimat, majd megfullaszt ez a gondolat, hogy nem egyezünk, hogy örökre el volnánk egymástól választva, ha holnap mindketten meghalnánk... Miért nem akarsz hinni?...

De Clotilde térdre borult előtte, megragadta kezeit, görcsösen belekapaszkodott, majd lázasan karolta át térdeit.

Mind hangosabban könyörgött, oly kétségbeesett panaszszal, hogy a messze fekete tájék zokogva visszhangzotta.

- Halld... A templomban beszélt igy... Meg kell változtatnia életmódját; meg kell hogy vezekeljen; el kell égetnie a multja tévedéseit; igen, könyveidet, iratcsomóidat, kézirataidat! Hozd meg ezt az áldozatot, mester, - térden könyörgök érette... És meglátod azt a boldogságos életet, a mely aztán együttélésünkben kinálkozik!

- Ha rám hallgatnál, mester, ugy megtennéd, a mit kivánok. Biztositalak, hogy végtelenül szerencsétlen vagyok, annak ellenére, hogy szeretlek, végtelen szeretettel. Hiányzik valami a mi gyöngédségünkből. Egész mostanáig üres és czéltalan volt az és most az ellenállhatatlan vágyát érzem, hogy betöltsem mindennel, a mi isteni és örök. Mi hiányozhatnék nekünk szeretetünkből, ha nem az Isten? Óh, térdelj le hozzám, imádkozzál velem!

- Hallgass! Te őrjöngsz! Én szabadjára hagytalak téged, hagyj engem is szabadnak.

- Mester, mester, én csak a mi boldogságunkat akarom... Elragadnálak téged messzire innen, igen messzire. Magányba vonulnánk, hogy Istennel éljünk.

Ekkor egy perczre, igy szemtől-szembe, fenyegető némaság vett rajtuk erőt s körülöttük a Souleiade bontotta ki éjszakai csendjét, olajfáinak rezdülő árnyait, fenyőinek és platánjainak lombsötétjét, melyből a szökőkut bús dallama hangzott fel. S fejük felett a mérhetetlen, kristály-csillagokkal telehintett ég reszketve elhalványodni látszott, bár a reggeli szürkület még messze volt.

Clotilde felemelte karját, hogy a sejtelmesen megrezdülő, kósza sugarak fényében reszkető égre mutasson.

De gyors mozdulattal Pascal lefogta kezeit és a magáéba tartva, a föld felé mutatott. Hangos szót se váltottak többé, magukon kivül voltak szenvedélyes ellenségeskedésükben. Lázas haragra lobbantak.

Clotilde hevesen visszavonta kezét, oldalt ugrott, mint egy zablázhatatlan, büszke paripa, a mely ágaskodik; aztán elfutott az éjben a ház felé. A dombtető kavicsain hallani lehetett apró czipőinek távolodó kopogását, mely aztán a fasor homokjában süppedésbe némult. Pascal kétségbeesve, kérő hangon hivta. De Clotilde nem hallgatott reá, nem felelt, csak futott. Félelemtől elfogódva, szorult szivvel iramodott utána és a platánok óriási facsokorját megkerülve, elég jókor ért oda, hogy őt, mint valami forgószelet eltünni lássa a lépcsőházban. Utána vetette magát, felszaladt a lépcsőn, odaütődött Clotilde szobája ajtajához, melyet az elreteszelt. Itt kissé lecsillapult, teljes erejének megfeszitésével tartózkodott attól, ellenállt égő vágyának, hogy reá kiáltson, hogy beszakitsa az ajtót, hogy lássa, hogy meggyőzze, hogy egészen magáénak tarthassa. Egy perczig mozdulatlan állott a szoba mély csendjével szemben, honnan egy hang sem hallatszott. Kétségkivül az ágyra borult Clotilde, hogy vánkosába fojtsa zokogását és kiáltásait. Aztán elhatározta magát, hogy lemegy a lépcső ajtaját becsukni s ujra felment halkan, hogy meghallja, nem tört-e ki zokogásba, és már megvirradt, midőn kétségbeesve, könybefulva nyugodni tért.

Ettől kezdve könyörtelen harcz indult meg köztük. Pascal kikémlelve, boszantva és fenyegetve érezte magát. Nem volt többé otthona, nem volt háza; ellenség fészkelt abban szüntelen, a mely kényszeritette őt, hogy mindent féltsen, hogy mindent elcsukjon. Kétszer egymásután, két ideganyag fiola darabokra zuzódott és el kelletett magát torlaszolni szobájában, a honnan kihallották, hogyan tompitja mozsártörőjének zaját, sőt még ebéd alkalmával se jött elő. Nem is vitte többé magával látogatásaira, mert elkedvetlenitette a betegeket támadó hitetlenségének kifejezésével. Mihelyt elment, csak egy gondja volt, hogy hamar visszajőjjön, mert attól félt, hogy lakatait feltörve, fiókjait felfeszitve fogja találni, mire visszajön. Nem bizta meg többé a jegyzetek osztályozásával, lemásolásával, mióta több közülök eltünt, akár csak a forgószél hordta volna el azokat. Sőt még tanulmányainak kijavitásával sem merte többé megbizni, mert észrevette, hogy egész részletet kivágott egy czikkből, a mely katholikus érzelmeit sértette. Clotilde igy tétlenségre volt kárhoztatva, bebarangolta a szobákat és elég sok idő fölött rendelkezett, hogy kieszelje az alkalmat, mely a nagy szekrény kulcsát kezére játszsza. Ez volt bizonyára az álma, a terv, a mely agyában forgott hosszu hallgatásai alatt, midőn csak szemei ragyogtak és keze lázban égett; a kulcsot akarta birni, hogy mindent kivehessen, mindent szétrombolhasson, egy autodafét rendezzen, mely istennek tetsző dolog legyen! Néhány lap kézirat, mig Pascal felöltőjét vette fel s kezét mosta meg, hirtelen eltünt az asztal sarkáról, hova letette, más nyomot sem hagyva, mint a kandallóban egy csepp hamut. Egy este, midőn egy beteg miatt megkésett és az esthomályban hazasétált, őrült félelem fogta el egy vastag, fekete füstfelhő láttára, mely fürtökben gomolygott fel, elhomályositva a sápadó égboltot. Nem-e Souleiade volt ez, mely kéziratainak örömtüzében borult lángra? Hazafelé rohant és csak akkor csendesült el, midőn észrevette, hogy szomszéd szántóföld gyökérirtásra használt tüze az, melynek füstje lassan gomolygott az ég felé.

És mily iszonyu szenvedés volt ez; a tudós az a kínja, a ki igy látja magát fenyegetve fenköltségében és műveiben. A felfedezései, hátrahagyandó kéziratai voltak büszkesége; ezek az ő alkotásai, a vére, gyermekei, s mikor azokat elégetik, őt magát égetik el. A mi leginkább kinozta ebben az eszméi ellen irányzott folytonos tőrvetésben, az volt, hogy az ellenség szivébe volt zárva, honnan el sem kergetheté, mert mindezek ellenére is szerette azt. Fegyvertelen, minden lehető védelem nélkül állt vele szemben, a ki ellen nem akart semmit tenni, igy tehát nem maradt más ellenszere, minthogy gondosan őrködjék. De mind jobban összebogozódott körötte a folytonos elzárásoknak ez az óvó hálója; már zsebében is ott érezte a tolvajkezecskéket; már zárt ajtók mögött se volt nyugalma; attól félt, hogy a falrepedéseken keresztül is kifosztják.

- Szerencsétlen gyermek! - kiáltott fel egy nap! - Nincs te kivüled senkim e világon, te pedig megölsz... Tudom, szeretsz és mindezt ép ezért teszed, és ez épen a rettenetes. Jobb volna mindjárt véget vetni mindennek és ha nyakunkba követ akasztva, vizbe ugranánk.

Clotilde nem válaszolt, csak bátor szemei beszéltek lángoló tűzben, hogy kész mindjárt meghalni, ha vele halhat meg.

- E szerint, ha én hirtelen ma meghalnék, mi történnék holnap? Kiüritenéd a szekrényt, a fiókjaimat, halomra hordanád munkáimat és elégetnéd! Igaz, ugy-e? S tudod, hogy ez valóságos gyilkosság lenne, akár csak embert ölnél? És mily szörnyü gyávaság, megölni az eszmét!

- Nem, - mondá Clotilde tompa hangon, - megölném a rosszat, mert meg kell gátolni terjedését és ujhodását.

Mindeme szóváltások még jobban lángra szították haragvásukat. Egy este az öreg Rougonné toppant be ily czivódásuk közben, a ki aztán egyedül maradhatott Pascallal, mert Clotilde szobájába futott. Csend állott be. Félicité úgy tett, mintha fájna neki a jelenet, bár titkos öröm ragyogott ki szeméből.

Pascal válasz helyett vállat vont. Hiszen mindenütt ott érezte anyját a fiatal leány háta megett, ki tulságig szította benne a vallásos meggyőződést és a lázadás csiráiból sarjasztotta fel a viszályt. Nem voltak illusiói, tudta jól, hogy a két nő már beszélt aznap egymással, és hogy éppen ezen találkozásnak egészen tudatosan kieszelt méregkeveréke volt, a mi e rettenetes jelenetet okozta, mely még most is reszketéssel tölti el. Kétségkivül anyja látlelet felvétele céljából jött, a pusztitásokat akarta látni, hogy messze van-e még a kifejlés?

- Igy tovább nem tarthat! - vette ujra fel Félicité a fonalat. Ha nem tudtok tovább megférni egymással, úgy váljatok el. Küldd el Maximehoz, a ki a napokban ismét irt.

- Haragban váljunk el? Nem, nem, ez örökös lelkifurdalás, gyógyithatatlan seb lenne. Ha már el kell egykor válnunk, akarom, hogy a távolból is szerethessük egymást... De miért is válnánk el, egyikünk se panaszkodik?

- Kétségkivül, ha nektek örömet okoz a czivakodás, úgy senkinek semmi köze hozzá, de engedd meg ez egyszer, hogy Clotildenak adjak igazat. Te kényszeritesz annak a bevallására, hogy igenis, épen most beszéltem vele; igen, jobb ha tudod, ámbár titoktartást igértem... Tudd meg hát, hogy nem boldog és sokat panaszkodik. Képzelheted, hogy mennyire lehordtam, hogy föltétlen engedelmességet kötöttem a szivére; de ez meg nem gátol abban, hogy megértsem őt és meg tudjam itélni, hogy te vagy az, a ki mindent elkövetsz, hogy boldogtalanok legyetek.

Leült és igy Pascalt is rákenyszeritette, hogy a terem egy zugában helyet foglaljon. Meglátszott rajta, hogy el volt ragadtatva attól, hogy fia most egyedül van vele és könyörületességének van kiszolgáltatva. Már többször ráakarta őt igy magyarázatadásra szoritani, de Pascal mindig kikerülte. Ámbár anyja már évek óta kinozta s ámbár Pascal mindent tudott anyjáról, megmaradt az a tiszteletteljes fiu, a ki megesküdött magában, hogy soh'se fog a szülői tisztelet eme konok magatartásától eltérni. Azért, mihelyt valami kényes tárgyra tért, feltétlen hallgatásba merült.

- Nézd, én értem, hogy Clotildenak nem akarsz engedelmeskedni, de hát nekem?!... Ha én kérnélek, hogy nekem áldozd fel ezeket az utálatos iratcsomókat, melyek itt a szekrényedben vannak? Tegyük fel - mitől Isten őrizz - hogy hirtelen meghalsz és ezek a papirok aztán idegen kézbe kerülnek, akkor mind meg vagyunk becstelenitve! Ezt ugy-e nem akarod? Hát akkor mi a czélod? Miért ragaszkodol oly konokul veszélyes játékaidhoz?... igérd meg, hogy elégeted azokat.

- Anyám, már kértem, hogy erről ne beszéljünk soha!... Nem tudom teljesiteni kivánságát!

- De legalább mondj valami okot. Azt hihetné az ember, hogy a családod oly közönyös előtted, mint ama marhacsorda ott lenn. Pedig te is e család ivadéka vagy? Ámbár tudom, mindent elkövetsz, hogy ne tartozzál hozzá, némelykor magam is bámulok és megdöbbenve kérdem, honnan származhatol? Mind a mellett nagyon csúf dolognak tartom részedről, hogy igy törekszel a bemocskolásunkra, és hogy nem tart vissza a gondolat, vaj' minő fájdalmat fogsz ezzel okozni, nekem, anyádnak! Ez valóságos gonosztett!

Pascal fellobbant feltett szándéka ellenére, érezte egy perczig a védelem szükségét.

- Keményen bánsz velem, nincs igazad. Mindig hittem az igazság szükséges voltában és annak absolut hatályosságában. Igaz, mindent megmondok másokról és magamról, mert szilárdan hiszem, hogy ekkor cselekszem a leghelyesebben. Először is, iratcsomóim nem a nyilvánosságnak szánvák. Ezek csupán amolyan személyes jegyzetek, melyektől megválni nehezemre esnék. Aztán tudom, hogy nem csupán ezeket, de a többi kézirataimat is kivánod. Soha, mig én itt élek, egy sornak sem szabad elpusztulnia!

Máris megbánta, hogy annyit beszélt, mert látta anyját, amint feléje közeledik és őt sarokba szoritva, mint kényszeriti kegyetlen magyarázatokra.

- Hát menj a végletekig! Mondd meg, mit lobbantsz a szemünkre? Igen, nekem például... tán azt, hogy oly nagy fáradtsággal felneveltelek? Sokáig tartott, mig kis vagyonunkra szert tettünk és ha ma jólétnek örvendünk, nehezen szereztük azt. Miután mindent láttál és mindent leirtál a jegyzeteidbe, tanubizonyságot tehetsz róla, hogy családod több szolgálatot tett másoknak, mint mások neki. Nélkülünk Plassans két izben ment volna tönkre. Igen természetes, hogy csak hálátlanságot és irigységet arattunk, annyira, hogy ma is el volna az egész város ragadtatva, ha valami botrány sárral mocskolná be nevüket. Ezt csak nem akarhatod és biztos vagyok benne, hogy magatartásom méltóságától, melyet megőriztem a császárság bukása és ama szerencsétlenségek óta, melyekből soh'se fog Francziaország kibontakozni, te sem tagadod meg elösmerésed?

- Ugyan anyám, hagyja békén Francziaországot, - mondotta Pascal ujolag, - mert ezuttal a legérzékenyebb oldalát sértette meg anyja. - Francziaországnak szivós az élete és azt találom, hogy azon az uton halad, hogy az egész világot meglepje gyógyulása gyorsaságával. Vannak ugyan benne korhadt elemek... Nem rejtettem el azokat, inkább reájuk mutattam. De ön nagyon félreért, ha azt hiszi, hogy én a végpusztulást hiszem, azért, mert rámutatok a sebekre és a fekélyekre. Én az életben bizom, mely mindig kilöki magából a kártékony testeket, s uj húst sarjaszt, hogy behegeszsze a sebeket, sőt a halál rondasága közepette is az egészség és a folytonos ujjászületés felé halad.

Tűzbe jött, de a mint ezt észrevette, haragos arczczal elhallgatott és nem szólt többet. Anyja most ama siráshoz folyamodott, melynek könyei rögtön felszáradnak. Ujra rátért ama rettegésre, mely aggkorát megszomoritja és kérte, hogy családja iránt való tekintetből béküljön ki istennel. Nem adott-e ő maga példát a bátorságra? Egész Plassans, a Sain-Marc negyed, a régi és az ujváros nem hódoltak-e meg büszke lemondásának? Ő csak azt követelte, hogy járjanak kezére s minden gyermeke ugy feszitse meg erejét, mint ahogy ő maga. Jenőnek a példájára utalt, a nagy emberére, a ki oly magasról bukott alá, és a ki egyszerü képviselőnél nem is akart több lenni, utolsó lehelletéig védve ama bukott kormányformát, melynek dicsőségét köszönhette. Ép ily dicsérettel volt Aristide iránt is eltelve, a ki soh'se esett kétségbe, a ki az uj kormányforma alatt is igen szép állást szerzett magának, azon igaztalan catastropha ellenére, mely őt az általános Unio romja alá temette. Csak Pascal maradna épen vissza és nem tenne semmit annak érdekében, hogy békében tudjon meghalni a Rougon-család végleges diadalra jutásának gyönyörében? Ő, a ki oly eszes, oly gyengéd és oly jó! Oh, ez lehetetlen! Ugy-e el fog jövő vasárnap jönni misére és el fogja égetni azokat a papirokat, a melyeknek már puszta gondolata beteggé teszi? Könyörgött, parancsolt, fenyegetett! De Pascal nem válaszolt, sokkal nyugodtabb és legyőzhetlenebb volt tiszteletteljes magatartása. Nem akart vitatkozni, sokkal jobban ösmerte anyját, semhogy remélhette volna, hogy érvekkel meggyőzhetné és hogy meg merhette volna bolygatni a multakat.

- Hagyjuk, - kiáltá, midőn őt oly rendithetlennek látta, - te nem tartozol hozzánk, mindig mondtam, hogy te vagy, a ki minket megbecstelenitsz!

Félicité egész magánkivül ment el. Midőn a ház kapuja előtt Márthával találkozott, ott könnyitett a szivén, nem sejtve, hogy Pascal, a ki felment a szobájába, melynek ablakai tárva-nyitva voltak, mindent meghallhat. Kiöntötte gyülöletét, megesküdött, hogy a papirokat mégis csak meg fogja semmisiteni, ha Pascal nem akarja azokat önként feláldozni. De az, a mi a doctorban a vért megfagyasztotta, Márthának fojtott hangu csittitása volt. Nyilván a czinkostársa volt. Ismételte, hogy várni kell s nem szabad semmit sem elhamarkodnia, hiszen ő és a kisasszony szent megesküvést tettek, hogy le fogják őt győzni, mert egy percznyi békét sem hagynak néki. Megesküdtek arra is, hogy ki fogják békiteni az Uristennel, mert lehetetlen, hogy ily szent ember, mint ő, vallás nélkül éljen. És a két asszony hangja elhalkult, már több se volt a suttogásnál, a pletyka és összeesküvés elfojtott mormolásánál, melyből csak elejtett szavakat, a megállapitott eljárásokat és a kiadott rendeleteket: egész szabad személyének lebilincselését vehette csak ki. Midőn anyja végre elment, látta, mint távozik lányos könnyed lépteivel önelégülten és mint tünik el finom karcsu termete a poros uton.

Pascalnak ez teljesen kétségbeesett, elcsüggedt órát okozott. Azt kérdé magában, hogy minek is e küzdelem, ha szerettei mind ellene frigyesülnek? Ez a Mártha, a ki egy szavára tüzbe ment volna, elárulja őt, hogy jót tegyen vele. És Clotilde, ezzel a szolgálóval szövetkezve, a zugokban bujkál, ármányokat sző és segitségéhez folyamodik, hogy kelepczéket állitson elébe. Ime, egész egyedül van, árulók vannak körülötte csak; kik a beszivott levegőjét is megmérgezik. E kettő még hagyján, ezek szeretik őt, ezeket még meg lehet inditani; de hogy az anyja van mögöttük, érti elszánt hajszájukat és nem remélheti többé, hogy visszahóditja őket maga számára.

Azon félénkségnél fogva, mely őt, a tudomány emberét, fellobbanó szenvedélyeiben is a nőktől visszariasztotta, kettős sulylyal nehezedett rá az a gondolat, hogy három nő akarja őt papucs alá hajtani. Valamelyikét közülök mindig háta mögött érezte; ha szobájába zárkózott, a fal mögül tünt fel előtte, kisértették és azzal a folytonos félelemmel töltötték el, hogy eszméit lopják meg, még mielőtt azok alakot öltöttek volna méhükben, mielőtt agya még meg se szülte azokat.

Ez volt Pascal életének legboldogtalanabb szaka. A folytonos védelmi állapot, melyben élnie kellett, megtörte és sokszor azt hitte, hogy lába alatt ingadozik háza talaja. Ekkor bánta csak, hogy nem nősült, hogy nincsenek gyermekei. Tán ő is félt az élettől? Nem volt-e most ugyancsak megbüntetve önzéseért? Ez a gyermek utáni bánkódás gyakran kinozta őt; szemei könyekkel teltek meg, ha az uton tiszta tekintetü lánykákkal találkozott, a kik rámosolyogtak. Kétségkivül itt volt Clotilde; de ez másfajta szeretet, melyet ime, viharok dúlhatnak fel, és nem az a nyugodt, végtelen édes, engyermeke iránti gyöngédség, melybe most oly jól esett volna fájó szivét elringatni. És most, a midőn élete végét érezte közeledni, életének a folytonossága lett volna a gyermek, mely a létét örökössé tenné. Minél többet szenvedett, annál több vigaszt nyujtott volna neki a tudat, hogy örökbe hagyhatja ezt a szenvedést: az életbe vetett hitét. Mentnek érezte magát a család psichologiai hibáitól; de még az a gondolat se tartotta volna vissza, hogy az öröklődés generatiókon átugrik és hogy fiában az ősök bünei ujra jelentkezhetnének. A korhadt termőtalaj, az utálatos, hosszu sorozatai az ősöknek azért még mindig sóvárogtatta ezen ösmeretlen gyermeke után, mint a hogy az ember a váratlan nyereséget, a ritkán jelentkező boldogságot, a szerencse kedvezését esengi, mely örökre megvigasztalhat és boldogithat. És most, midőn a többiek iránti ragaszkodása megingott, most vérzett a szive abbeli fájdalmában, hogy már késő - késő.

Egy fullasztó szeptemberi éjjelen Pascal nem tudott aludni. Kinyitotta szobájának egyik ablakát, fekete volt az égbolt. A távolban valami zivatar vonulhatott el, mert messziről tompa mennydörgés hallatszott. Alig birta a platánok sötét tömegét megkülönböztetni, melyet a villám egy-egy felvillanása világitott csak meg. Lelke iszonyu fájdalommal volt tele; ujra átélte az elmult rossz napokat, a felujuló czivódásokat, az őrülés és gyanakvás kinjait, melyek egyre gyarapodtak, midőn hirtelen metsző visszaemlékezés reszkettette meg. A kifosztogatástól való félelmében teljesen hozzászokott, hogy magához vegye a nagy szekrény kulcsát. De ezen a délutánon, a nagy hőség következtében, levetette kabátját és visszaemlékezett, hogy Clotilde a terem fogasára akasztotta azt. Iszonyu rettegés fogta el. Ha Clotilde érezte a zsebében a kulcsot, ugy ellopta; odafutott, átkutatta a kabát zsebeit, melyet a székre vetett volt; a kulcs nem volt már benne. Határozottan érezte, hogy most ebben a perczben kirabolják. Két órát ütött és fel sem öltözködött ujra; amugy nadrágban, mezitláb, papucsot rántva, félig nyitott hálóinggel, fedetlen mellel s gyertyával kezében toppant be a dolgozótermébe.

És igaza volt! Clotilde-ot találta ott, félig pőrén, szintén mezitláb, vászonpapucsaiban, lábát, karját, vállait alig fedte el inge és rövid szoknyája. Óvatosságból nem hozott gyertyát, hanem az egyik ablaktáblát nyitotta ki, mert az átellenben elvonuló zivatar czikázó villámai mindent halvány villamos fénynyel szórtak tele. Az öblös szekrény tárva-nyitva volt; már ki is üritette volt a felső polczot, mindkét karjával ölbe véve az akta-csomókat, a hosszu, középső asztalra hordva őket, a hol halomra gyültek. És lázasan, attól félve, hogy nem lesz ideje azokat elégetni, csomagokba akarta kötni, azon szándékkal, hogy elküldi nagyanyjának. Midőn a gyertya fénye egyszerre megvilágitotta, a meglepetés küzdelemre kész helyzetében mintegy hirtelen megdermedt.

Meztelen karjai közt Clotilde még mindig ott tartotta az iratcsomót, melyet Pascal el akart tőle venni. De ő azt minden erejéből, minden zavar és megbánás nélkül magához szoritotta, mintegy makacsul ragaszkodva rombolási művéhez, mint olyan harczos, a kinek részén a jog van. Akkor aztán Pascal elvadultan, őrjöngve vetette rá magát és viaskodni kezdtek. Ököllel szoritotta meg meztelen testét és bántalmazta.

Néhány vércsepp bugygyant elő vállcsontján, gömbölyü válla hosszában, melynek finom selyem, érzékeny bőrét egy karmolás szántotta fel. Egy pillanatra Pascal előtt oly pihegőnek, oly isteninek tünt fel szüzies testének finom nyulánkságában, formás bokáival, hajlékony karjaival, karcsu, gömbölyü, teltkeblü derekával, hogy elbocsájtotta, s egy utolsó megfeszitéssel kirántotta kezéből az iratcsomót.

- Ezer mennykő! És most jössz te rögtön segitségemre, hogy ezeket visszarakhassuk. Jer ide, először hozd rendbe itt az asztalon. Hallod, fogadj szót!

Közeledett és segitett, megfékezve, megtörve e férfias szoritás által, mely mintegy husába hatolt. A gyertya, mely a mély éjszakában magas lánggal lobogott fel, megvilágitotta őket; a mennydörgés távol moraja és a villámlás nem akart szünni és a zivatarral szemközt nyiló ablak villámok tüzében égett, félelmetes pirosságban.

Pascal most az iratcsomókat vizsgálta, melyeknek halmaza óriásinak tünt fel előtte, a mint igy össze-visszakeveredtek a nagy asztalon, mely a dolgozóterem közepét foglalta el. Ez összevisszaságban egyik-másik erős papirboriték kinyilt és az iratok kiáradtak: a levelek, kivágott ujságok, bélyeges papirok s kéziratok csak ugy szertehullottak.

Már kereste is a vastag betükkel a boritékokra irt neveket, hogy ujra osztályozza azokat, midőn komor elmélkedéséből mintegy kibontakozva Clotildehoz fordult, ki némán s halotthalványan állt előtte, mint a csinyen rajtakapott gyermek.

- Ide hallgass! Neked eddig megtiltottam, hogy ez iratcsomókat olvasd, s te mindig is engedelmeskedtél. Igen; aggodalmaim voltak! Nem mintha te is oly tudatlan leány lennél, mint a többi; hiszen én megtanitottalak mindenre, a mi a férfira és nőre vonatkozik, a minek tudása csak a romlott jellemeknek árthat. Ezt azért tettem, mert miért tártam volna fel előtted ily korán az emberiség titkait a maga rettenetes valóságában? Megkiméltelek családunk történetétől, mely egyszersmind az egész emberiség történetét rejti magában, melyben ép oly sok a jó, mint a rossz!

Elhallgatott. Elhatározása megszilárdulni látszott és most nyugodtan, fenséges erélylyel folytatta:

- Huszonötéves vagy, már mindent tudhatsz!... Aztán a mi együttlétünk már ily módon többé nem is lehetséges; te folytonos lidércznyomást érzesz s annak terhe, ha sulyos álmaidba engem is belevonsz, rám is nehezül. Jobb szeretem, ha a való - legyen az bármily rút is, - teljesen feltárul előtted. Talán az a hatás, mely ebből rád háramlik, azzá a nővé gyúr át, a milyennek lenned kell. Osztályozzuk együtt ezeket az iratokat s bennük lapozva, olvassuk el azoknak rettenetes tanulságait.

Világosság utáni nagy sovárgás fogta el; szerette volna a nap vakitó fényét felgyujtani; úgy találta, hogy még ez a három gyertya sem világit eléggé jól és szobájába ment kétkarú gyertyatartójáért. Hét gyertya égett aztán egyszerre. Mindketten pongyolában voltak; ő fedetlen mellel, Clotilde balvállán véres folttal, fedetlen kebellel és karokkal; de ezt nem vették maguk sem észre. Már két óra is elmult, de egyik sem tudott az idő igazi járása felől, az egész éjszakát a tudnivágy szenvedélyében készültek eltölteni; a tér- és időfogalom kisiklott tudásukból, s az álom szükségét sem érezték. Miközben a zivatar mind hangosabban dübörgött.

Clotilde soh'se látta Pascalt még ily lángoló tekintettel. Néhány hét óta el volt már csigázva; erkölcsi szorongattatásai gyakran hevessé tették, hadat üzenve bizalmat keltő jóságának. De most, midőn el akart mélyedni a lét fájdalmas valójába, testvéri részvét rezdült át egész lényén, végtelen gyöngédségének megnyilatkozásaiban. Valami igen elnéző, valami igen fenkölt bocsánat sugárzott egész valójából, hogy fényével eloszlassa az emberi tények borzalmainak sötétségét. Mindent el akart mondani, minthogy mindent el is kell mondani, ha mindent meg akarunk gyógyitani. Ezen lények története, a kik a leányt oly közelről érdekelték, nem alkothatták-e számára élete legfönségesebb megoldását, a végzet előirta szükségképeni átalakitást? Ilyen az élet és mégis végig kell azt élni! Kétségkivül átalakulva, bátorságosan s elnéző nyugalommal telitve fog abból Clotilde kibontakozni.

- Felizgatnak ellenem, folytatá, aljasságokat követtetnek el veled, és lelkiösmereted nyugalmát akarom vissza adni neked. Ha mindent tudni fogsz, akkor itélhetsz és cselekedhetsz... Jer olvasd velem ezeket az iratokat...

Engedelmeskedett. Ez acta-csomók megijesztették ugyan kissé, mert nagyanyja oly rettegéssel szólott róluk; kiváncsisága azonban egyre növekedett. Bármennyire fékezte is őt Pascal férfias fölénye, mely őt oly vasmarokkal fenyitette meg, mégis megtartotta énje méltóságát. Nem maradt-e meg neki azért a joga, hogy megtagadja, vagy elfogadja a meghódolást? Várt.

Először a Rougon Macquart család családfáját mutatta be neki. Rendesen nem a nagy szekrényben tartotta azt, hanem elzárta saját szobájának iróasztalába, a honnan most kihozta volt, midőn a gyertyatartókért ment.

Husz év óta fejlesztette azt mind tovább, tovább a halálozásokat és születéseket, a házasságokat, a fontosabb családi eseményeket, és rájegyezve rövid jegyzetek kiséretében osztályozta az eseteket, az öröklés theoriája szerint. Nagy, sárga papirlap volt az, már rongyolt hajtásokkal. Erős vonalokkal vázolt simbolikus fát ábrázolt, ez a lap, melynek messzenyúló rendszerbe foglalt ágai öt széles levelet terjesztettek szét. E levelek mindegyike egy-egy nevet viselt, s finom irással egy-egy életrajz, vagy öröklési eset állott rajtuk.

E husz évi munkálkodás láttára, a tudós öröme fogta el Pascalt, melyben a megállapitott öröklési törvények oly világosak, oly egybevágóak voltak.

- Nézz ide lány! Eleget tudsz mindezekről, hisz kéziratomat eleget másoltad, hogy megértsed. Nem szép-e ez az összesités, ez a teljes és befejezett levezetés, melyben hézag alig fordul elő? Azt hinné az ember, hogy valami egyszerü vegykisérlet ez: fekete táblára felirt és megoldott mathematikai problema. Itt lenn látod a törzset, a közös eredetet, Dide nénét. Innét e három ág indul ki. A törvényes Rougon Péter és a két fattyu Macquart Ursala és Antal. Ezekből uj ágak fejlődtek szétágazva: egyrészről Maxime, Clotilde és Victor; Saccardnak három gyermeke és Angelika: Rougon Sidonia leánya. A másik részről Macquart Paula, Liza leánya és nővérének, Gervaise-nek, négy gyermeke: Claude, Jakab, István és Anna. Itt a szélén van János fivérük s - veszed észre - itt a középen, a mit én bognak nevezek, itt egyesül a törvényes és a törvénytelen ág; Rougon Márthában és unokafivérében Mouret Ferenczben, hogy három uj hajtást hozzanak létre: Mouret Octávot, Serge-t és Desirét. Azonkivül itt látod, Ursulát és Mouret; a kalapos ivadéka, Silvére, kinek tragikus halálát ösmered, azután Ilona és Janka leánya. Végül egészen fönt vannak a végső hajtások: Maxime fivéred fia, szegény Károlyunk és két másik kis halottunk Lajos, Jakab; Claude: Lantier fia és Louiset: Coupeau Arma fia. Mindössze öt generátiót hajtott ez egy embertörzs családfája, mely az emberiség öt emberöltőjének öt tavaszán át hajtott ki az örökös élet nedvdus pezsdülésével. - Fellelkesült; ujjai az esetek levezetésére nyiladoztak fel, a mint a sárgult papiroson, mint valami ócska anatomiai ábrán végig siklottak.

- Ismétlem, minden benne van... Nézd a közvetlen öröklődésben a befolyásokat: Az anya befolyása: Silvire, Lisa, Désiré, Jakab, Louiset, te magad; az apai befolyás: Sidonia, Ferencz, Gervaise, Octave, Jakab, Lajos. Aztán itt van a három elegyülési eset; az összeforradásból keletkezők: Ursula, Aristide, Anna és Viktor; a szétszóródás eseteiből: Maxime, Serge és István és az összeolvadáséiból: Antal, Jenő és Claude. Sőt még egy negyedik, nagyon nevezetes esetet is kellett specifikálnom; az egyenleges elegyülés esetét: Pétert és Paulát. Itt meg a változatok tünnek elő, igy pl.: az anya befolyása gyakran az apa phisikai hasonlatosságával jár együtt, vagy az ellenkező eset áll be; ép úgy mint a hogy az elegyülésnél a phisikai vagy morális tulsuly az egyik vagy a másik tényezőé... Azután itt látod a közvetett öröklődést: a rokonét. Erre csak egy idevágó példám van: Octave Mouret szembeszökő phisikai hasonlatossága nagybátyjával Rougon Jenővel. A befolyásbeli öröklődésre szintén csak egyetlen példám van: Gervaise és Compeau leánya Anna, meglepően hasonlit, különösen gyermekkorában, Lantierre anyja első szeretőjére, mintha az a nőt örökre impregnálta volna. Hanem a miben igen gazdag vagyok, az a visszatérő öröklődés: a három legszebb esetem: Mártha, Janka és Károly esetei, a kik Dide nénére hasonlitanak, ugy, hogy a hasonlatosság itt, egy, két, sőt három nemzedéket is átugrott. Ez bizonyára kivételes eset, mert nem hiszek az atavismusban; azt hiszem, hogy az uj elemek, melyeket a hozzájárulók, az esélyek és az elegyülések végtelen változatai magukkal hoznak, igen gyorsan kioltják a különlegességek jellegét és az egyedet visszavezetik az általános typusra... Maradnak tehát az ujjáalakulatok: Ilona, János és Angelika, ez a vegytani vegyület combinatiója; mely szerint a szülők phisikai és moralis jellegei összeolvadnak, anélkül, hogy azokból az uj lényben csak valami is felfedezhető volna.

Csönd állott be... Clotilde mély figyelemmel hallgatott reá, mert meg akarta érteni és Pascal elmerülve állt meg, szemeit még mindig a családfára szegezve, azon vágytól ösztönözve, hogy munkáját elfogulatlan birálhassa meg. Lassan folytatá, mintha önmagához szólt volna:

- Igen, mindez ép oly tudományos, mint a miképen lehetséges... Csak a családtagokat vettem itt fel, de hasonlóan egyenlő rangsorozatot kellett volna adni a hozzájárulóknak is, a kivülről beszármazó apáknak és anyáknak, a kiknek vére a mienkkel összeolvadt és azt megmásitotta. Fölállitottam ugyan a mathematikai családfát is, a hol az apa és anya fele részben öröklődnek tovább nemzedékről nemzedékre, ugy, hogy például: Károlynál, Dide néne öröklődése már csak egy tizenketted részt tenne, a mi azonban absurdum, minthogy teljes a phisikai hasonlatosság. Elegendőnek tartottam tehát a kivülről jövő elemeket mintegy combinatióba vonni, pusztán csak a házasságkötésekkel és az uj tényezővel megszámolva, melyet mindegyik magával hozott... Oh, ezek a kezdetleges theoriák, ez a tudomány, melyben a hypothesis csak gagyog és pusztán a képzelem marad győztes, a költők, a tudósok terrenumain. A költők ama sánczmüvesek, a kik ez előőrsön állnak; ők fedezik fel gyakran az emberláb nem tapodta földeket; ők vezetnek gyakran a közel jövő problémáinak megoldására. A meghóditott végleges igazságok közt és azon ismeretlen közt, melyekből a holnap igazságát vezetik le, egy széles ür van, ez a költőké. Minő óriási frescót lehetne festeni, minő rengeteg emberi comédiákat és tragödiákat lehetne irni az öröklődésről, mely a családoknak, a társadalmaknak, egy szóval az emberiségnek az eredő eredete. Szemei elrévedeztek, gondolatait követte és elmélázott. Aztán heves mozdulattal tért vissza irataihoz s a családfa rajzát félre téve mondá:

- Mindjárt ujra visszatérhetünk reá; mert hogy most megérts, tényeknek kell lejátszódnia előtted, hogy cselekvéseikben lásd mindazokat a szereplőket, kik itt egyszerü összefoglaló jegyzetekkel vannak osztályozva... Én meg fogom nevezni az iratcsomókat; te egyenként ideadod azokat, és én megmutatom és elbeszélem, hogy mit tartalmaz mindegyik, mielőtt visszateszem a polczra. Nem a betürendes sorozatukat, hanem a tényeket követem. Már régóta akartam ezeket igy osztályozni. - Tehát keresd ki a neveket a boritékokon. Először is Dide nénit...

E pillanatban a láthatárnak egy viharos szöglete gyult fel a villám tüzében, mely közbefogta a Souleiadet és mint az özönviz csapott le a házra. De mindamellett nem csukták be az ablakot. Nem hallották sem a dörgést, sem a villám sistergését, sem a tetőzetet csapkodó esőözön folytonos csordulását. Clotilde egyenként nyujtotta át neki azt az iratcsomókat, melyek közül az első nagy betükben, viselte Dide néne nevét és különböző alaku papirokat, régi jegyzeteket tartalmazott, a melyek olvasásához hozzá fogott.

Clotilde némán engedelmeskedett. Szive elszorult mindezeknek a hallatára, a mint az iratcsomók előtte elvonultak és kitárták bizonyitékaikat, hogy aztán halomra gyülve, visszavándoroljanak a szekrénybe.

- Mindenekelőtt itt vannak a származási adatok. Fouqué Adelaide, a tévutra vezetett nő volt az első idegbántalmu, a ki aztán Rougon Péternek, a törvényes ágnak adott életet és a két törvénytelennek: Macquart Ursulának és Antalnak. Itt kezdődik, az 1851. évi deczemberi államcsiny keretében, az a véres polgári tragödia, az, midőn a Rougonok: Péter és Félicité, Plassansban a rendet helyreállitva, Silvére vérével mocskolják be zsönge szerencséjüket. A megvénült Adelaide, a nyomorult Dide néne, a Tulettesben van ime bezárva, mint a vezeklés és a bűnbánás kisérteties alakja. Aztán a sovár vágyak egész falkája kelt hajsz'ra: a hatalom és fönség sovárgása, a mely Rougon Jenőnél, a nagy embernél, a családnak fő sarjánál jelentkezik, a ki a köznapi érdekekből kibontakozva a hatalmat a hatalom kedvéért szereti. Egy pár ócska csizmában meghóditja Párist, a jövendőbeli császárság kalandorjaival szövetkezik és az államtanács elnökségétől a miniszteri székig jut. Czinkos szövetkezete, egy kiéhezett csapat tette nagygyá, az, mely őt mind magasabbra emelte, de őt magát is felemésztette. Lebilincselte ugyan rövid ideig egy asszony, a szép Clorinda, kit őrült vágygyal kivánt meg, de annyi erő duzzadott benne, oly égő vágy, hogy ő legyen az uralkodó, hogy egész életének meghazudtolásával, ujra hatalomra vergődött az alkirályi diadalmas méltóság felé vezető utjában. Aristide Saccard, e sovár vágyat aljas gyönyörök élvezetével elégitette ki: pénzzel, asszonynyal és fényűzéssel. Emésztő szomj volt ez, mely őt is tönkretette, mert amugy forrón rohant a konczra, belesodródva a boulevardok végletekig menő merész speculatióinak viharába. Az egész városon végigsepert az, mindenütt rést ütve, majd ismét behordva azokat. Szemtelenül nagy vagyonokat teremtett, melyeket hat hó alatt elvertek s ujra visszaszereztek az emberek. Arany-csömör uralkodott akkor, őt is kórságokba döntötte annak fokozódása és arra birta, hogy midőn első feleségének Angelának teteme alig hült ki, már is eladta nevét, hogy megszerezze, feleségül véve Renét, az első okvetlenül szükséges százezer francot. Ez őrület később annyira vitte, hogy egy anyagi válság perczében, még családi életében a fekélyt is eltürte s szemet hunyt fia, Maxime, és második felesége szerelme előtt, az ünneplő Páris kéjes mámorláza közepett. Ugyanaz a Saccard volt ez, a ki néhány évvel később megalapitotta a Banque Universelle óriási, milliókat piaczra dobó pénzprését. Saccard, legyőzhetetlenül a nagy pénzcapacitás előkelőségéig és merész transactióiig küzdötte fel magát; megértette a pénz czivilizáló szerepét. Tőzsdecsatákat nyert és vesztett, mint Napoleon Austerlitznél, Watterloonál. S sikertelenség esetén magával döntötte bukásában a nyomorultak és tönkrejutottak egész légióit. Victor fiát az elzüllés, a vétek örvényében hagyta elveszni, ugy hogy az egy sötét éjjel elszökve, végkép eltünt; mig Saccardot magát, az igaztalan természet közönyös pártfogása, az imádandó Carolin szerelmével ajándékozta meg, valószinüleg utálatos életének jutalmául.

Itt egy nagy szeplőtlen liliom sarjadzott fel a talajban. Rougon Sidónia, Saccard testvérének aljas közvetitője. Százféle kétértelmü foglalkozással biró bűntárs volt az, a ki ösmeretlen apától megszülte az isteni tisztaságu Angelikát, a szép tündérujju himzőnőt, a ki szövőszálainak aranyával együtt beszőtte a mesék szerelmes királyfiának megálmodását is élete szövetébe. Már eletében a szentekhez tartozott; és oly kevéssé volt e komor élet valóságába való, hogy az ég maga adta meg neki a kegyelmet, hogy szerelmében halhasson meg.

Násznapján halt meg, Félicité de Hautecoeur első csókja gyönyörétől, azon harangok zugása közt, melyek királyi lakodalmának ünnepélyességét hirdették. Ekkor bogozódott össze a két ág, a törvényes és a törvénytelen. Rougon Mártha unokafivéréhez, Mouret Ferenczhez ment férjhez, s békés házaséletet folytattak, mely lassanként megbomlott a legrettenetesebb catastrophákat vajudva meg. A szegény asszonyt mintegy kerékbe törték, eszközül használták föl azon óriási háboru gépezetében, melyet Plassans meghóditása czéljából furfangosan megszerkesztettek. Három gyermekét, csakhogy el nem rabolták tőle és Faanas abbénak ez ugy összefacsarta szivét, hogy majd megrepedt. De a Rougon-család ujra megmentette Plassanst, mialatt az haldoklott, s viaszsárga arczát ama tüzmáglya világitotta meg, melyben férje boszutól és dühtől őrjöngve, a pappal együtt elégett.

Három gyermeke közül a vakmerő hóditó Mouret Octav volt, a ki eltökélte, hogy a nők utján szerzi meg Páris királyságát. A romlott polgárság közé kerülve, rettenetes sentimentális nevelésben részesült. Az egyik asszony fantastikus visszautasitásától a másiknak lágy odaadásáig, minden phasist átélve, fenékig ürité a házasságtörés undok serlegét; de azért megmaradt erélyes, munkás törekvő embernek, ki felnövekedve kibontakozott e korhadt világ aljasságaiból, melynek összeomló recsegését már-már hallani lehetett. A diadalmaskodó Mouret Octave felforgatta a nagykereskedést, megsemmisitette a hajdani kereskedők szolid kis üzleteit és felállitotta a lázban égő Páris közepett a kisértés óriási palotáját, mely csillárok fényétől ragyogva, selyemtől, csipkéktől és bársonytól áradt tul. Itt tett szert a nők kizsákmányolásával királyi vagyonára és mosolyogva vetette meg az egész női nemet ama napig, midőn egy kis lány, egész nemének a megboszulója, az egyszerü, okos kis Denise, lebilincselte. Magánkivüli, szenvedélyes fellobbanással feküdt lábainál, mig az a szegény leány azzal a kegygyel nem boldogitotta, hogy nőül ment hozzá, hozzá a Louvre apotheosisába, jövedelmének a ráözönlő aranyesőjében. Hátra volt még a másik két gyermek, Mouret Sergius és János. Emez egészséges és ártatlan, mint valami fiatal állat, amaz felvilágosodott és mysticus, a ki egy sajátságos esemény folytán, a papi pályára lépett és felujitotta a Paradouban Ádám történetét és mintegy ujjászületett ott, hogy Albinét szeresse, birja és megrontsa a bűnrészes nagy természet ölén. Aztán az egyház vonzotta egyre. Küzdött neme haláláért és ugyanabban a perczben dobott, mint pap, egy marok földet Albine tetemére, midőn nővére Desirée, az állatok szenvedélyes barátnője, örömtől ujjongott baromfiudvarának dús termékenysége fölött. Aztán ismét egy békés és tragikus élet tárult fel előttük. Mouret Helén kis leányával, a kis Jankával nyugodtan élt a Passy dombokon, melyek Páris városát, e határtalan és feneketlen ember-tengert övezik. Ezzel szemben játszódott le ama szerelmi tragödia: Helén szenvedélyes föllobbanása valami ismeretlen, rövid ideig ott tartózkodó orvos iránt, kit egy éjjel lánya betegágyához hivatott. Janka beteges féltékenysége, ösztönszerü szerelemféltése anyjának e szerelmét elhóditotta és annyira eltöltötte egész lényét, hogy belehalt. Rettentő dij volt ez, mit egy egész eszélyes életben felmerülő egyetlenegy órai sóvárgásáért kellett megfizetnie, ama szegény, kedves kis halottnak, ki most egyedül nyugszik ott fenn az örök Párissal szemközti hallgatag temető cyprusai alatt! Macquart Lisával kezdődött a törvénytelen ág, mely duzzadó erővel pezsdült fel benne. Egészséges testének boldogságát mutatta, midőn fehér kötényében hentes-boltjának ajtajánál állva, nevetett az árucsarnokokban tolakodó éhező nép felett: a kövérek és soványok emez örökös harczán. A sovány Florenczet, mostoha testvérét elátkozták és körülfogták a kövér halkofák és ő maga, a piros pozsgás mészárosné, hajthatatlan jogérzetében, részvétet nem ismerve, engedte, hogy elfogják, mert meg volt arról győződve, hogy minden tisztességes ember érdekében cselekszik. Ez az anya szülte a legtermészetesebb és legegészségesebb leányt, Quenu Paulát, a mértékletes és okos lányt, ki ugy vette az életet, mint a milyen volt. Felebaráti szeretetében annyira ment, hogy tulérett korában egy barátnőjének átengedte saját vőlegényét, Lazaret és később, midőn azoknak a házasélete válással végződött, megmentette e házasságból származó gyermeküket s a vesztett anyai szeretetet pótolta. Mindig saját kárára áldozta föl önmagát és mégis boldog és vidám volt egyhangu magányában, a fönséges tengerrel szemközt, a szenvedők egész kis világa közepett, kik panaszkodtak fájdalmaikról és még sem akartak meghalni. Aztán Macquart Gervaisera került a sor, a sánta Gervaisera, a vidám munkás-lányra, kit első szeretője, Lantier, egykor kilökött az utczára, a hol megismerkedett Coupeauval, a rézöntővel, ama derék munkással, ki nem volt iszákos és a ki elvette. Eleinte igen boldognak érezte magát. Három segéddel dolgoztak mosó-intézetében, mig később férjével együtt a kikerülhetetlen pusztulás lejtős utjára tévedt. Férje lassankint az alkohol rabjává lett, melynek delirium tremense később halálát okozta. Az asszonyt magát elcsábitották, henyélésre adta magát, és végkép tönkretéve, Lantier hozzá való visszatérése folytán, hármas háztartásuk gyalázata közepett, a bünrészes nyomor szánandó áldozata lett, mely nyomor egy este, az éhség marczangoló kinjaival, megölte őt. Legidősb fia, Claude, egy lelki egyensulyából kizavart nagy festő végzetes lángészszel birt. Tehetetlen, őrjöngő vágygyal törekedett ama remekmű megteremtésére, melyet magában érzett, de melyet engedelmetlen ujjai nem tudtak létesiteni. Küzködő óriás volt ő, kit mindig ujra lesujtanak. A munka keresztrefeszitett vértanuja, a ki saját hüen szerető és rövid ideig viszontszeretett nejét feláldozta egy képzelt nőalaknak, kit isteni szépségben maga előtt feltünni látott és kit ecsete nem birt fenséges természetalkotta meztelenségében a vászonra varázsolni. E kielégithetlen, sóvár alkotási ösztönének emésztő szenvedélye oly iszonyu kinokkal töltötte el, hogy megölte magát, mivel vágyait nem tudta kielégiteni. Jacques önmagával hozta a világra a bűnhajlamot; az öröklött fogyatkozás nála ösztönszerü vérszomjjá vált, azt a fiatal, üde vért szomjazta ő, mely felhasitott női keblekből omlik ki. Küzdött e rettenetes betegség ellen, de az oly erőt vett rajta, az alázatos, érzéki Sévérinnel folytatott szerelmeskedése folyamán, ki maga is egy tragikus gyilkossági történet folytonos borzalmaitól reszketett, hogy egy este, fehér melle látására beálló vérszomj rohamában tőrével leszurta. Emez állati vadsága a gyorsan tovarobogó vonatokon is vele vágtatott folyton előre, kisérve a gőzmozdony zakatolásától, melynek vezetője volt. Gépének zaja sem csillapitotta vágyait, mely egy szép napon összezuzta őt, hogy aztán féket vesztve, vezető nélkül száguldott tova a látóhatár ismeretlen messzeségébe. István, az üldözött, a tönkrejutott, egy fagyos márcziusi éjszakán leszállt a fekete bánya földalatti tartományába és beleszeretett a szomoru Katalinba, kit durva vetélytársa elrabolt tőle. A bányamunkások társaságában élte át nyomorban és ez aljas elegyedésben komor életét mindama napig, mig az éhség lángra szitva a lázadást, a tarlott sikon át űzte ama nyomorultak orditó seregét, kik kenyérért kiáltottak a tüzvészek s összeomlások közepett, a dördülő, halálthozó golyókat szóró sereg fenyegetései mellett. Rettenetes képek ezek, a világ végét hirdetők. A Maheu-család bosszuért kiáltó vére volt feltámadandó: az éhen halt Alzir, a golyótól leteritett Maheu, a bányalégtől megfojtott Zachariás, a föld alatti bányában életét vesztett Katalin. Csak a család anyja élte tul a többit és holtait siratva, ujra leszállt a fekete bányába, hogy megkeresse az élelmére szükséges harmincz krajczárokat. István, a csapat legyőzött vezére; kit jövendő boszuállás tervei kisértgettek, egy langy áprilisi reggelen elköltözött, érezve az uj világ titkos megfogamzását, melynek csirázása nemsokára hivatva volt a föld kérgét fölpattantani. Nana lőn a megtorlás, a külváros társadalmi szemetén felsarjadzott leány, az aranylégy, ki a lenn megtürt és elrejtett rothadás talajából szállt fel és szárnyai rezgésével magával vitte a pusztulás erjedési csiráit. Kiszivta és elkorhasztotta az aristocratiát, megmérgezte az embereket puszta rászállásával.

Ama paloták mélyén, melynek ablakain át döngicsélve bejutott, a halál és pusztulás öntudatlan munkáját végezve, okozta Vandoenverses stoikus kinszenvedését, Foucarmont búskomorságát, a ki nyugalmát nem lelve China tengereit járta be. Steiner bukását, ki kényszeritve lőn tisztességes életmódot folytatni, La Falloise kielégitett gyengeségét, a Muffat-család tragikus végpusztulását. György fehér hullája is az ő áldozata volt, mely fölött a börtönből kiszabadult Fülöp őrködött, mig végre ama korszak büzhödt levegőjének ragálya folytán Nana saját vére is bomlásnak indult és meghalt az unokája halálos ágyán kapott fekete himlőben, ugyanabban a perczben, midőn ablakai alatt a mámoros Páris, a háboru örjöngő lázában, eszeveszett rombolásaiban részegen kéjelgett. És végül még Maquart János, az ujra paraszttá lett munkás és katona maradt a sorban, ki küzdött a kemény földdel, mely minden gabonaszemet csak egy verejtékcsepp árán termett meg, a ki folytonos harczban volt a falusi néppel, melyet a vagyon utáni durva sóvárgás, a föld hosszasan tartó nehéz megmunkálása, az anyagi javak mindig ingereltebb szomjuzására ösztönöznek. Az öreg Fouan-családdal, mely ugyan oly nagynehezen engedi át szántóföldjeit, mint akár húsát vagy vérét; a kétségbeeső Buteau-családdal, mely egy luczernaföld gyorsabb öröklése végett az orgyilkosságra vetemedik; a makacs Franziskával, ki egy kaszaütéstől halt meg szó nélkül, mert nem akarta, hogy a családi birtokából csak egy göröngy is másra szálljon.

Az egyszerü és csupán ösztöneiktől vezérelt emberek drámája volt ez, kik alig bontakoztak még ki a hajdani vadságból. Ama nagy emberi szennyfolt ezen a mérhetetlen földön, mely mint szülőanyánk az egyedüli halhatatlan, kinek öléből eredünk s kinek ölébe visszatérünk, a kit egész a bűnbeesésig szeretünk és a ki ismeretlen czélja kedvéért mindig ujra alkotja az életet, még a lények nyomora és elaljasodása árán is.

És ugyancsak János volt az, ki özvegységre jutva a háboru első hirére ujra katonának állt be, magában hordozva a kifogyhatatlan tartalékalapot, az örök ujhodás tőkéjét, melyet a föld megőriz. János, a fenséges háboru legismeretlenebb s legerősebb harczosa, ki bár belesodortatott ama rettenetes és fatális viharba, mely Sedan határáról elseperve a császárságot és az egész hazát enyészettel fenyegette, mégis megtartotta a jövőbe vetett ingathatatlan reményét. Miután a kérlelhetlen sors épen őt szemelte ki arra, hogy társán, Mauriceon, a polgári elem tévutra vezetett fián, a vezeklésre szánt áldozaton hajtsa végre az itéletet, véres könyeket hullatott, midőn lemetszette a társadalom e korhadt tagját. Midőn már mindennek vége volt, a folytonos vereségek, a szörnyü polgárháboru, a vesztett tartományok, a fizetendő milliardok után, utnak indult és visszatért szántóföldjeihez, Frankhon várt ujjáalkotásának nagy, sulyos munkájához.

Itt Pascal megállt, Clotilde egyenkint nyujtotta volt neki az iratcsomókat és ő azokat mind átlapozta, ujra osztályozta és visszatette szekrénye felső polczára. A lélekzete is elakadt, ki volt merülve e nagy élő emberiség végtelen, hosszas lehelletétől, mig a fiatal lány, e túláradó életözön hullámzásától elkábitva, mozdulatlanul, szótlanul, itéletre, megfontolásra képtelenül várta a folytatást. A zivatar diluvialis esőjének zuhogása szünetlen locscsanással csapdosta a fekete tájékot. A villám rettenetes recsegéssel ütött be a szomszéd kertek valamelyik fájába. A gyertyák lángja ingadozva lobbant magasra a tágra nyilt ablakon betóduló szélrohamtól.

- Ah, folytatá Pascal, az iratcsomókra mutatva, egész világ ez itt, az egész társadalmi civilisatió benne van ezekben az iratcsomókban, az élet, a maga jó és gonosz nyilvánulásaival, mindent megemésztő tüzével és kapzsi harácsolásaival...! Igen családunk ma elegendő bizonyitó példája a tudománynak, mely reméli, hogy egykor mathematikai pontossággal állapitja meg az idegbeli és vérbeli tünemények törvényeit, melyek az első organikus sérelem következtében, valamely fajnál fellépve, a milieu szerint eme faj minden egyénénél az érzelmeket, a vágyakat, szenvedélyeket, mindama emberi, természetes és ösztönszerü nyilvánulásokat alkotják, melyeknek eredményeit mi aztán erénynek és bűnnek nevezzük. És családunk egyszersmind történelmi bizonyiték is; szól a második császárságról, az államcsinytől Sedanig. Mert a mieink a népből származva, szétoszlottak az egész egyivásu társadalomban, sovárgásaiknak tuláradásától ösztönözve, behatoltak minden élethelyzetbe, ama teljesen modern gerjedelemtől, ama sarkantyuzó ostorcsapásoktól üzve, melyek hatása alatt az alsó osztályok, átgázolva a társadalom testén, a gyönyöröket hajhászszák.

Minő rettenetes e felkavart tömeg! Mennyi édes vágy, rettenetes esemény, mennyi öröm, mennyi szenvedés kavargott itt fel a tények e rengeteg halmazában... Maga a tiszta világtörténelem, a vérre alapitott császárság, mely eleinte élvet hajhászott és szigoruan uralkodott, meghóditva a lázadó városokat, és aztán lassu bomlásnak indulva, vérbe omlott össze, oly óriási vérözönbe, hogy majd belefult az egész nemzet. Majd meg maga a társadalmi tanulmány, a nagy- és kiskereskedelem, a prostituczió, a bűn, a föld, a pénz, a polgárság és a nép tanulmánya, azé a népé, mely a külvárosok cloacáiban rothad el, vagy a nagy iparközpontokban lázong: egyszóval az uralkodó socialismus, melylyel a születendő uj század terhes. Majd meg egyszerü emberi tanulmányokat tár fel e család története, bizalmas szerelmi történeteket, az ész és sziv küzdelmeit az igaztalan természet ellen, mindazoknak a leroskadását, kik túlságos nehéz feladatuk terhe alatt összeroskadnak, az önmagát feláldozó végtelen jóság minden fájdalmat legyőző sikolyával... Fantasztikus valóságok bilincseitől szabaduló képzelmek, minden időszakban virágzó óriási kertek, müvésziesen kidolgozott, finom faragásu székesegyházak, a mennyből földre hullott csodás regék, eszményi szerelmek, melyek egy csókban ujra ég felé szállnak... Ime, mindez megvan ez iratcsomókban, melyek e család történelmét rejtik apró jegyzeteikben emberi dokumentumaikban. Benne van minden, a legremekebb és a legrosszabb, a legaljasabb és legfenségesebb, van benne virág és mocsok, zokogás és kaczaj, az életözön maga, mely vég nélkül magával ragadja az emberiséget.

És ujra feltárva az asztalon maradt családfát, ujjával végigsiklott rajta, felszámlálva a család ama tagjait, kik még életben vannak.

Ez Rougon Jenő a bukott fenség, a háboruban elpusztitott régi világ tanuja és hajthatatlan védője a parlamentben Saccard Aristide, ki miután köpenyeget forditott és ujra a köztársaság hive lett, mint ama nagy hirlap igazgatója, uj milliókat készül szerezni, mig Maxime fia rettenetes betegségtől fenyegetve, a Bois de Boulogne-ban levő kis kastélyában vagyonának kamataiból rendes, okos életet folytat. És másik fia, Győző, sem jött többé felszinre, aki ha nincs a bagnoban, bizonyára valahol az elzüllés homályában bolyong, kitaszitva az ismeretlen jövendő, a vesztőhely borzalmaiba. Rougon Sidonia, a ki hosszu ideig letünt a szinhelyről s megunta a kétértelmü foglalkozásokat, szigoru, apáczai életet folytatva, visszavonult egy zárdaszerü intézetbe, az Oeuvre du Sacramentba, melynek czélja a bukott lányok férjhezadása.

Octavet, a "Bonbeur des Dames" neve alatt viruló czég tulajdonosát, a tél vége felé neje, kit imádott, a mi azonban nem akadályozta meg, hogy ujra ki ne rugjon a hámból, egy második gyermekkel ajándékozta meg. Mouret abbé St. Eutrope plébánosa, e mocsaros félreeső hegyszorosba zárkozott Desirée nővérével, oly vallásos alázatossággal élt, hogy tiltakozott az előléptetése ellen. Bár a tüdősorvadás előjelei mutatkoztak rajta, minden gyógyszert visszautasitott; s a szentek példájára megadással várta a halált... Mouret Helén egy félreeső zugba visszavonulva, nagyon boldogan élt Marseillehoz közel eső tengerparti birtokán második férjével, ki őt bálványozta. Második házassága gyermektelen maradt. Quenu Paula még mindig Bonnevilleban lakott, Frankhon másik végében, a végtelen tengerrel szemközt, a hol Chanteau nagybátyja halála óta egyedül élt a kis Palival. Feltett szándéka az volt, hogy nem megy ujra férjhez, hanem egészen özvegységre jutott unokafivére fiának szenteli magát, mivel az apa Amerikába indult, hogy ott vagyonra tegyen szert. Lantier István, a ki a montsaui strike után ujra visszatért Párisba, a commune lázadásában compromittálta magát, melynek eszméit hevesen védelmezte. Halálra itélték, aztán megkegyelmeztek neki és deportálták, ugy, hogy most Nouméában lakik, sőt azt beszélik, hogy ott meg is nősült, és hogy gyermeke is van, a kinek nem tudják megállapitani a nemét.

Végre Macquart János, a kit a véres nagy év után szabadságoltak, letelepedett Valqueyrasban, Plassans közelében, a hol Vial Melaniet, egy jómódu paraszt egyetlen, ép, erős leányát kapta nőül és apai földeinek jövedelmét tetemesen fokozta e házassággal. Neje, miután májusban fiuval ajándékozta meg, két hónappal később ujra örvendetes eseménynek nézett elébe, a szaporodó termékenység ama ritka esetét mutatva, mely az anyáknak meg sem engedi, hogy gyermeküket enmaguk táplálhassák.

- Igen, igaz, - folytatá halkan, - a fajok elkorcsosulnak. Valóságos kimerültség áll be, gyors hanyatlás, mintha a mi nemzedékünk kéjdühe, sóvár vágyainak mohó kielégitése folytán gyorsabban égne el. Louiset még a bölcsőben halt meg, a félig hülye Jakab Lajos meg idegbántalmak következtében; Viktor az ősi vadság állapotába visszaesve, isten tudja minő elzüllés homályában kószál; szegény Károlyunk, a ki oly szép és oly gyenge: ezek a családfa utolsó sarjai, az utolsó halvány gyenge hajtások, melyekben a nagy ágak pezsdülő életnedve fel nem szivároghatott. Féreg rágódott a törzsben, most a gyümölcsben van és azt emészti. De azért nem kell kétségbeesni, a családok örökké ujjászületnek! Gyökerük a közös ősnél mélyebbre hatol és a létre hivott nemzedékek kifürkészhetlen rétegein át az első emberig nyul le; végnélkül ki fog ujra hajtani, tovább fejlődik és kiágazik a jövendő századok homályos ködéig... Nézd meg a mi családfánkat, csak öt nemzedéket foglal magában, s még füszálnyi fontossággal se bir az emberiség óriási sötét erdejében, melynek százados tölgyei a nemzetek. Ám gondolj csak a vén rengeteg gyökereire, melyek a talajában szétágaznak; gondolj magas lombkoronáinak folytonos fejlődésére, melyek más fák koronáival összeforrva érintkeznek; gondolj sudarainak örökké pezsdülő nedvözönére, melyet a lét örökös lehellete mindig ujra megtermékenyit... Nos, hát ez az uj remény, a faj naponkinti helyrepótlására, melyet a kivülről jövő uj vér eredményez! Minden házasság majd jó, majd rossz uj elemeket hoz magával, melyeknek hatása mindkét esetben megakadályozza a mathematikai biztossággal beálló és haladó elfajulást. A rések ujra behordatnak; a hiányok elenyésznek; néhány nemzedék folyamán ujra helyreáll a sorsirta egyensuly és belőle fejlődik a középszerü uj ember, az a határozott jelleget nélkülöző emberiség, mely titokzatos munkáját konokul folytatva, ismeretlenül tart czélja felé.

Pascal megállt és mélyen felsóhajtott. Aztán, nem számolva el a még életben lévő családtagokkal, a kiket megnevezett volt, minthogy azokat már besorozta rendszerébe; élénk érdeklődéssel a még gyermekkorukat élő sarjakat kezdte felsorolni. Egy Noumeaban élő kartársától tudósitásokat kért István nejéről és a tőle származott gyermekről; de onnan semmi hirt se kapott és attól félt, hogy ezen a részen hézagos marad a családfa. Több adata volt Octave Mouret két gyermekéről, kivel levelezésben állt; a lányka csenevész maradt és nyugtalanitotta a szülőket, mig a fiu, a ki anyjára ütött, nagyszerüen fejlődött. Leghatározottabb reményét Jánosba helyezte, kinek elsőszülöttje, egy derék fiu, az ujonnan beoltott ágat látszott képviselni, ama fajok ifju életnedvét, melyek az anyaföldtől nyerik uj erejüket. Néha Volqueyrasba is ellátogatott és mindig boldogan tért vissza a termékeny élet e rejtett zugából, a nyugodt, okos apától, ki mindig az eke szarvát fogja, az egyszerü, vidámkedélyü anyától, kinek széles csipői egy világ megszülésére látszottak alkalmasnak. Ki tudja, honnan fog az egészséges ág kihajtani? Talán innen fog a várt bölcs és hatalmas lény kicsirázni? A legnagyobb baj családfája szépségére és tökélyére nézve az volt, hogy e kicsiny gyermekeket még nem osztályozhatta. És hangja ellágyult a jövő boldogitó reményében, e szőke fejecskék elgondolásakor, saját nőtlensége fölötti, be nem vallott bánkódásában.

- És mégis ez a döntő, mégis teljes, nézd csak! Ismétlem, az összes öröklődési eshetőségek találkoznak itt. Elméletem megállapitására csupán e tények összeségét kellett alapul vennem... És a bámulatos bennök a kézzelfoghatóságuk. Itt mily teljesen egymástól eltérőnek látszanak oly teremtések, a kik közös ős rétegeiből származnak, és csupán a közös ősök logikai megmásitásai. A törzs magyarázza az ágakat, és ezek ismét a leveleket. Saccard apádban, valamint Jenő nagybátyádban, kik vérmérsékletben és életmódban oly teljesen elütők, ugyanazon ösztön okozta az egyiknek kicsapongó vágyát, mint a másiknak fenséges ambitióját. Angelika, a tiszta liliom, a kétértelmü életmódot folytató Sidonia gyermeke, ugyanazon ösztön szülöttje, mely a milieu szerint, a mysticismus vagy a szabad szerelem felé hajló jellemeket teremti. Mouret három gyermekét egy és ugyanazon légáram sodorja az életbe, mely az intelligens Octaveból milliomos rongykereskedőt, a vallásos hitü Sergiusból szegény falusi plébánost és a hülye Desireéből boldog, szép lányt növel. De még szembeötlőbb a példa Gervaise gyermekeinél: az idegsérelem elmulik és Nana áruba bocsátja bájait, Jakab gyilkol, Claude lángész lesz, mig unokanővérük Paula, a győzedelmes becsületesség képviselője, a ki küzdve bár, de feláldozza önmagát. Ez az öröklődés az élet maga, mely létre kelti a hülyéket, az őrülteket, a bűnösöket és a nagy embereket. Egyes sejtek elsatnyulnak, mások foglalják el helyüket és ime, a lángész vagy az egyszerü becsületes ember helyett őrjöngő bolondot vagy gazembert kapunk. És az emberiség, mindent magával sodorva, tovább fejlődik.

És az állati világ, a mely ép ugy szenved és szeret, mintegy vázlata az emberinek. Ez az egész testvérvilág, velünk együtt ugyanazt az életet éli. Igen szerettem volna azt is magammal vinni a bárkámba, helyet adni családunkban, hogy megmutassam mikép folytonosan összeolvad velünk és kiegésziti a mi életünket. Ismertem macskákat, melyek a háznak titkos varázst kölcsönöztek, kutyákat, melyeket bálványoztak, s melyeknek halálát siratták és vigasztalhatlan gyászt hoztak a szivekre. Ismertem kecskéket, teheneket, szamarakat, a melyek végtelen fontossággal birtak, s oly nagy szerepet játszottak, hogy meg kellene irni életük történetét... Ime, itt van Bonhomme-unk, a mi szegény vén lovunk, mely huszonöt éven át állt szolgálatunkban, nem hiszed-e, hogy az ő vére is belénk vegyült, és hogy ő is családunkhoz tartozik? Mi is megmásitottuk őt, mint a hogy ő is gyakorolt reánk befolyást; egy és ugyanazon mintára vagyunk alkotva, és oly igazságos dolog, hogy most, midőn félig vakon, köszvénytől megmerevedett lábakkal, révedező tekintettel szalmáján látom heverni, megcsókolom mint valami öreg rokont, kinek fentartására köteles vagyok... Oh, oh, ez az állatvilág, mindaz, a mi ott lenn az emberiségnél alantabb fokon állva csuszik-mászik és panaszkodik végtelen rokonszenvtől hatva át; minő nagy helyet kellene adni annak az emberiség történetében!

Ez szive végső felkiáltása volt, melyben Pascal minden élő iránti, lelkesülő gyöngédsége kitört. Folyton növekvő tüzzel, végre hitvallására, az élő természet folytonos és diadalmas munkálkodására tért át. És Clotilde, ki eddig egy szót se szólt, holtra halványodott a tények rázuduló tömegétől. Összeszoritott ajkait végre kérdésre nyitotta.

Finom ujjacskájával rámutatott a fa ama levelére, melyre az ő neve volt irva. Pascal e lapot mindig mellőzte volt, de Clotilde nem tágitott.

- Mi okból? Semmi okból!... Igaz, nincs mit elrejtenem előled... Látod, mi van ide irva: Clotilde, született 1847-ben. Anyai befolyás. Visszöröklődés, az anyai ágról való nagyapa lelki és testi tulajdonainak tulnyomó nyilvánulásával... Mi sem egyszerübb. Téged anyád befolyásolt, tőle örökölted jó étvágyad, megvan benned a kacérsága, és benned is megnyilvánul néha tunyasága és alázatossága. Igen, benned megvan nagymérvben a nőies, mint benne, a nélkül, hogy sejtenéd, azaz te is szeretsz, mint ő, szerettetni. Azonkivül az anyád nagy regényfaló, ábrándozó lélek volt, a ki semmit se szeretett ugy, mint naphosszakig heverészve, valami könyv felett elmerengni; rajongott a dajkamesékért, kártyát vettetett magának, jósnőket látogatott meg; és én is mindig abban a véleményben voltam, hogy a titokzatos iránti hajlamod, az ismeretlen utáni lázas álmodozásod onnan veszi eredetét... De a mi egyéniséged kidomboritásához lényegesen hozzájárul, dualismust teremtve nálad, a nagyapád, Sicardot parancsnok befolyása. Ismertem őt, nem volt ugyan sas lelkü, de igen őszinte és erélyes volt. Őszintén bevallom, nélküle nem sokat érnél, mert a többi befolyás nem épen a legjobb. Ő adta meg neked lényed legjavát, a küzdési erélyt, a büszkeséget és az őszinteséget.

Clotilde figyelemmel hallgatta, fejével intett, hogy nem sértődött meg, bárha az anyjáról és családjáról szóló, ez uj részletek hallatára ajkai fájdalmasan megremegtek.

- Oh, én, minek is rólam beszélni? én nem tartozom a családhoz. Látod mi van ide irva: Pascal született 1813-ban. Uj alakulat. Vegyület, a melyben a szülők testi és lelki tulajdonságai ugy elegyülnek, hogy nem marad belőlük semmi az uj lényben... Elég gyakran ismételte az anyám, hogy nem tartozom hozzá, hogy nem tudja honnan származhatok.

- Hadd! a nép szava soh'se csal. Hallottad-e már valamikor, hogy engem a városban Rougon Pascalnak neveznének? Nem! Egész röviden azt mondták mindig: Pascal orvos. Mert én különváltam tőlük... Ez talán nem vall részemről gyöngédségre, de el vagyok ragadtatva, mert vannak öröklődések, melyeknek sulya elviselhetetlen. Hiába szeretem őket, szivem mégis örömtől dobog, midőn érzem, hogy más vagyok, tőlük eltérő, hogy nincs semmi közös vonásunk. Hozzá nem tartozni, Istenem, hozzá nem tartozni e családhoz! Ez üde légáram adta nekem meg a kellő bátorságot arra, hogy őket mind ide csoportositsam, őket valódi lényükben megmutassam, és mégis elég erővel birjak, hogy ezek után is tovább éljek.

Végre elhallgatott. Csend állott be. Az eső elállt, a zivatar elvonult, csak a mindinkább távolba vesző mennydörgés moraja hallatszott, mig a még mindig árnyba borult vidékről a nedves föld élvezetes, üde illata gomolygott be a nyitott ablakon. A lecsendesülő légben a gyertyák nyugodt, magasan fellobogó lánggal égtek tovább.

