DOSZTOJEVSZKIJ: FEHÉR ÉJSZAKÁK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-84-9 (online)
MEK-13309

Gyönyörü éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, a milyeneket csak fiatal korunk ismer, kedves olvasóm. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült volt, hogy föltekintve reá, az ember önkéntelenül is azt kérdezte magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehessen a szived fiatal!

A "gonoszokra" gondolva, jól esett visszaeszmélnem arra, hogy miként használtam föl a mai napot. Már mindjárt reggel valami különös boru fogott el; ugy tetszett, mintha mindenki futna előlem, kerülne, magamra hagyna. Bizonyára joggal kérdezhetnék tőlem: Ugyan, hát ki az a "mindenki"? Mert nyolc év óta, hogy Péterváron lakom, egyetlen egy ismerősre sem tudtam szert tenni. De hát minek is az ismerős? Ismerősöm nekem egész Pétervár. És ha ma reggel ugy tetszett, hogy "mindenki" itt hagy, ez azért volt, mert egész Pétervár kiment faluzni.

Megrettentem attól a gondolattól, hogy egyedül leszek. Három nap óta zaklatott már ez az aggodalom, a nélkül, hogy meg tudtam volna magamnak magyarázni és három nap óta barangoltam a városban, mélyen elszomorodva, a nélkül, hogy magam is értettem volna, mi történik bennem. A Nevszkij-proszpekten, a Kertben, a kőpartokon, sehol többé egy ismerős arc. Persze, ezek közül az ismerős arcok közül engem egyik sem ismert; de én mindnyájokat ismerem, még pedig nagyon jól; tanulmányoztam ezeket az arckifejezéseket; le tudom róluk olvasni örömeiket és bánataikat, és osztozom bennök. Szoros barátságot kötöttem, (vagy legalább csak kevés híja volt, mert beszélni sohasem beszéltünk egymással) egy kis öreg urral, a kivel csaknem minden nap találkoztam bizonyos órában a Fontánkán. Tiszteletreméltó öreg ur, a ki mindig vitázik magával, balkezével folyvást hadonázva s jobbkezével aranygombos, hosszu, csavart botot tartva. Észre is vett már és élénk érdeklődést tanusit irántam. Ha valami eset megakadályozott abban, hogy a rendes órában a Fontánkára menjek, bántott a lelkiismeret s azt mondám magamban: Az én kis öregem elbusulja magát! Közel is voltunk már ahhoz, hogy köszönjünk egymásnak, különösen, ha mind a ketten jó hangulatban voltunk. Nemrég, mikor két egész napig nem láttuk egymást s harmadnap ismét találkoztunk, egyszerre nyultunk önkéntelenül mind a ketten kalapunk után. De még idejekorán jutott eszünkbe, hogy hiszen nem ismerjük egymást, s csupán érdeklődő pillantást váltottunk.

Nagyon jól vagyok a házakkal is. Ha az utcán megyek, elibem siet mindenik, rám néz valamennyi ablakával és azt mondja:

"Jó napot! Hogy van? Nekem hál' Istennek semmi bajom. Májusban emeletet kapok."

De nem egyformán szeretem ám mindnyáját; vannak kedvenceim. A legjobb barátaim közt van egy, mely a nyáron kurába adja magát az épitész kezébe; persze hogy mindennap eljárogatok majd az utcájába, megnézni, hogy nem gyógyitják-e tulságosan; mert, hej, azok a doktorok... Isten óvja!

Sohasem fogom elfelejteni az esetemet egy igen csinos, gyenge-rózsaszin házacskával; kicsike kőház volt s mindig olyan nyájasan nézegetett reám és olyan megvetően az otromba és esetlen szomszédjaira, hogy szinte örültem, valahányszor a közelébe kerültem. A mult héten egyszer ismét arra járok s a mint barátom felé tekintek, panaszos szavát hallom:

"Sárgára mázolnak! A tolvajok! A barbárok! Nem kimélik semmimet, se oszlopomat, se párkányomat..."

