KANIZSAI FERENC: POCOK PALKÓ TÖRTÉNETE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-54-1 (online)
MEK-13303

Bodrinak, az ösztövér nőstény ebnek, aki - már csak ugy mondom, hogy "aki" - Árbóc Mihály gazduram tanyáján szolgált hűséggel, kilenc kölyköcskéje lett. A tanyáról jó félnapi járóra a folyóviz; a szikes legelő sincs közel; de ott is, nyáridő lévén, a tavaszi csapadék és fakadó vizek rég elpárologtak a szikes lapályokból, csak a fehér só vakitó tündöklése maradt a délibábnak tükörül; alkalmatos tó, vagy pocsolya sincs a közelben, melybe az ebfiókákat belehajithatnák a béresgyerekek. (Viz csupán a gémeskutban akad; csakhogy onnét iszik az egész tanya. Hát a kutba sem lehet fullasztani szegénykéket.) Igy történt az a szokatlanság, hogy Bodrinak meghagyták mind a kilenc porontyát. Volt közöttük hófehér, szénfekete, volt rókavörös, tarkabarka, mindenféle. Csak abban hasonlitottak, hogy egyaránt mohó étvággyal szopták az anyjukat. Bodri tehát kénytelen lett bőségesebben táplálkozni.

A tanyai kutyának, kosztot illetőleg, amugy sincs valami rózsás sora; és Bodrira, ebben az állapotában, hogy nemcsak a maga, de a kölykei számára is lehetősen kellett ennie, a létért való küzdelem gondjai fokozott sullyal nehezültek. Vizes dercéből, melyet egy nyakatört kantában tesznek elébe, biz nem lehet jóllakni, vagy legalább az éhséget csillapitani, - kiváltkép, ha derce, azon felül, hogy csak derce, még kevés is.

Bodri tehát lopásra vetemedett. Kisurrant a kukoricásba és a félig érett csöveket ropogtatta a csempe fogai közt. Épp akkor járt arra a gazdája, Árbóc Mihály, a gőgös paraszt, - Bodrin, meg a cselédeken kivül háromszáz lánc földnek az ura. Rettentő haragra gerjedt, hogy őt a tulajdon kutyája is érzékenyen megkárositja. Patkós csizmájával belerúgott a Bodri szügyébe. A kutya meg sem nyikkant. A hátára fordult, a négy lábával kegyelemért kapálódzott és könnyes szemével bocsánatért könyörgött. Az eb okos állat; okosabb sok embernél; és ha Árbóc Mihály okos lett volna, megértette és megszivlelte volna a Bodri hű szemének ilyetén rimánkodását:

- Jaj, ne bántson, gazduram. Nagy vétek a lopás; kivált ha a tolvaj az ő kegyes urát és kenyéradóját lopja meg; holott ellenkezően, a tolvajnép elriasztása volna feladata... De, amit elkövettem, nem magamért tettem. Én szivesen és alázattal tűrtem az éhséget mindig. De most a gyerekeimért kell táplálkoznom, hogy tejecskéjük legyen. Hiszen gazduram is volt valaha kicsike kis fiu. Gazduram sohasem nőlhetett volna ily hatalmas férfiuvá, ha pici korában nem lett volna mit szopnia. Anya vagyok, gazduram! Oh ne bántson, ne verjen, mert megüti bennem mind az anyákat, akik szoptatnak és azokat is, akik valaha szoptattak, de már a sirban pihennek; köztük tulajdon édes anyját, a boldogultat is! Irgalom, gazduram, anya vagyok.

A gőgös paraszt azonban vagy nem tudta, vagy nem akarta ésszel és szivvel fölérni a Bodri rimánkodását. Vastag furkósbot volt nála és azzal akkorát sujtott Bodrira, hogy ott azon nyomban elszállt belőle az élet. Szegény kicsi kilenc fiókája árvaságra jutott...

De az a gyönyörü kék ég, Istennek a szeme, meglátta ám ezt a szörnyüséget. Egyszeriben elsötétedett, haragos villámokat szórva. A fák, a hirtelen kerekedett viharban hajladozva nyögtek, mintha ezer és ezer kutya szükölne; a lombok pedig sirtak, mintha anyák és kis gyerekek zokognának. Vad forgószél döntögette meg a buzatáblákat és a zöld kukorica meg szakasztott ugy hullámzott, mint a dühös tenger. Árbóc Mihály futva igyekezett födél alá; éppen jókor, mert éppen Bodri mellé csapott le a menykő, itéletnapi lángolással és földrepesztő zengéssel. Mire Árbóc Mihály a tanyaház udvarára ért, már hallotta a gyors, erőszakos, sistergő kopogásokat, melyek a tetőkön, az ablakon és ajtókon hirdették a Haragvó Vendég jövetelét; aki hivatlanul bekopogtat, megzörgeti az ablakot és azután magával viszi az egész esztendő reménységét, buzát, gyümölcsöt, gabonát, pénzt. Pár perc multán Árbóc Mihály az ablakból láthatta, hogyan ölt az udvar mind fehérebb szint, akár csak ha friss hó boritaná... Az ég szakadatlanul zengett; a kopogás már dörömböléssé és tombolássá gyorsult.

A kevély paraszt sirvafakadt, amikor a pusztitást látta... Elverte a jég mindenét. Tehetetlen dühében sirt és öklével megfenyegette a tovaszárnyaló felhőket.

Valahol pedig, valahol; sem fönt, sem lent; sem közel, sem távol; hanem ott, ahol vigyáznak reánk, ahol az Igazság a törvény, igy szólt Valaki a dörgő fellegek égzengető szaván azokhoz, akik Őt szinről-szinre látják:

- Sajnált egy anyától néhány szem kukoricát. Hát én pedig sajnálom tőle mind a kukoricát, mind a buzát, mind a gyümölcsöt. Elvettem tőle. Hadd tudja meg, a gőgös, a kegyetlen, hogy itt vagyok!

- Szigoruan, de bölcsen itéltél. Urunk! - felelték azok, akik őt szinről-szinre láthatni boldogok, de ő erre nem válaszolt, hanem gyöngéden simogatott egy vézna kis kutyát, aki remegve és álmélkodva bujt hozzája és érdes nyelvecskéjével megcsókolta a kezét.

...És voltak ottan apró gyerekek; barna-, fekete- és szőkehaju nevető arcu gyerekek, akik rögtön megbarátkoztak a jövevény kutyuskával és vigan hancuroztak vele a biborszinü felhőpázsiton. Még szallagot is kötöttek a nyakába; szivárvány-fonalakból szőtt szines pántlikát.

- Ne te, ne! Bodri! - kiáltozták a kutyára, az meg boldogan csaholt. A kérgelődző kis társaság vigan kacagott. Ugy hangzott ez, mintha ezüst csöngetyük csilingelnének...

Azt már nem tudom, mi történt a kilenc kutyafiókával, a nyöszörgő kis tarkabarka árvákkal. Jobb azt nem tudni. Egynek azonban tudom a sorsát; igazság szerint tehát csak a többi nyolc kutyácskáról nincs tovább a históriám.

Hát éppen erről az egyről lesz szó. Valamelyik béresgyerek, gondolom a Krumpli Jóska, valami ügyesbajos dologban a városba eredt. Tán az anyja küldte be. Nagy sor az, kérem alássan, a tanyáról bekövetkezni a városba. Szegény gyereknek bocskor a lova. Alkalmatos gyaloglás esik bennök. Aztán a tarisznyájába belenézett. A tarisznyában, sötétségen kivül, semmi egyéb sem volt, csak a tavalyi kolbásznak a szaga. Vagy tán az sem, csak ugy gondolta a Jóska. Hejnye-hejnye, mit lehessen beletenni a tarisznyába? Kenyeret tett bele, sót, meg paprikát, no meg avas szalonnát. (Ugy jó a szalonna, ha avas.) Igen ám, de mindezekkel a dolgokkal, még nem telt meg a tarisznya. Jócskán maradt még hely benne.

Mielőtt azonban a kis kutyát betették volna a tarisznyába, egy fél tányér tejecskét adtak neki. Pici kis nyelvével boldogan lafatyolta föl a tejecskét.

- No, kutyuskám - szólt rá Krumpli Jóska - gyerünk csak befelé a tarisznyába.

Aztán megfogta a hátán, a nyúlós bőrénél fogva, és a kiskutya eltünt a tarisznyában.

- Itthon löszök, szülém, idejében! - felelt a Jóska gyerek és nekiindult a város felé. Sokszor megjárta már ezt az utat. Néhol, rövidség céljából, a tarlókon vágott keresztül. Be is ért hamar a városba és be is ment a boltba, hogy kettőért tűt vegyen.

Épp a tűket mustrálta, hogy a végük elég hegyes-e és hogy a fejük lyukas-e (jól megnézze az ember, mit kap a pénzéért), amikor egy cifrán öltözött városi dáma is odabent válogatott drága portékák közt. Ejha (gondolta a Jóska gyerek), ez lehet ám a gazdag asszonyság; micsoda drága és finom csodadolgokat vásárol! Nyolc krajcáros gyertyákat tucatjával; illatos szappanokat, öt kiló sót, három süveg cukrot.

- És most kérek egy kiló kávét, - mondta az uri dáma, akin selyemruha suhogott.

- Egeniss kremássan! - felelte hajlongva a boltos, - igenis, kremássan, egy kiló valódi legfinomabb kávét.

- Mi a szösz? Kávét? - gondolta magában Jóska - de ezt már megnézem, micsoda? A Ferkó bátyámtól, aki katona volt, hallottam emlegetni a kávét. Ő mondta, hogy a király is minden reggel kávét szalonnázik.

Jóska elbámult, amikor a kereskedő szürkés szinü, kicsi babot öntött ki a zsákból. Olyan volt ez a babszem, mintha mindegyiket kőből faragták volna. Egy szem kávé lepottyant a földre; Jóska gyorsan felkapta és sietve rejtette el a tarisznyája fenekére. Na otthon, a tanyán majd megmutatja, csodájára járnak az emberek.

Ez hát az a hires kávé? No, ez drága lehet, gondolta a Jóska; kilójáért biztosan elkér a boltos tiz krajcárt, ha nem tizenegyet!

Majdnem felkiáltott csodálkozásában, amikor meghallotta, hogy a boltos három forintot kér érte és az uri dáma még csak nem is alkuszik.

- Most nem lehet, mert az inasaim nem érnek rá. Talán később. Vagy esetleg valaki más hazavinné.

- Hazaviszöm én, - ajánlkozott Krumpli Jóska, - ha elvezet a tekintetös asszony.

Jóska a vállára kapta a nagy csomagot és a cifra utcákon követve az ismeretlen uri hölgyet, egy nagy házba jutott, annak is a konyhájába.

Jóska kapott harapnivalót. A tarisznyáját közben letette a konyha kövezetére. És nini, a tarisznya mozgolódni kezdett.

De a tarisznya ekkor nemcsak mozgolódott, gyűrödzködött és fészkelődött, hanem nyöszörögni, sirdogálni kezdett.

- De csak van valami abban a tarisznyában, - szólt ujból a cifraruhás városi dáma - talán bizony nyulacska?

Furcsa kis jószág volt. Akkorácska csak, mint az öklöm. Zsömlyeszinü, tömpe orru, kajla fülü és perecfarku.

- Palkó! Gyere csak ide fiacskám, Palkó! Nézd csak, milyen gyönyörü kis kutya!

Futvást rohant be a konyhába egy szép fiucska. Palkó volt ez, a cifraruhás dáma a mamája. Palkó egy darabig idegenül nézett a bocskoros és gatyás parasztfiura; majd meg a kis kutyát bámulta, majdnem felfalva a szemével. Aztán udvariasan az idegen fiuhoz lépett, kezet nyujtott neki:

- De hiszen akkor megmarad neked a kis kutya anyja, - vélte Palkó - beérheted azzal is.

- Csakhogy nincs meg az anyja. Agyonütötték. Ez a kis kutya árva. Nincs senkije, csak én.

Palkó mamája látta, hogy fiacskája mennyire szeretné a szép kis kutyát és ajánlatot tett a parasztgyereknek.