Ugyanezt kiáltotta volt egy éjjel künn a dombtetőn: utálatos az élet, hogy lehet hát azt átélni békésen és boldogan? Rettenetes világitás az, melyet a tudomány a világra vet, bonczoló kutatása minden emberi sebre kiterjed, hogy annak iszonyatait feltárja. És ime, most Pascal még leplezetlenebbül beszélt el neki mindent, növelte az emberektől és tárgyaktól való csömörét azzal, hogy saját családját a maga visszataszitó meztelenségében vezette fel e szinpad deszkáira. Három óra hosszán át hömpölygött le előtte ez a mocsaras áradat; és a legrettenetesebb felfedezés az övéit illető váratlan szörnyü igazság volt, az övéinek, ama kedves lényeknek teljes megismerése, kiket szeretnie kellett volna. Apját, pénzért elkövetett bünei tették nagygyá, testvére fekélykóros, nagyanyja lelkiismeretlen, igazak vérével boritott bünös, és a többi is mind megmételyezett, csupa iszákos, gyilkos, bünös; az emberiség fájának szörnyvirágzatai voltak. Oly sulyos volt a csapás, hogy nem tudott magához térni attól a fájdalmas megdöbbenéstől, melybe az ily módon feltáruló élet megismerése ejtette. Pedig e rettenetes leczkét mindamellett megsemmisitette valami nagy és szép: az emberiség fenséges lehellete, mely azon mindvégig átvonult. Nem volt rá rossz hatással; ugy érezte magát, mint a kit a tengerek metsző szele ostoroz, a viharok szele, melytől tágul a kebel és erősödik. Pascal mindent elmondott, még az anyjáról is egészen szabadon szólt, bár nem lépett ki ama tudós tiszteletteljes magatartásából, a ki nem hoz itéletet, csak a tényeket sorakoztatja. "Mindent el kell mondani, hogy mindent megösmerve, mindent meggyógyitsunk", nem igy kiáltott-e föl Pascal ama szép nyári éjjelén? És bár a hallottak ránehezedő sulya alatt ingadozva, a nagy világosságtól elvakult, végre megértette őt és bevallotta magának, hogy Pascal rengeteg munkába fogott. És mégis, a reménybe, a jövőbe vetett hit, az egészség és erő hangja volt az. Ugy beszélt, mint a világ jótevője, a ki abban a perczben, midőn azt veszi észre, hogy az öröklődés alkotja a világot, annak törvényeit akarja megállapitani, hogy rendelkezhessék felette és itt boldog világot teremtsen.

És aztán nem rejtett-e eme tuláradó folyó, melynek zsilipeit kinyitotta, a mocsoknál egyebet is? Mennyi aranyat mosnak habjai a partok virágaival és füveivel elvegyülve! Száz meg száz alak vonult el Clotilde előtt: a báj és jóság megtestesülései, finom, üde lányarczok, derült, ragyogó asszonyi szépségek tünedeztek fel előtte. A szenvedély egész teljében sajgott bennök, a sziv minden érzése áradt szét eme gyöngéd alakokból. És mily számosak a Márthák és Angelikák, a Paulák és Jankák, a Gervaisek és Helénák! Belőlük is, még a kevésbé jókból, még a rettenetes emberekből, a csapat leggonoszabb jellemeiből is, a testvériség engesztelő lehellete szállt feléje. Ugyanaz a szellem volt az, melynek lehelletét elvonulni előbb is érezte: a végtelen gyöngédség áramlata, mely Pascal pontos, tudományos előadását átlengette. Pascal külsőleg nem látszott felindultnak, a bizonyitó tudós tárgyilagos, hideg magatartását megőrizte; de jósággal eltelt szive sajgott a fájdalomtól. Ama lázas áldozatkészséggel dolgozott, hogy önmagát feláldozza az emberiség boldogságáért. Az egész mathematikailag szerkesztett nagy művén a testvériség eme fájdalmas érzete áradt szét, még ott is, a hol a legfájóbb irónia nyilatkozott meg. Nem beszélt-e az állatokról is ugy, mintha minden szenvedő, nyomoruságos, élő lény idősebb testvére lenne? A szenvedés ejtette kétségbe őt; csak az lobbantotta haragra, hogy álma elérhetetlen magaslaton áll; csak azért lett durva, mert gyülölte azt, a mi csalóka és mulandó, mert arról álmodozott, hogy nem a jelen pillanat társadalmáért, hanem az egész emberiségért fárad, élte komoly munkával töltött óráiban. Tán épen a rossz elleni lázadása volt az, mely arra sarkalta őt, hogy az elcsépelt banalitások ellen küzdjön, elméleteiben és azok alkalmazásában.

És a műve mégis csak emberi maradt, a lények és tárgyak végtelen feljajdulása zokogott fel csillapithatlanul benne.

De különben nem volt-e ez az élet? Absolut rossz nincsen. Nincs ember, a ki mindenki előtt rossz ember lenne; mindig van valakije, a kit boldogit, ugy, hogy ha az ember nem vizsgálja a világot csupán egyetlenegy szempontból, arra jut el, hogy minden lénynek hasznos voltát belátja. Azok, a kik hisznek Istenben, azok csupán azt mondhatják, hogy Isten csak azért nem sujtja le a gonoszokat haragja mennykövével, mert ő az egész haladását nézi csupán és nem foglalkozhatik az egyesekkel. A végzett munka ujra kezdődik, az élők tömegének bátorsága és végzett munkarésze mégis bámulatos és az élethez való ragaszkodás mindenen győzedelmeskedik. Az emberek óriási munkássága, a létrepezsdülés makacs folytonossága az ő szentségük, az ő jóvátevésük. És onnan felülről, a nagy magaslatról, a szem csupán a folytonos küzdelmet látja, és a sok gonoszon kivül mindamellett sok jót is. És ekkor általános engesztelékeny elnézés tölti el a szivet és készek leszünk megbocsátani, mert csupán végtelen részvét és forró könyörületesség tölti el lelkünket. Ez a rév mindazok számára, kik elvesztették a dogmákba helyezett hitüket, kik szeretnék tudni, miért élnek a világ látszólagos czéltalan volta közepett. A léttörekvés kedvéért élni kell, hogy mi is hozzájáruljunk egy sziklafejtéssel a ködös távolban rejlő titokzatos munkához, és az egyetlen kinálkozó békés üdv e földön: a teljesitett kötelesség édes gyönyöre.

Ujra egy óra mult el, az egész éj lefolyt az élet e rettenetes tanának előadása alatt, anélkül, hogy Clotilde vagy Pascal tudomást vettek volna az idő mulásáról, vagy ama helyről, hol tanakodtak. És Pascal, kinek már hetek óta tulfeszitett idegeit az átélt fájdalom és gyanu végkép elcsigázták, megrázkódott, s mintegy álomból ébredezve folytatá:

- No, most mindent tudsz, elég erősnek érzed-e magad most? Bátor és erős a szived, megtöltötte-e az igazság megismerése bocsánattal és reménynyel? Velem vagy?

Clotilde még mindig remegett a rettenetes lelki megrázkódtatás sulyától és nem tudott magához térni. Eddigi meggyőződései és hitvallásai mind rombadőltek benne, s uj világgá alakultak. Nem mert sem következtetni, sem önmagát nem merte kérdőre vonni. Érezte, hagy ezentul az igazság mindenható ereje ragadja magával. Érezte hatalmát, de nem volt meggyőződve.

És egy perczig igy szemközt állva, egymásra néztek. Már pitymallott, a zivatartól megtisztult mérhetetlen láthatár szélén végtelen finom hajnalpir derengett. Egy felhő sem homályositotta az ég rózsás azurját. És az ablakon át, a még nedvességtől párolgó vidék derült ébredése hatolt be, mig a kialvófélben lévő gyertyák elhalványultak a nap növekvő világosságában.

- Felelj, még mindig el akarsz pusztitani, el akarsz égetni mindent? Velem vagy most, egészen velem?

E pillanatban azt hitte, hogy Clotilde sirva a nyakába fog borulni. Önkénytelen lelkesedés lángolt fel szivében. De egyszerre mindketten észrevették, hogy alig van rajtuk a legszükségesebb öltözet.

Clotildenak, ki eddig tudomással sem birt önmagáról, eszébe jutott hirtelen, hogy alsószoknyában van és hogy karjait és vállait alig fedik el hajának kuszált fürtjei. És midőn végigtekintett magán, szemébe tüntek a bal hóna alatt látható vércseppek, bőrének felhorzsolása, Pascallal való viaskodásának nyoma, a ki durván belemarkolva husába, férfias erejével akarta megfékezni. Ekkor rendkivüli zavarodás fogta el, érezte határozottan, hogy le fogja őt győzni, mintha e durva szoritás folytán egészen és mindörökre rabjául szegődött volna. És ez érzés elárasztotta egész valóját, erőt vett rajta, magával ragadta akarata ellenére, amaz ellenállhatatlan vágytól ösztökélve, hogy véglegesen megadja magát.

Most hirtelen felegyenesedett, meg akarta még gondolni. Meztelen karjait keresztbe fektette mellén, egész vére felszökött, a szemérem biborözönével boritva be testét. És karcsu őzként futásnak iramodva, a távolba tüntek alakjának isteni idomai.

És remegő szüzies zavarában szobájába menekült, mint ahogy azt gyakran szokta tenni. Pascal hallotta mint forditja rá kétszer a kulcsot. Egyedül maradt. Végtelen csüggedés és szomoruság vett rajta erőt és önmagától kérdezte, vajjon helyesen cselekedett-e midőn mindent elmondott, vajjon az igazság e kedves főben megfogamzik-e és fel fog-e sarjadni ez iszonyú tanulságok minden magva a boldogság dús vetésében?

Napok multak. Októberben eleinte még verőfényes, forró ősz volt, a nyár szenvedélyes hevének, az érés tultengő szakának utolsó fellobbanása. Felhő se volt az égen, de aztán az idő rosszra fordult, rettenetes szelek fujtak, az utolsó zivatar tarolta végig a lejtőket. A souleiade-i komor házban, a tél közeledése végtelen szomoru hangulatba boritott mindent.

Ujra pokollá vált a ház. Pascal és Clotilde között nem voltak már többé élénk viták. Az ajtók nem csapódtak többé, lármás hangjaik elnémultak s nem kényszeritették többé Márthát, hogy minden perczben a lépcsőkön felszaladjon. Alig beszéltek most egymással, és egy hangot sem sejtettek az elmult éj eseményeiről. Pascal valami megmagyarázhatatlan aggodalom, valami meggyőző eszélyesség befolyása alatt állva, miről maga se tudott számot adni, nem akarta ujra felvenni e tárgy fonalát; követelte a várt feleletet, a benne való rendithetlen hit és a föltétlen meghódolás nyilatkozatát. Clotilde e nagy morális csapás után, mely egészen átalakitotta, még mindig foglalkozott vele, habozott, küzdött, a kifejlést elodázta, nehogy ösztönszerü lázadásának meg kellessen magát adnia. És a félreértések mindjobban bonyolultak lettek e nyomorult, kétségbeejtő ház nagy csendjében, melyből már a boldogságot számüzték.

Ez Pascalra nézve olyan időszak volt, a melyben iszonyuan szenvedett, a nélkül, hogy panaszkodhatott volna. Ez a látszólagos béke nem nyugtatta őt meg, sőt ellenkezőleg. Tompa bizalmatlanságba esett, azt hitte, hogy folytonos tőrvetések környezik és ha látszólag béke uralkodik, az csak azért történik, hogy a sötétben a legfeketébb ármányokat szőjjék ellene. Nyugtalansága azonban még fokozódott, mindennap katasztrófát várt, hogy papirjait valami hirtelen felrobbanó akna elnyeli és hogy az egész Souleiade-ot szertehordják, darabokra szilánkolják. Gondolatvilága, a morális és szellemi élete ellen irányzott üldözés idegeit kimeritette, olyannyira, hogy ez állapot türhetetlenné vált s minden este lázzal feküdt le. Gyakran megrázkódott s hirtelen hátrafordult azon hiedelemben, hogy háta mögött az ellenséget áruláson kapja rajta, s nem volt senki más mögötte, mint saját rettegésének az árnya. Majd máskor gyanu fogta el, órahosszákig lesben állt, elbujva függönyei mögé vagy pedig valamely folyosó zugába; de senki sem mozdult, csupán halántékának lázas lüktetését hallotta. Magánkivül volt, nem feküdt le anélkül, hogy minden szobát át ne fürkészett volna, nem aludt többé, felébredt a legcsekélyebb zajra, lelkendezve, védelemre készen.

És a mi Pascal szenvedését még fokozta, azon állandó, növekedő tudat volt, hogy ezt a sebet az az egyetlen teremtés ütötte szivén, a kit egyedül szeretett e földön, ez az imádott Clotilde, kit szépségben, bájban husz év óta látott felnőni, kinek az élete, mint dus virágzás, ugy nyiladozott szemei előtt és illatárral töltötte el az ő életét is. Ő, ki szivét teljes, eddig sohsem elemzett, gyöngédséggel töltötte el, a ki az öröme, reménye, bátorsága volt, valóságos másodvirágzó ifjusága, melybe magát visszaszületni érezte. A mint előtte elment, kivánatos, kerek, üde nyakával, felüdült egészségben és duzzadó vidámságban édelgett, mintha tavasza tért volna vissza. Egész élete különben megmagyarázta ezt a rabságát, ezen gyermek lényében való egész felolvadását, a ki behatolt kicsiny korában szeretetébe, és növekedve, napról-napra nagyobb tért hóditott abban. Plassansban való végleges megtelepedése óta valóságos szerzetes-életet élt, könyvei közé zárkózva, nőkkel nem érintkezett. Nem tudtak róla mást, mint az iránt a halott nő iránti szerelmét, kinek az ujja hegyét se csókolta soha meg. Néha tett ugyan utazásokat Marseillebe, nem hálva otthon, de ezek csak hirtelen lángu, pillanatnyi kalandok voltak, a melyeknek nem volt folytatásuk. Ő nem élvezett és igy férfiasságának egész tartalékát megőrizte magában, melynek hullámai most felcsapkodtak a közelgő aggkor fenyegető veszélyének vihara folytán. Ugy tudott volna ragaszkodni egy állathoz, egy utczáról felszedett kutyához is, mely megnyalogatta volna a kezét; és ez a Clotilde, kit szeretett, ez a kis lány, kiből egyszerre kivánatos nő lett, a ki őt leigázta, most őt igy megkinozta, ilyen ellenségévé vált!

Pascal, ki eddig vig és jólelkü volt, türhetetlen durvaságu, sötét kedélyhangulatu lett. A legkisebb szóra megharagudott, ráförmedt a meglepett Márthára, ki oly szemekkel nézett reá, mint egy kivert eb. Reggeltől estig magával hurczolta kinját; oly haragos volt az arcza, hogy senki sem mert hozzá szólani. Nem vitte többé Clotilde-ot magával, és látogatásai alkalmával egyedül ment betegeihez. Igy tért haza ama délután, midőn egy esemény hozta ki sodrából, mely egy ember halálával terhelte meg a kisérletező orvos lelkiismeretét. Lafouasse-t ment beoltani, kinek bénultsága hirtelen oly előhaladást tett, hogy Pascal elveszettnek hitte.

De konokul, tovább akart a bajjal megküzdeni, folytatta a gyógykezelést és a balsors ez nap ugy akarta, hogy a fecskendező a palaczk fenekéről egy tisztátlan testet szedett fel, mely a szűrőből kicseppent. Ugyanakkor egy csepp vér is felserkedt, és tetézte a szerencsétlenséget, hogy véletlenül az érbe szurt. Mindjárt megijedt, midőn látta, hogy a korcsmáros elsápad, fulladozik és hideg verejték gyöngyözik a homlokán. Mikor aztán a halál gutaütés alakjában beállt, akkor mindent megértett az ajkak elkéküléséből s az arcz elfeketedéséből. Vérmérgezés volt ez, és nem vádolhatott mást, mint készitményeinek tökéletlen voltát, barbár módszerét. Kétségtelenül Lafouasse amugy is veszve volt, nem élhetett volna talán tovább hat hónapnál, s akkor is csak borzasztó kinok között; de a tény brutalitása megvolt, ez a szörnyü halál. És a minő kétségbeesett volt a megbánás, annyira megingott hite. Holthalványan jött haza, csak másnap reggel került ki szobájából, miután tizenhat óra hosszat szótlan, felöltözötten ágyára dőlve, bezárkozottan töltött el.

Ezen nap délutánján Clotilde, ki mellette varrt a teremben, megkockáztatta, hogy megbontsa a kinos csendet. Felvetette szemeit és látta, hogy Pascal, kimerülve egy könyv lapozásában, valami adatot keres, a mit meg nem talál.

- Ha bánatod van és megmondhatod, az könnyitene rajtad; tegnap oly szomoruan jöttél haza! Nem szabad annyira elcsüggedned. Nagyon nyugtalan éjszakát töltöttem, háromszor is ott voltam ajtódnál hallgatózni, mert kinzott az a gondolat, hogy szenvedsz.

Bármily szeliden szólt is, ugy hatott ez Pascalra, mint az ostorsuhintás. Beteges elgyengülésében, heves düh kitörésével félrelökte a könyvet s haragtól reszketve felállt:

- Ugy, hát kikémlelsz, már a szobámba se vonulhatok vissza, anélkül, hogy füleidet ne tapasztanád a falakhoz? Hát még a szivem verését is kikémleled? Lesed halálom, hogy itt mindent elégethess...!

Hangja emelkedett volt és egész nem érdemelt szenvedése panaszba és fenyegetésbe tört ki.

- Megtiltom, hogy foglalkozzál velem! Van valami más mondani valód, meggondoltad a dolgot? Adhatod-e igaz szivvel kezedet a kezembe, mondva, "hogy egyetértünk már."

De Clotilde nem felelt többé, csak nagy, tiszta szemével ránézett azzal az őszinte arczkifejezéssel, mely azt mondta, hogy még nem akar nyilatkozni; mig Pascal ezen magatartás folytán még inkább kétségbeesett és egészen elvesztette önuralmát. Rebegett és kézmozdulatával dühösen elutasitotta őt.

- Menj, menj! Nem akarom, hogy mellettem maradj; nem akarom, hogy ellenségek környezzenek; nem akarom, hogy itt maradjanak mellettem, hogy őrülésig vigyenek!

Holthalványan kelt fel Clotilde helyéről, büszkén felegyenesedve kiment s magához vette munkáját.

A következő hónap alatt Pascal minden óráját betöltő buzgó munkában keresett orvoslást. Napokon át egyedül maradt a nagy teremben, sőt az éjjeleket is azzal töltötte, hogy régi kéziratokat olvasott át, az öröklődésről szóló munkáját átdolgozva. Azt lehetett volna mondani, hogy valóságos düh fogta el, hogy reményének jogosultságáról meggyőződjön, hogy a tudományt rákényszeritse ama biztos tudat megadására, hogyan lehet az emberiséget fönségessé ujjáalkotni. Nem járt ki többé, abbanhagyta betegei meglátogatását, papirosai közé temetkezve, szabad levegő és mozgás nélkül élt. Egy hónapig tartó tulcsigázás után, mely megtörte őt, anélkül, hogy tompitotta volna otthonja kinjait, oly ideges kimerültségbe esett, hogy a betegség, melynek csirája megvolt benne, nyugtalanitó hevességgel jelentkezett.

Reggel, ha felkelt, a fáradtságtól megsemmisitve érezte magát. Fáradtabb és kimerültebb volt mint mikor lefeküdt. Egész lényét folytonos szorongató érzetek fogták rabságba; öt percznyi járkálás után ellankadtak, megcsuklottak lábai, a legcsekélyebb megerőltetéstől teste meg volt törve; nem mozdulhatott meg, hogy baja testébe ne nyilallott volna. Néha a talaj ugy tünt föl előtte szédületében, mint valami hevesen megingó hullám. Folytonos zugás csendült meg fülében, káprázatok kényszeritették, hogy szemét behunyja, mintha szikrazápor hullott volna a levegőbe. Megutálta a bort, keveset evett, rosszul emésztett, aztán növekvő tunyasága tétlen közönyösségét hirtelen munkadüh váltotta fel, czélnélküli tettvágy sarkalta. Egyensulya meg volt bontva; könnyen izgatható gyengeségében minden ok nélkül egyik végletből a másikba csapott. A legkisebb megindultságnál könyekre fakadt. Végre aztán bezárkózott s a kétségbeesés olyan krizisei rohanták meg, hogy órahosszat zokogott, minden közvetlen fájdalom nélkül, a dolgoknak mérhetlen sivár szomorusága következtében.

De baja megkétszereződött, különösen egy ilyen Marseillebe való utazás, egy ilyen agglegényi kirugás után, mint a milyet néha megengedett magának. Tán valami szenvedélyes szórakozást, kinjának megenyhülését remélte a kicsapongásban. Nem maradt ott csak két napig; mint villámtól sujtva tért vissza, mintegy tompa ütéstől elkábitva, olyan ember kuszált vonásaival, a ki elvesztette férfiassága erejét. Ez bevallhatatlan szégyenként sulyosodott lelkére, attól félt, hogy e szerelmi kisérletek megerőltetése biztos meggyőződést szerzett neki, a mi még fokozta szerelme félénkségének zordságát. Soh'se tulajdonitott e dolognak fontosságot. De most annyira elfoglalta, felforgatta, nyomorulttá tette lényét, hogy már az öngyilkosságra gondolt. Hiába kecsegtette magát, hogy ez muló, hogy betegeskedése rejlik az okozatok mélyén, mégis lesujtotta tehetetlenségének érzete, és olyan volt a nőkkel szemben, mint az igen fiatal emberek, a kik a nőkkel érintkezve reszketnek.

Deczember első hete körül türhetetlen neuralgikus bántalmak fogták el. Koponyacsontjaiban olyan recsegéseket érzett, hogy menten azt hitte, hogy homloka szétpattan. Midőn az öreg Rougonné erről értesült, elhatározta, hogy fia hogyléte után tudakozódik. De előbb a konyhába lopózkodott, mert Márthával akart beszélni. Ez kétségbeesett, dúlt ábrázattal beszélte el neki, hogy az ur bizonyára meg fog bolondulni; elmondta, milyen furcsán viselkedik, hogy járkál folytonosan fel és alá szobájában, mint zárja minden fiókját kulcsra, s mint járja körül reggeli két óráig az egész házat, a földszinttől az emeletekig. Könyek tolultak a szemébe és végre azt a véleményt koczkáztatta meg, hogy tán az ördög bujt az urába s jó lenne, ha a saint-saturnini lelkészt értesitenék.

- Olyan jó ember, - ismétlé, - a kiért az ember felnégyeltetné magát. Milyen szerencsétlenség, hogy nem akar templomba járni, ez bizonyosan meggyógyitaná!

Clotilde, a ki meghallotta nagyanyjának hangját, szintén bejött. Ő is csak úgy tengett-lengett mint Pascal, - teremről-teremre, legtöbb idejét a földszinti, elhagyott, burgonyás teremben töltötte. Különben nem beszélt, csak hallgatott, gondolkodó, várakozásteljes arczkifejezéssel.

- Te vagy az édes? - Jó napot. Mártha azt beszéli, hogy Pascalba belebujt az ördög. - Én magam is azt hiszem, csakhogy ennek az ördögnek neve van s ez a hiuság. Azt hiszi, hogy ő mindent tud, hogy pápa és császár egy személyben, természetesen, ha más nem ezt vallja, kétségbe van esve.

- Kaczagnék rajta, ha a dolog nem lenne oly szomoru. Olyan ember, a ki semmiről nem akar tudni semmit, a ki nem élt, a ki bolond módra a könyvei közé zárkózott. Vigyétek egy szalonba, olyan ártatlanul fog ott viselkedni, mint egy ujszülött gyermek, és a nőket még ma sem ismeri...

Egészen megfeledkezett róla, kik előtt beszél, fiatal lányunokája és fia szolgálója előtt és erre halkabban, bizalmas hangon folytatá:

- Biz a' megbosszulja magát, ha valaki túlokos. Se felesége, se szeretője, ettől bomlott meg az agyveleje.

Clotilde meg se moczczant; szempillái lassan lezárultak gondolkodó nagy merengő szemei felett; aztán ismét feltekintett, megőrizve zárkózott természetének magatartását, mely mit sem árult el abból, a mi benne véghez ment.

- Fent van, ugy-e? - folytatá Félicité - őt jöttem meglátogatni, mert ez igy nem mehet tovább! Ez már sok!...

Fel is ment hozzá, Mártha meg tovább babrált serpenyőjével s Clotilde ujra teremről-teremre bujkált.

Fönt a teremben Pascal mintegy megkövülve ült, arczát egy könyvbe temetve. Olvasni se birt többé, a betük összefolytak, elmosódtak előtte, nélkülözték az értelmet. Bár makacsul küzdött ellene, halálosan vonaglott ama tudat terhe alatt, hogy eddigi hatalmas munkaképességét elveszti. Anyja lekorholta, kikapta kezéből a könyvet, messze eldobta az asztalra és ráförmedt, hogy mikor az ember beteg, ápolnia kell magát. Haragosan kelt fel Pascal, hogy anyját is elkergesse, ép ugy, mint a hogy Clotilde-dal tette volt; de akaratának utolsó megfeszitésével, ujra tiszteletteljes magatartásra kényszeritette magát.

- Anyám! ön tudja, hogy soh'se akartam önnel vitába elegyedni, hagyjon magamra, kérem! - De Félicité nem tágitott. Leczkéztette folytonos bizalmatlansága miatt, hogy maga okozza a lázas állapotát, mert azt hiszi, hogy mindig tőrbe csalják, kilesik. És melyik józan eszü ember fogja hinni, hogy üldözik? De viszont másrészt azzal vádolta, hogy nagyon magasan hordja a fejét, mióta felfedezte famozus oltóanyagát, melyről azt hiszi, hogy minden betegséget meggyógyit. Mily balgaság, ha az ember Úristennek tartja magát. Annál kegyetlenebbek aztán a csalódások; és aztán gyöngéd czélzást tett Lafouassera, arra az emberre, kit ő ölt meg. Tudta nagyon jól, hogy ez reá nézve nem valami kellemes és azért is kell neki most feküdnie.

Pascal, a ki még mindig tartóztatta magát, földre szegzett szemekkel mindig csak azt ismételte:

- Nem, nem akarlak békén hagyni, - kiáltá Félicité, magas korával meg nem egyező hevességgel. - Azért jöttem, hogy egy kissé felrázzalak, hogy kiragadjalak abból a lázból, mely teljesen felemészt. Nem! ez igy nem tarthat tovább, nem akarom, hogy ujra rólunk szóljon a közbeszéd az egész városban bolond dolgaid miatt. Azt akarom, hogy ápold magadat!

Pascal vállat vont és halkan, mintegy önmagához beszélve, nyugtalan kijelentéssel mondá:

- Mit? Nem vagy beteg, nem vagy beteg? csak orvos lehet ily elvakult, hogy önmagával se legyen tisztában. Igen - szegény fiam, mindazok, kik közeledbe jutnak, rögtön meggyőződhetnek, hogy megbolondulsz - igen, megbolondulsz a félelemtől és a kevélységedtől.

Pascal most felvetette szemeit és egyenesen anyja szemeibe nézett, mig az rendületlenül folytatá:

- Ezt akartam csak neked megmondani, mivel senki sem akart rá vállalkozni! Ugy-e bár, abban a korban vagy, mikor az ember tudhatja, hogy mit kell csinálnia? Védekezned kell, másra kell gondolnod, nem szabad magad a rögeszmédnek átengedni. Különösen, ha az ember olyan családból való, mint te... vigyázz és ápold magadat!

Pascal elsápadt, még mindig merően nézett reá, mintha lelke mélyéig akart volna hatolni, hogy kifürkészsze, mit örökölt jómaga anyja lényéből.

Midőn végre egyedül maradt, visszahanyatlott karosszékébe, ujra folytatni akarta könyve olvasását; de ép oly képtelen volt most is rá, mint azelőtt, hogy figyelmét annyira lekösse, hogy megértse a szavakat, melyeknek betűi tánczoltak szemei előtt. Fülébe zugtak anyja szavai; az a halálos rettegés, mely egy idő óta elfogta, növekedett, megszilárdult benne; határozott veszély előérzete nyilallott lelkén keresztül. Ő, a ki két hónappal ezelőtt oly diadalmasan dicsekedett, hogy nem ebből a családból való, őt magát hazudtolná most meg a sors oly rettenetesen? Az a fájdalom érné őt, hogy velejében a családi fogyatkozások felujulnának, és bele kellene neki is dőlni családi öröklődésük marczangoló sárkánykarmai közé? Anyja mondotta neki, hogy a félelemnek és gőgjének bolondja lett. Az uralkodó eszme, mely őt eltöltötte: az a biztos lelkesültség, hogy a szenvedést meg fogja semmisiteni, hogy vissza fogja adni az emberiségnek az akaraterőt, hogy ujjá fogja teremteni az egészséges, magasabb szellemi fokon álló emberiséget - mindez bizonyára csak nagyzási hóbortjának kezdete. A tőrvetéstől való félelmében, abban az ösztönszerü vágyában, hogy folyton ellenségre lesett, kik vesztére törtek, most könnyen felösmerte az üldözési mánia tüneteit. Az egész faj minden szerencsétlen esete e rettenetes befejezésre vezet: a rövid tartalmu őrültségre, a paralizisre, végre a halálra.

E naptól kezdve Pascal meg volt zavarodva. Idegeinek kimerültsége, melyet a tulhajtott munka és a bánat okoztak, ellenállhatlanul kiszolgáltatták az őrülés és a halál kisértetei rémlátományainak. Minden betegségi tünete: a reggelenként nyilatkozó rendkivüli bágyadtság, füleinek zugása, szemeinek káprázása, sőt még rossz emésztése és könnybe borulása orvosi megfigyeléseiben rendszeresen sorakoztak, mint a biztos idegbomlás tünetei, melyeknek közeledte őt fenyegetve fenyegette. Saját magára nézve egészen elvesztette a figyelő orvos finom diagnostikáját, és ha tovább következtetett is, érveléseinek következménye csak az volt, hogy mindent összezavart és mindent ferdén látott azon testi és szellemi nyomottság alatt, mely őt teljesen leverte. Nem birt többé maga fölött uralkodni és majd beleőrült abba az eltévelyedésébe, hogy agya lassan bomladozik.

A szürke deczember napjait arra használta fel, hogy még mélyebben hajszolja be magát bajába. Minden reggel megkisérlette, hogy sötét gondolatai kisértő rémeitől megszabaduljon. Aztán ujra bezárkózott dolgozó termébe, hogy ujra felvegye az előző est kusza gondolatfonalát. Az öröklődést illető hosszas tanulmányai, nagyfontosságu kutatásai és munkái lelkét véglegesen megmérgezték, oly okokat játszva kezére, melyek naponkint megujuló nyugtalanságát csak élesztették. Az öröklési esetekre vonatkozó nagy kérdéseire, melyek megoldását magának feladatul tüzte ki, iratcsomagai ezerféle lehetséges combinatióval feleltek. E combinatiók most úgy megszaporodtak, hogy tömkelegükben eltévedt. Hátha téved? Hátha magát nem különitheti el, mint az uj alakulat érdekes esetét. A visszöröklés eseteihez kell hát saját magát sorozni, mely egy, két vagy három nemzedéket átugrik? Vagy egyszerüen egyéniségre az álczázott öröklődés példája-e, mely a csirát képző plasma elméletének ujabb bizonyitéka? Vagy láthatott-e magában mást, mint az egymást követő hasonlatosságok rendkívüliségét, élte alkonyán valamely ősének hirtelen megjelenését? Ettől a percztől fogva nem volt többé nyugta, csupán saját esetének felkutatásával foglalkozott, feldulva jegyzeteit, ujra és ujra elolvasva könyveit. Bonczolgatni kezdte önmagát, elemezni kezdte legkisebb érzeteit, hogy abból vonja le a következtetéseket, melyekből aztán önmaga fölött alkothat itéletet. Oly napokon, midőn agya bágyadtabban működött, sajátságos látományok jelenéseit vélte látni, veleszületett sajátságos ideges bántalmak tulnyomóságát vélte felfedezni. Midőn lábaiban érezte a bántalmakat és azok ólomsulyúvá nehezedtek, azt volt hajlandó hinni, hogy valami külbefolyást gyakorló ősének hatása alatt áll. Minden összebonyolult agyvelejében; már annyira volt, hogy önmagában sem ösmerte ki magát, azon tévesztő agyrémek közepette, melyek kiforgatott szervezetét megrázkódtatták. És minden este ugyanazon végső következtetésre jutott, ugyanazon halálharang kongása rémitette: az öröklés, a rettenetes öröklés, a megőrüléstől való félelem...

Január első napjaiban Clotilde akaratlanul is oly jelenet szemtanuja volt, melytől szive elszorult. A terem egyik ablakánál ült és olvasott. Karosszékének magas támlánya elfedte, midőn Pascal jelent meg, ki az előző este óta most került először elő. Két kezével egy rongyolt papirlapot tartott kitárva, melyben Clotilde a családfa rajzára ösmert. Annyira el volt annak nézésében merülve, oly merően függött rajta szeme, hogy Clotilde bátran kiléphetett volna rejtekéből, a nélkül, hogy észrevette volna. Kitárta az asztalon a papirlapot, megrettent, kérdő arczkifejezéssel nézte hosszasan, és lassankint szive elfacsarodása záporhullásu könyezésben tört ki. Miért - Istenem, miért nem akart neki ez a fa felelni? Miért nem akarta neki megmondani, melyik elődjére üt, hogy saját esetét is a többiekhez sorozza, a saját magának szánt lapra. Ha meg kell bolondulnia, miért nem mondja meg neki ezt a fa nyiltan? Ez megnyugtatta volna, hisz azt hitte, hogy csak a bizonytalanság kinozza. Könnyei elhomályositották szemeit és tovább, tovább nézte a papirlapot, majdnem hogy megsemmisült lénye a tudvágyban, mely agyát már megrenditette. Clotilde-nak hirtelen el kellett rejtőzködnie, midőn látta, hogy Pascal a szekrény felé közeledik és mindkét ajtószárnyát kinyitja. Belemarkolt az actacsomókba, oda dobta az asztalra és lázasan kezdett azok közt lapozgatni. Ujra ismétlődött a rémes, viharos, éjszakai jelenet, ama lidércznyomás, melynek terhe alatt, mind a felidézett szellemek felvonultak előtte, melyek e papirhalmaz kusza vonásaiból feltámadásra hivattak elő. A mint felvonultak előtte, mindegyikhez hő fohász kiséretében egy-egy kérdést intézett, baja eredetének magyarázatát követelte tőlük; egy szót, egy suttogást remélt ajkukról ellesni, mely neki megadta volna a bizonyosságát. Először csak érthetlen szótagokat mormolt, aztán szavakat, melyek töredékes mondatokká kapcsolódtak.

- Te vagy-e? te - vagy te? Oh, ősanyánk, mindnyájunk anyja, te vagy-e az, a ki agyamba az őrültséget hivatva vagy átoltani a természet örök rendje szerint? Avagy te, alkoholimádó bátyám, te, vén gaz ficzkó, kinek megrögzött iszákosságát nekem kell megfizetnem? Avagy te, ataxicus unokafivérem, vagy te, jámbor unokaöcsém, vagy te, hülye unokahugom vagytok hivatva velem az igazságot tudatni, meg mutatva azon fogyatkozás egyik alakját, melyben szenvedek? Avagy te vagy az tán, dédunokaöcsém, aki megölted magad, vagy te, a ki mást öltél meg, vagy te, dédunokahugom, a ki elrothadva haltál meg, s kiknek tragikus halálnemei az enyémet is tudtomra adják, - az őrültek czellájában való elzüllést az élet első rettenetes felbomlását?

És a hajsza folytatódott, mindannyiát felidézte; mind viharos száguldozásban robogtak fel szeme előtt. Az iratcsomók életet, testet nyertek, egymással birokra keltek az emberiség e szenvedő tömegében.

- Ki mondja meg, ki mondja meg, ki mondja meg? Az-e az, ki őrülésben halt meg, vagy kit sorvadás aszalt el, vagy az, kit bénaság sujtott, vagy az, kit lelki nyomoruság már ifjan sorvasztott el? Kitől ered e mérgezés, melybe belehalok? És milyen alakban fog az fellépni? Mint rázkór, tüdősorvadás, görvély, vagy alkoholismus? És mivé fog engem tenni, epileptikussá, bénává, vagy őrültté? Őrült?... Ki mondta azt, hogy őrült! Mind azt mondják: őrült, őrült, őrült!

Hangja zokogásba fult, fejét az iratcsomókba temette és sirt szakadatlan, borzadályos reszketegségben. És Clotilde-ot szent borzalom fogta el, midőn érezte a nemzedékeken uralkodó végzet kisérteties átsuhanását a teremben. Halkan visszafojtott lélegzettel ment ki, mert tudta, hogy Pascalra nagyon megszégyenitő volna, ha sejtené jelenlétét.

Mély levertség nehezedett Pascalra. Január hava igen hideg volt, de az ég csodás, derüs fényben csillogott; tiszta kékjéből napsugaras verőfény lövelt szerte. A Souleiadeban a terem délre eső ablakai valóságos sugárfogók voltak és végtelen kellemes langymelegséget árasztottak a teremre.^* Be sem fűtöttek, a napsugarak ugy sem hagyták el egy percre sem a termet, halvány aranyhálót teregetve, szőve reája, melyben az életben maradt legyek lomhán röpdöstek. Csend uralkodott a teremben, csak szárnyaik zümmögése hallatszott. Álmatag, lappangó melegség sugárzott be mindent, mintha a tavasz egy töredéke ott felejtődött volna az ódon házban.

Itt hallgatta ki Pascal egy reggel azon párbeszéd töredékét, mely szenvedését még sulyosabbá tette. Egy idő óta a reggeli előtt nem hagyta el szobáját és Clotilde épen Ramond doctort fogadta a teremben, a hol a verőfényben egymás mellett ülve, halkan beszélgettek.

Nyolcz nap óta Ramond már harmadszor tisztelgett. Személyes viszonyok, különösen Plassansban való megtelepedésének végleges szüksége kényszeritették, hogy nősülését ne halaszsza tovább és most Clotildetól határozott választ kivánt. Már kétszer gátolta meg őt harmadik személy jelenléte abban, hogy nyilatkozhassék. Minthogy Clotilde ajkairól akarta hallani a választ, arra határozta el magát, hogy directe őszinte párbeszédben teszi meg nyilatkozatát. Bizalmasságuk, Clotilde nyilt esze és jószivüsége jogositották fel e lépésre. És mosolyogva, mélyen Clotilde szemeibe nézve, igy végzé szavait:

- Biztosithatom, Clotilde, hogy ez volna a legokosabb kifejlés. Tudja, hogy régóta szeretem. Mély gyöngédséggel és határtalan ragaszkodással viseltetem ön iránt. De ez talán még nem volna elég. Szükséges, hogy teljesen megértsük egymást és hogy boldogok leszünk együtt, arról meg vagyok győződve.

Clotilde nem sütötte le szemét; barátságos mosolylyal, nyiltan viszonozta tekintetét.

- Mért nem veszi el Levéque kisasszonyt, az ügyvéd leányát? Ő szebb is, gazdagabb is nálam és tudom, hogy végtelen boldog lenne... félek, kedves barátom, hogy nagy ostobaságot követ el, ha engem választ.

De Ramond nem türelmetlenkedett, arczkifejezése elárulta, hogy elhatározásának okosságáról meg van győződve.

- De én nem Levéque kisasszonyt szeretem, hanem önt. Különben jól meg is gondoltam a dolgot és ismétlem, hogy nagyon jól tudom, mit teszek. Mondjon hát igent, hisz jobbat nem tehet.

Ekkor Clotilde elkomolyodott; felleg borult arczára, félig öntudatlan töprenkedéseinek, benső küzdelmeinek felhője, mely őt napok óta szótlanná tette.

- Jól van, barátom! Minthogy a dolog igen komoly, engedje meg, hogy ne ma feleljek, hanem adjon néhány heti meggondolási időt - - - A mester igazán nagyon beteg; magam is le vagyok verve és remélem, nem akarja birásomat egy elhamarkodott lépésnek köszönni. Biztositom, hogy rokonszenvezek önnel; rossz cselekedet volna részemről, ha e perczben határoznám el magam, midőn a ház oly boldogtalan. Beleegyezik, ugy-e bár, nem fogom soká váratni?

- Épen erről akartam önnel beszélni. Multkor forró könyhullatásban leptem meg őt, s biztos vagyok benne, hogy a megőrüléstől való félelem gyötri. A multkor, midőn beszélt vele, láttam, hogy vizsga szemekkel nézi. Mondja meg őszintén, mit tart az állapotáról, veszélyben forog?

- Dehogy, tul van erőltetve, el van csigázva, ez az egész. Hogyan tud egy ilyen nagyszellemü, mély gondolkodásu ember, ki annyit foglalkozott ideges bántalmakkal, annyira tévedni? Valóban kétségbeejtő dolog, ha a legtisztább, a legerősebb elméknek is vannak ily rohamaik. Az ő esetében a bőr alatti fecskendezések találmánya fölségesen beválna, miért nem oltja be magát?

S minthogy a fiatal leány kétségbeesett arczkifejezéssel jelezte, hogy már nem hallgat reá, hogy már alig mer Pascalhoz szólni, Ramond hozzátette:

Ekkor Pascalt kicsalták a hangok és kijött szobájából. De midőn észrevette mindkettőjüket egymás mellett állva, a fiatalság, szépség, az életerő megdicsőitő sugárzásában, a mint ott a verőfényben állottak, Pascal megállt a küszöbön, szemei tágra nyiltak, halvány arcza eltorzult. Ramond épen Clotilde kezét fogta meg, hogy még egy perczig visszatartsa.

- Megigéri, ugy-e? Kivánom, hogy a nász még a nyáron meglegyen, tudja, mennyire szeretem önt és óhajtom válaszát.

Felvillanó fénylobbanások széditették meg egyszerre Pascalt. Ez a fiu, barátja, tanitványa, ime befészkelődik a házába, hogy egyedüli kincsét elrabolja. Hisz' el lehetett az ilyetén kifejlésre készülve és mégis e házasság lehetőségének hirtelen szivébe nyilaló hire meglepte, úgy borult rá, mint valami előre nem sejtett szerencsétlenség gyász-fátyla, melyben élte végleg sötétségbe dől. Ez a lény, kit ő teremtett, a kit ő magáénak hitt, bánkódás nélkül el fog tőle válni, magára fogja hagyni, hogy egyedül harczolja végig őrületes halálküzdelmét magányos zugolyában. Tegnap este még annyira megkínozta őt, hogy azt kérdezte önmagától, nem volna-e jobb tőle végleg elválni, elküldeni őt testvéréhez, a ki még mindig magához kivánja? Sőt egy perczre mindkettőjük nyugalma kedvéért el is határozta magát arra és most tőrszurásként hatott a szivébe, hogy oly váratlanul itt látja ezzel a férfival, hogy hallja, mint igér neki választ, mint gondol a férjhezmenésre és nemsokára el fogja őt hagyni - örökre, örökre.

- Nini, mester, ép önről beszéltünk - mondá Ramond vidáman. - Igen, igen, hogy az igazat megvalljuk, összeesküdtünk ön ellen. Mondja, mért nem ápolja magát, tizenöt nap alatt ujra magához térne.

Pascal, a ki a székre hanyatlott, tovább nézte őket. Nagy megerőltetésébe került az önuralma; semmi sem mutatta arczán a mély sebet, a melyet e perczben kapott. Talán bele fog halni és e világon senki se fogja sejteni azt a fájdalmat, melyet magával visz a sirba. Mégis megkönnyebbülés volt számára, hogy haragvását kimutathatta azzal, hogy még csak egy csésze izzasztó theát sem akart bevenni orvosságul.

- Ugyan minek gondoljak magammal, nem lesz-e vége nemsokára megvénhedt testem romjainak is?

- Ön erőteljesebb, mint mi mindnyájan. Ez csak muló baj és ön is tudja, mester, mi a gyógyszere. Oltsa be magát.

Nem tudta tovább kiállani, csordultig telt a pohár. Pascal kétségbeesetten kérdezte, hogy azt akarják, hogy magát is megölje, mint Lafouasset? Oh, ezek a beoltások, ugyancsak remek találmányok, van is oka büszkének lenni reájuk! Elátkozta az egész orvosi tudományt, megesküdött, hogy soha se nyul beteghez. Ha már az ember semmire se alkalmas, ugy az egész világra legjobb, ha meggebed! Különben sietni is fog ezt a lehető leggyorsabban megtenni.

- Ah, a manóba is, végzé Ramond, bucsut véve abbeli félelmében, hogy tán még jobban felingerelné, - Clotilde itt marad önnél... és én nyugodt vagyok. Clotilde majd meggyógyitja.

Pascalt azonban e reggel a végső csapás érte. Este lefeküdt, másnap estig az ágyban maradt és nem akarta kinyitni ajtaját. Hiába kezdett Clotilde nyugtalankodni, s hiába dörömbölt kis öklével; egy sóhaj se hallatszott, senki se felelt. Mártha maga is odament aztán, könyörgött a kulcslyukon keresztül, urához, hogy legalább feleljen, van-e valamire szüksége? Halotti csend uralkodott; ugy tetszett, mintha üres lett volna a szoba. Másnap reggel aztán, midőn a fiatal leány találomra véletlenül megnyomta a kilincset - kinyilt az ajtó - talán már órák óta állhatott nyitva. És most szabadon léphetett be abba a szobába, a hova sohasem tehette be a lábát. Nagy terem volt az, melyet északi fekvése hüvössé tett, a hol egyszerü függönynélküli vaságyat pillantott meg, azonkivül egy szögletben egy zuhany-készüléket, feketefáju, hosszu asztalt, a falak hosszában végigvonuló polczokon egész laboratoriumot lombikokat, készülékeket és vágó eszközöket. Pascal felöltözve ült ágyának szélén, melyet maga vetett meg és melynek rendbehozatala erejét kimeritette.

- Nem akarod, hogy ápoljalak? - kérdezte Clotilde, be se merve lépni, - félénk, megindult hangon.

És e naptól fogva, megtürte Clotilde-ot maga körül, és hagyta, hogy kiszolgálja. De szeszélyei voltak; nem akarta, hogy akkor lépjen be, a midőn feküdt; beteges szégyenérzet fogta el és arra kényszeritette, hogy Márthát küldje be hozzá. Különben ritkán maradt az ágyban, széktől-székhez vonszolta magát tehetetlen tétlenségében. Baja ekkor már sulyosbodott, teljesen kétségbeesett; gyomorgörcsök és ideges fejfájás kinozták; alig volt annyi ereje, hogy egyik lábát a másik elébe tolja s minden reggel azon erősködött, hogy estére mint kötözni való bolondot szállitják be Tulettesbe. Lesoványodott, kíntorzult arcza tragikus széppé halványult fehér hajzatának omló fürtjei keretében, melyeket haldokló kaczérsággal még mindig gondosan ápolt. Ha el is fogadta már az ápolást, az orvosságot nyersen visszautasitotta, mert teljesen elvesztette a gyógyitó erőkbe vetett hitét.

Clotilde most mással se foglalkozott, mint vele. Minden mást félretett, eleinte még eljárt a csendes misére; de aztán teljesen abbanhagyta a templombajárást. A boldogság és a hit türelmetlen sóvárgásában kezdett megelégedni azon helyzettel, hogy minden perczét a kedves lény foglalja le, a kit szeretett volna ismét vidámnak és derültnek látni. Saját személyének teljes önfeláldozása volt ez, teljes önmegfeledkezése, ama kényszeritő körülmény befolyása, hogy a más boldogságával mozditsa elő a saját boldogságát. És mindez öntudatlan történt; egyedül női szivének ösztönszerü sejtelme vezette, azon válság következtében, mely őt alapjában megváltoztatta, anélkül, hogy arról gondolkodott volna. Teljesen elhallgatta azon egyenetlenséget, mely őket eddig egymástól elválasztotta; de azért még mindig nem jutott arra a gondolatra, hogy nyakába boruljon és hogy fülébe sugja "feléledhetsz ujra, megadom magamat". Gondolatában gyöngéd leánya volt, a ki őt ugy ápolja, mint más rokon. Oly szüzies, oly tiszta, oly gyengéd gondoskodás volt ez, az előzékenységek oly folytonos lánczolata, életének oly feláldozása, hogy a napok gyorsan multak, hogy nem kinozta őt többé a tulvilág fölötti töprenkedés, mert amaz egyetlen vágy töltötte el, hogy Pascal meggyógyuljon!

Ám valóságos küzdelmébe került, mig rábirta, hogy beoltsa magát. Haragba jött, átkozta találmányát, oktalannak nevezte magát és Clotilde-ot is felizgatta. Most ő volt az, a ki bizott tudományában, a ki haragudott, mert lángeszében saját maga is kételkedett. Pascal sokáig vonakodott, végre engedett a hatalomnak, melyet Clotilde felette gyakorolt. Beleegyezett, pusztán azért, hogy kikerülje a minden reggel felujuló vitatkozást. Az első oltások után baja már is enyhült, ámbár nem akarta ezt magának se bevallani. Feje tisztult, ereje lassankint visszatért. Clotilde is diadalmaskodott, Pascal helyett a lány lelkét töltötte el a büszkeség, tulcsapó öröm, gyógymódjának sikere fölött; bosszankodott, hogy Pascal nem bámulja önmagát, mint azon csodák bizonyitékát, melyeket csodaszerével müvel. Pascal mosolygott. Tisztán kezdte látni esetét, Ramond igazat mondott, csupán ideges kimerültség volt az egész, talán mégis ki tud vergődni belőle.

- Te gyógyitatsz meg lányka, mondá neki, ámbár nem vallotta be, hogy bizik felépülésében. A gyógyszer hatása attól a kéztől függ, mely azt nyujtja.

A gyógyulás hosszúra nyult, egész januáron át. Az idő derült és hideg maradt. A nap folyton sütött, a nagy teremre halvány fényözönt hintve szerte. Néha ugyan visszaesett sötét búskomorságába, ujra rettegéseinek rabja lett, még kétségbeesett ápolónőjének is messze el kellett menni a terem másik végére, hogy őt fel ne izgassa.

Ujra kételkedni kezdett gyógyulásában, gúnyja keserü, támadó lett. Ily rossz napján, Pascal az ablakhoz közeledve, megpillantotta Bellombre urat, szomszédját, a nyugalmazott tanárt, a ki épen gyümölcsösét járta körül, hogy megvizsgálja, van-e fáin sok termő virágbimbó? A correct, egyenes tartásu aggastyán látása, a ki önzésének csendes nyugalmában ily jól érezte magát, a kin betegség sohse látszott erőt venni, hirtelen kihozta sodrából.

- Ah, - mormolá - ime itt van egy ember, a ki soh'se csigázta el magát, a ki soh'se fogja saját rovására más fájdalmát átvállalni.

És ebből indulva ki, az önzés irónikus dicsénekét kezdte zengeni. Egészen egyedül kell állni e világon, nem kell sem feleség, sem gyermek, sem barát, ez minő isteni boldogság! Ez a kemény, sivár fösvény, ki negyven éven át egyebet se tett, mint hogy mások gyermekét náspángolta el, a ki egy nálánál idősebb süketnéma kertészszel együtt, teljesen visszavonult az élettől, nem representálja-e a legnagyobb földi boldogságot? Nincsenek kötelességei, nincsenek terhei, nincs más gondja, pusztán az, hogy kedves egészségére ügyeljen. Ez a valódi bölcs! Ez száz évig is el fog élni!...

- Igen, az élettől való félelem! Valóban ennél nincs nagyobb gyávaság... És én kénytelen vagyok azt mondani, hogy néha nem bánom, hogy nincs gyermekem!... Hát van-e joga az embernek nyomorultakat hozni a világra? Meg kell ölni a rossz öröklést, ki kell pusztitani az életet. Az egyetlen tisztességes ember, látod ottan, ez a gyáva, öreg!

Bellombre ur ezalatt a márcziusi verőfényben nyugodtan folytatta a fák körüli sétáját. Jóformán meg se mert erősebben mozdulni, takarékoskodott erőteljes aggkorával. Ha egy kavics esett utjába, botjával taszitotta el azt, aztán sietés nélkül folytatta sétáját.

- Nézd csak meg, mily jól megtartotta épségét! Milyen szép, hogy egyesiti magában az ég összes áldásait. Nem ismerek nálánál boldogabb embert.

Clotilde, ki makacsul hallgatott, végtelen szenvedett Pascal eme gunyos megjegyzései folytán, mert érezte, hogy azok csak fájdalmának kitörései. Ő, ki rendesen Bellombre ur védelmére kelt, érezte, mint tiltakozik a lelke. Szempilláján könyek rezegtek és egyszerüen, halk hangon felelé:

Ez hirtelen véget is vetett a kinos jelenetnek. Pascal, mintha megütötte volna valaki, visszafordulva ránézett... Hirtelen megilletődés nedvesitette meg szemeit és eltávozott a szobából, hogy ne kelljen sirnia.

Napok multak, a jó és rossz napok eme különös váltakozásaiban. Erői csak igen lassan tértek vissza és az, a mi őt leginkább lehangolta, az volt, hogy nem foghatott ujra a munkához, anélkül, hogy nagymérvü izzadások ne lepték volna meg. Ha makacsul folytatta volna a munkát, talán el is ájult volna. Ám azért ujra érdeklődött iránta, mert érezte, hogy felépülése hosszura nyulik. Ujra átolvasta az utolsó oldalokat, a miket irt, s a mint a tudás ujra felébredt benne, egykori nyugtalansága ismét visszatért. Egy perczig oly lehangoltság vett rajta erőt, hogy az egész ház ugy tünt fel neki, mintha nem is tartozott volna hozzá. Ki lehetett volna őt fosztani, el lehetett volna vinni, szét lehetett volna rombolni mindent, azt se tudta volna, hogy mi történik körülötte. Most ujra lesbe kezdett állni, mindig megtapogatta zsebeit, hogy meggyőződjék róla, vajjon a nagy szekrény kulcsa benne van-e?

Egy reggelen, midőn ágyában felejté magát, csak tizenegy óra tájt ment ki a terembe, Clotilde-ot találta ott, ki lázasan festett egy mandulabokor-ág pastelljén. Clotilde felpillantott s mosolyogva kulcsot nyujtott át neki, mely mellette feküdt az állványon.

Elcsodálkozva, a nélkül még, hogy értené a dolgot, vette szemügyre a neki nyujtott tárgyat.

- Ez a szekrényed kulcsa, melyet tegnap zsebedből kiejtettél és melyet ma reggel szedtem fel a földről.

Pascal különös megindultsággal fogadta el a kulcsot. Nézte, nézte hosszasan Clotilde-ot.

Hát már vége volna?... Már nem üldözi többé, már nem hajszolja az alkalmat, hogy őt meglopja, hogy mindent elégessen? És a midőn igy e nagy lelki felindulás erőt vett rajta, Clotilde végtelen örömet érzett szivében.

Ez idő óta ujra erőhöz kapott és üdülése gyorsabb léptekkel haladt előre. Bár még lehetséges volt a visszaesés is, mert még igen meg volt rendülve. De hogy már tudott irni, a napok nem teltek oly lomha unalomban. A napfény is mindinkább derüsebb melegséget rezditett le sugaraiban; a mérséklet már oly enyhe kezdett lenni a teremben, hogy néha a redőnyöket is le lehetett huzni. De még mindig nem fogadott senkit, Márthát is alig tűrte maga körül, s ha anyja jött ki, néha-néha és ujságot akart fiáról megtudni, azt válaszolták, hogy alszik. Meg volt elégedve a magány e gyönyörével; oly jól esett neki, hogy az ápolja, ki ellene eddig fellázadt, s a ki még tegnap esküdt ellensége volt és ma fejecskéjét meghódolva hajtja gyógyulást sóvárgó keblére. A hosszu szótlanság már nem volt oly kínos, habár még mindig tulnyomó volt együttlétükben. Elmerengtek, elmélkedtek, álmodoztak a békesség végtelen gyönyörérzetében.

Egy nap Pascal igen komornak látszott. Habár már ekkor meg volt győződve, hogy baja csak muló természetű rosszullét volt és semmi köze sincs ahhoz az öröklődés kérdésének, de azért még sem töltötte el szivét kevesebb alázatossággal.

- Istenem, - suttogta halkan, - mily gyarló teremtések vagyunk. Én, a ki magamat oly életerősnek hittem, a ki oly büszke voltam rendületlen egészségemre, ime egy kis bánkódás és fáradtság, majdnem bolonddá kellett hogy tegyen.

Aztán elmélkedve elhallgatott. Szemei tündöklő fényben usztak, sikerült végre önmagát meggyőzni. Aztán egy bátor, egy emelkedett pillanatban elhatározás fogant meg benne.

- Hát férjhezmeneteled szempontjából... Most már elhatározhatjuk nászod napját.

Nem szóltak aztán többet, Clotilde varrására figyelt sürgős munkásságu elmerültségében, mig Pascal a távolba vetette nemes tekintetét, mozdulatlanul, arczán a komor lelkiállapotok fenséges felhőivel.

Ezen a napon az öreg Rougonné, midőn a Souleiadera érkezett, belépésekor Márthát pillantotta meg veteményes kertjében, a mint hagymákat ültetgetett. E kedvező helyzetet ki is aknázta és a szolgáló felé vette lépéseit, hogy még mielőtt a házba lép, tőle tudja meg a bent történteket.

Az idő mult s ő vigasztalhatatlan volt Clotilde elpártolása miatt. Érezte, hogy már az ő révén nem kaparithatja meg az iratcsomókat. Táborából Pascalhoz pártolt, mióta őt ápolni kellett, ami abból is kitünt, hogy már Félicité nem látta őt többet a templomban. Elébb őt akarta a házból eltávolitani, hogy aztán hóditsa meg fiát, midőn az egyedül marad és a magány lefegyverzi. De nem tudta őt rábirni, hogy a fivérét kövesse; tehát a tervelt házasságot kezdte szenvedélylyel siettetni s a folytonos halasztásokkal cseppet sem volt megelégedve, szerette volna, hogy unokája már másnap Ramond doctor karjaiba dobja magát. Ezért sietett ezen délután ugy hozzájok, hogy lázas kényszerrel siettesse a dolgok folyását.

A szolgáló térden guggolt, keze tele volt földdel és sápadt arczát felemelte, melyet ugy óvott meg a naptól, hogy fejre való kendőjének csücskét ellenzőnek előre huzta.

Aztán beszédbe elegyedtek. Félicité, mint a ház bizalmasát, meghitt beszélgetésbe vonta, a melynek folyamán mindent el lehet mondani. Először is azt kérdezte tőle, nem tudja-e, vajjon Ramond doctor volt-e ott reggel? Ott volt, de csak közönyös dolgokról beszéltek, - volt a válasz. - Félicité még azelőtt este beszélt volt vele, és az ki is tárta szivének titkát menyasszonyának nagyanyja előtt. Elpanaszolta, hogy bánkódik, mert még nem kapott biztos feleletet, s hogy mennyire szeretné, ha legalább Clotilde végleges beleegyezését birná. Ez nem is tarthat igy tovább, gondolta a vén nagyanya, kényszeriteni fogja őt arra, hogy szavát adja.

- Igen pipogya természetü ez a Ramond - tört ki végre. Meg is mondtam neki, hogy még ma sem fogja merni megtörni a jeget... De majd én is beleavatkozom. Meglátom, nem fogom-e tudni e kis makacsnál elérni, hogy végre férjhez menjen.

Mártha, ki kuporodó helyzetében tovább folytatta a hagymák ültetését, helyeselte:

És a harmincz éves szolgálat alatt megvénhedt arczán a szenvedély lángja gyuladt ki; mintha valami rejtett sebből véreznék, mióta mestere és ura nem tűrte őt meg maga körül. Egész betegsége alatt mellőzte őt, csak hébe-korba fogadta el szolgálatait, mig végre egészen elzárta előle ajtaját. Ösztönszerü lappangó sejtelem gyötörte; s mestere iránti imádatában, kit már oly hosszu évek során egyedül ő szolgált ki, megmagyarázhatatlan féltékenység kinzotta, mintha már tudta volna előre, hova fognak fejlődni a dolgok.

- Bizonyos, már itt nincs szükség a kisasszonyra... Én is ki tudom az urat szolgálni.

Aztán szerénykedve, kerti munkájáról kezdett beszélni, még lesz elég ideje, ugy vélte, a hüvelyesek elvetésére és nem lesz szüksége segitségre. Kétségkivül a háztartás nagy; de hát, a ki nem irtózik a munkától, az el is végezheti. Meg aztán, ha a kisasszony a házat elhagyja, ugy a dolog is kevesbedik, mert csak egy személyt fog kelleni kiszolgálni. És szemei öntudatlan ragyogtak azon nagy boldogság elképzelésében, hogy Clotilde távozása után boldog békességben fogja mesterével együtt eltölthetni napjait.

- Ugyancsak nehéz dolog lesz - folytatá, - miután a doctor Clotilde kisasszonyhoz annyira ragaszkodik. Sohse hittem volna, hogy én fogom óhajtani, hogy egymástól elszakadjanak... De hát, asszonyom, én is ugy gondolkodom, mint ön, hogy ennek meg kell lenni; mert nagyon, nagyon félek, hogy a kisasszony itt egészen elromlik és hogy lelke a jó Isten számára teljesen elvész... Ah, ez oly szomoru dolog... olyan nehéz lesz a szivem, valahányszor reá gondolok.

- Fent vannak mindketten, nemde? - kérdé Félicité - felmegyek, megnézem, mit csinálnak, véget vetek a dolognak s kötelességévé teszem...

Egy órával később aztán, a midőn lejött, Márthát még mindig guggolva találta a porhanyó földben, a mint befejezte az ültetést. Fent a házban, a midőn elbeszélte, hogy Ramonddal találkozott és hogy az panaszkodott neki, milyen türelmetlen már megtudni, hogyan dől el sorsa: ugy vette észre, hogy Pascal határozottan mellette volt. Komoly arczczal bólintott fejével, mintha azt akarta volna mondani, hogy Ramondnak e türelmetlensége csak természetes. Clotilde maga azonban, mintha beleegyezőleg hallgatta volna őt végig, szokott mosolygásával elsimitotta a dolgot. Némi meglepetést azért fedezett fel arczán. - Miért siettetik ugy a dolgot? - mondá.

Mester a nász napját junius második hetére tűzte ki, hisz még két hosszu hónap van hátra. Legközelebb beszélni is fog róla Ramonddal. Ez a házasság oly komoly dolog, hogy időt kell magának hagyni a meggondolásra és a döntést az utolsó perczre hagyni. Oly komolyan mondotta mindezt, mint a ki igazán el van határozva a férjhez menésre. Félicité meg is elégedett azzal a valószinünek látszó óhajtással, melyet mindkettőjüknél felfedezni vélt, hogy a dolgoknak a legjózanabb megoldását óhajtják.

- Valóban - végzé Félicité szavait, - ez befejezett dolog. Pascal nem gördit a leány elé semmiféle akadályt, Clotilde pedig csak nem akarja elhamarkodni a dolgot. Azokhoz a leányokhoz tartozik, kik előbb szivük mélyét kopogtatják meg kérdezőleg, még mielőtt egy egész életre lekötnék magukat. Hagytam is nyolcz napi meggondolási időt számára.

Mártha térdein guggolva, mereven a földre szegezte tekintetét, arcza árnyakba borult.

- Igen, igen, - motyogta halk hangon, - a kisasszony egy idő óta igen sokat gondolkodik. Minden szegletben álmodozva találom. Ha beszélnek hozzá, nem felel. Olyan, mint a ki valami betegség csiráját hordja lelkében és a kinek a szemei mindig saját belső világát figyelik meg. Valami van a dologban... már nem a régi... már nem a régi...

S aztán ujra az ültetéshez fogott, gödröt ásott egy hagymának, el volt egészen merülve e munkájában, mig az öreg Rougonné, egy kissé nyugtalanitva a hallottak által, eltávozott, - mint a hogy mondotta - e házasság biztos reményében.

Pascal tényleg, mint valami elhatározott, kikerülhetetlen dologba, bele is törődött e házasság eldöntésébe. Nem beszélt Clotilde-al róla többet; a gyér czélzások, melyek hébe-korba beszélgetésükben előfordultak, Clotilde-ot egész közönyösen hagyták s ugy tünt fel, mintha az a két hónap, mely még együttélésüknek volt szánva, egy örökkévalóságig tart, melynek soh'se lesz vége. Különösen Clotilde volt az, a ki minden előzetes gondoskodásnak mosolyogva elejét vette s minden fontosabb elhatározást későbbre halasztott, mintegy minden megoldást rábizva a jótékony, mindent meghozó életre. Pascal már meggyógyult, visszanyerte erejét s csak akkor esett vissza szomoruságába, midőn szobája magányába vonult vissza lefeküdni. Fázott. Reszketés fogta el, midőn arra az időszakra gondolt, a mikor teljesen egyedül lesz. Talán a közeledő vénség volt az, a mely őt ily reszketeggé tette? Ugy tünt fel néki az, mint valami távoli, árnyba borult zord vidék, s e remegésében már előre is ugy érezte, hogy minden létenergiája megbomlik. S aztán, midőn a női lény, midőn a szerető gyermeklélek utáni bánkodásra gondolt, oly lázasan felizgatódott, hogy szivét elviselhetetlen elfacsarodás kinozta.

Ah, hogy ő soh'sem is élt! Gyakran éjszakáiban elátkozta a tudományt, azzal vádolta, hogy megfosztotta őt férfiasságának legszebb idejétől. Szét hagyta magát marczangolni a munkától, a mely velejét felemésztette, szivét összetörte, izmait foszlányokká tépdeste. S a magány e szenvedélyes szeretete csak könyveket szült számára, csak elsárguló papirosokat, melyeket csak a szél fog szerte szórni, melyeknek hideg betüi kezét megfagyasztják, ha felnyitja őket. Nem fogja soha érezni, hogy lüktető, izzó női kebel dől az övére, soh'se fog gyengéd gyermekhajfürtöket csókolhatni. Bölcs egoismusban egyedül élt az ő dermedt fekhelyén és egyedül is fog azon meghalni. Tehát igy kell a halála elébe nézni? Soh'se fogja azokat az egyszerü, ártatlan családi örömöket átélni, melyeknek az a kocsis is, ki ott csattogtatja ablaka alatt ostorát, részese. Megborzongott a gondolatra, hogy sietnie kell, mert különben késő lesz - késő. Egész kárbaveszett ifjusága, minden egybegyülő, felpezsdülő, szenvedélyes sovárgása egyszerre tüzzel lüktetett fel ereiben, torlódó láng-hullámokban. Ezek ama vágyai voltak, hogy ujra szerethessen, hogy a szenvedélyes gyönyörtől gyöngyöző serlegnek ő is fenekére nézhessen, melyből ő még soh'sem ihatott; hogy a szerelem minden nemes élvezetét átélhesse, még mielőtt megöregszik. Koldulni ment volna érte a városban, a vidéket bezarándokolta volna, kikönyörögve azt az arra menőktől. Másnap aztán, midőn bő vizben megmosdott, és a midőn elhagyta a szobát, ez a láza csillapult; a gyötrő rémlátományok eltüntek s visszanyerte szelid természetét. De a következő éjjel, a magánytól való rettegés ujra ellepte; vére kigyulladt; ugyanazon reménytelenség, ugyanaz a lázongás, ugyanaz a sóvárgás emésztette, hogy ne halljon meg, mig meg nem ösmerte igy a nőt.

E lázas, izzó éjjelek alatt, a homályban tágra nyilt szemekkel, egy és ugyanazon álom, látományok gyötörték. Álmatag bolyongásában egy utczai leány suhant el mellette, s ő végtelen imádat kifejezésével letérdelve előtte, ölébe borult és feleségül vette. Ez a lány egyike volt az ókor azon szerelmet kereső zarándoknőinek, kikről a bibliai mondák beszélnek, a kik hivó csillaguk után indultak, hogy egy hatalmas, dicső, agg királynak adják vissza erejét és egészségét. Pascal maga volt az agg király és ez a leány volt, ki őt imádta, és azt a csodát müvelte vele, hogy husz éves ifjuságával neki is visszaadta az ifjuságot. Diadalmasan került ki karjai közül, visszanyerte hitét, az élethez szükségelt bátorságát. Egy tizenötödik századbeli bibliájában, mely naiv, gyermekded, üde fametszetü képekkel volt diszitve, különösen egy kép érdekelte: az öreg Dávid király, a ki terméből diadallal lép ki, kezét Abisaig fedetlen vállaira téve. És a szöveget is elolvasta hozzá, a mellette levő oldalon. "Midőn szent Dávid, már elaggult vala, már nem tudhata fölmelegedni, akár milyen nagyon is betakargatták légyen. Ekkor szolgái szólának hozzá imigyen: Keresni fogunk egy ifju szüz leányzót, a mi királyi urunk számára, hogy mindig vele foglalatoskodjék, mulatozásra serkentgesse, és a ki mellette feküdjön, hogy felmelengesse a mi urunkat, királyunkat. Kerestek vala tehát széles Izraelben ily szépséges leányzót, ki szüz és fiatal lenne és rátalálának Abisaigra, a sunamita nőre és oda vezették Dávid királyhoz. Ez egy szépséges, szép leányzó vala, s a király mellett aluvék és szolgája leve"... Ennek a királynak a reszketegsége nem volt-e ugyanaz, a mely az ő tagjait megdermeszté, a midőn igy egyedül aludt komor szobájának födele alatt? És az utczai leányzó, a szerelemért zarándokoló nő, kit álmában látott, nem volt-e ez az engedelmes, alázatos Abisiaig, szenvedélyes alattvalója, a ki egészen átengedé magát, az ő urának, parancsolójának, egyedül annak boldogitására?

Mindig maga előtt látta, mint rabszolganőjét, a ki boldog, hogy lénye az övében feloszolhat, a ki figyel a legcsekélyebb óhajára, és oly remek szépségü, hogy leirása az örömök, gyönyörök örök kutforrása. S oly igéző báju, hogy közelében ugy érezte magát, mintha illatos olajok párájában fürödnék. Azóta gyakran lapozott ebben az ó bibliájában, a melyben a többi képek is felvonultak előtte és képzelete elkalandozott e patriárchák és királyok letünt világába. Minő mély hitet őrzött, a világ akkor a férfi-élet hosszu tartama, annak teremtő ereje, a nő fölötti korlátlan hatalma iránt, midőn ezen különös történetekben olyan alakokat szerepeltetett, a kik még száz éves korukban is gyermeket nemzettek feleségüknek és szolgálóikat vették ágyasokul, befogadva az arra menő özvegyeket és szüzeket is. Ime a száz éves Ábrahám, Ismael és Izsáknak atyja, Sárának férje, Hagar szolgálójának parancsoló ura. Ime Booz és Ruth gyönyörü idillje, a ki aratás idején érkezik meg Bethlehembe, és az enyhe nyári éjen leheveredik ura lábaihoz, a ki megértve a jogot, a mit követel, elveszi őt a törvény szerint, mint sógorság szerinti rokonát. Ez volt amaz erős és életképes nép élni vágyási ösztöne, a melynek művei hivatva voltak a világot meghóditani. Ezek a férfiak, soha ki nem alvó férfi-erejük tüzével, ezek a mindig termékeny nők, nemzék a faj eme kitartó és örökös szaporodását, e korhoz és tudáshoz nem kötött, bűnökön, házasságtörésen, vérfertőzésen átgázoló, e kor és az ész szavával mitsem törődő szerelmeket. És emez ódon fametszetek előtt álma valósulni kezdett. Abisaig belépett szomoru szobájába, melyet illattal és fénynyel töltött be, a maga isteni leplezetlenségében, fedetlen karjaival és csipőivel, hogy királyi ifjuságának ajándokával boldogitsa.

Oh, az ifjuság! Mily lázasan szomjazta most azt. Élte alkonyán az ifjuság e szenvedélyes sovárgása nem volt más, mint a fenyegető aggkor elleni fellázadása, az a kétségbeesett vágy, hogy ujra kezdhesse, ujra átélhesse az életet. És ez életujhodás vágyában nemcsak az ifju gyönyörök elmulasztása, a letünt órák megbecsülhetlen értéke feletti bánkódás rejlett, melyek a visszaemlékezés varázsában megszépülnek, hanem az a határozott akarata is kifejezésre jutott, hogy ujra élvezze erejét és egészségét és semmit se veszitsen a szerelem gyönyöreiből. Oh, az ifjuság! Hogy belevetette volna most magát minden érzékiségével, hogy szerette volna azt ujra átélni, azzal a sovár éhséggel és kiolthatatlan szomjjal, mely mindent el akart emészteni s mindent ki akart szürcsölni, még mielőtt az aggság ki nem szipolyozta! Fájó megilletődés vett rajta erőt, ha visszaemlékezve husz éves korára, mint deli ifju tölgyet látta magát, karcsu sudárral, ép erős testalkattal, vakitó fehér fogaival és sürű fekete hajfürtjeivel. Oh, minő lelkesedéssel ünnepelné most ezen akkor megvetett adományokat, ha egy isteni csoda azokat ujra visszaadná számára. És a nőnél, egy-egy arra menő fiatal lánynál, a fiatalság nyugtalanitotta, s mélyen megilletődött.

Néha a személytől is eltekintve, maga az ifjuság képe, az abból kiáradó illat és fény, a ragyogó szemek és üde arczok, a habos, gömbölyded, bohókás, göndör hajfürtöcskék árnyékában pihegő selyempuhaságu nyak, ugyanezen hatást tették rá. És az ifjuság mindig szépnek és nagynak tünt fel előtte, a maga isteni megnyilatkozásában, a maga nyugodt leplezetlenségében. Szemei követték ez álomlátományt, szivét végtelen vágy töltötte el. Csak az ifjuság szép és kivánatos. Az a föld virága, az egyedüli öröm, az egyedüli szépség, az egyedüli kincs, melyet az egészségen kivül a természet nyujt nekünk. Ah, ha ujból el lehetne kezdeni, ha ujra fiatal lehetne! Csak még egyszer birhatna sajátjául forró ölelésben fiatal nőt...