És az én barátom valóban sárgul, mint a citrom. Mintha csak epe-ömlése lett volna! Azóta aztán feléje sem mertem menni a szegény elcsufitott háznak, melyet az alvilág szinével boritottak be.

Megértheted már most, olvasóm, miképp vagyok én egész Pétervárral ismerős.

Emlitettem már, hogy milyen nyugtalanságban töltöttem három napot s mint kutattam az okát annak a különös lelkiállapotnak, a melyben voltam. Nem éreztem magamat jól sehol, még az utcán sem. Ez sincs itt, az sincs itt, amaz meg hova lett? Otthon meg még nehezebb volt a sorsom. Két estén át gyötörtem magamat azzal a kérdéssel: Hát mi hiányzik itt, ebben a zugolyban? Mi teszi olyan kinossá a benne tartózkodást? Kábán néztem a megfüstösödött zöld falakat, meg a menyezetet, a melyen Matréna nagy sikerrel tenyésztette a pókhálókat. Sorra néztem az összes butorokat, megvizsgáltam minden széket és kérdeztem magamtól, vajjon nem itt van-e a bajnak a fészke? Mert, mihelyt egy szék nem ugy áll, a mint tegnap állott, magamon kivül vagyok.

Azután kinéztem az ablakon, de hiába volt minden; szikrát sem éreztem magam könyebben. Erre eszembe jutott, hogy előszólitsam Matrénát és atyai intelmekben részesitsem a pókhálókra vonatkozólag különösen, és a rendetlenségre vonatkozólag általában. De Matréna ámulva nézett rám s egy árva szót sem szólva ment ki. A pókhálók pedig teljes épségben függnek még a helyükön.

Végre csak ma reggel jöttem rá, hogy mi a baj! Ej, hát hiszen mindannyian a szabadba mennek ki kóricálni! Bocsánat az ízetlen kifejezésért, de nem voltam abban a hangulatban, hogy fenkölt stilusban gondolkozzam. Igen, Pétervárnak minden élő lelke kiment vagy ki készült menni faluzni. Valahol csak egy tisztességes külsejü uriembert láttam bérkocsiban ülni, rögtön tiszteletreméltó családapának néztem, ki az elvégzett napi kötelesség után kifelé robog, hogy családja körében üdüljön a nyaralóban. A ki három nap előtt elhaladt előttem, mind olyan sajátságos tartásu volt, mely azt mondta az embernek: "Én, tisztelt ur, csak átmenőben vagyok itt, s két óra mulva künn leszek a városból..."

Ha az utcámban ablak nyilt, a melyen előbb cukorfehérségü ujjacskák doboltak s aztán bájos leányfej hajolt ki rajta s a virágárust szólitotta: legkevésbbé sem tettem föl azt, hogy a leányka tavaszi enyhet akar magának teremteni a városi fullasztó lakásban; hanem ez a dolog igenis ezt jelentette: "Ezeket a virágokat, óh, kiviszem a nyaralóba!"

De többet nem mondok, mert uj fölfedezésemben nagy haladásokat tettem, már a puszta külsejéről is meg tudom mondani, hogy ez s ez az ember milyen nyaralóban lakik. A Köves-szigeten, a Patikáros-szigeten és a peterhofi vasut mentén lakók finom modorukkal, elegáns öltözékeikkel és csinos fogataikkal tünnek ki. Pargalovo és környékének lakóit a józan, kimért tartás, a Kresztovszkij-szigetbelieket pedig fesztelen vidámság jellemzi.

Ha terhes-szekerek hosszu sorával találkoztam, a melyek lassan döcögtek tova, roppant halmaz butorral, székkel, asztallal, török és nem török divánnal és mindenféle házi-eszközzel megrakodottan, miknek a tetején pozsgásképü szakácsné ült, ugy vigyázva a gazdái holmijára, mint a szemevilágára; ha láttam az apróbb hajókat, melyek házi cókmókkal megrakodva siklottak le a Néván vagy a Fontánkán, ki a szigetek felé; a terhes-szekerek és a hajók megtizszereződtek, megszázszorozódtak a szemem előtt. Ugy tetszett, mintha fölkerekednék az egész város és karavánokban vonulna ki s hogy Pétervár pusztasággá változik.