- Egy koronát?! - csillant föl Jóska szeme, de aztán megcsökönyösödött.

- Igen. Én is igérem, hogy ennek a kis kutyának jó dolga lesz nálunk. Én fogok rá vigyázni. Annyi tejet adok neki, amennyi belefér.

- Nagyon sok tejet. És ha nem hiszed, benézhetsz hozzánk bármikor, hogy milyen jó dolga lesz itt az árva kutyuskának. És bármikor elviheted, ha azt tapasztalnád, hogy rossz sorsa van nálunk. Hagyd itt. Nálunk olyan jó dolga lesz, mint sehol. Ha felnől, hust fog kapni. Sok hust, igaz-e mama?

Krumpli Jóska elgondolkozott. Mégsem bolondság a dolog. Náluk, odahaza a tanyán, bizony többet kell koplalnia a kis kutyának, mint ennie. Igen alkalmatos, jó helye lesz itten, szegény árvájának. Egy kicsit még gondolkozott, de aztán elhatározta magát. A szeme könnybeborult, a hangja megbicsaklott, amikor a kis kutyát átadta Palkónak, igy szólva hozzá:

Krumpli Jóska hazaballagott. Későn este ért haza. Édesanyja már várt reá a pitvarban.

- Édes szülém, verjen mög kend, elajándékoztam a kis kutyát! - kiáltott és zokogva borult az anyja nyakába.

Bizony az anyja is sirvafakadt. Sirtak, ríttak. Aztán, törülgetvén a szemüket, elfojtott hangon kérdezte az anyja:

Aztán lefeküdtek, kint az eresz alatt, a szabadban, Jóska megszólalt megint:

Egy félóra mulva ismét fölvetette Jóska a szót, a csillagos eget nézegetvén:

- Nem löhet az, fiam! Hiszön idekint a tanyai templom sincs kűbül, csak vályogból. Hogy volna hát a kávé kűbül?...

- Hát majd möglátja éds'anyám a tulajdon két szömével. Holnap röggel, ha világos lösz, mögmutatom. Hoztam ögy kávét a tarisznyámban.

Reggel aztán a Jóska csakugyan előkotorta a kávészemet a tarisznyája feneketlen mélyéből.

Hát amint ott nézték, nézegették, a kávészem kiperdült a kezükből, legurult az udvarra. A tyuk épp arra kaparászott és mihelyst meglátta a lepottyant kávészemet, azon menten lenyelte. No, az se fordult még elő, hogy a tyuk kávét reggelizzen. Jóska anyja megijedt és jajveszékelve tördelte a kezét, hogy a tyuk talán még beledöglik a szokatlan eledelbe. De, Isten különös kedvezéséből, a tyuknak nem ártott meg a kávé...

Jóska meg az anyja ezen a reggelen nem sokat beszélgettek ezek után. Tudták ugyis, hiszen kiolvashatták az egymás szeméből, hogy az elajándékozott kutyuskán jár az eszük. Gondolataik, mint a madarak, elröpültek a messzi városba és körülrepdesték a kutyuskát, megkérdve tőle:

Ez bizony különös dolog, hogy egyszeriben annyira törődtek ezzel a kutyácskával. Azelőtt sohasem esett meg rajtuk ilyetén elérzékenyülés. Mi sem látszott természetesebbnek, minthogy az ujszülött, vaksi kis kutyákat a vizbe szokás dobni, csak néhányat hagynak meg, azt is bitangjára eresztik. Ki a manó törődik egy apró, nyöszörgő kis állattal?

...A kis kutyának, bent a városban, jó dolga lett. A konyhában vetettek neki jó puha ágyat egy régi vánkoson. Vacsorára tejet kapott, reggelire is, ebédre is, uzsonnára is. Annyi tejet kapott, amennyit akart. Nem csuda tehát, ha egyre jobban nőlt.

Palkó azon törte a fejét, milyen nevet adjon neki. Nem olyan könnyü dolog az. A névnek kedvesnek kell lennie, hogy a kutya is szeresse a nevét. Amint ezen töprengett, észrevette, hogy a kutyusnak zsömlye szine van.

Hm. Ha már a péksüteményeknél tartunk, ajánlatosabb volna talán a perec-alaku, kacéran kunkorodó farkáról elnevezni.

- Az ám - gondolta Palkó - hát ez a név zengőbb, pattogóbb. Legyen tehát a neve: Perec.

De a kutya szükölni kezdett és a farkát a két hátsó lába közé lekonyitotta, miáltal a fark elvesztette pajkos perec-alakját és inkább valami bánatosan lecsüngő jégcsaphoz hasonlitott. A dolog nyilvánvaló; a kutyusnak nincs inyére a Perec-elnevezés. Ha inyére volna, nem csapta volna be a farkát. Ez csak világos, mint a vakablak.

Palkó tovább spekulált. A legváltozatosabb kutyanevek megfordultak a fejében: Sajó, Tisza, Duna, Dráva. Nem, egyik sem az igazi. Nézte, nézegette a kutyuskát és észrevette, hogy jókora buksi feje van. Mondom, hogy buksi feje. No nézd csak, ez tán a legjobb. Buksinak kell hini.

És a kutyuska ismét vig perec-alakba kunkoritotta a farkát s apró patkánylábain fürgén döcögött kis gazdája felé. Megértette a nevét. Igy lett a kutyuskából - Buksi. Ezzel hát rendben volnánk. A kutyuskát Buksinak hivják.

De most már, hogy a Buksi nevét megtudtuk, illő dolog a fiucska nevét is megtudakolni.

Palkó. Hiszen ezt megmondtuk már, hogy Palkó. Jó, de micsodás Palkó? Mert hát annyi a Palkó ezen a világon, hogy tán az égen sincs annyi csillag és a réten sincs annyi fű.

Minek kerülgessem, mint macska a forró kását, ugy hivják, hogy - Pocok Palkó.

Hát ez meg miféle név, ugy-e? Melyitek vállalná a Pocok nevet? Magam is azt vallom, hogy szebb név a Rákóci. És hát - másfelől - mit szólnak ehhez a pockok? Semmit sem szólnak. A pockok nem tudnak beszélni. (Még az kéne csak!)

Nohát, nem ez a valódi neve. Nem ezt a családnevet kapta a keresztlevélben. Ezt a nevet még pólyásbaba korában adta az a jóságos, édes, aranyos mamája. Amikor még Palkó szopott, akkor. A Palkó ugyanis ugy szopott, hogy még! Szopott egy percig, aztán rákacagott a mamájára. Aztán folytatta a táplálkozást. Aztán megint kacagott...

Rajta száradt tehát ez a név. Csak pocoknak hitták. Az anyja is, az apja is. Igy lett belőle Pocok Palkó. Idehaza, a házban, mindenki csak Pocok Palkónak hivja.

Buksi a pompás ellátás, az uri jómód következtében hamarosan megszünt az ügyetlen kis állat maradni; hamarosan kutyányi kutya lett belőle és elindult tapasztalatokat gyüjteni a ház körül.

Leginkább az udvar nyerte meg a tetszését, no meg a félszer, az istálló, a fáskamra, a disznóól; különösen az ól, mert annak padlása is van és fent a padláson kotkodácsolnak a tyukok. Mikor Buksi első lépéseit tette a nagyvilágban, azaz, hogy első izben nézelődött szét az udvaron, csaknem meghökkent az álmélkodástól.

Legelőször is egy kétlábu, fényes tollazatu, piros tokáju, piros süvegü, csőrszáju Valaki lépdelt begyesen feléje. Buksi azzal szokta kezdeni a tapasztalatgyüjtést, hogy amit nem ismer, azt megszagolja. Az idegen, fényes ruházatu, gőgös lépdelésü Valaki, a két lábán, bokán felül, tollból való gatyát is viselt. Ezt a ruhanemüt akarta Buksi megszagolni, mire a Valaki csipős csőrszájával elkapta Buksi perecfarkát.

Buksi - mi tagadás benne, megijedt és két lépést hátrálva leült. És nézte a Valakit. Az is őt. Nézték, nézték egymást. Sokáig nézték egymást. Végre a Valaki megszólalt:

Azt hitte a kutya, hogy az idegen Valaki az álmélkodástól rögtön hanyattvágódik és bókolva hajlong. De az gőgösen igy felelt:

- Ugy? Tehát a konyhában vigyáz a házra. Érdekes. Én csak öt éve vagyok itt. És maga pár hete van itt. De azelőtt sem lopták el a házat...

Buksi megszégyenülten hallgatott. De mégis, a kiváncsiság erősebb volt benne. Föltette hát alázatosan a kérdést:

- Nagyságos? Ajaj. Kihez van szerencsém? Minő pályán, minő foglalkozáson parancsol lenni méltóztatni? Vagy méltóztat lenni parancsolni?

- Én Kukuriku mester vagyok. Röviden: Nagyságos Kukuriku főnök ur. Még rövidebben: A fényes tollazatu, sarkantyus-gatyáju, mint az ember kétlábu, repülni is tudó, roppant hatalmu, félelmetes, dörgedelmes, irtóztató-borzasztó, orzasztó és birtóztató legfőbb főmester és udvari előljáró, udvari főnök, udvarmester, a legvérengzőbb zsarnok: ő nagysága Kukuriku mester...

Buksi nem volt műveletlen kutya. Kis gazdájának, Pocok Palkónak képeskönyveiből tanult egyetmást és illemtudóan megjegyezte:

- Ha helyesen bátorkodtam megérteni merészelni nagyságodat, ugy veszem ki a tálbul, hogy önkegyed az udvarmester.

A kakas (mert hiszen kitaláltátok már, ugy-e, hogy a kakashoz van szerencsénk) elröstelte magát. Csakugyan, hát nála is volna nagyobb ur? Ki lehet, ki lehet? Kitérőleg válaszolt tehát:

- Még nem volt királyválasztás. Remélem, öcsém - szólt valamivel szelidebben Buksihoz - hogy annak idején, ha pályázom, rámszavaz.

- Majd elválik. De, nézze kérem, nem az a király? - szólt Buksi, oldalt pillantva egy szintén kétlábu Pöffeszkedőre, aki azonban háromszor akkora volt, mint Kukuriku főudvarmester.

- Igen. Afféle pulykatermészetü vén betyár. Ugy látszik, bal lábbal kelt ki az ágyból.

Trutru bátya irtóztató kevélységgel robogott el Buksi mellett. Buksi rászólt:

A pulyka (mert hiszen kitaláltátok, ugy-e, hogy ő pulykaságához van kiváló szerencsénk) nem sok szót vesztegetett tovább, hanem tényleg megcibálta a Buksi bundáját.

- Brocsánat - kérlelte Buksi - tröbbé egy szrót sem szrólok, Trutru brátyám, én nem bránom, ha meg is prukkad.

- Az mrás! - felelte Trutru dühösen és odébb lejtett, két szárnyával mérgesen szántva az udvar földjét.

- Au, au, au - szólt Buksi a kakashoz, mikor a pulyka már messze elpöfögött - aujnye de furcsa bácsi.

- Az a rögeszméje öcsém, hogy ő az első főember ezen az udvaron, csak ugy dagad a hencegéstől. A hencegés, meglásd, egyszer még kilyukasztja oldalát. Utálatos fráter. Utálom a hencegő frátereket, akik azt hiszik, hogy ők a világ legelső parancsolói. Lám, én csakugyan nagy ur vagyok; én vagyok a főudvarmester, de azért semmi hencegés nincs bennem és dacára annak, hogy te, öcsikém, csak egy nyomorult kutya vagy, mégis kegyesen leereszkedem hozzád.

- Nos, ha akarsz, akkor alkalmilag ugorj rá Trutru bátyjának a nyakára és szabdald meg egy kicsit a gallérját.

- Igyekezni fogok, főudvarmester ur! - felelt Buksi és otthagyta a kakast. A félszer felé indult további tapasztalatok irányában. A pulyka azonban elébe állt:

- Alkralmrilag, hra treheted, ugorj rannak a pröffeszkedő krukuriku krakasnak a nyrakába és króstold meg a grallérját.

- Brizom brenned, röcsém; olyan rut krutyaprofád van és én szreretem a rutat, rutrutrut, turururt...