Pascal és Clotilde, mióta az áprilisi napok virággal öltözteték fel a gyümölcsfákat, ujra megkezdték reggeli sétájukat. Pascal első sétáját mint üdülő beteg tette. Clotilde a verőfényben ragyogó dombtetőre vezette el, a fenyves fasorain végig s vissza a terrasse széléig, melyet csak a két százados cziprus árnya hasitott át, mint két sötét bárd. A napsugár fehérre festette a kőlapokat, a végtelen láthatár előttük terült szét a ragyogó égbolt alatt.

Egy reggel, midőn Clotilde kifutotta magát, tele torokkal kaczagva, oly bohó kedvvel tért vissza, hogy le se vetve kerti kalapját, felszaladt a dolgozóterembe, nyakára vetett könnyü csipkekendőjében.

- Jaj, de melegem van! De ostoba vagyok, hogy nem vetkőződtem le mindjárt odalenn; mindjárt leviszek mindent.

Belépve, a csipkekendőt egy karszékre dobta. Kezei türelmetlenül igyekeztek szalmakalapjának összebogozott selyemszalagait kibontani.

- Na szép, most még jobban összebogoztam a csomót, most nem tudom kibontani. Segits kérlek.

És Pascal, szintén felvillanyozva a séta mozgásától, örült, hogy oly szépnek és boldognak látta maga előtt, hozzája lépett, egészen hozzá kellett simulnia.

- Várj, emeld fel az álladat. Hisz mindig mozogsz, hogy akarod, hogy kiismerjem magamat a bogban.

Clotilde még hangosabban nevetett. Pascal látta, hogy a nevetés gürrögő hullámokban mozgatja torkát; ujjai az álla alatt motoszkáltak, nyakának ez üde süppedésében, melynek meleg bársonyát akaratlanul is érintenie kellett. Clotilde ruhája mélyen ki volt vágva, s egész szépségét érezte e fedetlenségben, melyből a nőiesség életmeleg illata csapott fel bóditó, mámoros párázattal. Az égő naptól felhevitett ifjuság üde virágillatának kiáradása volt ez. Hirtelen szédület fogta el, azt hitte, hogy elájul.

Halántékaiban a feltóduló vér lázasan lüktetett, ujjai eltévedeztek, mig Clotilde jobban hátra dőlt, öntudatlan kisértésbe ejtve őt szüzies szépségének varázsával. Az ifjuság királyi szépségü testté válása volt e lány, tiszta szemeivel, üde ajkaival és orczáival, göndör, bohókás fürtei alól kivillanó, selymes puhaságu hattyunyakával. És ő érezte magához simulni karcsu, nyulánk derekát, pihegő keblét, fakadozó szépségének isteni kinyilatkozásában.

Maga sem tudta, hogy csomózta ki a szalagokat. A falak lázas tánczban kerengtek körülötte, de még mindig maga előtt látta most kalap nélkül csillagtündöklésü arczával, a mint nevetve rázta aranyhajának fürtjeit. Aztán őrült félelem fogta el, hogy karjaiba fogja kapni és őrülten össze fogja csókolni, a hol csak testének egy kis parányi elevensége kivillan. De kitért a veszély elől és megszökött, magával vive szalmakalapját.

Lemenekült az elhagyott terembe, kétszer is ráforditotta a kulcsot, attól félt, hogy Clotilde majd türelmetlenkedik és lejön a keresésére. Magánkivül volt, fel volt dulva, mintha valami bünt követett volna el. Hangosan beszélt önmagával és összerezzent, midőn hirtelen ajkairól e kiáltás tört ki:

Igen, mióta Clotilde nővé fejlődött ki, imádta őt. És hirtelen tisztán látott. Látta benne az érett nőt, a ki a nemnélküli suhanczból ily csábos és szerelmet gerjesztő lénynyé fejlődött, karcsu formás bokáival, nyulánk, telt derekával, gömbölyü keblével, nyakával s karjaival. Nyaka és válla tejfehérsége vakitotta, végtelen finom, fehér selyeme felizgatta. És szörnyü, de igaz volt, hogy ő minderre sóvárgott, emésztően sóvárogta ez ifjuságot, ez édes illatozásu test nyiló virágát.

Pascal egy féllábu székre hanyatlott, fejét tenyerébe rejtette, mintha mind e látványokat el akarta volna üzni s hangos zokogásba tört ki. Istenem, mi lesz ebből?... Ez a kicsi lány, a kit apja bizott rá és a kit, mint jó nevelőapa fel is nevelt, ma huszonötéves korában ejtette kisértetbe és ösmertette meg vele a nőt a maga uralkodó mindenhatóságában. Sokkal gyengébbnek, sokkal fegyvertelenebbnek érezte magát, mint egy gyermek.

De eltekintve e phisikai vágyakozástól, végtelen gyöngédséggel szerette őt, el volt ragadtatva szellemi és erkölcsi lényétől is, helyes érzelmeitől, szeretetreméltó szellemétől, mely oly szilárd erkölcsi alap volt. Összetüzésükig szó se volt azokról a mistikus sejtelmekről, melyek Clotilde-ot kinozták, de a melyek aztán oly értékessé tették őt szemeiben, már csak az is, hogy lelke elütött benső világától. Tetszett neki lázongásaiban, tetszett neki ellenszegüléseiben. A munkatársa, a növendéke volt, olyannak látta, mint a milyenné alakitotta nemes szivével, szenvedélyes őszinteségével és győzelmes okoskodásaival... Szüksége volt jelenlétére; el se tudta képzelni, hogy tudna más levegőt is szivni, melyben ő nem vesz lélekzetet. Szükségét érezte leheletének, ruhája suhogásának. Gondolatai, hajlamai, melyek őt körülfolyni látszottak, befészkelték magukat lelkébe; tekintetével, mosolyával egész mindennapi neki szentelt nőies tevékenységével ugy összeforrott, hogy nem birta volna el a kegyetlenséget, melylyel a sors őt ki akarta ragadni környezetéből. Az a gondolat, hogy elutazik, égszakadás, világpusztulás, az örökös halál éjszakája volt lelkének. Egyedül ő volt számára a világon; egyedül ő volt csak nemes és jó, az egyedüli fenkölt és bölcs, az egyedüli szép, csodás varázslata. Oh, hisz ő a mestere volt; mért nem imádhatta, mért nem zárhatta karjai közé, mért nem csókolhatta ugy össze, mint a dervis bálványát? Hisz mindketten szabadok voltak; ő mindent tudott s abban a korban is volt, hogy asszonynyá lehessen. Oh, milyen boldogság volna ez?

Pascal, már többé nem sirt s az ajtó felé tartott. De egyszerre visszaszédült székére, uj zokogások fogták el. Nem, nem, ez rettentő volna, ez lehetetlen! Ugy érezte fehér haját halántékán, mintha jégcsapok lettek volna, és ötvenkilencz életéve a lány huszonötévéhez viszonyitva rettegéssel töltötte el. Rettegésének reszketegsége ujra elfogta; arra a biztos tudatra ébredt, hogy Clotilde egészen birtokába keritette őt s hogy nem fog többé ellenállni tudni a naponkinti kisértésnek. Aztán ujra látta őt, mint nyujtotta feléje kecses nyakát, hogy kioldozza a szalagcsokrot, mint kényszerité őt rája hajolni, hogy megkönnyitse bibelődését; látta magát elvakitva, amint forró, telt ajakkal csókolgatja, lázasan, magánkivül, nyakát, nyakszirtjét. De este még rosszabbra fordult helyzete, midőn mindketten elhalasztották a lámpa behozatalát; a bűnrészes éj, lassu, árnyas lopódzásának borulatában, az elgyöngülő akaraterő bágyadtságával önkénytelen, akaratlan sóvár vágy ösztönözte lelküket, hogy egymás karjaiba boruljanak. Iszonyu harag fogta el, ha e kifejlés eshetőségére gondolt, mely biztosan beáll, ha nem érez majd magában elég erőt az elválásra. Ez volna a legaljasabb bűn, ez a bizalommal való visszaélés. Egész énje annyira fellázadt e gondolatra, hogy bátorságot meritett belőle és volt elég ereje, hogy felmenjen a terembe.

Fent Clotilde nyugodtan fogott volt a rajzhoz. Feléje se forditotta fejét, csak annyit mondott:

- De soká maradtál? Azt hittem, hogy Mártha számadásaiban tévedt tiz sous-val.

A cseléd fösvénységén való e rendes tréfálkozás megnevettette Pascalt. Nyugodtan ült le az asztal elé. Aztán nem beszéltek többet a villásreggeliig. Édes béke fakadozott fel szivében, a mely lecsillapitotta, mióta közelében volt. Volt mersze, hogy hozzá feltekintsen; megilletődéssel nézte finom arczát, komoly vonásait ennek a szelid gyermek-lánynak, a ki itt szorgalmatoskodik. Hát valami lidércznyomás volt az ott lenn? Ily könnyü lesz az önuralom?

- Jaj! - kiáltá, midőn Mártha az ebédhez hivta - oly éhes vagyok, meglásd ujra meg fogok izmosodni.

De éjjel szobájában ujra előlről kezdődött e halálos vonaglás. Ha rágondolt, hogy elveszti, bele kellett temetni arczát a vánkosaiba, hogy kiáltását elfojtsa. Uj meg uj képek czikáztak fel előtte; másnak a karjaiban látta, megajándékozva azt szűz idomaival és vad féltékenység gyötörte. Nem! sohse lesz oly erős, hogy ezt az áldozatot meghozza. Ezerféle kalandos terv kereszteződött felgyult agyában; le akarta őt beszélni a házasságról. Maga mellett fogja őt tartani, a nélkül, hogy valamikor sejthetné is szenvedélyét. Azt tervezte, hogy városról-városra utazik vele, végtelen tanulmányokkal fogja foglalkoztatni mindkettőjük elméjét, hogy megmaradjon köztük a tanitvány és a tanitó közötti meghitt viszony; vagy ha kell, inkább elküldi bátyjához, hogy betegápolója legyen, s inkább elveszti, mintsem átadja másnak. És ez elhatározások mindegyikénél azt hitte, hogy szive megszakad s felüvöltött kinjaiban, ama hatalmas vágy marczangolása közepette, hogy őt egészen birhassa. Nem elégedett meg többé puszta jelenlétével; magának akarta őt, hogy érte éljen, hogy benne felolvadjon, ugy, a mint ragyogón feltünt előtte szobája sötétségében, vakitó, fehér idomaival, csupán szétbomlott hajának hullámjaitól födötten, fényt árasztva maga körül. Karjai a semmiséget ölelték; részegként tántorogva szállt le az ágyról s csak midőn lába a hideg padlót érintette és a terem mély, borzalmas sötétjében fel és alá bolyongott, ébredt fel lázálmas őrjöngéséből.

Vajjon kopogtasson talán az alvó gyermek ajtaján, vagy erős vállával felszakitsa azt? A halk, tiszta lehelet, melyet onnan kiáradni érezett, a mély csendben megcsapta arczát, s mint valami szentelt fuvalom tiltó legyintése visszalökte őt... S aztán ujra visszadőlt ágyára, szörnyü kétségbeesésének és szégyenérzetének sulya alatt görnyedezve.

Másnap reggel, midőn Pascal, megtörve az álmatlan éjszakától, szokott módon zuhanyfürdőt vett és erősebbnek, egészségesebbnek érezte magát ujra. Elhatározott szándéka az volt, hogy rákényszeriti Clotilde-ot szava beváltására. Azt hitte, ha Clotilde határozottan kijelenti, hogy nőül megy Ramondhoz, e megmásithatlan megoldás enyhitené kínját, s megtiltaná oktalan reménykedését. Egy átléphetetlen gáttal több lenne az közöttük; vért lenne sóvár vágya ellenében és habár tovább is szenvedne, az csak szenvedés lenne és nem az attól való rettenetes félelem, hogy becstelenné válik és egy éjjel felkel, hogy Ramond előtt birja őt.

Reggel, midőn kijelentette a fiatal leánynak, hogy tovább nem halaszthatja a dolgot, hogy felelettel tartozik annak a tisztességes embernek, a ki azt régóta várja, Clotilde eleinte elcsodálkozott. Arczára tekintett, erősen szemébe nézve és Pascalnak volt elég ereje, hogy meg ne zavarodjék, csupán arcza volt egy kissé bánatos, mintha fájna neki, hogy meg kell mindezt mondani. Végre Clotilde elfordult s bágyadt mosoly lebegett ajkán.

- Biztositlak, kedvesem, hogy a dolognak további halasztása nevetségessé válnék. Ramondnak joga lenne megneheztelni rád.

Clotilde iróasztalához lépett és irományait kezdte rendbe hozni, aztán kis vártatva igy szólt:

- Furcsa, te most a nagymamával és Márthával szövetkezel! Valósággal ők is üldöznek, hogy vessek véget a dolognak. Azt hittem, hogy még van egy pár napom, de ha mindhárman hajszoltok...

Be sem végezte mondatát és Pascal sem kényszeritette, hogy határozottan nyilatkozzék.

- Istenem, jöhet, a mikor akar; látogatásai sohasem voltak ellenemre; ne aggódj, értesiteni fogjuk, hogy valamelyik délután várjuk.

Harmadnap e jelenet ujra ismétlődött és most Pascal már fellobbant. Kínos volt szenvedése; a kétségbeesés lázas rohamai gyötörték, mihelyt Clotilde nem volt jelen, hogy üde mosolyával lecsillapitsa.

Clotilde lesütött szemekkel, némán hallgatott. Sem az egyik, sem a másik nem akarta megbolygatni azt a kérdést, vajjon a házasság tényleg el van-e határozva; mindketten abból indultak ki, hogy ez egy régebbi, visszavonhatlanul eldöntött dolog volt. Midőn Pascal látta, hogy Clotilde felpillantott, reszketett, mert titkos reménye leheletét érezte; azt gondolta, hogy Clotilde most azt fogja mondani, hogy ő önmagát megvizsgálva, e házasság nincs inyére.

- Istenem, mi lesz akkor belőle? Mit tesz akkor? Határtalan öröm, őrületes félelem fogta el e gondolatra. De Clotilde szelid, megilletődött mosolylyal nézett reá, mely nem tünt el ajkáról többé s engedelmesen mondá:

Oly rettenetes éjjele volt Pascalnak, hogy későn kelt. Ujra ideges fejfájása volt. Csak a zuhany jéghideg vize alatt érzett egy kis enyhülést. Tiz óra felé elment, azt mondta, hogy maga megy el Ramondhoz. De sétájának más czélja volt. Tudta, hogy egy plassansi elárusitónőnek egy régi Point d'Alençon csipkemellénye van, a mely valóságos remekmű, mely ott szunnyad raktárán, valami oktalan szerelmes bőkezüségére várva és kínos éjjele közepette eszébe jutott, hogy ezzel disziti fel Clotilde menyasszonyi ruháját. Az a kínos gondolat, hogy ő maga disziti fel vakitó fehérségben és szépségben, azon napon, midőn fenséges testét elajándékozza, megindította önfeláldozástól megindult szivét. Clotilde ismerte e műremeket; egyszer vele együtt bámulta meg azt és csak az az egy vágya volt, hogy a saint-saturnini szent szüz vállaira borithassa, egy szúette, fából faragott Szűz-Mária szoborra, melyhez a hivők elzarándokoltak. Az elárusitónő dobozba tette, a melyet elrejthetett és a melyet hazajövet iróasztalába zárt.

Három órakor Ramond doctor tisztelgett és Pascalt találta a teremben Clotilde-dal, a kik lázas izgatottsággal várták. Mindketten tulságos vidámságot szinleltek és kerülték, hogy látogatásáról beszéljenek. Nevettek, tulzott szivélyességgel fogadták.

- Oh, hiszen teljesen felépült, mester - mondá a fiatal ember - sohse volt ily ép erőben.

Ez az akaratlan vallomás meginditotta Clotilde-ot, a ki a két férfira ugy nézett, mintha a körülmények kényszere folytán egymással összehasonlitaná őket.

Ramond a nőktől imádott deli orvos, mosolygó arczával, dús fekete hajával és szakállával, a férfias szépség verőfényében ragyogott és Pascal egész magatartásában, fehér haja és fehér szakálla ezüst-fényü diszében, az átélt kinos hat hónaptól megviselve tragikus szépségünek tünt fel. Fájdalomtorzult arczának vonásai kissé megöregedtek, csak nagy, barna, mélytüzű szeme óvta meg gyermekded tisztaságát; de e perczben, minden vonásán oly nyájas szelidség, oly határtalan jóság ömlött el, hogy Clotilde tekintete mély gyöngédséggel csüggött rajta. Mindnyájuk szive mélyen elszorult.

- Nos hát, gyermekeim, - mondá Pascal hősiesen - elég beszélni valótok van, nekem most ugyis kis dolgom akadt. - Aztán nyájasan mosolyogva távozott.

Mihelyt egyedül voltak, Clotilde minden zavar nélkül, mindkét kezét feléje nyujtva, Ramondhoz közeledett. Megfogta kezét és beszéde közben el sem bocsájtotta.

- Hallgasson meg, barátom, nagy fájdalmat vagyok kénytelen önnek okozni. De ne nehezteljen reám, mert esküszöm, hogy igaz barátságot érzek ön iránt.

Ránézett nyilt, elbűvölő tekintetével; még mindig nem engedte el kezeit, hogy Ramond érezze, hogy nem lázas, nem izgatott s jóindulattal viseltetik irányában. És Ramond volt az, a ki ujra felvette a fonalat s halk hangon így szólt:

- Nemet mondok, s biztositom önt, hogy ezt nehéz szivvel teszem. Ne kérdezzen, idővel mindent meg fog tudni.

Ramond egy székre hanyatlott; a visszafojtott felindulás, mely erőt vett rajta, megtörte az erős, higgadt férfit, kinek lelki egyensulyát még a legnagyobb szenvedések sem ingatták meg. Soha még fájdalom nem hozta igy ki sodrából, szóhoz se birt jutni, mig Clotilde előtte állva folytatá:

- De mindenekelőtt, barátom, arra kérem, ne higyje, hogy kaczérkodtam önnel. Ha nyujtottam is reményt, ha várattam is a válaszra, csak azért tettem, mert nem láttam tisztán saját lelkemet. Nem képzelheti, minő válságokon mentem át, valóságos viharos zivatarok voltak, melyből alig tudok felocsudni.

- Ha ugy kivánja, nem kérdezek öntől semmit. Különben elég, ha egy kérdésemre felel:

Clotilde habozás nélkül, komolyan, a megilletődés és rokonszenv hangján, mely válasza nyiltságát türhetővé tette, igy szólt:

Ramond felkelt, egy kézmozdulattal tiltakozott mindazon nyájas szavak ellen, melyeket Clotilde még számára fentartott.

- Vége van, erről nem fogunk többé beszélni; csak önt akarom boldognak látni, miattam ne aggódjék. E perczben olyan vagyok, mint a kinek fejére dőlt a ház; de ezt is lefogom győzni.

Halvány arczába erre visszaszökött a vér és lélekzete elállt; az ablakhoz közeledett; aztán tántorogva ólom-sulyu léptekkel fordult vissza. Nyugodtságát iparkodott visszanyerni. Aztán mélyen fellélekzett.

- Kérem, - suttogá Clotilde gyorsan, - ne szóljunk a mesternek semmit, ő nem ismeri elhatározásomat, magam akarom kimélettel tudatni vele, mert ő nagyon óhajtotta ez egybekelést.

Pascal jelent most meg a küszöbön, tántorgott, lelkendezett, mint a ki nagyon gyorsan jött fel a lépcsőn, alig volt ereje rájuk mosolyogni.

S Pascal, a butorokba fogózkodva, a dolgozóasztal karosszékéhez vánszorgott s beléhanyatlott.

- Látjátok, látjátok, a lábaim már megtagadják a szolgálatot. Hjah, a testem már olyan, mint a régi rom. Nem baj - boldog vagyok, nagyon boldog, gyermekeim; a ti boldogságtok meg fog gyógyitani.

Aztán még nehány perczig beszélgettek, de Ramond távozása után nyugtalanság fogta el szivét, midőn Clotilde-dal egyedül maradt.

E percztől fogva Pascal nem szólt többet, fejével bólintott, mintha ismételni akarná, hogy el van ragadtatva, hogy örvend, ha végre ismét nyugodtan élhetnek. Lehunyta szemeit és ugy tett, mintha aludnék; de a szive ugy dobogott, hogy majd meghasadt s lezárt szempillái alig birták könnyeit elfojtani.

Este tiz óra felé, midőn Clotilde azzal ment ki, hogy Márthának valami rendeletet adjon, felhasználta az alkalmat, hogy a fiatal leány ágyára tegye a csipkemellénykét tartalmazó dobozt. Clotilde aztán feljött, hogy jó éjt kivánjon neki. Pascal is bement hálószobájába és már ingujjban volt, midőn Clotilde zajos vidámsággal jött ajtajáig.

Ellenállás nélkül nyitott ajtót az ifjuság e hivásának, megigézve a fiatalság e lobogó örömkitörésétől.

- Oh, gyere, gyere nézd meg, mi szépet hozott valami kis aranyos madárka - és magával vonta a szobájába a nélkül, hogy Pascal ellenkezhetett volna. Az asztalon két gyertya égett; az egész mosolygó szoba, gyöngéd, halványrózsaszín kárpitozásával kápolnához hasonlitott és az ágyon, mint valami szentelt papi öltöny, melyet a hivők imádására állitanak ki, úgy volt kiteritve a régi Alençon-csipke mellényke.

- Oh, te nem is sejted, hogy milyen nagy volt a meglepetésem! Mindjárt nem is vettem észre. Mint rendesen esti toilettem után, leakartam feküdni, akkor vettem észre ez ajándékot. Minő meglepetés! Majd elállt a szivverésem. Éreztem, hogy nem tudom bevárni a reggelt s hamar magamra vettem szoknyámat és érted jöttem.

Csak akkor vette Pascal észre, hogy félig pongyolában volt, ugy mint azon viharos éjszakában, midőn meglepte őt, a mint iratait el akarta pusztitani. És isteninek tünt fel előtte szüzies testének finom arányosságában, hajlékony karjaival, karcsu derekával, gömbölyü, pihegő keblével.

Clotilde megfogta kezeit és puha kis kacsóival, hizelgő mozdulattal kebléhez szoritotta:

- Oh, mily jó vagy te mester, mennyi hálával tartozom neked! Ilyen remekművet, ilyen szép ajándékot szántál nekem, a ki semmi nem vagyok. És te visszaemlékeztél arra is, hogy egyszer megbámultam a régi müvészet emez ereklyéjét és azt mondottam, hogy csak a saint-saturnini szüz Mária érdemli meg azt.

- Oh, minő boldog vagyok, minő boldog! Igaz, igaz, kaczér vagyok és kaczérságom néha bohó dolgokat kiván, napsugarakból szőtt ruhákat, ég kékjéből szőtt fátylakat, oh, minő szép leszek, minő szép!

Tuláradó hálaérzettől ragyogó arczczal simult hozzá; tekintetét még mindig a csipkemellénykére függesztve és igy Pascalt is arra kényszeritette, hogy osztozkodjék csodálatában.

A mióta Clotilde kitörő örömmel érte jött, Pascal mintegy álomban járt. Könnyekig meginditotta e gyöngéd háladatosság és nem is érezte azt a rettegést, melytől félt; sőt inkább csillapulni érezte izgatottságát; kéjes öröm fogta el, valami csodás boldogság sejtelme.

Ez a szoba, a melybe most lépett be először, a szentegyház édes békéjét lehelte, mely a lehetetlennek elérésére irányult olthatlan szomját kielégitette.

- Ez az ajándék, kedvesem? Hisz ez természetes, hogy menyasszonyi ruhádnak van szánva.

Most Clotilde ámult el egy perczre, mintha nem értette volna meg. Aztán arcza ujból felderült s az a sajátságos, édes mosoly lebegett ajkai körül, mely Pascalt már napok óta elbüvölte.

- Hát te tőlem meg akarsz szabadulni, azért kivánod annyira, hogy férjhez menjek, hogy ne legyek többé utadban? Hát még mindig ellenségednek tartasz?

Pascal érezte, hogy kinjai megujulnak; nem nézett többé rá, állhatatos akart lenni.

- Kétségkivül. Nem vagy-e ellenségem? Annyit szenvedtünk egymástól az elmult hónapokban, hogy jobb is, ha elválunk. Különben nem is tudom, hogyan gondolkozol, soh'sem adtad meg a várt választ.

Hiába kereste most Clotilde az orvos tekintetét. Ama rettenetes éjszakáról akart beszélni, midőn az iratcsomókat olvasták ketten. Igaz, egész valójának megrázkódtatásában, még nem mondta meg neki, hogy vele van-e vagy ellene?

- Hát azért küldesz el, mert ellenséged vagyok? Hallgass meg tehát; én nem vagyok ellenséged - szolgálód vagyok - a te alkotásod, a te birtokod. Hallod, veled vagyok, hallod? Veled és éretted, csupán te érted élek!

- Igen, magamra öltöm ezt a csipkemellénykét. Nászruhám lesz az, mert szép akarok lenni, igen szép... csupán a te kedvedért... És te nem sejtetted ezt! Te vagy az én mesterem; te vagy, a kit szeretek...

Önkénytelen mozdulattal hiába kisérlette meg Pascal ajkai biborkelyhét lefogni... Egy végső kiáltással befejezte mondatát.

- Nem, nem! Hallgass, őrültté teszesz...! Másnak vagy a jegyese; másnak kötötted le szavad, hála a jó égnek. Mind e badarság lehetetlen káprázat...

- Azt a mást összehasonlitottam veled... és téged választottalak... Ő tőle örökre elbucsuztam, ő eltávozott... soh'se fogom viszontlátni. Nem leszünk, csak mi ketten... és te vagy, a kit én szeretek - és te szeretsz engem, tudom nagyon jól - és én megadom magamat...

Reszketés rázta meg, nem küzdött többé ellene, magával ragadta az a végtelen sovárgása, hogy átkarolhassa, hogy mindezt az üde gyönyörüséget magába lehelhesse, egész bűvös női lényének, virágos kelyhének mézédes illatát.

Nem örvénylő sülyedés volt ez; a dicsfényben felragyogó élet felmagasztosultsága volt ez, amint igy ujjongó örömben egymáséi lettek. A nagy antik butorzatu szoba volt a bűnszerző, a mely fénynyel telt meg egyszerre e bűnnek üdvösségre való átváltozásakor.

Nem volt már több rettegése, félelme és kételye; szabadok voltak; öntudatosan adta oda magát, mert úgy akarta, és ő elfogadta fönséges teste bájainak királyi ajándokát, mint azt a megbecsülhetetlen kincset, melyet szerelmének hatalmas ereje szerzett számára. Kor, idő, tér... kisiklottak tudásából... Nem maradt meg abban a perczben más, mint a halhatlan örök természet tiz parancsolata, az az alkotó és birtokoló szenvedély, ama boldogság utáni vágya, mely élni, élvezni akar. Clotilde elragadtatva, megvakittatva, csak elvesztett szüzességének halk sikolyát hallatta, mig Pascal földöntuli gyönyörének elragadtatásában zokogásba fuladt, és átölelte őt szenvedélylyel, s e zokogással köszönte meg Clotildenak a nélkül, hogy tudta volna, hogy ujra férfivá alkotta mesterét. E zokogás a hálaérzet tulcsapása volt.

Egymás karjai között maradtak féktelen gyönyörben fürödve, diadalmas, isteni, ujjongó szerelemben. Az éj enyhén borúlt rájuk, a csend mélasága elragadó kéjjel töltötte el keblüket. Szerelmük élvezete felett az órák röpke enyelgéssel tüntek tova, hogy megsemmisüljenek az öröklétben. S Clotilde folyton szeretkező, suttogó csókos fuldoklással, csak azt rebegte:

És e szó, melyet máskor csak megszokásból használt, e magasztos perczben mély értelemmé szentesült, a mint majd röpkén, majd szakadozva fel-fel gyöngyözött ajakán, midőn egész lényét a vágynak engedte át. Szünetlenül, szerelmes lázzal ismételgette, hálája kitöréseként, mint olyan nő, ki mindent, mindent tud már a szerelemről... és megadja magát. Nem volt-e ez a misticismusának meghódolása, a valóság diadala, az élet megdicsőülése az ösmert szerelem kielégitésében?

- Mester, mester, régi távoli dolog, - de el kell, hogy mondjam, meg kell, hogy gyónjam... Igaz, azért mentem templomba, mert boldog akartam lenni... Az volt a szerencsétlenségem, hogy nem tudtam hinni; mindent meg akartam érteni, és az ő dogmáik józan értelmemet felláziták, mert paradicsomuk valószinütlen semmiségnek tünt fel előttem... Mindamellett éreztem, hogy a világ nem szoritkozik csak az érzékelhető dolgokra; van egy ösmeretlen világ, melylyel meg kell számolnunk; és azt hiszem, mester, most is ez a túlvilágnak az eszméje, melyet azért még a kebleden föltalált boldogság sem tud kifirtani. De a rögtöni boldogságnak ép e szükségessége, a róla való megbizonyosodás, a rögtöni üdvözülés vágya kinzott; óh, hogy megszenvedtem mindezért. Ha a templomba mentem, mintha hiányzott volna nekem valami, a mit ott lelkem lázasan keresett. Kínjaim abban az ellenállhatatlan vágyban gyökereztek, hogy sovárgásom ki legyen elégitve... És emlékszel-e ott fenn a végtelen térségen eltöltött csillagos éjszakánkra, a midőn te ezt az én örökös szomjamat az illuziók és a hazugságok utáni tévelygésnek nevezted? Én irtóztam a te tudományodtól, lázongtam, hogy az romokkal gazdagitja csak a biztos talajt és iszonyattal forditottam el szememet a sebektől, melyeket az előttem feltárt. És téged mester, az Istennel való együttélés magányába akartalak elvezetni, melybe egyikünk sem akar a tudásból bevinni semmit - semmit! Oh, milyen kín ez a szomju vergődés, ha meg nem találjuk az üditő csillapulást, a szomj kielégitését.

- Aztán emlékszel-e, mester, - folytatá szellőfuvalomhoz hasonló halk fuvolahangon, - arra az erkölcsi csapásra, melyet az a rettenetes viharos éj mért reám, a midőn te az életből akartál számomra rettenetes leczkéket adni, és irataidba beavattál? Azt mondtad:

- És micsoda hatalmas, rettentő hullámzása vonult el előttem az emberi élet áradatának, mely hömpölygött-hömpölygött tova a bizonytalan, a kétes jövendő felé... És látod, mester, ez a titkos töprengés aknamunkája akkor robbant fel lelkemben. Ekkor született meg szivemben, húsból és vérből alkotott valómban, a valóság keserü meggyőződésének ereje. Ekkor mintegy meg voltam semmisülve - oly sulyos volt e csapás. Nem találtam meg többé énemet, bujtam a csendet, a magányt, és nem volt semmi, semmi okos mondani valóm. Aztán lassan-lassan a kifejlés, a kibontakozás is megtörtént - utolsó fellázadásaim napjait éltem, hogy be ne kelljen vallani leveretésem. De napról-napra mindinkább megizmosodott bennem az igazság; mindjobban éreztem, hogy te vagy az én mesterem és hogy számomra kivüled, tudományodon és jóságodon kivül nincs más boldogság!

- Te voltál magad a duzzadó élet, oly hosszantürő, oly fenkölt! mindent kimondtál és mindent elfogadtál a munka, erő és egészség egyedüli szeretetében, a midőn e nagy világműben csak a rendeltetés elvét fedezted fel mindenütt. Mert mi is tökéletessé teszszük azt szenvedélyeinkkel, és azzal, hogy hajszoljuk, sovárgjuk az életet, hogy szeretjük, tovább oltjuk életünk felemésztésével ujra azt, nyomorunknak, bűneink iszonyatának ellenére is. Oh élni, élni, ez a folytonos működés ama nagy szükségessége, a melyet kétségtelenül egyszer be is kell fejeznünk!

De Pascal csak csendesen mosolygott és megcsókolta bimbó kis szájacskáját.

- És mester, ha szerettelek is legfiatalabb koromtól fogva, ugy hiszem mégis az az iszonyatos éj dobott karjaidba és gyurt át a tieddé, a tieddé! Emlékszel-e, hogy minő szenvedélyes szoritással ragadtál meg, majdnem megfojtva? Seb serkedezett fel tőle vállamon és vércseppek harmatoztak belőle: félig meztelen voltam akkor s azt hittem, hogy a te tested átforr, átlüktet az enyémbe. Mi viaskodtunk, mint a bibliai pátriarcha az angyallal, te voltál az erősebb és én támaszod szükségének érzetét vittem el tanulságul, e küzdelemből. Először igen-igen megalázva hittem magamat, s aztán láttam csak, hogy ez csak egy végtelen kéjes meghódolás. Mindig magamban éreztelek. Kézmozdulatod már messziről reszketővé tett, mert mindig ugy tetszett, mintha suhintott volna. Aztán azt akartam, hogy ujra átszoritsál, hogy ugy ragadj magadhoz, hogy örökre felolvadjak lényedben. És sejtettem, kitaláltam, hogy a te vágyad ugyanaz, hogy az a szenvedélyesség, a melylyel magamévá akartalak tenni, benned is lobog és hogy te harczolsz és küzdesz magaddal, hogy át ne karoljál, midőn melletted elmegyek és hogy örökre magadnál tartsál. A mikor aztán ápolnom kellett, midőn beteg voltál, kissé megcsillapultam. Ettől a percztől kezdve megértettelek. Nem mentem többé aztán a templomba, boldognak éreztem magamat melletted - te lettél az én boldogságom megbizonyosodása... Emlékezz csak vissza, fenn a dombon, midőn azt kiáltottam feléd, hogy hiányzik valami a mi szeretetünkből. Üres volt az, és szükségét éreztem annak, hogy csordultig teljék. Mi hiányozhatott ekkor nekünk, mint maga ez az Istenség, a világnak a létoka? S nem a szerelem ténye a teljes birása az életnek-e az, mely valójában maga az Istenség?

Már nem tördelte többé dadogva a szavakat, s Pascal nevetett győzedelmén s egymást szorosan ujra átkarolták. Az egész éj, a szenvedély és ifjuság mámorától telt szobában isteni üdvök között telt le. Midőn a pirkadás a láthatár peremén felhasadt, kitárták az ablakokat, hadd áradjon be az ujhodó tavasz! S az áprilisi teremtő napsugár a végtelen eget egyszerre beözönlötte. Fellegtelen tisztaságban emelkedett a nap korongja; és a föld e csirázás, az életfelfakadás szerelmetes, kéjes reszketésében ujjongva, nászdalukat zengedezte.

Ekkor kezdődött csak idyllikus együttlétük boldogsága. Clotilde lett Pascal hanyatló életkorának másodvirágzása. Lénye sugaras napfényt és virágokat szórt lelkébe. Öltönyének redői uj tavasz illatával vették körül. És akkor rápazarolta ifjusága derüjét, midőn már harmincz évi örlő munka után halványan és lankadt idegekkel az emberi sebek mélységes borzalmainak kutatásaiban elfáradt. Ujra éledt mély tüzü szemeinek verőfényétől, lehelletének üditő fuvallatától. Szűzi lelkéből az övébe is átoltódott az életbe, az egészségbe, a duzzadó erőbe, az örökös ujhodásba vetett hite.

A nászéjüket követő ittas reggel Clotilde elsőnek hagyta el a szobát tiz óra felé. A dolgozószoba közepén Mártha ötlött szemébe, ki zavart tekintettel fogadta. Midőn előző este az orvos Clotilde-ot követte, izgatottságában nyitva felejtette szobája ajtaját, és a szabadon járó-kelő Mártha megdöbbenve vette észre, hogy ura ágya vetetlen. Még nagyobb volt meglepetése, midőn a szomszéd szobából szerelmes suttogás hangja hallatszott. Ugy elámult e különös dolgokon, hogy majdnem szánalmas nevetséget gerjesztett.

És a sugaras mámorban ringatódzó Clotilde különös, kéjes örömérzetének emelkedettségében, mely oly mondhatlanul magával ragadta, nyakába borult és ujjongva kiáltott fel:

A szegény öreg cseléd majdnem megszédült, midőn ezt hallotta. Görcsös fájdalom vonaglott meg fonnyadt arczán, mely elhalványult, dermesztő ijedtségébe. Ilyen a szüzi főkötő árnyalta apáczaarczok lemondása. Szó sem esett többé ajkán; megfordult kiment, megvonult a konyha egy homályos zugába, rákönyökölt a nehéz vágódeszkára és összekulcsolt kezeibe temetkezvén, csöndesen zokogott a fuldoklásig.

Clotilde kétségbeesett nyugtalansággal követte. Igyekezett őt megérteni és megvigasztalni.

- Mondd, te bolond, mi jutott hozzád? A mester és én ép ugy fogunk szeretni és mindig nálunk fogsz maradni. Hisz a mért mi megházasodtunk, azért te nem lészsz boldogtalan! Meglásd, te bohó, ezután lesz csak vig a ház, estétől-reggelig.

- Legalább válaszolj, lelkem, mondd meg miért sirsz, mi a bajod? Nem a te örömed is, ha mester olyan boldog, olyan végtelen boldog? Elő is hivom mindjárt, majd ő feleletre késztet.

Erre a fenyegetésre a fonnyadt, hü cseléd egyszerre felpattant, a konyhára nyiló szobájába rohant, becsapta az ajtót és robajjal magára zárta. Clotilde hiába kopogtatott, erőlködött.

- Ez a makranczos Mártha, képzeld, zokogni kezd el, a mint meghallja a mi nagy boldogságunkat. Eltorlaszolja magát és rám se hederit!

Nem is mozdult ki szegény. Pascal is hiába hivta, hiába dörömbölt a zárt ajtón. Először fellobbant, aztán ellágyult. Felváltva kezdték ujra az ostromot. Senki se válaszolt, halotti csend némasága borult a kicsiny szobára. Maguk előtt látták azt a kis cselédszobát, sajátos tulzott tisztaságában, ósdi diófaszekrényével, fehér függönyös, kolostori ágyával. Arra az ágyra, melyen sivár női életének éjjeleit töltötte, vethette most magát bizonyára, hogy a párnákba temesse fel-feltörő zokogását.

- Annál rosszabb, - mondotta Clotilde, - örömének önző érzetében, hadd duzzogjon.

Aztán Pascal fejét liliomkezei közé szoritva, hozzája simult testével, melyben ott tüzelt szenvedélyes odaadásának üszke, a kéjes érzet, hogy övé volt.

Megindulva, hálásan csókolta meg szemeit. Clotilde pedig hozzáfogott a villásreggeli készitéséhez és tőből felforgatta az egész konyhát. Hatalmas, nagy fehér köténybe burkolódzott karcsu teste; oly kivánatos volt, a mint igy, mint valami óriási munkához, felgyürkőzve, hamvas karjai felvillantak a homályban. Már ott találta a friss borjuszegyet, mit jól el is készitett. Tojást habart rája és a burgonyapiritás is kitünően sikerült. Kitünő reggeli volt ez, a melyet Clotilde huszszor is félbeszakitott iparkodó gazdasszonykodásában. Majd kenyérért, majd sóért, majd vizért, majd künn felejtett velláért kelletett futnia ide-oda.

Ah! egyedül voltak, kettecskén, egyedül ebben a barátságos, kényelmes otthonban, távol a világtól. Megvolt a szabadságuk, hogy háboritlanul nevethettek és szerethettek. Egész délután a háztartással foglalkoztak, söpörtek, felágyaztak. Pascal maga akart neki segiteni. Mint hanczurozó gyermekek, ugy mulattak, játék volt nekik mindez. Időről-időre meg-megkopogtatták Mártha ajtaját. - Ni, minő bolond dolog, csak nem akar éhen halni. Látott már valaki ilyen csacsit, mikor senki se bántotta még csak egy árva szóval sem. De a kopogások csak a szoba komor ürébe vesztek. Majd az alkonyat árnyai is terjeszkedni kezdtek, ebédhez készültek, mit szorosan egymást átkulcsolva, egy tányérról csipegettek fel. Lefekvésük előtt utolsó kisérletet tettek, majdnem hogy felfeszitették az ajtót; de a kulcslyukhoz tapasztott fülükhöz még csak egy nyöszörgő rezgés se hatolt.

Másnap reggel azután, midőn lejöttek, komoly nyugtalanság vett rajtuk erőt, midőn látták, hogy meg se moczczant semmi és az ajtó konokul zárva maradt. Már huszonnégy óra telt el és a cseléd még nem adott életjelt magáról.

De midőn visszatértek a konyhába, a honnan pillanatra távoztak, legnagyobb csodálkozásukra ott látták Márthát, a villásreggelihez zöldséget hámozva.

Mártha erre szomoru, könytől száritott arczát feléje forditotta. Mélázó nyugalom borongott fonnyadt arczán; csak a komor elrémülése, a maga szomoru lemondásában nyilvánult meg némaságában. Mély szemrehányással nézett a fiatal nőre, aztán ujra szótlanul lecsüggesztette fejét.

Ekkor az öreg cseléd ránézett szokott imádó szeretetével, mintha mondani akarná, hogy eléggé szereti ahhoz, hogy mindent eltürjön és mégse menjen világgá, hanem maradjon. Végre megszólalt.

- Nem haragszom én senkire. A mester tehet, a mit akar. Minden jól van, ha ő elégedett.

Ezentul uj élet kezdődött. Clotilde gyermeteg maradt és most huszonnégy éves nőiessége nyilt virággá pattant a szerelem delejes hevében: délszaki, hatalmas szirmu, hóditó virággá. Mióta szive ez érzelem rythmusára dobogott, egész lénye megváltozott; a rövidfürtü, kerekarczu fiu-leányból igéző nő lett, a nőiesség egész pompájában, kiben szikrát fog a szerelem, hogy viszontszerettessék.

Véletlen olvasmányaiból szerzett mélyebb tudásának, legnagyobb bája naiv szüziessége volt: a sejtett, vágyakat csiholó szerelem öntudatlansága, mely lelkének összes érzelmeit megőrizte, hogy teljesen fölolvadjon abban a férfiban, kit egykor szeretni fog. Bizonyára Pascal iránti odaadásában ép annyi része volt a bámulatnak, mint a gyöngédségnek, örült, hogy boldoggá teheti; öröme telt abban, hogy karjai közt ringatódzhatik, mint kis gyermek, mint olyan kedves játékszer, melyet imád, mint drága bálvány, melyet rajongó istenitéssel, térdre omolva, csókokkal borit.

Egykori vallásos rajongásából megmaradt a Mindenhatóba, egy korosabb mesterbe helyezett odaadó bizalma; tőle várta vigaszát, tetterejét és mindezen érzéki érzelmein átrezdült a még mindig fennszárnyaló lélek mystikus borzadálya.

És mindezeken felül ez a szerető, szerelemre szomjas nő, fölségesen egészséges, vigkedélyü volt; jóizüen evett és volt benne valami katona-nagyapjának erélyéből; az egész házat betöltötte telt idomainak ruganyos lejtésével, habos arczbőrének üdeségével, termetének nyulánk bájával, hattyuives nyakával, egész fiatal testének isteniesen friss lüktetésével.

Pascal maga a szerelemben visszanyerte a duzzadó férfiasság derült szépségét, mely deres fővel is megóvja erejét.

Élete lepergett viszontagságainak nyomai arczvonásaiból eltüntek; arcza visszanyerte üdeségét; szemének bágyadt fénye villanyosabb lett; gyermeteg jóság, lelki finomság mosolygott ki tekintetéből; ősz hajzata, mint az oroszlán sörénye, dús tömöttségü lett és hajának hava üdébb pirban tüntette fel arczát. E visszavonultságában Pascal soká tartózkodott a kicsapongó élvezetektől, úgy hogy férfiassága ujra duzzadó erőbe szökkent, mely minduntalan ifju tüzre lobbant, midőn emberi szenvedélyei vágyainak kielégitésére ösztönözték. Valami titokzatos ujjáébredés keritette hatalmába, mely hangokban, mozdulatokban nyilvánult, melyek mindegyike csupa ösztön, csupa élveteg élni vágyás. Ilyenkor minden uj szinben rezdül fel az agyban; a látókör minden kis darabkája bámulatba ejté. Elég volt egy kis virágcsillag, hogy illatgyönyörbe részegitse, egy elkoptatott, gyöngéd hizelgő szó, hogy ellágyitsa, mintha mindegyik valami uj, szivből felfakadt szóvirág lenne, melyet még nem fonnyasztott banálissá millió és millió közönséges emberajk. Clotilde ajkának egy "szeretlek" susogása végtelen kéjbe ringató czirógatás érzetét keltette benne.

Egészségével aztán kedélye is megaranyozódott; a szenvedély izzó hevületei életét szebbé varázsolták, mint valaha.

Pascalt és Clotilde-ot az érett férfiasság és a felpattant ifjuság egybeolvadása és viruló egészségük boldog emberpárrá tették.

Eleinte e boldogság befogadására elég volt a szoba, az első szerelem édes otthona, ódon, hajnalbiborszinü falaival, empire butordarabjaival, öblös karosszékeivel s monumentalis csillogó állótükrével. Nem nézhették ábrándos gyönyör nélkül a határkövet ábrázoló nagy bronz fali órát, amint a szerelem istene hozzádől és mosolyogva szemléli az álmokba merülő, perdülő időt.

Valami titkos vonatkozásnak sejtelme gyakran mosolyra deritette őket. Némelykor tréfára is forditották a dolgot. Szellemileg szerelmükben megosztozkodni látszottak a régi holt tárgyak is, melyeket már előttük is annyian szerettek és melyek tanui voltak Clotilde ifjusága szüzi áldozatának. Egy este Clotilde megesküdött volna arra, hogy a nagy Psyche-tükörben szüzi lepléből kibontakozó nőt látott, aki azonban nem ő maga volt; majd ábrándozva, a jövőt a jelenbe ringató lelkében magát látta száz év mulva e Psycheből feltámadni, a jövő századbeli szerelmes nőt nászéje előestéjén. Pascal elragadtatással szemlélte a szobát, melyben Clotilde egész lénye ott lebegett s melynek varázsától még a beszivott lég is illatozott. Már nem lakott saját szobájában, melytől mint valami sötét odutól irtózott s mint valami dohos pinczéből szabadulni vágyott, ha nagyritkán be kellett mennie. A másik szoba, melyet mindketten szerettek, dolgozószobájuk volt, tele szeretetteljes multjokkal és szokásaikkal; ott üldögéltek el naphosszant, a nélkül, hogy valamit dolgoztak volna. A nagy tölgyfaszekrény aludt, aludt a könyvtár is. Az asztalokon halomszámra gyültek a könyvek és papirosok, a nélkül, hogy valaki kézbe vette volna azokat. Mint fiatal házasok egyedül szenvedélyüknek éltek. Kizökkentve rendes életükből és foglalkozásukból, rövideknek látszottak az órák, midőn testük egymáshoz simulását átélvezték; néha egy és ugyanaz karosszékbe dőlve, boldogságba mélyesztette őket a nyájas menyezet, az ismerős tárgyaknak pompa nélküli barátságos rendetlensége, melyek teleszivták magukat az áprilisi nap üde melegével.

Midőn Pascal gyakran önmagának tett szemrehányást tétlensége miatt, Clotilde bársonykarjaival átfonta mestere nyakát és karjait és nevetve magának akarta azokat örökre lefoglalni, nehogy a mestert a tulságos munka ujra beteggé tegye.

A barátságos, derüs ebédlő, kék sávolyos, világos falmezőivel, ódon mahagóni butorzatával, nagy virág-pastellképeivel és mindig fényes réz függőlámpájával ép ily dédelgető szeretetben részesült; jó étvágygyal költötték ott el ebédjüket, hogy aztán kedves magányukba vonulhassanak vissza.

Később, midőn már ráuntak a szobára, ott volt előttük a kert, az egész Souleiade. A nap sugaraival megjött a tavasz is, nyilóvá fakasztotta a rózsabimbókat. Óh, mily örömet okozott nekik ez a birtok, mely körül ugy el volt sánczolva falakkal, hogy senkisem zavarhatta őket. Hosszan ábrándoztak el a terrasson, a végtelennek látszó látóhatár szemléletébe önfeledten elmerülve.

Tekintetük elsiklott a Viorne árnyékba boruló ezüstös folyásán, a szent Mártha dombsorain, a Seille sziklás homokpartjain le egészen a Plassans völgy porfelhőkbe burkolódzó távlatáig. Más árnyék se borult a láthatárra, mint a két százados cyprus lombozata, a terrasse két szegletén égbe nyuló zöld sudaraival, a melyek óriási, zöldfényü fáklyákhoz hasonlitottak, három mértföldnyire is elhintve levélszinü sugaraikat. Néha pajzánul a lejtőn is lefutottak, hogy felmászhassanak az óriási gyeplépcsőkön s megkuszhassák a száraz kövekből rakott falazatot, hogy megvizsgálják mint cseperednek az iczi-piczi olajfarügyek s a mandulafák levélkéi. Gyakorta elsétáltak a fenyőliget tülevelü fái között, melyek a tavaszi sugárfürdőben éles gyantaillatot leheltek. Majd a falöv hosszában tett sétáik számtalanszor megismétlődtek; hosszu körutjaik alkalmával csak néha-néha verődött fülükhöz egy-egy messze elgördülő talyiga recsegése a keskeny fencuilliéres-i ösvény felől. Elfáradva, elbüvölő szüneteket tartottak a mohos antik sziklák tetőzetén, a honnan az egész derüben ragyogó eget be lehetett látni; s oly jól esett nekik kéjes nyugalomban ledőlni azokon a helyeken, a hol egykor titkos szerelmük elejtett könyeinek emlékével foglalkozhattak, küzködő szerelmükkel, mely nemrég önmagával viaskodott; csillagos estéik bolyongásai alatt. Legkedvesebb tartózkodásuk helyéül azonban mindig betértek az ötszögü platánliget sürü lombozatába, melynek zöldje áttört csipkéhez hasonlitott. Mélyebben egy hajdani franczia kert óriási puszpángszegélyzetének különösszerü labyrinthja vonult el, melynek sohse értek a végére. A mint aztán a szökőkuthoz értek, a viz kristályos rezgése lágy dallamok ütemeire hangolta lelküket. A mohos vizmedencze szélén letelepedve, várták be az alkony lehulló árnyait; és a mint az alkony és a fák homályos lombsötétje mindinkább rájuk borult, kéz a kézbe, ajkkal az ajkon, hosszan egymásba merültek, mig a már-már alig derengő vizsugár egyre hallatta zengő fuvoladallamát.

Igy zárkózhattak el Pascal és Clotilde anélkül, hogy magányos lakóhelyük küszöbét átlépték volna. Egy reggel, midőn Clotilde egy kicsit tovább maradt az ágyban, Pascal egyszerre eltünt s visszajövet Clotilde-ot bájos pongyolájában még mindig az ágyban találta; karjai, keble fedetlen voltak és odaborult, hogy fülecskéibe gyémánt fülbevalókat aggasson, melyeket ép azért vett, mert eszébe jutott, hogy születésnapja van Clotilde-nak. Clotilde el volt ragadtatva, mert rajongott az ékszerért és sokáig nem akart felkelni, oly szépnek találta magát, igy levetkőzve; arcza szélén e két gyémántcsillaggal. E percztől fogva nem mult el hét, hogy Pascal ne szökött volna el a háztól ugy reggelenként, hogy valami ajándékot hozzon. A legkisebb ürügy elég volt arra, egy ünnep, egy vágy, egy derüs pillanat. Pascal felhasználta Clotilde lustaságának napjait és ugy intézte a dolgot, hogy mikorára visszakerül, Clotilde-ot még ágyban találja és ő maga ékesitse fel. Egymásután hozott neki majd gyürüket, majd karpereczeket, majd gyémántfejéket; játékot üzött velük s Clotilde ugy kaczagott, mint egy gyermek. Olyan volt, mint valami bálvány, a mint háttal a vánkosra támaszkodva; félig fekve, félig ülve, aranynyal megrakva, aranyszoritóval hajában, hamvas nyakán aranylánczczal, drágakövektől ragyogón ékeskedett kaczér, átlátszó pongyolájában. Női kaczérsága édes kielégitést lelt e bálványozásban; engedte, hogy imádják, érezve azt, hogy ez is csak az őrült szerelem exaltált nyilvánulása. Mégis Pascalt olykor lehordta, bölcsebb mérsékletre intette, már bohókássá vált ez az imádat és ajándékozási őrület; és az ékszerek a fiókban hevertek, miután Clotilde sehová se ment. Minden oly hamar feledésbe dőlt, egy rövid órai hála és örömérzet után, melyet az ujság ingere gerjesztett.

Pascal azonban rá se hallgatott; a boldog ajándékozási vágy magával ragadta. Képtelen volt annak ellentállani, hogy meg ne vegye azt, a mit neki szánt. Hatalmas parancsoló vágy töltötte be lelkét, hogy megmutassa kedvesének, hogy mindig reá gondol, hogy őt akarja a legszebbnek, a legragyogóbbnak, a legirigyeltebbnek, a legboldogabbnak látni, magának nem akarva megtartani semmit, sem pénzéből, sem szenvedélyes ösztöneiből, sem életvágyából. Az a mély ajándékozási őrület töltötte el: mely magát megfosztja, hogy mindent odaadjon, mindent, mindent. Minő gyönyör rezdült fel Pascal szivében, midőn látta Clotilde-ot szivére borulni s elpirulva, csattanó csókokkal halmozva el köszönetül ajkát. Az ékszerek után a ruhák, a csecse-becsék, a piperetárgyak következtek, lassanként minden szoba megtelt, minden fiók túláradt.

- De hát minek hozod, - szólt Pascalhoz, - hiszen még ha viselném is, már elég lenne minden ujjam hegyéig.

Át kellett őt karolni és könyes szemekkel kellett megesküdnie, hogy boldog, nagyon boldog.

Hisz ő oly jó volt, egész vagyonát rápazarolta. S minthogy Pascal egy reggelen arról kezdett beszélni, hogy a szobát ujra berendezteti, hogy bevonják a falakat uj szövettel, a padlózatot uj szőnyeggel, Clotilde ujra könyörgésre fogta a dolgot:

- Nem, nem, az istenért nem. Ne nyulj hozzá, az én kedves régi szobámhoz, mely tele van édes emlékekkel, - a hol felnőttem, a hol szeretni kezdtük egymást! Mindig azt fogom aztán hinni, hogy nem vagyok itthon.

A házban pedig Mártha nyakas hallgatással rosszalta e túlságos költekezést. Magatartása mindinkább ridegebb lett, családias jellegét elvesztette; mintha a beállott uj helyzet folytán zsörtölődő, leczkéztető szerepéből visszaesett volna az egyszerü cseléd igénytelen helyzetébe. Viszonya Clotilde-al szemben változott meg különösen; urnőjének tekintette most, a kit bárha jobban tisztelt, de kevésbbé szeretett.

Ha belépett a hálószobába és őket az ágyban kiszolgálta, arcza nyugodt, lemondó volt; urával szemben bámuló imádatot fejezett ki, de azonkivül közömbös maradt. Kétszer-háromszor megtörtént, hogy dúlt arczczal, könybe lábadt szemekkel jelent meg; de ilyenkor a faggatásra csak annyit válaszolt, hogy nincs semmi baja, csak meghült.

Az ajándékokat is szó nélkül hagyta, melyekkel lassankint megtelt minden; sem zokszó, sem csodálkozás nem esett ajkán. Észrevétel nélkül rendezgette, rakosgatta azokat. De lénye mégis fellázadt az őrületes ajándékozás ellen, és a maga módja szerint ellene szegült, mert képtelen volt azt megérteni. Tulozva kezdett takarékoskodni; igy akarta megmutatni, hogy ellensulyozni kell a pazarlást; a háztartási költségeket a zsugoriságig takaritgatta, a tejkiadást egy harmadával megszorította; sőt vasárnap még czukros tésztát sem készitett. Pascal és Clotilde nem mertek panaszkodni az ellen, csak titokban élczelődtek Mártha felett. Incselkedve mondogatták egymásnak, hogy Mártha milyen jól megrázza a főzeléket, hogy a fölösleges vaj lecsepegjen róla.

Ebben a negyedévben Mártha le akart számolni. Szokás szerint ő maga ment minden három hónapban Grandguillot jegyzőhöz felvenni a háromezer frank negyedévi járadékot, mely fölött aztán kényekedve szerint rendelkezhetett; felirta ákum-bákumjait egy könyvbe, melyet az orvos már rég megszünt számon kérni. Elébe tette hát most a könyvet és azt követelte, hogy számoljon utána. Pascal hiába szabadkozott; hiába mondta, hogy jónak talál mindent.

- De kérem... uram - most - ez egyszer sikerült háromszáz frankot megtakaritanom. Itt van.

Elámulva nézett rá Pascal, rendesen alig jutott ki ezen összeggel. Mily csodás zsugoriság kellett ez összeg megtakaritásához! Végre kaczagásra fakadt. - Szegény Mártha! Hát azért eszünk mi annyi burgonyát. Te gyöngye vagy a takarékosságnak, hanem kérlek: inkább kényeztess el jobban.

E dicséretbe rejtett szemrehányás Márthát oly mélyen megbántotta, hogy végre nem állhatta meg, hogy gyöngéd czélzást ne tegyen.

- Biz a, mesterem, ha egy részről annyi pénzt dobnak ki, más részről kell azt megtakaritani. - Pascal elértette, de nem haragudott, sőt mulatott a leczkén.

- Ah, ah, hát te az én számadásaimat is ellenőrzöd. Hiszen tudod, Mártha, hogy nekem is van megtakaritott pénzem.

Azon pénzről beszélt, mit néha napján betegei adtak, s a mit ő álló asztalának fiókjába zárt. Több mint tizenhat évig folyt ez igy, a mi minden évben körülbelül négyezer frankot tehetett ki s a mi egész kis kincscsé növekedhetett volna, ha nem vesz ki belőle olvasatlanul nagy összegeket költséges kisérletei és szeszélyei számára. Az ajándékokra kiadott összegeket innen vette és most folytonosan csak nyitogatta a fiókot. Különben kiapadhatlannak tartotta e forrást, mert ugy hozzá volt szokva, hogy az minden szükségletét fedezze. Nem is félt, hogy végére járhat ez összegnek.

- Hiszen a megtakaritott pénzt szabad élvezni, ugy-e Mártha? Tudhatod, miután magad jársz a jegyzőhöz, hogy nekem is van évjáradékom.

Mártha aztán a fösvények kisérteties hangján, a melyet mindig valami baj előérzetének lidércznyomása tompit, szólott:

Álmélkodva nézett reá Pascal s aztán beérte egy üres, semmitmondó arczfintoritással, mert a szerencsétlenség lehetősége még csak eszébe sem jutott; azt hitte, a fösvénység Márthának kissé az agyára ülepedett és este Clotilde-dal mulatozott szolgálója e viselkedésén.

Plassansban is sok pletykára adtak a végtelen ajándékozások alkalmat. A mi Souleiadeban történt: Pascal és Clotilde szerelmének szikrázó fellobbanása s lobogó szenvedélye a maga sajátos tüzességében, a birtok falain túl is szóbeszéd tárgya lett. Nem tudni hogyan; a szóbeszéd terjedési erélyének amaz örök törvénye szerint szólt a suttogó hir, mely a kis városok kiváncsiságának kiapadhatlan kutforrása. A szolgáló semmi esetre sem beszélte el, de talán elegendő volt arcza kifejezése; meg hisz a szónak szárnya van; tán kilesték szerelmi suttogásukat a falak mögött.

Aztán az ajándékok beszerzése, a mi mindent kideritett, mindent sulyosbitott. Midőn Pascal Plassans utczáin már kora reggel bevásárlásai után látott, minden szem őt leste; kikémlelték, midőn ékszerészéhez tért be, a divatárushoz és a fehérnemü-kereskedőhöz, s még az este tudta az egész városka, hogy most megint egy foulard-köpönyeget, csipkés ingeket, vagy zafiros karéket vett ajándékba.

"Már ez mégis botrány, - rebegte a fojtott suttogás, - hogy ez a nagybátyja unokahugával szerelmeskedik; ugy imádja, ékesiti, mint egy bálványt" és a legkülönösebb történetek finom hálója fonódott szerte, ugy hogy a Souleiadera az arra menők ujjal mutogattak.

De különös nagy volt az öreg Rougonné megbotránkozása. Ő nem járt többé fiához, mióta megtudta, hogy Clotilde házassága doctor Ramonddal abbamaradt. Csufot üztek belőle; egy óhaját sem teljesitették. Midőn már egy hó telt le, hogy szakitott velük, a mely idő alatt nem értette meg a sajnálkozó kifejezéseket, a rejtett részvétnyilatkozatokat és az üres, fitymáló mosolyokat, egyszerre mindent megtudott s ugy sujtotta, mint egy halálos fejszecsapás. Ő, a ki Pascal betegsége idején halálos félelmeket élt át, büszke zárkozottságában tombolt az ellen, hogy ujra az egész város beszédtárgya legyen.

Hisz fia most a bolondnál is rosszabb. Sivár kéjencz, kit az egész világ gunyol s nyelvére vesz.

A Rougon-család legendája ujra veszélyeztetve volt; szerencsétlen fia már azt sem tudja, mit találjon ki, hogy tönkre tegye a család dicsőségét.

Haragja első fellobbanásában ő, ki ezen dicsőség őreül szegődött azon elhatározással, hogy a legendát a maga tisztaságában megőrzi, minden szennytől megóvja, menten fejére tette kalapját és nyolczvan éves korát tagadó fiatalos élénkséggel a Souleiade felé topogott.

Pascal, ki el volt ragadtatva az anyjával beállt szakadástól, szerencsére nem volt otthon; egy óra óta valami ódon ezüst-csatt után kutatott, melyet Clotilde számára akart megszerezni. És Félicité Clotildera rohant rá, a mint ép öltözködött és alsó szoknyában, fedetlen karokkal, rózsa frisseségben állt előtte.

Az első összeütközés rettenetes volt. Az öreg asszony kiöntötte epéjét, haragra lobbanva beszélt vallásról, erkölcsről. Végre igy dohogott:

- Felelj, mért tettétek ezt a rettenetes dolgot, a mely ember és Isten előtt vétek.

- Hát mert ugy tetszett, nagymama! Nem vagyunk szabadok? Van-e valaki iránti kötelezettségünk?

- Nincsen kötelezettségtek? Hát irántam, hát a család iránt? Most megint a sárba rántják nevünket, azt hiszed ez gyönyörüségemre válik?

Haragja csillapult. Megnézte Clotilde-ot. Imádandó szépnek találta. Elvégre, a mi történt különben sem lepte meg, nem törődött vele; csak amaz egy óhaja volt, hogy az egész normális módon végződjék, hogy a csacsogó nyelvek elnémuljanak. És békülékenyebb hangra csillapult.

Clotilde egy perczig meg volt lepetve. Se ő, se Pascal nem gondoltak házasságra. Mosolyra nyilottak ajkai.

- Nem rólatok van szó, hanem megint rólunk a tieidről. Ilyen szent dolgokkal tréfálsz, hát nincs már semmi szégyenérzeted?

De a fiatal leány a nélkül, hogy fellobbant volna, még mindig egész szeliden, visszautasitó mozdulattal mintegy azt fejezte ki, hogy nem szégyelli vétkét. Istenem, ha az élet annyi vétket, annyi gyengeséget sodorhat magával, mért követtek ők el bünt, mig a ragyogó ég alatt azt a nagy boldogságot adták egymásnak, hogy egymáséi lettek. Különben nem okadatolta logikai érvekkel.

- Minden bizonynyal egybekelünk, mivel te ugy kivánod, nagymama. De hát nem sürgős! Majd később.

És megtartotta mosolygó komolyságát. Minthogy a világon kivül éltek, mit törődtek a világgal?

Az öreg Rougonnének el kellett menni s be kellett érni ezzel az üres igérettel. E percztől fogva ugy viselkedett, mintha megszakitott volna minden összeköttetést a szégyen és az erkölcsi sülyedés e hajlokával. Be se tette többé lábát, előkelően viselte ez uj fájdalom gyászát. De azért nem tette le a fegyvert, lesben állt; kész volt a legkisebb körülményt is felhasználni, hogy helyét visszafoglalja; őrző szerepét ama szivóssággal viselte, melylyel mindig győzelmet aratott.

Ekkor Pascal és Clotilde zárkózottságukat elhagyták. Ez nem akart részükről kihivás lenni; nem akartak azzal válaszolni a csúf fecsegésekre, hogy fitogtatják boldogságukat. Ugy terjedt el lassan, mint örömük természetesen szélesbedő hullámgyürüzése. Szerelmüknek szüksége volt nagyobb térre; előbb a szobán, később a házon, aztán a kerten kivül a városban, majd a széles, sugaras látóhatáron áradt az szét. Szerelmük mindent betöltött, az egész világot magukénak érezték.

Az orvos tehát ujra folytatta beteglátogatásait; magával vitte a fiatal leányt és együtt mentek az utczákon, a sétatereken, Clotilde világos ruhában, hajában virággal, Pascal ünnepélyesen végig gombolt felöltőjében, fején széles karimáju kalappal. Ő egészen fehér volt, a leány egészen szőke, egyenes testtartással, a boldogság oly fényözönétől környezve, hogy dicsfényben látszottak járni. Először nagy volt a feltünés; a kereskedők a boltajtókba álltak ki, a nők kihajoltak az ablakokon, a járókelők megálltak, hogy szemmel kisérjék őket. Suttogtak, nevettek, ujjal mutattak rájuk. Félő volt, hogy az ellenséges indulatu kiváncsiság még az utczagyerekekre is rá fog ragadni s arra inditja őket, hogy köveket dobáljanak. De oly szépek voltak, oly győzedelmesek és fönségesek, a lány oly ifju, odaadó és büszke, hogy leküzdhetlen megindulás fogta el lassanként az embereket. Nem tudtak annak ellentállni, hogy ne irigyeljék és ne szeressék őket, a gyöngédség elbüvölő meghódolásával. Báj sugárzott lényükből, mely a szivek dobogását szeretetre hangolta irányukban. Az uj városnak a hivatalnokai és parvenü polgárai adták be legkésőbb derekukat. A Szt.-Márk városrész, előitéleteiben is, mindjárt nyájasabb volt; elnézése discrétebb, midőn az elhagyott, fűvel benőtt járdákon a régi hallgatag, zártajtaju palotasorok hosszában elhaladtak, melyek még az elmult idők szerelmének illatától gőzölögtek. Különösen a régi városrész kezdte őket ünnepelni; az a városrész melynek szűk látkörü lakossága öntudatlan valójában megindulva, érezte a legendaszerű bájt s felfogta mély értelmü mythosát ennek a párnak, ennek a szép fiatal lánynak, a ki támasza királyi, ujjászületett mesterének. Ott még imádták a doctort jóságáért; nemsokára népszerü lőn társnője is, és a csodálat és dicséret taglejtései és arczkifejezései kisérték, mihelyt megjelent. Ők pedig, habár nem látszottak észrevenni a nyilt ellenségeskedést, sejtették most a meghatott barátságot és bocsánatot, mely őket körülvette; és ez szebbé tette őket. Egy délután, midőn Pascal és Clotilde a Banne-utcza szögletén befordultak, a másik oldalon Ramond orvost vették észre. Épen az előtte való este tudták meg, hogy ő is elhatározta magát, hogy Levéque kisasszonyt, az ügyvéd leányát elveszi. Ez a legokosabb is volt, mert helyzete nem engedte meg, hogy tovább várjon és a lány, ki azonkivül igen szép és igen gazdag volt, szerette is. Neki az volt a véleménye, hogy ő is viszont fogja szeretni. Igy hát Clotilde örült, hogy mint jó barátnője, mosolylyal üdvözölheti. Pascal barátságos, nyájas kézmozdulattal köszönt neki. Egy perczre Ramond megdöbbent. Első érzése, mozdulata az volt, hogy átmenjen hozzájuk. Aztán finom tapintata és gyöngédsége azt sugallták, hogy kegyetlen dolog volna álmukat félbeszakitani, páros magányukba betolakodni, melyet még az utcza tömege közepett is megóvtak. És egy baráti köszönésre szoritkozott, egy mosolyra, melylyel megbocsátotta nekik, hogy ők boldogak. Ez mindnyájukra nézve igen jótékony volt.

Ez időtájban Clotilde egy nagy pastellképen dolgozott, melyben felidézte a szerelmes jelenetet, mely az öreg Dávid király és Abisaig, a fiatal sunamita közt folyt le. Álomidézés volt ez, ábrándos, csapongó compositió, melybe ama másik, ábrándozó énjét, a maga mysticismus felé hajló előszeretetével, átvarázsolta.

Hanyagul odavetett virágalapon virágos csillageső közepett, fehérlett az öreg király, egyik kezével Abisaig fedetlen vállára támaszkodva és a hófehér gyermek övig fedetlen volt. A király dús pompáju, drágakövektől nehéz ruhában diszelgett és hófehér haján királyi homlokkötőt viselt. De a lány még dúsabban pompázott bőrének liliomhalványságával; karcsu termete, gömbölyü nyaka isteni bája elragadó volt. Dávidra a hatalmas és szeretett úr rátámaszkodott, e kiválasztott alattvalójára, ki oly büszke volt arra, hogy ő a választottja, oly boldog, hogy ő adhatja királyának vissza ifjusága üditő, felfrissitő vérét. Egész pompázó és tiszta fedetlensége kifejezte odaadásának derüjét és lényének azt a tökéletes, nyugodt szüzi ajándokát, melyet neki hozott személyével, a legteljesebb verőfényben és világitásban. Dávid igen magas volt és a lány oly vakitóan szép és tiszta, hogy napfény áradt szerte nyomukban.

Az utolsó perczig Clotilde az arczokat kidolgozatlanul hagyta, mintegy fellegfátyollal boritva. Pascal meghatottan élczelődött a háta mögött mert tudta, mit fog tenni. És ugy is volt, nehány vonással bevégezte az arczokat; az öreg Dávid, az Pascal volt, és Clotilde volt Abisaig, a sunamita lány. De mintegy álomszerü fényességbe voltak burkolva, eszményitve; hajzatuk, az egyiké egészen fehér, a másiké tiszta szőke, befödte őket, mint valami királyi palást. Az önfeledt rajongás megnyujtotta arczaikat, felemelte őket az angyalok üdvösségéig, a halhatatlan szerelem minden mosolyával és derüjével.

- Ah, kedvesem, - kiáltá, - te tulságosan szépitesz, most már megint álomvilágban élsz, mint ama napokban, midőn szemedre vetettem, hogy mystikus látásaid minden képzelt virágait iderajzolod.

S kezével a falakra mutatott, melyeknek hosszában a régi pastellképek fantasztikus, buja szinü csoportja, ez a nem létező flora, mely csak a paradicsomban él, virágzott.

- Tulságosan szépitek? nem lehetünk tulszépek. Biztositlak, ilyennek látom magunkat, érzem, hogy ilyenek vagyunk. Lám, nézd, vajjon nem ez a szintiszta valóság?

Kezébe vette a vén, tizenötödik századbeli bibliát, mely mellette feküdt és naiv fametszeteire mutatott.

- Óh, te nevetsz, megakadsz a rajz egyes részletein, de szellemébe kell behatolnod! És lásd a többi metszetek, hogy ép ugyanilyenek. Igy fogom megfesteni Ábrahámot és Hágárt, Ruthot és Boozt; mind, mind meg fogom csinálni a prófétákat, pásztorokat és királyokat, a kiknek ez alázatos lányok, rabnők és szolgálók odaadták ifjuságukat. Mind szépek és boldogok voltak, hiszen látod.

Aztán megszüntek nevetni ráhajoltak az antik bibliára, melynek lapjait Clotilde finom ujjaival forgatta, mig Pascal háta mögött összevegyitette fehér haját a lány szőke fürtjeivel; egészen érezte, egészen magába szivta őt. Odatapasztotta ajkát gyengéd nyakához, megcsókolta virágzó ifjuságát, mialatt a naiv metszetek elvonultak szemeik előtt; s ez a bibliai világ, mely felidéztetett e sárgult lapokból, amaz erős és életvidor faj szabad sarjadzása volt, melynek munkája a világot volt hivatva meghóditani. Azok a férfiak soha ki nem alvó férfiasságukkal, ezek a mindig termékeny nők nemzik a fajnak eme nyakas és szaporodó folytonosságát, vétkeken, vérfertőzésen, kort és értelmet meghazudtoló szerelmeken végig. És határtalan megindulás és hála fogta el, mert álma teljesült; Abisaigja bevonult végére járó életébe, hogy azt balzsamillatával szinig telitse, s megujitsa. Aztán igen halkan fülébe sugta, anélkül, hogy egy perczig megszünt volna őt egészen birni, egy lehelletben sugva:

- Óh, a te ifjuságod, a te ifjuságod, melyre sóvárgok és melylyel táplálkozom! De te, ki oly fiatal vagy, nem sóvárgod-e szintén azt az ifjuságot, hogy engem vettél el, engem, ki oly vén vagyok, mint a világ?

Ijedt meglepetéssel ugrott fel Clotilde és feléje forditotta az arczát, ránézett.

És nevetett oly jóizüen, hófehér fogait mutatva, ugy hogy Pascal sem tudta visszatartani a nevetést. De ő kissé reszketve tovább faggatta:

A leány volt az, ki feléje csücsöritette ajkát, megcsókolta és szintén halkan sugta:

- Csak egyre sóvárgok, csak egyet szomjazom, szerettetni, ugy szerettetni mindenen kivül, mindenek felett, miként te szeretsz.