Szomoritott, bántott ez. Mert én nem mehettem nyaralni! Pedig kész lettem volna elmenni minden szekérrel, minden urias külsejü emberrel, a ki bérkocsiban robogott kifelé. De egy sem, egyetlen egy sem hivott. Megfeledkeztek rólam teljesen, idegen voltam mindnyájokra nézve!

Sokáig, hosszasan járkáltam, ugy hogy szokásom szerint már egészen el is feledtem, hogy hol vagyok, midőn egyszerre csak a vámőrséget láttam magam előtt. Rögtön derüssé lett a szivem. Átmentem a sorompón s nekiindultam a mezőknek és réteknek, nem ügyelve a fáradalomra, hanem csak azt érezve egész valómban, hogy teher esett le a lelkemről.

A mellettem elkocsizók mind olyan derülten néztek rám, hogy szinte köszönést váltottam velök. Mindnyájan örülni látszottak valaminek, mindannyian finom szivarokat szíttak. És én olyan elégedett voltam, mint még soha. Úgy éreztem egyszerre, mintha Olaszországban volnék, annyira hatott a természet reám, szegény félbeteg városi emberre, kit a kőházak fullasztó levegője már-már megölt.

Van valami kimondhatatlanul megkapó a mi pétervári tájunkban, mikor a tavasz beköszöntével egyszerre kifejti egész erejét, nyilik, ékesiti, virágokkal övezi magát. Azokra a bágyatag, vértelen leánykákra emlékeztet, a kik csak szánalmat gerjesztenek, de közönyösen is hagynak és egyszerre csak, máról-holnapra, fenséges szépségekké alakulnak át. Elámulva állsz meg előttük, azt kérdezve magadtól, hogy minő hatalom ömleszté ezt a nem sejtett tüzet a szomoru, méla szemekbe; ki szinezte rózsásra a halvány orcákat; ki oltott szenvedélyt a kifejezéstelen vonásokba; mitől hullámzik oly hatalmasan a szüzi kebel?...

Én Istenem, ki adhatta a szegény leánykának ezt az erőt, ezt a hirtelen megelevenülést, ezt a szépséget? Honnan ez a villám a mosolyában? Mitől sziporkázik ugy a vidámsága? Körültekintesz, keresel valakit és megsejted... De muljanak csak az órák és holnap talán ugyanazt a szomoru, méla tekintetet, ugyanazt a halvány arcot, ugyanazt a félénk, bátortalan mozgást látod, s talán halálos fájdalomnak a nyomait is, a pillanatnyi virágzás után...

És sajnáljuk, hogy a mulandó szépség olyan gyorsan és visszahozhatatlanul tünt el, hogy ragyogása oly csalóka volt. Ah, hiszen időd sem volt szeretni!...

Igen későn értem vissza a városba, s már a tizet ütötte, mikor a lakásomhoz közeledtem. Utam a csatorna mentén vezetett tova, a hol ilyenkor egy lelket sem látni. Igaz is, hogy félreeső városrészben laktam.

Dalolva haladtam tova, mert mikor boldognak érzem magamat, mindig dudolok valamit, mint minden boldog ember, a kinek sem barátja, sem jó ismerőse nincs, a kivel vidámságát megoszthatná.

Egyszerre csak egész váratlan kalandom akadt. A csatorna korlátjához támaszkodva, oldalt állott egy női alak. Könyökét a vasrácsra támasztotta s figyelmesen nézett le a csatorna zavaros vizébe.

De ő nem látszott hallani lépteimet és meg sem mozdult, mikor visszatartott lélekzettel és erősen dobogó szivvel haladtam el mellette.

"Különös", gondolám magamban, "nyilván nagyon el van merülve a gondolataiba."