- Mreglesz, Trutru atya! - felelte Buksi és odébb akart menni, amikor rettentő rivalkodás ütötte meg a fülét és rémülten hallotta, hogy valaki ugy ordit, mintha nyúznák.

Buksi gondolkozott: "Itt vagy nyuznak, vagy mosdatnak valakit. De kit? A hang nagyon ismerős."

- Miska, vegye a hátára az ifiurat és vigye ugy az iskolába, ha a maga lábán nem akar menni. Majd megmutatom én ennek a haszontalan fickónak!

- No, ifiur, ne bolondozzunk, - szólt a Miska, - mert csakugyan a hátamra veszem, mint a kis bornyut.

Pocok Palkó földhöz vágta előbb a palatábláját, a táskáját, meg a könyveit, aztán pedig önmagát és torkaszakadtából orditozott:

És Miska kocsis a hátára vette, tényleg, Pocok Palkót; a könyveit, meg egyéb holmiját a hóna alá és vitte Palkót ki a kapun.

Buksi nem nézhette tovább is tétlenül ezt a szörnyüséget. Mi lehet az az iskola, miféle rettentőség, hogy kis gazdáját erőnek-erejével kell odavonszolni? Itt bent az udvaron, nem akart beleavatkozni a dologba, hátha még őt is elviszik az iskolába; elhatározta azonban, hogy titkon követni fogja kis gazdáját; és, ha arra kerül a sor, megvédelmezi. Várt egy darabig, hogy szökését észre ne vegyék.

- Kukuriku mester, ne szóljon senkinek. Én elmegyek egy kicsit, - szólt oda a kakasnak.

Buksi kibujt a kapualatti résen és széttekintett az utcán. Sem Miskát, sem Pocok Palkót nem látta. Jó messzire lehetnek már. Buksi azonban nem esett kétségbe. Szaglászni kezdett és a nyomon fürgén szaladva, csakhamar utólérte őket. A templomkertben tárgyaltak egy orgonabokor mögött. Buksi megszagolta a bokrot. Igen finom illata volt.

- Nézze, Miska, - beszélt Pocok Palkó a kocsishoz - semmi értelme sincs, hogy maga tovább is dócsán vigyen engem az iskolába.

- Jaj, lelkem ifiur, szigoruan megparancsolták, hogy le ne tegyem az iskoláig, sőt hogy egyenest a padba ültessem.

- Akkor hát hazamegyek és azt mondom a tekintetes asszonynak, hogy elvittem az ifiurat az iskolába.

Hát igy megegyesültek az orgonabokrok mögött. Miska kocsis hazaballagott. Buksi azonban lesben maradt.

Pocok Palkó azonban nem nagyon igyekezett. Tétován álldogált az orgonabokor mellett, mint akinek csöppet sem sürgős, hogy idejében érjen az iskolába.

A templom oldalába épitett kis házból, a sekrestyéből, most egy gatyás parasztfiu jött ki és át akart haladni a kerten. Pocok Palkó megszólitotta:

Pocok Palkó sóhajtott és arra gondolt, hogy a szigetbe menni mulatságosabb volna, mint az iskolába. Ilyesmi motoszkálhatott Veréb Jóska fejében is, mert egyszer csak igy szólt:

A könyveket, meg a palatáblákat és egyéb iskolai szerszámokat eldugták az orgonabokor tövében (ott nem találja meg senki) és kerülő utat véve, elindultak a sziget irányában. Már elhagyták a töltést és a kis-Tiszához közeledtek, amikor a távolból a csengő vig szava hallatszott: "Gingalló, gingalló!" Reggel nyolc óra! Az iskolában csengetnek! Az iskola tornyában szól a csengő...

Kezdte magát rosszul érezni. Mintha a szivét fojtogatta volna valami... Nem tudott örülni az illatos erdőnek, a lombok közt átaranyló napsugárnak; elment a szederbokrok mellett anélkül, hogy egyetlen egy szem szeder után nyult volna... Igaz ugyan, hogy nem készült el a leckéből, de sokért nem adná, ha most az iskolában lehetne... Mi történhetnék? Hát legföljebb ottmarasztalná a tanitó ur ebéden: tintalevesen és papirgombócon. De azzal aztán túl is esnék a dolgon. Mignem igy keserves bajok következhetnek. És megeshetett volna az is, hogy a tanitó ur egyáltalán föl sem szólitotta volna...

Talán éppen most lép a terembe. A fiuk felállással üdvözlik. Aztán a katedrára megy. Az asztalához ül. Szúrós, hideg szemével végigfut a padsorokon és kissé rekedtes hangon kérdi:

A vigyázó, Bus Laci, megadja a felvilágositást. Hogy bizony Pocok Palkó, meg a Veréb Jóska hiányzanak.

- Tudtam! - szólt a tanitó ur - eredj csak, fiam, Bus László, hozzájuk és nézd meg, betegek-e és hogy otthon vannak-e egyáltalán?

Ezt a szokását a tanitó ur ritkán szokta mellőzni. És igy meglehet, hogy Bus Laci, az árulkodó és irigy természetü vigyázó, már utban van, talán már be is nyitott Palkóék portáján és már kérdezősködik...

Ilyetén kellemetlen gondolatokkal foglalkozott Pocok Palkó és hallgatásba merült. Veréb Jóska sem igen mert fecsegni. Ugy látszik, az ő edzettebb szivén is rajta ült a bűntudat lidérce.

Pocok Palkó majdnem felsikoltott. Valaki belekapaszkodott a lábába és nem eresztette tovább... De aztán észrevette, hogy egy szeder-indába gabalyodott... Mentek tovább. Akkor meg tisztán hallotta, hogy valaki alig észrevehető csendességgel követi. Meg-megzörrentek a bokrok... De nem mert hátranézni. Az volt az érzése, mintha valaki kémlelné, mintha valaki négykézláb osonna a nyomában... Egyszer csak ez a valaki egyet prüszkölt. Erre már meg kellett fordulni...

Buksi! Igen, Buksi, a kutya. Hát igen, a Buksi követte nyomon kis gazdáját. Pocok Palkó elröstelkedett. Ő eddig, a Buksi szemében legalább, mint feddhetlen komolyságu, derék, gavallér uri fiu szerepelt. És most rámereszti a kutya azt a két álmélkodó szemét és nézi, nézi, csodálkozva nézi, miféle betyárságban sántikál a gazdája? A Buksi tehát mindent megtudott. Tudja, hogy nem ment el az iskolába... Szerencse, hogy nem tud beszélni...

Ballagásukban a két fiu most elért ahhoz a jegenyéhez, melynek csúcsán Veréb Jóska a madárfészket fölfedezte...

Veréb Jóska felmászott. Sokáig motoszkált fent a fa zúgó koronájában. Panaszos csipogás hallatszott felülről... Az apró madárfiókák jajveszékeltek.

Veréb Jóska a macska fürgeségével mászott le. Egy kalapra való kis madarat, pelyhes kis puha állatkákat hozott magával.

Palkó helyett azonban Buksi felelt. A lábát szétvetve állt Jóska elé és szigoruan morgott.

Jóska most lehajolt a földre, hogy a kalapjába helyezett kis madarakat fölvegye, Buksi, mint a dühös oroszlán, ráugrott Jóskára, aki ijedten hátrált. Buksi nem kergette, hanem a kalap mellett maradt, kitartó mormogással. Őrt állott a kis madarak mellett. És valahányszor Jóska közeledni próbált, fenyegető ugatásban tört ki.

Palkó szivébe különös sejtelem áradt. Ugy érezte, hogy ez a kutya őt valami kötelességre figyelmezteti, amellyel talán jóvá teheti az iskolakerülés bűnét.

Pocok Palkó odaadta a hatost, melyet voltaképpen irkára és ceruzára, meg radirgummira kapott ma reggel az atyjától. Bizonyára számonkérik tőle majd ezt a dolgot is, - de most nem habozott. Mindenképp azon volt, hogy a jó Istent kiengesztelje... Megvette a madarakat és aztán neki a jegenyének! Nem tudott olyan fürgén mászni, mint Veréb Jóska, de azért, Isten segedelmével feljutott. Visszarakta a fészekbe a kis madarakat. Mindegyiket megsimogatta: "No, ne féljetek, kis bolondok..." aztán, hát persze, mit tehetett egyebet? lemászott a fáról.

Kisebbik baj volt, hogy a bőr egy kicsit lehorzsolódott tenyeréről; hanem az annál több aggodalommal töltötte el, hogy uj bársonyruhája számos helyen elszakadt.

- Nincs több hatosom. De vagyok olyan erős, mint te. És ugy próbálj visszamászni, hogy a földhöz teremtelek.

Veréb Jóska azonban nem akarta, legalább egyelőre, a Palkó ökleit megismerni.

Palkó otthagyta. Ment hazafelé, a Buksival. Azt határozta, hogy egyenest az iskolába megy és igy szól:

Alig haladt Buksi társaságában ötven lépést, amikor Buksi felvakkantott. Mit akarhat a kutya?

Pocok Palkó hátrafordult és látta, hogy Veréb Jóska már a jegenye derekán mászik. Visszafutott tehát.

Jóska nem válaszolt, csak mászott följebb, egyre följebb. Ekkor velőtrázó sikoltás hallatszott; az ágak recsegtek és pár pillanat mulva a Jóska gyerek, mint a zsák, bukfencezett alá a levegőben és elterült lent a pázsiton.

Jóskának csak forogtak a szemei; Jóska csak nyögött, szólni azonban nem szólt.

Meg sem mozdult. Buksi körülugatta, cibálta; Palkó rázogatta, - de a Jóska nem mozdult.

Palkónak majdnem a torkáig ugrált a szive a nagy döbbenet miatt. Segitségért akart kiáltani, de egy hang sem fért ki a száján...

A távolból vig gingallózás hallatszott. Tiz óra. Most van vége az iskolának. A fiuk boldogan rohannak haza; mint a csikók nyargalnak az utcán. Mindjárt hazaérnek és vajaskenyeret kapnak.

Az erdő csendes. Szél sem rezzenti a leveleket... Csak odafönt a magasban a csipogás; távolból pedig az iskola kis harangja hallatszik: "Gingalló, gingalló"... Egy ugató kis kutya, meg egy rémült fiu közt fekszik a földön, mozdulatlanul, alig pihegve: Veréb Jóska...

Pocok Palkót kiveri a hideg verejték és futva menekül az erdőből. Szalad, szalad, mintha korbáccsal űznék; nyomában Buksi, a kutya...

Pocok Palkó szaladt, szaladt. Hátamögött maradt a zúgó erdő, de az volt az érzése, hogy a fák utána rohannak és üldözik. Irtózatos zápor kerekedett. Pocok Palkó bőrig ázott. No, el kell képzelni, hogyan festett, tépett ruhában, csurron vizesen, a rémülettől krétafehér ábrázattal, s mikor hazarohant, bebukott az ajtón és szó nélkül végigterült a kanapén.

Buksi vad ugatásba fogott. És mig az egész háznép Palkó körül csődült össze, - Buksi a kocsist rángatta, belekapaszkodván csempe fogával a pantallójába. Valósággal huzta a kocsist.

- Talán hiv engem ez a kutya valahová? - gondolta Miska és utána eredt. Buksi mindig elől. A zápor, amily hamar kerekedett, oly gyorsan el is állt; Miska ment tehát mindenütt az őt hivogató kutya után. A kutya kivezette az erdőbe, mindenütt szaglászva a nyomot. Igy elértek a jegenyefához, melynek tövében még mindig ott hevert Veréb Jóska. Már nem volt alélt, de semmi ereje sem maradt a feltápászkodáshoz.

Miska azonnal ráösmert. Hogyne ösmert volna rá, hiszen szegről-végről rokonok.

- Hiszen fölkelnék. De, ugy látszik, kificamodott a lábam is, a kezem is, talán a vállperecem is. Nem birok megmozdulni.

- Hazaviszlek, hogyne vinnélek. Csak azt nem értem, miért nem mentél inkább az iskolába? Ott nem eshetik le az ember a fáról.