Aznap, midőn Mártha észrevette a pastellképet falhoz szegezve, egy perczig csendesen nézte, aztán keresztet vetett, anélkül, hogy tudták volna, vajjon az Istent, vagy az ördögöt látta-e maga előtt elvonulni. Néhány nappal husvét előtt kérte Clotilde-ot, hogy kisérje el a templomba, s midőn ezt megtagadta, egy perczre kilépett néma tiszteletéből, melylyel eddig iránta viseltetett.

Mindama uj dolgok között, melyek meglepték őt a házban, urnőjének hirtelen vallástalansága zavarta őt meg leginkább. Azért meg is engedte magának, hogy ujra a régi gáncsoló hangon beszélt, ugy lehordta őt, mint mikor még kicsike gyermek volt és nem akart imádkozni. Nem fél-e az Istentől? Nem reszket-e többé attól a gondolattól, hogy örökké fog égni a pokolban?

- Óh, a pokol, tudod, sohasem nyugtalanitott. Hanem te csalódol, ha azt hiszed, hogy nincs többé vallásosságom. Ha megszüntem is vallásos lenni, az csak azért van, mert máshol végzem az ájtatosságomat, ennyi az egész.

Mártha ámulva nézett rá. Vége volt, a kisasszony el volt veszve eladta magát az ördögnek. És soh'se kérte többé, hogy kisérje el Saint-Saturninba. Ezzel szemben viszont Mártha ájtatossága növekedett, mintegy mániává fejlődött. Már nem lehetett látni szünóráiban az örökös harisnyával, melyen még sétaközben is kötögetett. Mihelyt egy szabad percze volt, a templomba futott és imádságokba merülve maradt ott. Egy napon, midőn a mindig lesben álló Rougonné egy oszlop mögött találta őt, miután már egy órával azelőtt is ott látta volt, elpirult, mentegetődzni kezdett, mint olyan cseléd, a kit henyélésen kaptak rajta.

Ezalatt Pascal és Clotilde naponkinti kirándulásaikat mindinkább messzebbre terjesztették ki s naponkinti sétáik hosszabbra nyultak; már a város határán tulig kalandoztak el, a széles mezőségen. Egy délután, midőn Seguiranne felé tartottak, megindultság vett rajtuk erőt, a mint a magányos és elpusztult földeken haladtak végig, a hol azelőtt a Paradou-kert pompázott. Albine árnya lebegett fel a puszta, elhagyott tájakon; Pascal ujra látta őt, oly tisztán, ifjan, mint a felviruló tavaszt. Azelőtt, midőn e leánykával itten enyelgett, midőn magát már is oly öregnek gondolta, még álmában se hitte volna, hogy évek óta halvány halott lesz ez ifju leány, a mikor őt az élet ujra a tavasz örömeivel fogja megajándékozni, megfüszerezve hajlott korának hervadását. És Clotilde észrevette a feltámadó árnyat, mely lelkeik közé borult, Pascal felé forditotta arczát izmosodó, erősödő szerelemben. Ő képviselte most Albine-t, az örök szerelmet. És Pascal most megcsókolta ajkait; és a nélkül, hogy csak egy szót váltottak volna is, hatalmas gyönyörérzet rázkódtatta meg az egész környéket, a buza- és rozsföldeket szerte, a merre ezelőtt Paradou szenvedélyes bujaságu, zöld lomberdeje zúgott titokteljes hangokon.

És most Pascal és Clotilde a tikkadt, a kopár síkon sétáltak, a száraz, recsegő, fövényes uton. Szerették ezt az izzó tájat, ezeket a törpe mandula- és olajfákkal benőtt mezőket, e puszta domb-koszoruzta láthatárt, melyeken a fehér házak vakitó foltokként ragyogtak, rikitó ellentéteül a sötét, százados cypruserdők tömbjeinek. Olyan volt a táj, mint az ó-kori mesterek képei erős szineikkel, a mint hatalmas, hullámos vonalaival előttük elterült. A forró napok minden heve, mely elperzselte az egész környéket, ott látszott izzani ereikben és sokkal szebbek, sokkal életerősebbek voltak ez örök kék ég alatt, a mely örökösen lobogó szenvedélyek tüzes üszkét árasztotta. És Clotilde, kit napernyője kissé védett, mint a virág a napsugár-fürdőben felvillanyozódott; arcza biborosabb lett; olyan volt, mint egy forró égövi növény; mig Pascal megifjodni látszott, s duzzadó férfierő gyülemlett fel gyönyörérzetének hullámaiban.

Ez a seguirannei séta Pascalnak volt az eszméje, a ki azt hallotta Dieudonné nénétől, hogy a Zsófi leányzót veszi el egy környékbeli molnár és meg akarta látni, hogy jól érzi-e magát, boldogság uralkodik-e e rejtett földi zugolyban? Jóleső, üditő árnyasság csapta meg őket, a midőn a hatalmas tölgysétányba értek. A fasor mindkét szélén kristálytiszta források csörgedeztek, e százados fák örökifju szülőanyái. A midőn aztán a timár házához értek, rábukkantak a szerelmesekre, Zsófira és a molnárjára, kik a kut körül, mig a néne teknőjéhez ment le a közeli Viorne folyóhoz, szerelmesen átkarolva tartották egymást. Megzavarodva elpirultak a szerelmesek. De a doktor és Clotilde jóizü kaczagásra fakadtak és a szerelmesek mintegy megnyugtatva beszélték el, hogy házasságuk Szent-János ünnepén lesz és hogy ez még igen messze van; de hát majd csak megjön. Zsófi láthatólag egészségesebb, virulóbb lett; meg volt mentve az öröklődés csuf bajától; erőteljesen növekedett fel, mint azok a fák, melyek mocsaras avarban gyökereznek, de koronájuk a tiszta kék ég sugaraiban fürdik. Óh, ez a végtelen izzó ég, mennyi életet önt a lényekbe és a tárgyakba! Zsófi szempilláin aztán könyek csillogtak, midőn szerencsétlen Valentin bátyjára került a szó, a ki talán a jövő hetet sem éri meg. Uj hireket kapott tegnap este róla, ő el volt veszve. És az orvosnak hazudnia kellett, hogy megvigasztalja; mert ő maga is várta a rettenetes kifejlést minden órában. Midőn aztán elhagyták Seguirannet s lassitott léptekkel visszatértek Plassansba, enyelgő, egymásba felolvadó szerelmes hangulatokban, a felidézett halál árnya rezditett csak rájuk egy pillanatra leheletszerü, hideg borzongást.

A régi városnegyedben, Pascalnak egy volt betege, egy asszony, azt beszélte, hogy Valentin meghalt. Két szomszédnőnek kellett az agg Guiraude-ot fia tetemétől erőszakkal elvezetni, a ki jajveszékelve, félőrülten oda gyökerezett az élettelen tetemhez. Pascal belépett, Clotilde-ot az ajtó előtt hagyva. Aztán mély csendben visszatért Souleiadeba. Mióta Pascal ujra megkezdte betegei látogatását, csak kötelességből tette és nem hogy csodagyógymódjait alkalmazza. Valentin halála különben azért is meglepte, mert későn állt be, és abban a meggyőződésben volt, hogy a fiu életét legalább is egy évvel meghosszabbitotta. Csodás eredményei mellett is tudta, hogy az uralkodó, a győztes mégis csak a kikerülhetlen halál. S talán most hizelgett volna magának azzal, hogy a halált ily hosszu ideig tarthatta pórázon, de lelkében bántóan villant fel Lafouasse korai halála. És homlokán komor ránczot mart az emlék, a midőn igy magányukba tértek vissza. Otthon uj izgalom várt reájuk, a ház előtt már messziről ráismert a platánok alatt ülő Sarteurre, kit Mártha ültetett oda; a kalapos Sarteur volt az, a tulettesi őrült, a kit már oly régóta nem oltott be. A hosszas kisérletezés, a velő-anyaggal való beoltás, ime, eredményesnek látszott, mert aznap reggel esküdözve, hogy már kigyógyult gyilkolási mániájából és már nem veti magát többé a járókelőkre, hogy kiengedték az őrültek házából. A doctor megvizsgálta, a mint előtte felállott; kicsiny termetét, barna arczát, mely felhajló homlokánál fogva, különben is madárkinézésü volt. Egyik arcza duzzadtabb volt, mint a másik és most újra értelmessé és szeliddé vált s áradozó hálával csókolta meg megmentője kezeit. Pascal megindultan és barátságosan bocsátotta őt el magától, megadva neki tanácsait, hogy most ujból munkához láthat, a mely a legjobb erkölcsi és physikai gyógyszer. Aztán megcsillapult és vigan csevegve az asztalhoz ült.

- Magammal? Óh, az sohsem leszek és látod a gyógyszer hatása a napoktól, az időtől függ.

Ez éjjel volt, midőn már ágyban feküdtek, az első vitatkozásuk. Kioltották a gyertyát; a szoba mély, árnyas csendjében egymás karjai közt pihentek. Clotilde hozzásimult gyöngéd, sugár testével és Pascal fejét a leány szivére hajtotta, a kit szorosan magához ölelt. Clotilde duzzogott, hogy ő már nem büszke tudományára, s előhozakodott napközben tett szemrehányásaival, hogy mért nem diadalmaskodik Sarteur gyógyulásával, sőt Valentin meghosszabbitott élete is ok volna erre. Felsorolta eredményes gyógyitásait, nem gyógyitotta-e meg önmagát? Hát tagadhatni-e eljárása sikerét? Az a forró vágy ragadta magával, hogy ujra felidézze Pascal hatalmas álmodozását, mely azelőtt őt eltöltötte; hogy harczoljon a gyengeséggel, minden baj egyedüli okával; hogy meggyógyitsa a szenvedő emberiséget, hogy ujra megadja annak a fenséges szép teljét és siettesse a boldogságot, a tökéletesedés és az üdvözülés oly gyakran felidézett boldogságát: hogy mindenkit egészségessé tegyen. Hisz övé az a csodás életixir, a melynek általános gyógyszere feltárja e mérhetlen, végtelen reménykedés birodalmát.

Pascal ajkaival csak hallgatagon csókolta egyideig ingerlő vállait s aztán suttogva mondá:

- Igaz, meggyógyitottam magam, meggyógyitottam másokat és mindig hittem, hogy oltásaim sok esetben eredményesek... Nem tagadom meg a gyógytudományt. Szerencsétlen Lafouasse betegem esete fölötti lelkiismeretfurdalásom még nem tesz igaztalanná.

Különben szenvedélyem volt a munka, az a munka, mely eddig felemésztett; hisz azt a lehetőséget akartam megtalálni, hogy a vénülő emberiséget ujjáteremtsem, életerőssé és fenköltté, és ebbe majd belehaltam utolsó időkben... Igen, álom, szép álom volt...

Clotilde ekkor telt karjaival úgy magához szoritotta őt, hogy majdnem összeforrt egymással izzó szenvedélytől tüzelő testük.

A midőn igy egymáshoz szoritva egyesültek, Pascal hangja még suttogóbb lett, alig hallható, álomszerü leheletre halkult.

- Hallgasd meg, meg akarom neked mondani, mit senkinek a világon meg nem mondanék, s a mit még magamnak se merek bevallani. A természetet megjavitani, azt megváltoztatni, fejlődésében gátolni, vajjon dicséretes munka-e ez? A gyógyitás, a halál késleltetése egy lény gyönyörüségére, az élet meghosszabbitása, kétségtelenül a faj rovására, nem rongálása az csak annak, a mit a természet alkotni akar? A sokkal egészségesebb, erősebb emberi nemről álmodozni, annak erejét és léterélyét a mi eszméink szerint módositani: van-e ehhez jogunk? Hogy akarunk cselekedni és belevegyülni az élet munkálkodásába, ha czéljai és eszközei előttünk ismeretlenek? Talán minden jól van! Talán felidézzük vele a veszélyt, hogy a szerelmet, a lángész tehetségét kioltjuk! Talán magát az életet is? Hallod, egyedül neked gyónom meg ezt a lényemet marczangoló kételyt: reszketek a huszadik század alchymiájának általam teremtendő eszméjétől, és végre oda jutok, hogy azt higyjem, hogy hagyjuk magára a természetet, mert sokkal egészségesebb és mélyebb értelmü minden működés, ha az evolutió kiforr és azt befejeződni engedjük.

- Tudd meg, hogy gyakran már csak vizzel oltok. Te magad is észrevetted, hogy már régóta nem török a mozsárban semmit és azt mondám neked, hogy van még elég készletem ez életnedvből... S a viz is könnyebbülést okoz betegeimnek; lásd, kétségtelen, ez physikai hatás. Oh, lásd a szenvedést még el akarom nyomni, még enyhiteni akarom, kétségkivül. Talán ez utolsó gyengeségem, hogy nem tudom a szenvedést látni; magamon kivül vagyok, a természet kegyetlen és haszontalan könyörtelenségével szemben. Ám most már csak arra van gondom, hogy a szenvedést meggátoljam.

- Mester, - kérdezte aztán Clotilde - ha te már csak gyógyitani akarsz, nem is kell mindent elmondanod; mert a nyitott sebek borzalmának feltárása mi más mentséggel birna, mint hogy reményt keltünk, hogy behegeszszük azokat?

- De mégis, mégis a tudomány mindenesetre szükséges; nem szabad semmit sem eltitkolnunk, az emberekkel és dolgokkal szemben mindent be kell vallani... A tudatlanságban nincs boldogság, egyedül a bizonyosságtól csillapul a sajgó élet. Ha többet fogunk tudni, ugy többre is vállalkozunk majd... nem látod-e be, hogy csak önzésünknek hamis nagyravágyása, az élet elleni fellázadás, a melyet azért nyilvánitunk rossznak, mert a mi érdekünk szempontjából itéljük meg? Tudom, érzem, hogy az én megelégedésem nagyobb, hogy agyam fejlődött és szilárdult, mióta az evolutió előtt tiszteletteljesen meghódoltam. Az élethez szító szenvedélyem az, a mely most diadalmaskodik, a mióta már nem gáncsolom azt czéljaiban, a midőn végleg, teljesen rábizom magam, hogy felolvadjak benne; a nélkül, hogy ujjá akarnám teremteni, a nélkül, hogy megjavitanám az én rosszról és jóról alkotott fogalmaim szerint. Egyedül az élet az uralkodó; az tudja egyedül, hogy hova irányul, s mit mivel, és csak azért fáradozhatom, hogy megismerjem, hogy úgy éljek, mint a hogy azt az élet maga megkivánja... És lásd, én csak azóta értem ezt meg, mióta te az enyém vagy. Mig nem birtalak, másutt kerestem az igazságot és agyoncsigáztam magam azon rögeszmével, hogy megmentem a világot. Te jöttél aztán és az élet teljes lett előttem; a világ minden perczben önmagát menti meg a szerelem segélyével, minden élő teremtmény azon mérhetlen és szüntelen létműködése folytán, melyet a faj fentartására irányit. Ez a csalhatlan élet, a mindenható élet, ez a halhatatlan örök élet!

Nem volt ez már beszéd; hitvallásának halk meggyónása volt az, felsőbb erőknek létezését elismerő sóhajtás. S Clotilde maga sem gondolkodott többé, ő is teljesen átengedte magát azoknak.

- Mester, nem akarok én nélküled semmit; akaratom nélkül hitvallásod az enyém is és fel akarok benned olvadni, hogy veled elvegyülve ujra ujjászülessek.

Teljesen egymásnak éltek. A tervezett idillikus élet szerelmetes turbékolása volt együttlétük, üditő, meghitt, falusi életük derültségében. Az orvos tapasztalt tanácsai még növelték életerejüket. Kerülték a várost. Nem lehet ott olyan boldogan élni, mint a derüs ég sugárözöne fényében, a téres mezőkön, a hol le lehet mondani a pénzről, a nagyravágyásról, a szellemi munka eredményeitől felszitott emberi gőgről, a hol ime nem csinál az ember mást, mint miveli földjét és erős, szép gyermeket nemz.

- Ah, - mondá Pascal gyöngéden - a gyermek, a melyik beköszönt egy nap házunkba...

De nem fejezte be; e késői apaság gondolata egész felforgatta lényét; benső megindultságban kerülte azt szóba hozni s elforditá fejét, ha sétájuk alkalmával egy szöszke leány, vagy fitos fiu került elébük mosolyogva.

Clotilde természetes mosolygással, nyugodt meggyőződés bizonyosságával mondá:

Ez a meggyőződés nála a tények elkerülhetlen és természetes következménye volt. Minden csókos szerelmeskedés elmultával, felrezdült agyában a gyermek reménye; mert minden szerelem, melynek czélja nem a gyermek-nemzés volt, haszontalan, erkölcstelen dolognak tünt fel előtte.

Ez volt az oka annak is, hogy a regények nem érdekelték. Nem volt olyan nagy olvasottsága, mint anyjának. Képzeletének szabad röpte kielégité és mindenek felett a költött történetek untatták. Különösen azon csodálkozott és szüntelenül méltatlankodást az érlelt benne, ha látta, hogy e regénybeli szerelmek sohasem foglalkoznak a gyermekkel. Nem is gondoltak soha arra és ha véletlenül mégis gyermek-születése bogozta kuszáltabbá a szerelmi történeteket; az mindig katasztrófára vezetett és hatalmas megdöbbenést, kétségbeesést keltett. Sohasem gondoltak a szerelmesek, midőn egymás karjaiba dőlve, izzó szenvedélyben egyesültek, hogy ők az élet munkálkodásába folynak be és hogy gyermek-lények születését idézhetik elő. Hisz az ő természettudományi tanulmányai megtanitották őt arra, hogy a természet egyedüli gondja a gyümölcs létrehozása. Egyedül ez fontos; egyedül ez a czélja és minden előre látó gondoskodás megtörténik arra nézve, hogy a fogantatás lázából és tüzéből egy szikra se lobbanjon hiába el és hogy az anya-lény gyermeket szüljön.

Ezzel ellenkezőleg, lám, hogy az emberi nem tökéletesbedik és szerelme megtisztult, mindent fel fog e gyönyörérzetéből, de a gyümölcsözést kirekeszti. - A hires regények hőseinek csoportja csak a szenvedélyek vak eszköze. Ők imádják egymást, egymáséi lesznek, elszakadnak, s ezer halált átszenvednek, ölelésben hevülnek, meggyilkolják egymást, a társadalmi bajok egész légiójának oldozzák fel természetes fékeit, mindezt a természetes törvényeken kivül eső szenvedély, gyönyöréért; a nélkül, hogy még csak vissza is akarnának emlékezni arra, hogy ha a szerelem kéjét átélvezék, ugy gyermekeket teremtenek. - Óh, ez ocsmány, természetellenes - s aztán tomboló féktelenségben ujból keblére borult, szerelmetes, kecses imádattal, zavarodott elpirulással!

- Meg fog jönni, hisz mi mindent megteszünk hozzá, hát mért nem akarod, hogy meglegyen?

Nem válaszolt reá mindjárt. Clotilde érezte, a mint karjaiban Pascalt hideg borzongás futja végig: a bánat és kételkedés fagyasztó fuvalma.

- De hisz te fiatal vagy! - kiáltá Clotilde, szenvedélyes elragadtatással, őt ujból átszoritva és szenvedélyesen csókesővel elboritva.

Ez aztán Pascalt kaczagásra fakasztotta. S aztán ez ölelés ez átfonódás közepette elaludtak. Pascal hátán feküdve, a lányt balkarjával szerelmesen, gyengéden átölelve, mig Clotilde őt mindkét karjával átszoritotta; telt, nyulánk idomaival átfonta, keblére hajtva szőke fürtjeit, melyek mellén selymesen elomoltak, összevegyülve galambfehér szakállával. A sunamita nő pihent ott királyának szive fölött. És e mély csendben, amely az éjsötétbe borult szobában borongott, mely mintegy szerelmük befogadására volt teremtve, nem hallatszott más, mint hosszu, szabályos, gyönyörittas leheletük.

Pascal orvos a városban és a szomszédos falvakban folytatta orvosi látogatásait. Most mindig karján látták Clotilde-ot, a ki a szegényebb sorsuaknál maga is bement a házba.

De mint ő ezt egy éjjel maga bevallotta, ezek a látogatások csak enyhiteni és vigasztalni voltak hivatottak. Már előbb is érezte a therapia ürességét, midőn a betegségek erejét akarta megtörni. A kuruzslás egészen vigasztalanná tette. A percztől fogva, midőn már az orvosi tudomány nem kisérletezés, hanem művészet, bizonyos nyugtalanság fogta el a különböző betegségi complicátióknál a betegtől függő gyógykezelésének megállapitásánál. - A hipothézisekkel a gyógymódok is megváltoztak, hány ember esett már áldozatául a ma már túlhaladott gyógyitási módoknak? Az orvos finom érzéke minden és a gyógyitó nem több a szerencsejósnál, a ki csak a sötétben tapogatódzik s gyógyitásait csak lángelméje felvillanó sugarainak köszönheti. Ez magyarázta meg aztán, miért adta fel Pascal tizenkétévi praxisát, és miért vonult vissza, hogy tanulmányainak éljen. Midőn később az öröklődésről szóló munkája egy perczre reményekkel biztatta, hogy az emberiség gyógyitásához bőralatti fecskendezéseivel úgy járulhat hozzá, hogy valódi gyógyulásokat eredményez; ujra lelkesült mindaddig, mig az életbe vetett hite, - a mely arra ösztönözte, hogy annak lüktető működéseit elősegitse az életerők megujitása által - még nagyobb tért hóditott lelkében és arra a meggyőződésre vezette, hogy az élet önmagát elégiti ki és maga az élet minden erő és egészség egyedüli kutfeje. Látogatásait, jóságos mosolyu biztatásait csak azoknál gyakorolta, a kik esedezve, hangosan könyörögték és csodamód megenyhültek még akkor is, ha csak vizet fecskendezett testükbe.

Clotilde ekkor néha megengedte magának, hogy gúnyolja. Bensejében még mindig mistikus, titokzatos világ hive maradt, és enyelgő hangon mondá, ha ily módon Pascal csodákat művelt, hogy az csak azért van, mert érzi magában a csodatevő erőt és ezért valóban olyan, mint egy kis csodatevő Isten.

Aztán Pascal is örvendett, hogy együttes látogatásuknak ily eredménye van és azt mondá, hogy már senkit se tudna meggyógyitani, ha Clotilde nem volna vele; hogy ő az, ki a nem érzékelhető földöntúli világ éltető leheletét magával hozza, ezt az ösmeretlen, szükséges, égi erőt. Ezért van, hogy a nyárspolgárok és a gazdag parasztok, kiknél Clotilde nem lépett be vele, minden enyhülés hiján panaszkodnak. És ez a gyengéd incselkedés örömet okozott Clotildenak. Mindig mint valami felfedező utra, ugy indultak a látogatásokra és a betegeknél néha egy-egy jóleső, egyetértő pillantást váltottak. Ah, ez a haszontalan szenvedés! Hogy haragudtak rá. Mily boldogok voltak, ha legyőzve látták azt, a mely ellen csak egyedül ők indultak harczra. Isteni jutalmat leltek abban, ha látták, hogy szikkad fel a halálos verejték, mint csillapul a beteg habzó szája, mint tér vissza arczvonásaiba ujra az élet. Valóban szerelmük volt az, a mit szerte hordtak, a mely az emberiség e töredékének enyhülő könnyebbülést ajándékozott.

- Hogy meghalunk, - mondá Pascal, - az rendén van, de hogy szenvednünk kell, ez rettenetes és lázitóan együgyü!

Egy délután a doctor Clotilde-dal Saint-Marthe-ra akart menni, hogy ott egy beteget meglátogasson. Hogy Bonhomme lovukat kiméljék, vasuton mentek. A pályaudvaron különös találkozásuk volt. A vonat, melyre vártak Tulettesből jött. - Saint-Marthe volt Marseille felé az első állomás. És a midőn a vonat megérkezett, egy coupé felé siettek, melyet üresnek hittek, és már az ajtaját ki akarták nyitni, midőn abból az öreg Rougonnét látták kiszállani. Az öreg asszony nem szólt hozzájuk; agg korát meghazudtoló könnyed, ügyes szökkenéssel hagyta el a kocsit és szigoru, igen méltóságteljes arczczal távozott.

- Ma julius elseje van, - mondá Clotilde, midőn a vonat már megindult. - Nagyanya Tulettesből jő vissza, hova minden hó elején Dide néne látogatására megy. - Láttad, mily tekintetet vetett reám?

Pascal szive mélyén anyjával való meghasonlásuk felett örömet érzett, mert ez megszabaditotta őt jelenléte folytonos izgatottságától.

- Bah, - mondá egyszerüen. - Ugy se tudunk megegyezni, jobb, ha nem érintkezünk egymással.

- Azt találtam, hogy megváltozott, - arcza igen halvány volt! És észrevetted-e? ő, a ki eddig oly pedansul öltözködött, most csak egyik kezén viselte zöldesszürke keztyüjét. Nem tudom miért, de szivem ugy összeszorult látására.

Erre ő maga is kissé leverten, sajnálkozó kézmozdulatot tett. Hisz anyja is csakugyan megvénül egyszer, mint az egész világ. Még mindig igen felizgatja magát és igen szenvedélyes. Pascal most elmondta Clotildenak, hogy anyja elhatározta, miként vagyonát Plassans városára hagyja, hogy ezen a pénzen menházat épitsenek, mely a Rougon nevet viselje.

Aztán ujra jó kedvük támadt, nevetni kezdtek, midőn Pascal egyszerre felkiáltott.

- Igen! holnap mi is kimegyünk Tulettesbe, hogy a betegeinket meglátogassuk. Tudod, megigértem, hogy Károlyt Macquart bácsihoz viszem.

Félicité e nap valóban Tulettesből érkezett vissza, a hova rendesen minden hó elsején ment ki, hogy Dide néne után tudakozódjék. Már évek óta igen érdeklődött a néne lelkiállapota iránt, bámulattal telt el, hogy még mindig élni látta és dühöngött, hogy oly szivós élete van, a rendes mértéktől elütő, valóságos csodája a hosszu életnek! Mily megkönnyebbülést hozna számára az a nap, a midőn a multak eme terhes tanuját beföldelnék; a remény és a bünhődés e rémét, a ki a család minden iszonyu tettének élő emléke.

Oh, a többiek közül hányan elköltöztek már; csak róla, az őrültről, kinek szemeiben már egy szikra élet se volt, látszott teljesen megfeledkezni a halál. S e napon is a zsöllyében találta őt, kiaszva, változatlan dermedtségében. Mint a hogy az ápolónő mondta, minden körülmény oda mutat, hogy sohase fog meghalni. Már ekkor százöt éves volt.

Félicité igen leverten hagyta oda az asylumot. Macquart bátyóra gondolt. Ez is egyike azoknak, kik kolonczként kétségbeesésbe hajszolták makacs életben maradásukkal. Habár csak nyolczvannégy éves volt, három évvel idősb, mint ő, mégis nevetséges vén korunak tünt fel szemében; szerinte hosszuéltüsége természetellenes volt. És még hozzá oly férfi volt, a ki már hatvan év óta, minden este a földig el volt ázva. Az okosak és józanok elpusztultak, és ő oly virulón élt; csak ugy ragyogott az életkedvtől és az egészségtől. Azelőtt, midőn még Tulettesbe jött, hogy ott letelepedjék, Félicité gyakran vitt neki ajándékba bort, likőrt, pálinkát, azon titkos reményben, hogy a családot mielőbb meg fogja e valóban ocsmány iszákostól szabaditani, a kitől csak szégyen és kellemetlenség telt ki. De mihamarább észrevette, hogy mindez a szeszes ital neki csak előnyére válik, mert arcza ugy fénylett, mint a nap és szemei szemtelen gunyosan vigyorogtak. Ezért tehát ez ajándékozást abbahagyta, mert a vélt méreg nem ütött be. Hatalmas düht táplált iránta lelkében; talán ha merte volna, meg is ölte volna, mindannyiszor, a hányszor viszontlátta; midőn oly biztosan és büszkén látta őt részeges csontjaival, gunyos arczával előtántorogni. Pedig Macquart igen jól tudta, hogy halálára leselkedik és örvendett, hogy nem okozta neki ezt az örömet, mikép személyével Plassans kettős bevételének szennyesét és a vért és mocskot, mely rátapad, elárkolhassa.

- Látja, Félicité mama - mondá gyakran az ő közönséges, gunyos pofájával - én azért vagyok itt; hogy a vén nagyanyót őrizzem és az a nap, a midőn mi ketten meghalunk, magára valószinüleg megváltás lesz; csupán azért, hogy nem fog kelleni idejönni minden hónapban, a mire bizonyára csak jó szive ösztökéli.

Rendesen Macquartnál tette először a látogatást, mert általa tudta meg az őrültek házában történteket. Ez egyszer azonban a kiváncsiság kinozta, hogy őt tizennégy nap óta tartó, józan percz nélküli részegségében láthassa, mi miatt már ki se tudott járni. A mikor tehát a pályaházhoz visszatért, kis kerülőt tett, hogy Macquart nyaralóját felkeresse.

Fönséges, forró, ragyogó nap volt. A keskeny ösvény jobb- és baloldalán, a melyen át kellett haladnia, látta elterülni azokat a mezőket, azokat a kövér földeket, a melyeket magának a bátyó ajándékoztatott titoktartása és czinkossága béreűl. A vakitó napfényben barátságos derüben tünt fel a mezei lak veres tégláival és rikitó sárgára festett falaival. A vén szederfák alá jutva, a terasson tele tüdővel szivta magába az üditő árnyasságot és örvendett a nagyszerü kilátásnak. Milyen megfelelő és okosan kiválasztott lakóhelye, mily boldog fészke volna ez egy oly öreg embernek, a ki barátságos elzárkozottságban hosszu, becsületes és munkás életét akarná itt befejezni.

De most sehol nem látta, sőt hangját sem hallotta. Mély csend uralgott szerte. Csak a nagy mályvák körül zümmögtek a méhek. A terasson csak egy kis "loubet" kutya volt látható, a mely az árnyékban kinyujtózkodva feküdt. Az ismerte a jövevényt, fejét morogva felemelte és ugatni akart. De aztán ujra lefeküdt és meg se mozdult.

Ekkor e mély magányban valami sajátságos borzongás fogta el Félicitét a sugaras napfény nevető derüjében és kiáltozni kezdé:

A kis mezei lak ajtaja tárva, nyitva volt. De nem mert e nyitott ajtón belépni és ujra hivni kezdte:

Semmi sem mozdult, egy hang se volt kivehető. A mély hallgatagság csak tovább uralkodott, csak a méhek zümmögtek tovább a mályvák körül.

Végre aztán Félicité diadalmaskodott e félelem érzete felett és bátran belépett. Az előszobában a balra nyiló ajtó, a mely a konyhába vezetett, hol a bátyó rendesen tartózkodni szokott, be volt zárva. Félicité felszakitotta az ajtót; de eleinte nem tudott ott semmit sem megkülönböztetni, mert a fatáblákat be kellett Macquartnak zárni, hogy a forróság ellen védekezzék. Eleinte ugy érezte, hogy torka összeszorul a rettenetes alcoholszagtól, mely ott az egész helyiséget betölté, mintha minden tárgy ezt a szagot lehelte volna ki és mintha az egész ház azzal lett volna telitve. Midőn aztán szemei a félhomályt megszokták, vette csak észre a bátyót. Asztalánál ült, a melyen pohár és kiüritett palaczk állt, melyben a legközönségesebb pálinka lehetett. Székébe dőlve, gebedt ott eszméletlenül, mély, részeges, mámoros álmában.

- De Macquart, ez csak oktalanság és gazemberség, igy leinni magát... Ébredjen fel, hisz ez utálatos!...

De álma oly mély volt, hogy még lélekzetét se lehetett hallani. Hiába erősitette hangját és rázta ide-oda.

- Macquart, Macquart, Macquart! Óh, mily iszonyu, maga igazán utálatos ficzkó - szépséges barátom!

Aztán ott hagyta magára; nem törődött többé vele; szerte kutatta az egész házat és minden tárgyat sorra megvizsgált. A poros ut, az asylumtól idáig, égető szomjuság érzetet keltett benne. Keztyüje terhére volt, lehuzta tehát és az asztal szegletére helyezte. Aztán meglelte a korsót nagy szerencsésen, kimosott egy poharat és már szinig megtöltötte vizzel, hogy kiigya, midőn, egy rendkivüli látvány oly izgalomba hozta, hogy anélkül, hogy kiitta volna, letette a poharat keztyüje mellé.

Mind tisztábban s világosabban kezdett a helyiségben látni, a mely csak az ablakredőnyök hasadékain beszürődő, rezgő sugaraktól volt megvilágitva. Most tisztán felösmerte Macquart bátyó vonásait, a ki most kék-szövetü ruhát hordott, fején az elválhatlan szőrme-sipkával, melyet egyik év végétől a másikig hordott szakadatlan. Öt-hat év folyamán az csak még vastagabb lett és valódi faggyudarabhoz hasonlitott a sok rátapadó zsiros piszoktól. És épen ekkor vette észre, hogy a pipázásnál aludhatott el, mert kis, rövid, fekete pipája ott hevert a térdére lehullva. De aztán meg se tudott mozdulni az ijedtségtől; az égő dohány szétszóródott, nadrágja tüzet fogott és a szövetnek száz franc nagyságu, égési nyilásán már a puszta czombját lehetett kivenni, melyből egy kis lángnyelvecske lövelt fel.

Eleinte azt hitte Félicité, hogy inge vagy alsónadrágja vászna ég, de aztán látta csak irtóztató valóságban, hogy az a kis kék lángocska, mely könnyen libegve lobogott fel, a meztelen husban ég, mint valami borszeszszel megtöltött edény felületén. Még nem csapott magasabbra, mint egy éji mécs lángja, oly csöndes és bizonytalan pislogással, hogy a legcsekélyebb léghuzam is elolthatta volna. De mind nagyobb és nagyobb lett, a bőr felpattogott és a zsír kezdett már olvadozni.

De az meg se mozdult, érzéketlensége teljes lehetett. A részegség nála bizonyos álomszuszékságot idézett elő, az érzékek teljes bénaságát; mert még élt, és tisztán ki lehetett venni, hogy a lélekzete hogyan emeli és sülyeszti mellét.

Most a zsir a szakadásokon a bőrbe hatolt be és uj táplálékot adott a lángnak, mely már a testet kapta meg. És Félicité kezdte belátni, hogy a bátyó - mint a tapló, melyet még tetejébe pálinkával szivatnak tele, ugy fog égni.

Hisz évek óta telitve volt itallal, még pedig a legerősebb és a legkönnyebben gyulékony pálinkával! Kétségkivül tetőtől-talpig lángbaborul.

És ekkor felhagyott a költögetéssel, hiszen oly jól aludt. Egy kis ideig még volt mersze őt iszonyu izgalmában igy megfigyelni s csak lassan-lassan érlelődött meg benne egy szilárd elhatározás. Kezei ám reszketni kezdtek, mintha hideglelés bántaná, melyet el nem tudott nyomni. Majd, hogy meg nem fult és egy hajtásra kiitta a pohár vizet, aztán lábujjhegyen kiosont. Ekkor emlékezett csak keztyűire vissza; még egyszer visszament és azt gondolta, mind a kettőt felkapja az asztalról, izgatott a semmibe kapkodó kézmozdulatával. Ekkor kiment, gondosan becsukta az ajtót, mintha félt volna, hogy háborgat valakit.

Midőn a terasson érezte magát, a barátságos meleg napsugarak hevében, szemben a végtelen naptól átizzott láthatárral, a könnyebbülés sóhaja tört fel kebléből. Körötte a környék magányos volt; valószinü, hogy senki se láthatta se jönni, se menni.

Még mindig nem volt ott más, mint a kis elnyult, sárga loubet-kutya, a mely még arra sem méltatta, hogy fejét felemelje. És aztán eltávozott, apró, sietős léptekkel, fiatal lányos termetének könnyü lengeségével. Midőn már messze el volt, bár irtózott tőle, valami ellenállhatlan erő kényszeritette, hogy még egyszer visszatekintsen, arra a derüs, csendes falusi lakra, mely ott a dombtetőn oly biztatón intett e szép nyári napon. A vasuti kocsiban jutott csak eszébe, midőn keztyüjét fel akarta huzni, hogy egyike hiányzik; de meg volt róla szentül győződve, hogy valahol az út mentén vesztette el, midőn a vasuti kocsiba felszállott. Egész nyugodtnak érezte magát; de félkeze keztyütlen maradt, a mi erős felindulását sejtette.

Másnap Pascal és Clotilde, három órakor a vonathoz indultak, hogy Tulettesbe ránduljanak. Károly anyja, a majorosné, hozzájuk vitte a kis fiút, mert ők magukra vállalták, hogy a kicsit a bátyóhoz viszik, a kinél az egész következő héten ott maradt volna. Uj viszályok harapództak el a nyergesmester családjában; a férfi határozottan tiltakozott az ellen, hogy ezt a semmittevő és makacs herczegfiút, a másnak a gyermekét tartsa. Minthogy Rougon nagyanyja ruházta, olyan is volt, fekete bársony aranycsattos ruhájában mint egy kis apród, a ki az udvarhoz készül. A negyedórai út alatt, a kocsiban, Clotilde azzal mulatozott, hogy a fiú fejéről a sapkát levette, hogy csodás aranyszőke fürtjeit szellőztesse, ezt a királyi hajzatot, melynek hullámai vállára omlottak. Clotilde gyürüt hordott ujján, és a midőn kezét nyakszirtjén végigsimitotta, egész megindulva vette észre, hogy czirogatása véres nyomot hagyott. Nem lehetett a fiút meg sem érinteni, hogy testén vérharmat ne gyöngyözzön fel; ezt a kötszövetek elsatnyulása eredményezte és az elkorcsosodás folytán a baj még rosszabbra fordult, ugy, hogy a legkisebb horzsolás is vérömlést okozott. A doctor mindjárt nyugtalankodni is kezdett és rögtön megkérdezte tőle, hogy szokott-e még orrvérzése lenni? Károly eleinte nem válaszolt; csak később mondta el aztán, hogy a megelőző nap folyamán sok vére folyt el. Valóban gyengének, sápadtnak is látszott, a gyermekkorba kezdett visszatérni, mennél korosabbá lett; és értelmisége nem, hogy élénkült volna, de napról-napra elhomályosult. Ez a tizenöt éves nagy fiú, alig látszott tiz évesnek, olyan szép volt, mint egy szép leány, örökös árnyékban termett virág szinéhez hasonló arczával. Aggódó szivvel és gyengéden a párnás padra ültette öléből a kis fiut, a ki kezével Clotilde kivágott ruhája alól kivillanó keblét csiklandozta meg, kis vadállathoz hasonló koraérett lényének ösztönszerü gerjedelmével.

Tulettesben Pascal elhatározta hogy előbb a bátyót látogatják meg. Felmentek a göröngyös lejtőn. Már messziről ép ugy ragyogott feléjük e csendes hajlék veres tégláival, rikitó sárga falaival, mint azelőtt való este Rougonné felé; a zöld szederfák görbe ágaikkal ráborultak a verandára, az egészet sürü lombsátorukkal hüvössé árnyalva. Isteni derüben fürdött ez a magányos zugoly, ez az egy bölcs számára teremtett magány, a hol csak a méhek folytonos zugása bontotta meg a csendet, a mint a mályvákat körüldongták.

De meg volt lepődve, hogy nem látta őt künn állva a terasson. És midőn Károly Clotilde-ot is magával ragadva futni kezdett, hogy a mókuskákat megnézzék, a doctor egyedül haladt felfelé, nagyot bámulva, hogy senkit sem talál künn. A redőnyök be voltak huzva; a terasse ajtaja ugy ásitott felé, mint egy nagy lyuk. Csak a kis sárga loubet-kutyát találta künn, a mely vonitani kezdett, a mint a küszöbön kifeszitett négy lábával és bozontos bundájával elnyujtózkodott, és folytatta bágyadt hangon a nyöszörgést. Midőn a látogatót észrevette, a kit kétségkivül megösmert, egy perczig elhallgatott, de aztán távolabbra eloldalgott s ott ujra nyöszörögni kezdett.

Pascalt határozottan félelem ragadta meg, hogy oly halott csendesnek találta a házat, melynek ajtaja igy tárva-nyitva volt, és belső homálya oly borzalmasan feketélett a ragyogó juliusi napba. A kutya még mindig vonitott.

Semmi se mozdult; a méhek zümmögtek csak és a végtelen ég sugárderüje áradt le csak tovább e magányos lakra. De aztán elhatározta magát, hogy bemegy. Talán alszik a bátyó? De a mikor balfelé, a konyha benyiló ajtaját belökte, utálatos szag csapta meg: tüzes tepsin égő csont és husdarabok elviselhetlen szaga. A lakosztályban alig tudott lélekzetet venni, majd megfojtotta, majd megvakitotta a sürü füst, a türhetlen, özönlő korom-felhő. Az a pár sugárszál, mely vékonyan, az ablakhasadékon beszüremlett, nem volt elég arra, hogy jól lásson. Önkénytelen a kandalló felé rohant, mert első gondolata valami tüzeset volt; de aztán, mert sehol se vett tüzet észre és a butorok körülötte mind sértetlenek voltak, tovább kutatott. Miután nem tudott e rejtélyen eligazodni s majd elájult e megmételyezett levegőtől, hevesen az ablakhoz futott, hogy kinyissa azokat. Hatalmas fényár hullámzott be a szobába.

De a mit most látott, az még nagyobb csodálatba ejtette. Minden tárgy a maga helyén állott, a pohár, az üveg üresen állt; egyedül a szék, melyen a bátyó ült, viselte a tűzvész nyomait, a mennyiben első lábai meg voltak szenesedve és szalmája félig el volt égve. Hova lett a bátyó? Hova tünhetett el? És a szék előtti zsirfolttal bepiszkitott padlókoczkán csak alig látszott egy marok hamu; mellette feküdt a pipa, az ösmert fekete pipa, még el se tört, midőn lecsuszott. Az egész bátyóból ennyi maradt, ott volt ő abban a marok hamuban és abban a korom-felhőben, mely gomolyogva tódult ki az ablakon és az egész konyhát belepő barna, párás, nyirkos ködben, az elégett hús emez irtózatos lecsapódásában, a mely mindent belepett és mindenbe beette magát.

A legszebb esete volt ez az önelégetésnek, melyet orvos valaha megfigyelhetett. Az orvos gyakran olvasott ugyan ily meglepő esetekről, az ó "memoire"-okban, különösen egy varga felesége esetéről, a ki részeges volt és elaludva egy lábmelegitő csupron, ugy elégett, hogy csak egy kezét és egy lábát találták megszenesedve. Eddig maga sem hitt a dologban, hogy egy állandóan alkoholtól itatott test bizonyos ösmeretlen gázt fejleszt, mely ha önmagától meggyulad, annyira képes a lángot táplálni, hogy teljesen felemészti a hust és a csontokat. De most már nem kételkedett benne; mindent megmagyarázott, összegezve a tényeket. A részegség álomrohamai, az általános érzéketlenség, a lehulló égő pipától tüzet fogó öltözékek, az italtól alkohollal telitett hus, mely meggyuladt és felpattogzott, a megolvadt zsir, melynek egy része a földre csurgott, a mely még az elégetést elősegitette és végül az izmok, a csontok, a szervek, a melyek a gyorsan lobogó lángot táplálták: okszerü lánczolatot alkottak az orvos megfigyelésére.

Ime, itt feküdt az egész bátyó, az ő szörme sapkájával és kékszövetü ruházatával e zsirfoltban. Kétségtelen, hogy midőn igy az ittasság ez öröm tüzét magára gyujtotta, előre bukhatott, a mi aztán megmagyarázza, hogy mért nem volt a szék hátsó része elégve. Nem maradt belőle semmi, egy csont, egy fog, egy köröm sem - semmi, csak az a kis hamuhalom, a melyet a beözönlő léghúzam majd szerte szórt.

Majd aztán Clotilde is belépett, mig Károly kivül maradt; a kutya folytonos vonitása unszolta.

És midőn Pascal megmagyarázta neki e rendkivüli catastrophát, reszketés fogta el. Aztán elővette az üveget, megvizsgálta, de iszonyattal tette le, nedvesnek és fertőzöttnek találva azt a bátyó husának ragadós lecsapódásától. Nem lehetett semmit sem megérinteni, a legcsekélyebb dolog is be volt vonva e barna-sárga anyagtól, a mely a kézre tapadt.

Az utálat hatalmas borzongása rázta meg erre Clotilde-ot, sirni kezdett, zokogva tördelte:

- Irtózatos? miért? Nyolczvannégy éves volt és nem szenvedett. Én még nagyszerű halálnak találom ezt a fájdalmatlan halált, oly gonosz, kicsapongó, bandita fickóra nézve, mint a bátyó volt... Istenem, most már nyugodtan elmondhatom, hogy biz' a cseppet sem élt ugy, mint egy szent. Emlékszel talán tetteire. Biz mint actái mutatják, borzalmas dolgok száradnak lelkiösmeretén; a mi azonban őt nem gátolta abban, hogy később ne pöffeszkedjék és meg ne vénüljön mindolyan örömök élvezetében, mintha becsületes, jókedélyü öreg ur lett volna, oly erényekért megjutalmazva, melyekhez semmi köze se volt. És ime, királyilag halt meg, mint a részegesek nagy fejedelme; önmagát égette el, saját testének felgyujtott máglyáján.

- Nos, látod-e! ez oly mérvü ittasság volt, hogy már azt sem érezte, hogy ég, önmagát gyujtá meg, mint valami Szt.-János napi örömtüzet, az utolsó csontig füstbe illant, lám, ez sem az utolsó dolog! Hej! látod-e, hogy repült át a bátyó először a szobán; aztán a konyha négy szegletébe verődött, a levegőbe feloldva, röpdösve; mindent megförösztött, a mi tárgyat csak magának nevezett, párázatával. Aztán kiosont, mint korompor ezen az ablakon, midőn azt kinyitottam, röptét az égnek szegezve - önmagával töltve meg az egész határt. Ez csodálatos egy halál! igy eltünni, semmit sem hagyva meg, mint egy kis hamuhalmot és mellette egy pipát.

És felvette a pipát, hogy emlékül őrizze azt meg a bátyótól, mig Clotilde, a ki keserü gunyt vett ki e lyrikus lelkesültség szavaiból, még mindig reszketett és borzongott.

Lehajolt, hogy felvegye és mily nagy volt meglepetése, midőn abban egy zöld női keztyüt fedezett fel.

- Eh, - kiáltá - ez a nagyanyó keztyűje, emlékszel-e, az, a mi tegnap este hiányzott kezéről.

Mindketten egymásra tekintettek. Ugyanaz a magyarázat kisértett ajkaikon: Félicité itt volt azelőtt való este és a doctor lelkében hirtelen meggyőződés czikázott fel, - igen, annak a bizonyossága, hogy anyja látta, mint kezd el égni a bátyó és nem sietett eloltani. Ezt több jel erősitette meg: a szoba teljes lehülése, melyben azt találták és az elégéshez szükséges időnek órákra való pontos kiszámitása. Rögtön észrevette, hogy Clotilde lelkében ugyanez a gondolat szülemlett meg, a mint rémes fényü szemei ezt elárulták. De hihetetlennek látszott neki az igazságot valaha is megtudni, azért a legegyszerübb magyarázatának adott csak hangos kifejezést.

- Kétségtelen, nagyanyád még mielőtt a bátyó az iváshoz fogott, itt volt, hogy jó napot kivánjon.

- Menjünk innen, menjünk, kiáltá Clotilde. Megfulok, nem tudok többé itt maradni.

Pascal ugyis rögtön fel akarta jelenteni a bátyó halálát. Kiment tehát, bezárta maga után a ház kapuját és zsebébe dugta a kulcsot. És künn ujra hallották a kis sárga loubet kutyát, melynek nem szünt meg nyöszörgő vonitása. Károly lábai közé menekült és a fiú azzal mulatott, hogy megrugdalta és hallgatta folytonos nyöszörgését, a nélkül, hogy megértette volna.

A doctor egyenesen a tuletti jegyzőhöz Maurinhoz ment, a ki ugyanakkor a község maireje is volt. Már mintegy tizenkét éve özvegy volt és ugyancsak özvegy lányával élt együtt, kinek nem voltak gyermekei. Jó viszonyban élt a vén Macquarttal; gyakran napokig is magánál tartotta a kis Károlyt, miután lánya érdeklődött ez igen szép, szánalomra méltó gyermek iránt. Maurin ur megrémült, aztán rögtön fel akart a doctorral menni, hogy a szerencsétlenséget megállapitsák, s megigérte, hogy rendes halotti bizonyitványt fog kiállitani.

A mi a vallásos ceremoniákat illeti, úgy az bizony nehézségekbe ütközött. A midőn ugyanis ujra beléptek a konyhába, a léghuzam a hamucsomót elfujta, és a midőn kegyeletesen abban mesterkedtek, hogy a bátyó földi maradványait összegyüjtsék; éppen csak annyit tudtak összehozni, a mit a koczkáról felkaparhattak, a régi piszkot, mely odatapadt; a mi bizony minden volt inkább, mint a bátyó földi maradványa. Tehát mit temessenek el? Le kellett tehát a temetésről mondani, különben nem is voltak a bátyónak közelebbi ösmerősei, és a család megelégedett a lelki üdveért mondandó csendes misével.

A jegyző aztán mindjárt kinyilatkoztatta, hogy nála van a végrendelete is letéve.

Maga elé idézte tehát harmadnapra a doctort, hogy hivatalosan közölje vele azt, miután abban a véleményben volt, hogy Macquart bátyó Pascalt bizta meg a végrendelet végrehajtásával. És azzal fejezte be mondókáját, hogy Károlyt addig szivesen magánál tartja, miután belátta, mint jólelkü ember, hogy a történtek bonyodalmában, az anyjától kitaszitott gyermek még nagyobb zavart csinálna. Károly egészen el volt ragadtatva és Tulettesben maradt.

Már igen késő volt, midőn Pascal és Clotilde a hét órai vonattal Plassansba visszatértek, miután még azt a két beteget, a kikhez el akartak látogatni felkeresték. Aztán harmadnap, midőn Maurin jegyzőnél megtették látogatásukat, igen kellemetlenül érintette őket, hogy már az öreg Rougonnét ott találták. Természetesen értesült Macquart haláláról és odasietett, egészen megtörve a tulcsapó részvétteljes fájdalmaktól. A végrendelet fel lett olvasva, és minden akadály nélkül történt meg. Egész megtakaritott vagyonkáját egy hatalmas siremlékre hagyta, melyet márványból kellett hantja fölé emelni; siró angyalok lebegjenek az emléken összefonódó szárnyaikkal azt betakarva, igy szólt a végrendelet, és Pascal unokaöcscsét bizta meg a siremlék tervezésével, miután az egész családban neki van a legjobb izlése.

A végrendelet felolvasása alatt Clotilde a jegyző kertjében maradt és a gesztenyefák árnyékában egy padon megpihent. Midőn Pascal és Félicité ujra megjelentek, igen nagy zavarodottság fogta el őket, miután már hónapok óta nem beszéltek egymással. Különben az agg nő a legnagyobb feszélytelenséget tanusitotta; minden vonatkozást került, mely az uj viszonyokat érintette volna; mintegy megértetni akarva, hogy a világ előtt egyetértő békesség látszatával találkozhatnak, de azért nem kell, hogy kibéküljenek. Csak azt nem tette a legjobban, hogy oly nagyon is mély fájdalmat tettetett Macquart halála felett. Pascal perczig sem kételkedett, hogy boldogitó, kibékitő gondolatot keltet benne, hogy a család ez a nyilt sebe végre behegedt, az utálatos bátyó pusztulásával; és nem rejthette el erkölcsi fellázadását, izgatott türelmetlenkedését, mely őt felboszantotta. Szemei önkénytelenül is anyja keztyüit keresték, melyek most feketék voltak.

- Még sem volt elég okos tőle igy elszigetelni magát aggkorára mint egy farkas. Ha legalább egy szolgálója lett volna!

És anélkül, hogy tudta volna, hogy micsoda ellenállhatlan erő kényszeriti a szólásra, Pascal egész felindultsága tört fel beszédében:

Az öreg Rougonné iszonyuan elsápadt. Hogy tudhatta ezt az ő fia? Egy perczig bámulattól tátott szájjal nézett reá, mig Clotilde ép ugy, mint ő, szintén elsápadt; mert igen szembeszökően látszott felirva lenni a nagyasszony homlokára e rettenetes bűn. Vallomás volt ez a percznyi rettenetes szünet, mely a fiu, az anya és az unoka között lefolyt; olyan borzongást előidéző csend volt ez, mely meghitt bizalmas családi körben a családi tragődiák temetése szokott lenni. A két nő nem talált kibuvót. A doctor végre egész kétségbeesett önkénytelen szavai miatt; és ő, ki máskor oly kiméletesen kerülte az izgalmas és mit sem érő jeleneteket, megdöbbent és szavakat keresett a visszavonulásra, a midőn egy uj catastropha megszabaditá őket ebből a rettenetes zavarból.

Félicité el határozta volt, hogy Károlyt magával viszi, nehogy kénytelen legyen a jegyző szeretetreméltó vendéglátását tulságosan igénybe venni. Mint rendesen, ugy a villásreggeli után most is elvitték a fiút az őrültek házába, hogy Dide nénénél töltsön egy órát és most Rougonné szolgálót küldött utána, hogy rögtön vissza hozza. És a szolgáló, a kit a kertben akartak megvárni, ép e perczben érkezett vissza lélekszakadva, egy izzadságban, már messziről kiáltozva magánkivül:

Dide anyókának ma éppen nagyon jó napja volt; igen csendesen és szeliden viselte magát és fennült karos zsölyéjében, a melyben ő a hosszu, hosszu órákat az űrbe maga elé bámulva, szokta eltölteni már huszonkét év óta. Még soványabbnak látszott; minden izma elcsenevészett; karjai, lábai már csak kiaszott csontok voltak, pergamentszerü elszáradt bőrrel bevonva. Ápolónőnek, annak az erőteljes szőke lánynak kellett, hogy ide-oda vigye, hogy etesse és ugy rendelkezett vele, mint valami élettelen tárgygyal, a melyet felvesznek és letesznek. Az ős dédanya, az itt feledett, a nagy, az utódokban gazdag, kisérteties ősasszonya a családnak, mozdulatlanul ült ott; csak egyedül szemei éltek, ezek a forrás-tiszta szemek, az ő keskeny összeszáradt arczában. Még reggel patakzó könnyár mosta azt; aztán érthetetlen szavakat motyogott és ez bizonyitotta, hogy daczára vénhedt elgyengülésének és agya pótolhatatlan elhülyülésének, lassan kiszáradó veleje még nem csontosodott meg egészen; még emlékek maradtak abban összetorlódva és még lehetséges volt, hogy szellemének néha tiszta perczei legyenek. De aztán ujra visszatért arczának élettelen némasága, mely közönyös maradt emberekkel és tárgyakkal szemben; gyakran egy szerencsétlenségen is mosolygott, nem látva semmit, csak az ürességet, nem hallva, nem értve meg semmit, csak érzéketlenül ráboruló, csendes némaságát.

Midőn Károlyt hozzávezették, az ápolónő azonnal a kis asztalhoz ültette szánalmas ősanyjával szemben. Egy csomó aranyos katonát, biborruháju királyt, kapitányt ábrázoló képet tartogatott számára és most azokat tette elébe az ollóval együtt, hogy kivágja.

- Itt csendesen játszál és aztán légy jó gyerek! Látod, ma nagyanya-banyóka is csendes. Neked is igen jónak kell lenned.

A gyermek az őrültre vetette fel bágyadt tekintetét és egymásra néztek. E perczben tünt csak fel igazában rendkivüli hasonlatosságuk. Mindenekelőtt szemeik ezek az üres, világos szemek, melyek egymásba mintegy elmerültek, hasonlitottak igen egymásra.

Ugyanazok az arczvonások, ugyanaz a kiélt százéves physognomia, mely most három nemzedéken keresztül erre a gyenge gyermeklényre származott át, bármily elmosódók, vének és elkopottak voltak is, a faj elhasználása folytán. Nem mosolyogtak, csak komoly vonásaikkal bámultak mereven egymásra.

- Igen - folytatá az ápolónő, a kinek az a szokása volt, hogy mindig hangosan beszélt magával, mintha az őrülttel társalgott volna - nem tudják egymást megtagadni. A mely az egyiket nemzette, az a faj nemzette a másikat is. Mintha egymásból volnának kiszabva... Nos, hát nevessetek egy kicsit, mulassatok, miután ugy szerettek egymással lenni.

De a legcsekélyebb, megfeszitett figyelem már kifárasztotta Károlyt és először fejét hajtotta le; mert képei iránt látszott érdeklődni, a mig Dide néne, a kinek hatalmas kitartása volt a merev, maga elé való bámulásban, tovább nézett a fiura, szüntelenül, anélkül, hogy egy szempillája is megmozdult volna.

Egy perczig az ápolónő a czellában foglalatoskodott, a mely tele volt napfénynyel és melyet kék-virágos, fehér tapétája igen barátságossá tett. Megvetette az ágyat, a melyet kiszellőztetett és a szekrény polczain a fehérnemüt rendezgette. Rendesen a kis fiu látogatásából az a haszna volt, hogy kis szabad időt nyerhetett. Sohasem volt szabad ápoltját magára hagyni, de ha a fiu vele volt, rá merte bizni.

- Hallgass reám - mondá a fiuhoz - ki kell, hogy menjek és ha megmozdul, ha szüksége lesz reám, csengetni fogsz, rögtön hivni fogsz, ugy-e? Megértettél, hisz elég nagy fiu vagy ahhoz, hogy már valakit be tudjál hivni.

A fiu fejét felemelte és oly mozdulatot tett, hogy megértette és hogy hivni fogja. A mikor aztán egyedül volt Dide nénével, ujra képeivel kezdett foglalkozni. Egy negyed óráig tartott ez igy, az asylum e mély csendjében, melyben, mint a börtönökben, csak elhaló lárma szürődött össze, csak elhangzó lépések hallatszottak, egy-egy megforduló kulcs nyikorgása, feljajduló, elfojtott, elhaló kiáltások... De ezen az izzó napon a gyermek igen fáradt volt; álom fogta el és nemsokára lecsüggesztette liliom-fehérségü arczát arany fürtjeinek terhe alatt és lassan-lassan képeire hajtotta le. Elaludt egyik arczával az aranyos, biboröltönyü királyokon pihenve; szempillái beárnyalták arczát és az élet csak lassan lüktetett, igen finom bőrén felduzzadó, kék ereiben. Angyali szépségü volt, arczán egész fajának meghatározhatlan elkorcsosodása kifejezésével, mely annak minden kellemén áttörni látszott. És Dide néne csak tovább nézte őt üres tekintetével; nem volt annak örömérzete, sem fájdalma s csak ugy bámult bele az üres örökkévalóságba.

Néhány percz mulva mégis valami érdeklődés látszott szemeiben felvillanni. Ott kezdődött valami előtte... egy hosszasan csepegő biborcsepp meginduló lefolyása, mely a gyermek bal orrlyukából permetezett elő. Egy csepp lecsöppent és mindjárt utána képződött a másik. Vér volt ez, biborharmatos vér, mely megalvás nélkül gyöngyözött, - gyöngyözött minden sérülés, horzsolás nélkül önmagától megeredve, az elkorcsosodás, a faji erők eltespedése folytán. Vékony fonalat rajzoltak most e cseppek, mely sáv átvonult a képek aranyos szélein. Kis tócsává szaporodott igy fel, mely lassan, lassan lefolyást talált, egészen az asztal széléig; a cseppek ujra megeredtek, egyik a másikba lánczolódott bibor-öleléssel; lomhán, kövér cseppekben koppantak meg, lehulladozva a szoba kőkoczkájára. De a fiu csak aludt, aludt, a cherubimok isteni nyugodtságával, a nélkül, hogy tudná, hogy a rózsás élet szökken el belőle. Az őrült csak tovább meresztette rá tekintetét, mindinkább fokozódó, bamba érdeklődéssel, de rémület nélkül, mintegy elmulatott rajta, mint a nagy, aranyos dongók zümmögő röptén, melyet sokszor órákig is figyelemmel kisért.

A perczek lassan perdültek tova. A vékony, vörös fonal szélesedni kezdett; a cseppek gyorsabban követték egymást, lassu, egyhangu, cseppes kopogást hallatva, hullongásuk zajával. Károly ekkor egy perczre magához tért, felnyitotta szemeit és észrevette, hogy vérrel van tele. De nem ijedt meg; már hozzászokott ehhez a vérpatakzáshoz, mely belőle a legcsekélyebb horzsolásra is felfakadozott; és ásitani kezdett unalomról panaszkodva. Mintha azonban az életösztön figyelmeztetőleg lépett volna közbe, félelem fogta el és mind hangosabban kezdett panaszkodni, zavart szavakat dadogva:

Gyengesége azonban már oly nagy lehetett, hogy legyőzhetlen bágyadtság vett rajta erőt és fejét lesülyesztette. Szemei lecsukódtak, ujra elaludni látszott, és mintha álmában is akarná panaszát folytatni, gyengéd nyöszörgéssel, lassankint halkuló sohajba veszett hangja:

A képek el lettek árasztva, zekéjének fekete bársonya, aranyhimzése véres sávokkal lett bepiszkitva; és ez a kis veres fonál, mely orrlyukából tört elő a kis vértócsán keresztül haladva, mely az asztalon képződött, tovább hullott, hullott lassu kopogással, cseppekben szakadozva és a kövezeten egész vértócsává nőtte ki magát.

Az őrült egy kiáltása, egy ijedésre rázó szava elég lett volna... De az anyó nem kiáltott, nem szólitotta őt, mozdulatlan maradt, s ő merev szemeivel csak bámulta kiszáradtan, bénultan, az évek százados terhétől lekötözött tagokkal és megbénitott nyelvvel. Hisz kimerült agyvelejét az őrültség kiszitta - akarat és cselekvési erejének tehetetlenségében nézte - hogy mint teljesedik be családján e fiucska személyében a végzet. Aztán e bibor vérforrás látása, mintha mégis ébredésre serkentgetné; reszketeg reszketés vonult át halott vonásain és bágyadt pir látszott felszállni arczára. Végre egy végső panaszos nyögésre egészen felocsudott:

Ekkor Dide anyón határozott rémes belső küzdelem látszott átviharzani. Halántékaira emelte csontvázszerü kezeit és ugy érezte, mintha koponyája szét akart volna pattanni. Száját egészen kitátotta, de egy hang se tört ki belőle; a torlódó rémület, mely őt végképen elfogta, nyelvét végkép megbénitotta. Erőlködni kezdett, hogy fölemelkedjék, hogy fusson; de nem voltak már izmai és görnyedten összezsugorodva kellett maradnia. Egész nyomorult teste reszketett az emberfeletti megerőltetésben, a melyet segitségül hivott, hogy hang jőjjön ki ajkán, a nélkül azonban, hogy le tudta volna rázni hülyesége és vénsége bilincseit. Arcza dúlt volt; emlékező tehetsége egy perczre villámcsapásként életre czikkázott fel agyában és mindent látnia kellett.

Lassu, szelid haláltusa volt az, melynek szinjátéka kinos perczekig tartott. És Károly, a ki most ujra csendes volt és elaludni látszott, lassankint minden vért elveszitett ereiből, melyek halk csepegéssel feltartózhatlanul engedték magukból éltető folyadékukat kiömleni. Arczának liliomfehérsége még halványabb lett és végre a halálnak sápadtsága borult reá. Ajkai elszintelenedtek, halvány rózsa-szinűvé váltak, mig végre teljesen fehérré halványodtak. S életének közeli ellobbanása előtt még egyszer kinyitotta szemeit és rászögezte a dédanyjára, ki azoknak utolsó megtört fényét még megláthatta. Viaszsárga arcza már egészen elhalt, midőn még szemei éltek. Az utolsó pillanatban megőrizték tisztaságuk és átlátszóságuk. Aztán egyszerre üresek lettek, kialudtak. Ez volt a halál vége, a szemek elhalása; és Károly meghalt minden külső ok nélkül, kimeritve, mint egy forrás, melynek vizei örökre lefutottak. Gyengéd bőre alatt már nem lüktetett több vér ereiben; nem lehetett halvány arczán már mást, csak szemöldökeinek árnyát észrevenni. De azért oly szép maradt, mint egy isten, a mint ott feküdt, fejét vérében fürösztve, körülfolyva haja aranyának királyi ékétől, hasonlóan azon vérszegény dauphinokhoz, a kik nemzetségük átkos örökségét nem tudták már többé elviselni és a kik tizenötödik évük előtt csenevésznek el, mint végelgyengülő aggok.

A gyermek éppen utolsót lehelt, midőn Pascal, Félicité és Clotilde kiséretében belépett. Midőn a sok vért megpillantotta, mindjárt felkiáltott:

- Ó, Istenem, Istenem! Az, a mitől féltem, bekövetkezett. Szegény kis kedvenczem! Senki se volt véle!... Vége, vége!...

Mindhárman megbénultak az ijedtségtől, melyet e rettenetes jelenet lelkökben előidézett. Dide nénének, kit az emberfeletti erőlködés ujra életre serkentett, majdnem sikerült már székéről felemelkedni. És most, hogy szemei a kis halottra, annak halvány arczára s az őt körülvevő, már megaludt vértócsára szegződtek; először czikázott fel lelkében életének ama huszonkétéves, rémes emléke, mely eddig őrületben szunnyadott. Őrületének végelsötétedése, még nem volt oly teljes, hogy az abban alvó emlékezés, ama rettenetes távoli szerencsétlenségre, amaz iszonyu csapásra, mely őt egykor érte hirtelen, fel ne ébredhessen. És az elfeledett dédanyó ujra életre ébredt, lethargiáját lerázta magáról és megtört, elcsigázott testével ujra felült kiegyenesedve, mint a rémek és fájdalmak ijesztő, hazajáró kisértete.

Egy perczig fuldoklott. Aztán csak annyit tudott mondani, minden izében reszkető izgalmában:

Pascal, Félicité és Clotilde megértették. Önkénytelenül néztek egymásra, reszkettek. A vén dédanyó viharhullámos sorsa kisértett ujra e szavak borzalmában, a vén anyóé, mindnyájuk anyjáé. Ifjuságának kétségbeesett szenvedélye, tulért aggságának hosszu szenvedése jajdult fel e szavakban. Két erkölcsi csapás borzalma érte már; az első élte virágjának teljében, midőn egy zsandár kedvesét, Macquartot leteritette egy lövéssel, akárcsak egy kutyát; és a másik sok, sok évvel később, midőn egy másik zsandár Silvére unokájának fejét lőtte pisztolyával véres roncscsá, a ki igy esett áldozatául a család felidézte gyülölködés és viszálykodás lázadásának. Örökösen vérfolt tapadt hozzá. És most a harmadik véres jelenet a haláldöfést mérte rá, és ujra vérrel fecskendezte tele nemzetségének ama elkorcsosodott vérével, a melyet ott látott a szeme előtt elfolyni és a mely ott a padló koczkáin tócsává alvadt meg, mig a halvány királyfiucska üres erekkel, kiüritett szivecskével aludt, egyre csak aludt.

Háromszor ismételte egymásután dadogva, midőn egész életét e szenvedélyek és szenvedésekben gazdag életet maga előtt ugy elvonulni látta, a melyet a bünhödés törvénye annyiszor sujtott:

És erre ujra visszahullott zsölyéjébe. Halottnak hitték már; azt hitték, hogy megütötte a guta.

Töredezve esdett bocsánatért és bizonyosan számithatott elbocsáttatására. Midőn Pascal doctor segitett neki Dide anyót ágyára helyezni, constatálta, hogy még él. A következő napon kellett neki még csak meghalni, százötéves korában, három hónappal és hét nappal születése után, agybénulásban, melyet ez utolsó csapás hozott megváltására.

- Nem éri már meg a huszonnégy órát, holnap meg fog halni. Oh! először a bátyó, aztán a gyermek és végre a dédanyó! Csapás sujt csapásra! Mennyi nyomoruság, mennyi gyász!

- A család pusztul; a vén fák kidőlnek; a fiatalok gyökerükön hervadnak el.

Félicité ujabb czélzó vonatkozásra gondolt. Egészen fel volt dulva, a kis Károly tragikus halálától. De azért óriási megkönnyebbülés borzongása fogta el. Mily megnyugvás lesz számára a jövő héten, midőn megszünik a sirás, ha azt mondhatja: A tulettesi rémek már nem léteznek; a család dicsősége ujra fenragyoghat és büszkén növekedhetik a történelem dicsfényétől körülfogva!

Aztán jutott csak eszébe, hogy fiának a jegyzőnél akaratlanul tett gyanusitására még nem válaszolt. Bátran fogott hozzá tehát Macquartról szóló mondókájához.

- Látod, a cselédek mit sem érnek. Ime, itt volt egy és még se tett semmit a fiu megmentésére. A bátyónak sem ért volna semmit, ha őriztette volna magát, azért most mégis csak hamu volna!...

Pascal meghajtotta magát és tartása ujra azt a végtelen tiszteletet fejezte ki, melyet anyjával szemben mindig tanusitott:

Clotilde térdre borult. Régi hite, a halál e vér és őrülettel telt szobájában, ujra feléledt. Szemeiből könyek patakzottak és összekulcsolt kezekkel, forrón, áhitattal imádkozott e kedves, elhunyt lelkek üdvéért.

- Istenem! Vajha szenvedéseik már véget érnének, megbocsájtatnának bűneik és a szebb túlvilági élet örök boldogságában támadnának uj életre!

Hő bensőséggel imádkozott; a pokol borzalmaitól való félelem ragadta meg lelkét, a mely pokol a szenvedéseket örök időkre hosszabbitja meg.

E gyászos nap estéjén Pascal és Clotilde még szorosabban simultak egymáshoz, midőn a betegek látogatására indultak és igen fel voltak izgatva. Talán a betegség szükségességével szemben való tehetetlenségük erősödött meg, még jobban? Hiszen nincs más bölcsesség, mint az, hogy a természet fejlődését szabadjára hagyjuk, hogy a veszedelmes elemek kitörése ne gátoltassék és hogy csak arra törekedjünk, hogy az egészség és erő végeredményeiben érje el munkájának diadalát. De a bajok ellen rokonaink és szeretteink elhalálozása keserüséggel tölt el és az legyőzhetlen vágygyal, hogy igyekezzünk a bajok ellen küzdeni és legyőzni őket. És az orvos sohsem érzett nagyobb örömet, mint most, midőn sikerült fecskendezéseivel a fájdalmakat enyhiteni és nyöszörgő betegeit megcsillapitani és elaltatni. Clotilde imádta őt és büszke volt mindezekre, mintha az ő szerelme lett volna az az eltörhetlen vándorbot, a melyre e világi zarándokutjokban, annak nyomoruságaiban mindig biztosan támaszkodhattak.

Egy nap Mártha Pascal doctortól tizenötszáz francról nyugtát kért, hogy azzal, mint minden negyedévben, ugy most is Grandguillott jegyzőhöz menjen hogy járadékait, mint a hogy mondani szokta, felvehesse. Igen csodálkozott, hogy már ujra eljött a határidő; bárha különben soh'sem törődött pénzügyeivel és azok vezetésének gondját egészen Márthára ruházta át. Clotilde-dal épen a platánok alatt ült. Örvendtek az életnek, örvendtek a szökőkut örökös, dalos csevegésének, a midőn a házvezetőnő, azon izgalmas eset folytán, mely őt érte, önmagából egész kikelve, dúlt arczczal érkezett vissza.

- De nem, nem! Hisz elutazott, de hát értsen meg uram, teljesen, egészen elutazott.

S mintha vizcső pattanna szét, ugy bugyogtak fel ajkain a szavak; ezzel könnyitett nagy izgatottságán!

- A mint az utczán megyek, már messziről igen sok embert látok irodája előtt állani. Hideg borzogatott meg... éreztem, hogy szerencsétlenség történt. Ajtaja el volt zárva, egy redőny se volt nyitva - a ház mintha ki lett volna halva. Az emberek aztán elbeszélték, hogy megszökött... hogy egy "soust"-t sem hagyott vissza... hogy sok, igen sok család romlását okozta!

- Itt van, uram, vegye vissza a papirosát! Minden oda van, nincs egy garasunk se több, most már meghalunk éhen.

Aztán könnyei megeredtek, szivszaggatón tört fel jajveszékelése fösvény jelleménél fogva rája nézve eme valóságos gyászban - egész kétségbe volt esve a vagyon elvesztése felett és reszketett minden izében a közeli nyomor gondolatára.

Clotilde is nagyon megijedt, nem szólt ugyan, csak szemeit Pascalra függesztette, a ki az első perczben hitetlen arczczal rázta fejét. Megkisérlette az öreg Márthát megnyugtatni. - Csak nyugalom, nyugalom! Nem szabad mindjárt lélekjelenlétünket elveszteni. Ha a dolgot csak az utczán hallotta az emberektől, ugy bizonyára üres szóbeszéd mindez, a mely rendesen mindent túloz. Grandguillot megugrott, Grandguillot tolvaj, ez bizonyára feltünést kelt, mint valami hallatlan, hihetetlen! Egy ember, a kinek oly nagy a becsülete! Plassansban már egy század óta oly nagyrabecsült család sarja! A kinél, azt mondták, hogy a pénz sokkal biztosabb, mint a "Banque de France"-ban.

- Gondolja csak meg, Mártha, ilyen catastropha nem suhint ugy, mint a czikázó villám, már rég rossz hirek keringtek volna felőle. Az ördögbe is! Ily régi becsület nem dől meg egy éjjelen át!