Istenem! elállott a szivem verése. És bármilyen félénk vagyok is a hölgyekkel szemben... De ez olyan megható pillanat is volt!... Megfordultam, odamentem hozzá és már meg is akartam szólitani:

Csak eszembe ne jutott volna, hogy ez a megszólitás, hasonló körülmények közt, már ezerszer fordult elő a nagyvilág összes regényeiben.

Csakis az tartóztatott, s mialatt valami kevésbbé használatos megszólitást kerestem, a leány észrevett, fölegyenesedett és tovasuhant a csatorna mentén. Nyomban utána eredtem, de ő észrevette ezt, átment a tulsó oldalra és ott folytatta utját. Nem mertem utána menni az ut másik felére. Szivem hevesen dobogott.

Az utcának azon a felén, a hol ismeretlenem haladt, egyszerre előbukkant egy frakkos uriember, a ki megülepedett korunak látszott; azt azonban nem lehetett volna mondani, hogy a járása is megülepedett volt; dülöngve haladt, óvatosan tartva magát a fal mellett.

A leány nyilsebességgel sietett előre, gyors és félénk léptekkel, mint a leányok mindig szoktak, mikor attól félnek, hogy valaki kisérőjükül ajánlkozik; és a tántorgó járásu uriember, kinek az árnyéka csak ugy himbálódzott a falon, bizonyára utól nem érte volna, ha egyszerre csak futásnak nem ered.

A leány ugy ment, mint a szél, de üldözője egyre közelebb jutott hozzá, már szinte utólérte; a leány elsikoltotta magát, és...

Hálát adtam a sorsnak a kitünő botért, mely a kezemben volt. Pillanat alatt a tulsó soron termettem. A kéretlen gavallér rögtön megértette a fönnforgó nyomós érveket, észre tért, hallgatott és hátra maradt. Csak mikor már jó távol voltunk tőle, tiltakozott erélyes szavakkal. De már azok is csak alig értek el hozzánk.

- Nyujtsa, kérem a karját, - szólék az ismeretlenhez. - Annak az embernek akkor nem lesz bátorsága önt üldözni.

Ő szótlanul nyujtotta ide a karját, reszketve még az izgatottságtól és ijedelemtől. Óh, mint áldottam e pillanatban azt a kéretlen urat!

Oldalvást néztem a leányra - bájos kis barna volt... Jól sejtettem hát. Fekete szempilláin még ott fénylettek a kiállott ijedtség vagy az előbbi bánat könyei. De az ajkán már mosoly jelent meg.

- Lássa, miért került engem előbb? Ha mindjárt velem lett volna, nem történt volna semmi.

- Óh, mindjárt kitalálta! - viszonzám, nagyon megörülve annak, hogy ismeretlenem olyan okos, mert az okosság és szépség nagyon jól illik össze. - Igen, ön mindjárt kitalálta, hogy kivel van dolga. Én félénk vagyok a hölgyekkel szemben, nem tagadom; s épp ugy föl vagyok izgatva most, mint ön az imént, mikor az az ember megijesztette. Valóságos álom ez... Nem, több mint álom... Mert soha, még álmomban sem esik meg, hogy hölgygyel beszéljek.

- Igen. Ha reszket a karom, ennek az az oka, hogy sohasem volt még beleöltve ilyen gyönyörü kezecske. Egyáltalában nem vagyok nőkhöz szokva. Nem is tudok hát velök beszélni. Talán már is mondtam önnek valami együgyüséget... Szóljon csak nyiltan, - megteheti, nem vagyok tulságosan érzékeny...

- Óh, éppenséggel nem mondott együgyüséget, sőt ellenkezőleg; és ha már azt akarja, hogy nyiltan szóljak, hát mondhatom önnek, hogy az ilyen félénkség tetszik a nőknek és ha mindent akar tudni, hát még hozzáteszem, hogy nekem különösen tetszik. Meg is engedem tehát, hogy a kapunkig kisérjen.