Veréb Jóska ugyancsak sziszegett és csikorgatta a fogát, amikor Miska fölemelte.

- Nem tehetek róla, megáztam. Sőt nagyon jó, hogy megáztam. Az eső ébresztett föl.

Mint egy zsák krumplit, ugy cipelte hazafelé Miska kocsis a Jóskát. Bent a városban, Farkas bácsi, a jókedvü fűszeres, a bolt lépcsőjén állva, szemlélte a különös jelenetet. És rá is szólt Miskára:

- Mi ütött kendbe? Reggel a Palkó ifiurat vitte a hátán, most meg ezt a sehonnait. Jól tenné kend, ha behozná a Jóska gyereket a boltomba, hadd ráncigálnám meg a fülét, amiért a multkor krumplicukrot lopott.

Miska azonban nem hallgatott Farkas bácsira, hanem igyekezett haza a nyögdécselő Jóskával. Jóskáéknál senki sem volt otthon, csak a Jóska kis huga, egy kékszemü parasztlány. Az is majdnem hanyattvágódott a rémülettől:

- Honnét hozi kend!? - kiáltott rá Miskára, - talán a Tiszából hozi kend. Mindig mondta édesanyám, hogy ez a Jóska egyszer belefullad a Tiszába.

- No, az nem történt vele. Csak kis hijja, hogy a nyakát nem törte. Hamar, hugám, bonts ágyat, hadd fektetem bele a haszontalan semmirekellőt.

- Köszönöm, Miska bácsi. És köszönöm a Palkó ifiurnak is a szivességét.

(- Mi a szösz? - villant a Miska eszibe - hát a Palkó ifiur is az erdőben kerülte az iskolát? Ohó!)

- Jó, majd megmondom neki, - felelte Miska és nem árulta el, hogy Buksi kutya vezette őt nyomra.

Buksi kutya különben, miután elvezette a kocsist a jegenyefa alá, egyenest megfordult és hazaügetett. Hogy otthon minő szerep várt reá és annak miként felelt meg, azt is elmondom mindjárt.

Elég az hozzá, hogy a kocsis ágybafektette Jóskát és igy szólt Jóska hugához:

- No, Bözsi, te pedig szedegesd fürgén a talpadat és rohanj a kovácshoz, hogy jöjjön, igazitsa helyre a neveletlen bátyád kificamodott csontjait.

Azzal aztán hazaballagott, Palkóékhoz. Fúrta az oldalát a kiváncsiság nagyon, hogy miként is fog Palkóéknál elcsattanni a mai erdei kaland?

Palkó, mikor hazaért - mint megmondtuk - se látott, se hallott, csak hebegett. Szánalmas külseje, a szakadozott és agyonázott bársonyruha, összekarmolt arca, lyukas harisnyája, minden beszéd helyett hangosabban vádolták.

De baj, legalább egyelőre, mégsem lett. Ezer szerencsére, amikor Palkó ily szánalmas állapotban hazavetődött, az apja nem volt odahaza.

Nini, Palkó apjáról még nem is beszéltünk. Egy magas, komoly ur. Deresedő hajjal és bajusszal. Arról nevezetes, hogy nem sokat teketóriázik. Csak megfogja a nadrágot és kiporolja. Tudniillik a Palkó nadrágját, amikor Palkó benne tartózkodik. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszamegy az irodába és elfelejti az egész ügyet. Nem sokat szokott mérgelődni, nagyon jó, igazságos és megfontolt uriember.

Mondom, csupa szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Palkó apja nem volt odahaza. Mert a mama, az nem igen szokta fiacskáját eldöngetni.

- No Pocok Palkó, te ugyan alaposan tönkre silányitottad a szép vadonatuj bársonyruhádat. Nem is kapsz uj ruhát álló egy esztendeig.

Délután, persze, megint iskolába kellett menni. Pocok Palkó elkezdte, hogy fáj a feje.

- De bizony elmégy ám az iskolába! - szólt rá határozottan az apja. És Palkó tudta, hogy ez ellen a parancs ellen nincs orvosság.

- Gyere csak, már mindjárt két óra, - szólt az apja - és mivel nekem is arrafelé kell mennem, elkisérlek az iskoláig.

A szegény Pocok Palkó megadta magát sorsának és búsan kullogott az iskolába, az apja oldalán. Hogy Buksi őket nyomon követi, sem Pocok Palkó, sem papája, nem vették észre...

Az iskola kapujában Palkó kezet csókolt az apjának és szivszorongva bement. A fiuk kárörvendve fogadták:

Pocok Palkó semmit sem felelt. Csak leült a helyére az ötödik padba, szélrül. Ugy érezte magát, mint az egyszeri suszterinas, akit tejért küldenek és a tejesköcsögöt elejtette az utcán, ugy, hogy a köcsög darabokra tört és hogy a drága, finom tejecske szétfolyt a kövezeten, a dirib-darab cserepek között. A suszterinas felsóhajtott:

- Leülhettek! - szól keményen és maga is helyet foglal a katedrára letelepedvén. Szúrós, szürke szemével belenéz a gyerekek szivébe, lelkébe, májába, veséjébe. Palkó nem állja meg ezt a szúrós tekintetet; elpirul; lehorgasztja a fejét és a pad alá pillant. Hát, uramfia, kit lát a pad alatt?

Buksit, igenis, a hű, a jó kutyuskát. Ragyogó szemmel, biztatva nézett fel kis gazdájára, mintha mondaná:

- Ne félj semmit, kedves gazdám, amig engem látsz. Ugy próbáljanak téged bántani, hogy tudom, beleharapok az illetőnek a vékonyába.

Pocok Palkó nem mert semmit sem szólni; csak megsimogatta a Buksi okos fejét. Pedig szeretett volna igy szólni hozzá és talán, ha szólhat, a kutya meg is értette volna:

Buksikám, ne okoskodjál. Jobb lesz, ha a lábad közé csapod a perec-farkadat, lekonyitod a füledet, megülsz az ülőkéden és meg se nyikkansz. Roppant szigoru hely ám ez! Ez nem a félszer, nem az udvar, nem az utca, nem az erdő; ez, itten, sajnos: az iskola. Meg se mukkanj; nehogy közbevakkantgassál, mert bajok történnek és gazdádnak amugy is nehéz állapotát még nehezebbé teszed.

Buksinak a két szeme csak egyre tüzesebben csillogott; csoda, hogy a kutya meg nem szólalt; de Palkó megértette, hogy ilyesmit akar mondani:

- Ej, mit bánom én! Én, aki nem ijedtem meg sem Kukuriku főudvarmestertől, sem Trutru tábornoktól, - majd éppen én hátrálok meg egy tanitónak! Hát aztán? Ki az a tanitó? Nincs-e neki is bokája a nadrág végében, amibe belemárthatom fogacskáimat? Ne félj Palkó! Csak egy ujjal nyuljon hozzád az a tanitó, csak egy kicsit görbén merészeljen rád nézni, én beprütykölök neki! Nem vagyok én afféle udvarias, jól nevelt, városi szalonkutya; tanyai kutya vagyok én, kis gazdám; én kint, a tanyán születtem; az én őseim nem tanitókat, de pandurokat is megkergettek már. Ne legyen Buksi a nevem és macska legyek, ha bántódásod esik. Nézze meg az ember.

- Igenis, tanitó úr! - válaszolt Pocok Palkó és felállt a padban; oly egyenesen, mint a nyárfa. Azért mondom, hogy mint a nyárfa, mert - hiszen tudjátok - a nyárfa is egyenesen áll, hanem ugy reszket, de ugy reszket, hogy ebben a tekintetben még a kocsonya is tanulhatna tőle. Reszketett tehát Palkó, mint a nyárfalevél.

A torkát az ijedelem szorongása markolászta. A szive ugy ugrált, mint ahogyan a kis galamb-fiókák szoktak vergődni. Krumpli Jóska tenyerében, amikor kifosztja a fészket.

- Hazugság, fiam, hazugság. Majd én megmondom, hogy hol voltál. Az erdőben voltál. Ne tagadd! Tudom. Látott a csősz mind a kettőtöket és el is mondta nekem ma délben.

No, erre nincs mit válaszolni, Buksi a pad alatt mérgelődött. Hogy lehet valaki olyan gyámoltalan, hogy mindent ráhagy a tanitó urra? Buksi annyira mérgelődött, hogy elkezdett hangosan morogni.

- Hihihi! - röhögtek a gyerekek, akiket mulattatott, hogy kutya van a pad alatt és akik előre örvendeztek azon, hogy miféle patáliát fog emiatt rendezni a tanitó ur.

A tanitó lejött a katedráról és egyenest az ötödik padhoz ment. Lenézett a pad alá.

A tanitó ur arca, a méregtől olyan vörös lett, mint a paprika. Buksinak pedig az jutott eszébe, hogy Trutru ő kegyelme, a pulyka sem mérgesebb ennél a tanitónál. A kellemetlen jelenet mindinkább veszélyes jelleget öltött és a Pocok Palkó nadrágja ugy érezte, hogy itt nemsokára nagyobb arányu porolás következik. Némi túlzással mondható, hogy nadrág talán még sohasem volt vegyesebb hangulatban, mint a Pocok Palkó bugyogója. Pedig a gazdájának csalafintaságai miatt hozzászokhatott már a gyakoribb porolásokhoz.

- Tehát kint csavarogtál az erdőben. Egy. Illetlenség, hogy a kutyát magaddal hozod. Kettő. Duplán vagy bűnös. Sőt hallom, hogy az erdőben madárfészkeket is fosztogattál.

Ezt már Buksi nem tűrhette szó nélkül és felugrott a pad tetejére. A nyakát előrenyujtva, a szemét kimeresztve, tiltakozó ugatást hallatott:

Ami, kutyául, tudniillik szóról-szóra ezt teszi, emberséges magyar nyelvre forditva:

- No, az is hazudik, aki ilyet állit az én kis gazdámról. Nem igaz, hogy a madárfészket fosztogatta. Nem igaz.

A tanitó azonban nem ért kutyául és rá sem hederitve - egyelőre - Buksira, a kezébe vette a hajló-suhogó nádpálcát, imigy szólván Pocok Palkóhoz:

Buksi csak nézte, nézte e különleges készülődéseket és okos elméjével megértette, hogy Palkót azért fekteti hasra széken a tanitó ur, hogy igy mennél célszerübben megpacskolja a nadrágját a suhogó-hajló, inom-finom nádpálcával.

És még mielőtt a tanitó ur a nádpálcát ütésre készen a levegőbe emelhette volna, nagy szökésekkel a katedrához szaladt, felugrott és a szájával elkapta a tanitó ur kezéből a nádpálcát. Azzal, usgyi, vesd el magad, ill'a berek, nádak-erek! ki a nyitott ablakon! Buksi a nádpálcát a szájában tartva, győztesen rohant haza a harctérről. Ugy vitte, oly büszkén a pálcát, mint a katona az ellenség kezéből kicsavart zászlót. A perec-farkát délcegen kunkoritva, szapora futamodásban iszkriccelt hazafelé.

És mit gondoltok, mi történt ezután? Azt hiszitek, ugy-e, hogy a tanitó ur irtóztató nagy haragra gerjedt és nádpálca hiányában a tulajdon csontos kezével, esetleg talán a térképmutató-bottal folytatta a félbeszakitott nadrágporolási műveletet?

Oh, dehogy. Nem ez történt. Ellenkezőleg. A tanitó ur elmosolyodott, aztán felkacagott. A következő pillanatban az egész osztály, a gyerekek mind, falrengető bruhahházásban törtek ki. A tanitó urnak a nevetéstől csak ugy potyogtak a könnyei. Beletartott egy egész perc, amig helyreállt a nyugalom. A tanitó ur igy szólt Pocok Palkóhoz:

- No fiam, a kis kutyádnak köszönd, hogy ez egyszer szárazon vitted el az irhádat. Ezt a kis kutyát ugyan jól betanitottad! Jól megnevettettél, hát nem bántalak. De mondd csak, nehéz volt-e a kutyát erre az ügyességre betanitani?

- Nem tanitottam én semmire sem; magától tette, amit tett. Azt hiszem azért, mert nagyon szeret és nagyon okos.