- Ah, doctor ur, látja - ez az épen, a mi bánattal tölt el, mert ez némikép felelőssé tesz a veszteségéért! Már több héttel ezelőtt hallottam ilyes dolgokról beszélni. Önök ketten persze nem hallanak semmit, hisz azt se tudják jóformán, hogy élnek...

Pascal és Clotilde meg nem állhatták, hogy el ne mosolyodjanak, mert igaza volt, hogy szerelmük kirekesztette őket környezetükből és oly messze-messze ragadta őket ki e földi világból, hogy az élet legcsekélyebb hullámverése se hatott hozzájuk.

- De miután ily alávaló dologról volt szó, nem akartam önöket azzal terhelni és azt hittem, hogy az egész hazug mende-monda.

Aztán elbeszélte, hogy egyesek azt mondták, hogy a jegyző a tözsdén játszik, mások meg, hogy Marseillében szeretőket tart. Orgiáiról és más utálatos szenvedélyeiről is keringtek hirek. És végül jajveszékelni kezdett:

Erre Pascal maga is izgatott lett. Igen fájt, midőn látta, mint telnek meg Clotilde szemei is könnyekkel. Minden egyes apróságra is igyekezett visszaemlékezni, hogy tiszta képet nyerjen a dologról. Ezelőtt, midőn még orvosi gyakorlatát folytatta Plassansban, Grandguillot jegyzőnél százhúszezer francot tett le, melyek kamatait, már évek óta háztartásának fedezésére forditotta; a jegyző mindenkor nyugtát is adott e befizetésekről. Hisz ez kétségtelen, hogyne léphetne föl ellene, mint személyes hitelező? Ekkor még valami más dologra is visszaemlékezett; anélkül, hogy az időpontját tudta volna, azzal bizta volt meg a jegyzőt, hogy pénzeinek egy részét ingatlanokba fektesse. Azonkivül egész tisztán kezdett arra is emlékezni, hogy e meghatalmazás nem névre szólott, csak azt nem tudta már most, hogy lehet-e ezt a körülményt érvényre juttatni, miután soha se törődött azzal, hogy hol és miben fekszik a pénze.

- Oh, doctor ur, mily kegyetlenül bűnhődik, hogy e tekintetben oly sokat vétett! De hát ki is adja pénzét oly könnyelmüen oda, mint uram? Látja, én minden három hóban az utolsó centimig értesülök vagyonkám állásáról, még csak értékpapirosaim számait is meg tudom önnek mondani.

Kétségbeesése nem gátolta, hogy arczán a megelégedettség könnyed mosolya ne vonuljon végig. Ezt ama kielégitett szenvedélye okozta, a minek már évek óta örült, hogy négyszáz franc évi fizetése, a melyet már harmincz év óta tett félre, végre a kamatokkal együtt mintegy huszezer francra növekedett. Ez a kis kincs biztosan volt letéve, oly titkos helyütt, a melyről senkinek sem volt tudomása. Sugárzott ebbeli elragadtatásának gyönyörérzetében, de kerülte, hogy ezt valahogy észrevegyék.

- Ah mit! Ki mondja azt magának, hogy mind a pénzünk oda van. Grandguillot-nak magánvagyona is volt; hát csak azt hiszem, hogy házát és többi birtokát nem vitte el a hátán magával? Majd csak megtudjuk, hisz tisztázni fogják e dolgot; én nem tudok a gondolattal megbarátkozni, hogy őt csak egy közönséges tolvajnak tartsam... Azaz egy bosszantó van csak a dologban, hogy sokáig kell várnunk!

Ezt csak azért mondta, hogy Clotilde-ot megnyugtassa, mert látta, hogy nyugtalansága nőttön-nőtt.

Majd ő rá nézett, majd a Souleiade-on jártatta körül szemeit, egyedül azon boldogság óhajtásában, hogy örökké itt élhessen vele együtt, mint a mult időkben, hogy örökké szerethesse őt itt, ebben a kedvelt magányban. Pascal maga is megnyugodott abban, hogy Clotilde-ot sikerült megnyugtatni; hisz ő soh'sem élt a vagyonszerzésnek és sohasem hitte, hogy annak hiánya oly sulyos gondokba fogja őt még sodorhatni. Igy tehát visszanyerte szokott derültségét.

- De hisz pénzem is van még - kiáltott fel végre. - Mért hajtja tehát Mártha egyre, hogy éhen kell meghalnunk?

Erre derüsen felemelkedett helyéről és mindkettejét kényszerité, hogy kövessék.

- Jertek, no hát jertek, meg akarom nektek mutatni a pénzt! Aztán adok belőle, az öreg Márthának, hogy legyen miből igen jó ebédet készitenie.

Fenn szobájában diadalmasan felrántotta szekrénye csapóajtaját. Abban tartotta ő a pénzt az aranyat és a bankjegyeket, melyeket tizenhat év óta oda bedobott. Betegei adták azokat neki saját jószántukból, anélkül, hogy kért volna tőlük honorariumot. Soha nem is tudta pontosan kincsének az összegét, kedve szerint vett ki abból zsebpénzül kisérleteire. Néhány hó óta azonban komolyabb látogatásokkal vette igénybe e szerinte kimerithetlen szekrényt. De ugy hozzá volt ahhoz szokva, hogy abban mindig fedezetet talált szükségleteire, hogy végre bölcs takarékosságának hosszu évei után, melyekben alig költött valamit, kiapadhatatlannak tartotta megtakaritásait.

Azonban egészen megütközött, midőn lázas keresés után egy csomó számla és factura kirakása végeztével csak nagy fáradsággal tudott hatszáztizenöt frankot összekaparni; két, százfrancos bankjegyet, négyszáz francot aranyban és tizenöt francot aprópénzben. A többi papirokat is kirázta, ujjaival kitapogatta a fiók minden zugát, miközben egyre ujólag felkiáltott:

- De Istenkém, hisz ez lehetetlen! Hisz mindig volt itt pénzem. Ezek a régi számlák lehettek azok, melyek félre vezettek. Esküszöm nektek, hogy még mult héten igen sok pénzem volt benne és még igen sokat tapintottam meg saját kezeimmel.

Oly mulatságos volt ebben a hitében és kicsiny gyermek együgyüségével volt határos az ő csodálkozása, ugy hogy nevetés nélkül Clotilde sem állhatta meg. Ah, a szegény mester! Mily szánalomraméltó üzletember volt. Hanem midőn Mártha aggodalomteljes arczára tekintett, észrevéve teljes kétségbeesését, hogy hármajuk életszükségletének fedezésére oly kevés a pénzük, hatalmas megindultság vett rajta erőt, szemei könnybe lábadtak, mig halkan mormolta:

- Én Istenem! Én vagyok az, a kiért annyi pénzt adott ki; én vagyok a romlása, én vagyok az egyedüli oka, hogy már nincs semmink!

Egészen megfeledkezett arról a pénzről, a mit a dús ékszerajándékokra forditott. Hogy már több pénz nem volt a szekrényben, az kétségtelen volt.

Ez aztán ujra felvillanyozta lélekjelenlétét. A midőn Clotilde még fájdalmában azt kezdte emlegetni, hogy mindent visszaad a kereskedőknek, Pascal végre bosszús lett.

- A mit én ajándékoztam neked, azt akarod te visszaadni? De hisz szivemnek egy-egy darabját adnád vissza velük. Nem! Nem! akkor inkább éhen akarok elveszni! Én úgy akarlak téged birni, mint a hogy az nekem tetszik...

És ekkor bizodalma ujra visszatért - végtelen, határtalan jövendőt látott maga előtt feltárulni.

- De hisz különben még ma este nem kell éheznünk, ugy-e Mártha? Hisz ezzel a summa pénzzel itt még sokáig kibirjuk!

Mártha fölemelte fejét. Kötelezte magát két, sőt talán három hónapig is ezzel a pénzzel kijutni, ha igen okosan bánnak ez összeggel. De tovább nem... Ezelőtt még csurrant hébe-korba a szekrénybe is, mert mindig folyt be valamelyes pénz, hanem most, mióta felhagyott a doctor a betegek fogadásával, semmi bevétele se volt. Tehát nem számithatott semmi külső segélyre. És ezzel végzé szavait:

- Adja uram ide a két százfrancos bankjegyet nekem! Megkisérlem, hogy ugy oszszam be, hogy egy hónapig kijussak vele. Később aztán majd meglátjuk!... De most legyen uram takarékos és ne nyuljon a többi négyszáz franc aranypénzhez. Zárja el a fiókba s ki se nyissa többet.

- Oh bizonynyal, válaszolá a doctor. Egész nyugodt lehet! Inkább a kezemet vágnám le!

Igy aztán mindent rendbe hoztak. Mártha szabadon rendelkezett az utolsó pénzösszeggel; egészen rá is bizhatták magukat takarékosságára, biztosra vehették, hogy minden centimmel takarékosan fog bánni. Clotilde, a kinek ugy se volt soha külön erszénye, a pénz hiányát észre se vette. Csak egyedül Pascal fog szenvedni, hogy már nincs ily kimerithetlen, szabadon álló kincse. De kifejezetten kötelezte magát, hogy mindent a házvezetőnővel fog kifizettetni.

- Ah, ez volt aztán a nagy munka! kiáltá megkönnyebbülten és boldogan, mintha valami hatalmas üzletet kötött volna le, a mely örökre biztositani fogja megélhetésüket.

Egy hét telt el és a Souleiade-on semmi sem látszott megváltozni. Szerelmük mámorában se Pascal, se Clotilde nem gondoltak az őket fenyegető nyomoruságra. Egy reggelen, midőn Clotilde Márthával kisétált, a doctor, a ki egyedül maradt vissza, látogatást kapott, a mely eleinte megijesztette. A boltosné volt, a kinél az alençoni csipkemellénykét vásárolta, azt a csodafinomságu kézi munkát - első ajándékát... Már a kisértés lehetőségével szemben is oly gyengének érezte magát, hogy puszta gondolatánál is reszketett. Még mielőtt a boltosné csak egy szót szólt volna is, már szabadkozni kezdett: Nem, nem! nem tud, nem vehet semmit! És előrenyúló kezekkel igyekezett őt megakadályozni, hogy bőrtáskájából valamit is kivegyen. A kedélyes, vastag asszony azonban csak mosolygott, nagyon is biztosra vehette győzelmét. Egyhangu, álmositó hangjával rákezdett mondókájára és egész históriát beszélt el neki. Igen, egy hölgyet, igen előkelő hölgyet, a ki magát meg nem nevezi, oly sulyos csapás ért, hogy kénytelen volt ezt az értékes ékszerét eladni. Igy jutott ehhez az ékszerhez, a mely ezerkétszáz frankba került, de most, nehéz szivvel bár, de ötszázért megválik attól. A nélkül, hogy csak sietett volna vele, s a doctor növekedő zavara ellenére, nyakéket vont táskájából elő, mely elől hét igaz gyöngygyel volt diszitve. A gyöngyöknek oly csodás fényök volt, oly ragyogó gömbölyüek voltak - oly szüzi átlátszók. Valódi drága gyöngyök, remek üde tüzüek! Rögtön Clotilde-ot látta maga előtt, nyakán e gyönyörü ékszerrel, látta ezt a természetes ékszert selymes, puha keblén, melynek virágzamatját még most is ott érezte illatozni ajkain. Más ékszer csak haszontalan cziczoma lett volna, oh, de ezek a gyöngyök csak ifjuságáról regélnének zománczukkal. S máris reszkető ujjai közé vette és halálos kin nyilalt át szivén, hogyha elgondolta, hogy vissza kell adnia. De mind a mellett szabadkozott, megesküdött rá, hogy nincs már ötszáz francja, a mig a boltosné egyre csak tovább beszélt, hogy kiszinezze ez alkalmi vétel előnyeit monoton hanglejtésével. Egy negyed óra multán, midőn már látta, hogy a doctort behálózta, hirtelen elhatározta magát, hogy no hát háromszáz francért odaadja. E kisértésnek aztán már nem tudott többé ellenállni, pazar ajándékozási szenvedélye, az a sóvárgása, hogy bálványának örömet okozzon, sokkal hatalmasabb volt nálánál. Mikor aztán a tizenöt darab aranyat kivette a fiókból, hogy odaadja a boltosnőnek, meg volt lelke mélyéig róla győződve, hogy a jegyzőnél a dolgok ugyis rendbe folynak és nemsokára ujra igen sok, sok pénze lesz.

A midőn Pascal ujra egyedül volt az ékszerrel a zsebében, kimondhatatlan örömet érzett és égett már a türelmetlenségtől, hogy Clotilde visszatérjen s azzal meglephesse. Midőn már messziről észrevette, szive oly hevesen dobogott, hogy csaknem szétpattant.

Clotildenak igen melege volt, miután az izzó ég forróra verte fel a vérét. Ruhát akart váltani és elbeszélte, a séta üditő hatásától ragyogva, hogy milyen bámulatos olcsón vásárolt Mártha, tizennyolcz sousért egy pár galambot! Pascal a felindulástól majd megfulladt s utána ment szobájába. Midőn már csak füzőkéje volt testén s karjai és vakitó vállai ingerlő fehérségben tündököltek, ugy tett, mintha valamit észre vett volna a nyakán.

A nyakfüzér már kezében volt, s mig ujjaival látszólag nyakának habos selymét simogatta, sikerült azt neki ráaggatni s mosolyogva megnyugtatta, hogy semmi baj sincs, csak tréfált. Jókedvüen huzódzkodott Clotilde el tőle.

- De hát legyen már egyszer vége! Tudom, hogy nincs a nyakamon semmi! De hát mit művelsz? Mi csiklandoz?

Gyengéden átölelte és odavezette a nagy álló tükörhöz, melyben egész alakját megláthatta. A láncz, mint valami finom aranyfonál övezte nyakát és a hét igazgyöngy ugy csillogott, mint hét tejfehér csillag, a melyek selyempuhaságu testéből pattantak elő, hogy szelid fényü sugaraikkal teleszórják. Oh, milyen fölséges, gyermekes örömre deritette ez ajándék! Elragadtatásában hirtelen kaczaj gyöngyözött fel kebléből, mint valami kaczér nősténygalamb ingerlő turbékolása, a midőn begyét kidülleszti, hogy hímjének jobban tessen.

- Oh, mester, mester! Mily jó vagy! Hát mindig rám gondolsz? Oh, mily boldoggá tészsz!

És az a földöntúli öröm, mely ekkor szemeiből sugárzott, az igazán szerető nő öröme volt, a ki el van ragadtatva, hogy szép és imádják és gazdagon megjutalmazta Pascalt bohóságaiért.

Visszaforditotta a tükör felől arczát és ajkait kinálta oda neki. Pascal lehajolt hozzá és csókolództak...

- Oh igen, mester; nagyon elégedett vagyok. Oly finomak, oly tiszták ezek a gyöngyök. És oly jól állanak arczomhoz!

Egy perczig még megcsodálta magát a tükörben, a csillogó gyöngycseppek alatt még jobban felvillogó, vakitó testének fehér virágzatát; és aztán, midőn meghallotta, hogy a vén házvezetőnő a mellettük lévő teremben motoszkál, a mutogatás vágya fogta el s ugy, a mint volt, fedetlen nyakkal, csak alsómellénykéjét vetve magára, kisiklott a doctor karjai közül - egyenesen Márthához.

- Mártha, Mártha! Nézd csak, mit ajándékozott nekem a mester! Nos, nem vagyok-e szép?

Ám a szigoru, tüstént elhalványodó Márthát megpillantva, egész elromlott széles jó kedve. Talán megsejtette féltékenységének ezt a fájdalmát, melyet sugárzó lényének szépségével e szegény személynek okozhatott, a ki néma megadással vénült meg mestere iránti imádó tiszteletében. De ez alig egy perczig tartó érzelem volt, a mely alig lehetett öntudatos és hullámzása nyom nélkül gyürüzött lelkében tova. A mi azonban nyomot hagyott ott, az a takarékos házvezetőnő megnyilvánuló rosszalása volt, a ki rögtön értékesnek találta az ékszert s elitélte az ajándékozást.

- A mester tehát ujra kikutatta szekrényét... - mormolta a szegény vén lány maga elé. - Igen drágák ezek a gyöngyök... ugy-e bár?

Pascal igen nagy zavarban volt; kifogásokkal élt, a nagyszerü alkalmi vétellel hozakodott elő és valóságos szóáradattal szinezte ki a boltosné látogatását. Hihetetlen jó vétel! Lehetetlen lett volna meg nem venni!

Mártha, a ki eddig még száját se nyitotta ki és félelmetes volt az ő makacs hallgatagságában, nem tudta kiáltását visszatartani.

- Nagy Isten! Hát most miből éljünk meg hat hétig? Hisz kenyerünk sincs több.

Kövér cseppekben eredtek meg erre Clotilde szemeinek könnyei. Csak leszakitotta a füzért nyakáról, de Pascal meg nem akadályozta. Arról beszélt, hogy rögtön vissza fogja adni és egész magánkivül dadogta:

- Igaz, Márthának igaza van! A mester egy bohó ember és én még bohóbb lennék, ha csak egy pillanatig is megtartanám tovább a mi szomoru helyzetünkben... Hisz elégetné a bőrömet... Esdve kérlek, ne hozasd ujra vissza!

Semmi áron sem akart beleegyezni. Aztán ő maga is, mint a két nő, mélyen elszomorodott, beösmerte hibáját, be, hogy javithatatlan. Erre odaszaladt szekrényéhez, kivette belőle a megmaradt száz francot, és rákényszeritette Márthára.

- Mondom magának, nekem nem kell többé egy sous sem! Hisz ujra kikölteném... Vegye e pénzt, Mártha, maga köztünk a legokosabb. Maga, meg vagyok róla győződve, addig kijut vele, mig ügyeink rendeződnek... És te, kedves kincsem, csak tartsd meg e nyakéket, ne bosszants többet vele. Jer, ölelj meg és öltözködj!

Nem beszéltek többet e dologról. Clotilde a füzért megtartotta és ott hordta a ruhája alatt; oly igéző titokzatosság rejlett abban, hogy ott hordta ezt a kis csecsebecsét, mely oly könnyed, oly aranyosan kedves volt és melyről senki se tudott semmit, csak egyedül ő, ő! Gyakran, midőn Pascal rámosolygott, füzőcskéje alól kivonta a gyöngyöket, hogy megmutassa neki szerelmeteskedésökben, a nélkül, hogy egy szót is szólt volna. S ugyanoly gyors, ügyes mozdulattal ujra visszarejtette azt kecses izgalmában, szerelemtől forró keblére. Ez volt szerelmi bohósága, hogy hálájának e lázas, kusza megnyilatkozásával, az örömnek egy sugarát villantsa fel mestere tudománytól barázdás homlokán. Sohase füzte le nyakáról többé e gyöngyöket.

Ettől fogva igen visszavonulva éltek, a mi igen kellemes volt számukra. Mártha pontos jegyzéket vitt a ház készleteiről, a mi igen szomoru dolgokat tárt fel. Csak a burgonya-készletük volt kielégitő. Szerencsétlenségükre az olajos korsó is fogytára járt és a boros hordók is kiürültek. A Souleiadenek nem volt már sem szőlőtőkéje, sem bogyótermő olajfája, csak egyedül főzeléket és némi gyümölcsöt termett a konyhára; éretlen körték és a sövényszőlő tette táplálékokat. Az első napoktól kezdve ugy Clotilde, mint Pascal számára Mártha szabta ki az adagokat, a crêmet és a finomabb tésztát egészen elejtette és a lepényeket is csekély számra csökkentette. Előbbi tekintélyét ujra visszanyerte egészen és ugy bánt velök, mint gyermekekkel, meg se kérdezve őket, mit szeretnek, vagy mit kivánnak. Ő állitotta össze az étlapot, jobban tudta, mi lesz nekik inyükre és anyailag gondoskodott róluk. Végtelen gondossággal vette őket körül, sőt még azt a csodát is megtette, hogy ezért a pár sousért, még élvezeteket is nyujtott nekik és az ő javukra czivódott velük, mint a hogy kis gyermekekkel szokás, a kik nem akarnak levest enni. Ugy látszott, hogy ez a különös anyai gondoskodás, ez az önfeláldozás, ez az áltatott békesség és nyugalom, melylyel szeretteit óvta, őt magát is megnyugtatólag békitette ki sorsával és kiragadta ama tompa kétségbeesésből, mely felette urrá lett. A mióta ily módon őrködött felettük, ugy nézett ki, mint valami kis fehér főkötős apácza, a ki a szüziesség fogadalmát tette; hamuszinü szemei harminczéves hű szolgálatának megadását hiven tükrözték vissza szenvedélytelen tisztaságukban. A midőn a folytonos burgonya és négy sous ára borjuhusszelet közepette hébe-korba fánkkal tarthatta őket jól, úgy diadalmaskodott és oly végtelen örült, látva boldog, megelégedésben nevető arczukat.

Pascal és Clotilde mindent jónak találtak, a mi azonban nem gátolta őket abban, hogy ne gunyolják ki Márthát, ha nem volt jelen. Ujra megkezdődtek fösvénysége szülte gúnyos élczelődéseik, elbeszélték egymásnak, hogy még a borsszemeket is megolvassa, a mi valóban már nevetséges takarékosság; ha a burgonyáról nagyon is hiányzott az olaj, ha a szeletek nagyon is kicsinyre zsugorodtak össze, ugy egyetértő pillantásaik keresztezték egymást és alig várták, hogy már kimenjen a kis apácza, hogy ne kellessen az asztalkendőbe elfojtani nevető derültségüket. Minden felett mulattak; mint ártatlan gyermekek, csak kaczagták szerencsétlenségüket.

Az első hónap végén Pascalnak Mártha fizetése is eszébe jutott. Rendesen eddig ő maga vonta le magának negyven franc járandóságát a közös pénztárból, melynek ő volt a kezelője.

- Oh, én szegény öregem, - mondá neki, - hogy jut fizetéséhez, ha most egyelőre nincs pénzünk?

Egy perczig némán állt ott, tekintetét a földre szegezve, zavart arczkifejezéssel.

De tisztán kivette, hogy valami a begyében maradt, hogy valamin törte a fejét, de maga se tudta, hogyan hozakodjék elő vele. Pascal tehát felbátoritotta.

- Igen, egy irást, a miben Uram minden hónap végén megirná, hogy nekem negyven franccal adósom.

Pascal mindjárt ki is állitotta neki az irást és azzal oly boldog volt, gondosan elzárta, mintha az is szép, csengő pénz lett volna! Ez az irás aztán ujabb csodálkozásukra vált és ujabb okot adott a kaczagó gúnyra. Mi lehet az a különös hatalom, melyet a pénz lelkére gyakorol? Ez a vén leány, a ki őket térdein szolgálta ki és különösen urát oly nagyon imádta, most elfogadta ezt a darab papirrongyot, a mely teljesen értéktelen, ha nem fogja tudni kifizetni.

Különben sem Pascalnak, sem Clotilde-nak nem volt valami nagy érdeme abban, hogy derültségüket a szerencsétlenségben ennyire megóvták, mert biz azt alig is érezték. Büszke fenköltségben éltek e nyomorban, szenvedélyes szerelmük gazdag és boldog birodalmában. Az ebédnél azt se tudták, mit esznek, elringathatták magukat az álmodozásba, hogy ezüst edényből királyi ételekkel táplálkoznak. Tudomásuk sem volt arról az ürességről, mely őket környezte; észre se vették, hogy a vén házvezetőnő hogy soványkodik le napról-napra, mert csak abból táplálkozott, a mit ők meghagytak és úgy jártak-keltek a puszta, kiürült házban, mintha az valami drágasággal telt palota lett volna. Valósággal ez volt szerelmük legboldogabb szaka. Ez a szoba egy egész világ volt számukra, ez az ósdi, finom domborulatu, narancsszinü falszőnyeggel bevont lakosztály, a hol ők a végtelent, a vég nélküli boldogságot sohasem merithették ki végleg; és ez a boldogság az volt, hogy egymás karjaiban pihenhettek. Aztán a dolgozóterem annyi kedves emléket őrizett meg számukra, s mily pazar örömmel töltötte el őket a lefolyt napoknak édes együttléte, melyben már oly hosszu idő óta éltek egymás mellett. Künn a Souleiadenak még a legelrejtettebb zugaiban is nem ott ragyogott-e a dicső nyár, mely azurkék, aranysugarakkal átszőtt sátrát feléjük boritotta? Reggel a gyanta-fenyők balzsamos utain bolyongtak, délben a platánok sürü árnyasságába temetkeztek, a hol a szökőkut, a természet nászdalát zengedezte és este ott ültek egymásra borulva a terasse-on, a hol hüvös szellő lengedezett, vagy felmentek a nagy szabad plateaura, a mely még meleg volt, midőn már a kékfényü csillagok sugarai reá hullongtak. Mindenütt elragadtatással hordták magukkal a tudatot, hogy ők szegények, s csakugyan csak egy vágyuk volt, hogy együtt lehessenek, minden kivülök létezőknek a teljes megvetésében. Övék volt a föld minden kincseivel, minden birodalmával, attól a percztől fogva, a midőn teljesen egymáséi lehettek.

Augusztus végével ám a viszonyaik rosszra fordultak. Gyakran igen gyengédtelen valóra ébredtek fel e munka- és kötelesség nélküli álomvilágból, a mely nekik oly édesnek tünt fel. Mégis oly lehetetlennek látszott, hogy örökké igy élhessenek. Igy egy este az öreg Mártha kijelentette nekik, hogy már csak ötven francja van és igen nehéz dolog lesz azzal csak két hétig is kijönni, még akkor is, ha lemondanak gyüszünyi borukról. De más felől is komorrá sötétültek a kilátások; a jegyző teljesen fizetésképtelen volt, ugy hogy még személyes hitelezői sem kaptak semmit. Eleinte még számitottak a házára és két bérbeadott birtokára, melyeket a jegyző kénytelen volt szökésénél visszahagyni, de bebizonyosodott, hogy ezek mind neje nevére voltak átiratva. És mig ő, mint gunyosan mondták, Svájczban élvezte a hegységek szépségeit, neje igen nyugodtan élt az egyik birtokon, a melyen, a csőd minden kellemetlenségeit elkerülve, maga fogott most gazdálkodásba. A felizgatott Plassans még arról is beszélt, hogy a nő türte férje kicsapongásait, sőt meg is engedte neki, hogy két szeretőt tartson magának, kiket magával vitt a Garda-tóhoz. Pascal a maga megszokott gondatlanságában még azt is elmulasztotta, hogy az esetet a köztársasági ülnökkel megbeszélje. Miután eléggé informálva volt azzal, a mit neki eddig elbeszéltek, miért kellett légyen neki ezeket a gaz dolgokat ujra feleleveniteni, miután a vagyonából ugy se került volna elő semmi, s más hasznos dolog se sülhetett volna ki belőle?

Ekkor a Souleiade-on igen fenyegető kezdett lenni a nyomor. Sötét gond uralkodott ott, a mely csak igen rövid kegyelmi határidőt adott. Clotilde, bár igen okos nő volt, mégis először ő reszketett meg a jövő gondolatára. Mig Pascal mellette volt, még meg tudta őrizni életvidorságát, de a hogy egy pillanatra is csak egyedül hagyta; gyengéd, körültekintő női szeretete folytán, mindjárt félelem fogta el, és az az iszonyu kérdés merült fel lelkében, hogy mi lesz belőle ily magas korban, ily nagy háztartás terhével? Már néhány nap óta ama titkos terv foglalkoztatta, hogy dolgozni akart és pénzt akart keresni, igen sok pénzt pastell képeivel. Hisz annyiszor és annyian dicsérték már szemtől-szembe bámulattal e sajátos tehetségét. Bevonta tehát az agg Márthát terveibe és egy nap titokban azzal bizta meg, hogy egy phantasie pastell-csokrot a sauvaire-utczai képkereskedőhöz vigyen eladás végett, mert a mint hirlett, egy párizsi festő rokona van. Csak az volt határozott kikötése, hogy nem volt szabad a képeket Plassansban kiállitani, hanem mindent oly messzire kell elküldenie, a mennyire csak lehetséges. De e terv eredménye igen szomoru volt, a kereskedő egész megütközött a compositio rettenetességein, a képzelet mértéket nem ismerő túlkapásain és odanyilatkozott, hogy biz az ilyesmit soha se lehetne eladni. Clotilde végkép kétségbeesett, nagycseppű, pergő kristályu könnyek harmatoztak az arczán. Hát mire volnék alkalmas? Hisz valóságos szégyen, ha semmi hasznosat és jót se tud cselekedni az ember. És a vén házvezetőnőnek kellett őt megvigasztalni és neki megmagyarázni, hogy kétségen kivül nem minden nő van a munkára teremtve és hogy egy részük úgy fakad fel életre, mint a kertben a virág, hogy illatozzék; mig másik részük a rögös föld gabnájához hasonlit, melyet összezuznak, hogy vele táplálkozhassanak.

Mártha ezalatt más tervet hányt-forgatott fejében, a mely oda lyukadt volna ki, hogy a doctort rá kell birni gyakorlata folytatására. Clotilde-dal beszélte tehát meg a dolgot, de az mindjárt felvilágositotta Márthát e terv nehézségeiről és lehetetlenségéről. Ép az előtte való este beszélt Pascallal e dologról. Ő maga is foglalkozott e tervvel, ő maga is gondolt a munkára, mint egyedüli igaz menekvésükre. Először az a gondolata támadhatott, hogy rendelő-termét fogja megnyitni. De már hosszu évek óta csak a szegények orvosa volt. Hogy merészelhette tehát megkoczkáztatni azt, hogy fizetést követeljen, a ki ezt már évek hosszu során át nem tette? De nem volt-e már késő az ő korában még egyszer megkezdeni a pályát, egészen eltekintve azon koholt és haszontalan mendemondáktól, a melyek róla keringtek, egészen eltekintve a hiresztelésektől, a melylyel róla beszéltek, hogy hát nincs minden kerék meg balga agyában. Való bizony, hogy egy beteget sem kapna, tehát fölösleges kegyetlenség volna, őt még csak a megkisérlésre is reábirni, a miből csak zúzott szivvel és üres kezekkel kellene, hogy kiábránduljon. Clotilde tehát ép ellenkezőleg abban buzgólkodott, hogy őt lebeszélje erről és Mártha is belátta ezeket a nyomós okokat és ő maga is azt mondta, hogy le kell a mester nagyságos urát arról beszélni, hogy ily nagy bánatot ne kellessen megérnie. De épen e beszélgetések alatt egy ócska papiros-jegyzet villant eszébe, melyet egy pókhálós polczon talált, teleirva régebbi beteglátogatásainak adataival. Igen sokan soha se fizettek neki, ugy hogy neveik sorozata a napló két teljes oldalát betöltötte. Miért ne lehetne most, a midőn nyomorban voltak, ezektől az emberektől követelni, a mivel tartoztak? Aggodalom nélkül megtehették ezt, a nélkül, hogy a doctornak szóltak volna róla, a ki mindig vonakodott a törvényt igénybe venni. Ebben Clotilde is igazat adott neki. Valóságos ármányt szőttek aztán: Clotilde kivonatot csinált a naplóból és megirta a számlákat, melyeket az öreg Mártha elvitt. De sehol se kapott még egy árva sous-t sem, mindenütt azt a feleletet kapta, hogy utána néznek a dolognak és majd a doctornál személyesen jelentkeznek. De tiz nap is elmult és senki se mutatkozott. A házban már csak hat franc volt összesen, a miből csak két-három napig lehetett megélni.

Midőn Mártha egy nap ujra üres kezekkel egy régi patienstől tért vissza, Clotilde-ot egy zugba hivta és halk hangon suttogta el, hogy épen az előbb a Rue de la Banne-ban találkozott Félicité asszonynyal. Az valószinüleg kileste őt a sarkon.

Még mindig nem lépte át a Souleiade-ot. Még a fiát ért szerencsétlenség, a miről az egész város beszélt, vagyonának e hirtelen elvesztése sem hozta őt szivéhez közelebb. De szenvedélyes türelmetlenséggel várta, hogy az közeledjék hozzá s megőrizte a szigoruan itélkező anya magatartását, mert biztos volt abban, hogy Pascal végre is az ő kegyelmére lesz ráutalva; és épen ezért bizonyos ballépésekkel szemben engesztelhetetlennek mutatkozott. Határozottan számitott rá, hogy egy szép napon csak őt fogja fia segitségül hivni! Ha majd egy sous-ja se lesz, majd akkor csak eljő ajtajához; de akkor majd ő fogja megszabni feltételeit; megszabja Clotilde-dal való törvényes egybekelését, vagy tán, a mi még jobb volna, elutazását fogja követelni. De nap mult nap után és még sem jött. E végett leselkedett tehát Márthára. Részvéttől megindult arczot öltött, ujságok után kérdezősködött és csodálkozását fejezte ki, hogy még pénzes szekrényét nem vették igénybe s e mellett értésére adta, hogy méltósága tiltja, miszerint ő tegye az első lépést.

E dologról a doctorral magával kell hogy beszéljen és őt arra birja, hogy azt elfogadja - végezte be Mártha mondókáját. És valóban miért ne fordulna ő első sorban anyjához? Hisz ez igen természetes volna.

- Soha! Én nem veszek át ilyen megbizást. A mester megharagudnék és igazsága lenne. Biztosan tudom, hogy inkább éhen halna, mintsem kegyelem-kenyeret egyék nagymama kezéből.

Midőn másnap reggelén Mártha kiszolgálta őket s a megmaradt leveshust tálalta fel, ezt mondta nekik:

- Most már nincs több pénzem, uram, és holnap már csak vaj- és olaj-nélküli burgonya lesz csak. ...Már három napja, hogy csak vizet isznak, mától fogva a húst is nélkülözniök kell.

- Nos hát akkor burgonya lesz sóval, ez valami felséges dolog, ha az ember éhes!

Visszament konyhájába, és ujra egész halkan rákezdték a gunyolódást fukar fösvénysége miatt. Sohase tette nekik azt az ajánlatot, hogy tiz francot sajátjából előlegezni fog, bár volt egy kis pénze, a mit oly rejtett helyen tartott, hogy senki se tudta. De csak nevettek rajta, dehogy haragudtak reá, hisz az ép oly kevéssé juthatott eszébe, mint az, hogy mi módon tudná a csillagokat az égről számukra lehozni, hogy azokat feltálalhassa.

De éjjel, midőn az ágyba feküdtek, észrevette Pascal, hogy Clotilde-ot lázas izgalmak és álmatlanság gyötörték. Szokásukká vált, hogy ha a langymeleg sötétségben igy egymás karjai között feküdtek, Clotilde gyónását fülébe sugdossa, és ekkor megmerte neki mondani, hogy mily nyugtalanság gyötri, igen, a mely miattuk, az egész ház sorsának mostohasága miatt elfogta. Hát mit tegyenek minden segélyforrás hiján? Egy perczre már úgy volt, hogy anyjáról beszél vele. De aztán még se volt bátorsága hozzá és megelégedett azzal, hogy bevallotta azokat a lépéseket, melyeket ketten, ő és az öreg Mártha tettek; hogy miután meglelték az ócska naplót; ő kiirta és elküldte a számlákat; de mindenütt csak hiábavaló volt a fáradozásuk. Más körülmények közt e vallomás nagy gondot okozott volna neki és hevesen kitört volna izgalmában, abbeli haragjában, hogy mindezt tudta nélkül cselekedték, miután az eddigi gyakorlatával oly homlokegyenest ellenkezett. Eleinte hallgatag maradt és heves izgatottsága eléggé elárulta, mily nagy volt időnkint aggodalma, ha gondtalannak mutatta is magát Clotilde-dal szemben. De megbocsájtott Clotildenak, miközben szeretetteljesen szivére vonta és végre azt mondta nagylelkü önmegtagadással, hogy helyesen cselekedett, és hogy igy tovább nem élhetnek. Végre felhagytak a beszélgetéssel; de Clotilde azért észrevette, hogy Pascal nem alszik, hanem valami kenyérkereseti módon töri a fejét, a mivel naponkénti szükségleteiket fedezhessék. Igy telt el ezen első szerencsétlen éjjelük, közös szenvedésük éjjele, melyen Clotilde-ot Pascal kinzó gondjai ejtették kétségbe, melyeket ő okozott neki, mig Pascal elviselhetlennek tartotta a gondolatot, hogy Clotilde-ot kenyér nélkül tudja.

A következő reggelen már csak gyümölcsöt ettek. A doctor egész délelőtt látható benső küzdelmek martalékául esve, néma maradt. Már majd három óra volt, midőn végre megérlelte elhatározását.

- Most hát mozognunk kell, mondá végre társnőjének! Nem akarom, hogy te ma este is éhezzél. Eredj, vedd fel kalapodat, ketten megyünk el.

- Igen, miután a mivel nekünk tartoznak nem akarták megadni, ugy én magam megyek és meg akarom látni, hogy megtagadják-e?

Kezei reszkettek; a gondolat, hogy ily módon kell, hogy magának fizettessen, bizonyára rettenetes kinokat okozott neki, de igyekezett mosolyogni és nagy bátorságot tettetett. Clotilde, a ki hangja reszketésén észrevette áldozata nagyságát, nem tudta csillogó szemei könybeborulását elfojtani.

- Nem, nem mester, ne eredj! Hisz nagy fájdalmat okozna neked! Mártha is ép olyan jól elmehetne.

De az öreg Mártha, ki szintén jelen volt, igen helyeselte ura férfias elhatározását.

- Igen hát, miért ne menjen a nagyságos uram? Sohasem volt szégyen, ha az ember sajátját követelte! Hát nem igy van? Mindenkinek a magáét!... Én részemről igen helyesnek találom, ha uram megmutatja, hogy férfi.

Aztán épen ugy mentek ki ujra, mint az agg Dávid király, a hogy magát Pascal gyakran tréfából nevezte, ifju szeretője Abisaig karján. Sem egyik, sem másik nem volt szegényesen felöltözve, ő, mint rendesen, most is végiggombolta festői felöltőjét, mig Clotilde gyönyörü piros babos nyersvászon ruháját öltötte magára; de nyomoruságuk tudata kétségtelen, hogy földig alázta őket ónsulyával és elhitette velük, hogy szegényember létükre nem szabad, hogy sok helyet vegyenek igénybe, s csak a házak mellett kell tétován sompolyogniok. Az izzó napfénytől túlhevitett utczák majdnem üresek voltak. Néhány kiváncsi tekintet zavarta csak meg bolyongásukat, de azért még sem gyorsitották lépteiket, olyannyira el volt szivök facsarodva.

Pascal egy öreg hivatalnoknál akarta körutját megkezdeni, kit vesebaja alkalmával gyógykezelt. Clotilde-ot visszahagyta a Sauvaire-ut egy kőpadján és belépett egykori betege házába. Nagy megkönnyebbülésére azt hallotta betegétől, hogy járulékait csak októberben kapja meg, s akkor megfizeti tartozását. Egy öreg, béna hetven éves nőnél viszont máskép álltak a dolgok; panaszkodott, hogy miért küldik neki a számlát a szolgálóval, a ki cseppet sem volt udvarias; úgy hogy még ő sietett magát kimenteni és megadta a kért haladékot. Három emeletre kellett, hogy egy adóhivatalnokhoz felmászkáljon, a kit betegen talált, ép oly szegény sorsban, mint jó magát, úgy hogy nem is mert követelésével előállani. Aztán sorba jöttek, egy rövidárusnő, egy ügyvéd felesége, az olajkereskedő és a pék, mind jómódu emberek, de mindannyian tudták, hogy mi módon kell a rögtöni fizetés alul magukat kivonni; némelyik igéretekkel, mások meg azáltal, hogy el se fogadták látogatását. Volt köztük egy, a ki meg tetette, hogy azt sem tudja, mit is akar Pascal.

Nem maradt most már senki más hátra, mint Valqueyras marquis-nő, egy régi nemesi család egyedüli képviselője, ki igen gazdag volt, de hires volt fukarságáról s a ki mint özvegy asszony tizéves kis leánykájával élt együtt. Utoljára ez urnő kapuján csengettek be; a corso végén állott a Mazarinok idejében épült palotája. Oly sokáig maradt ott benn, hogy Clotilde a sétányon fel s alá járt nyugtalanságában.

Végre hosszu félóra után ujra előjött, megkönnyebbülve tréfás hangon kiálta elébe:

És csakugyan tőle se kapott pénzt. Bérlőire panaszkodott, a kik nem akarnak neki megfizetni.

- Képzeld csak - folytatá Pascal, hogy megmagyarázza hosszu kimaradását - kis leánya beteg. ...Félek, hogy hashártya-gyuladás kezdete jelentkezik nála. Megmutatta nekem a kicsit és én a szegényt megvizsgáltam.

Nagy megindulással kapaszkodott karjaiba és ő érezte, mily bensőleg szoritja azt Clotilde szivére. Egy kis ideig még tétován járkáltak ide-oda. De aztán végét kellett vetniök; nem maradt szegényeknek más hátra, minthogy üres kézzel, zúzott szivvel tartottak haza felé. Pascal ellenkezett, miután fejébe vette, hogy ma este burgonyán és vizen kivül mást is kell, hogy neki nyujthasson. Midőn a corson igy az ujváros felé felmentek, balra fordultak, és ugy tünt fel nekik, hogy a szerencsétlenség egészen rájuk zuditja minden erejét, hogy a végpusztulásba döntse őket könyörtelen közönyével.

- Halld - mondá végre - egy eszmém támadt. ...Mi volna, ha Ramondhoz fordulnánk? Ő készséggel kölcsönözne nekünk ezer francot, mig viszonyaink rendeződnek, a mikor aztán visszaadnók neki.

Clotilde nem válaszolt mindjárt. Ramond, a kit ő kikosarazott, most már házas volt, az ujváros egy házában lakott és mint igen szép ember, hamar divatorvossá lőn, és kis idő mulva bizonyára szép vagyona lesz. Szerencsére Clotilde, mint helyes érzékü, nyiltszivü embert ismerte őt és ha nem látogatta őket meg azóta, arra bizonyára okai voltak és gyengédségből nem tette. Ha találkozott velük, arcza oly örvendetes csodálkozást fejezett ki, látszott, hogy kielégité őt régi szerelmese boldogsága.

- Talán kellemetlen volna ez rád nézve? - kérdé Pascal elfogulatlan hangon - hisz ő a fiatal orvosnak házát, pénztárczáját és szivét nyitotta volna meg egykor.

- Nem, nem! Hisz köztünk mindig csak őszinte barátság volt a kötelék. Gondolom, hogy sok bánatot okoztam neki, de hát megbocsájtott... Igazad van, nincs más barátunk; Ramond az egyedüli, a kihez fordulhatunk.

De nyomukban kullogott a szerencsétlenség. Ramond Marseillebe utazott el egy consultatióhoz és csak másnap este kellett, hogy megérkezzék. Ramond fiatal felesége fogadta őket, ki Clotilde-nak ifjukori barátnéja volt. Eleinte kissé zavartnak látszott, de aztán később igen szeretetreméltóan fogadta őket. A doctor természetesen nem mondotta meg, mi volt a szándékukban és megelégedett látogatásának azzal az indokolásával, hogy Ramond társasága hiányzik neki.

Az utczán Pascal és Clotilde magukat ujra teljesen elhagyatottnak érezték. Hova forduljanak mostan? És most ujra találomra kellett elindulniok.

- Mester, még nem is mondottam neked - suttogta Clotilde végre - ugy látszik, Mártha találkozott Félicité nagymamával. Igen, nagymama aggódik miattunk, azt kérdezte, hogy miért nem fordulunk hozzá, ha ily nagy zavarban vagyunk... Oh, nézd, ott alant, épp ott van a kapuja...

Valóban a Rue de la Banne-ban voltak, a honnan az alpolgármester háza előtti térnek egy szegletére lehetett látni. De Pascal rögtön megértette és elnémitotta a szót ajkán:

- Soha! Hallod, soha! És te, te se fogsz oda menni. Te azért mondod ezt, mert fáj neked, hogy látod tönkrejutásomat? Oh, nekem is nehéz a szivem, hogy te itt vagy velem és hogy szenvedsz. De sokkal jobb szenvedni, mint talán olyat tenni, a mi később örökös szemrehányáskép égetné a lelkünket... Nem, nem, nem tudom... nem tudom!

- Inkább ezerszer idegenbe szakadok el... idegeneknél koldulok... Talán vannak még barátaink, de azok a szegények között vannak.

És az agg Dávid király az alamizsnakérés kolduló utjára határozta most el magát, a mint folytatta barangolását. Ajtóról ajtóra ment koldulni, karjával kedvencz rabnőjére, Abasaigra dőlve, a kinek szerelmes ifjusága maradt meg csak néki egyedüli támaszául. Már majd hat óra volt, a forróság lehült, a szük utczák emberekkel teltek meg és ebben a népes városnegyedben, a hol oly kedveltek voltak, köszöntgették őt az emberek és reájuk mosolyogtak hű barátsággal. Kevés részvét is vegyült e mosolyos üdvözlésekbe, mert mindenki tudta anyagi romlásukat. De azért kettőzött szépség dicsfényében tündököltek, ő szakálla hófehér díszében, Clotilde ifju szőkeségében, a mint igy egybeolvadva szomoru levertségben simultak egymáshoz. Érezni lehetett, hogy még bensőbben, még teljesebben forrnak egybe, a mint fejüket büszke tartásuvá egyenesité sugaras szerelmük s testüket szánalmassá görnyeszté szerencsétlen sorsuk. Ő igen meg volt rendülve, mig Clotilde bátor szivvel sajnálta királyi mesterét. Félig meztelen munkások surlódtak hozzájuk, kiknek a zsebében bizonyára több pénz volt, mint az övéikben. Senki sem mert volna nekik egy soust felajánlani, a mit nem szoktak megtagadni azoktól, kik éheznek. A Canquoin-utczában az öreg Guiraude-nénál akartak látogatást tenni, de szegény azelőtt való héten meghalt. Más két látogatásuk is dugába dőlt, a mit tervbe vettek. Ettől fogva arra gondoltak már csak, hogy kitől kölcsönözhetnének ki maguknak tiz francot. Már három óra óta bolyongtak igy, kósza tétovában a város utczáin.

Oh, ez a Plassans a maga utjaival, a Rome-, s a Banne-utczával, mely a várost háromrészre osztotta, - ez a Plassans az örökké csukott ablakaival, ez a naptól elperzselt város a maga halálos csendjében, mely a nyugalom leple alatt a társaságok s a játékszenvedély annyi bűnbarlangját rejtegette! Már háromszor szelték át mindinkább lassuló, fáradtságtól lankuló léptekkel az augusztusi nap e tikkasztó, vérvörös alkonyán! A corzón ósdi, falusi kocsik álltak kifogva, a melyek a szomszéd hegyi falvakba szándékoztak; a platánok sötétlő árnyaiban, a kávéházak ajtói előtt ülő vendégek nevetve néztek utánuk. Épen igy érezték az uj-városban, a hol a cselédek az uri udvarházak küszöbeire kiálltak terécselni, hogy kevesebb rokonszenv kiséri őket utjaikon, mint a Saint-Marc negyed elhagyott utczáin, a hol az ó paloták barátságos csendben bóbiskoltak. Visszatértek ez ó negyedbe és elmentek egészen a Saint-Saturnin dómig, melynek kupolája a káptalan kertjét boritotta árnyba. Oly isteni békesség zugolya volt e hely, a honnan őket egy koldus, ki tőlük alamizsnát kért, kizavarta. Sokat épitettek a vasut felé fekvő oldalon, a hol uj külváros volt keletkezőben és most arra tartottak. Aztán még egyszer utoljára mentek vissza az alpolgármester háza előtt lévő térig, abban a hirtelen felvillanó reményben, talán találnak valakit, a ki nekik pénzt fog felajánlani. De a városban mindenütt csak mosolygó részvéttel találkoztak, a felett, hogy őket igy együtt látják. A viorni kavicsok, e kis, apró, hegyes kövecskék, melylyel az utak fel voltak töltve, felsebezték lábaikat. És igy kellett végre kettőjöknek együtt üresen visszatérni Souleiadera: az agg, kolduló király és az ő alázatos rabnője, Abisaig, ifjusága virágában, a ki az agg Dávid királyt, ki kincseit elvesztette és összeroskadásig elfáradt az utczán keresztül-kasul való tétova bolygásban - haza... hazavezette.

Nyolcz óra volt. Mártha, a ki várta őket, belátta, hogy ez este a konyhában nincs több dolga. Azt állitotta, hogy már evett; és miután szenvedőnek látszott, Pascal azonnal elküldte, hogy feküdjék le.

- Egész jól nélkülözhetünk - ismétlé Clotilde. - Miután a burgonya a tüzön van, ugy magunk is lehuzhatjuk.

Az agg házvezetőnő követte a parancsot, miután igen-igen rossz kedve volt. Alig egy pár érthetetlen szót mormolt még: Ha már mindent megettek, minek akkor az asztalhoz ülni. Aztán még azt is mondta, mielőtt szobájába zárkozott:

- Uram, már zab sincs több Bonhomme számára. Ma oly különösnek találtam, mindenesetre jobb volna, ha uram még egyszer utána nézne.

Pascal és Clotilde rögtön lementek az istállóba. Nyugtalanok voltak. A vén ló csakugyan álmos szédületben feküdt ott az almon. Hat hó óta rossz lábai miatt már ki sem engedték többé és teljesen meg is vakúlt már. Különben senki sem tudta felfogni, minek tartja a doctor oly soká e vén állatot. Már maga Mártha is annyira jutott, hogy azt mondta, hogy csupa szánalomból agyon kell már ütni. De Pascal és Clotilde élénken ellenezték s ugy fel voltak indulva, mintha azt mondták volna nekik, hogy egy rokonukat öljék meg, a ki nem akar elég gyorsan meghalni.

Nem, nem! Bonhomme negyedfélszázadnál tovább szolgálta őket hűen, tehát szép, nyugodtan muljon ki, mint olyan derék állat, a mely teljes életében hűséges volt. Ez estén nem mulasztá el a ló a leggondosabb megvizsgálását. Patáját felemelte, megnézte foghusát, megolvasta szivveréseit.

- Nem, nincs semmi baja! - mondá végre. - Egyszerüen csak a vénség bántja... Oh, én szegény vén lovam! Már nem fogunk többet együtt kocsizni az utczán.

Az, hogy hiányzott a zabja, igen bántotta Clotilde-ot. De Pascal ujólag erősitgette, hogy ily vén állat, a mely már nem dolgozik, nem kivánja ugy a táplálékot. Erre Clotilde egy marok szénát vett fel egy halomról. Mindkettőjüknek igen nagy örömet okozott, hogy Bonhomme a régi barátsággal, szivesen falta kezükből az iratos füvet.

- De hisz van még étvágyad - mondá Clotilde nevetve. - Nem szükséges tehát, hogy elpityeredjünk. Jó éjt, aludj nyugodtan.

És átengedték őt ujra az alvásnak, miután mindketten hosszú csókban jobbról-balról megcsókolták fejét.

Az éj lehullt s egy gondolatra jöttek. Hogy ne kellessen nekik lenn tölteni idejüket a kipusztitott házban, felvitték a vacsorát a szobába. Clotilde gyorsan előszedte a fazék burgonyát, a sót és egy szép szilke tiszta vizet vitt fel, mig Pascal egy kosár szőlőt szakajtott tele a sövényzet tőkéinek első koránérő fürteiből. Bezárkóztak, az ételt kis asztalukra helyezték, a burgonyát a sótartó és a szilke közé és a szőlővel telt kosarat az asztal melletti székre. Csoda-jóizü ünnepi vacsora volt ez, a mely őket azon étkezésükre emlékeztette, midőn a nászéjüket követő nap maguk készitettek el mindent, mert Mártha vonakodott nekik feleletet adni. Ugyanazon elragadtatás nyilatkozott mindegyiküknél ez egyedüllét ártatlan örömein, hogy ők maguk szolgálhatták ki magukat és szorosan egymáshoz simulva egy tálból ehettek. Ez az este, mely azon szomoru nappalt követte, midőn minden lehetőt elkövettek, hogy életüket megkönnyitsék, még a legboldogabb órákat hozta meg számukra. Mióta ujra hazaérkeztek, mióta ujra abban a nagy, barátságos szobában találták magukat, a százhelyü város minden képe elmosódott, ködbeveszett; csupán haszontalan bolyongásuk szomorusága és félelme révedezett egy perczre fájó tudatu emlékükben. Ujra mitsem kezdtek azzal törődni, a mi nem tartozott szerelmük keretébe; nem tudták már, hogy szegények, hogy a következő napon ujra után' kell, hogy nézzenek, hogy legyen este mit enniök. Miért félnének ugy a nyomortól, miért okoznának maguknak bubánatot, miután a lehető legnagyobb boldogság élvezetét elérték azáltal, hogy együtt lehettek?

- Istenem! Hogy féltünk ettől az estétől! Hát okos dolog-e, hogy ily boldogok vagyunk - ki tudja, mi lesz holnap?

- Nem, nem! Holnap is szeretni fogjuk egymást, mint a hogy ma szeretjük. Oh, szeress engem, mester, minden erődből, ugy a hogy én szeretlek!

És sohasem is szerették igy magát az evést, mint most. Clotilde egészséges gyomorral, fiatal lányos étvágyával látott mindenhez. Tele szájjal harapott bele a burgonyába és nevetve csodajónak mondotta, jobbnak, mint a legjobb pástétom. S Pascal is meglelte régi, harminczéves férfikorának megfelelő étvágyát. Hosszu kortyokban itta a kristályvizet, a mit isteninek talált. Aztán dessertül a friss szőlővel üdültek fel, a föld vérével, melyet a nap aranynyá olvasztott fel. Igen sokat is ettek; mámorosak voltak a sok viztől és gyümölcstől, de főleg a boldogságtól, a gyönyörtől. Nem emlékeztek rá, hogy valaha is ettek volna ily királyi, izes vacsorát együtt. Első reggelijük, a húsok, borok és a kenyér s más mindenféle pazar, élvetnyujtó izesség, mi akkor rendelkezésükre állott, nem ejtette őket ily mámoros duslakodásba. Az élet e valódi boldogsága, mely egyedül abban a gyönyörüségében rejlett, hogy együtt lehettek, az egyszerü porczellánt aranyos edénynyé, a nyomoruságos ételt isteni eledellé változtatta, a milyet tán maguk az istenek sem élveztek soha, soha.

Az éj teljesen beállott és ők lámpát se gyujtottak s boldognak érezték magukat, hogy mindjárt ágyba feküdhetnek. De az ablakokat egészen nyitva hagyták, a messze, messze csillagos ég hadd bámuljon be rajta; hadd lehelje be a hüvös esti szél virágillattal terhes forró leheletét, melyet a levendula-bokrok könnyü illata oly bűbájos balzsammal töltött el szerelmetes, lázban reszkető szobájukban.

A láthatáron éppen akkor kelt fel a hold, oly teljesen, oly hatalmas koronggal, hogy az egész szoba betelt nyár-éji álmokba ringató ezüstös fényével és ők e csodás, álmatag fény szelid világától látták magukat bevilágitva.

És ekkor Clotilde meztelen karjaival, selyem habos nyakával, kecses, teljesen fedetlen keblével megkoronázta Pascal ez ünnepi vacsoráját, azzal, hogy odaajándékozta neki hattyu testének isteni ajándékát. Az előző éjjel érezte csak először a nyugtalanság borzongását, az ösztönszerü félelmet közeli romlásuk fenyegető előérzetében. De most ujra elfeledni látszottak az egész világot, mintha a legpazarabb boldogságnak mélységes éji homálya borult volna reájuk, a melyet a jóságos természet ajándékozott nekik szerelmes vakságukban, mindarra ráboritva, a mi nem tartozott szenvedélyes szerelmüknek birodalmába.

Kitárta karjait, átengedte, odaadta magát Pascalnak teljes reszketeg, bársonyos valóságában.

- Mester - mester! Dolgozni akartam éretted, de aztán arra a szomoru tapasztalatra jutottam, hogy semmire se való vagyok, hogy nem vagyok képes egy falat kenyeret sem megkeresni, mit te megehetnél. Csak szeretni tudlak, csak magammal tudlak megajándékozni és csak egy pillanatra tudok igy gyönyörüségedre lenni... S megelégszem, ha csak gyönyört okozhatok neked, mester! Ha te tudnád, mily megelégedett vagyok pusztán azzal, ha te engem szépnek találsz, hogy én mindezt a szépséget neked ajándékozhatom! Csak egyedül ez van birtokomban és oly végtelen boldog vagyok, ha ezzel téged is boldoggá tehetlek.

- Oh! Igen! Szép vagy. A szépek legszebbe! Mindazon szegényes ékszerek, melyekkel téged feldiszitettelek, az arany, a drágakövek, mind, mind együtt nem érnek annyit, mint a legkisebb kis szemerkéje a te bársony-puha testednek. Egy kis körmöcskéd, egy vékony, szőke hajszálacskád több, mint e megbecsülhetlen kincsek összessége. És én oly buzgó áhitat ihletében fogom mindig álomra lecsókolni szempilláidat.

- És jegyezd meg, mester: a legnagyobb örömöm, hogy te oly agg vagy és hogy én fiatal vagyok, mert testemnek odaajándékozása annál inkább boldogithat. Ha te is oly fiatal volnál, mint én, ugy testem ajándéka nem okozna neked oly nagy örömet és én kevésbbé érezném magamat boldognak... Csak te végetted vagyok büszke szépségemre és ifjuságomra és csak azért örvendezek azokkal - hogy neked, neked áldozhatom velük!...

Hatalmas reszketés fogta el, szemei könyekkel teltek meg, hogy Clotilde-ot ily kivánatosan, ily imádandóan a magáénak mondhatta.

- Te a leggazdagabb, a leghatalmasabb urrá tészsz, elhalmozol minden jóval! Te az istenek, az égnek gyönyörét ömleszted át rajtam, olyat, a milyet csak férfi érezhet!

És Clotilde még fékezhetlenebbül adta oda magát, odaadta testét, ereinek vérét, egész forró, izzó ifjusága hatalmas lüktetésével.

- Ugy hát fogadj el, mester, hogy eltünjek, hogy egészen felolvadjak lényedben! Vedd ifjuságomat, vedd egyszerre; szivd ki azt egy huzamra testemből; egyetlen egy csókban apaszd el ugy, hogy csak egy csepp mézzé váljék ajkadon - édesen. - Oly végtelen boldoggá fogsz vele tenni, és én hálás leszek érte Mester! vedd ajkaimat, melyek oly üdék, leheletem, mely oly tiszta; szoritsd keblemet ajkaidra, hogy gyönyörre pezsdülj; vedd lábamat, egész testemet, miután még alig pattant bimbóhoz hasonló, s oly bársonyos, oly illatos; vedd, hogy megrészegülj gyönyöreitől. Hallod-e, mester, eleven virágbokrétának sziromerdeje vagyok és te légy az egyedüli, a ki illatát beleheli. Ifju, kivánatos gyümölcs vagyok s te légy, a ki megizlelsz először! A szerelem és szeretet végtelen tengere vagyok és te fürödj meg e tenger szerelemben! Én a tied vagyok! Olyan virág, mely lábod nyomain pezsdül fel, hogy neked tessék, az a vizzuhatag, mely előtör és tovahömpölyög, hogy téged felüditsen, az erő, mely feltörekszik, forrva buggyan, hogy neked ujra ifjuságot ajándékozzon! És én nem vagyok semmi, semmi - mester, - ha nem lehetek a tied!

És Clotilde átengedte magát és Pascal elfogadta e káprázatos, lázas szerelmi gyönyörök forrását: ifju testét.

Ebben a perczben a holdfény éppen szűzies meztelenségére villant, őt teljesen megvilágitva.

Olyannak látszott, mint maga az életre kelt női szépség a maga hervadhatlan tavaszában.

Sohase látta még őt ilyen fiatalnak, ily szépnek, ily isteninek. És Pascal forrón megköszönte szerelmese testének királyi ajándokát, mintha a föld összes kincseit szórta volna reája.

Nincs az a királyi ajándék, a mely hasonlatos oly fiatal üde nőhöz, a ki teljesen odaadja magát, a kiből uj életáradat ömlik szerte - tán maga a gyermek.

És ők a gyermekre gondoltak és boldogságuk még gyarapodott e gondolatra, a fiatalság mámorának e fejedelmi, duzzasztó, ünnepi éjszakáján, melyet Clotilde nyujtott neki, - egyedül neki, imádott mesterének, urának, királyának, a miért őt koronás királyok is megirigyelhették volna.

Azonban a következő nap ujra álmatlansággal kezdődött. Se Pascal, se Clotilde nem panaszolták el bánatukat, órák hosszat feküdtek igy egymás mellett és tettették egymás előtt, hogy alusznak, pedig mindketten szomoru állapotuk felett gondolkodtak, mely napról napra rosszabbra fordult. Mindegyikőjük elfelejtette a maga szomoruságát, csak a másiknak búbajára gondolt. Az adósságcsinálásban keresték a menekvést; Mártha a bort, a kenyeret és a kevés hust hitelbe vásárolta; igen szégyelte magát, hogy hazudnia kell, és nagy óvatossággal kellett, hogy ezt is tegye, mert mindenki tudott a ház romlásáról. A doctornak eleinte az a gondolata támadt, hogy a Souleiade-ot megterheli; de ez lett volna az utolsó segélyforrás. Csak ez az egy birtoka volt még, mely kürölbelől huszezer francot ért, a melyért azonban, ha el akarta volna adni, alig kapott volna tizenötezret is, és ekkor aztán a végső nyomor szomorusága köszöntött volna be hozzájuk, ha egy kő se volna többé az övé, a hova a fejét lehajthatná. Clotilde maga is könyörögve kérte, hogy várjon még e lépéssel és ne ereszkedjék bele ilyen megmásithatlan dolgokba, mig helyzetük nem a legkétségbeesettebb.

Három, négy nap mult igy el. A szeptember is elérkezett és szerencsétlenségükre az időjárás is igen zord lett; rettenetes viharok jártak, melyek átzugtak az egész vidéken. A Souleiade egy fala is beomlott; de nem tudták ujra felépittetni és az omlás folytán a kőfalkeritésen rés támadt. A péknél sem fogadták már Márthát a legudvariasabban. Midőn az egy reggel a reggelit felszolgálta, sirva jött be és elbeszélte, hogy a mészáros a legrosszabb darab husokat adja csak neki. Még csak egy pár napig tart s nem is fognak többé sehol hitelezni. Minden áron kell hát, hogy valami tanácsot adjanak maguknak, hogy valahol segélyt szerezzenek, hogy legalább a mindennapi legszükségesebb fedezésére legyen elegendő pénzük.

Egy hétfőn, midőn a gondok és kinoknak uj hete vette kezdetét, Clotilde egész reggel igen ingerült volt. Bensejében heves küzdelem vivódott, mig aztán a reggeli végeztével szemmelláthatólag megérlelődött elhatározása, a midőn látta, hogy Pascal visszautasitja kis hus-szeletkéjét. Erre aztán nyugodt, elhatározott arczkifejezéssel sétált ki Márthával, miután - a mint mondá - egy kis csomag fehérnemüt, a mit el akart ajándékozni, tett be kis finom kosarába.

Midőn két óra mulva visszaérkezett, igen halvány volt. De nagy, őszinte kifejezésü szemei sugarakat szórtak. Rögtön felment a doctorhoz, nyiltan szemeibe nézett és meggyónt neki mindent:

- Bocsánatod kell kérnem, mester, mert épen most engedetlen voltam irányodban és vallomásommal bizonyosan sok bánatot okozok most neked.

Lassan és a nélkül, hogy levette volna szemeit Pascal arczáról, boritékot vont elő zsebéből és több bankjegydarabot vett ki abból. Hirtelen metsző sejtelem világositá fel ekkor Pascalt és hevesen felkiáltott:

És ő, a ki rendszerint oly szelid, oly jó volt, rettenetes haragra lobbant. Megragadta mindkét kezét, majdnem bántalmazta volna, összeszoritotta volna liliom-ujjait, melyek a bankjegyeket tartották reszketegen.

- Istenem, mit műveltél, te szerencsétlen? Szivem az, a mit most eladtál! Sziveink forrtak egybe ezekkel az ajándékokkal, a mit most velük együtt ronda pénzért eladtál. Oh, hogy szerezzem ujra vissza ezeket az ereklyéket, melyeket szerelmünk legmennyeibb perczeinek emlékére ajándékoztam neked, melyek egyedül a te tulajdonod valának, a te egyedüli tulajdonod, hogy vegyem, hogy vegyem azokat vissza? Hát lehetséges-e? Hát nem gondoltál arra a rettenetes bánatra, melyet ezzel nekem okozni fogsz?

- Hat azt hiszed, mester, hogy elbirtam volna tovább nézni a mi szomoru állapotunkat, a midőn még mindennapi kenyerünk is hiányzik, mig ezek a gyürük, nyakékek és kösöntyűk ott szunnyadtak a fiókok mélyén? Egész énem fellázadt ellene, én fösvénynek, gonosz önzőnek tartottam volna magamat, ha még tovább őriztem volna azokat. És bár nagy, nagy bánatot okozott nekem - igen, nyiltan bevallom oly nagy bánatot, hogy nehezen találtam bátorságot ezt megtenni; de mégis biztos vagyok benne, hogy csak azt tettem, a mit, mint hű nőnek, tennem kellett, a ki különben hozzád mindig engedelmes és téged imád.

És aztán, hogy Pascal még mindig nem engedte el kezeit, könyek szökkentek szemébe és ugyanazon szelid hangon, halvány mosolylyal tette hozzá:

- Olyan vagyok, mint egy vadállat, ha megharagszom! Igen helyesen cselekedtél. Nem is tehetted máskép. De bocsáss meg, hogy ily dühössé tett, hogy tégedet megrabolva látlak. - Add ide kis kacsóidat én édes bálványom, ezeket a kis kinszenvedett kacsókat, hadd gyógyitsam meg csókjaimmal!

És óvatosan kezébe vette kacsóit - csókjaival halmozta el, oly liliomfehérségünek, oly csodaszépnek találta azokat ékszer és gyürük nélkül is.

Most aztán megkönnyebbülve és vigan beszélte el csinyjét, hogy tette bizalmasává Márthát és hogy mentek ketten az elárusitónőhöz, ugyanahhoz, a kitől ő azt a drága alençoni csipkefüzőket vette. Végre aztán sok ide-odaalkuvás után hatezer francot adott neki értük az asszony, mind, mind az ékszerekért.

Ujra el kellett hogy nyomja kétségbeesése felkiáltását. Hatezer franc! Csak hatezer francot, mig ő neki azok több mint háromszor annyiba, legalább is huszezerbe kerültek.

- Hallgass meg - mondá végre: - elfogadom ezt a pénzt, miután jó szived adja azt nekem. De igen természetes, hogy az a tied. Esküszöm neked, hogy Márthánál is fukarabb leszek, hogy neki csak csupán az élelmezésünkre szükséges pár soust fogom belőle adni, és te a szekrényedben mind meg fogod találni, a mi még megmarad. Hogy soh'se fogom kikerekithetni és neked mind visszaadni, hisz azt tudod.

Pascal leült és térdeire vonta őt izgatottságtól remegő öleléssel. Aztán halkitott hangon fülébe sugta:

A nélkül hogy szólt volna is, nyakánál kissé kigombolta a ruháját, kecses zavarral nyult be liliomujjaival kebelének zártszirmu kelyhébe. Mély elpirulással rámosolygott. Végre kivonta a finom lánczocskát, melyen a hét gyöngy, mint hét tejfényü csillag ugy ragyogott. És ugy érezte Pascal, mintha ez elrejtett ékszerrel isteni bájaiból is kiáradt volna valami keble halmairól, mintha testének egész életüde illata részegitette volna meg érzékeit ez ékszerrel együtt, a melyet ott őrizett bársonypuha testének legtitokzatosabb, legmámorosabb zugában, keble halmainak rózsás völgyében. De aztán rögtön visszacsusztatta és eltüntette a gyöngyös fényességet.

Ő is ép ugy elpirult, mint Clotilde és szivét benső öröm dobogtatta fel, s szerelmes lázban ujra átkarolta őt:

Ez estétől kezdve, az eladott ékszerek emléke mint valami nyomasztó teher sulyosodott szivükre, és nem tudott szekrényében a pénzre reá nézni, a nélkül, hogy fájdalom ne nyilalott volna át lelkén. A fenyegető, kikerülhetlen szegénység volt az, mely őt lesujtotta; aztán még kinosabb teherként vonta agg korának gondolata nyügbe, hatvan éves kora, a mi őt képtelenné, hasznavehetetlenné tette arra, hogy szerelmesének boldog életet biztosithasson. Az örök szerelem csalfa álmaiból való kegyetlen felébredés volt ez, az aggasztó valóság sivárságának tudatára. Most, hogy igy hirtelen szerencsétlenségbe jutott, most érezte valóban, hogy mily nagyon idős; megdermeszté, ha rágondolt; lelkiismereti furdalásokat érzett. Kétségbeesés, düh töltötték el önmaga ellen, mintha életében sötét pontok is lettek volna.

Aztán hirtelen rettenetes világitásban látott mindent. Egy reggelen, midőn egyedül volt, plassansi postabélyeggel ellátott levelet kapott; a boritékot pontosan szemügyre vette, csodálkozott, hogy nem ösmeri meg az irását. A levél nem volt aláirva s mindjárt az első sorok átolvasása után haragos mozdulatot tett, mintha el akarta volna az irást tépni. De aztán izgalomtól reszketve folytatta az olvasást; a levelet végig kellett olvasnia. A stylusa megőrizte ugyan a tisztességet; a hosszu mondatok kiméletesek, kimértek voltak, mint a diplomatáké, a kiknek egyedüli czéljuk a meggyőzés. Megmagyarázták neki szép szavak szövevényes hálójával tőrbe ejtve, hogy már nagyon is sokáig tart a botrány Souleiade-on. Ha a szenvedély egy bizonyos pontig meg is magyarázza a jó erkölcs ellen való vétést; de mégis az ő korában és állásában levő férfi, közel áll már ahhoz, hogy teljesen lehetetlenné, megvetetté legyen, ha oly makacsul idézi a teljes romlását elő azon fiatal lénynek, a kit elcsábitott. Hisz mindenki nagyon jól tudja, mily befolyással van reá és feltételezik, hogy a lány dicsőségét abban találta, ha teljesen odaadja, feláldozza magát neki. De hát nem az ő dolga volna felfogni, hogy lehetetlen, hogy az a lány ily agg embert szeressen; és hogy csak szánalomból és hálából marad oldala mellett és hogy már itt az ideje, hogy megszabaditsák őt ebből a szerelmi kalandból, mit egy aggastyánnal folytat, a melyből ő csak becstelenül és a társaság megvetésétől kisérve fog kibontakozhatni? És most, miután még azt a kis vagyonát se hagyhatja számára, remélik, hogy végre ugy cselekszik, mint becsületes ember és elég ereje lesz ahhoz, hogy megváljék tőle; legalább ezzel biztositja a lány szerencséjét, mig van rá idő. És a levél azzal végződött, hogy még mindig megtorlódott az, a ki a társadalommal daczolni mert.

Már az első mondatokon észrevette Pascal, hogy ez a névtelen levél csak anyjától eredhetett. Az öreg Rougon-nénak kellett, hogy azt tollba mondja, még hangjának modulatiói is kicsendültek e holt szavakból. De miután a levél olvasását dühös fellobbanásában már megkezdte, be is fejezte. Ónsápadt volt a dühtől és fogvaczogva futotta azt végig. Lázas állapotban volt, a mi nála máskor is jelentkezni szokott. És mégis igaza volt e levélnek és felvilágositotta őt kényelmetlen kedélyhangulata okairól; rámutatott, hogy azért furdalja őt a lelkiösmeret, mert öreg és szegény és mindamellett Clotilde-ot mégis magánál tartja. Felpattant, odaállott a tükör elé és sokáig ott maradt, mig szemeit lassanként felszivárgó könnyei elhomályositák, fehér szakálla és arczának ránczai fölötti kétségbeesésében. Az a hideg, jégcsapos borzongás, mely megütötte, onnan eredt, hogy végre a végzetes szakadásnak be kellett állnia. Elkerülhetlenné vált az. De visszautasitotta önmagánál e feltevést; el se tudta képzelni, hogy valaha ebbe az elválásba beleegyezhetnék. Hisz aztán ujra sikra szállna ellene és nem tudna több nyugodt perczet élni anélkül, hogy ne gyötörné őt a válás e gondolata, hogy szivét a szerelem és ész közötti viaskodás ne marczangolná össze, addig a borzalmas napig, a mig végre megtalálná az elégséges lelkierőt a - lemondáshoz. Ebben a mostani, határozatlan gyáva helyzetében már semmitől se reszketett, minthogy mégis meglesz később ez az elhatározása, ez a bátorsága. De a midőn mindezek felvonultak a lelkében, ugy egyszerre az nyilalott agyába, a mit már nem lehetett többé jóvátenni; Clotilde iránti aggodalma kezdte vasmarokkal fojtogatni, a ki most még oly szép és fiatal - és hogy most nem marad más számára hátra, minthogy megmentse őt saját magától.