- De - mondám majdnem elfuladva az örömtől, - ön annyit mond nekem, hogy megszünök félénk lenni s akkor aztán oda az előnyöm...

- Nos hát, igen! Az isten szerelmére, legyen elnéző! Itélje meg maga, hogy ki vagyok. Most töltöttem be a huszonhatodik évemet és még senkivel sem érintkeztem közelebbről. Hogyan tudnék hát ügyesen és okosan beszélni? Pedig hát beszélnem kell; ugy szeretnék önnek megmondani mindent!... Nem tudok hallgatni, mikor a szivem arra késztet, hogy szóljak... De el fogja-e hinni?... Soha egyetlen hölgygyel, soha, sohasem volt semmiféle ismeretségem. És mindennap arról álmodozom, hogy találkozni fogok végre valakivel, álmodozom, álmodozom... Ah, ha tudná, hányszor voltam már ily módon szerelmes!

- Senkibe, egy eszménybe, azokba a női alakokba, a kiket álmaimban láttam. Az én álmodozásaim egész regények. Óh, ön nem ismer engem! Igaz, - mert hiszen nem is lehetett másképp, - találkoztam két-három nővel; de milyen nők voltak azok! Ah, afféle gazdasszonyok!... De nevetni fog ön, ha azt mondom, hogy álmaimat, a mikről szóltam, néha az utcán álmodtam, a legelőkelőbb hölgyek valamelyikével. Igenis, az utcán... A hölgy, - igy álmodám, - egyedül volt s én megszólitottam, tisztelettel, félénken, szenvedélyesen intézve hozzá szavaimat. Azt mondám neki, hogy elveszettnek érzem magamat itt ebben a magányban, hogy ne utasitson el, hogy engem egyetlen nő sem szeret, meg hogy hiszen, a nőnek kötelessége vissza nem utasitani egy boldogtalan könyörgését; hogy én nem is kivánok tőle mást, mint egy-két testvéri, résztvevő szót; hogy tehát meg kell hallgatnia; hogy kinevethet, ha éppen akarja, de meg kell hallgatnia és visszaadnia nekem az elveszett reményt... Egy-két szót, csak egy-két szót és aztán nem fogom többé viszontlátni soha!... De ön nevet!... Különben az, a mit mondok, ugyis nevetni való!

- Ne haragudjék. Azon nevetek, hogy ön saját magának az ellensége és ha megtenné egyszer a kisérletet, talán sikerülni is fogna, habár csak az utcán is, - minél egyszerübb, annál jobb. Nincs az a jószivü nő, ha csak talán nem ostoba vagy épp abban a pillanatban nem dühös valami miatt, - a ki megtagadná öntől azt az egy-két szót, a melyért olyan félénken eseng. Egyébiránt, hiszen itt vagyok rá példának én! Az a nő természetesen őrültnek tartaná önt. De én csak önmagam szerint itélek, mert én... nagyon jól tudom, hogyan élnek az emberek a világon.

- Óh, köszönöm! - kiálték föl. - Nem is sejtheti, hogy milyen jót tett most velem.

- Jó, jó! De mondja csak, hogyan tudta azt, hogy én olyan nő vagyok, a kivel... szóval, a ki méltó a figyelmére és a barátságára? Azaz, hogy nem amolyan... gazdasszonyféle, mint ön mondja? Miért határozta el magát arra, hogy hozzám közeledjék?

- Miért? Miért? Hát mert... egyedül volt. Az az uriember meg nagyon vállalkozó szellemünek látszott... Éjszaka volt - ön maga is el fogja ismerni, hogy kötelesség...

- De nem, már előbb, ott a csatorna szélén... Hiszen közeledni akart hozzám.