- Az ám, okos kutyának látszik; - szólt a tanitó ur - tudod-e mit fiam. Add nekem a kutyádat!

- Azt hát nem! - felelte Pocok Palkó. - Rám huzathat a tanitó ur huszonötöt, de a kutyámat, az én drága okos kis kutyámat, a perecfarku Buksit, nincs az a kincs, amiért odaadnám.

A tanitó ur, aki, látnivaló, aranyos jó szivet rejtegetett a szigorusága mögött, elmosolyodott megint:

- Nagyon szép, kisfiam, hogy ennyire szereted a kutyádat. Hanem, nehogy utóvégre azt kellessen egy napon megérnünk, hogy a kutya okosabb legyen a gazdájánál, ezentul légy szorgalmasabb, ne kerüld az iskolát és tanuld meg a leckédet. Ezt meg kell igérned annak fejében, hogy ezuttal elengedtem a büntetést.

- Itt a kezem, tanitó ur. Csak még egy kérésem volna, hogy Veréb Jóskának se essék bántódása, ha majd fölkel az ágyból és bejön az iskolába.

- Jól van, fiam. Eridj el Veréb Jóskához, látogasd meg és mondd el neki, hogy én mindenkinek megbocsátok, ha a jó utra tér.

Buksinak ettől a kalandtól fogva, amint mondani szokás: megerősödött a poziciója. A tekintély rajta ragyogott a ráncosbőrü pofáján és csak éppen pápaszemet kellett volna bigyesztenie a fekete orrára. De, pápaszem hijján is, valóban tekintélytartó értett lenni. Már nem köszönt előre sem kukuriku mesternek, sem packafalvi Trutru Tóbiásnak; s ha valaha ez a két hatalmasság titokban arra kérte, hogy jól bosszantsa fel a másikat, nohát Buksi sakkban tartotta mind a kettőt. Arról meg akár ne is csevegjünk, hogy a Manci macska ő cicaságát, irgum-burgum-mordizomadta, hogy megregulázta! Manci, mikor késő éjszakán, ezüstös holdvilágnál, fölment a háztetőre, résztvenni a macska-kolónia értekezletén, gyakran panaszkodott, hogy ez az élet nem élet. Egy rátarti, hencegő büdös kutya vette át a háziállatokon való uralkodás jogarát; vigyáz a tejre, túróra, tejfölre.

- Csinálni kell valamit - nyávogott a Manci az értekezleten - mert, ha ez igy tart tovább, akkor vége a dicsőségnek és utóvégre dolgoznunk kell, utóvégre talán egeret kell fognunk.

- Fidonc! - nyafantott közbe Köcsögh Putifár, a kántorék kandurja - ne is beszéljünk az egerekről. Utolsó dolog egeret fogni. Tanyai, vagy réti parasztmacskának való.

- Nono - vetette közbe a szót Nyivákovics néni, egy igen öreg macska - középütt van az igazság. A tejföl is jó, az egér is jó. Következőleg tehát a legjobb, ha egér van a tejfölben. Én állandóan ekkép járok el. Figyeljetek ide. Fogok a padláson egy egeret, aztán beosonok az éléskamrába és az egeret belepottyantom a tejfölös, vagy esetleg az aludttejes köcsögbe. Másnap a háziasszonyom észreveszi a dolgot; a tejfölt nem használhatja, nekem adja tehát, egerestül.

- De lehet ám, hugám! És én ezt mindennap megcsinálom. A háziasszonyom pedig egyre csak a fejét csóválja, a kezét összecsapdossa: "Teremtő jó Isten! Milyen gondosan leboritom a köcsögöket fedővel, sőt a fedőre még egy jó nehéz háziszappant is ráteszek; mégis, a manó érti, belemászik a beste egere..."

A kandur nem tűrhette irigység nélkül, hogy Nyivákovits néni ekképpen kevélykedjék a saját furfangjával. Arisztokrata hányavetiséggel jegyezte meg:

- Izlés dolga, asszonyom. Tisztára izlés dolga. Én az egeret, őszintén szólva, nem kedvelem, mert vegetáriánus vagyok. A legelőkelőbb urak mind vegetáriánusok. Éppen tegnap hallottam, hogy királyi nagybátyám, Oroszlán Jakab, már salátát eszik az antilop-pecsenyéhez.

- Sicc te, apróság! - dörmögött a kandur - éjszaka van, kuckóban a helyed, nem a háztetőn. Hát mi volna az antilop, te kis ostoba? Az antilop, az egy nagy egér. (Ugy-e, szépen tud hazudni ez a Köcsög Muki? Hogy nem sül ki a szeme.)

- No hát, mondom, - folytatta a kandur - nagybátyám, Oroszlán király, akinek nyávogása menydörgés, ugrása egy mértföld, részben már vegetáriánussá vált. Lehet, hogy ezt ti nem hiszitek el; de nekem az is mindegy. Különben pedig ugy próbáljatok a szavamban kételkedni, hogy megcibálom a bundátokat. No, hát nekem nem kell az egér. Én csak a tejet és a tejféléket kedvelem. De, ha egér van az aludttejben, nekem nem kell. Pfuj. És én nem pákosztoskodom. Én nem lopom a tejfölt. Az nekem fizetésből jár ki, mint a lakás és az ital. Én nem alázkodom meg annyira, hogy tolvajjá legyek és a köcsögök fenekét keressem.

No, ezt a nagyszabásu hencegést Nyivákovits néni nem állhatta meg szó nélkül. Talán kilyukadt volna a szőrös-bőrös oldala, ha tüstént rá nem pirit a pöffeszkedő kandurra:

- Ejha, öcsém, de nagyon rázod a rongyot, de nagyon délcegen fityegteted azt a lompos, azt a kakaskutya-pulykaszabdalta farkincádat! Még hogy te, öcsém, te nem vagy tejlopó, túródézsmáló, aludtej-lafatyoló, alattomos tolvaj? Még hogy te neked nem kell az egértartalmu tejföl? Biz megeszed te azt, még akkor is, ha legyek ringanak lágyan a tetején! Nem vagy te finnyás és válogatós sem a tejben, sem az erkölcsökben. Hiszen, nini, mindnyájan tudjuk, hogy egyszer oly mélyen találtál belemászni a tejesköcsög belsejébe, ugy belenyaltad uri személyedet egészen a fenekéig, hogy a beszopott tejtől annyira, de annyira feldagadtál, hogy nem birtál visszahuzódzkodni a köcsögből. A fejeden maradt, mint a cilinder, a derekadig ért és a két első lábad is benne szorult. Ugy talált rád a szakácsné. Előbb a seprőnyelet törte el a hátadon, aztán egy darab fával a köcsögöt törte le a fejedről. Hiszen nem titok, mindenki tudja, azóta hivnak Köcsög Mukinak.

- Nagyon eltérünk a tárgytól és ahelyett, hogy egymást megbecsülnők, kölcsönösen az egymás tisztességében gázolunk. Ez sehogy sincs rendjén, hölgyeim és uraim. Kiváltképp ne bántsuk az igen tisztelt Köcsög Muki urat, akinek rettenthetetlen bátorságára soha sem volt annyira szükségünk, mint most. Figyeljetek rám!

- Azt tudjátok, hogy ebben a házban, melynek tetején gyülésezni szoktunk és jelenleg is gyülésezünk, található a legtöbb tejföl, tej és más efféle. Sőt az éléskamrában tett legutóbbi sétáim alkalmával apró kis halakat födöztem föl.

- Hiszen te vegetáriánus vagy! - szólt közbe gúnyosan és az iménti dicsekvésre célozva Nyivákovitsné őnagysága.

- A hal nem hus. A hal, hát az... hal! - jelentette ki Köcsög Muki - én csak tudom. Én az ekklézsia fő-kandurja vagyok, az apátplébános ur jobbkeze. Én csak tudom. Bőjtös napokon a gazdám és a lelkészek halat esznek. A gazdám mondja mindig ilyenkor, hogy a hal nem hus, az csak hal. Tehát, ha jól hallottam, ebben a házban kis halak találhatók... Érdekes!

- Halak! - csámcsogtak inyenc vágyódással a gyülekezet többi tagjai is, mivel tudnivaló, hogy a macska roppant szereti a halat. Vizi egérnek tartja, fölséges csemegének.

- No, az nem jó - vélte Köcsög Muki - attól összeragad az ember bajusza. Mi van még?

- Télidőben pedig kolbász, oldalas, füstölthus... Csupa kitünő dolog. És az a lényeges, hogy ebben a házban az éléskamra szerfölött könnyen megközelithető. Igen alacsonyan van az ablak, egy kisebb macska is felugrik oda...

- Ha ez igy van - szólt Muki - inditványozom, hogy kerekedjünk fel és szervezzünk azonnal egy tereptanulmányi expediciót az éléskamrába, amelyet magyarul ,,spájz"-nak is neveznek.

- Micsoda? Nem ajánlod? Hát akkor miért csigázod fel az érdeklődésünket és az étvágyunkat? Olyan éhes lettem, hogy nem is kell dorombolnom. Dorombol helyettem a korgó hasam. Ej mit, gyerünk!

- Nem is kell azt ajánlani. Nem ajánlott levél az, - viccelt Nyivákovitsné ő nagysága, a vitéz Nyivákovics háztető-admirális özvegye.

- Már pedig - folytatta Manci - aki ad valamit a bordái töretlen épségére, aki szereti, ha megvan mind a két szeme és egyáltalán, aki nem reflektál arra a dicsőségre, hogy a szűcshöz kerüljön, a szűcs kirakatába, muffnak, vagy bundagallérnak, - az igen bölcsen cselekszik, ha nem hamarkodja el a dolgot.

- És aztán tulajdonképpen-voltaképpen, tulajdonvoltaképpen és voltatulajdonképpen mi a manóért veszedelmes? Talán bizony harapnak a halak?

- No nézd-e! - álmélkodott a kandur - hát az meg miféle szerzet? Buksi. Buksi. Soha hirét nem hallottam.

- Talán biz az a zsömlyeszinü, perecfarku, tömpe piszeorru, tömzsi, kis kutya? Az?

- Nono. Engem ugyan nem kergetett meg. Én csak tréfából szaladtam. Illetve, hogy szaladtam, mert sürgős volt a dolgom és nem is láttam, hogy kutya van a hátam mögött. Csupa véletlenség, hogy épp akkor sürgősen futottam, amikor egy kutya is futott. Épp ugy megtörténhetett volna forditva is, hogy a kutya szalad elől, én meg hátul. No bizony, csak nem futamodok meg egy pöttön kis kutyától? Én Köcsög Muki, az ekklézsia első fő-kandurja? Olyan nincs.

- De pedig azt mondom - erősködött Manci - hogy ez nem olyan kutya, mint a többi. Kicsi, de bátor és vakmerő. A kakas előre köszön neki: "Jónapot, öcsémbátyám, hogy mint méltóztatik?" De a pulyka is megsüvegeli: "Kezit csókolom, excellenciás bátyámöcsém, vitézlő kutyabácsi, hogy mint szolgál az a drága, becses egészsége?" Hohó, ez nem közönséges kutya. Mit mondjak még nektek? Egy szörnyen nagy urnak, egy nagy embernek, a tanitónak a kezéből kivette a pálcát! Becsületszavamra...

- Ejha... - morfondirozott a kandur - képzelem, elbizakodott. No, én megtanitom keztyübe dudálni. Meg én. Ha még senki sem prütykölt be neki, hát én beprütykölök. Én megmutatom, oly igazán, mint ahogy Köcsög Muki a nevem; és királyi nagybátyám, Oroszlán Jakab dörgő becsületszavára fogadom, hogy ebből a Honishipákból, izéből, ebből az ármányos Buksiból mihamar szappant főznek, a bőréből pedig keztyü és cipő lesz! Hát azért mondom, nézze meg az ember... Egészen kihoz a béketűrésből!

Köcsög Mukinak a nagy felindulástól haragosan borzolódott fel a szőre és mérgében nagyokat fujva, ki is köpött:

- Pfuj, pfuj! A sintér vinné el valamennyit, valahány kutya büdösödik a világon. Ki nem állhatom a kutyaszagot. Ha csak rágondolok, égnek ágaskodik a hajam!