Aztán ujra a levél szavai és gondolatai kinozták; eleinte azzal vádolta magát, hogy el akarta hitetni magával, mikép Clotilde nem szereti és iránta csak szánalmat és hálát érez. E gondolata talán megkönnyitette a válást, ha meggyőződhetett volna arról, hogy a lány csak magát áldozta fel és hogyha még tovább magánál tartja, ugy már csak rettenetes önzését elégiti csak ki. De bárhogy is vizsgálta önmagát, bármily önmegpróbálásnak is vetette magát alá, mindig csak szerelmesnek és szenvedélyes tüzü nőnek látta őt karjai között. Megdöbbent az eredménytől, a mely a rettegett kifejlés ellen szólt és őt számára csak kivánatosabbá tette. Igyekezett mégis válásuknak szükségét bebizonyitani és az indokait kereste. Ez a kötelesség, munka, korlát és czélnélküli élet, mit hónapok óta folytattak, oly szomoru volt. Már másra sem találta magát alkalmasnak, minthogy pihenőre térjen egy zugban; a puha, mohos, porhanyóföldbe; de hát nem lesz-e kellemetlen a lét Clotilde számára, a melyből csak közönynyel telitve, tétlenül, akaraterejét elvesztve, fog kikerülni? Ő tette jó hirét tönkre, hogy a botrányhajhászók gunykaczaja közepette tegye bálványává. Aztán hirtelen halottas ágyán látta önmagát, Clotilde-ot az utczára kidobva hagyta hátra - hogy ott minden segély nélkül éhen haljon meg! Senki sem fogadta be, ott bolyongott utczákon, tereken s nem volt se hitvese, se gyermeke! Nem! Nem! Ez gyilkosság! Ő e pár boldog napért, melyeket neki szerzett, csak szégyent, nyomort hagyhatott hátra örökéül.

Egy reggel, midőn Clotildenak valami végett a szomszédba kellett hogy menjen, s egész feldulva érkezett vissza, sápadt volt, reszketett. Aztán mikor fenn volt Pascalnál, félájultan dőlt karjaiba. Alig tudott pár szót hebegve kiejteni:

Erre vérhullám festette bíborra arczát, karjait nyaka köré fonta és arczát vállára rejtette.

- Oh ezek az asszonyok... Midőn napernyőmet bezártam, mert árnyékba jutottam, szerencsétlenségemre egy gyermeket buktattam fel... Erre mind rám rohantak és oly dolgokat kiáltottak felém, oh Istenem... milyen rettenetes dolgokat!... Hogy soh'se lesznek gyermekeim, hogy olyan teremtményeknek, mint milyen én is vagyok, soha se szoktak gyermekei születni... És még más rettentő dolgokat, oh Istenem! Más rettenetes dolgokat, a mit nem tudok elmondani, mert meg sem értettem.

Keservesen sirt. Pascal holthalvány lett és nem találta meg a szavakat, hogy mit válaszoljon, csak gyengéden csókolta meg és együtt sirt vele. Szeme előtt az egész eset ujra lejátszódott; látta őt üldöztetve és ocsmány szavak zuhatagától elöntve. Erre aztán akadozva suttogta fülébe:

- Oh, ez az én hibám, miattam szenvedsz! Hallgass meg! El megyünk innen messze, messze, olyan helyre, a hol nem ösmernek, a hol köszönteni fognak bennünket és a hol boldog lészsz!

De, bár megerőltetéssel, Clotilde bátran felemelkedett és elnyomta könnyeit, midőn őt is sirni látta.

- Oh, ez szégyenletes gyávaság, a mit most tettem. Én, a ki annyiszor feltettem magamban, hogy semmit sem mondok meg neked! De a midőn itthon tudtam magam, oly szerencsétlennek éreztem magamat, hogy mindez önkénytelenül jött ajkaimra; látod most vége van már, ne okozz magadnak is bánatot. Hisz én szeretlek.

Mosolygott, gyengéden karjaiba fogta galambősz fejét és megcsókolta könnyes arczát, úgy mint a hogy kétségbeesetteket csókolnak meg, a midőn fájdalmukat akarják csittitani.

- Én szeretlek, oly nagyon szeretlek, hogy ez mindenért megvigasztal! Csak te vagy számomra az egész világon egyedül! Mit törődöm én azzal, a mi nem te vagy! Oly jó vagy, oly boldoggá tészsz!

De Pascal csak folyton sirt és erre Clotilde is ujra sirni kezdett, és sok ideig szomoruak, levertek maradtak, a mig könnyeik csókjaikkal, - rózsafeslés harmatdermedéssel - össze-összefolytanak.

Midőn Pascal aztán magára maradt, szörnyetegnek mondotta magát. Tovább nem tudott e gyermeknek, kit ugy imádott, szerencsétlenséget, szomoruságot okozni. És e nap estéjén oly esemény történt, mely a megoldásra kellett, hogy vezessen, a mit eddig nem tudott meglelni, abbeli rettenetes aggodalmában, hogy meg kell végre találni azt. Az ebéd után ugyan is az agg Mártha, titokzatos arczkifejezéssel hivta félre.

- Félicité nagyasszonyom, a kivel ma találkoztam, azzal bizott meg, hogy ezen levelet adjam át doctor uramnak és hogy megmondjam, hogy ő maga is elhozta volna, ha jó hirneve nem akadályozná abban, hogy valaha is átlépje küszöbünket... Kéreti azonkivül, hogy Maxime ur levelét visszaküldje neki és egyuttal a kisasszony válaszát is tudassa vele.

Valóban Maxime egy levele volt, mely Félicitét egész boldoggá tette, és mint hathatós eszközt vélte felhasználni arra, hogy a sok szerencsétlenség most már mégis karmai közé fogja az ő drágalátos fiát szolgáltatni, bár e reménye csak nem akart beteljesülni. S minthogy sem Pascal, sem Clotilde nem jöttek, hogy támogatását keressék, megváltoztatta tervét ama régi eszméjéhez tért vissza: hogy őket egymástól el fogja választani. Erre épen a legjobb alkalom kinálkozott. A Maxime levele igen sürgős volt, a nagyanyához intézte, hogy az nővérénél elrendezze a dolgot. Az ataxicus bénulás most világosan jelentkezett már nála, ugy hogy csak szolgája karján tudott tovavánszorogni. Különösen a miatt panaszkodott, hogy egy igen kecses, barnafürtü lány módját ejtette, hogyan kell szivéhez lopózkodni és nem tudta megállani, hogy tartózkodjék tőle és most azon a ponton áll, hogy karjai között fogja utolsó ereje elhagyta. A legrosszabb azonban az volt a dologban, hogy most bizonyosságot szerzett és meggyőződött arról, hogy ez a férfiszipoly atyjának volt a titkos ajándoka. Saccard küldötte hozzá számitásból, hogy az örökséget siettesse. Erre aztán Maxime kitette a lány szürét, bizonyos módon elsánczolta magát és kiadta a parancsot, hogy atyját már az ajtónál utasitsák ki. Még mindig félt attól, hogy másnap az ablakon fog az hozzá bekopogtatni. De másrészt viszont irtózott az egyedülléttől és kétségbeesetten sovárgott nővére után; azt akarta, hogy Clotilde legyen atyja Saccard ez utálatos szándokainak villámháritója; hogy ő ápolja őt, miután oly szelid és jó teremtés volt. A levél azonkivül azt is elárulta, hogy ha megegyeznek egymással, ugy Clotilde bizonyára nem fogná azt megbánni. És azzal végezte, hogy a fiatal leányt igéretére emlékeztette, melyet utolsó ottléte alkalmával kapott, hogy rögtön hozzá fogna sietni, a mikor bekövetkeznék a nap, midőn csakugyan szüksége lesz reá.

Pascal olyan volt, mintha megkövült volna. Még egyszer átolvasta a levél négy oldalát; hisz ez maga volt az önkényt kinálkozó elválás. Részéről elfogadható, mig Clotildenak szerencsét igért s mindez oly kényelmesen, természetesen történnék, hogy rögtön beleegyezését kellene adnia. De, bár esze azt mondotta, hogy ez volna a valódi megoldás, mégis oly kevéssé találta magát szilárd elhatározásunak, hogy le kellett ülnie, mert lábai reszkettek. De hősies akart lenni; nyugalmat parancsolt magára és Clotilde-ot hivatta.

Clotilde a levelet a legnagyobb figyelemmel olvasta végig anélkül, hogy szólt vagy megmozdult volna. Aztán egyszerü hangon mondá:

Erőszakkal kellett magát visszatartani, hogy örömkiáltásba ne törjön ki. De aztán rögtön úgy hallotta, akár mintha csak más beszélt volna, mint mondja ezeket a szavakat:

- Te vonakodol? Hisz az lehetetlen! A dolgot igen gondosan meg kell beszélnünk. Várjunk holnapig, mielőtt még határozott választ adnánk! És most csevegjünk egy kicsit! Akarsz-e?

- Hogyan!? Megváljunk? És miért? És te csakugyan bele akarsz egyezni? Mily balgaság! Mi szeretjük egymást és megváljunk és innen én elmenjek olyan helyre, a hol engem senki sem szeret! És te gondoltál erre? Hisz ez rettenetesen ostoba dolog volna!

Pascal elkerülte, hogy tovább folytassák a beszélgetést s adott igéretekről, kötelmekről szólott.

- Emlékszel-e még szentem, én szerelmem, mily megindult voltál, midőn tudattam veled, hogy mi vár Maxime-ra? Most karmai közé ragadta a betegség; gyenge, nincs maga körül senkije és most téged hiv magához! Nem lehet szomoru helyzetében őt egyedül hagynod! Most arról van szó, hogy kötelességet teljesits!

- Kötelességet? kiáltá Clotilde. Hát van-e nekem egyáltalán oly fivérrel szemben kötelességem, a ki soh'se törődött velem? Az én kötelességem odavonz, a hová a szivem!

- De te megigérted, hogy elmégy! Én is megigértem a te nevedben, és azt mondtam, hogy te okos kis lány lészsz...És te nem fogsz engem csak most meghazudtolni?

- Okos? Te vagy az, a ki nem az! Oktalan dolog volna elválnunk, ha ugy az egyikünk, mint a másikunk a bánatában elpusztulunk!

És erre röviden, büszke kézmozdulattal félbeszakitotta a beszélgetést, mint a ki a tárgy minden további megbeszélését ellenzi.

- Mi czélból is vitatkoznánk? Nincs egyszerübb dolog, mint ez, egy szót se kell rá többet vesztegetni. Talán te akarsz eldobni magadtól?!

Most aztán Clotilde ujra kaczagott, az iróasztalhoz sietett és veres irónnal a levelen keresztbe e szavakat irta: "Én vonakodom." Aztán behivta az öreg Márthát, miután minden áron azt akarta, hogy a levél rögtön visszajusson aljas, eredete helyére. Erre Pascalt oly hatalmas boldogságérzet töltötte el, hogy nyugodtan beleegyezett. Az az öröm, hogy megtarthatja őt, megrabolta minden józan gondolkodástól.

De mily lelkiismereti furdalásokat tett aztán magának, mily kinokkal nyilallottak azok szivébe éjjel, midőn Clotilde már elaludt. Még egyszer engedett boldogságos gyönyöre sovárgásának, azon üdvözitő kéjérzetének, hogy őt minden este ujra fellelhesse, a mint őt Clotilde, keblére simulva, finom, nyulánk, selymes éjjeli leplébe burkolt testének illatos fiatalságával, a gyönyörök mennyei paradicsomával ölelgeti, takargatja. Hisz utána ugy se szeretne többet senkit, pedig a miután egész lénye, lelke sovárgott, az a nő volt, a nő, a szerelem. Aggodalmak verejték-gyöngyei harmatoztak fel fagyos dérré dermedve homlokán, a puszta gondolatára, hogy Clotilde oda van messze... És már magát egyedül látta, nélküle, minden szeretetreméltósága és finom gyengédsége megtestesülése nélkül, a mely körötte a levegőbe is érzéssé, érzékeléssé, gyönyörré, üdvvé változott. Lehelete, vidám kedélye, rettenthetlen igazságérzete, az ő egész kedves erkölcsi és érzéki jelenléte nélkül, a mi most oly szükségesség volt az ő életének utóvirágzására, mint a világosság a nappalnak. El kellett, hogy őt hagyja és ő neki elég erőt kellett érezni magában, hogy ebbe bele ne haljon! A nélkül, hogy felébresztette volna, az édesen szendergőt, szivéhez szoritva tartotta. Csendesen pihegett keble, mint a gyermeké, ha lélekzik. Megvetette magát, csekély bátorsága miatt; rettenetes világitással itélte meg a valóságot. Vége volt; ott tiszteletet parancsoló állás hivta őt, vagyon; ő, a vén ember, nem vihette annyira önzését, hogy tovább tartsa őt magánál a nyomoruságban, minden lehető megaláztatásnak és megszégyenitésnek továbbra is kitéve. És félig elájult e kinos lelki vergődés fájdalmától, a midőn őt oly imádóan, oly bizalmat átrezditőn, oly odaadóan érezte karjaiban feküdve, mint egy rabnőt, a ki magát királyának testestől-lelkestől megadja. Ekkor megesküdött önmagának, hogy erős akar lenni, hogy e gyermek testének isteni áldozatát nem fogadja el többé, hogy őt akarata ellenére is visszaadja az életnek és a boldogságnak.

S ettől kezdve a lemondás óriási küzdelmének viaskodása kezdődött. Néhány nap mult el és ő alaposan éreztette vele az "én vonakodom" kitételének keménységét, a melylyel Maxime levelét visszaküldötte, a nélkül, hogy csak indokolta volna is e vonakodást. De Clotilde még mindig nem akarta a Souleiadeot elhagyni. És a midőn aztán Pascal igen fösvényeskedni kezdett, hogy mennél kevesebbet kellessen az ékszerekért bevett pénzből felhasználni, túlbőjtölte őt és a száraz kenyeret derüsen, mosolyogva ette. Egy reggelen azzal lepte meg őt, hogy Márthának takarékosságról szóló utasitásokat adott. Clotilde tizszer is szemügyre vette őt egy nap, nyakába borulva és csókjaival elhalmozva, hogy az elválás rettenetes szándokát legyürje, a mit folytonosan szemeiből kellett, hogy kiolvasson. De volt Clotildenak még más argumentuma is. Egy este, az estebéd után Pascal heves szivgörcsöket kapott és majdnem, hogy elájult. Igen csodálkozott e jelenségen, mert soha se szenvedett szivbajban és azt hitte, hogy régi idegbaja vette elő csak ujra. Ama nagy öröm óta, kevésbbé érezte magát erősnek; az a különös érzete volt, mintha valami finom, valami mélységes, benső szervezete megpattant volna. Clotilde rögtön igen aggodalmas lett és körülfogta őt sürgős ápolgatásával, szerető gyöngédségével. Nos, most aztán nem fog többé elutazásról beszélni. Ha azok betegek, a kiket szeretünk, ugy azoknál maradunk és azokat ápoljuk.

Igy ismétlődött ez a küzdelem óráról-órára. Folytonos ostromlása volt ez gyöngéd szerelmes szeretetének, abban az önmegfeledkező gondosságban, melylyel a mások boldogsága szokta eltölteni a szerető sziveket. De bár az az öröm, hogy őt ily jónak, ily szeretőnek látja, az elválást mindig szörnyebbé festette előtte; mégis belátta, hogy ez a szükségesség naponkint követelőbb és sudarasabb árnyékba vonja szerelmes boldogságát. Kétségbeesett helyzetben látta magát, nem tudta, mi módon birja őt rá? Reszketve és félő rettegéssel állott az eldőlés előtt. Ujra kétségbeejtő könnyözönös jelenetre fog kerülni? Hát mit tegyen? Mit mondjon neki? Hogy lesz az lehetséges, hogy utoljára karolják át egymást, hogy utoljára lássák egymást? De a napok multak, nem lelt semmi kibuvót, és ujra gyáva embernek korholta magát minden este, a midőn őt Clotilde, midőn már kioltották a gyertyát, ifju karjaiba zárta, boldog diadalérzetében, hogy őt igy legyőzte.

- Nem, nem! Ne beszélj jóságomról. Ha csak ugyan jó volnék, ugy már rég ott kellene lenned, a hol rád tisztelet, becsülés és gazdagság vár és szép, nyugodt jövendő, a helyett, hogy itt makacsul ragaszkodol ahhoz, hogy nálam maradsz, a hol tégedet meg csufolnak és szegényen, reménytelenül ily magamfajta vén bolondnak a szomoru élettársnőjévé szegődöl. Nem, én gyenge, gyáva, becstelen ember vagyok!

Gyorsan hallgatásra birta őt liliom ujjaival. És valóban, jósága vérzett, az a végtelen jóság, a melyet az élet iránti szeretetének köszönhetett, a melyet minden lényre és tárgyra rápazarolt a mindenek boldogságáért való folytonos gondoskodásában. Hát nem az volt-e nála a jóság, hogy boldognak tudja őt és boldoggá tegye őt saját boldogsága árán is?

Szükségesség volt nála e jóság és világosan érezte, hogy meg is találja azt magában, hősiesen, döntően! De várt, mint azon szerencsétlenek, a kik öngyilkosságot akarnak elkövetni és várnak a legalkalmasabb pillanatra - elhatározásuk dülőre hajtásának alkalomadta eszközére.

Midőn egy reggel hét órakor kelt fel, igen elcsodálkozott Clotilde, a mint őt a teremben asztalánál ülve találta. Már hosszu hetek óta nem volt sem könyv, sem toll a kezében.

Felemelte fejét és ugy válaszolt, mint a kit a munka teljesen lefoglal - egész röviden:

Jegyzeteit egészitette ki Dide nénéről, Macquart bátyóról és szegény kis Károlykájukról; feljegyezte halálukat, melléje a napok pontos adatait. De, hogy aztán még mindig nem akart megmozdulni és olyan arczot vágott, mintha azt sem tudná, hogy ő is itt van és minden reggelük megszokott vidám köszöntését és csókjait várja, az ablakhoz lépett és kis idő mulva ujra visszament hozzá, még mindig tétlenül maradva.

- Kétségkivül! Látod tán, hogy már a mult hónapban kellett volna ezeket itt beirni. És egész halmaz munka vár sóvárogva már reám!

- Jó! No hát akkor dolgozzunk. Ha van valami kutatásod, melyet én is elvégezhetek, vagy ha feljegyzéseket kell lemásolni, ugy add ide nekem!

És e naptól fogva ugy tett, mintha ujra egészen a munka karjaiba dobta volna magát. Különben theoriái közé tartozott, hogy az absolute nyugalom mitsem ér, hogy inkább az agyondolgozást is előnyben kell részesiteni. A férfi csak külső tevékenységben él, a melyben feloszlik. Azok a benyomások, melyeket igy szerez, általa mozgássá, gondolattá és cselekvéssé válnak. Hogyha aztán beáll az absolute nyugalom és mindig uj és uj benyomásokat szerzünk, a nélkül, hogy azok ujabb mozgássá, ujabb feldolgozássá válnának, mely utóbbi működés az, a mi lényünktől átszármazik - ugy torlódás, rosszullét és az egyensulynak elkerülhetetlen megbomlása áll be. Mindig azt tapasztalta, hogy a munka az élet legjobb egyensulyozója és kormányzója. Tehát még a rosszullét napjaiban is munkához ült reggel. Sohasem érezte magát jobban, mint a midőn előre meghatározott, megszabott munkáját elvégezte, ennyi és ennyi oldalt reggelenkint ugyanabban az időben; és ezt a feladott munkáját az egyensulyozó rud szerepléséhez hasonlitotta, a mely őt a köznapi élet nyomoruságai közepette, a gyengeségek és az oktalanság mélybe döntő taszitásai ellenében - egyensulyban tartotta. A restségre és a tétlenségre, a mely már hetek óta vett erőt rajta, erősen ráfogta, hogy azok szivdobogásának okozói, a melyek őt néha majdnem megfulással fenyegetik. Ha ujra teljesen egészségesre akarja magát kigyógyitani, ugy csak nagy munkáit kell elővenni.

Ezt a theoriát Pascal órahosszat magyarázgatta és fejtette ki Clotilde-nak, lázas, túlzott lelkesültségében. Ujra a tudomány iránti végtelen szeretete fogta el, a mely szenvedélylyé fokozódva, azelőtt egész életét magába nyelte. Ismételgette neki, hogy nem akarja munkáját befejezetlenül hagyni, hogy meg igen sok a dolga, ha maradandó emléket akar magának felállitani. Az iratcsomók gondjai ujra elővették, huszszor is kinyitotta a szekrényét egy nap, levette őket a felső polczról és ujfent gyarapitani kezdte azokat. Az öröklődésre vonatkozó nézetei már megváltoztak, azt óhajtotta, hogy mindent ujra átvizsgálhasson, hogy mindent teljesen átdolgozhasson és családjának természetes és társadalmi történetéből másik szinthézist vonhasson le nagy körvonalokban - az egész emberiségre vonatkozó eredményt kifejtő következtetést. Ezzel párhuzamban befecskendezési eljárására is rátért, hogy azt megbővitse. Homályos sejtelmei születtek, uj therapia zürös, zavaros keretében, mely határozatlan, elmosódó theoria volt, s ugy meggyőződéséből, mint személyes tapasztalataiból kifolyólag, a munka önműködő, jótékony befolyására vonatkozott.

Azt hitte volna az ember, hogy egy órája se volt veszteni való ideje! És egy reggelen munkájából hirtelen felütötte fejét és azt mondá Clotilde-nak, ki oldala mellett ült és egy kéziratot másolt:

- Hallgass meg figyelmesen! Ha meg találnék halni, rögtön el fogod az ajtókat zárni. Az iratcsomókat magadnak tartod meg, egyedül magadnak. Többi kézirataimat össze fogod keresni és Ramondnak fogod átadni... Hallod, ezek az én utolsó kivánataim!

- Clotilde, esküdjél meg, hogy az iratokat magadnak fogod megtartani és a többi papirosokat Ramondnak adod át.

Clotilde igen komoly lett, könnyek gyültek fényes szemeibe és megesküdött... Pascal is igen fel volt izgatva, karjaiba zárta őt, gyöngédségeivel elhalmozta, mintha egyszerre ujra megnyilt volna a szive. Aztán ujra megcsillapult és aggodalmairól kezdett beszélni, a miktől fél a jövőben. Mióta ujra hozzálátott a buzgó munkához, azok ujra elhatalmasodtak lelkében, ujra a szekrénye körül leselkedett, miután látni vélte, hogy az öreg Mártha gyanútkeltő módon sompolygott körülötte. Hát e vén személy vak alázatosságát meg lehetne-e csakugyan ingatni és rossz cselekedetre lehetne-e rábirni, azzal, hogy elhitetik vele, hogy megmenti vele az urát? Annyit szenvedett a gyanakodás folytán! Az egyedüllét fenyegető közeledtével ujra kinok kezdték gyötreni. A tudós szorongatásai vették elő, a ki saját házában övéitől üldöztetve érzi magát, érzi, hogy a veszedelem testét, szellemének hatalmas műveit fenyegeti.

Egy este ujra e dologra tért vissza és mintegy önkénytelen csúsztak ki e szavak szájából:

Clotilde halotthalvány lett és reszketve mondá, midőn látta, hogy Pascal hirtelen félbeszakitá mondatát:

- Oh, mester, mester! Még mindig erre a rettenetes dologra gondolsz. Egész tisztán látom, hogy valamit titkolsz előlem; hogy van egy gondolatod, mely nem egyuttal az enyém is... De ha én elmegyek és te meghalsz, ki fogja a te művedet megvédelmezni?

Pascal azt hitte, hogy Clotilde meg kezd barátkozni azzal a gondolattal, hogy elválnak és elég erőt érzett magában, hogy vidám hangon mondja:

- Hát azt hiszed, hogy meghalnék a nélkül, hogy tégedet még ne egyszer láttalak volna? Az ördögbe is, irni fogok neked, és te leszel az, a ki vissza fog térni szemeimet lezárni.

- Istenem! hát lehetséges? Hát azt akarod, csakugyan, hogy már holnap se legyünk együtt; mi, kik egymást egy perczre sem hagyjuk el, mi, kik csak egymás karjaiban élhetünk? És mégis, ha megjönne, ha megjött volna a - gyermek...

- Oh, te elitélsz engem - szakitotta őt Pascal félbe hevesen. - Ha megjött volna a gyermek, akkor te sohasem mentél volna el... Hát nem látod-e, hogy én már magam is idős vagyok és hogy megutáltam magam! Velem te gyermektelen maradsz, velem csak fájdalmakat fogsz átélni, s nem lészsz teljes nő, nem lészsz anya! Ugy hát eredj el, eredj, miután én már többé férfi nem vagyok!...

- Nem, én egész bizonyosan tudom, hogy gondolkozol te, már huszszor is beszéltünk róla: ha nem a gyermek a czél, ugy a szerelem csak haszontalan aljasság... Hisz tegnap este te olvastad el a regényt, a melyet aztán eldobtál, mert a hősei abbeli merev elcsodálkozásukban, hogy gyermeket nemzettek a nélkül, hogy csak gondoltak volna is rája, hogy gyermekük is születhetik, nem tudták, hogyan szabaduljanak meg tőle. Oh! És én! Hogy sóvárogtam utána, hogy szerettem volna - - a te gyermekedet.

Gyakran négy-öt óra is elmult, egész délelőttök, egész délutánok, a nélkül, hogy csak fejét is fölemelte volna. Annyira ment buzgalmában, hogy megtiltotta, hogy zavarják; még egy szót sem volt szabad hozzá szólani. És ha hébe-korba Clotilde lábujjhegyen kiment, hogy lent rendezkedjék, vagy hogy valami szükséges bevásárlást megtegyen, ugy előzőleg titkos pillantással meggyőződött, hogy nincs-e már csakugyan otthon. Aztán ráhajtotta fejét asztala szélére, a legvégső kimerültség ellankadó arczkifejezésével. Fájdalmas hanyatlása volt ez erőinek, azon rendkivüli megerőltetés folytán, melyre rákényszerité magát, mig Clotilde-ot a közelében tudta, hogy nyugodtan tudjon asztala mellett ülni, hogy ne vehesse őt karjaiba és órahosszat ne tartsa őt kebléhez szoritva, csókokkal halmozva el, egybeolvadó, szoros ölelésben. Oh, a munka! Mily hévvel esdekelt tőle segitséget, mint egyedüli menedékétől, a melyben magát elkábitva érezhette, hogy elfelejthesse! De legtöbbnyire nem tudott dolgozni, szemei mereven a könyvre voltak szegezve, az ő szomoru szemei, melyek könnyeitől elfátyolozódtak, mig emlékező-tehetsége elszunnyadt, összekúszálódott, elkalandozott; de csak azért, hogy mindig Clotilde képével legyen tele. Hát csakugyan megélje a munkaképességének ezt a tönkjét, ő, a ki a munkát az egyedüli uralkodónak, teremtőnek és alkotónak tartotta? Hát minden mestersége szerszámát eldobja-e magától, minden munkálkodásról lemondjon és semmi mást ne tegyen, mint szeresse azokat a villogó, szépszemü leányokat, a kik utjába akadnak? Vagy talán leginkább kora az oka, hogy már képtelen volt csak egy oldalt is irni, mint a mily képtelen volt gyermeket nemzeni?

A tehetetlenségtől való félelme folyton kinozta. Mig igy erőtlenül, nyomorától eltelve, az asztalra hajtotta forró arczát, azt álmodta, hogy még csak harmincz éves és minden éjjel Clotilde keblén csókokban csüggve szivta magába az erőt a másnapi munkára. És könnyek peregtek végig hosszu, fehér szakállán. A midőn aztán meghallotta, hogy Clotilde közeledik, felegyenesedett, hirtelen tollat ragadt, hogy ugy találja őt, mint a hogy elhagyta, mély gondolkodásba elmélyedve, bár csak az ürbe meresztette szemeit és gondolkodását csak bánata töltötte el egészen.

Szeptember közepe volt; két hét mult el e kínos viszonyok között, midőn Clotilde egy reggel Félicité nagyanyja látogatásán rendkivül meglepődött. Pascal azelőtt való este a Rue de la Banne-ban találkozott vele és türelmetlen lelki ösztönzésének engedve, hogy Clotilde feláldozásának végre véget vessen - önmaga nem birva elég erővel az elválást előidézni - bárhogy irtózott is a dologtól, megkérte őt, jönne el másnap. Épen ujra levelet kapott Maxime-tól, a mely vigasztalan, kétségbeesett hangon nyöszörgött, könyörgött.

- Igen, én vagyok az, kedvesem és a mint be fogod látni, igen nyomós okok forognak fenn, a melyek arra birnak, hogy lábaimmal küszöbötöket átlépjem... De való igazságot szólva, te még megőszülsz és nem engedhetem, hogy életed ily módon elpaczkázd, a nélkül, hogy utólszor föl ne világositanálak.

Aztán fátyolozott hangon rögtön Maxime levelének felolvasásához fogott. Őt a betegség zsölyébe szegezte és ugy látszott, hogy igen fájdalmas, gyorsan kifejlődő attaxia gyötri. Most tehát határozott válaszért könyörgött nővéréhez, mert még mindig remélte, hogy csak eljön és reszket a gondolatra, hogy más betegápolónőt fog kelleni neki venni. De bárhogy irtózzék is e gondolattól, mégis kénytelen lesz vele, ha őt szomoru sorsának átengedik.

A midőn aztán felolvasását befejezte, megértette vele, mily boszantó volna, ha Maxime vagyona idegen kézre kerülne. Mindenekfölött azonban a kötelességet hangsulyozta, s azon segélyről beszélt, melylyel rokon a rokonnak tartozik és határozottan állitotta, hogy Clotilde visszavonhatlanul meg is igérte azt.

- De hát kérdezd csak meg emlékezőtehetséged, kedvesem! Te azt mondtad neki, hogy ha csakugyan szüksége lesz reád, ugy elmégy hozzá. Még most is hallom, a mint mondtad. - Nem igaz, fiam?!

Pascal, mióta anyja ott volt, hallgatott; hagyta hogy intézkedjék, halványan ülve hallgatta lecsuklott fejjel. Csak könnyed, igenlő jellel válaszolt mindenre.

Aztán Félicité ujra ismételte mindazon indokokat, a melyeket már Pascal is elmondott Clotildenak. Az utálatos botrányt, a mely most már nyilvános megcsufolássá válik, a fenyegető nyomort, a mely kettőjükre nézve most már elviselhetlen, a lehetetlenséget ezt a rossz életmódot tovább is folytatni, a melynek következtében, Pascal aggkoránál fogva erőinek a megmaradt részét is felemészti, mig ő még fiatal, egész jövendő életét pellengérre állitja. Mily jövőre számithat most már, hogy a nyomor igy rájuk szakadt? Most már aljas és kegyetlen dolog volna, ha még mindig ily makacsnak mutatkoznék.

Clotilde mozdulatlan és daczos arczczal hallgatta mindezt, s eddig mélységes hallgatásban kerülte a vitatkozást. A midőn aztán nagyanyja mindjobban tóditotta a dolgot és kinozni kezdette, végre azt mondotta:

- Még egyszer mondom, fivérem iránt nincs semmi kötelezettségem - kötelességem itt van! Ő egészen tetszése szerint rendelkezhetik vagyonával; én abból semmit nem akarok. Ha nagyon szegények leszünk, ugy a mester elküldi majd Márthát s megtart engem szolgálójául.

Jellemzetes kézmozdulattal végzé be beszédét. Oh igen! Mily remek lesz, egészen ura és parancsolójának szentelni magát, neki áldozni fel életét és őt kezénél vezetve az utczákon koldulni menni! És aztán visszatértükkor épen ugy mint akkor este, midőn ajtóról-ajtóra mentek, neki ajándékozni fiatalságát, őt felmelengetni tiszta, szüzies karjain.

- Még mielőtt szolgálója akarsz lenni, jobban tetted volna, ha azzal kezded, hogy a felesége lészsz. Ugyan, hát miért nem házasodtatok meg? Hisz ez egyszerübb és tisztességesebb lett volna.

Emlékeztette, hogy egy nap ő eljött és ezt a házasságot nyélbe is akarta ütni, hogy elfojtsa a növekedő botrányt, és a fiatal lány meglepődött és azt mondotta, hogy sem ő, sem a doctor nem gondoltak reá; és hogy ők, ha szükség lesz rá, majd egybekelnek, de hát ez nem olyan sietős.

- Egybekelni! - Oh, ezt bizonyára akarom - kiáltá Clotilde. - Teljesen igazad van, nagymama!

- Százszor ismételted, hogy mindent megtészsz, a mit én akarok. Hallod-e, most kérlek, végy el engem! Én feleséged leszek és aztán itt maradok, mert a feleség férjét el nem hagyja!

Csak kézmozdulattal felelt, mintha félt volna, hogy hangjának rezgése el fogja őt árulni és hogy végtelen hálaérzetének egy kiáltásával megköti ezt az örök frigyet, a melyet most Clotilde neki felajánlott. Kézmozdulata azonban vonakodást, habozást jelentett. Mi czélja volna most már e házasságnak, mikor már minden oda van!?

- Ezek kétségkivül szép érzelmek, - viszonzá Félicité. - Te fejedben mindent szépen kieszelsz. De hát nem a házasság az, a mi nektek megszerzi az élethez szükséges javakat és a mig ti vártok és vártok, te mind nagyobb és nagyobb áldozatába kerülsz neki. Te vagy számára a legnagyobb teher.

Az a hatás, a mit e szavak Clotildera tettek, leirhatatlan volt. Hatalmas izgalomban, biborvörös arczczal, könnytől nedves szemekkel lépett Pascalhoz:

- Mester! Mester! Igaz-e, a mit nagymama mondott? Igaz-e, hogy már annyira jutottál, hogy sajnálod a pénzt, a mibe neked itt kerülök?

Pascal még halványabb lett és nem mozdult megtört, görnyedt helyzetéből. De oly hangon mormolta, mely a távolból hallatszott feldöngeni, mintha magával beszélt volna: Annyi a dolgom! Szeretném mind az actáimat kézirataimat és jegyzeteimet még egyszer elővenni és életem munkáját befejezni! Ha egyedül volnék, talán mindezt megtehetném! Eladnám a Souleiadeot. Oh, egy darabka kenyérért, mert hát nem sokat ér! Összes irományommal egy kis szobácskában meghuzódnék. Reggeltől estig eldolgoznék, megkisérleném, hogy ne legyek nagyon, nagyon szerencsétlen.

De elkerülte, hogy reá nézzen és abban a hatalmas felindulásban, a mely Clotildeban fellobogott, nem elégedett meg e pár elszótagolt mondattal. Minden szónál ijedten összerezzent, mert tisztán érezte, hogy az elkerülhetlen most ki lesz mondva.

- Nézz, reám mester! Nézz az arczomba. És megesküdtetlek, légy őszinte és válaszsz munkáid között és én köztem; hisz ugy látom azt akarod mondani: el akarsz küldeni, hogy jobban dolgozhass!

A magasba emelte fejét, bátran arczába nézett és egy haldokló mosolyával, a ki a halált már óhajtja, válaszolt neki, mennyei jóságának zengő rezgésén:

- Hogy felindulsz! Hát nem tudod-e te is kötelességedet teljesiteni, mint az egész világ? Sokat kell, hogy még dolgozzam és ehhez okvetlenül szükséges, hogy egyedül legyek. És te, lelkem, neked meg fivéredhez kell menned. Menj tehát és aztán minden rendben van!

Néhány pillanatig iszonyatos csend állott be. Clotilde még mindig mereven nézte őt, abban a reményben, hogy szavait vissza fogja vonni. Hát csakugyan a valót mondja, nem azért áldozza fel magát, hogy ő boldog legyen? Egy pillanatig azt érezte, mintha egy reszkető lehelet, mely tőle származott, fülébe sugdosta volna ezt neki.

- Hát örökre elüzesz magadtól? Hát nem engeded meg, hogy holnap ujra eljöjjek?

Pascal állhatatos maradt, ujabb mosolylyal látszott felelni, hogy hát nem azért mennek el, hogy ugy mi okból is visszajöjjenek. Clotildenál minden zürzavarba omlott, csak még az a határozatlan érzete maradt meg, hogy elhitte, hogy Pascal, mint a tudománynak az embere, a munkát választotta, s ez utóbbi diadalmaskodott az asszonyon. Clotilde ujra egészen elsápadt. Még csak rövid ideig várt e nyomasztó hallgatagság csendjében; aztán lassan megadása és gyengédsége szokott hangján mondotta:

- Jól van, mester! Elutazom, ha akarod és nem jövök előbb vissza, mig vissza nem hivsz!

Ez volt az a bárd, mely közéjük a szakadást előidézve lesujtott. A megmásithatlan megtörtént. Félicité, a ki nagyon meg volt lepetve, hogy nem kell neki többet beszélni, azt kivánta, hogy rögtön döntsék el az elutazás napját. Szerencsét kivánt magának makacs állhatatosságáért, azt hitte, hogy csak ez vezette őt e nehéz küzdelemben győzelemre. Péntek volt és Clotildenak vasárnap kellett elutazni. Még sürgönyöztek is Maximnak.

Már három nap óta zugott a mistral. Estére aztán mind dühösebb lett, kettőzött erővel dühöngött és Mártha azt mondta, hogy a parasztnép hite szerint még három napig fog eltartani. A Viorne völgyében a szeptember vége felé dühöngő viharok rettenetesek. Az öreg Mártháé volt a feladat, hogy minden szobában utána nézzen, hogy be vannak-e jól csukva az ablakok? Ha a mistral Plassans tetői felett elzugott, ugy rettenetesen közbefogta a Souleiade-ot, a mely a dombra lévén épitve, haragjának nagyon is ki volt téve. Iszonyu forgószél volt az, a mely a házat folytonosan ostorozta és a pinczétől a padlásig éjjel-nappal rázta, recsegtette. A cserepek csak ugy repültek, az ablaktáblák le lettek szaggatva, mig a szél a hasadékokon keresztül-kasul bejárta a ház minden zugát és siró-kesergő jajszót hallatott dörgésszerü robajjal csapkodva az ajtókat. Azt lehetett hinni ez óriási zajban és zugásban, hogy a Souleiadenak ostromot kell kiállani.

A következő napon Pascal és Clotilde az utielőkészületeket tették meg az elhagyott, viharrázta házban. Az öreg Rougonné nem akart vasárnapnál, a bucsuzásnál előbb eljönni. Midőn Mártha a közeli elválásukról értesült igen izgatott lett, de egy szót se szólt. Csak szemeiben látszott az öröm felvillanása; a midőn aztán a csomagolásnál konyhájába küldték, mondván, hogy őt ugy se lehet a böröndök összerakásánál használni, ujra lement a konyhába, a hol megszokott dolgait végezte és ugy tett, mintha sejtelme sem volna a beálló catastropháról, a mely eddigi hármas háztájékukat oly szomoru magányossággal fenyegeti. De Pascalnak a legkisebb hivására is a legkészségesebben előjött, oly gyorsan, oly derüs arczczal, a melyet buzgósága sugarassá tett, hogy Pascalnak ugy tünt fel, mintha ujra fiatal lány lett volna belőle. Pascal most egy perczre se hagyta el Clotilde-ot, mindenben segitett neki, miután meg akart győződni róla, hogy mindent magával visz-e, a mire szüksége lesz. Két nagy börönd állott, tárva-nyitva nagy rendetlenség közepett a dolgozó-teremben. Csomagok, ruhanemüek hevertek szanaszét a földön; folytonos szaladgálás volt, egyik fióktól a másikig. És ebbe a munkába, ebbe a buzgó igyekezetbe, hogy valahogyan semmit ki ne felejtsenek, ölték el fájdalmukat, mely szivükben oly kimondhatlanul sajgott. Egy kis ideig elkábitották bánatukat. Pascal nagy gondossággal igyekezett minden kis helyet kitölteni, a kalap dobozt a kisebb fehérnemüek megóvására használta fel és a csomagokat az ingek és zsebkendők közé szoritotta; mig Clotilde a ruhanemüeket szedte le a fogasokról, az ágyon összehajtogatta azokat és arra ügyelt, hogy az utazóláda tetejében legyenek elhelyezve. A midőn aztán a sok görnyedéstől elfáradtan felemelkedtek és szemtől szembe állottak egymással, eleinte egymásra mosolyogtak, de hirtelen sirásba törtek ki, amaz elkerülhetlen szerencsétlenség gondolatára, mely rájuk oly könyörtelenül csapott le. De vérző sziveik daczára erősek maradtak. Istenem! Hát igaz-e tényleg, hogy nem lesznek együtt? És aztán hallgattak szomoruan, megdöbbenve a künn zugó, rohanó, sikongó, panaszos vihartól, a mely mintha fájdalmuk lett volna, a házat összedőléssel fenyegette.

Hányszor léptek e napon a viharra kiváncsian az ablakhoz azzal a hő fohászszal, vajha az egész világot elsöprené a föld szinéről. A mistral-szelek alkalmával a nap épen ugy süt, mint máskor; de az égnek a sok felkavart por miatt fakó, vizenyős-kék szine van s a nap olyan sápadt sárga, mint a ravatal gyertyalángja. Messziről látták a felkavart portömegek felhőit, látták az összekuszált lombtalan fákat, melyek meghajoltak a viharban és ugy látszottak, mintha ők is részt akartak volna venni ebben az őrületes száguldozásban. Látták az egész kimerült tájat, a melyet teljesen kiszáritott a folytonos vihar, mely szüntelen mennydörgésszerü robajjal döngette a dombokat, az ég kupoláját és a látóhatár sarkait. Ágak töredeztek és perdültek tova, a leszakitott tetők oly magasra repültek, hogy soha se lelték meg azokat ujra. Miért nem ragadta meg őket is a mistral, hogy átröpitse őket arra a tájra, a hol boldogok lehetnének? A ládák már mind megteltek, a midőn Pascal egy ablakot akart felnyitni, melyet a vihar épen akkor betört. De a rosszul záró ablakon oly erővel rohant be a szél, hogy Clotilde kénytelen volt Pascal segitségére sietni. Csak midőn egész sulyukkal megkapaszkodtak, tudták ujra a kettős reteszt megforditani. A szobában a vásznak minden szegletbe szétrepültek és egy kis kézi tükör, a mely a székről lebukott, darabokra tört a padlaton. Talán ez közeli halált jelentett, mint a hogy azt a babonás asszonyok mondják a külvárosokban?

Este, igen szomoru étkezésük után, mely az ebédlőben történt a nagy viruló pastell-csokrok fényes erdejében, Pascal azt mondotta, hogy feküdjenek le korán. Clotilde-nak másnap reggel negyed tizenegyre kellett elutazni. Pascalt aggodalommal töltötte el a hosszu ut, mely husz óráig tartott vonaton. Erre aztán abban a perczben, midőn nyugalomra akartak vonulni, Pascal átkarolta őt és makacsul a mellett maradt, hogy saját szobájába megy aludni, hogy ez éjjel már ujra egyedül pihenjen. Mindenáron azt akarta, hogy Clotilde alaposan pihenje ki magát. De ha együtt maradnának, ugy sem egyikük, sem másikuk nem hunyná le pilláit; álmatlan, igen szomoru éjszakájuk volna. Hiába esdett Clotilde könyörögve gyöngéd, mély tekintetü, lobogásban izzó szemeivel, hiába terjesztette elébe isteni puhaságu karjait; megvolt az a rendithetlen ereje, hogy elmenjen és csak szempilláit csókolta le, mint akkor, midőn még gyermek volt, a mikor őt takarójával betakarta és azt a gyengéd tanácsot adta neki, hogy legyen jó és okos és aludjék nyugodtan. Hát nem beállott-e már szakadásuk? Lelkiismereti furdalásokat, szégyenérzetet okozott volna neki, ha őt még egyszer birta volna teljesen, miután már nem volt az övé - örökre. De mily iszonyu volt visszavonulása, a nyirkos, elhagyott szobába, a hol a nőtlenség jéghideg fekhelye várta! Ugy tünt fel neki, hogy ujra belép az aggkorba, a mely most már örökre megbusitja, lenyomja, mint az ólom. Eleinte a viharnak tulajdonitotta álmatlanságát. A máskor oly temetői, csendes ház, most kisérteties hangoktól sikongott; panaszos, dühös hangok sirtak fel néha a nyögdécselő reszketésben, a siró, rázkodó, zokogó, ingadozó rengésben. Kétszer is felkelt és Clotilde szobájához ment, hogy meghallja alszik-e már, de semmit sem hallott. Aztán lement, hogy bezárjon egy ajtót, a mely folytonosan tompa dübörgéssel csapkodott, mintha a szerencsétlenség a falakat is ostromolni akarná. A szél áthuhogott a szobáján; fázva, reszketve, szomoru jelenésektől üldözve feküdt ujra vissza. Aztán ugy tünt fel neki, hogy a hangos panasz, mely álmát elzavarta, nem a mistraltól ered. Clotilde hivó jajszava volt az, az az érzet, hogy még itt volt és ő lemondott róla. Később beállott az iszonytató vágyakozás, a rémitő kétségbeesés válsága! Istenem! Soha se birja őt többé, holott most még egyetlen szóval ujra birhatná, örökre birhatná. Ép oly kegyetlenség volt az, hogy most elrabolták tőle ezt a fiatal testet, mintha a husát szaggatták volna ki. Harmincz éves nő, oh még az szerethet! De hanyatló férfiassága lobogó szenvedélyének, mily nehéz feladata volt az, hogy lemondjon erről a fiatal, üde, a teljes ifjuság virágában pompázó test csábjairól, a mely neki, mint valami királyi ajándék, megadta magát, a mely övé volt, az ő vagyona, az ő birtoka! Tizszer is fel akart ugrani az ágyból, hogy hozzá menjen, szivéhez szoritsa, hogy örökre, örökre megtartsa. Ez a rettenetes válság pitymallatig tartott ebben az őrjöngő szélviharban, a mely az ódon ház sarkait kiforgatta.

Hat óra volt, midőn Mártha abban a hitben, hogy Pascal őt szobájába hivta, feltopogott a lépcsőkön. Élénk, izgatott arczkifejezéssel lépett be; de megdermedt az ijedségtől és a megindultságtól, a midőn a doctort meglátta, a ki csak félig levetkezve, dultan hevert ágyán és a párnákba harapott, hogy sóhajait elfojtsa. Fel akart kelni és fel akart öltözködni, de szivgörcsének ujabb rohama lepte meg és döntötte ujra le; ájultság környékezte és majd megfulladt a heves szivdobogástól.

- Nem, nem! Nem tudok... Nagyon szenvedek. Inkább meg akarok halni, most, rögtön!

De most felösmerte az öreg Márthát és utolsó ereje ép akkor hagyta el; egészen megtörve, fájdalmában feloszolva gyónt meg neki:

- Szegény lányom! Nagyon, nagyon szenvedek - megszakad a szivem! Ő az, a ki magával viszi a szivemet, egész lényemet! Nem tudok már nélküle élni... Ez éjjel majd meghaltam. Kivánom, hogy elutazása előtt tudnék meghalni, hogy ne kellessen megélnem a bánatot, hogy tőle elszakadjak... Oh, Istenem, Istenem! Elmegy és én nem fogom őt többé birni! Egyedül maradok, árván, egyedül, egyedül!

Az agg házvezetőnő, a ki feljövet oly vig volt, most oly halvány lett, mint a viasz, komor, fájdalomdulta vonásaival. Egy ideig csak ránézett, nézte, mint szaggatja ökölre szoritott kezeivel a takarót, hogy zokog kétségbeesésében, ajkát a párnákra szoritva. De aztán hirtelen erőmegfeszitéssel, elhatározásra szánta el magát:

- De doctor ur, nem helyes dolog, hogy ily bánkodásnak adja át magát. Hisz ez nevetséges! Miután igy áll a dolog, és miután a kisasszony nélkül nem élhet, rögtön elmondom neki, hogy mily állapotba döntötte magát.

E szavaknál Pascal lázasan felugrott és egy szék karfájára támaszkodott, mert érezte, hogy ingadozik:

- Ha én engedelmeskedni akarnék uramnak, ugy nemsokára ujra félholtan sirna forró könnyeket. Nem, nem! Rögtön felkeresem a kisasszonyt, megmondom neki a valót és kényszeriteni fogom, hogy itt maradjon nálunk!

- Parancsolom, hogy csendesen maradjon. Hallja!? Vagy rögtön velem együtt elpusztul. Miért jött be? A vihartól voltam beteg. Senkinek semmi köze hozzá!

De mégis ellágyult; aztán szive és természetes jósága ujra győzött, mosolyogva folytatta:

- Szegény leányom! Miért bosszant hát? Hagyja hát, hogy ugy cselekedjem, a hogyan mindnyájunk java megkivánja! És most egy szót se, mert nagy bánatot okozna nekem vele!

Az agg Mártha szemeibe könnyek gyültek. Ideje is volt, hogy megegyezzenek, mert Clotilde lépett a szobába majdnem ugyanabban a pillanatban. Jókor kelt fel és sovárgott Pascal látása után, mert kétségen kivül még az utolsó perczben is azt gondolta, hogy magánál fogja őt tartani. Az ő szempilláit is megnehezitette az álmatlanul eltöltött éjjel. Kérdő tekintettel nézett most mereven arczába. De Pascal még mindig oly gyenge volt, hogy Clotilde komolyan aggódni kezdett.

- De hát nincs semmi bajom! Biztositlak, hogy ha a mistral nem dühöng, pompásan alszom. Nemde, Mártha? Hisz épen most mondottam magának.

Az agg szolgáló helyeslő fejbiczczentéssel válaszolt. És igy Clotilde se folytatta tovább aggódó faggatásait és el sem beszélte, hogy mily küzdelmek és kinok között töltötte az éjjelt, mig ő majdnem eszméletét vesztette. A két nő megértette őt és egyebet sem tettek, minthogy segitettek neki abbeli igyekezetében, hogy feledni, feledni tudjon.

- Várj - mondá mialatt szekrényét kinyitotta - itt van számodra valami! Itt van ebben a boritékban hétszáz franc.

S bár Clotilde hevesen ellenkezett, mégis leszámolt vele. Az ékszerek eladásából befolyt, hatezer francból alig kétszáz francot adott ki; száz frankot tartott csak meg magának, hogy e hó végéig legyen miből megélnie, azon szigoru takarékosság és sötét fukarság segélyével, mely most minden tettét jellemezte. Aztán később el fogja adni a Souleiade-ot, dolgozni fog és igen jól fogja tudni, hogy és mikép kell magát mostani zavarából kimenteni. A többi ötezer frankot azonban, a mely megmaradt, ahhoz dehogy is nyul hozzá, mert ezt szánta nászajándékául. Ott fogja ez összeget a fiókban megtalálni.

- Én ezt igy akarom és te vagy az, a ki nekem gondot adsz! Most fél nyolczra, lemegyek tehát a málhákért és miután már le vannak csukva, kötelekkel összekötöm és megerősitem azokat.

Midőn Clotilde és Mártha egyedül maradtak és szemtől-szembe állottak egymással, egy ideig mély hallgatással néztek egymásra. Az ujabb viszonyok alatt tisztán érezték azt a néma ellenségeskedést, mely a fiatal urnő ragyogó szépségének és az agg szolgáló komor féltékenységének titkos csatája volt kettőjöktől egyaránt imádott, istenitett urokért. Ma egészen oly látszata volt a dolognak, mintha Mártha volna az, a ki a diadalt kivivja és a ki győztes marad. De ez utolsó pillanatban a közös felindulás már közelebb hozta őket egymáshoz.

- Mártha, nem szabad megengedned, hogy ugy táplálkozzék, mint a koldus. Megigéred nekem, hogy mindennap hust és bort fog kapni.

- Hisz te tudod, hogy az az ötezer franc, mi itt benn van, az az övé! Amint hogy remélem, te nem mégy el tőle és nem fogod engedni, hogy elhagyatottságában éhen haljon meg. Sőt azt akarom, inkább kényeztesd el.

- Ismétlem, kisasszony, hogy én megteszem, a mi a kötelességem és hogy a doctor nem fog szükséget szenvedni!

- Aztán figyelj még arra is, hogy ne dolgozzék sokat. Én igen nyugtalanul, gondtelten távozom innen; mert egészsége egy idő óta nem a legjobb. Ápolod őt, nemde?

- Ugy rád bizom egészen! Még csak tégedet akar maga mellett tudni és egy kissé megnyugtat, hogy te is szereted őt. Szeresd őt minden erődből, szeresd őt kettőnkért!

Egymás karjaiba borultak, midőn Pascal ujra bejött. Ugy tett, mintha nem is látta volna. Kétségkivül azért, hogy ő se induljon meg. Nagyon is hangosan kezdett aztán a legutóbbi elutazási előkészületekről beszélni, mint a ki izgatott és nem akarja, hogy lekéssék a vonatot. A bőröndöket kötelekkel összeerősitette; Durieu apó talicskán a vasuthoz szállitja majd, a hol majd ráakadnak a váróteremben. E közben még csak nyolcz óra volt, tehát még két hosszu óra volt hátra. Oh, milyen hosszu, szivetszorongató két óra volt ez! Mennyi keserű türelmetlenség, mennyi százszor is megismételt szemrehányás gyülemlett fel lelkükben e kinos két óra alatt, hogy e szakadást előidézték. A reggeli alig vett egy negyedórát igénybe. Aztán fel kellett az asztaltól állani, hogy ujra másutt üljenek le. Szemeik folyton az órára voltak függesztve. A perczek oly örökkévalóságnak tüntek fel, mint valami halálos álom, mint valami végtelen szomoruság ködös borongása, mely nyomasztólag ülepedett meg e szerencsétlen házon.

- Oh! mily rettenetes vihar - mondta Clotilde, a mistral egy ujabb rohamánál, melytől mind az ajtók sóhajtottak.

Pascal az ablakhoz közeledett és nézte, mint hajlonganak a fák az orkán rohamaiban.

- Reggelre a vihar még hatalmasabb lett. Nemsokára aggódnom kell a háztető miatt, - szólt Pascal - mert a cserepek már most repdesnek a tetőről.

Már nem voltak egymáséi. Már csak a vihar dühös zugását hallották, mely mindent elsepert s életüket is tovasepré.

Gyorsan felemelkedett székéről, a melyre leült volt. Egy pár perczig már egészen elfelejtette, hogy el kell innen távoznia. De a rettenetes bizonyosság ujra felnyilallott lelkében. Utoljára ránézett, a nélkül, hogy Pascal karjait kitárta volna, hogy őt magához kulcsolja. Mindennek vége volt. És arcza olyan dermedt volt, mint maga a halál.

Aztán Clotilde megölelte őt; abban a perczben, a midőn az ő kedves, meghitt, aranyos emlékek derüjével, megtelt házát elhagyta, még egyszer körüljáratta benne szemeit utólszor - talán örökre.

És odaborult Pascal kebelére; ősz, rengő szakálla verdeste mellét, szorosan magához szoritotta bársonyos, hajlékony karjaival és akadozva mondá:

- Itt akarlak megölelni, itt akarok neked mindent megköszönni... mester! Te vagy az, a ki engem azzá alkottál, a mi vagyok! Oh, hányszor ismételted, hogy a mi az öröklés folytán származott át reám, hogy mennyire megjavult mindaz... Mi lett volna ott belőlem, ott, a hol Maxime nőtt fel? Igen, ha van valami értékem, azt egyes-egyedül neked köszönhetem, egyedül neked, a ki engem az igazság és a szivjóság e hajlékában neveltél fel és a te szeretetedre méltóan hagytál felnőni... És ma, miután te sajátoddá tettél, egészen meghóditottál, kincseiddel elhalmoztál, most elküldesz. Legyen meg a te akaratod, te vagy az uram, én engedelmeskedem neked. Szeretlek mindazonáltal és mindezek ellenére örökre szeretni foglak!

És az utolsó csóknál, melyet egymásnak adtak, ez utolsó szivetfacsaró csóknál Clotilde sóhajos panaszszal suttogta:

Aztán még sokkal halkabban, mély, fájdalmas leheletben, a következő homályos szavakat vélte Pascal ajkairól töredezve hallani:

- Igen, igen, a megálmodott nagy munka, az egyedüli igaz, az egyedüli szép - az a mű, a melyet nem tudtam... nem tud... tam befejezni... Bocsáss meg és kiséreld meg, hogy boldog légy!

Az öreg Rougonné már a váróteremben volt és nyolczvannégyéves kora ellenére, vig, élénk kedélyhangulatban találták. Diadalmaskodott; most már fiát egészen kezei között hitte, kiszolgáltatva kegyelmének és szeszélyeinek. Midőn kettőjüket ily nyomott hangulatban, ily érzéketlennek látta, mindennek az elintézését magára vállalta; megváltotta a jegyet, beiratta a málhát és egy női coupéban helyeztette el Clotilde-ot.

Aztán hosszan Maxime-ról kezdett beszélni, még néhány utasitást adott és sürgősen követelte, hogy pontosan értesitse őt mindenről. De a vonat még mindig nem indult meg és kinos öt percz mult még el, mialatt Pascal és Clotilde szótlanul szemközt álltak egymással. De végre ez is elmult, kölcsönösen megölelték egymást, a forgó-kerekek nyikorogni kezdtek, a vonat megindult és a zsebkendők lobogtak.

Egyszerre csak azt vette észre Pascal, hogy egymaga van a perronon, mig a vonat arra lejebb eltünt a pálya egy hajlásánál. Nem hallgatott anyjára s tova rohant oly gyors futamban, mintha fiatal ember ifjusága izzott volna ereiben, fel a lejtőn, megmászta a vakolatlan falak lépcsőzetét és három percz alatt ott találta magát a Souleiade terasse-án. Ott óriások hatalmával a mistral dühöngött teljes erejében és meghajtogatta a százados cyprusok sudarait mélyen, recsegő, pattanó, sikoltó zugással, akárcsak szalmaszálak lettek volna. A szintelen égen a nap oly kifáradtnak látszott e végnélküli viharzástól, a mely már hat nap óta zugott igy el sápadt-sárga, ijedt korongja alatt. És Pascal, mint e megütött, szétzilált, lombjuk fosztott fasudarak, oly bátran állt ott a viharban, daczolva a vészszel; ruhái mint lobogók, ugy dagadtak, csapkodtak a lég őrült hullámaiban. Hosszu galambősz szakálla ugy lobogott, mint fenn a zimankós égen a hófergeteg vakitó fehér felhője; haját a vihar szerteszét zilálta. Lélegzetvesztve, két kezét hatalmasan, görcsös gyorsasággal dobogó szivére szoritotta, hogy halálos zakatolását elcsittitsa és nézett a távol porfelhős messzeségbe a vonat után, mely tovarobogott a puszta, kiaszott sikságon és folyton kisebb-kisebb lett, a mint a mistral ide-oda ingatta, mint valami száraz, lombjafosztott, leveletlen faágat.

Pascal bezárkózott másnap reggeltől kezdve üres házába. Ki sem mozdult többé, abbahagyta teljesen az orvosi látogatásokat, zárt ajtók mögött élt teljes csendben, halotti nyugalomban. És Márthának határozott parancsot adott, hogy semmi ürügy alatt soha se ereszszen be senkit.

- Anyámat még kevésbbé, mint bárki mást... Azt fogja neki mondani, hogy dolgozom, hogy nyugalomra van szükségem és arra kérem, hogy bocsásson meg.

Az öreg Rougonné háromszor is bekopogtatott. Nagy zajt ütött földszint, hallotta hogy haragszik és zugolódott, meg akarta szegni a tilalmat. Aztán lecsendesült; csak panasza és összebuvó suttogása hallatszott, melyet a szolgálóval folytatott. De Pascal egyszer se engedte maga elé, egyszer se hajolt át a karfán, hogy őt felhivja.

- Mégis csak nem szép dolog, uram, hogy a saját anyját eltiltja a házától. Annál is inkább, mert Félicité asszony jó szándékkal jött, ő tudja, hogy ön, uram, minő pénzszükében van és azért látogat el, hogy szolgálatát felajánlja.

- De nem akarok tőle pénzt! Hallod? Dolgozni fogok! Meg fogom keresni a kenyeremet.

A pénzkérdés azonban naponta égetőbbé lett. Pascal konokul vonakodott attól, hogy egy sous-t is kivegyen az iróasztalban levő ötezer francból. Most, a midőn egyedül volt, az anyagi szükségletekkel mit sem gondolt; megelégedett volna kenyérrel és vizzel; és valahányszor a cseléd pénzt kért tőle husra, borra, vagy valami csemegére, vállatvonva válaszolá, hogy minek az, hisz maradt még tegnapról egy kis kenyér. Nem elég-e az? De Mártha, ura iránti gyöngéd szeretetében, kinek szenvedését érezte, kétségbeesett annak fösvénysége felett, mely fölülmulta még az övét is, a mely zsugori mód nemcsak önmagát, hanem az egész házat is kolduséletre juttatta. A külváros munkásai jobban éltek nálánál. Iszonyu lelki küzdelem dult bensejében. Szeretetteljes hüsége küzdött ama végtelen ragaszkodással, melylyel apránkint összekuporgatott fillérein csüggött. Inkább megvált volna husától, mint pénzétől. Mig az ura nem egyedül nyomorgott, eszébe se jutott volna, hogy hozzányuljon kincséhez. És rendkivüli hőstett volt az részéről, midőn egy reggel, látva, hogy véginségre jutottak, hogy hideg a konyha és üres az éléskamara, élelmiszerekkel és egy százfrancos bankjegyből visszajáró aprópénzzel tért haza.

Pascal, ki éppen lejött, csakugyan el is csodálkozott és meglepve kérdezte tőle, honnan van mindez? Már haragra lobbant és mindent ki akart dobni, mert azt hitte, hogy anyjától van a pénz.

- De nem, nem, uram - hebegte Mártha - korántsem. És akadozva kezdte elmondani az utközben kigondolt mesét:

- Képzelje csak uram. Grandguillot urnál rendbe jönnek az ügyek. Ma reggel eszembe jutott, hogy elnézzek oda és ott azt mondták, hogy mindenesetre visszakapjuk a pénz egy részét, sőt ha kivánom, adnak is mindjárt száz frankot. S megelégedtek az én aláirásommal is. Majd ön később rendbehozza.

Pascalt alig lepte meg a dolog. Mártha azt remélte ugyan, hogy ura ugy sem fog elmenni, hogy az igazságról meggyőződjék; de mégis megkönnyebbült, midőn látta, hogy ura minden nehézség nélkül hiszi el meséjét.

- Annál jobb - mondá. - Hisz mindig mondtam, hogy nem szabad kétségbeesni. Igy hát időt nyerek ügyem rendezéséhez.

Ez ügy alatt Souleiade eladását értette. De minő kínos gondolat volt számára eladni azt a birtokot, hol Clotilde felnevelkedett, a hol tizennyolcz évet töltött az ő társaságában. Két-három heti meggondolási időt adott önmagának. Mihelyt remélte, hogy visszakapja pénzének egy részét, nem is gondolt többé e tervére; ujra régi közönyébe sülyedt, azt ette, a mit Mártha elébe tett, észre se véve azt a kényelmes jólétet, melyet Mártha köréje varázsolt, ki térden csuszva, imádattal vette körül; bár szivét marczangolta az a tudat, hogy kincséhez kénytelen hozzányulni. Mindamellett boldogította őt a tudat, hogy ő látja el most urát, a nélkül, hogy az csak sejtené a dolgot.

Pascal különben mivel sem jutalmazta hűségét. Igaz, hogy mindig, ha fellobbanó haragjával sujtotta, megbánta hevességét; de az nem akadályozta meg abban, hogy ne gerjedjen ellene ujra haragra, ha a legkisebb oka volt rá. Egy este, midőn anyját igen soká hallotta sugdosni a konyhában, rettenetes dühre lobbant.

- Hallgasson ide, Mártha, nem akarom, hogy anyám még egyszer betegye ide a lábát. Ha még egyszer fogadja, elbocsátom.

Mártha megdöbbenve, mozdulatlanul állt meg. Harminczkét évi szolgálata folyamán egyszer se fenyegette még az elkergetéssel.

- Oh, uram, és lenne bátorsága ezt megtenni? De én ám nem mennék el, hanem a küszöb elé feküdnék.

- Jól tudom, mi történik. Ő azért jön csak, hogy magát betanitsa, hogy ellenem úszitsa, ugy-e? Kémleli az irataimat, szeretne mindent ellopni, mindent tönkre tenni a szekrényemben? Ismerem őt, ha ő valamit akar, akkor azt szivósan teszi. - No, hát mondja meg neki, hogy a mig én élek, hozzá se fog nyulni e szekrényhez és a kulcsa itt van a zsebemben.

Csakugyan, ismét visszatért a fenyegetett tudós rettegése. Mióta egyedül volt, folytonosan kelepczét vélt látni maga körül, a felujuló veszély rémei kisértgették. A kör mindig szűkebbre vált és csak azért utasitott el durván minden közeledést, azért védekezett annyira ostromlása ellen, mert ismerte terveit és félt, hogy gyenge találna lenni. Ha anyja itt lenne, lassankint legyőzné. És kínszenvedései ujra kezdődtek, napokat töltött lesben állva, maga zárta be este az ajtókat; sőt néha éj közepén is felkelt, hogy meggyőződjék, vajjon nem törték-e fel a lakatokat? Attól félt, hogy a cseléd, ura örök üdvössége kedvéért, ajtót nyit Félicitének. Látni vélte, mint gyúlnak tűzre iratai a kandallóban, őrt állt mellettük; égő szenvedély, fájdalmas gyöngédség töltötte el szivét eme hideg papirhalmaz, eme fagyos kéziratok iránt, melyeknek áldozatul hozta egész életében az asszonyt, és melyeket ugy akart most szeretni, hogy ezen érzése kárpótolja minden egyébért.

Mióta Clotilde eltávozott, Pascal elmerült a munkába, iparkodott abban felolvadni, megsemmisülni. Ha bezárkózott, ha ki sem mozdult többé a házból, ha a kertbe se lépett többé, s ha volt elég ereje, hogy még Ramond orvos bejelentett látogatását se fogadja, ugy e magányért való sóvárgásának egyedüli czélja az volt, hogy a szüntelen munkában enyhülést leljen.

Szegény Ramond! mennyire szeretett volna karjaiba borulni, hisz érezte, hogy Ramondot nemes lelke késztette, hogy hozzája siessen, a vigasztalására. De minek is veszitene egy órát is a munkának szentelendő időből; minek tenné ki magát ujabb izgalmaknak, a torkát fojtogató zokogásnak, mely tán egész erejét megtörné? Kora reggel óta ült ott iróasztalánál, ott töltötte most a délelőttöt, a délutánt, néha a késő estét is, még lámpafénynél is folytatva munkáját. Régi tervét akarta dűlőre hajtani. Uj alapon akarta egész öröklési theoriáját kidolgozni, felhasználván a családjában lelt bizonyitékokat arra, hogy megállapitsa, miként egy lénycsoportozatban minő szabályok szerint öröklődik az élet; mint vezet mathematikailag, megszámolva a környezettel, egy embertől a másikig. Az élet bibliáját, a családok, a társadalom, az emberiség genezisét akarta megirni. Remélte, hogy ez a nagyszabásu terv, annak fenséges eszméje, a szükségelt erőmegfeszités elfoglalja majd egész idejét, visszaadja hitét, egészségét, büszkeségét: a végzett munka gyönyörérzetét. De hiába igyekezett lelkesülni s magát mohó buzgalommal a munkának szentelni. Az eredmény csupán az volt, hogy túlfeszitette testét és lelkét és mindamellett szórakozott maradt. Lelke nem volt ott a munkánál, napról-napra gyengült ereje és egészsége. Hát a munka is megtagadja őt? Ő, kinek egész életét emésztette meg, ki a munkát tartotta az élet egyedüli rugójának, az emberiség egyetlen vigasztaló jótevőjének, ő most kényszerülve volna bevallani, hogy a szeretet és viszontszerelem a munkát is lebirta egyeduralmával. Néha fenséges elmélkedésekbe merült; az erők egyensulyáról való elméletét egészitette ki, mely abban összpontosult, hogy a mit az ember benyomásokban nyer, azt vissza kell adnia mozgásban és munkában. Minő normális, tökéletes és boldog élet lenne az, ha az ember azt a maga való teljében élhetné; ha ugy működnék, mint valami jól szabályozott gép, mely erőben szolgáltatja vissza azt, a mit fütőanyagban felemésztett, és mely az összes szervezetek logikus és egyidejü működése folytán marad erőben és épségben. E gépezetben ugyanannyi a fizikai, mint a szellemi munka, ugyanannyi az érzés, mint a gondolkodás; ugyanoly rész van fentartva a genetikai működésnek, mint az agy munkájának. Sohasem fordulhat elő túlterhelés se az egyik, se a másik részről; mert a túlfeszités nem egyéb, mint a betegség és az egyensuly felbomlása.

Oh, ha ujra megkezdhetné az életet, tudva, hogyan kell azt átélni: a földet művelve, a világot tanulmányozva, az asszonyt szeretve, az emberi tökélyt elérve, az emberi boldogság jövendőbeli országába eljutva, lénye minden szervének összhangzó felhasználásával; minő szép végrendeletet hagyna ezzel hátra az orvos, a ki egyszersmind nagy bölcs is. És e távol ködébe boritott álomkép, e fátyolozott körvonalu elmélet még inkább hozzájárult a szivét eltöltő keserüséghez, ha eszébe jutott, hogy ő már csak elfecsérlett, elpazarolt erők romja.

Fájdalma mélyén mindig ott lappangott az az érzés, hogy élte végéhez közeledik. A Clotildetól való távollét fájdalma, az a kínos tudat, hogy nem birja többé és sohase fogja többé birni, óráról-órára növekvő, mély bánattal töltötte el, mely lassankint egész lelkét rabul ejtette. A munkakedve le volt gyűrve; néha lehanyatlott a megkezdett lapra feje, órákhosszáig zokogott és nem birta annyira leküzdeni fájdalmát, hogy ujra hozzáfogjon az iráshoz. Az a láz, melylyel rákényszeritette magát a munkára, erőszakolt szorgalma rettenetes éjjeleket eredményeztek; álmatlan, lázas éjjeleket, midőn beleharapott vánkosába, nehogy Clotilde nevét kiáltsa. Ott volt mindig előtte a komor ház minden zugában. Ott látta maga előtt minden szobán áthaladni, minden széken ülni, minden ajtó mögött leselkedni. És benn az ebédlőben, valahányszor az asztalhoz ült, mindig ott látta magával szemközt. Munkatársa volt ő most is, minduntalan jönni látta a dolgozóterembe; annyi ideig élt ott valóságban, hogy képmása libegett feléje minden tárgyból. Árnya ujra meg ujra feltámadt előtte; maga mellett sejtette karcsu, nyulánk alakját, a mint iróasztala fölé hajolva, feléje forditja finom arczélét és a papirra veti pastell-festményeinek körvonalait. Csak azért nem hagyta el a házat, mert félt, hogy eme édes-kínos látományoktól szabadul, bárha biztos volt benne, hogy a kertben is feltünik előtte alakja, a mint a terrasse szélén álmodozik, vagy lassu léptekkel végig halad a fenyvesligeten; a mint ábrándozva üldögél a platánok alatt az örökrezgésü kristályforrás mellett, vagy hanyatt feküdve a dombtetőn révedező szemekkel várja az elsötétedő égen feltünő csillagokat. De e vágyakozó rettegés leginkább egy helyen fokozódott, a hová csak reszketve lépett: abban a szobában, a hol Clotilde az övé lett, hálószobájukban. Magánál őrizte annak a kulcsát, nem mozditott el semmit se a helyéről elutazása szomoru reggele óta; még Clotilde viganója most is ott hevert az egyik széken. Ott érezte még üde ifjuságának illatos lehelletét, melynek balzsama elárasztotta a levegőt. Magánkivül tárta ki gyakran a karjait, megölelte a kedves árnyat, mely ott lengett a bezárt ablakredőnyök halvány félhomályában, a falak hajnalszin kárpitozatának rózsás fényében.

Ott zokogott a butorok közepett, melyek boldogságának szemtanui voltak; megcsókolta az ágyat, melyen isteni idomainak körvonalai rajzolódtak fel. És vesztesége fölötti égető fájdalmához még azon édes örömérzet járult, hogy ujra itt lehet, úgy, hogy e kettős izgatottság kétszeresen kimeritette erejét annyira, hogy nem mert mindennap idejönni, hanem ott hált a maga hideg szobájában, a hol még se látta őt olyan közelnek, oly elevenen, - álmatlan, lázas éjjeleiben.

Makacs munkája közepett, még egy fájdalmas öröme volt Pascalnak: Clotilde levelei. Kétszer irt neki hetenkint; hosszu, nyolcz-, tizoldalas leveleket, melyekben napi élményeit hiven elmondta.

Nem látszott nagyon boldognak. Maxime, ki már el se birta hagyni karosszékét, valószinüleg kinozta őt követeléseivel, elkényeztetett beteg gyermek módjára; mert a szegény lány ugy beszélt, mint valami fogoly, a ki szüntelen a beteg mellett őrködik; sőt még az ablakhoz se közeledhetik, hogy egy szempillantást vessen az utra, hol a Bois de Boulogne felé haladó járókelők nagyvilági áradata hullámzott. Egyes szavaiból kitünt, hogy bátyja, miután oly türelmetlenül hivta volt magához, már is gyanuba fogja, már bizalmatlanságra és gyülöletre ébredt iránta, mint mindenki iránt, a ki őt kiszolgálta; mert folyton kinozta az a gyötrő félelem, hogy meglopják, kifosztják. Kétizben látta ottléte óta apját, a ki még mindig vigkedélyü, százféle teendőkkel elhalmozott világfi volt, a ki, miután a köztársasághoz pártolt, a politikus és pénzember kettős diadalait aratta. Első látogatása alkalmából azonnal félrehivta Clotilde-ot és bizalmasan elmondta neki, minő kiállhatatlan most Maxime és minő hősies elszántság kell ahhoz, hogy ő magát feláldozza fivéreért. S apja, belátva azt, hogy Clotilde maga nem végezhet el mindent, oly szives volt, a beteg mellé fodrászának unokahugát beajánlani, egy csinos, szőke, tizennyolcz éves, Rózsa nevü lánykát. De Clotilde mindamellett nem panaszkodott, sőt ellenkezőleg nyugodt megadást szinlelt. Leveleiből hősies erő szólt, semmi nyoma a válás miatti haragnak, semmi kétségbeesett utalás Pascal gyöngédségére, egy szóval se kérte, hogy hivja vissza magához. De a sorok között érezhető volt, mint lázad fel egész lelke, mint repdes feléje egész szive, és mint kész visszajönni legkisebb hívó szavára.

És e szó volt az, melyet Pascal nem akart kiejteni. Ugy vélte, majd rendbe jön minden; Maxime majd hozzászokik nővéréhez; ha már megkezdte az áldozatot, teljesen meg is kellett azt hozni. Egy szó, egy pillanatnyi gyöngeség elég volna és egész erőfeszitésének eredménye forogna veszélyben; a nyomoruság előlről kezdődnék. Sohse volt Pascalnak szüksége annyi hősies önmegtagadásra, mint mikor Clotildenek irt. Égő lázas éjszakákon át hánykolódott hideg fekhelyén, dührohamokban hivta magához, felkelt, hogy sürgönyileg hivja vissza. Aztán reggel, miután könnyekben enyhült égő láza, válasza mindig rövid, majdnem hideg volt. Vigyázott minden mondatára; ujra kezdte a levelét, ha észrevette, hogy megfeledkezett magáról. Oh, de minő kinok voltak ezek a rettenetes, fagyos levelek, a melyekben szivén erőszakoskodott, csakhogy Clotilde-ot elidegenitse magától; hogy ő maga legyen a hibás és elhitesse Clotilde-dal, hogy majd ő is megtanul feledni, mint a hogy Pascal őt feledi. Hideg verejték gyöngyözött ilyenkor homlokán, kimerülve rogyott össze, mint valami nehéz, nagy hőstett után.

Október utolsó napjaiban, alig egy hónappal Clotilde elutazása után, egy reggel Pascal lélekzete elállt és fulladozni kezdett. Már többször érzett ilyen muló tüneteket, de a tulfeszitett munkának tulajdonitotta azokat; most azonban oly határozottan léptek föl a kórjelek, hogy nem tévedhetett többé. Szuró fájdalmat érzett szive táján, melyek az egész mellet végig járták, le egészen a balkar csuklójáig; végtelen levertség és kinos rettegés töltötte el lelkét és hideg verejték boritotta testét. A roham csak egy perczig tartott és eleinte inkább meglepte, mint megijesztette. Azzal az elfogultsággal, melyet az orvosok rendesen saját egészségi állapotukkal szemben tanusitanak, nem is sejtette, hogy szive van megtámadva.

Midőn kissé magához tért, Mártha jött fel és jelentette, hogy Ramond orvos itt van ujra és nem tágit. Pascal talán ama öntudatlan ösztönétől vezérelve, hogy megtudja a valót önkénytelen felkiáltott:

A két férfi egymás karjaiba borult és egy forró kézszoritás volt az egyetlen vonatkozás a távollevőre, kinek elutazása óta oly üres lett a ház.

- Ön nem tudja, mért jövök, mondá azonnal Ramond. Pénzkérdésben. Igen, igen, ipam Levéque úr, hisz ismeri, amaz összegről beszélt, a melyet ön Grandguillot urnál letéteményezett. És ő azt tanácsolja, hogy tegyen valamit a dologban, mert egyeseknek sikerült visszakapni a pénzüket.

- Igen, szólt Pascal, tudom, hogy a dolog kezd rendbe jönni. Mártha, ugy hiszem, kapott is már kétszáz francot.

- Hogy-hogy, Mártha? Az ön közbenjárása nélkül? Különben fölhatalmazza-e ön ipamat, Levéque urat, hogy kezébe vegye ezt az ügyet? Ő majd elintézi, minthogy önnek nincs ideje, se kedve azzal foglalkozni.

- Oh, mindenesetre, igen szivesen felhatalmazom Levéque urat és ezer köszönettel tartozom érte.

Aztán Ramond, kit Pascal halvány arcza nyugtalanitott, kérdésekkel kezdte faggatni, mig végre igy szólt:

- Képzelje csak barátom, épen most volt egy angina-rohamom. Nem, nem képzelődés, minden kórtünete jelentkezett. És látja, minthogy épen itt van, nagyon szeretném, ha megvizsgálna.

Ramond eleinte vonakodott és tréfára akarta forditani a dolgot. Hogy merészkednék ő, mint egyszerü közkatona itéletet mondani tábornoka fölött. De aztán mégis megvizsgálta, mert látta, hogy az arcza igen dúlt és tekintete sajátságosan merev.

Végre nagy figyelemmel megvizsgálta, hosszasan a szivéhez tapasztva fülét. Néhány percz mult el kinos hallgatásban.

Az nem válaszolt mindjárt; érezte, hogy Pascal merőn a szemébe néz. Nem is forditotta el a tekintetét és a kérdező hősies nyugalmával szemben csak azt válaszolhatta:

- Ah, tetszik nekem, hogy nem hazudik, - válaszolt Pascal. - Azt hittem, hogy leplezgetni fogja és ez rosszul esett volna.

- Igen, a dobogások erősek, az első lüktetés lassu, tompa, a másik hangos. Érzem, hogy a sziv csucsa lehajlik és aztán a hónalj felé irányul. Ez scelerosis, vagy legalább a valószinüség arra mutat.

- Kétségkivül, - válaszolt Pascal, - ha nem hal meg hirtelen - szélhüdésben.

Aztán egy sajátságos szivbajesetről beszélgettek, melyet a plassansi kórházban figyeltek meg egyszer. És midőn a fiatal orvos elment, kijelentette, hogy mihelyt valami határozott hirt mondhat a Grandguillott-ügyről, ismét eljön.

Midőn Pascal egyedül maradt, érezte, hogy veszve van. Most már világos lett előtte minden, néhány hét óta érzett szivdobogása, szédülése, fulladási rohamai; munkától és szenvedélytől túlcsigázott szegény szivének végtelen kimerültsége, közeli halálának előérzete volt, mely most már biztos. És mégis nem félelem volt az, mit most érzett, hanem első gondolata az volt, hogy ő rajta is bebizonyul az öröklődési törvény, hogy a sziv elsatnyulása, családja fiziologiai nyomorának ráeső része, a rettenetes származás kikerülhetlen öröksége. Egyeseknél az idegbántalom, az eredeti veleszületett sérelem, mint bűn vagy erény nyilatkozott meg, lángészt, bűnöst vagy iszákost teremtve; mások tüdősorvadásban, rángkórban vagy bénaságban haltak meg; ő a szenvedélynek élt és a szive miatt fog meghalni. Többé nem rettegett, nem haragudott e sorsakarta és bizonyára szükséges öröklés miatt. Sőt mély alázatosság érzete töltötte el lelkét, ama biztos meggyőződést érlelve benne, hogy minden fellázadás rossz, ha a természet törvényei ellen szegül. Miért diadalmaskodott hát voltaképen azelőtt, midőn arra gondolt, hogy ő nem családjából való, hogy a közösség semmi kapcsa sincsen közöttük? Hát bölcseség volt-e ennek örvendeni? Csupán szörnyetegek sarjadzanak fel elütő módon. És hogy ő e családhoz tartozik, Istenem, az utóvégre ép oly szép és jó, mintha valami más családból származott volna. Nem hasonlitunk-e valamennyien egymásra, nem egyforma-e az egész emberiség, nem nyujtja-e a jó és rossz ép ily egyenletét? A szenvedés és halál fenyegető keze alatt végtelen szerénynyé és szeliddé vált; annyira jutott, hogy mindent nyugodtan fogadott, a mit az élet nyujtott neki. E percztől fogva Pascal megbarátkozott ama gondolattal, hogy ma-holnap meghalhat. És még hősiesebb lett önmegtagadása. Nem szünt meg dolgozni; de sohse érezte ugy, mint most, hogy minden törekvés csak önmagában lelheti meg jutalmát; mert maga a munka mindig befejezetlen marad. Egy este Mártha tudatta vele, hogy Sarteur, a kalaposlegény, a tulettesi őrültek házának egykori lakója, megölte magát. Egész este ennek az embernek sajátságos esetére gondolt, kiről azt hitte, hogy bőralatti fecskendezései folytán kigyógyult gyilkolási maniájából és a ki nyilván uj őrültségi rohamában még birt annyi észszel, hogy inkább önmagát ölte meg, semhogy másokat. Látta őt maga előtt, minő tiszta volt az agya még akkor, mikor felgyógyulása napján azt tanácsolta neki, hogy fogjon ujra a rendszeres munkához. Mi volt hát az a rombolási ösztön, az a gyilkolásvágy, mely öngyilkossággal végződött; mi volt az a halál, mely minden akadály daczára a maga irtó munkáját elvégezte? Ezen emberrel a gyógykezelő orvos utolsó büszkesége szállott sirba és minden reggel, midőn ujra munkához fogott, nem tartotta magát másnak, mint oly kezdő tanulónak, a ki az igazságot oly mérvben keresi, a mint az tőle távolodik.

De eme nyugodt derültségét egy gond zavarta meg. Mi lesz majd Bonhomme-al, szegény vén lovával, ha ő előbb találna meghalni. Most szegény teljesen vak és béna és el se mozdulhat már az alomról. De ha ura meglátogatta, meghallotta lépteit, megfordult és érezte a két csókot, mit Pascal fejére nyomott. Az egész szomszédság élczelődött Pascal e kedves öreg rokkantja fölött, melyet nem akar leszuratni. Most hát ő hal meg előbb azzal a tudattal, hogy halála után elhivják majd a peczért. És egy reggel aztán, a mint lement az istállóba, Bonhomme nem vetette föl a fejét. Meghalt, ott hevert nyugodtan, mintha enyhülést nyujtott volna utolsó perczeinek, hogy itt zavartalanul kiszenvedhetett. Gazdája lehajolt, megcsókolta homlokát és két forró könnycsepp gördült végig arczán.

Ez nap Pascal ismét érdeklődött Bellombre ur iránt. Az ablakhoz közeledve, észrevette szomszédját, ki az első novemberi napok halvány verőfényében sütkérezve, mindennapi körutját tette meg; és a vén tanár megjelenése, ki oly boldogan élte napjait, végtelen ámulattal töltötte el. Mintha most gondolt volna először arra, hogy itt egy hetvenéves ember él, kinek se felesége, se gyermeke, sőt egy kutyája sincs, kinek egész önző boldogsága az, hogy a szokásos emberi életkoron túl nyujtsa életét. Aztán visszaemlékezett, hogy mennyire haragudott rá, hogy gunyolta az élettől való rettegését, hogy kivánt neki valami szörnyü rázkódtatást, mint remélte buzgón, hogy megbűnhődik majd valami cseléd által, ki lassankint szeretőjévé válik, vagy valami váratlanul házába toppanó rokon által, a ki bosszulója lesz. De nem ugy lett; az egészsége még mindig viruló volt és látható volt, hogy még soká huzhatja, bár mint keményszivü, senkinek sem használó fösvény, de boldogan. És még se utálta többé, szerette volna megsajnálni, annyira nevetségesnek és nyomorultnak tartotta, mert nem szerették. Ő, ki maga küzködik a halállal, mert elhagyták. Ő, kinek szive majd megrepedt, mert túláradt a szeretettől. De inkább az egyes-egyedüli szenvedés, mint emez önzés, mely mindennek halála, a mi bennünk eleven és emberi.

A következő éjjel Pascal megint fuldoklási rohamot kapott, mely öt perczig tartott és melyről azt hitte, hogy beleful; ugy, hogy még annyi ereje se volt, hogy a cselédet hivhatta volna. Midőn ujra lélekzetet vehetett, nem háborgatta Márthát; nem akart szólni senkinek arról, hogy baja rosszabbra fordult; hanem biztos volt benne, hogy közelg a végórája, hogy egy hónapig se birja. Első gondolata Clotilde volt. Mért nem irt neki, hogy siessen hozzá? Épen az előző este kapott tőle levelet, melyre ezen a napon akart válaszolni. Aztán eszébe jutottak iratcsomói. Ha hirtelen meg találna halni, anyja lesz az ur a háznál és megsemmisiti azokat: sőt nemcsak az iratcsomókat, hanem kéziratait és összes papirosait, harmincz év nagy munkáját, harmincz évi elmélkedése eredményét. Igy aztán megtörténnék az a bűn, melytől rettegett, melynek puszta gondolata arra kényszeritette lázas éjszakáiban, hogy borzongva keljen fel és leskelődve hallgatózzék, vajjon nem feszitik-e föl erőszakosan a szekrényt? Verejték gyöngyözött fel homlokán, kifosztva, bántalmazva látta magát, műveinek hamvait a szelek hordták szét. És ujra Clotildehoz tértek vissza gondolatai, azt mondogatta magában, hogy a legczélszerübb dolog az lenne, ha őt visszahivná, hogy szemét ő fogja le és védelmezze emlékét. Már le is ült, gyorsan irt neki, hogy levele a reggeli vonattal elmenjen.

De midőn ott fehérlett előtte a lap s kezében érezte a tollat, felszólalt lelkiismerete; saját magával való mély elégületlenség fogta el. Vajjon az iratcsomók megvédelmezésére irányitott törekvése, az a szép terv, hogy azoknak őrzőt és megmentőt hivjon, nem gyöngeségének sugallata csupán, ürügy, mely alatt ujra magához hivhatná Clotilde-ot? Önzés mindennek az alapja. Magára gondolt, de nem Clotildera. Látta őt visszatérve szegényes házába, látta őt arra kárhoztatva, hogy egy beteg aggastyánt ápoljon és látta őt a végső perczek sajgó fájdalmában, a halálküzdelem láttára való tépő kinjában; látta ama rettenetes percz megdöbbentő borzalmában, midőn halottan terül le lábai előtt. Nem, nem, e szörnyü látványtól meg kell őt kimélni; a kegyetlen bucsu néhány napja volna az csupán és azokat követné a nyomor szomoru ajándéka, melyet nyugodt lelkiismerettel nem hagyhatna neki örökbe. Csak Clotilde nyugalma, csak az ő boldogsága az, a mely tekintetbe veendő, a többi mind mellékes. Ő boldogan hallhat meg odvában, hacsak Clotilde-ot boldognak fogja tudni. Ami kéziratainak megmentését illeti, majd meglátja, vajjon lesz-e annyi ereje azoktól megválni, hogy Ramondnak átadja. De még ha el is kellene veszniök, inkább abba is beleegyeznék, inkább ne maradjon fönn utána semmi, még az emléke sem, csak semmi se zavarja meg a szeretett nő teljes lelki nyugalmát.

Pascal tehát rendes válasza megirásához fogott, a melyet egész hidegen, minden nagyobb jelentőségü tartalom hiján fogalmazott meg. Clotilde utolsó levelében, a nélkül, hogy Maximeről panaszkodott volna, Pascalnak értésére adta, hogy Maxime nem törődik vele; Saccard fodrásznéjának unokahuga, Rózsa, a kis szelid arczu lány jobban mulattatja.

És Pascal az apa tőrvetését szimatolta abban, ki ügyesen szőtte szálait a beteg karosszéke körül, miután az a halál küszöbén ujra fiatalkori bűneinek rabjává lett. De nyugtalansága ellenére is jó tanácsokat adott Clotildenak, ismételten hangoztatta, hogy kötelessége mindvégig kitartani a beteg mellett. Midőn aláirta levelét, könnyek homályositották szemét. A mit most aláirt, az halálos itélete volt, mely őt arra kárhoztatta, hogy elhagyatottan haljon meg, mint valami elaggott, nyomorult állat, egy csók, egy baráti kézszoritás nélkül. Aztán kételyei támadtak, vajjon helyesen cselekedett-e, ha ott hagyja abban a romlott környezetben, a hol, mint sejti, ezer undokság veszi körül?

A Souleiadeba minden reggel kilencz óra felé hozta a levélhordó az ujságokat és a leveleket és Pascal, ha Clotildenak irt, leskelődni szokott rá, hogy biztos lehessen abban, mikép senki sem őrizi ellen levelezésüket. De ezen a reggelen, midőn lement, hogy átadja neki megirt levelét, legnagyobb meglepetésére ujra Clotildetól kapott tudósitást, bár ma nem volt levéliró napja. Ám azért mégis elküldte a magáét. Aztán felment, leült az iróasztalához és föltépte a boritékot.

Mindjárt az első soroknál ijedten összerezzent. Clotilde azt irta neki, hogy már két hónap óta más állapotban van. S ha oly soká habozott ezt tudtára adni, az csak onnan van, mert előbb biztos meggyőződést akart magának szerezni. Most már nem csalódhatik, a dolog bizonyára augusztus utolsó napjára vihető vissza, tán arra a boldog éjre, midőn ő ifjusága királyi ünnepével vigasztalta meg az ajtóról-ajtóra való koldulás estéjén. Nem érezték-e már ölelésükben akkor is a fejlődő uj élet isteni kéjét? Az első hónapban, midőn Párizsba érkezett, még nem hitte, hanem rosszullétének tudta be a tüneteket, a mi igen természetes lett volna a válás lelki fájdalmai és izgalmai után. De midőn a másik hónap is elmult, néhány napig még várt és ma már teljesen biztos benne, mert minden tünet arra vall. A levél rövid volt, elmondta egyszerüen a tényállást; de tele volt lángoló örömmel, végtelen szeretettel és a viszontlátás sóvár vágyával.

Magánkivül olvasta el Pascal ujra a levelet, ama hiszemben, hogy talán rosszul olvasott. Gyermeke van, az a gyermek, melynek nem tudtak létet adni, a melynek hiánya miatt megvetette önmagát még az elutazás napján is, a mistral panaszos üvöltése közepett; és a mely akkor már életre fejlődött, a melyet Clotilde már magával vitt, midőn messziről látta tovasiklani a vonatot a tarlott mezőkön át. Oh, ez a valódi alkotás, az egyedüli jó, az egyedüli igaz, az egyedüli élő, a mely büszkeséggel és boldogsággal tölti el a szivét. Mintha egyszerre mind eltüntek volna az öröklődési rémek. Lesz gyermeke, mit törődik vele, minő lesz; ha csak a folytatás megvan, az örökbe hagyott élet: második énje. Szive mélyéig megindult, egész lénye reszketett a megilletődés borzongásában. Nevetett, hangosan beszélt, őrült hévvel csókolta a levelet.

Egyszerre aztán közeledő léptek zaja magához téritette kissé. Megfordult és Márthát látta maga előtt.

És elbeszélte az egész dolgot; szerencsés véletlennek köszönhető minden, melyet Levéque ur hasznára forditott. A százhuszezer francról szóló nyugták, melyek folytán Pascal Grandguillot urnak személyes hitelezője volt, nem birtak semmi értékkel, minthogy ő fizetésképtelenné vált. Az a meghatalmazás vált szerencséjére, melyet az orvos neki egy szép napon kiállitott ama czélra, hogy egész pénzét, vagy annak egy részét ingatlanokba fektethesse. Minthogy a nevének helye nem volt kitöltve, a jegyző, mint az szokás, fölkérte a hivatalnokok egyikét, hogy szerepeljen mint tanu és igy megkerül körülbelül nyolczvanezer francja jól elhelyezve, a melyeket egy tisztességes ember közbenjárása mentett meg, ki egészen távol állt ura üzelmeitől. Ha Pascal utána járt volna, tett volna valamit, már régóta rendezhette volna az egészet. Igy hát négyezer franc jól elhelyezett évi járadék kerül vissza zsebébe.

- Oh, barátom, ha tudná minő boldog vagyok! Clotilde levele nagyon boldoggá tett. Igen, igen, vissza akartam őt hivni, de ama gondolat, hogy velem nyomorognia, szükölködnie kellene, elrontotta egész örömömet. Most visszatérül ujra vagyonom, hogy fészket épithessek a kis világomnak.

Túláradó megilletődésében szótlan nyujtotta oda Ramondnak Clotilde levelét és rákényszeritette, hogy azt elolvassa. Aztán, midőn a fiatal orvos visszaadta neki és mély meghatottsággal tekintett arczára, karjaiba borult, átölelte mint barátját, mint testvérét. És a két nemes férfi szive egy forró csókban együvé forrt.

- Minthogy ön a szerencse hirnöke, még egy szolgálatra kérem fel. Tudja, hogy itt nem bizom senkiben, még vén szolgálómban sem. Adja fel kérem ezt a sürgönyt.

- Nézzük csak, ma van ugy-e november hatodika? Most tiz óra van. Déltájban ott lesz a sürgöny. Épen lesz elég ideje a csomagolásra és az esti gyorsvonattal utazhat, ugy hogy reggel Marseillebe ér. De minthogy nincs rögtöni csatlakozása, csak délutáni három órakor lehet itt.

- Istenem, holnap délután öt órakor, de messze van az még! Mit csinálok én addig?

- Igen, ön meg fog érteni! A multkor megvizsgált. Lehetségesnek tartja, hogy még egy évig élhetek.

És merőn rászegezte szemét Ramond arczára, ugy hogy az ki nem térhetett. De mégis ki akarta kerülni a választ és tréfás hangon azt kérdezte, hogy igazán az orvos kérdi ezt tőle?

És erre aztán Ramond egész higgadtan azt válaszolta, hogy igenis, reméli, hogy elél még egy évig, kifejtette indokait, a betegség aránylag még fejletlen voltát, a többi szerv teljes egészségét. Persze számolni kell az előre nem látott esélyekkel, miket nem ismerhetünk, mert valami hirtelen válságos fordulat mindig beállhat. Aztán mind a ketten vitatkoztak az eset felett, nyugodtan, mintha egy harmadik beteg ágyánál lennének: mérlegelték a pro és contra okokat, felváltva indokolták nézeteiket, és a leghatározottabban megállapitott tünetek szerint kiszámitották, mikor kell beállni a halálnak.

- Igaz, - suttogá végre, - igaza van - egy évi élet még remélhető. Ah, látja barátom, az én egyedüli óhajtásom az lenne, ha még két évig élhetnék; őrült vágy, tudom, de oh az a boldogság egész örökkévalósága lenne.

- A gyermek május vége felé fog megszületni. Minő jó lenne annak fejlődését láthatni tizennyolcz, husz hónapos koráig - nem, tovább nem! Csak addig, mig kibontakozik, mig az első lépéseket teszi. Hisz nem kérek sokat - szeretném látni, midőn járni tanul, aztán Istenem, aztán...

- Két év, az utóvégre nem is oly lehetetlen. Volt egy ilyen érdekes esetem; egy külvárosbeli lakos, ki minden diagnózis ellenére, még négy évig élt. Két évet, csak két évet! Igen, annyi ideig kell élnem, annyi ideig fogok élni.

Ramond lehorgasztotta fejét és nem szólt többé. Nyugtalanság fogta el arra a gondolatra, hogy talán nagyon vérmes reményeket keltett és Pascal öröme fájdalmat okozott neki, mintha ez a lelkesedés az egykor oly tiszta ész megzavarodása, valami közeli veszélylyel fenyegetné.

- Oh igen, igen. Siessen, kedves Ramond! És holnapután várom, akkor már ő itt lesz és óhajom, hogy ön bennünket megöleljen.

A nap végtelen hosszu volt. És éjjel, midőn Pascal a remény és boldogság okozta álmatlanság után végre elaludt, rettenetes szivgörcsroham ébresztette föl. Ugy érezte, mintha óriási suly nehezednék mellére, mintha az egész ház keblére szakadt volna; nem birt többé lélekzetet venni és fájdalma felvonult a vállaiba, a mellébe, a nyakába, megbénitotta egész testét. De azért teljes öntudatnál volt, csak úgy érezte, mintha megállna a szivverése, mintha élete kialvófélben lenne, ama rettenetes fojtó facsarás következtében, mely szivét összenyomta. De mielőtt még a crisis tetőpontját érte volna el, volt hozzá elég lélekjelenléte, hogy botjával megkopogtatta a pallót és igy felkeltette Márthát. Aztán visszahanyatlott párnáira; mozdulni, szólni se birt már, hideg verejték gyöngyözött homlokán.

Szerencséjére Mártha a házra boruló mély csendben meghallotta a kopogást. Felöltözködött és nagykendőjébe burkolódzva gyertyát gyujtott és felment. Sötét éj volt még, alig derengett a hajnal. És midőn megpillantotta szeretett urát, kinek holthalvány arczában csupán szeme égett még, a mint kíntorzult arczczal, megmerevedő nyelvvel, összeszoritott állkapocscsal mozdulatlan feküdt ágyán; ijedtségében oda borult ágya elé és felsikoltott:

Még egy perczig fulladozott igy Pascal, anélkül, hogy lélekzetet birt volna venni. Aztán az iszonyu nyomás enyhült és alig hallhatóan suttogá:

- Az ötezer franc, a mi az iróasztalban van, az Clotilde-é. Meg fogja neki mondani, hogy a jegyzőnél rendben van az ügy és az ellátásra szükséges pénzt meg fogja ott kapni.

Ekkor Mártha, ki bámészkodva hallgatta, kétségbeesett arczkifejezéssel bevallotta hazugságát, minthogy ő nem tudott a dolgok uj fordulatáról, melyekről Ramond hirt hozott.

- Bocsásson meg, uram, hazudtam. De most bűnt követnék el, ha tovább is hallgatnák... Mikor láttam, hogy ön oly elhagyatott, oly kétségbeesett, ugy nyomorog, az én pénzemből vettem...

A fájdalmak most csillapultak, Pascal megfordulhatott már és szemébe nézett. Mélyen meg volt illetődve és nagy volt meglepetése. Mi ment végbe ennek a szegény, vén fösvény lánynak a lelkében, a ki harmincz éven át nehezen összekuporgatott pénzéből se magára, se másokra nem költött volna egy fillért. Még most sem értette, csak meg akarta mutatni, hogy mély hálát érez iránta.

- Maga derék, jó lány, Mártha, mindent vissza fog kapni... Azt hiszem, most meghalok.

Mártha félbeszakitotta, egész lénye fellázadt ez elleni tiltakozó sikolyában.

- Meghalni ön, uram, meghalni előbb, mint én... Nem, nem engedem! Megteszek mindent, meg fogom azt gátolni!

Térdre borult az ágy elé, mindkét kezével megfogta kezét, megtapogatta testét, hogy megtudhassa hol fáj, mintha igy erőszakkal akarná magánál tartani, mintha remélné, hogy igy nem merik őt tőle elragadni.

- Mondja meg, uram, mi baja van, ápolni fogom, meg fogom menteni! Ha éltemet kell odaadnom, odaadom azt is. Éjjeleimet és nappalaimat feláldozom érte! Oh, én még erős vagyok, erősebb leszek a betegségnél! Meghalni, nem, nem, az lehetetlen! Az uristen nem követhet el ilyen igazságtalanságot. Annyit imádkoztam életemben, hogy meg kell engem hallgatnia és meg is fog hallgatni, uram, meg fogom önt menteni!

Pascal némán bámult rá, aztán hirtelen világosság támadt lelkében. Hisz ez a nyomorult lány szerette őt, szerette mindig. És visszaemlékezett harmincz évi néma alázatosságára, szótlan, imádatszerü meghódolására, midőn még fiatalabb éveiben majdnem térdreborulva szolgálta ki őt; visszaemlékezett Clotilde-dal szemben tanusitott féltékenységére, mindarra a végtelen szenvedésre, mely félig öntudatlan tölthette el lelkét ura szerelmi idyllje láttára. És még ma is ott volt nála, térdre borulva halálos ágya előtt, őszbecsavarodott hajával, hamuszürke szemeivel és a coelibatus folytán fakó szint öltött apáczaarczával. És kiérezte, hogy az a lány nem is sejti, milyen neme a szeretetnek az, a melylyel ő urát szereti, midőn szerelme jutalma pusztán az a boldog érzete, hogy szeretheti őt, hogy vele lehet és szolgálhatja.

Könnyek csordultak ki Pascal szemeiből. Fájdalmas részvét, végtelen gyengédség árasztotta el félig megrepedt szivét s tegezni kezdte.

- Kedves lelkem, te vagy a legjobb teremtés az egész világon. Jer, ölelj meg, ölelj meg, ugy a mint szeretsz, egész szivedből!

Mártha is zokogásba tört ki. Mestere keblére hajtotta ősz fejét, odaszoritotta a hosszu szolgálattól megviselt, kiaszott arczát. Lázasan megcsókolta, mintha egész életét e csókba akarta volna önteni.

- Jól van, ne izgassuk fel magunkat, mert látod, mind hiába, mégis csak az lesz a vége. Ha azt akarod, hogy nagyon szeresselek, engedelmeskedni fogsz.

Mindenekelőtt határozottan kijelentette, hogy nem akar itt e szobában maradni, mely olyan üres, magas és sötét. Sóvár vágy támadt benne, a másik szobában halni meg, ott a hol szerelmeskedtek, ahová nem lépett be soha, áhitatos borzongás nélkül.

És Mártha kénytelen volt őt teljes maga megtagadásával felsegiteni ágyából és ingadozó lépteivel oda vezetni a még ifju lehelletet árasztó ágyhoz. Pascal vánkosa alá rejtette a szekrény kulcsát, melyet mindig magánál tartott, hogy a mig él, őrizetében legyen.

- Most, hogy fekszem és valamivel jobban érzem magamat, kérlek hivd el Ramond orvost. Keltsd fel és hozd ide magaddal.

Mártha engedelmeskedett, de hirtelen Pascal agyába más gondolat villant meg és megijedt:

De Pascal hajthatatlan maradt. Egész életén át tiszteletteljesen viselte magát anyjával szemben és ezzel - ugy vélte - megszerezte azt a jogát, hogy védekezzék ellene halála órájában. Nem akarta őt látni. Márthának meg kellett rá esküdni, hogy néma lesz, miként a sir. Aztán ujra mosolygott.

Végre pitymallani kezdett; szomoru novemberi reggel halvány-szürke nappala derengett fel. Pascal kinyitotta az ablaktáblát és midőn magára maradt, nézte, mint növekszik a világosság, mint virrad fel lassan az utolsó nap, melyen élni fog. Éjjel esett az eső, az ég még fátyolozott volt. A szomszéd platánok lombtalan koronáiból a madarak csicsergése hallatszott és messziről, a még álmatag vidék távoli ködéből a vonat éles fütyülése. És ő egyedül volt, egyedül e komor ágyban, melynek ürességét érezte, e szobában, melynek csöndjét hallotta. A nap lassan emelkedett a látóhatáron és ő tekintetével követte azt a mindig nagyobbodó foltot, mit sugara az ablakra rajzolt. Végre a gyertya fénye elhalványult, a szoba nappali világossággal telt meg. Pascal enyhülést várt tőle és nem is csalódott; vigaszt nyujtott az a hajnalszinü kárpit, minden egyes ismerős butordarabja; az a széles ágy, melyben oly sokat szeretett és melybe lefeküdt meghalni. A magas menyezet alatt még ott lebegett az ifjuság üde illata, a szerelem végtelen gyönyörlehelete, mely mint édes szerelmi ölelés lágyan borult rá.

Pedig Pascal, bár a crisis elmult, még mindig rettenetesen szenvedett. Fájdalmas szurásai voltak mellkasában, meggémberedett balkarja ólomként csüggött le válláról. Az érkezendő segély nehéz várakozásában minden gondolata a husát marczangoló fájdalomérzetben összpontosult. És megnyugodott. Nem gerjedt fel lázas haragra, mint a minőt azelőtt a fizikai fájdalom puszta ténye keltett benne, mely kétségbeejtette, hiábavaló, szörnyü kegyetlenségével. A gyógykezelő orvos aggasztó kételyei közepette is csak azért gyógykezelte a betegeit, hogy megküzdjön vele.

És ha most megadta magát nyugodt béketüréssel, midőn őt magát sujtá a szenvedés, az csak onnan eredt, mert az életbe vetett hite még egy fokkal emelkedett, egészen ama magaslatra, a honnan az élet tökéletes jónak látszik, még a szenvedés végzetes ténye mellett is, mely tán az élet igazi rugója. Igen, átélni az egész életet, egészen átélni és egészen átszenvedni, fel nem lázadni ellene ama hitben, hogy jobbá válnék az élet, ha kiküszöbölhetnők belőle a fájdalmat: ezt tartotta most már a legnagyobb hősiességnek, a legnagyobb bölcseségnek. És hogy megröviditse a várakozás hosszu, kinos perczeit, ujra elgondolkozott utolsó elméletén; egy eszköz kieszelésén törte a fejét, melynek segélyével a fájdalomból is hasznot lehetne huzni, melylyel azt munkává, eredményes cselekvéssé lehetne átváltoztatni. Ha az ember ugyanoly mérvben érezné erősebben a fájdalmat, a mint civilizátiója fejlődik, bizonyára erősebb ellentállásra is képesittetnék. A működő agy, ha csak a nyert benyomások és az annak megfelelő munka közötti egyensuly nem bontatik meg, mind erősebbé fejlődnék. Ha ez igy van, nem lehetne-e oly emberiséget képzelni, melynél a munka összege teljes egyensulyban van az érzetek összegével, ugy hogy maga a szenvedés érzete is felhasználva elfojtatnék.

Ezalatt a nap teljesen kisütött. És Pascal agyában ilyen homályos remények kavarogtak, midőn érzete, hogy uj roham van fejlődőben. Iszonyu rettegés fogta el. Ez lesz tán a vége? Elhagyatva fog meghalni? De e perczben gyors léptek hallatszottak a lépcsőn s Ramond lépett be, kit Mártha nyomon követett. Még csak annyi ideje volt, mielőtt fuldokolni kezdett, hogy odasugja Ramondnak:

Szerencsétlenségére Ramondnak keresni kellett a kis fecskendezőt, aztán el kellett késziteni mindent. Az néhány perczet vett igénybe és a roham rettenetessé vált. Aggódó félelemmel figyelte haladását, az eltorzuló arczot, a kékülő ajkakat. Végre kétszeri oltás után, észrevette, hogy az egy perczig megállapodó tünetek lassanként visszafejlődnek. Ez egyszer még el volt háritva a végső katasztropha.

De mihelyt visszatért a lélekzete, Pascal az órára nézett és nyugodtan mondta:

- Nem, ne hazudjék. Jelen volt a rohamnál, ép ugy tudja, mint én magam... Most minden mathematikai pontossággal megy végbe és óráról órára le tudom irni a betegség fejlődési tüneteit.

- Különben minden rendben van. Meg vagyok elégedve. Öt órakor itt lesz Clotilde, nem kivánok már egyebet, minthogy karjai között halhassak meg.

Nemsokára jelentékenyen enyhültek fájdalmai. Az oltás hatása valóban bámulatos volt. Felülhetett az ágyában, vánkosához támaszkodva. Hangja, lélekzete ujra könnyüvé vált, sohse gondolkozott világosabban, mint e perczben.

- Tudja, mester, szólt Ramond, én nem megyek el ma innen. Értesittetem a feleségemet, együtt fogjuk tölteni a napot és bármit mondjon is, remélem, nem lesz az utolsó. Ugy-e megengedi, hogy egész otthonias kényelembe helyezzem magam?

Pascal mosolygott. Rendeletet adott Márthának, hogy készitsen Ramond számára jó villás-reggelit. Majd hivni fogják, ha esetleg szükség lesz rá. És a két férfi bizalmas beszélgetésbe merült; az egyik hanyatt fekve, hófehér szakálla glóriájában ugy beszélt, mint egy agg bölcs; a másik ágyánál ülve hallgatta, mint a hódolatteljes tanitvány.

- Valóban, suttogá Pascal mintegy önmagához szólva, az oltások hatása igen csodálatos.

- Ramond barátom, tán nem nagy ajándék az, a mit önnek adok; de magának kivánom örökbe hagyni a kézirataimat, Clotildenak utasitása van, hogy szolgáltassa ki önnek azokat, ha nem leszek többé. Kutasson bennük, tán talál benne valami jó eszmét. S ha egy szép napon valami jó gondolatot vehet ki belőle, annál jobb a világra nézve.

És ebből kiindulva, előadta tudós végrendeletét. Határozottan meg volt győződve róla, hogy ő az a magányos uttörő, az a hirnök, a ki vázolja az elméletét, tapogatódzik a gyakorlatban és mert módszere csak kezdetleges, kudarczot vall. Visszaemlékezett lelkesedésére, midőn azt vélte, hogy ideganyagbeoltásaiban az általános gyógyszert fedezte fel; aztán rátért csalódásaira, kétségbeesett csüggedésére, Lafouasse hirtelen halálára, a sorvadás áldozatául esett Valentinra, a diadalmaskodó őrjöngésre, mely ujra erőt vett Sarteurön és öngyilkosságba kergette azt. Azért kételyekkel telt lélekkel hagyja is el a világot, melyek megingatták szilárd hitét, melyre a gyógykezelő orvosnak okvetlen szüksége van. Ám annyira szereti az életet, hogy annak erejébe veti egész bizalmát és azt hiszi, hogy önmagából szivja az élet az erőt és az egészséget. Ezzel nem akar végkorlátot szabni a jövendőnek, sőt boldog, hogy az ő hypothesisét örökbe hagyhatja az ifjuságnak. Minden husz évi időközben átalakulnak a föltevések és a belőlük nyert igazságok maradnak csak meg változatlanul, melyeken a tudomány aztán tovább épit. És ha egyéb érdemet se szerzett, mint hogy a pillanat hypothesisét állitotta fel, munkája azért nem veszett kárba, mert a haladás magában a munkában, a fokozódó észbeli fejlődésben rejlik. És ki tudja? Habár ő maga fáradtan és nyugtalanul hal is meg és oltásaiba helyezett reménye nem valósult meg, más munkások jöhetnek egykor, fiatalok, lángolók és lelkesülők és felvehetik, tisztázhatják, kibővithetik eszméjét. És tán egy-egy világ, egy uj század fog belőle sarjadozni.

- Ah, kedves Ramond, szólt aztán, ha ujra lehetne átélni az életet. Igen, ujra kezdeném, folytatnám eszméim fonalát, mert a multkor meglepett az a sajátságos tünemény, hogy a tiszta vizzel eszközölt oltásoknak hatása ép olyan, mint az ideganyagoltásoké. Tehát nem a beoltott folyadék minősége határoz; csupán maga a mechanikai müvelet. Az utóbbi hónapokban sokat gondolkoztam e tárgyról. Fog is találni róla jegyzeteim közt érdekes megfigyeléseket. Szóval, odajutottam, hogy egyedül a munkában higyjek s az összes szervek egyensulyos müködésétől várjam az egészséget, a dynamikus therapia egy nemét, ha szabad e kifejezést használnom.

Mindinkább fokozódott lelkesedése, majdnem elfelejtette a közelgő halált, annyira elfoglalta őt az életre irányuló kiváncsisága. Nagy vonásokkal vázolta utolsó elméletét. Az embert mindenütt a természet környezi és az ezzel való érintkezés folyton ingerli idegszálainak érzékeny végeit. Innen származik nemcsak az érzékeknek, hanem a test belső és külső rétegeinek egész müködése. És ezek az érzetek, összpontosulva a nyakban, átalakulnak ott feszerővé, mozgássá és eszmékké, miből következtetve, arra a meggyőződésre jutott, hogy az egészség e munka normális menetében rejlik, mely abból áll, hogy magunkba fogadjuk az érzeteket, átalakitjuk mozgássá és eszmékké és az emberi gépezetet szerveinek rendes, összhangzó müködése segélyével tápláljuk. A munka válik im, az elmélet szerint főtörvénynyé, az élő világegyetem szabályozó rugójává. Eszerint, ha az egyensuly megbomlik, ha a kivülről jövő izgatás nem elegendő, kell, hogy a therapeutika mesterséges izgalmakat teremtsen, melyek helyreállitsák a feszerőt, a teljes egészség emez állapotát. És egész uj gyógykezelésről álmodozott: az érzékekre nézve, a suggerálást, az orvos mindenható fölényét; a bőrre és az izmokra nézve a villanyosságot, a masszirozást és a gyomrot illetőleg a táplálkozási rendszert; a tüdőt tekintve, fönn a magas hegytetőkön, a levegőgyógymódot, végre a vérkeringési zavarokra nézve a transfusiót, a lepárolt vizoltások alkalmazását vélte a jövendők gyógymódjainak. Emez utóbbiak tagadhatatlan eredményü, tisztán mechanikai működése terelte őt ezen utra. És ő most kibővitette ezt a hypothesist, szellemének rendszeresitő törekvésénél fogva és ujra megmentve látta már az egész világot az erők teljes egyensulyában, midőn ugyanannyi a kifejtett munka, mint a mennyi a szerzett benyomások összesége, ugy hogy emez örök munkában áll helyre a világ megingatott egyensulya.

- Szép! most már megint benne vagyok... Én, ki alapjában még mindig abban a meggyőződésben élek, hogy az egyedüli bölcseség abból áll, hogy ne avatkozzunk bele a természet működésébe. Javithatatlan vén bolond!

De Ramond a gyöngéd szeretet és végtelen bámulat kifejezésével ragadta meg a mester mindkét kezét:

- Mester, mester, az ilyen dőreség ilyen szenvedélylyel párosulva teszi a lángészt... Ne féljen, figyeltem minden szavára, iparkodni fogok méltó lenni örökségére és én is osztom azt a hitét, hogy ebben rejlik a holnap nagy titka.

Eme nyugodt, a szeretet megilletődött gyengeségét szétárasztó szobában Pascal folytatta szavait, a haldokló bölcs hősies nyugodtságával, ki utolsó tanait hirdeti. Visszatért személyes megfigyeléseire, megmagyarázta, hogy néha önmagát gyógyitotta meg rendszeresen szabályozott s tul nem feszitett munkával!

Tizenegyet ütött és Pascal azt akarta, hogy Ramond megreggelizzék. Ő maga pedig folytatta a beszélgetést, mig Mártha feltálalta az ételeket. A nap végre teljesen áttört a szürke reggeli fellegeken, halvány, fátyolozott napsugárözönével, mely aranyhálójával vonta be az egész termet. Pascal is ivott néhány korty tejet, aztán elhallgatott.

De nem titkolhatta. Uj roham következett, rettenetesebb az előbbinél. Villámütésként jelentkezett és Pascal kékülő arczát beletemette a vánkosokba. Ökölbe szoritott kezekkel megmarkolta a lepedőt, belekapaszkodott, mintha támaszt találna abban és legördithetné a mellére nehezedő sulyt. Halvány arczczal, kidüllesztett szemekkel nézte a faliórát és a fájdalom és kétségbeesés megrázkódtató kifejezése ült ki arczára. Egy pár pillanatig halálosan vonaglott.

Ramond rögtön befecskendezte. Lassanként enyhültek a fájdalmak; de a hatás kisebb volt.

Nagy könyek szivárogtak Pascal szemébe, midőn ujra magához tért. Nem szólt, csak sirt. Aztán elfátyolozott szemekkel nézte az órát.

És midőn Ramond, hogy gondolatait másfelé terelje, saját meggyőződése ellenére azt állitotta, hogy a vég nincs oly közel, ujra erőt vett rajta a tudós szenvedélye és még egy utolsó közvetlen megfigyelésen alapuló oktatást akart adni fiatal kartársának. Több hasonló eset fordult elő pályafutása közben és különösen arra emlékezett vissza, hogy egyszer egy öreg sclerosisban meghalt betege szivét bonczolgatta a kórházban.

- Magam előtt látom abban szivemet. Fakó, levélszinü minden izma; azt mondaná az ember, hogy lesoványodott, összezsugorodott, pedig térfogatban növekedett. A gyuladás megkeményitette, most nehezen lehetne elvágni.

Aztán halkan folytatta. Ép most érezte, hogy szive lágyul, hogy lüktetése lassudik. A rendes vérkilökés helyett a főérből csak vörös nyál ömlik ki. A visszerek pedig tele vannak fekete vérrel és a mily mérvben lassudott a táguló és összehuzódó szivattyu, a gép szabályozója, oly mérvben állott be az erősebb fulladás. Aztán a beoltás után, szenvedése mellett is, figyelemmel kisérte e szerv ujbóli életreébredését, a sarkalló ostorcsapást, mely a visszerek fekete vérének utat tör és az üterek betóduló vörös vérével uj erőt lehel beléje. De mihelyt a befecskendezés erőmütani hatása megszünt, ujra visszatért a crisis. Perczekre meg tudta azt előre határozni. Az oltások folytán még három ilyen roham fog beállni. A harmadik magával viszi és négy órakor meghal.

Aztán mindinkább elhaló hangon még egyszer felhevült, lelkesedett a sziv e hősies kitartásán, az élet e makacs munkásán, mely az élet minden perczében dolgozik, még akkor is, midőn, alvás közben, a többi szerv tunyán pihen.

- Oh, hősies sziv, mily bátran küzdesz! Minő hit, minő fáradhatlan, nagylelkü a munkálkodásod! Sokat szerettél, sokat lüktettél, azért pusztulsz el, hősies szivem, nem akarsz meghalni és minden erődet megfeszited, hogy ujra dobogj!

Aztán rájött a jósolt görcsrohamok elseje. És midőn az elmult, Pascal arczára már a halál árnya kezdett borulni, már melle zihált. Hősiessége mellett is halk panasz tört fel ajkán:

- Óh, Istenem, hát nem fog ez a kin véget érni soha? - És mégis egyetlen égő vágya az volt, hogy halálos vonaglását meghosszabbitsa, hogy addig éljen, mig Clotilde megérkezik, hogy keblére szorithassa még egyszer. Oh, ha csalódnék, ha, mint azt Ramond állitja, öt óráig élhetne! Szeme ujra visszatért a fali órához és nem forditotta el róla többé tekintetét, egy örökkévalóság fontosságát tulajdonitva minden percznek. A letünt napokban gyakran élczeltek eme empire-stylben tartott óra felett, mely egy aranyozott bronz-határkövet ábrázolt, a mint a hozzá támaszkodó szerelem mosolyogva szemléli az álomba merült időt. Három órát mutatott. Aztán fél négyet. Csak két órai életet még, csak két órai életet, Istenem! A nap már lassan leáldozott a szürke téli égbolton; mély, békés csend borult le a földre; és időről-időre a tarlott mezőkön átrobogó mozdonyok éles füttye hallatszott. Ez a vonat az, mely Tulettesbe megy; hát a másik, az a Marseillesről jövő, az nem jön meg már soha?!

Husz perczczel négy óra előtt Pascal magához intette Ramondot. Már nem birt elég hangosan beszélni, hogy megértsék.

- Hogy hat óráig élhessek, nem szabadna az üteremnek oly lassan lüktetni. Eddig még reméltem; de most már vége.

Aztán Clotilde nevét rebegte suttogva. Szivszaggató bucsúsóhaj volt az, amaz iszonyu fájdalom kifejezése, hogy nem láthatja többé.

- Ne hagyjon el, - a kulcs ott van a vánkosom alatt. Azt fogja mondani Clotildenak, hogy vegye el onnan. Ő neki adtam az utasitásokat.

Tiz perczczel négy óra előtt Ramond ujra befecskendezte, de hatás nélkül. És épen négy órát ütötte, midőn a második crisis beállt. Az első fulladozási roham beálltával kiugrott az ágyából, járni akart, ereje utolsót lobbant. Mohó sóvárgás fogta el a szabad levegő, világosság, a szabad tér után. Az élet, egész letünt élete hivta, vonta ellenállhatatlanul a másik szobába. És ő oda vánszorgott, ingadozva, görnyedezve; görcsöktől rángatva fogódzkodott a butorokba.

De Pascal szilárdan eltökélte, hogy állva, fönnjárva akar meghalni. Az élet szenvedélye, a munka hősies eszméje még élt benne és az üzte, vitte. Hörgött, rebegett.

És Ramond vállához támaszkodva, botorkálva, ingadozva eljutott az iróasztaláig; ott lehanyatlott karosszékébe, fellélegzett és lehunyta pilláit. Aztán ujra felnyitotta a szemeit és tapogatódzó ujjai keresték a munkát. A szanaszét heverő jegyzetek között ráakadt a családfára. Még az előtte való este igazitott ki azon néhány jegyzetet. Megismerte, közelebb huzta és kitárta.

- Mester, mester, ön megöli magát, - kiáltott fel Ramond, kiben a részvét és csodálkozás vegyes érzelmei dultak.

Pascal nem hallgatott rá. Czeruzát érzett tapogatódzó ujjai alatt. Felvette és egészen lehajolt a családfára, mintha kialvó szemei nem látnának többet. Aztán utoljára átfutott még a családtagok sorozatán; Maxime nevénél megállapodott, oda irta: "Meghalt ataxiában 1873-ban", mert biztos volt benne, hogy már nem éli túl az évet. Aztán mellette tünt szemébe Clotilde neve és kiegészitette azt is "1874-ben fiut szült, nagybátyjától, Pascaltól". Aztán a saját nevét kereste, de kimerülten révedeztek az ujjai és a szemei. Végre, midőn megtalálta, keze ujra megszilárdult és határozott vonásokkal irta oda "Meghalt szivbajban 1873 november 7-én." Ez volt az utolsó erőmegfeszitése; hörgése majd megfojtotta; ekkor Clotilde neve fölött egy fehér lapra akadt. Ujjai nem birták az irónt tartani. És mégis kusza vonásokkal, melybe egész gyöngédsége, szivének egész lázas nyugtalansága kiáradt, hozzá tette: "Az ismeretlen gyermek, mely 1874-ben születni fog. Milyen lesz az?" Aztán elájult. Alig birták őt Ramond és Mártha visszavinni az ágyba.

Negyed ötkor állt be az utolsó crisis. A fulladás utolsó rohamában Pascal arcza végtelen szenvedést fejezett ki. Mindvégig el kellett viselnie az ember és a tudós vértanui kinjait. Megzavarodó szemei a fali órát látszottak még keresni. És Ramond, látva azt, hogy ajkai még mozognak, lehajolt és ajkaihoz tapasztotta fülét. És valóban szavakat suttogott oly halkan, mint az elhaló lehelet.

- Négy óra. A sziv szunyad... a főérben nincs több piros vér. A szivszelep ellágyul és megáll.

- Nagyon gyorsan megy... Ne hagyjatok el... a kulcs a vánkos alatt... Clotilde... Clotilde...

Látta, hogy ura haldoklik. De még se mert a papért menni, bárhogy szerette volna is és ő maga mondotta el a haldoklók imáit; és buzgón kérte az uristent, hogy bocsásson meg szeretett urának és vegye fel magához egyenesen a mennyországba.

Pascal haldoklott. Arcza már elkékült. Néhány perczig mozdulatlan feküdt, aztán még egyszer lélekzetet akart venni, kinyitotta száját, mint valami kis madár, mely apró csőrével utoljára kapkod egy kis levegő után. És aztán meghalt, kiszenvedett.

Clotilde csak villásreggeli után, egy órakor, kapta meg Pascal sürgönyét. E napon épen erősen felboszantotta őt fivére és szeszélyeit, kifakadásainak élét, erősen éreztette vele, a miért Clotilde leverten duzzogott. Mindent egybevetve, igen kevés boldogságban volt része bátyjánál. Maxime őt sokkal egyszerübbnek, sokkal komolyabbnak találta, semhogy fel tudta volna viditani és szórakozást nyujthatott volna neki és inkább elzárkózott fiatal Rózsájával, azzal a kis szöszke leánynyal, a ki neki olyan végtelen gyönyörüséget szerzett. Mióta a betegség székéhez lánczolta, ugy hogy már többé mozdulni sem tudott, elvesztette az élveteg emberek önző eszélyességét és abbahagyott sanda bizalmatlanságával a nőkkel szemben, kikről eddig azt hitte, hogy csak ők teszik tönkre a férfiakat. Midőn nővére megmondotta neki, hogy nagybátyja őt visszahivja és hogy el akar utazni, nagy fáradságába került, mig egyáltalán ajtót nyitottak neki, mert szeretője éppen azzal volt elfoglalva, hogy őt kenegette. Rögtön beleegyezett szándokába, midőn Clotilde arra kérte őt, hogy a mig csak lehetséges, ott maradhasson, hogy elvégezze összes teendőit. Maxime csak azért sürgette, hogy jőjjön vissza minél előbb, mert szeretetreméltó akart lenni vele szemben.

Clotilde a délutánt bőröndjei csomagolásával töltötte el. Lázas izgatottságában, a rögtöni elhatározás e kétségbeesett hangulatában, nem is gondolt magára az esetre, hanem egyesegyedül ama nagy örömnek engedte át magát, hogy hazatérhetett. A gyorsan elköltött ebéd után, fivérétől röviden elbúcsuzott és a végtelen unalmas kocsikázásra került a sor, mely az Avenue du Bois de Boulogne-tól a lyoni pályaudvarig tartott. Végre a női szakaszban helyet foglalhatott és az este nyolcz órakor induló gyorsvonat dübörgő zakatolással vágtatott neki a koromsötét esős, zimankós novemberi éjnek.

Már alig, hogy elhagyta Párist, komor gondolkozásba merült, mely fokonkint marczangoló nyugtalansággá nőtt meg lelkében. Miért ez a rövid, semmitmondó sürgöny: "Várlak, utazz ma este!" Kétségkivül ez arra a levélre volt a válasz, melyben tudatta vele, hogy anyának érzi magát. Tudta, mennyire óhajtotta Pascal, hogy Párisban maradjon, hol ő neki, a doctor feltevése szerint, boldognak kell lennie; tehát most csodálkozott e sürgős visszahivásán. Sürgönyt nem várt, de várt levelet, hogy utazási előkészületeit lassankint megtehesse és néhány hét után elutazhassék. Vagy talán valami más ok forog fenn; talán valami hirtelen rosszullét, talán a vágy, a hatalmas sóvárgás, hogy őt viszontláthassa... És e percztől fogva aggodalma még kinzóbb lett, bús, nyomasztó sejtelmek köde ereszkedett lelkére és kedélyét búskomorság, levertség homályába burkolta.

Egész éjjel özön-eső csapkodta a vonat ablakait, a mint az a bourgogne-i sikságokon tovarohant. Ez az özön-ár csak Macon-nál szünt meg. Lyon után pitymallani kezdett. Clotilde magánál hordta Pascal leveleit és nyugtalansággal leste a virradatot, hogy azokat áttanulmányozhassa, mert irásukat megváltozottnak vélte. Valóban, szivét hideg borzongás dermedése fagyasztotta, a reszkető irást, a sok szakadozott szó, a hiányos fogalmazás most még jobban aggasztották.

Pascal beteg volt, nagyon beteg; ez most már bizonyos volt; mint valami hirtelen sugallat villant fel mindez agyában, ami nem annyira következtető képességének, mint inkább finom sejtő érzékelésének volt eredménye. Az ut hátralevő része iszonyatos hosszunak tünt fel lelkében, mert érezte, mint nő szorongatása, a mint utja czéljához közeledik.

A legkegyetlenebb azonban az a három és egy negyedórai várakozás volt, a mely a marseillei csatlakozásnál őt a plassansi vonatra váratta tizenkettő után délben. Három hosszu órát kellett igy várni! A pályaudvar éttermében reggelizett és oly sietséggel evett, mintha félni kellett volna, hogy lekési a vonatot. Erre aztán lassu bolyongással imbolygott a poros kertben, egyik padtól a másikig, a rengeteg bérkocsik és omnibuszok tömkelegében, mig a sápadt nap szokatlanul melegen sütött az esős éj után. Végre ujra tovább roboghatott a vonattal, mely minden negyedórában meg-megállott. Fejét kidugta az ablakon és ugy tünt fel előtte a vidék, mintha már husz év óta nem látta volna és a helységek egészen elváltozva suhantak el könyes szemei előtt. Midőn a vonat Saint-Marthet is elhagyta, nagy felindulás vett rajta erőt; nyakát nyujtotta ki, hogy a távolban megpillanthassa a Souleiade-ot, a két hatalmas, százados cypruskorona fényevesztett fáklyáit, melyek három mértföld messzire is ellátszottak.

Öt óra volt és alkony ereszkedett a kopár tájra. A váltók zaja felsikongott, a vonat megállott és Clotilde leszállt. De heves fájdalom nyilallotta át és mély sóhaj tört fel kebléből, midőn látta, hogy Pascal nem várja a perronon. Már Lyon óta mindig azt mondogatta magában: "Ha nem fogom rögtön megérkezésemkor látni, ugy beteg". Talán benn maradt a váróteremben, vagy kocsi után nézett? Kirohant a teremből, de nem találta künn csak az öreg Durieu apót, azt a kocsist, a kivel rendesen kocsizni szokott. Kivallatta. Az öreg apó hallgatag provence-i ember volt és nem nagyon sietett feleleteivel. Kétkerekü kis kocsijával volt ott, mert először a málhákat akarta elszállitani. Reszkető hangon ismétlé a kérdést:

És majdnem dühös lett, a midőn meghallotta, hogy Mártha adta meg neki tegnap este az utasitást, hogy kocsival várja őt, ha megjön a vonat. Nem látta a doctort két hónap óta, nem is került senki a szeme elé. Talán, miután nincs itt, ágyba feküdt. A városban az a hír van elterjedve, hogy a doctor már nem a régi legény a talpán.

- Várjon itt, kisasszony, mig kiváltom a bőröndöket. Itt egy hely az ön számára, a padkán.

Nagy léptekkel haladt fel a magaslat kocsiutjára. Szive oly zihálón dobogott, hogy majd megfulladt. A nap a saint-marthi dombok megett lehanyatlott, finom eső szitált a szürke égről, a novemberi időjárás első fagyos borzongásával. És a midőn Fenouillères utczájára bekanyarodott, a Souleiade sivár ködképe derengett fel előtte, mely őt majd megdermesztette: a puszta, kihalt homlokzat zárt ablakjaival, szomoritó elhagyatottságot, néma gyászt rezditett fel szivében.

De a borzasztó csapást csak akkor érezte Clotilde, midőn a lépcsőházban Ramond doctort látta állani, a mint valószinüleg őt várta. Valóban őt leste ott és lejött, hogy a borzasztó gyász hirét kíméletesen, óvatosan adhassa tudtára. Lélekzete elfogyott, mikor odaérkezett, átszelte a platánok tisztását, a hol a forrás csobogott, hogy a mennyit lehet megtakaritson az utból, és a midőn a fiatal orvost látta azon a helyen, a hol ő Pascalt remélte találni, ugy érezte, hogy az ég szakad le reá rögtön, hogy oly szerencsétlenség történt, a mely örökre, örökre megmásithatlan. Ramond igen halványnak és dúltnak látszott, nagy megerőltetése, hogy nyugodtnak mutassa magát, kárba veszett. Clotilde úgy érezte, hogy a nyakát fojtogatják, egy szót se tudott kiejteni. És igy léptek be a házba; Ramond az étterembe vezette őt, a hol ujra néhány pillanatig némán néztek egymás szemeibe.

- Mindjárt tudtam, midőn önt megláttam - folytatá ujra. - Miután nincs itten, betegnek kell lennie.

De Ramond nem válaszolt többet, hanem mindig halványabb és halványabb lett és Clotilde mereven nézett szemeibe. E perczben aztán észrevette rajta a halál árnyát; észrevette azt kezein, a melyek még reszkettek; észrevette kétségbeesett arczán, zavart szemein, a melyek még a halálos küzdelem iszonyát tükrözték vissza és észrevette az orvosnak rendetlen, kuszált külsején, a ki már tizenkét óra óta volt folytonosan ottan és küzdötte a tehetetlenség küzdelmét e földön a leghatalmasabbal - a halállal.

Megingott, mint a kit a villám sujt és odavetette magát Ramond karjaiba, a ki könyek közt ölelte őt testvériesen magához. És mindketten sirtak egymás nyakába borulva.

Aztán Ramond elmondott neki mindent, miután leültette egy székre és a zokogástól elfojtott hangja szóhoz juthatott.

- Én sürgönyöztem tegnap reggel féltizenegykor. Ő oly boldog volt, ugy reménykedett. Oly bizalommal szőtte jövendő álmait! Még egy-két évig remélt élni. Ma reggel négy órakor volt az első roham és hivatott engemet. Rögtön felismerte, hogy elveszett. De remélte, hogy még kibirja hat óráig, hogy még elég hosszu az élete ahhoz, hogy önt viszontláthassa. De a baj gyorsan harapódzott el. Utolsó lehelletéig, perczről-perczre megmondta nekem, hogy mint terjeszkedik a betegség, mint a tanár, a ki hallgatói előtt bonczol. Nevével ajakán halt meg, nyugodtan, elszántan, mint egy hős.

Clotilde fel szeretett volna ugrani, hogy beszaladjon a szobába; de mintegy oda volt szegezve a székhez és nem volt elég ereje, hogy elhagyja helyét. Figyelemmel hallgatta; szemei, mint künn az őszi eső, ugy permeteztek a könnyhullástól, és arczán le-legördült, bánatának a megkövesült harmata. Minden mondata ez elbeszélésnek, minden mozzanata e stoikus közönynyel bevárt halálnak, mélyen szivébe vésődött, és megfelelő érzelmeket keltett. Lelke előtt az egész rettenetes küzdelem ujra lefolyt. És örökre fogja azokat látni egész életében.

De kétségbeesése akkor érte el tetőpontját, amikor Mártha lépett be és feddő hangon mondá:

- Igen, a kisasszonynak van oka sirni, mert ha a mester meghalt, ugy csak miatta halt meg!

Az agg házvezetőnő oldalt állt konyhája ajtajában, dúltan és kétségbeesetten, hogy urát elrabolták tőle, hogy megölték. És még üdvözlő, még vigasztaló szavakat sem keresett a fiatal lány számára, a kit ő nevelt fel. A nélkül, hogy megfontolta volna illetéktelen beavatkozása horderejét, hogy mérlegelte volna a fájdalmat, mit azzal okozhat, könnyitett vele szivén, és mindent elmondott, a mit csak tudott.

- Bizonyára! De a kisasszony ezt csak ön iránti nagy szeretetének tulajdonitsa - ugy viselte magát, hogy ne lásson tisztán az ő angyaljóságu szivébe... Azon az éjen, a melyet követő nap elutazott, a doctort félig megfulva találtam párnái közt, annyira szenvedett, és a mikor el akartam mondani a kisasszonynak, ő megakadályozott... Aztán szorgosan megfigyeltem, mig a kisasszony oda volt... Minden éjjel ujra kezdődött ez a dolog, minden erejét meg kellett feszitenie, hogy ne irjon a kisasszonynak, hogy vissza ne hivja... Ez az oka, hogy meghalt, ez a tiszta igazság!

Hirtelen nagy világosság támadt Clotilde lelkében, a mely boldoggá tette és egyben marczangolta szivét. - Istenem! Hát mégis igaz volt, mit sejtett? De végre is azt kellett hinnie Pascal makacssága folytán, hogy nem hazudott, hogy egyszerüen közte és a munka között választott, mint a tudományok embere, a kinél a munkaszeretet győzött az asszony iránti szenvedélye, szerelme felett.

De mégis hazudott; ő odaadását, az önmagáról való megfeledkezést annyira vitte, hogy feláldozta önmagát, mert azt hitte, hogy ez Clotilde boldogságáért történik. A szomoru viszonyok most megmutatták, hogy csalódott, hogy ily módon mindkettőjük szerencsétlenségét idézte elő.

- De hát hogyan tudhattam én ezt...? Istenem!... Én engedelmeskedtem, összes szeretetem és gyengédségem az engedelmeskedésbe összpontositottam!

Ekkor Ramond is közbeszólt, gyengéden, békitőleg. Megfogta régi barátnője kezét és kifejtette előtte, hogy a bánat a végzetes esetet elősegithette ugyan, de a mester már e végre el volt kárhoztatva. A szivbaj, melyben szenvedett, már régebb időkből származott; nagy megerőltetése az oka, aztán az öröklődés is, végre maga e nagy szenvedélye: és igy tört meg e hatalmas, szegény, agyonkinzott sziv!

Fent a szobában, bezárták az ablaktáblákat, még a melancholikus alkony sem küldhette be halvány sugarait. Két gyertya égett az ágy melletti kis asztalon, a nagy gyertyatartóban, és halványsárgás fényükkel megvilágitották Pascal kinyujtóztatott hulláját. Lábai szorosan egymás mellett feküdtek, kezei mellén össze voltak kulcsolva. Szempilláit kegyeletesen lecsukták. Arcza, szakálla és hajzata havas párnáin olyan volt, mintha aludnék, már kékes szint váltott, de mégis békés, nyugodt kifejezése volt. Alig volt másfél óra óta halott. És végtelen égi nyugalom, mennyei jóságának derüje látszott rajta elömleni.

Hogy őt igy kell viszontlátni; hogy hangját se hallhassa többé, meg se csókolhassa, hogy meg se láthassa, hogy örökre egyedül legyen ezután és örökös bucsut kellessen tőle venni; mennyire fájt és sajgott a szive e gondolatra. Rávetette magát az ágyra és tördelve mondá e gyöngéd, szerelmes szavakat:

Ajkait odaforrasztotta a halott homlokára, és miután az még ki sem volt hülve, egy perczre abban az illusióban ringatta magát, hogy ő még érzi az utolsó szerelmes vallomásának melegét, hevét. Nem mosolygott-e egészen boldogan merev mozdulatlanságában, abban a tudatban, hogy ujra viszontláthatja őt és - gyermekét, a kit ott viselt szive alatt? De aztán az iszonyatos valóság sujtott le rá ujra és ujra szivetszaggatóan kezdett sirni, kezeit tördelve.

Az öreg Mártha lámpával lépett be a szobába és letette a kandalló párkányának egy szegletébe. És hallotta, a mint Ramond Clotilde-ot megfigyelve, azt mondta, ily megrendülten látva őt mostani állapotában:

- Elvezetem önt innen, ha látom, hogy nincs lélekjelenléte és nem elég erős. Gondoljon arra, hogy nincsen egyedül, hanem önnel van az a kis, drága lény, a kiről ő nekem oly örömmel, oly szeretettel beszélt.

Az öreg házvezetőnő már egész nap csodálkozott az ilyes beszédeken. De most egyszerre mindent megértett, és bár mindjárt el akarta hagyni a szobát, most benn maradt, hogy még többet hallhasson.

- A nagy szekrény kulcsa ott fekszik párnája alatt. Többször ismételte, hogy ezt önnek meghagyjam. Fogja ugy-e tudni, mit kell tennie?

- Hogy mit kell tennem? A papirokat illetőleg, ugy-e? Igen, igen, emlékszem; az aktákat én tartsam meg és a többi kéziratokat odaadjam önnek. Ne aggódjék, még eszméletnél vagyok, igen óvatos leszek. De nem akarom őt elhagyni, az éjt itt akarom tölteni s egész nyugodt leszek, megigérem önnek.

Mély fájdalmában nagy szilárdságot tanusitott; ott fog maradni, - mondá, - a halottnál és virrasztani fog. És a fiatal orvos nem akarta őt lebeszélni róla, mert látta, hogy ugy is hiábavaló lenne.

- Nos jó, most tehát elhagyom. Otthon várni fognak reám. És aztán annyi hivatalos dolgot kell elintéznem. A hatóságnál, a temetés megrendelését. Meg akarom önt e fáradságtól kimélni. Nem kell semmiről gondoskodnia. Holnap reggel, ha ujra visszajövök, minden rendben lesz.

Még egyszer megölelte és elment. És az öreg Mártha is eltünt vele, hogy bezárja lent utána és maga után a ház ajtaját s ő maga is kiszaladt, ki az esős éjszakába, az éj leplétől eltakarva.

Most Clotilde egyedül maradt a szobában és érezte maga körül azt a rémitő ürt, mely a házban támadt. Egyedül volt a halott Pascallal. Székét egész közel tolta az ágya fejéhez és oda ült, mozdulatlan, némán. Megérkeztekor csak kalapját vetette le; amidőn aztán észrevette, hogy keztyüje is rajta van, levetette azokat. De utazó ruhájában maradt, bár a hosszu utazás alatt összegyürődött és nagyon poros lett. Kétségkivül Durieu apó már bőröndjeit haza hozta; de nem gondolt rá, ereje se lett volna a mosakodáshoz, az átöltözködéshez; egészen összetörve ült ottan a széken, a melyre lerogyott. Egyetlen nagy fájdalom és mély bánat töltötte csak el: Miért engedelmeskedett? Miért egyezett bele elutazásába? Ha itt maradt volna, ugy Pascal nem halt volna meg. Ez volt szilárd meggyőződése. Annyira szerette, oly gyöngédséggel környezte, ápolta volna, hogy visszaadta volna erejét, egészségét. Igen, karjaiba zárta volna őt, hogy elaltassa, hogy fiatalságának üde melegébe burkolja és életet leheljen agg testébe csókjaival. Ha nem akarjuk, hogy a halál egy szerettünket elrabolja, ugy azzal lehet elriasztani, hogy sziveink vérét adjuk oda neki. Az ő vétke volt, hogy elvesztette, hogy gyengéd, szerelmes ölelésével nem lehet őt többé mély álmából felkölteni. És botornak korholta magát, hogy ezt be nem látta; rossznak, hogy nem egészen neki szentelte magát és im, örökre megbüntetettnek, hogy elhagyta. Az egyszerü józan ész, ha a sziv nem is mondta, azt parancsolta volna, hogy szorosan karjaiba zárva kellett volna őt megtartani. Az alázatos szerelmében meghódoló rabnőnek agg királyát, a ki felett őrködött.

A csend oly mélységes volt, hogy Clotilde egy perczre elfordult a halottól és körülnézett a szobában. De csak homályos árnyakat látott maga körül; a lámpa oldalt megvilágitotta a nagy álló tükör üvegét, ugy hogy halvány fényü paizshoz hasonlitott; és a magas menyezet alatt a két gyertya csak ugy tünt fel, mint két sárga folt. E perczben ujra a levelekre emlékezett vissza, a melyeket Pascal irt és a melyek oly rövidek, oly fagyosak voltak és most megértette a kinokat, a melyeket neki át kellett szenvednie, hogy szerelmét elfojtsa.

Mily lelkierővel kellett hogy birjon az ő boldogitása gondolatának e megvalósitásánál, melyet jóságos szive az ő számára tervelt! Fejébe vette, hogy eltünik, meg akarta őt aggságától és a nyomortól kimélni; arról álmodott, hogy gazdaggá és szabaddá teszi őt, hogy távol tőle élvezhesse huszonhat éve fiatalságát. Ő maga volt a teljes önfeláldozás, a teljes megsemmisülés a szeretett lény iránti szerelmében és boldogitásában. És Clotilde mélyen érzett hálával, gyöngédséggel telt el iránta, a mely azonban bizonyos keserüséggel és bánkódó zugolódással volt egybekötve a sors, a kemény, összezuzó sors lesujtó szerencsétlensége miatt. Aztán mindazon boldog órák tüntek fel emlékében, melyeket nála élt át, az ő szép, vidám ifjusága, szüzességének boldog évei. Hogy hóditotta Pascal őt lassanként meg szeretetével, hogy érezte ő aztán magát ama küzdelmes viszályok után, melyek miatt meghasonlottak, teljesen az övének és mily végtelen gyönyör volt az, hogy mindjobban és mindjobban egész szivével és lelkével egyedül az övé lehetett, az övé, ki szintén utána sóvárgott. Ebben a szobában, a melyben most elhül a teteme, ujra kéjes melegség futotta át testét azon édes gyönyörök borzongásával, melyek őket az eltöltött szerelmes, nászi éjek csendjében teljesen egygyé, teljesen összeforradttá, egymásban megsemmisültté - egyesitették.

A fali óra hetet ütött és Clotilde e hangra összerezzent. Ki szólt itt? Aztán az órára nézett, mely annyi boldog perczet jelzett hajdan számára. Ez az ódon óra baráti hangjával szórakoztatta őket az éj sötétjében, midőn egymás karjaiban virrasztottak. És minden butordarabból édes emlékek árnyai szálltak feléje. A nagy álló-tükör ezüstfényü sugaras lapján mindkettőjük alakja rajzolódott elő: határozatlan, elmosódó körvonalaik mintegy közeledni látszottak és arczukon még mindig ama kéjes órák mosolya lebegett, midőn Pascal őt odavezette, hogy valami uj ékszerrel diszitse, melyet reggel óta rejtegetett. És ugyanazon az asztalon, a melyen most a két viaszgyertya sárgás fénye lobogott, fogyasztották el ama nyomor estéjén ebédüket, midőn alig volt kenyerük és mégis királyi lakomát ültek. Oh és minő vidám, boldog volt a kaczagásuk, a merevlábu chaise-longue párnáin, midőn Clotilde harisnyáit huzta le és Pascal incselkedett vele. Még ama szinehagyott, hajdan biborszinben égő és most hajnalárnyalatuvá fakult falikárpitból is édes szerelmi suttogás hullámzott szerte; visszhangja mindannak, a mi végtelen édest és gyöngédet mondottak egymásnak. Szerelmi szenvedélyük végtelen gyermekes bohósága, még hajzatának sajátságos ibolyaillata is, melyért Pascal rajongott, még most is eltöltötte szerelmük e boldog tanyáját.

E növekvő izgatottságban Clotilde fülét éjfél táján hirtelen zokogás hangja ütötte meg. Valaki mint a fergeteg rohant be és ő megismerte Félicitét. De nem mozdult meg, annyira megmerevedett fájdalmában. Mártha, hogy megelőzze az ellenkező rendeleteket, az öreg Rougonnéhoz futott, hogy tudassa vele e rettenetes ujságot és ez eleinte megdöbbenve a hirtelen beállt catastrophán, hangos kifejezést adott fájdalmának. Leborult fia holtteste előtt, megölelte Clotilde-ot, a ki mintegy álomba merülve, viszonozta csókját. És e percztől fogva érezte, ámbár dermedtsége meg nem szünt, hogy nincs már egyedül, ama szüntelen izgés-mozgásban, ama lázas lótás-futásban, mely körötte támadt. Félicité ki-bejárt lábujjhegyen, rendezgetett, rakosgatott, kutatott, suttogott, lehanyatlott egy székbe, hogy rögtön ujra felkeljen. Kilencz óra felé mindenáron azt akarta, hogy Clotilde egyék valamit. Már kétszer szólitotta meg. Most ujra fülébe sugta:

- Clotilde lelkem, hidd meg, hogy rosszul teszed. Erőhöz kell jutnod, igy nem tartod ki sokáig.