- Jaj, mamám, én félek! - szólt a kis kölyökcica és odabujt az egyik macska bundája alá.

Bárhogyan fogadkozott, prüszkölt és fujt is a vitézlő Köcsög Muki, a gyülekezet határozottan elszontyolodott. Lehangoltsággal töltötte el őket az a tudat, hogy egy olyan kutya szegődött őréül a minden jóval és finommal gazdag éléskamrának, hogy a tejre, rétesre és finom kis halakra egy olyan kutya őrködik, aki nem érti a tréfát, aki olyan félelmes és hatalmas, hogy ugy kukuriku mester, mint Trutru tábornok előre köszönnek neki. Az ilyen kutya még sem lehet kismiska.

Köcsög Muki, látván az általános elszontyolodást, ujból nekiberzenkedett a biztatásnak, talán egy kicsit a saját becses személyének a bátoritásából is:

- Ugy gubbaszkodtok itt, mintha az orrotok vére folyna? Mi baj? Hát mégis féltek? Ne féljetek! Amit mondtam, megmondtam. Amit megfogadtam, azt állom. Királyi nagybátyámnak, az Oroszlánnak menydörgő becsületszavára mondom!

Ebben a percben az éjszaka csöndjét hosszas orditás verte föl. Az orditás távolból hallatszott, de igen érthetően:

- Ez az. A nagybátyámnak, az Oroszlán ő felségének a becsületszava hallatszik ide a távoli sivatagból, ahol antilopok kergetődznek padlásokon és zsákok közt... Halljátok őt, a nagybácsit?

- Persze, hogy te. Hát nem ismered a meséket? A meséből is tudhatnád, hogy az oroszlán szamárbőrben szokott olykor megjelenni. A fejedelmi személyek szeretik az inkognitót. A bőr, kedves nénémasszony, megengedem, lehet szamárbőr; de a hang, a hang, ah, ez a királyilag zengő hang nagybátyámnak, az Oroszlánnak becsületszava. Én csak ismerem? Nohát. Biztatólag ordit felém és azt mondja: Ne hagyd magad, fejedelmi öcsém, Köcsög Miki főherceg; ha adsz valamit a család becsületére, végezz azzal a beste kutyával.

- Értelek, nagybátyám! - folytatta Muki kandur - tudni fogom kötelességemet. Megszabaditom népünket a zsarnoktól.

A macskák helyeslőleg nyávogtak a háztetőn. Odalent pedig az udvaron felébredt a szamárbőgésre a kakas, és nagyot kiáltott:

- Tudjátok mi volt ez? - szólt Manci macska a társaihoz. - Ez az volt, hogy a kakas kukorékolt és még vagy ötöt-hatot akart kukorékolni. De a Buksi rászólt: "Hallod-e, ilyen-amolyan haszontalan, nekem ne trombitálj, hagyj békén aludni, mert különben megszabdalom a tarajodat!" És a kakas, szegény, visszament a tyukok közé és nem mert kukorékolni. Ilyen hatalmas ez a Buksi.

- No, majd én beprüszkölök neki! - szólt a kandur és a hátát délcegen pupolva, elballagott hazafelé.

A macskagyülés véget ért. Az égbolt keleti felén halovány rózsaszinü szallag jelezte a hajnal jövetelét...

Másnap reggel, Nyuzó Bernát, a különös mesterségü és félelmes megjelenésü férfiu, a szekere elé fogta sovány gebéjét. A szekér bakjára inasát ültette; ő maga pipára gyujtott és csakugy gyalogszerrel bandukolt a nyikorgó kerekek nyomában. A kezében pedig furcsa szerszámot lóbált. Egy hosszabb pálca volt ez, a végén drótból való hurokkal.

De a szekér nem volt mindennapi. Némileg a vasuti kupékhoz hasonlitott, mert ajtaja volt; de mégsem hasonlitott a vasuti kupéhoz, mert nem volt ablaka. Egyetlen egy ablaka sem; következőleg tehát a szekrényszerü alkalmatosság belsejében vastag sötétség lehetett. Egyelőre bizonyos, hogy sötétségnél egyéb nem volt benne.

Hanem amint a szekér a városnak több és több utcájában végigment, a sötétség mellé egyéb tartalma is akadt. Furcsa tartalma, ami szűkölt, vonitott, csaholt és utcahosszat kellemetlen érzéseket ébresztett. Az emberek rá sem néztek Nyuzó Bernátra; ugy látszik, nem sokra becsülték; a kutyák pedig lecsapott farkkal, eleresztett füllel menekültek be a kapukon és onnét ugatták az elvonuló szekeret...

A különös ember pediglen, a rücskös képü, kaján vigyorgásu Nyuzó Bernát, szerfölött szokatlan ugrándozásokat vitt véghez, a nyikorgó és ugató szekeret kisérő utjában. Lassan, óvatosan sompolygott, a szemét vigyázón körüljártatva; majd jobbra nézett és hirtelen balra ugrott, ugyanekkor a pálcáját lesujtva, a rajta fölerősitett dróthurkot pediglen megszoritva. Ilyenkor rémült üvöltés hangzott el, majd pediglen Nyuzó Bernátnak és inasának vérfagyasztó röhögése. Aztán megint visitás, majd megint, a szekér ajtajának döngő csapódása... A szekér nyikorgott megint, tovább haladva. És Nyuzó Bernát ujfent megkezdte, kezében a hurkos pálcával gyanus és veszedelmes ugrándozását, mignem ismét panaszos visitás hallatszott, kisérve a szekérajtó csapódásának zajával.

A különös ember érkeztének és az utcákban való veszedelmes kalandozásának hire hamar eljutott az udvarokba, ahol a veszélyt riadtan tárgyalták az állatok, de különösen az ebek. A szomszédból átugatták egymásnak a veszély jelszavát... Olyan volt ez, gyerekek, az udvar állatnépei közt, mint a mikor a városban valami járványos betegségnek kél a hire és amikor az emberek ijedten zárkóznak házaikba; egymást nem látogatják és csak akkor mennek ki az utcára, ha mulhatatlanul szükséges.

És mégis, ugy-e hiába zárkóznak el az emberek, hiába védekeznek. A Nagy Rém, mint a Sötétség, a bezárt kapukon és elreteszelt ajtókon keresztül is be tud férkőzni és főleg gyermeteg arcáról tépi le az élet piros rózsáit... Nincs utca, melyben áldozatot ne szedne.

Épp ugy a kutyák társadalmának is van egy ellensége, egy szörnyü ember. Ha hire kél, riadt ugatások szárnyán, hogy aratásra indult a város falai közé: a kutyák a házak és a bekeritett udvarok biztosnak hitt réveibe menekülnek. De hiába. Csak elragad közülök nagyon sokat. És a nagyon sokra borzasztó sors vár. Egy-két megmenekült kutya hihetetlen dolgokat tud mesélni a borzalmaknak arról a tanyájáról, ahová a zöld szekér kihordja rabul ejtett áldozatait és akikre ott, a Rettenetes Ember irgalmatlanságából oly sors vár, aminőt a fenevadak sem érdemelnek, nem hogy a derék, hűséges és becsületes kutyák, akik iránt minden ember elismeréssel és méltánylással tartozik...

Bánatos, félelmes, irgalmas hangulatban kezdődött tehát ez a nap, mely a macskák kongresszusának éjszakáját követte. És ennek a bánatos napnak a délelőttjén indult utjára Köcsög Muki, a pákosztos főkandur, avégből, hogy Buksit legyőzze. Vajon sikerülni fog-e neki?

Buksi hajnalban, amikor fölkelt, még nem tudott semmit a nap veszélyes jellegéről, hogy ma portyázik a városban a Rettenetes Ember, a rücskös arcu és hurkos pálcáju. Hallotta ugyan, félfüllel, a reggeli órák multán, a kutyaszomszédok vészkiáltásait; de nem igen tudta, miről van szó. Odament a kácsafürösztő medencéhez és lafutyolta a hideg vizet.

Buksi, befejezvén a vizivást, odébb akart állni, amikor kukuriku mester megszólitotta megint:

- Kedves öcsémbátyám! Maga ugyan rámripakodott az éjszaka, hogy ne kukorékoljak; holott ez nekem kötelességem, mert másként nem kél föl a nap és sohasem lesz reggel, sohasem lesz holnap, sem holnapután, csak örökös tegnap, örökös sötétség; de jó, én nem haragszom és hát megmondom, ha ugyan nem tudná, hogy bajok vannak.

- Pedig kapnak vizet. De nem kell nekik. Iszonyodnak tőle. És ez roppant nagy baj.

- Igazán csodálom, hogy ilyen művelt kutyának, mint öcsémbátyám, ennyire hiányosak egynémely pontban az ismeretei. Hát nem tudja, hogy amikor sok kutya, de elég, ha csak egyetlen egy kutya nem issza a vizet, olyankor a Rettenetes Ember portyázik a városban, a zöld szekérrel... Hát nem hallja, hogy társai, a szomszédokban, erről ugatgálnak?

- Nini, csakugyan... Most már értem. De nekem semmi közöm az egész dologhoz. Rám nem tartozik. Vigyázzon ki-ki a saját bőrére.

- Nono... jó lesz vigyázni, öcsém-bátyám, - fejezte be a beszélgetést Kukuriku mester. Arra járt éppen Trutru tábornok is, a pulyka, aki szintén figyelmeztette Buksit:

- Bizony-bizony, kedves principális ur, drága öcsémbátyám, legcélszerübb ezeket a napokat a kapun bévül tölteni.

- Jól van, de nagyon fontoskodtok! - mormogott Buksi és az éléskamra lépcsőjére feküdt, ahová jó melegen tűzött a napocska. Érezte, hogy neki nagyon jót tesz a napfürdő.

Éppen a hátára fordult, négy lábát az ég felé nyujtóztatva, hogy a hasát melengesse a napsugár, amikor valami idegen hang köszöntötte rá a jónapot. Odasanditott félszemmel, Köcsög Muki volt az illető, a főkandur.

- Más haszontalan állat boldog - mondta mormogva Buksi - ha öcsémnek szólitom, te nyavalyás, te tejlopó, te... te... te egér-elszalajtó, te lusta, tolvaj dög!

Köcsög Muki nyugalmat erőltetett magára és egyelőre megelégedett azzal, hogy a szőrét felborzolja:

- Ön igazán kutyaliter bánik azokkal, akik önhöz uri tisztességtudással közelednek. Én nem vagyok hajlandó gorombáskodni...

- És nem felejtem el, hogy az igazi arisztokrata a legparlagibb söpredék-környezetben is megőrzi előkelő nyugalmát. És én arisztokrata vagyok. Nagybátyám után, aki nem más, mint Oroszlán Jakab, az állatok királya, nekem a főhercegi cim jár, öcsém, piszkos.

- Tiszteltetem az onkliját. Tény és való, hogy ő az állatok királya. De, ha maga főherceg, akkor micsoda a viziló? A tigris? Az orrszarvu? Az elefánt? Hát azok kutyák? Mi? Édes öregem, csak hátrább az agarakkal. Ne kössük az ebet a karóhoz. Maga egy szélhámos, maga egy csirkefogó, a szó legaljasabb értelmében és ha nem kotródik innét, fülek és fark nélkül fog hazamenni.

- Látja, ezt már szeretem. Ez már egyenes beszéd. Kezdem önt megérteni, méltóságos uram.

- Nézze, méltóságos uram, az a kitünő tisztelet és nagyrabecsülés... Bizonyára van némi sejtelme afelől, hogy mink macskák, undorodunk a kutyáktól, gyűlöljük őket, mert büdösek.

- Ne tessék haragudni. A fehér ember is a kinait a szaga miatt utálja. És viszont, a kinai is azt állitja, hogy a fehér ember jellegzetes bűzt áraszt. No nem igaz? Ön, kérem, kutya, ugy-e bár?