- Lásd, te Marseilleben reggeliztél, a váróteremben, ugy-e? és azóta nem ettél semmit. Hát okos eljárás ez? Nem akarom, hogy te is megbetegedjél. Márthának van egy kis levese. Mondta, hogy készit egy kis csibét. Gyere, egyél egy falatot... Csak egy falatot, én addig itt maradok.

Clotilde ujra némán, szenvedő arczkifejezéssel visszautasitotta ajánlatát. Végre azt rebegte:

Nem beszélt többet. De még sem aludt, hanem nyitott szemekkel bámult folytonosan Pascal arczára. Órahosszakig nem mozdult meg, ugy ült egyenesen, mereven, mintha messze-messze lenne innen a halottal. Tiz órakor neszt hallott, Mártha jött fel a lámpával. Tizenegy óra felé Félicité, a ki egy karosszékben ülve virrasztott, nyugtalankodni kezdett, kiment és megint bejött. Azontul folytonosan jártak-keltek, nyugtalanul ólálkodtak a fiatal asszony körül, a ki még mindig ébren ült ott, mereven egy pontra szegzett, tágra nyilt szemeivel. Éjfélt ütött s csak egy eszme maradt még üres fejében, mint valami belevert szeg, a mely az álmot elriasztotta. Csak ne engedelmeskedett volna! Ha itt marad, ha fölheviti egész ifjuságával, nem halt volna meg. Csak egy óra felé érezte, hogy ez a gondolat is tompa, zürös lidércznyomássá válik és nyomasztó álomba sülyedt, kimerülten a fájdalomtól és fáradságtól. Midőn Mártha hirül vitte az öreg Rougonnénak fia váratlan halálát, ez első felindulásában mégis csak haragot érzett. Mit, Pascal haldokolva sem akarta őt maga körött látni? Esküvel kötötte le a szolgáló nyelvét, hogy ne tudósitsa őt?! Ez vérig sértette, mintha az a harcz, a mely egész életükön keresztül közöttük vivódott, a siron túl is folytatást nyerne. Aztán gyorsan felöltözködött és a Souleiadeba sietett. A rettenetes iratcsomók, a szekrényt eltöltő kéziratok reszkető szenvedélylyel töltötték el egész lényét. Most, hogy Macquart bátyó és Dide néne nincsenek többé az élők között, már nem félt többé a tulettesi rémektől s a szegény kis Károly is a maga halálával a család egyik legmegalázóbb fogyatkozását vitte sirba. Csak az iratcsomók, azok a rettenetes iratcsomók maradtak hátra; ezek fenyegették csak a Rougon-család diadalmas legendáit, melyeknek megalkotására szentelte egész életét, mely aggkorának egyetlen gondja volt, ama nagy mű, melynek befejezésén makacs szivóssággal, esze minden furfangjával és ravaszságával dolgozott. Hosszu éveken át fáradhatlanul leskelődött ez iratok után; ujra kezdte a harczot, ha már legyőzöttnek is hitték; kitartó és szivós harczképessége csak nem lankadt. Oh, ha végre birtokába kerithetné és tönkre tehetné azokat! Ezzel aztán megsemmisülne az utálatos mult, ez lenne övéinek dicsősége, melyet oly nehezen vivott ki és a mely végre minden fenyegető veszélytől menten szabadon csaponghatna szerte történelmi igazságokká változtatva hazugságait. Már látta magát királynői magatartással Plassans három városrészén áthaladnia, méltóságosan viselve a bukott kormányforma gyászát, fenségesen fogadva a közönség üdvözlését.

Azért, mihelyt Mártha tudatta vele, hogy Clotilde is megérkezett, gyorsitotta lépteit, a mint a Souleiadehoz közeledett; azon rettegés sarkalta, hogy későn talál jönni.

Különben, mihelyt kényelembe helyezkedett a házban, teljesen megnyugodott. Nem sürgős - vélte - hisz előttük volt az éjszaka. De mégis késés nélkül meg akarta Márthát terveinek nyerni és ő tudta jól, hogy mivel hathat erre az egyszerü teremtésre, a ki szüklátkörü, vallásos buzgóságában elvakult volt.

Első gondja tehát az volt, hogy lenn a rendetlen, szanaszét hányt konyhában, a hova lement, hogy Clotilde számára egy csibét süttessen, végtelen kétségbeesést szinlelt arra a gondolatra, hogy fia meghalt anélkül, hogy az egyházzal kibékült volna.

Faggatta a szolgálót, részleteket akart tőle tudni, de ez kétségbeesetten intett fejével; nem, nem jött hozzá a pap, az ur még keresztet se vetett; csak ő maga borult térdre az ágy előtt és rebegte el a haldoklók imáját, a mi bizonyára nem lesz elegendő lelki üdvösségére. Pedig mily végtelen buzgósággal imádkozott az uristenhez, hogy engedje be urát egyenesen a paradicsomba.

Félicité el nem forditotta szemét a nyárson forgó pecsenyéről, mely a lobogó tüz felett barnult. Lassan és halk hangon, aggódó arczkifejezéssel suttogá:

- Oh, szegény lelkem! A mi főleg megakadályozza abban, hogy egyenesen a mennyországba jusson, azok a rettenetes iratcsomók, melyeket a szerencsétlen ott fönn hagyott hátra a szekrényben. Fel nem foghatom, hogy a villám még mindig nem sujtott bele ezekbe a papirosokba, hogy hamuvá égesse azokat. Ha ezek valamikor kijutnak innen, ez kész pestis lesz: maga a becstelenség, az örök pokol.

- Hát nagyságos asszonyom azt hiszi, hogy jó cselekedet volna ezeket elpusztitani s hogy ez örökre biztositaná urunk lelki nyugalmát?

- Istenem, hogy hiszem-e? Oh, ha kezünkben lennének ezek a rettenetes iratcsomók, mind beledobnám ebbe a tüzbe, nem kellene hozzátenni semmi más tüzelőanyagot, azok a kéziratok elegendők arra, hogy három csibét is megsüssenek velük.

Mártha egy nagy kanálhoz nyult, hogy zsirral öntse le a pecsenyét és ő is gondolkodóba esett.

- Csakhogy nincsenek meg már! Sőt hallottam is beszélgetni e tárgyról, melyet szóról-szóra ismételhetek. Midőn Clotilde kisasszony felment a szobába, Ramond orvos azt kérdezte tőle, vajjon emlékszik-e azon utasitásokra, a melyet valószinüleg elutazása előtt kapott? És ő azt felelte, hogy igenis emlékszik, hogy magának tartsa meg az iratcsomókat és a többi kéziratokat adja át neki.

Félicité reszketett, nem tudta visszatartani nyugtalan mozdulatát; már látta, hogy siklanak ki ezek az iratcsomók kezeiből; mert ő nemcsak az iratcsomókat akarta, hanem mindazon teleirt lapokat, azt az egész ösmeretlen, homályos és kétértelmü müvet, mely vén nyárspolgári, szenvedélyes és korlátolt felfogása szerint, csakis botrányt szülhetett.

- Cselekednünk kell! - kiáltá, - még az éjjel kell cselekednünk, holnap már késő lehet!

- Tudom, hol van a szekrény kulcsa - viszonzá Mártha halkan - az orvos megmondta a kisasszonynak.

A lobogó tüz kisugárzó melege daczára, hideg borzongás csapta meg őket s a két vén asszony elhallgatott. Csak a lecsepegő zsir serczegése hallatszott a serpenyőn.

Mihelyt Rougonné egyedül volt, gyorsan megebédelt és ismét felment Márthával. S anélkül, hogy többet szóltak volna, megértették egymást; elhatározták, hogy még hajnalhasadta előtt birtokukba keritik a papirosokat, bármily módon is. A legegyszerübb lenne, ha a kulcsot kilopnák a vánkos alól. Clotilde kimerültnek látszik, ledönti őt a fáradság. Most csak várni kell tehát. Lesbe álltak körötte. Ott ólálkodtak a dolgozóteremben és a halottas-szobában, hogy kikémleljék vajjon a fiatal asszony tágra nyilt, mereven egy pontra szegzett nagy szemei mikor csukódnak le. Felváltva majd egyik, majd másik kandikált be, mialatt a másik a dolgozóteremben türelmetlenkedett, ahol egy halványan pislogó lámpa füstölgött. Igy mult el egyik negyedóra a másik után éjfélig. Mély, feneketlen sötétségü árnyékba, kétségbeesésbe merült szemei még mindig ki voltak nyitva. Néhány perczczel éjfél előtt Félicité ama feltett szándékkal helyezkedett el ujra az ágy melletti karosszékbe, hogy onnan el nem mozdul, mig az unokája el nem alszik. Nem forditotta le róla szemét s haragra lobbantotta az a megfigyelése, hogy Clotilde szempilláit se hunyoritja, ama vigasztalhatlan merevségében, mely még az álommal is daczolt. Aztán az ő szempilláira kezdett nehezedni az álom, ugy, hogy nem volt többé maradása. Ujra visszament Márthához.

- Hiába, nem fog elaludni, - mondá fojtott reszketéssel. - Mást kell kieszelnünk.

Az az ötlete támadt, hogy fel kell fesziteni a szekrényt. De ódon tölgyfa-ajtai felfeszithetleneknek látszottak és az ó-vasalások erős kapcsokkal pántolták. Mivel törjék fel a zárt? Tekintetbe se vették azt, hogy ezzel zajt okoznának, a mi bizonyára behallatszanék a másik szobába. Félicité odaállt a vastag ajtók elé, megtapogatta azokat és kereste, hogy hol fognak legkevésbbé ellentállni.

- Nem, nem, nagyságos asszonyom, rajtakaphatnának, várjon, talán alszik a kisasszony.

Aztán mindketten visszafojtott lélekzettel mentek be, a legkisebb padlórecsegtetést is kerülve. Clotilde tényleg elaludt és bágyadtsága oly nagy volt, hogy a két öreg asszony mind merészebb lett. De mégis féltek attól, hogy felébresztik, ha esetleg megérintik, mert széke az ágyhoz volt támasztva. És aztán mily rettenetes szentségtörés volna, melynek borzalmai megreszkettették őket, hogy kezükkel a halott vánkosa alá nyuljanak és meglopják őt. Nem fogják-e nyugalmát megzavarni? Nem mozdul-e meg a megrázkódtatástól? E gondolatra elhalványodtak. Félicité már-már kinyujtotta karjait, de hirtelen meghátrált.

A vén cseléd is közeledett az ágyhoz, de oly reszketés fogta el, hogy vissza kellett vonulnia, különben hátraesett volna.

És még egy perczig reszketve, magukon kivül álltak meg ebben a szobában, melyet a halál nagy csendje és fensége töltött meg, az örökre mozdulatlan Pascallal és az özvegységétől lesujtott, megsemmisült Clotilde-dal szemben. A munka, - nagyszerü életének e fensége, talán még felragyogott e néma fő arczán, mely egész sulyával ránehezedve a párna alatti kulcsra, őrizni látszott művét. A viaszgyertyák lángja halványan lobogott és szentelt borzalom fuvallata lengett át a termen, a mi kiűzte őket onnan. A bátor Félicité, ki azelőtt semmitől se hátrált, még a vértől sem, futásra iramodott, mintha üldözték volna.

- Jőjjön, jőjjön, Mártha - suttogta - majd kitalálunk valami mást, majd keresünk valami szerszámot.

A dolgozóteremben ujra fellélegzettek. A cselédnek akkor eszébe jutott, hogy az iróasztal kulcsa bizonyára az ur éjjeli szekrényén van, a hol az előző este, a crisis perczében látta.

Oda mentek és megkeresték. Az anya a legkisebb lelkifurdalás nélkül nyitotta ki az iróasztalt. De nem talált benne semmit, csak az ötezer francot, a mit ott hagyott, mert most nem törődött a pénzzel. Hiába kereste ott a családfát, a melyről tudta, hogy rendesen ott szokott lenni. Pedig be szerette volna azzal megkezdeni a pusztitás művét! Az orvos iróasztalán maradt a dolgozóteremben. Lázas szenvedélye, hogy az elzárt butorokat kutatta, megfosztotta attól az élesen látó nyugodtságtól, mely a rendszeres kutatáshoz szükséges.

Égő vágya ujra visszavezette a szekrény elé, végigmérte azt tekintetével, majd csak hogy el nem nyelte, lángoló, rombolási sóvárgásával. Nagy kora ellenére is, végtelen erőmegfeszitéssel ágaskodott fel.

És ujra valami repedést keresett e tölgyfaóriáson, valami hasadékot, a mibe bedughatná ujját, hogy felfeszithetné. Mindenféle ostromterveket szőtt, erőszakos kisérletekre gondolt; aztán megint valami ravasz, ármányos furfangon törte a fejét, melynek segitségével egy lehelletére felnyilnának az ajtók.

- Igen, nagyságos asszonyom, és az belejár egy vaskapocsba, mely a felső polcz közepén van beerősitve. Látja, ottan körülbelül, annak a kis repedésnek a folytatásában.

- No látja, igy még lármát se fogunk csapni - és azonnal munkához kezdett.

Sajátságos energiával, melyet a vénségtől kiaszott kis kezeinek alig lehetett volna tulajdonitani, beverte a furót és azon a helyen, melyet a cseléd kijelölt, furta az első lyukat. De nagyon alacsonyan kezdte, érezte, hogy a hegye fába fúr. Második kisérletet tett, mely épen a retesz vasát találta el. Most meg nagyon is egyenesen fúrt és az egyik lyukat a másik után kezdte furdogálni, jobbra-balra, mig végre a fúró segitségével sikerült neki letolni a reteszt, a zár egyet pattant és az ajtó kinyilott.

Aztán egy perczig mozdulatlan maradt, nyugtalanul hallgatódzott, vajjon nem keltette-e fel Clotilde-ot? De az éj sötét, néma csendjében az egész ház aludni látszott és a mellékszobában csak a halál fenséges békéje lengett szerte, csak a fali óra hallatta hangos ketyegését, mely egyet ütött csak - reggeli egy órát. És a szekrény tárva-nyitva állott előtte, mindhárom polczán óriási papirhalmazaival. Félicité ekkor rávetette magát és elkezdődött a pusztitás munkája, a halotti virrasztás szent árnyai közepette, a végtelen éji nyugalom csendjében.

- Végre - ismétlé halkan - a mit harmincz év óta várok és akarok... Siessünk, siessünk, Mártha, segitsen.

És gyorsan melléje tolta az iróasztal előtt lévő magas széket; egy szökéssel rajta termett, hogy először is a felső polcz iratait pusztitsa el, mert arra emlékezett, hogy ott vannak az iratcsomók. Meg volt lepetve, hogy nem találta ott a kék papirboritékokat. Csupán vaskos kéziratkötetek voltak ott, az orvos befejezett és kiadatlan munkái. Megbecsülhetlen művek voltak ezek, összes kutatásai, összes felfedezései, jövendőbeli dicsőségének emlékkövei, melyeket Ramondnak hagyott örökbe, hogy az viselje gondját. Valószinüleg halála előtt néhány nappal, azon hiszemben, hogy csakis az iratcsomagokat fenyegeti veszély és hogy senki a világon nem meri a többi műveit elpusztitani, más helyre rakta át azokat, hogy az első kutatástól elvonja.

- Annál rosszabb - dörmögé Félicité - akárhol megkezdhetjük, hiszen végére akarunk járni... ha már egyszer itt fönn vagyok, végezzünk itt el mindent. Fogja, Mártha...

És a polczot gyorsan kiüritve, egymásután dobta a cseléd karjaiba a kéziratokat, ki aztán óvatosan, nesztelenül letette azokat az asztalra. Mikor mind leszedte, leugrott a székről.

- Tűzbe velük, tűzbe!... Majd rájutunk a többire is, azokra, melyeket keresek - tűzbe velük, tűzbe! először is ezekkel - tűzbe a kis papirszeletekkel is, tűzbe még az olvashatlan jegyzetekkel is, hogyha azt akarjuk, hogy kipusztitsuk a rosszat, a ragályt!

És fanatikus igazsággyülöletével, ama vad szenvedélytől égve, hogy megsemmisitse a tudomány bizonyitékait, maga szakitotta el egy iratcsomó első lapját, meggyujtotta azt a lámpán és bedobta az égő foszlányait a nagy kandallóba, a hol már talán husz év óta nem égett tűz és a lángot azzal táplálta, hogy lassankint utána dobta a kézirat hátramaradt részét is. És a cseléd ugyanily elszántsággal jött segitségére, egy másik nagy iratcsomót tépve darabokra. A magas kandalló vakitó lobogással, lángoló tűzgomolyaggal telt meg, mely ha perczenkint lelohadt, csak azért volt, hogy uj táplálékot nyerve, fényesebben fellobogjon.

Lassankint ízzó hamuhalom gyült abban egybe, egy halom finom, szürke hamupor, csupa megszenesedett lapok sürü rétege, melyekben millió szikra pattogott, sistergett. Hosszu, végtelen hosszu munka volt ez, mert ha sok papirt dobott egyszerre, nem égett; tűzpiszkálóval kellett azt felkavarni; legczélszerübbnek azt találta, hogy a lapokat egyszerüen összegyürte s megvárta, míg meggyulladnak és aztán ujakat dobott utánuk. Lassankint begyakorlódtak, a munka gyorsabban és ügyesebben ment.

- Jönni! Ki jönne? Clotilde? Sokkal jobban alszik, semhogy bejönne szegény... És ha jön, a mikor vége van, nem törődöm vele. Ne féljen, nem fogok bujkálni; tárva-nyitva hagyom a szekrényt; hangosan fogom hiresztelni, hogy én tisztitottam meg a házat. Óh, ha már nem lesz egy sor irás sem, istenem! akkor már nem törődöm a többivel.

Két óra hosszat égett a tűz a kandallóban. Vissza-visszatértek a szekrényhez, kiüritették a másik két polczot is, nem maradt más hátra csak az alja, mely össze-visszazsúfolt jegyzetekből állott.

Ez örömtűz hőségétől megrészegülve, lelkendezve, verejtéktől gyöngyöző arczczal átengedték magukat a pusztitás vad lázának. Lekuporogtak a földre, befeketitették a kezeiket, a mint jobban betolták a félig elégett maradékokat és olyan heves volt minden mozdulatuk, hogy hosszu ősz hajuk tincsei kuszáltan bomlottak le öltönyeikre. Olyan volt ez, mint a boszorkányok táncza, mely az ördögöknek gyujtott máglya körül valami rettenetes undokságba tobzódik, hogy egy szentnek a vértanuságát, hogy az irott eszmét pusztitsák el tűzhalállal a piaczon, hogy az igazság és remény egész nagy világát tegyék tönkre. És a nagy világosság, mely perczenkint még a lámpát is elhalványitotta, tűzbe boritva az óriási termet, óriási árnyak körvonalait rajzolta a falakra.

Midőn egészen ki akarták üriteni a szekrény alját és már-már marokszámra égették el az ott halmozódó jegyzeteket, a diadal elfojtott kiáltása hallatszott Félicité ajkairól:

Egészen hátul, a jegyzetekkel eltorlaszolva, rejtette el az orvos e kék papircsomagokat. És ekkor a pusztitás dühe, valóságos őrület fogta el őket; két kézzel markoltak bele az iratcsomókba, bevetették a lángok közé, melyek aztán tűzvészszerü lobogással töltötték be a kandallót.

- Nagyságos asszony! vigyázzon, meggyujtja a házat! nem látja, a láng hogy felcsapódik.

- Mit törődöm azzal? Égnek! Égnek, ah, minő szép! Most már három, most még kettő, most ez ég el, az utolsó!

Kaczagott örömében, mint egy örjöngő, midőn egyszerre lángbaboruló, izzó koromdarabok hulltak le a kéményből. A kürtő búgása iszonyu volt, a tűz a kéménybe csapódott fel, a melyet sohase sepertek. Ez még jobban felizgatta őt, mig a cseléd fejét vesztve elkezdett kiabálni és futkozni.

És Clotilde Pascal holtteste mellett aludt szobája csöndes, fenséges békéjében. Nem hallatszott abban más hang, mint a fali óra halk ketyegése, a mint ütésre csendülve, éppen három órát jelzett.

A viaszgyertyák megnyult, mozdulatlan lánggal égtek. Szellő se lebbentette meg a szoba levegőjét és ez álomtalan, nyomasztó kábultságában lidércznyomásként, valami növekvő zaj, valami rohanó futamnak zugalma ütötte meg fülét. Aztán, mikor Clotilde felnyitotta a szemét, először nem tudta, mi történik? Hol van most, honnan ered ez a rettenetes suly, mely szivére nehezedik? Végre aztán a rettenetes valóság derengeni kezdett lelkében; maga előtt látta Pascalt, hallotta a mellékszobából Mártha kiáltását és ijedten rohant ki, hogy lássa, mi történik.

De mihelyt a küszöböt átlépte, egyszerre megértette az egész jelenetet szilaj vadságában. A nagy, tárva-nyitva álló, a teljesen kiüritett szekrény megmagyarázott mindent. A tűz látványától megrettent Márthát és örömtől sugárzó nagyanyját, aki az iratcsomók utolsó maradékait lábával bedobta a lángokba látta iszonyodva fojtó füst és szállingózó koromdarabok között. Az egész terem, melyben a tűz, a lángok búgása, mint egy meggyilkolt utolsó hörgése hangzott fel, olyan volt, mint egy boszorkánykonyha, a melyben vén szipirtyók főzik magzatelhajtó mérges nedveiket. Ez volt az a romboló őrült futam, mely álmába belezúgott.

És ugyanaz a sikoly tört ki ajkain, a mivel Pascal azon zivataros éjjelen rákiáltott, midőn tetten kapta papirjainak feldulásakor.

Rögtön odarohant a kandallóhoz s a lángok vakitó lobogásával, a lehullongó izzó, vörös koromdarabokkal mit sem törődve, sem azzal, hogy elperzseli a haját és elégeti kezeit, belemarkolt a még teljesen el nem égett papirlapokba és magához szoritva, eloltotta azokat. De csak igen kevés volt, alig néhány sor, tán egy teljes oldal sem, a mit megmenthetett. Még morzsái sem a rengeteg nagy munkának, egy egész élet türelmes és nagy müvének, melyet a tűz itt alig két óra alatt elpusztitott. És haragja fokonkint növekedett, mig végre lázas dühben tört ki:

- Tolvajok vagytok, gyilkosok! Szörnyü gyilkosság az, a mit ti itt elkövettetek, ti megszentségtelenitettétek a halált, meggyilkoltátok a gondolatot, megöltétek a lángészt.

Az öreg Rougonné meg sem hátrált, sőt ellenkezőleg, előre lépett; megbánás nélkül, magasra emelt fővel annak az itéletnek a védelmére kelt, a melyet ő maga hozott és maga is hajtott végre.

- Én vagyok az, a kihez szólsz, a te nagyanyád!... Én azt tettem, a mi kötelességem volt és a mit te szintén meg akartál tenni velünk.

- Egykor! - Igen - akkor ti megőrjitettetek, de azóta éltem, szerettem, megértettem mindent... Szent örökség ez, melyet az én bátorságomra bizott egy halott utolsó eszméje, minden, a mi egy nagy lángelméből hátramaradt és a mit meg kellett volna ismertetnem az egész világgal... Igen, te a nagyanyám vagy és a mit most tettél, az olyan, mintha megégetted volna a fiadat...!

- Megöltem Pascalt, mert elégettem iratait? - kiáltá Félicité. - Tudd meg, én lángba boritottam volna az egész várost, hogy családunk dicsőségét megőrizzem!

Harczrakészen közeledett diadalmasan és Clotilde, ki az asztalra tette a megmentett, megfeketedett papirmaradékokat, testével fedezte azokat, nehogy nagyanyja ujra a tüzbe dobja. De Félicité ezekkel már nem törődött, sem a kandallóban égő tűzzel, mely szerencsére magától is elaludt; mig Mártha a lapáttal fojtotta el a korom gyuladását, az égő hamvak utolsó fellobbanásáig.

- Nagyon jól tudod - folytatá az öreg asszony, kinek kicsiny termete nőni látszott - hogy nekem csak egy a nagyravágyásom, egy a szenvedélyem: családunk boldogsága és diadala. Egész életemen át ezért küzdöttem, virrasztottam; csak azért éltem oly sokáig, hogy megsemmisithessem a rút történeteket, hogy ne maradjon családunkról más, mint legendáinak dicsősége. Nem, én soha nem estem kétségbe, soha sem tettem le a fegyvert, kész voltam a legkisebb körülményt is hasznomra forditani... És mindent, a mit akartam, dülőre is hajtottam, mert várni tudtam.

Fenséges kézmozdulattal rámutatott az üres szekrényre és a kandallóra, melyben az utolsó szikrák elhaltak.

- Most művem be van már fejezve; dicsőségünk meg van mentve; ezek a rettenetes iratcsomók nem fognak bennünket többé vádolni és nem marad fenn halálom után semmi fenyegető veszély... A Rougonok diadalmaskodtak!

Clotilde magán kivül nyujtotta ki karját, mintha ki akarta volna őt utasitani. De Félicité magától kiment és lement a konyhába, hogy kormos kezét megmossa és haját feltüzze. A cseléd éppen utána akart menni, midőn megfordulva, fiatal urnője kitiltó mozdulatát vette észre.

- Én nem küldelek el, Mártha, tudom, hogy nem te vagy a legbünösebb. Harmincz év óta élsz itt e házban, maradj, maradj itt velem.

Mártha felvetette a szemét, szembe nézett a fiatal asszonynyal, ezzel a szeretett leánynyal, kit ő nevelt föl.

Aztán Clotilde zavarba jött, szeretett volna neki arról a gyermekről beszélni, melyet majd megszül, ura gyermekéről és a kit talán készséggel szolgálna.

És Mártha megértette őt, visszaemlékezett a meglesett beszélgetés töredékére, ránézett a leendő anyára, kin még semmi változás nem látszott és egy perczig elgondolkodott.

És aztán mindjárt összeszámoltak. Mint praktikus lány az ügyet ugy rendezte, mint a ki meg tudja becsülni a pénz értékét.

- Minthogy van miből élnem, elmegyek valahová és nyugodtan élek tőkém kamataiból. Önt kisasszony, elhagyhatom, mert ön nem szegény, Ramond ur holnap meg fogja magyarázni, hogyan mentették meg a négyezer franc évijáradékot a nótáriusnál.

- Addig is itt van az iróasztal kulcsa, itt fogja találni az ötezer francot, a mit az ur ott hagyott. Óh, tudom, hogy nem lesz fennakadás az elszámolásunkban. Az ur már három hónap óta nem fizette a béremet, de van róla irásom. Azonkivül az utolsó időkben körülbelül kétszáz francot előlegeztem a saját zsebemből, a nélkül, hogy az ur tudta volna, honnan ered a pénz. Mindez fel van irva, nyugodt vagyok, tudom, hogy a kisasszony egy centimmal sem fog megröviditeni. Holnapután, ha az ur már nem lesz itt, én is megyek.

Ezzel aztán Mártha is lement a konyhába és bárha a szolgálót vakhite rábirta, hogy a bünben segédkezzék, Clotilde mégis rendkivül szomorunak érezte magát, hogy ő is elhagyja. De aztán, a mint összeszedte az iratcsomók maradékait, mielőtt visszatért a szobába, nagy öröme volt, midőn egyszerre ráismert az asztalon fekvő családfára, mely nyugodtan hevert ottan és melyet a két asszony észre se vett. Ez volt az egyetlen teljes kézirat, az egyetlen ép ereklye. Felvette, hogy elzárja szobájának szekrényébe a félig megszenesedett kéziratokkal együtt.

Midőn aztán ujra egyedül volt, a szoba fenséges csendjében nagy megindulás vett rajta erőt. Minő fönséges nyugalom, minő földöntuli béke honolt e romboló vadság szomszédságában, mely a mellette levő termet szerteröpülő hamuval, elszálló füsttel töltötte meg. Az árnyakból a szentség derüje villant fel titokzatosan; a két viaszgyertya tiszta, mozdulatlan lánggal égett. És ekkor észrevette, hogy Pascal arcza nagyon fehér lett, galambősz szakálla, ezüstös fürtjei szerteömlő hullámzatában. Örök derü fényességében aludt ottan, isteni szép volt az arczát környező dicsfényben. Ráhajolt, még egyszer megcsókolta, ajkai érezték márványarczának jéghidegségét, a mint ott lecsukódott szempillákkal örök álmát aludta. S ekkor oly mély fájdalom töltötte el, hogy nem tudta megmenteni azt a müvet, melynek őréül tette, hogy térdre borult és sirva fakadt. A lángészt megszentségtelenitették és Clotildenak ugy tünt fel, hogy az egész világ dőlt romba, mert egy egész élet nagy munkáját semmisitette meg a vakhit és a gőg butasága.

A dolgozóteremben Clotilde ruháját épen begombolta és még mindig ölében tartotta gyermekét, a kit most szoptatott meg. Délután három óra volt, az augusztusi derüs nap pompásan ragyogott a sugaras égen. A gondosan lecsukott redőnyök csak néhány sugárkévét bocsátottak be a fahasadékokon az enyhe, árnyas, álmatag terembe. A vasárnapi nyugalom fenséges békéje a külvilágból ide is beköltözött, a távoli harangok elhaló zugásával, melyek a vecsernye kezdetét hirdették. Semmi zaj nem hatolt ki ez elhagyatott házból, a hol az anyának egyedül kelletett maradni délig kis gyermekével, miután a szolgáló engedelmet kért, hogy a külvárosba mehessen egy rokona meglátogatására.

Clotilde gyermekét szemlélte, a ki már három hónapos kövér baba volt. Május hó végén betegedett le. Már tiz hó óta gyászolta Pascalt, egyszerü uszályos, fekete ruhájában, melyben istenien szép volt nyulánk, karcsu alakjával, szomoru, fiatal arczával, melyet aranyhullámos hajfürtjei glóriába vontak. Nem tudott még mosolyogni, de végtelen örömérzet töltötte el, ha ránézett erre a rózsás, kövér gyermekre, a kinek ajkán ott fehérlett még a tejhab, s tekintete összevillant a belövelő enyelgő napsugár egy kévéjével, a melyben a porszemerkék szivárványszinben tánczoltak. A gyermek belebámult ebbe a szokatlan fényességbe és el nem forditotta tekintetét e csodás, vakitó, aranyos ragyogásról. Aztán álomba borult, lehajtotta kis kerek, csupasz fejecskéjét anyja keblére.

Clotilde erre halkan felkelt s lefektette az asztal melletti bölcsőbe, egy perczig föléje hajolt, hogy megfigyelje, vajjon alszik-e és összevonta a csipkefüggönyöket, az alkony árnyát boritva rája. Nesztelen, könnyü léptekkel, melyek alig érintették a padlót, elsuhant, hogy berakja az asztalon lévő fehérnemüt s kétszer is átment a termen, hogy megkeressen egy kis elhányódott harisnyát. Igen csendes, bájos és tevékeny volt. És ezen a napon, a ház magányos csendje közepett, az egész leforgott év ujra felvonult lelke előtt.

Mindjárt a rettenetes temetési szertartásokat Mártha rögtöni eltávozása követte, aki még a nyolcz napját is vonakodott kitölteni és helyetteséül a szomszéd pékné unokahugát hozta el, egy erős barna lányt, a ki szerencsére meglehetős tiszta és ragaszkodó volt. Mártha maga Saint Marthe valami félreeső zugában élt, oly zsugorian, hogy még kis vagyonkájának évi jövedelméből is megtakarithatott valamit. Minthogy nem tudták, hogy ki lehetne az örököse, kiváncsiak voltak az emberek, vajjon ki fogja fösvénysége gyümölcseit élvezni? A lefolyt tiz hó alatt be sem tette a lábát a Souleiadeba; az ur nem volt többé s még az a vágy sem vezérelte, hogy láthassa ura fiát.

Aztán Clotilde álmodozásaiban nagyanyja, Félicité alakja tünt elő. Ez hébe-korba meglátogatta, a hatalmas rokon leereszkedő magatartásával, a ki elég nagylelkü és fenkölt szellemünek mutatkozott és megbocsájtott minden hibát, ha elnyerte volt a bünhődését. Váratlan érkezett mindig, megcsókolta a gyermeket, erkölcsi prédikácziót tartott, jó tanácsokat osztogatott és a fiatal anya vele szemben ugyanazt a tiszteletteljes magatartást tanusitotta, a mit egykoron Pascal. Különben Félicité diadala tetőpontján állott. Végre sikerült neki régóta dédelgetett és megfontolt eszméjének megvalósitása, hogy lerombolhatlan emlékoszlopot állitson fel családja szeplőtlen dicsőségének. Ez az eszme az volt, hogy tetemes vagyonát arra használta fel, hogy egy menházat alapitott elaggott emberek számára, a "Rougon-menhely"-et. Már meg is vette a telket a városon kivül, a vasut mellett, és épen ezen a vasárnapon öt óra tájt, midőn a hőség már egy kissé enyhült, volt az alapkőfelszentelés, valóságos ünnepélynek készült az az előkelőségek jelenlétében, melynek ő lesz az ünnepelt királynője, az óriási népcsődület bálványa.

Clotilde különben némi hálát érzett nagyanyja iránt, a ki a végrendelet kihirdetése alkalmával teljes önzetlenséget tanusitott. Pascal fiatal nejét tette általános örökösévé és az anyja, kinek joga volt a vagyon negyedrészét követelni, kijelentette, hogy ő fia utolsó akaratát tiszteli és lemondott az egész örökségről. Ő ugyan az övéit mind kiakarta tagadni és csupán dicsőséget akart rájuk hagyni. Nagy vagyonát e menház alapitására forditotta, mely a késő századnak is átadhassa a Rougon-ok tisztelt és áldott nevét. Miután egy félszázadon át mindig mohón sóvárogta a pénzt, most fenköltebb nagyravágyás hatotta át lelkét. E bőkezüség következtében Clotildenak nem kellett a jövővel gondolni, mert négyezer franc évi jövedelem maradt meg számára, a mely elegendő volt, hogy kettőjük szükségletét fedezze. Ebből fogja felnevelni gyermekét, ezt tette fel magában és férfit farag belőle. Azonkivül a gyermek nevére mint kamatosan kamatozó tőkét, az iróasztalában talált ötezer francot is letétbe helyezte és reászállt a Souleiade is, melynek eladását mindenki tanácsolta. Igaz ugyan, hogy annak fenntartása nem sokba került; de minő szomoru, elhagyatott élet várt rá ebben a magányos nagy házban, mely neki nagyon is nagy volt s melyben majdnem elveszett. De még sem tudta magát rászánni, hogy elhagyja.

Oh ez a Souleiade! Egész szerelme, minden emléke hozzáfüződött. Néha ugy rémlett neki, mintha Pascal még élne, mert hajdani életmódja semmit se változott. A butorok ugyanazon a helyen maradtak; minden óra a régi megszokottságra emlékeztette őt ütésével; csak Pascal szobáját zárta el és abba egyedül csak ő lépett be, mint valami szentélybe, hogy nehéz szivén zokogással könnyitsen. Abban a szobában, a hol ketten szeretkeztek, abban az ágyban, a melyben Pascal meghalt, aludt ő minden éjszaka, mint hajdan fiatal lánykorában; és az ágy mellett csak a bölcsővel volt több a szobában, melyet minden este felhozatott. Még mindig az az otthonos, bizalmas, antik butorzatu szoba volt az, melynek hajnalszinü kárpitozata az évek folyamán át megfakult, az az igen ódon szoba, melyet most a gyermek jelenléte megifjitott.

Aztán odalenn, ha nagyon elhagyatottnak, ha nagyon magányosnak érezte magát, valahányszor a világos ebédlőben egymaga étkezett, ujra felcsendültek fülében ifjusága vig kaczajának visszhangjai, midőn mindketten oly vigan ettek és ittak a pezsgő életet éltetve. A kert is, az egész birtok legbensőbb lényéhez füződött; minden idegszála hozzáforrt, mert egy lépést se tehetett anélkül, hogy kettőjüknek egymásba forró alakja ne imbolygott volna fel lelkében.

A terrasson a nagy, százados cziprusok hosszu árnyában gyakran letekintettek a viorni völgykatlanba, melyet a Seille sziklabérczei és a saint-marthai, napperzselte halmok szegélyeztek. A száraz kőlépcsőkön a csenevész mandula- és olajfák sorai között gyakran futottak lejtőn fel versenyt, akár csak az iskolakerülő suhanczok. Hát még az illatos, mély árnyu fenyves, melynek tülevelei ropogtak lábaik alatt, a mérhetlennek látszó dombtető, melyet vállig érő süppedő pázsit boritott és a honnan, midőn este az ég csillagai felragyogtak, az egész égboltot be lehetett látni! Oh és azok az óriási platánok, az a mennyei béke, melyet ott annyi nyári nap hevében élveztek, hallgatva a szökőkut üditő locsogásának danáját, a századok óta folyton kristályos hanggal csepegő vizsugár accordjait.

A ház ódon kőtömbjeitől, egész a mezők termő göröngyeiig, egy paránya se volt a Souleiade-nak, melyben nem érzett volna valamit vérüknek lüktetéséből, életüknek a tájhoz hozzáforródott szenvedélyes vágyaiból.

De legszivesebben a dolgozóteremben töltötte idejét, mert itt ujultak fel legszebb emlékei. Itt is csak a bölcsővel volt több az eddigi butorzatnál. Pascal iróasztala még mindig a baloldali ablak előtti régi helyén volt, bejöhetett volna és hozzáülhetett volna, mert a széket el sem mozditották onnan. A hosszu, középső asztalon a könyvek és füzetek régi halmazában nem volt egyéb uj, mint a kis gyermekruhák jegyzéke, melyet ép most nézett át. A könyves-állványok polczain még mindig ugyanazon bőrkötések diszelegtek s a nagy tölgyfa-szekrény még mindig ugyanazt a kincset látszott rejteni mélyében. A füstös mennyezet alatt a munka illatát még mindig ott lehetett érezni a szerte-széjjel álló székek közepett, e közös dolgozóterem barátságos rendetlenségében, mely oly soká volt szinhelye a fiatal lány szeszélyeinek és a tudós kutatásainak. És a mi ma különösen meghatotta, az a falon lévő régi pastell-képeinek viszontlátása volt, ama másolatok viszontlátása, melyeket élő virágok mintájáról másolt nagy pontossággal, továbbá phantastikus képzeletének a mesék országában való elkalandozása, melyeknek álmodott virágzatait festette meg vásznain.

Clotilde a gyermekruhák rendezgetése közben felvetette szemét, felegyenesedett és tekintete az öreg Dávid királyt ábrázoló pastellre esett, a mint az kezével Abisaig, a fiatal sunamita nő hófehér, ingerlő vállaira támaszkodott. És bár Clotilde mosolygása rég eltünt ajkáról, végtelen öröm biborlott fel arczán és boldog meghatottság töltötte el szivét. Oh! Hogy szerették egymást, hogy álmodoztak örökkévalóságról, azon napon is, midőn ő e büszke szerelmet lehelő symbolum vázlatával foglalkozott. Az agg király, kinek pompás öltönye csillogott a drágakövektől, a királyi fejéket viselte hófehér fürtjeiben és a lány még dusabban pompázott selymes bőre liliom-fehérségében, finom, karcsu derekával, hajlékony karjaival, gömbölyded keblével, isteni bájt árasztva szerte. A király elköltözött és lenn szunnyad a föld alatt, mig szerelmes alattvalója gyászos feketében, semmit sem fed fel ingerlő szépségéből; semmi sem maradt vissza számára, mint e gyermek, hogy bebizonyitsa vele személyének, egész lényének teljes nyugodt odaadását, melylyel az összegyült nép előtt fényes nappal meghódolt királyi mesterének.

Végre Clotilde leült a bölcső mellé. A nap sugárkévéi már a terem egyik végétől a másikig lövelték nyilaikat; az izzó augusztusi nap hősége mind tikkasztóbban borult a teremre, a gondosan lezárt redőnyök álmatag árnyasságában a mély, forró csend még némább lett. Clotilde egy halmaz kis gyermekruhát tett félre, melyekre lassu öltésekkel uj szalagokat varrt és lassan-lassan álmodozásokba merült az uralgó mély, nyugalmas hőség nyomása alatt, melyet a külső izzás csak ugy ontott a teremre. Gondolatai először is pastellképeihez tértek vissza. A másolatokhoz, majd meg phantastikus képzelete szülötteihez és most belátta, hogy az ő egész agyműködése az igazság szenvedélyes szeretetében és a tulvilági utáni sóvárgásában párhuzamosan nyilatkozott meg. Szenvedélyes igazságszeretete néha órákhosszáig leszegezve tartotta őt egy-egy virág előtt, hogy azt pontosan lemásolja és a tulvilág utáni phantastikus sóvárgása más alkalommal kisodorta a való életből lázas álmok tömkelegébe, soh'sem létezett virágok paradicsomába. Mindig ilyen volt, ő érezte azt, hogy alapjában ugyanaz maradt ma is, a ki tegnap volt, az élet árja uj forgatagában is, mely őt szünetlenül átalakitotta. S aztán gondolatai azt a hálaérzetet idézték fel lelkében, melylyel Pascal iránt volt eltelve, hogy lelkét azzá gyurta át, amivé lett. Régen, midőn kicsi korában Pascal kiragadta őt utálatos környezetéből és magával vitte, bizonyára jó szive sugallatát is követte; de kétségtelen, hogy kiváncsi is volt megkisérleni vele azt, vajjon más környezetben hogyan fog a gyermek fejlődni az igazság és a gyöngéd szeretet légkörében? Pascal tanulmányainak főelve volt ez, régen felállitott elmélete, melyet tömegesen szeretett volna gyakorolni: A környezet befolyásolta nevelés, az ilyetén módon való gyógyitása a hibáknak. Az emberi lény physikai és erkölcsi megjavitása a környezet befolyásával. Bizonyára neki köszönte lényének legjavát; érezte, hogy minő phantastikus és szenvedélyes lénynyé fejlődött volna, holott Pascal hősies szenvedélylyé alakitotta át érzelmeit. E virágzásban, e sugárzásban aztán maga az élet vezette őket egymás karjai közé és nem volt-e gyermeke, a jóság és öröm utolsó megnyilatkozása, a ki végre megérkezett, a ki őket együtt boldogitotta volna, ha a halál el nem szakitja tőle? S midőn igy eddigi életére visszagondolt, tisztán érezte az átalakulást, mely bensejében lepergett. Pascal megjavitotta öröklődését és Clotilde ujra átélte gondolataiban azt a lassankinti átváltozást, a való és phantastikus közötti küzdelmet. E küzdelem kiinduló pontja gyermekes, fellobbanó haragvása volt, forrongó fellázadása és benső meghasonlása, mely őt lehetetlen álmok birodalmába sodorta. Aztán nagy jámborság fogta el, az illuziók és a hazugság utáni sóvár vágy, a jelen, a pillanatnyi, közvetlen boldogság szomjuzása, midőn minden gondolata abban összpontosult, hogy e gyarló föld minden igaztalansága és egyenlőtlensége a tulvilág örök üdvében lelje jutalmát. Ez volt a Pascallal való viták korszaka, midőn iszonyu szenvedésekkel kinozta, hogy lángeszét elölje. E fordulópontnál aztán visszafordult, megtalálta benne urát, megtalálta benne mesterét, a ki legyőzte őt ama rettenetes leczkével, melyet az életről tartott neki, azon a viharos, villámos éjszakán... Azóta a környezet hatott rá és az átalakulás gyorsan állt be. Végre aztán agya megállapodott, észhez tért; elfogadta az életet a maga valójában, ugy, amint azt át kell élni, abban a reményben, hogy az emberiség munkája egykor meg fogja szabaditani a világot a fájdalomtól és a szenvedéstől. Clotilde szeretett, anya lett - és mindent megértett.

Hirtelen visszaemlékezett aztán arra a másik éjszakára is, melyet együtt töltöttek a dombtetőn; hallani vélte ujra a csillagos éghez felhangzó jajveszéklését, hogy a természet kegyetlen, hogy az emberiség utálatos, hogy a tudomány gyarló és hogy Istenben, a titokzatosban felolvadva, meg kell semmisülnünk. E megsemmisülésen kivül nincsen tartós boldogság! Aztán hallani vélte Pascal credóját, az észnek a tudomány segitségével kivivott haladását, a lassankint és örökre elsajátitott igazságok egyetlen lehetséges üdvösségét, amaz erős hitet, hogy ezen folyton szaporodó igazságok összege az embernek végre kiszámithatlan hatalmat, derültséget, sőt tán boldogságot is fog nyujtani. És mindez összpontosult az életbe vetett rendületlen hitében, mint a hogy Pascal mondta: Lépést kell tartani az élettel, mely folytonosan halad! Nem lehet itt megállapodást remélni, sem békét a tudatlanság stabilitásában, sem enyhülést a visszafelé haladásban. Elhatározott elmével és elég szerénységgel kell bevallanunk magunknak, ugy vélte, hogy az élet egyedüli jutalma az, ha hősiesen átéltük és teljesitettük azt a kötelességet, melyet az reánk rótt. Igy aztán a szenvedés olyan esetlegesség, melynek magyarázatát még nem birjuk és ily magas szempontból nézve, az egész emberiség egy óriási mozgásban lévő gépezethez hasonlit, mely a folytonos levésben, fejlődésben működik! Miért átkozná meg tehát a munkás, ki napszámának bevégzése után letünik, magát a nagy művet azért, mert nem láthatta, sem nem érthette annak végét? És ha nincs is végczél, miért ne élvezzük a cselekvés örömeit, a folytonos munkálkodás üditő légkörét, a hosszu fáradtságot követő pihenés édességét? A gyermekek folytatni fogják az apák munkáját, mert csak azért születnek és csak azért szeretjük őket, azon nagy feladat kedvéért, melyet rájuk ruháztunk és a melyet azok ismét tovább adnak át.

Igy aztán hősiesen megnyugodhatunk a nagy közös munkában és énünk nem lázad fel többé, hogy önmagának külön boldogságot követeljen.

Clotilde magába szállt; már nem érezte azt a metsző kint, mely őt rettegéssel töltötte el, midőn a halál utáni napokra gondolt. A tulvilág feletti töprengés sem kisértgette többé. Azelőtt szerette volna kierőszakolni az égtől az emberiség titkát. Végtelen szomorusággal töltötte el őt, hogy él, a nélkül, hogy tudná, miért? Minek vagyunk mi a földön; micsoda értelme van ennek az utálatos életnek, melyben nincs sem egyenlőség, sem igazság, a mely ugy tünt fel előtte, mint egy lázas éjszaka lidércznyomása? Azóta rettegő borzongása lecsillapult, nyugodtan tudott elmélkedni a dolgok felett. Talán a gyermek az, lényének e folytatása, a ki elrejti előtte ezentul a vég borzalmait? De nagy része volt e nyugodtságában a lelkiegyensulynak is, mely helyreállt, arra a gondolatra, hogy az élet kedvéért kell élni, és hogy az egyedüli béke, a mely e világon lehetséges, abban az örömben rejlik, hogy e feladatot teljesitettük. Gyakran ismételte magában Pascal egy gyakori megjegyzését, a ki, midőn egy parasztot látott hajlékába békésen, nyugodtan visszatérni, azt szokta mondani: Ennek az álmát sem fogja megzavarni a tulvilág feletti töprenkedés! Ezzel azt akarta mondani, hogy ez a vita csak a henyélők lázas agyának megrögzött eltévelyedése. Ha mindenki teljesitené kötelességét, mindenki nyugodtan alhatnék. Clotilde maga érezte szenvedése és gyásza közepett a munka jótékony mindenhatóságát. A mióta Pascal megtanitotta minden órájának a felhasználására, különösen a mióta anya lett és szüntelen gyermekével foglalkozott, nem érezte többé az ismeretlen, a titokzatos borzongásának fagyos lehelletét. Küzdelem nélkül üzte el magától a nyugtalanitó álmodozásokat és ha néha egy-egy kétely zavarta meg nyugalmát; ha a mindennapi keserüségek valamelyike szivét fájdalommal töltötte el, üdülést, legyőzhetlen ellenállási erőt meritett azon gondolatból, hogy gyermeke ma ujra idősebb egy nappal és holnap ujra idősebb lesz és hogy napról-napra, lapról-lapra halad előre műve. Ez megvigasztalta őt; minden nyomoruság közepette rendeltetése, czélja volt és érezte, hogy azt teszi, a mire Isten teremtette.

De ugyan e perczben észrevette, hogy a phantastikum még mindig nem halt ki belőle egészen. Valami halk hang suhanását vélte hallani a méla csendben és fejét felvetve, kérdé magától, vajjon ki ez a körötte lebegő isteni szellem, vajjon a drága halott az talán, a kit sirat és a kinek közellétét érzi? Igen, mindig megtartotta ama hitét, hogy léteznek ösmeretlen erők, melyek az egész világot betöltik, hogy létezik egy óriási, sötét birodalom, mely tizszerte nagyobb az ismertnél, egy eddig ki nem fürkészett végtelenség, melyen a jövendő emberiség nyomról-nyomra tovább fog haladni. Ez képzeletelkalandozásainak elég tág teret nyujtott. Álmodozása óráiban ezzel elégitette ki azt az égő szomjat, mely a tulvilágot sóvárogtatja az emberekkel, a vágyakozás szükségességét, hogy az ismert látható világból kiszökjünk és a teljes igazság és jövendőbeli boldogság illusióival kecsegtessük magunkat. Megmaradt benne valami az ő hivő gyermekdedségéből, mely kiváncsi a titokzatosra, mert ösztönszerüleg vágyódik az ismeretlen után. Most már elvonatkozott e vágytól és tudományosan magyarázta azt. Bármily messzire is fogja kiterjeszteni a tudomány az emberi ismeretek határát, kétségkivül van egy vonal, melyet át nem léphet soha - és ide helyezte el Pascal az élet iránti érdeklődést, mert ennek okát soh'se lehet megtudni, bár abban a vágyban gyökeredzik, hogy minél többet és többet tudjunk meg. E percztől fogva Clotilde megengedhetőnek tartotta, hogy még megmaradt valami hajdani kinjaiból; képzeletének utolsó kalandos röptei megpihentek emez illuziókban, minthogy a szenvedő emberiség nem tud megélni a hazug vigasz nélkül. De benne minden szerencsésen összeolvadt. A tudomány folytán elcsigázott korszak e fordulópontján, mely az ó-kor romjai felett nyugtalanul tombol, rettegés fog el mindenkit az uj század küszöbén, melyben az az őrült vágy lüktet, hogy ne haladjon előre, hanem visszafelé. Clotilde-ban megvolt a boldog lelki egyensuly, az igazért való szenvedélyes lelkesedés, melyet az ismeretlen fölötti töprenkedés még fokozott. Ha a tudósoknak jogukban áll a láthatár korlátozása és szigoruan a tüneményekhez ragaszkodnak; akkor neki, az egyszerü nőnek csak megengedhető, hogy elvonatkozzék attól, a mit nem tud, a mit soh'sem fog tudni? És Pascal credojának, egész munkálkodásának logikus befejezése maradt, amaz örökös kérdés, hogy mi történik velünk a tulvilágon, melyet Clotilde még most is Istenéhez intézett, mely a halandó emberiség számára kinyitotta a végtelenség birodalmát. Minthogy örökké tanulnunk kell és meg kell nyugodnunk abban, hogy soh'se fogunk mindent ösmerni, nem az életnek, a mozgásnak folytonos előmozditása-e az, ha a titokzatossághoz, az örökös kételyhez, az örökös reményhez ragaszkodunk?

Valami ujabb halk zörej, egy átsurranó szárnylebbenés, fürtjeit gyengéden érintő szellemcsók mosolyt csalt ajkaira. Igen, Pascal bizonyára itt van. És egész lénye végtelen gyöngéd szeretetben olvadt fel, mely betöltötte egész lelkét. Minő jó és mily vidám volt Pascal és minő mély emberszeretettel töltötte őt el az élethez való szenvedélyes ragaszkodása! Ő maga tán csak álmodozó volt, mert a legszebb álmot ő álmodta, ama fenköltebb világba vetett megingathatlan hitét, a mely világban a tudomány az embert kiszámithatlan hatalommal ruházta fel, hogy mindent felhasználjon a saját boldogságára, hogy mindent tudjon és előre lásson, hogy a természetet szolgájául kényszeritse és kielégitett szellemi fölényének békés nyugalmában élhessen! Addig is elegendő a czéltudatos és rendszeres munka az emberiség jólétéhez. Talán egykor a szenvedésnek is hasznát veszik. És az emberiség óriási munkájával szemben, az élők, a jók és rosszak e nagy tömegében - melynek végzett munkája és létbátorsága mindamellett bámulatos - csak a testvéries emberiséget látta és határtalan elnézés, végtelen szánakozás s mérhetlen könyörületesség töltötte el. A szeretet napfényként sugározza be a földet és a szivjóság nagy tengeréből, mind a lények enyhithetik szomjukat.

Körülbelül két óra telt igy el, hogy Clotilde egyforma lassu, szabályos kézmozdulattal öltögetett tüjével, mig gondolatai messze elkalandoztak. De végre a kis gyermekruhák szalagjai mind fel voltak varrva és az előző napon vásárolt vánkos-áthuzatokba fiacskája nevét is behimezgette, s minthogy elvégezte a varrást, felkelt, hogy elrakja a fehérnemüt. Künn a nap már alkonyodó félben volt. Igen gyér sugárzás osont csak be a hasadékokon. Clotilde alig látott már, fel kellett az egyik ablakredőnyt nyitni, aztán az előtte feltáruló mérhetlen láthatár szemlélésébe merült el egy perczig. A nagy hőség lassankint enyhült; a szeplőtlen tisztaságu, azurkék égboltozat alatt könnyü szellő lengedezett. Balra a legtörpébb fenyőcsoport körvonalai is tisztán tüntek fel a seillei bérczek vérvörös szakadékai között; mig jobbra a kopár szent-márthai dombok mögött a viorni völgy terült el, a nyugovóra készülő nap aranyának szétporzásában.

Egy perczig a szent-saturnini torony felé forditotta tekintetét, mely a rózsaszinben uszó város fölött ragyogó aranyozattal nyult fel - fel a büszke égig; aztán el akart távozni az ablaktól, midőn hirtelen egy látvány tartotta őt sokáig odalánczolva.

A vasuti sineken tul óriási néptömeg csődült össze, mely a hajdani gyümölcsvásártéren tolongott. Clotilde-nak azonnal az eznapra kitüzött ünnepély villant eszébe és megértette mindjárt, hogy Félicité nagyanyja most teszi le az alapkövét a Rougon-menhelynek, annak a diadalemléknek, mely hivatva lesz családja dicsőségét fentartani a jövendők számára. Nyolc nap óta folytak a nagyszerü készülődések; sőt azt beszélték, hogy egy ezüst vakolattartót is készitettek e czélra, a melyet maga az öreg asszony fog személyesen használni, minthogy föltett szándéka az volt, hogy nyolczvankét éve ellenére szerepelni akar az ünnepélyen. De a mi királyi büszkeséggel töltötte el, az ama tudat volt, hogy ő most Plassans-t harmadszor is meghóditja, mert az egész várost ime maga köré kényszerité, hogy meghódoljon neki és üdvözölje, mint jótevőjét. Valóban, ugy hirlett, a legelőkelőbb körökből választott védanya-küldöttség fog ott szerepelni; ott lesz ugy a régi városrész munkás-egyleteinek küldöttsége, mint az uj városrész legelőkelőbb lakosai: ügyvédek, közjegyzők, orvosok, számba sem véve az alsóbb néposztályokat, az ünnepi ruhába öltözött polgárok özönlő tömegét, mely ugy csődült oda, mint valami nagy ünnepélyhez. E fönséges diadalt még teljesebbé tette az a tény is, hogy ő, mint a második császárság egyik uralkodónője, mint a gyászoló özvegy, a ki a bukott kormányforma leveretését oly büszkén viselte, győzelmet aratott a fiatal köztársaság fölött, midőn arra kényszerité, hogy az alpréfet személyében őt üdvözölje és neki köszönetet mondjon. Előbb csak arról volt szó, hogy a polgármester beszél, de aztán néhány nap óta ugy hirlett, hogy az alpréfet maga is fog szónokolni. Messziről Clotilde csak a fekete kabátok és a világos öltözetek hullámzását különböztette meg a ragyogó alkonyban; aztán távoli zene hangjai ütötték meg fülét, a városi műkedvelők zenéje, melynek rezgését időnkint a szél feléje vitte.

Elment az ablaktól és felnyitotta a tölgyfaszekrényt, hogy elcsukja az asztalon levő fehérnemüt. Ebbe a szekrénybe, mely hajdan tele volt Pascal kézirataival és mely most üresen állt, rakta be Clotilde a gyermek kelengyéjét. Feneketlen mélységünek, végtelen öblösnek látszott most e szekrény és a terjedelmes, üres polczokon csak a finom kis pólyácskák, gyermekruhák, főkötők és párnácskák pihés patyolata fehérlett, mindez a sok finom fehérnemü, a még fészkében alvó kis madárka puha pehelyágya. A hol egy tudós férfi kitartó munkássága gyült össze harmincz éven át óriási papirrakásokban, most nem maradt vissza több, mint egy kis lény, ruhának is alig nevezhető, fehérnemüje, mint ama első vászonruházat, mely őt egy órahosszat takargatni volt hivatva, s melynek nemsokára hasznát sem veheti. És az ódon szekrény öblös, komor mélysége ezáltal vidorabbnak és barátságosabbnak látszott.

Midőn Clotilde a gyermekruhákat és párnákat felrakta a polczra, megpillantotta, egy nagy boritékban az iratcsomagok töredékeit, melyeket ide tett vissza, miután a tüzből mentette ki azokat. S eszébe jutott, hogy Ramond orvos egy elmult este felkérte arra, hogy nézze meg, vajjon e töredékek közt nem maradt-e fenn valami fontos, tudományos érdekü. Vigasztalhatlan volt eme megbecsülhetlen kéziratok tönkrejutása miatt, melyeket neki a mester örökbe hagyott. Rögtön halála után utolsó nagyszerü párbeszédüket igyekezett papirra vetni, ama nagyszabásu elméletek összességét, melyeket a haldokló oly hősies derültséggel fejtett ki; de már csak az összefoglalásuk volt ez csupán. Szüksége lett volna a teljes tanulmányokra, a napról-napra tett észrevételekre, a nyert eredményekre. Pótolhatlan veszteség volt az, ujra kellett kezdeni az egész munkát és végtelenül sajnálta, hogy csak utbaigazitásokat nyert; mert husz évi késést jelentett ez a tudományban, mig ujra felveszik és felhasználják a remete-életet élt uttörő-szellem eszmefonalait, kinek munkáját egy kegyetlen őrjöngő katasztrófa megsemmisitette.

E töredékekhez, mint egyetlen teljes okmány a családfa is csatolva volt és Clotilde az egész csomagot a bölcső melletti asztalra tette le. Midőn egyenkint szedegette ki a töredékeket a boritékból, meggyőződött arról, a miben majdnem bizonyos volt, hogy egy teljes oldal kézirat, egy értelemmel biró jegyzet se maradt fönn. Csupa félig elégett és elperzselt, folytatás és kezdet nélküli, hiányos foszlányok voltak ezek. De minél tovább lapozgatott bennük, mély érdeklődéssel kötötték le figyelmét e befejezetlen mondatok, e félig elperzselt szavak, melyek másra nézve nem birtak semmi értelemmel. De Clotilde visszaemlékezett ama viharos éjszakára és a mondatok kikerekedtek; egy-egy szó felidézte lelkében a személyeket és a történeteket.

Maxime neve is igy ötlött szemébe és visszagondolt e testvér életére, ki számára egész idegen maradt, kinek két hónap előtti beállott halála egész hidegen hagyta. Aztán egy csonka ág, melyen atyja nevét olvasta, fájó érzést keltett benne; mert ő tudni vélte, hogy atyja vágta zsebre fia egész vagyonát, fodrászának szelid unokahuga segélyével, a kit bőkezüen jutalmazott meg érte. Aztán más nevekkel is találkozott, Jenő bátyjának, a hajdani alkirálynak nevével, ki most már elszenderedett, Sergius unokaöcscse, Sct.-Eutrope plébánosa nevével, kiről az hirlett, hogy tüdősorvadásban haldoklik. És minden töredék életet nyert, az egész utálatos rokoncsalád feléledt ujra e pernyéből, e feketélő hamvakból, melyekből csupán összefüggés nélküli betük maradtak fönn.

És Clotilde megmagyarázhatlan kiváncsiságtól ösztönözve, kitárta maga előtt a családfát. Mély megilletődés töltötte el szivét, emez ereklyék szemlélése közepett, és forró könyek csillantak fel szempilláin, midőn olvasta ama feljegyzéseket, melyeket Pascal néhány perczczel halála előtt reszkető kézzel vetett még papirra. Minő hősiességgel irta oda saját halála keltét és minő kétségbeesett fájdalmat árultak el ama reszkető szavak, melyekkel gyermeke születését jegyezte fel.

A családfa mind magasabbra emelkedő ágai dus sarjakat és leveleket hajtottak és Clotilde hosszasan, önfeledten bámult reá, hisz ebben volt összefoglalva Pascal egész életének műve, családjuk osztályozott és jellegzett gazdag virágzata. Fülébe csendültek Pascal szavai, melyekkel minden öröklési esetét kisérte és ujra eszébe jutottak magyarázatai, különösen a gyermekek iránt érdeklődött még nagyon. A noumeai kartárs, kitől a doctor tudósitásokat kért Istvánnak, a bagnoban született gyermeke felől, végre válaszolt; de nem mondott róla egyebet, minthogy lány és jó egészségnek örvend. Octave majdnem elvesztette gyenge kis csenevész lánykáját, holott fia pompásan fejlődött. De az erő és egészség boldog hajlékát, a bámulatos termékenység félreeső zugát, még mindig János Valjueyrasban lakó családja alkotta, kinek neje három év alatt két gyermeket szült és egy harmadikkal volt várandós. És az apróság a sugaras verőfényben vigan növekedett a televény anyaföld termő ölén, mig az apa megmivelte a földet és az anya otthon a házat vezette. Elég uj életnedv, elég munkaképesség rejlett e zugban, hogy akár egy világot alakitsanak át vele. És e pillanatban hallani vélte Clotilde Pascal felkiáltását: "Oh, a mi családunk, mi lesz belőle, mivé fog fejlődni!" Álmodozva merengett el e családfa szemlélésén, amelynek utolsó hajtásai a jövendőbe nyulnak. Vajjon honnan fog az egészséges sarj kifakadni? Tán itt fogamzik meg a várt bölcs, a hatalmas üdvözitő.

Halk nyöszörgés ébresztette föl Clotilde-ot álmaiból. A bölcső függönyei meglebbentek, mintha lágy szellő érintette volna; a gyermek fölébredt, hivta őt és megmozdult. Clotilde azonnal ölébe vette és vigan magasra emelte, hogy az alkony aranyos biborában füröszsze arczocskáját. De a piczi nem birt még fogékonysággal a hanyatló nap szépségei iránt; ragyogó szemecskéi elfordultak a mérhetetlen égboltról és rózsapiros kis szájacskáját négyszögletesre csücsöritette. Keserves sirásra fakadt és ugy sóvárgott a tápláló anyai kebel után, hogy Clotilde elhatározta, hogy ujra megszoptatja. Különben is itt volt már az ideje, mert három órája már, hogy nem szopott.

Clotilde leült az asztal mellé. Ölébe tette le a piczit, ki azonban nem birta bölcs nyugalommal bevárni, hanem még keservesebben sikitott és ficzánkolódott, mig Clotilde mosolyogva gombolta ki derekát. Feltárta hófehér gömbölyü keblét, melyet a dús anyatej alig duzzasztott; keble bimbajának gyengéd barnás árnyalata még fehérebbnek mutatta liliomtisztaságu, ingerlő szépségü idomainak ifju, üde bájait. És a gyermek már érezte a feléje nyujtott tápláló forrást, felemelte fejecskéjét, ajkai tapogatództak; aztán, midőn Clotilde odanyujtotta keblét, megelégedetten egészen hozzásimult az élni vágyó kis urfi, mohó falánkságával. Mohón, egész szájacskájával szopott. Eleinte megfogta iczi-piczi öklével az anyja keblét, mintha ki akarná jelenteni, hogy ez az ő birtoka, mintha meg akarná védeni, a magáénak vallva azokat. Aztán a torkába csorduló meleg életözön fölötti örömében, piczi karját felnyujtotta a magasba, egyenesen, mint a zászlót. És Clotilde tovább mosolygott, midőn látta, hogy táplálkozik a gyermek az ő véréből. Az első hetekben nagyon sokat szenvedett mellének egy kis repedése folytán; még most is igen érzékeny volt keble; de mindamellett mosolygott, az anyák ama nyugodt béketürésével, kik boldogok, hogy tejüket nyujthatják a csecsemőnek, kinek ép igy adnák oda szivük vérét is.

És midőn kigombolta mellénykéjét, és anyai keblének ingerlő bársonya kivillant, még egy másik rejtett, édes titka lett látható: a hét gyöngyből álló nyakék, a tejfehér csillagok, melyekkel Pascal diszitette nyakát a nyomor egyik letünt napján, midőn sóvár ajándékozási vágya magával ragadta. Azóta senki sem látta többé. Mintegy női bájainak, szemérmetességének részévé vált, mintha hus lenne az ő husából, a maga gyermeteg egyszerüségében. És valahányszor gyermekét szoptatta, egyedül ő maga látta azt viszont mély megilletődéssel, ujra átélve a forró csókok boldog emlékét, melyeknek illatos lehelletét még érezni vélte.

Hirtelen felzendülő zeneütemek csapták meg Clotilde fülét. Megfordult és kitekintett a nap utolsó biborcsókjától piruló tájra. Ah, igaz, ünnepet ülnek ott, az alapkő letételének ünnepét! Aztán ujra gyermekére tekintett és elmerült amaz édes öröm érzetébe, hogy ily jó étvágya van a piczikének. Közelebb vonta zsámolyát, hogy rátehesse egyik lábát és félvállal az asztalhoz támaszkodott, a családfa és az iratcsomagok elperzselt maradványai mellé dőlve. Gondolatai szerte kalandoztak, mennyei béke árasztotta el szivét, midőn igy érezte, mint ömlik halk bugyborékolással az üditő tej gyermeke testébe, minden cseppel egy-egy uj kapcsot teremtve közte és méhének e kedves szülötte között. Megjött a gyermek, tán a megváltó? A harangok megkondultak, a három királyok utnak indultak nagy néptömegek kiséretében, és az ünnepi mezt öltött természet rámosolygott a párnáiban nyugvó csecsemőre. És mig a gyermek anyja éltét szivta magába, az anya már a jövő álmait szövé. Mi lesz majd e gyermekből, ha majd egész lénye feláldozásával nagygyá, erőssé nevelte őt? Tudós, ki a világnak az örök igazság egy parányát hirdeti, hadvezér, ki népét harczi dicsőséggel koszoruzza, vagy tán, a mi mindennél több, a nép egyik bölcs vezére, ki lecsillapitja a szenvedélyeket és diadalra juttatja az igazságot? Maga előtt látta őt szépnek, jónak, hatalmasnak.

Minden anya álma az a meggyőződés, hogy ő szülte meg a világnak a messiást és eme reményben, emez ingathatlan anyai meggyőződésben, hogy gyermekének van fentartva a diadal, rejlik a létbe vetett bizalma, ama szilárd hite, mely mindig megujuló erőt nyujt az emberiségnek az élethez.

Milyenné fejlődik majd e gyermek? Vizsgálta arczocskáját, hasonlatosságot igyekezett benne fölfedezni. Bizonyára atyjától örökölte a homlokát és szemepárját, koponya alkotásának szilárd domborodását. Magától Clotildetól finom ajkait és habos, puha állát. Aztán titkos nyugtalansággal kereste benne a többiek vonásait, a rettenetes ősökét, mindazokat, kiknek neveit a családfa elágazó hajtásai viselték. Erre vagy amarra, vagy a harmadikra fog-e hasonlitani? De nyugtalansága csakhamar lecsillapult; oly örök, bizalomteljes remény töltötte el keblét, hogy nem tudott kételkedni. Az életbe vetett hősies bizalma, melyet Pascal oltott szivébe, bátor, ingathatlan hittel töltötte el. Mit tesz az, ha van is nyomor, szenvedés és borzalom! Az örökös munkában, a termékenyitő, létet nemző hatalomban rejlik maga a boldogság. És a végzett munka üdvös, ha a gyermek lesz a szerelem gyümölcse. Vele együtt tárul fel az uj remény, az emberi gyalázat sötét képeinek, feltáruló undok fekélyeinek rémlátományai közt is. A gyermek az élet folytatásos fejlődése, melyet sohse szününk meg jónak és szépnek tartani. Ezért is oly erős a hozzá való ragaszkodás, fájdalmai és igazságtalanságai közepette is. Clotilde szeme önkénytelenül a családfára tévedtek. Igen, mennyi bűn mennyi mocsok, mennyi könny és szenvedő nemeslelküség! A legnagyszerübb és leggonoszabb e rendkivüli vegyülete, az emberiség dióhéjba szoritott képe, minden küzdelmével és minden hibájával e családfában tömörül össze. Kérdés, vajjon nem volna-e jobb, ha egy mennykőcsapás vetne véget e romlott, nyomorult hangyabolynak? És ennyi rettenetes Rougon, ennyi utálatos Maquart után, egy uj sarj született. Az élet nem retteg attól, hogy ujra egy lényt teremtsen, folytatja munkáját, szaporodik örök törvényei szerint, nem törődve a hypothesisekkel, csak halad tovább végtelen munkájában. Bizonyára teremtenie kell, még ha szörnyetegeket is hozna csupán létre; a sok életre hivott beteg és őrült közt sem unja meg a nemzést, abban a biztos reményben, hogy jő majd idő, midőn bölcs és egészséges emberek lesznek szülöttei.

Az élet ama végtelen hullámzásban lévő özön, mely folyton ujra kezdődik és továbbhömpölyög az ismeretlen végcél felé; az élet az, mely elárasztja a világot; az élet az, melynek árja végtelen és örök, hullámainak mozgása mérhetetlen és határtalan, mint a partnélküli tenger. Forró anyai szeretet boldogitó érzete töltötte el hirtelen Clotilde szivét, midőn érezte, mint szivja be gyermekének piczi ajka kebléből a szüntelen kicsorduló életözönt. Forró ima, néma könyörgés szállt fel szivéből. Az ismeretlen Istenhez és az ismeretlen gyermekhez. A gyermekhez, mely holnap férfivá válik, a lángészhez, mely tán belőle kifejlődik, a messiáshoz, melyre a jövendő század lázasan vár, a ki hivatva lesz a népeket kételyükből és nyomorukból kiszabaditani. Minthogy a nemzet ujjászületését várja, nem e gyermek fogja-e végezni a munkát? Ő fogja tán felépiteni a falakat, ő fogja tán visszaadni a biztosságot a sötétben tapogatódzó emberiségnek, ő fogja felépiteni a jog országát, hol egyedüli törvény a munka lesz, mely az emberiséget boldogitja. Zavaros időkben kell remélni a prófétákat! Még akkor is, ha e megváltó az antichristus, a pusztitó sátán, a hirdetett szörnyeteg lenne, mely a földet a tultengő mocsoktól tisztitja meg. És az élet tovább folyik majd; csakhogy sok évezredig kell még türnünk, mig a másik ismeretlen gyermek, a boldogitó gyermek jelenik meg.

A gyermek kiszivta már Clotilde bal kebléből az anyatejet és mivel megharagudott, hogy az éltető áram már kiapadt, Clotilde jobb mellét nyujtotta neki és elmosolyodott ujra a kis falánk ajkak érintésénél. Ez a remény symboluma; az anya, a ki gyermekét táplálja: az örökké állandó, megmentett emberiség jelképe. Lehajolt és mélyen belenézett a gyermek ragyogó tiszta szemébe, mely kiváncsian bámult a világosságra.

És mit mondott ez a kis lény, melynek szivverése ott lüktetett keblén? Minő nemes szavakat akar kifejezni csücsöritett ajkainak szopogatásával? Minő ügyért fogja egykor ontani vérét, ha mind e tejtől erőre kapva, férfivá fejlődik? Tán nem is mond semmit, tán hazudik már most is és Clotilde mégis oly boldog, oly feltétlen bizalommal néz a jövőbe.

Távolról ujra felhangzottak a diadalzene harsona ütemei. Ez az apotheosis diadala volt, az a percz, midőn Félicité az ezüst vakolattartóval letette a Rougon-család dicsőségét hirdető emlék alapkövét. Maga az égbolt is ünneplő kékben ragyogott le az ujongó tömegre. És az enyhe álmatag nyári nyugalomban, a dolgozóterem magányos békéjében, Clotilde rámosolygott gyermekére, mely még folyton az anya emlőjét szivta és örömérzete jeléül gömbölyü kis karját a levegőbe nyujtotta föl, mint valami büszke lobogót, mely az élet diadalát jelenté, - az élet, az örök élet győzelmes, végnélküli diadalát.

* A provence-i éghajlat.