- No, mert ha nem volna rá büszke, akkor is kutya volna. Hát ön, mint kutya, miről ismeri meg az embereket? Ön, aki európéer kutya és csupa európai fehér emberrel érintkezik? No, ugy-e, a szagukról ismeri meg őket. A szaga után fél napi járóföldnyi távolságra is feltalálja a gazdáját. Ennélfogva, kérem, nincs abban semmi sértés, ha mi a kutyákat büdöseknek tartjuk. Ön azonban kivétel. Ön jószagu, mint a rózsa, jószagu, mint a sajt, vagy mint a szemétgödör. Mink macskák, éppen tegnap éjjel csevegtünk arról, hogy ön, Buksi ur, egy egészen kivételes kutya, aki megérdemel minden tiszteletet. Azért küldtek ki engem a macskák, hogy képviseletükben, mint az ő követük, tudassam önnel a macskatársadalom kitüntető nagyrabecsülését. Maga egy sikkes, egy divatos fiu, aki nekünk igazán tetszik. Nem jönne-e el ma éjjel a gyülésünkre?

- Szép öcsém! Nem hiába vagy macska, de egész lényed csupa álnokság és hizelgés. Nem megyek el gyülevész néped csordája közé, mert attól félek, hogy macskapecsenyét eszem. Már pedig a macskát még pecsenye formájában sem kedvelem. Fogadj el azonban tőlem egy jóakaratu tanácsot: Ne igen sündörügj itt az éléskamra körül. Tudom, azért settenkedel itten, hogy kikémleld a viszonyokat és megtudd, miféle praktikákkal lehet legcélszerübben beóvakodni az éléskamrába. Hát öcsém, kotródj, amig jó dolgod van!

Köcsög Mukit, a főkandurt, elöntötte a méreg; felborzolta a hátán a szőrét; a szeme szikrákat szórt. Odaszökkent Buksi elé és szembeköpte:

Ez a kandurnak nem tetszett és három lépést hátrált; majd torkaszakadtából üvöltözött:

- Majd megtanitalak én, te haszontalan kutya! Majd befütyülök én neked! Ide gyere, ha mersz; tudom, kikaparom azt a bandzsi szemedet! Még hogy te akarsz itt parancsolni, te piszkos! Te akarsz itt uralkodni az udvaron, az éléskamra körül!? Te akarsz a macskáknak parancsolni? Parancsolsz ám, nyavalyás, a bolháknak, melyek az irhádban hancuroznak!

Buksinak sem kellett több. Ezt nem tűrheti. Hogy ime őt igy a kakas, a pulyka, a tyukok és kácsák előtt igy leszapulják! Ezt nem hagyhatja megtorlatlanul. Nagyot vakkantott és a kandurra ugrott. A kandur látván, hogy ennek már a fele sem tréfa, egyszeriben megszeppent és uccu, elfutamodott. A Buksi utána. A kandur egyenest a kapu alá futott és kibujt a kapu alatt elvonuló folyóka nyilásán. Buksi utána. Ki az utcára! A kandur nem hagyja magát és felmászik a fára, melynek koronájáról riadt csipogással rebbennek szét a madarak.

- Attól függ, melyikünk unja meg hamarább; - mondta Buksi - mert igaz ugyan, hogy nem értek a fáramászás művészetéhez, de az is igaz, hogy te nem tudsz repülni. Örökkétig csak nem kuporodhatol odafönt. Ha más nem, lehoz az éhség. Én pedig elbánok veled. Ha kell, három nap, három éjjel itt maradok. Megvárlak, te hencegő kandur és szijjat harapok a hátadból...

A kandur odafönt fujt, prüszkölt, a kutya lent ugatott és mindig csak a fa magasságába figyelt. Le nem vette volna a szemét. És ezt fölöttébb rosszul tette.

Mert amint a nyakát mereszté fölfelé, egyszer csak érzi ám, hogy valami hideg, vékony kravátli bukik át a fején. Le akarja rázni és a kravátli megszűkül. Ez kényelmetlen és megfeledkezve a macskáról, vissza akar menni, de nem bir ám, mert a kravátli szorosan tartja és nem engedi. Megfordul és akkor látja, hogy a Rettenetes Ember hatalmába került.

Mi lesz mostan? Nekirugaszkodott, hogy menekül. Hiába. A Rettenetes Ember nagy erővel vonszolta a kereken járó, ablaktalan ketrechez. Kinyitotta az ajtót és Buksit belökte; nem, ez nem a helyes kifejezés, hanem valósággal bepréselte valahová, sötétbe; nyöszörgések, ugató jajgatások közé. Aztán becsapódott mögötte az ajtó és a kerekek csikorgását hallhatta.

Hol vagyok? kérdezte önmagától Buksi. A félelmen kivül eső érzése az volt, hogy a nyakkendő levágta a nyakát, fájdalmas nyomot hagyva, melyből melegen szivárog a vér. Mozdulni próbált. Nem birt. Aztán ismerős hangokat hallott és tapasztalta, hogy számos kutyatársával szorong együtt, az áttörhetetlen deszkafalak között.

A kocsi pediglen ment ki egyenest a városból, mivelhogy több kutya egyáltalán nem fért már bele. Ugy voltak a kutyák valósággal belegyömöszölve, mint rongyok valamely kofferbe. Szorosan egymás mellett, egymásba fonódva, alig birva még szuszogni is. Buksi ijedten fülelt a sötétben hallatszó beszélgetésre:

- Ötödször teszem meg ezt az utat - mondta valamelyik kutya és a hangjáról itélve öregebb kutya lehetett - de nem hiszem, hogy visszakerülök.

- Én most utazom először - felelte egy másik - és attól félek, nem menekülök. Mit panaszkodik ön? Ön már ötször elmenekült. Az a hajóskapitány, aki már ötször került ki a hajótörésből, ne panaszkodjék, ha hatodszorra ott hagyja a fogát. És mondja, bátyámuram, csakugyan igaz? Olyan kegyetlenek odakint?

- Hát én ötször voltam kint. Mindig az utolsó pillanatban menekültem el. És láttam, mi történt bajtársaimmal. De talán ne beszéljünk erről. Az élet vajmi szomoru, hölgyeim és uraim...

- Kilenc kicsi fiókám vár odahaza, - siránkozott egy harmadik kutya - oh, szegény apróságaim, ti ugyan hiába várjátok haza a mamát...

- Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, asszonyom. Bizzék a jó Istenben.

Buksi megdöbbenve hallgatta ezeket a beszédeket és nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

- Bocsánatot kérek, hölgyeim és uraim, hogy idegenül kerülök az önök előkelő társaságába. Nem lennének kegyesek tájékoztatni, mi történt velem, hol vagyok, hová megyünk. Mindez oly különös, oly furcsa... Mi lesz itt?

- No, ha nem tudja, mink ugyan nem mondjuk meg. Ön boldog, hogy nem tudja... Legyen egészen nyugtalan: még idejekorán megtud mindent...

Ezzel az egész társaság hallgatásba merült... Egy félóra mulva megállt a kocsi. Az ajtót kinyitották és a kutyák sietve ugráltak ki. Legörömestebb Buksi ugrott ki a szabad levegőre; azt hitte, hogy most elmehet.

Keservesen csalódott. A térséget, ahová jutottak, igen magas, átugorhatatlan palánk vette körül... Már több kutya várta őket ezen a helyen és néhány óra mulva ujabb szállitmány kutyával bővült a társaságuk...

Pocok Palkó délelőtt tizenegy órakor jött haza az iskolából, igen boldogan, mert kitünőre felelt. Kereste Buksit, hogy elujságolja neki az eseményt, hogy eztán már csak kitünőre fog felelni... De sehol sem találta Buksit.

És senki sem látta. Legfeljebb a kakas tudott volna valamit mondani, de hát Palkó nem ért kakasul. Bár hiszen a kakas nem tudott semmi bizonyosat, csak sejtelmei voltak, mert hallotta a Buksi sivalkodását az utcáról behangzani... És mert látta, hogy Köcsög Muki, a főkandur hencegve tér vissza, Buksitól többé nem kergetve és fényes nappal bemászik az éléskamra ablakán.

De az bizony nem jött. Rosszkedvü volt az egész ház. Palkó apja aggodalmasan szólalt meg ebéd után:

Több se kellett Palkónak, mint csak az, hogy ezt meghallja. Rögtön keserves sirásra fakadt. Könnyei bőven ömlöttek.

- Talán. Ha nem késő, - felelte Palkó apja, akit szintén elszomoritott a kedves kis kutya eltünése.

Buksinak szörnyü dolgokat kellett tapasztalnia. A kutyákat az elkeritett helyről egy másik helyre terelték csoportonként. Nem látta a magas palánk miatt, mi történik társaival. Csak hallotta... Hallotta kétségbeesett orditásukat, majd nagy furkósbotok puffogását...

Buksi elkészült a végsőre. Nem próbálta már körülszaladni a palánkot, nincs-e valahol rés, melyen kibujhatna. Megadta magát elkerülhetetlen sorsának. Lekuporodott a földre és a fejét a két első lába közé dugta. Nem akart sem látni, sem hallani. Jó kis szive eltelt félelemmel és arra gondolt, hogy lehetséges-e mindez a szörnyüség? Nincs-e még a hatalmas emberek fölött is valaki, még hatalmasabb, aki nem tűri, hogy igazságtalanságok történjenek?!...

Ugy van, a kis kutya imádkozott. Egyszerü imádság volt, kutya-imádság. Mink, emberek meg sem értenők talán, de a jó Isten, mindeneknek ura és szerető atyja, meghallgatta szenvedő kis teremtménye könyörgését; amint hogy megérti ő a levelek halk rezgését és a virágok csendes, panasztalan kéréseit is, amikor erőcskéért rimánkodnak...

Fent a menyországban éppen a kis gyerekek játszadoztak megint Bodrival, a Buksi anyjával. A Bodri egyszer csak abbanhagyta az ugrándozást és fülelt.

Messziről, mérhetetlen távolságból, halk nyüszürgés hallatszott. Bodri a jó Isten lábához kuporodott és könnyes szemmel nézett a jó Isten szemébe. Az Isten figyelmes lett. És hallotta a panaszt:

- Hatalmas ur... én csak egy kis kutya vagyok... De egyszer megmentettem egészen kicsi madarakat egy rabló-fiu kezéből... Egyszer meg kivettem a nádpálcát a tanitó kezéből, mellyel a kis gazdámat akarta megütni... Én engedelmesen meghalok, ha kell; de nagyon szeretnék még egyszer a kis gazdámmal találkozni, hogy legalább elbucsuzzam tőle...

Az igazságos Isten elgondolkozott és egyelőre bátorsággal ajándékozta meg Buksit. Bátor megnyugvással. És Buksi megszünt remegni...

Ugyanekkor, ez már a délutáni órákban volt, egy kis fiu lopódzkodott be a templom hűvös homályába. Ott letérdelt az oltár előtt. Némán imádkozott és a jó Isten meghallgatta a kérését. A kis fiu - hiszen kitaláltátok - nem volt senki más, mint Pocok Palkó. A templomból ment egyenest haza és apja elé állitott:

- Azt hiszem. Itt van egy forint. Próbáld meg. Majd a Miska kocsis elkisér oda.

Pocok Palkó félóra mulva már a nyöszörgés és orditás tanyáján állt, szemtől-szembe Nyuzó Bernáttal, a pecérrel. Odaadta neki a forintot.

A szegény kis kutya megijedt. No, most ütött az utolsó órája. Engedelmesen, búsan ballagott az ajtóhoz. Mily nagy lett öröme, amikor kis gazdáját megpillantotta! Sikitva vakkantott örömében, a nyakába ugrott és össze-vissza csókolta...

Buksi egy félóra mulva otthon volt és alaposan megebédelt. Ebéd után kinézett az udvarra.

- Mindjárt gondoltam, hogy valami baj lesz, amikor Köcsög Mukit ki méltóztatott kergetni az utcára és nem méltóztatott visszajönni. Ahogyan a dolgot előadni tetszett, ugy veszem ki a tálbul, hogy a kandur készakarva tervezte a dolgot, hogy amig ő fent csufondároskodik a fán, addig bátyám-öcsém lent marad, nem tágit és a pecér komótosan elfoghatja.

- De le ám. Visszajött és bement az éléskamrába. Talán még most is ott van.

Nem kellett sokáig várniok. A mit sem sejtő kandur, aki azt hitte, hogy Buksi soha többé elevenen elő nem kerül, csakhamar megjelent az éléskamra ablakában. Puffadt hasán látszott, hogy rettenetesen bezabált. Még tudott a lábán állni és ugy ugrott le a földre az ablakból, mintha egy homokkal telt zsák pottyant volna le.

Mikor ezt Buksi látta, oda ugrott és elcsipte Köcsög Mukit a farkánál fogva.

De ott termett ám a kakas is. Ráugrott Mukira és csőrével itt is, ott is, derekasan megkopogtatta. Trutru tábornok nem akart elmaradni a dicsőségtől, nagy dérrel-durral odapattant és a karmaival cirogatta meg Köcsög Mukit. Nem tudom, hány darabra tépte volna a két madáróriás a kandurt, ha Buksi meg nem elégeli a dolgot.

- Figyelek, ajaj... egyebet nem csinálok... Láthatják excellenciás uraimék, hogy figyelek...

- Épp ezt akartam mondani, könyörgöm alássan, ha szóhoz engedtek volna jutni.

- Hohó. Egy szóra. Hagyjon itt valami álmot - mondta a kakas és csőrével kivett egy pamatszőrt a Köcsög Muki bundájából. Ugyszintén Buksi és Trutru számára is.

Mit volt mit tenni? Köcsög Muki bizony belement a vizbe és uszkált, mint a propeller, csak éppen nem olyan jókedvüen.

Hanem aztán vitte is az irháját Köcsög Muki. Még csak hátra sem nézett...

Eddig tart, gyerekek, a Pocok Palkó és a Perecfarku Buksi nem mindennapi históriája. Legalább én eddig tudom. Hogy aztán, később, mik történtek, mik nem, arról már nem volt alkalmam értesülni, mert messzi elszármaztam abból a városból és csak nagyon ritkán járok oda.

Két ujabb dolgot azonban hallottam, bár nem tudom, hogy igaz-e? Meglehet, hogy igaz.

Azt mondják, hogy a Buksi, egyszer az utcán, alaposan megharapta Nyúzó Bernátot, a rettenetes embert. Van-e ebben igazság? Hiszen Nyúzó Bernát kötelességből teszi azt, amit tesz; és mindenki inkább szeretne püspök lenni, mint pecér. Az ugyanis az utolsó foglalkozás. Nem sokkal szebb a hóhérságnál. De mivel ez a Nyúzó Bernát bizonyos kárörömmel és gyönyörüséggel végzi ki a kutyákat és mivel csak azokat engedi szabadon, amelyekért váltságdijat fizetnek - a Buksi alkalmasint igazságosan cselekedett.

A másik dolog, amit hallottam, az meglepően csodálatos. Hogy Árbócnak, a gőgös és szivtelen parasztnak minden évben, annak a napnak a fordulóján, melyen Buksi anyját, Bodrit, agyonütötte, elverte a jég a termését, ugy, hogy a biztositó-társaságok nem is akarták már vállalni a biztositást. És érdekes, - ez benne a csodálatos, - hogy csak az ő földjén pusztitott a jég; a szomszédokén soha.

Végtére is, Árbóc, magába szállt. Egy napon elment a városházára és ott a jegyző kezeihez letett ezer forintot:

- Osszák ki, kérem, a szegénysorsu anyák közt; meg segélyezzék vele az anyátlan árvákat.

Igen, ugy hitták, - ugy is hivják - hogy Armand. Hogyan hivhatnak valakit Armandnak? A mi bizony furcsa, hiszen pajtásai Lacik, Jóskák, Gyurkák, Palkók. Volt egyéb baj is ezen kívül, - legalább ő bajnak tartotta; nevezetesen hogy ő volt az iskolában a legilledelmesebb, a legjobb, a legcsinosabb fiucska és amellett első tanuló. Hófehér volt rajta az ing mindennap; hófehér a csipkés kézelő és a ragyogó gallér; bársony zekéjén egy porszem nem sok, annyi foltot sem lehetett találni; szőke haja középen gondosan kétfelé választva, mint felnőtt, embernyi gavalléroknál. (Csak épp hogy monoklit nem viselt.) A modora a csiszolt világfiaké. Pompásan tudott köszönni; nem kiabált, nem hadart; lassan, megfontoltan beszélt és senkinek sem mondott kellemetlenséget.

Büszkék is voltak szülei a jónevelésü Armandra. Miniszter lesz ebből a fiuból, vagy diplomata, akárki meglássa. Tanárai az elragadtatás hangján nyilatkoztak róla; és általában mindazok, akik jogot formálnak maguknak kis fiukról itéletet mondani, megegyeztek abban, hogy Armand tökéletes jó fiu. Igy aztán szokássá vált a városban Armandot példaképp emlegetni. Igy, teszem, a kócos Gyurka mamája (a jegyző bácsi felesége) minden nap sokszor hivatkozott rá; de legkivált reggel, amikor a Gyurka sem mosdani, sem fésülködni nem akart:

- Jaj, te malac. Nézd meg az Armandot, az ám a kitünő fiu! Milyen rendes, milyen tiszta!

De nemcsak a rendetlen öltözködésü, mocskos kis lurkók elébe idézték példának; hanem a vásott, goromba, veszekedő fickócskáknak is. Imhol, a Kovács Laci - kenyerespajtása Armandnak a második gimnáziumban - minden szabad idejét birkózással töltötte. Ám téved, aki ezt a birkózást mint sportot fogja fel. Laci nem sportból, hanem verekedésből birkózott. Akivel éppen összeakaszkodott. Válogatósnak sem igen lehetett mondani. Gyöpre hitta ő bizony nemcsak pajtásait, hanem akár a boltosinasokat és a disznópásztorokat is. A manó tudja, hogy csinálta? Elég abból annyi, hogy elég volt az utcán találkozniok; többnyire ugy kezdődött, hogy Laci csufondárosan kinyujtotta a nyelvét:

Mire aztán szó szót követett, elcsattant egy pof és a következő pillanatban már az utca porondján hengergődztek; harapva, tépve, karmolva egymást. Lacinak a képe valóban óralaphoz hasonlitott; a sok karcolás és vájás megfelelvén a római számjegyeknek.

- Én nem értem, - töprengett az apja - hogy mért ilyen vásott ez a kölyök? Hej, bezzeg az Armand. Milyen finom, milyen előkelő, milyen uri ifju az!

És végül a hanyag iskolakerülőknek viszont mint a szorgalom és kötelességtudás példáját emlegették.

Egyáltalán nem csoda tehát, - és ezt kétségkivül meg fogják önök érteni, kedves kis hölgyeim és uraim - hogy Armandot a pajtásai kezdték utálni. Örökösen az csengett a fülükben, hogy Armand igy, Armand ugy és bizony elkeseredtek e miatt. Mert ha Armand nem volna olyan mintafiu, akkor senkinek sem jutna eszébe őket leckéztetni. Armand eleinte nem tudta mire vélni társai elhidegülését. Miért neheztelnek reám ezek a fiuk? - tünődött magában. - Mivel szolgáltattam okot hűvös tartózkodásukra? Hiszen a lehető legudvariasabb vagyok velök; előre köszönök nekik és árulkodni sohasem szoktam, meg nem is tudnék. Csak később kezdte Armand homályosan sejditeni az általános neheztelés okát. Mint teljesen korrekt fiu, uri nevelésü, ugy vélte, legcélszerübb a dolgokat egyenes uton, szemtől-szembe rendezni. Megszólitotta tehát Zsigát, a második gimnáziumi osztály első tekintélyü csirkefogóját:

- Alig hinném pedig, hogy megbántottam volna. Ha tudtomon kivül mégis igy volna, kérem, felejtse el.

És a fiuk lassanként beszüntették az érintkezést Armandddal, aki roppant elhagyottnak és elárvultnak érezte magát. Mert valóban, mit ér a tanárok és a szülők elismerő dicsérete, ha a fiuk, az ő társai, lenézik, semmibe sem veszik? A szegény Armand elkeseredett és hosszasan tünődött a dolgok ilyetén állapotán. És valahogy rájött, mint öntudatlanul majd valamennyi diák ráeszmél e fölfedezésre, hogy - jónak, deréknek, takarosnak, rendesnek és szorgalmasnak lenni: szégyen. Fura egy erkölcs! Tótágast álló igazság! A tanárok, a szülők mind az ellenkezőjét prédikálják és mégis, a gyerekek közt a csirkefogóknak van tekintélyük és becsületük.

No, ha csak ez kell nektek, - gondolta mérgében Armand - hát nem bánom. Próbáljuk meg. Ne mondhassa egyikőtök sem, hogy különb akarok lenni.

Azzal az elhatározással kezdte, hogy legközelebb, ha felelésre szólitják, akkora szekundát fog, mint egy ház. Azt hitte, nincs is ennél könnyebb. Nyelvtanóra volt éppen, mondatokat kellett elemezni; ami, hiszen tudják önök, nem a legkönnyebb művészet, mert a szókról meg kell mondani, melyik az alany, melyik az állitmány; hát ez még korántsem a legnehezebb; a dolog ott kezd unalmas és veszedelmes lenni, amikor a kiegészitőkre kerül a sor, hogy a kakas csipje meg azt a pihent eszüt, aki kitalálta.

Meleg volt a tanteremben nagyon. A fiuk részben legyeket, részben szekundákat fogdostak. Rákerült a sor Armandra is.

- Mi az, mi az? - szólt meglepetten a tanár ur. - Talán nem hallottad a kérdést?

Armand hallgatott. A tanár nem tudta mire vélni a legjobb tanuló konokságát és megismételte a kérdést, melyre ezt a hihetetlen választ kapta:

- Bánom is én! - feleselt Armand vakmerő neveletlenséggel, aminek nemcsak egy szekunda lett a következménye, hanem az is, hogy tiszteletlen magaviselet miatt a nevét belerótták az osztálykönyvbe.

Óra után pedig, tizperckor, az volt első dolga Zsigának, a legeslegutolsó nebulónak, hogy csúfolódva öltötte nyelvét Armandra:

Erre már nem volt szó a válasz, hanem egy jó hátbavágás. Az ütést Armand mérte Zsigára és meg kell adni, kemény ököllel. Persze, birokra mentek és itt is Zsiga húzta a rövidebbet. Ugy kikapott, hogy csak ugy ropogtak a csontjai.

A fiuk csak csodálkoztak, hogy minő változást mutat Armand. Kezdtek tőle szepegni és többen körülállották, barátkozni akarván vele. A Jóska gyerek rögtön ajánlatot tett neki, hogy menjenek együtt fürödni a Tiszára. A Miska pedig csónakázni hitta; a Karcsi meg elinvitálta egy kis madárfészek-vadászatra, a füzesek közé.

- Nini! - gondolta Armand. - Hát ez kell nektek? Ha az ember udvarias, finom és előkelő, akkor kutyába sem vesztek; de ha érzitek az öklömet, ha gorombaságokat vágok a fejetekhez, akkor imponálok, akkor megbecsültök?

Armand, mint mondottuk, nagyon okos fiucska volt. És mielőtt további magatartása iránt véglegesen döntött volna, elmondta a történteket őszinten az apjának. Az apja bizony nem igen örvendezett. Hiszen az volt a büszkesége, hogy Armand, kis fiu léttére, a felnőttek korrekt modorával rendelkezik és ezért bizony megfeddte:

- Édes fiam, maradj te csak uri fiu, jónevelésü fiu. Szebb az, jobb az. Ámbár nem lehet elhallgatnom azt az észrevételemet, hogy az iskolában kicsiben ugyanugy van, mint az életben nagyban. Az életben is sokszor, sőt többnyire a nyers, bárdolatlan fickók sáros csizmával gázolnak keresztül a boldogulás országutján és félrelökik a szerényeket, az okosakat, az illemtudókat. Ámde bizonyos, hogy elkövetkezik majd egyszer az az idő, amikor az elegáns modor fog győzni és uralkodni. Ehhez azonban szükséges, hogy mennél többen őrizzék meg a korrektséget, kis fiam. Neked is ez a kötelességed.