- Ott?... Igazán nem tudom, hogy mit feleljek; attól félek, hogy... Tudja, ma nagyon boldognak érzem magamat. Künn voltam a város határában. Sohasem voltak még ilyen boldog perceim. Ön... vagy talán csak nekem rémlett ugy... Már megbocsásson, ha emlékeztetem rá, de nekem ugy rémlett, mintha ön sirna, és én... én ezt nem hallgathattam... A szivem elfacsarodott... Óh, Istenem, hát nem szabad ön miatt szomorkodnom? Bűn volt-e, hogy testvéri részvétet éreztem iránta? Bocsásson meg, csak részvétet mondtam... Nos igen, egy szóval, sérthette az önt, hogy önkéntelenül is eszembe ötlött, hogy közeledjem önhöz?

- Elég, ne mondja tovább, - felelt a leány, lesütve a szemét s megszoritva a karomat. - Magam vagyok a hibás, mert ezt szóba hoztam és örülök, hogy nem csalódtam önben... De ni, most már itthon vagyok. Még csak ezen a kis sikátoron kell keresztülmennem... Két lépés az egész. Isten vele! Köszönöm!

- Lássa, - mondá a leány nevetve, - eleinte nem akart többet kivánni, mint egy-két szót és most... Nos, egyébiránt nem akarok nemet mondani. Lehet, hogy találkozunk még.

- Holnap ismét eljövök ide, - mondám. - Óh, bocsásson meg... Máris azt kivánom...

- Hallgasson meg, szakitám félbe. - Bocsásson meg, ha már megint olyasfélét mondok... De lássa, nem lehet holnap is el nem jönnöm ide. Én afféle álmodozó vagyok. Nekem oly kevéssé van részem a való életben, oly ritkák reám nézve az oly pillanatok, mint a mostani, hogy lehetetlen ujra át nem élnem képzeletben ezeket a mostani perceket. Önről fogok álmodni egész éjjel, egész héten, egész esztendőben! Eljövök holnap mindenesetre, ugyanebben az órában, ugyanerre a helyre, és boldog leszek, ha az előző estére gondolok!... Ez a hely máris drága nekem. Van már Péterváron két-három ilyen helyem. Sőt az egyiken, valami emlék miatt, sirtam is egyszer... mint ön az imént. Ki tudja, talán ön is valami emléket siratott... Lehet, hogy valamikor nagyon boldog volt azon a helyen?

- Talán én is eljövök holnap este tiz órakor ide; látom, hogy nem tilthatom el önt... Szükséges ugyanis, hogy eljőjjek... Hanem ne gondolja ám, hogy légyottot adok. Határozottan mondom, hogy itt kell lennem bizonyos okból. De lássa... Eh, jobb, ha egyenesen megmondom önnek. Mert először is, megint történhetnék olyan kellemetlenség, mint tegnap, de ez mellékes... Egyszóval: nagyon szivesen látnám önt - "egy két szóra". De nem fog azért megitélni, ugyebár? Ne gondolja, hogy olyan könnyen szoktam beleegyezni a légyottokba. Az ön kedvéért sem egyezném bele, ha... De ez az én titkom! Előbb azonban szerződést kell kötni.

- Szerződést! Szóljon! Mondja meg előre a föltételeit. Mindenbe beleegyezem, mindenre kész vagyok! kiálték föl elragadtatással. - Kezeskedem róla, hogy engedelmes, alázatos leszek... Hiszen ismer.

- Éppen azért, mert ismerem, hivom el holnap estére, szólt nevetve a leány. - Nagyon jól ismerem. De jól jegyezze meg, hogy eljövetele föltételekhez van kötve. Először is (de ne sajnálja teljesiteni azt, a mire kérem - láthatja, hogy őszintén szólok), először is belém ne szeressen...! Nem szabad, határozottan mondhatom. Barátságra szivesen kész vagyok - itt a kezem. De szerelmeskedni, kérem, lehetetlen.

- Elég, ne esküdjék... Tudom már, hogy olyan lobbanékony, mint a puskapor. Ne vegye rossz néven, hogy ezt mondtam. Ha tudná... Nekem sincs senkim, a kivel egy-két szót válthatnék, a kitől tanácsot kérhetnék. Igaz, nem az utcán kell keresni a tanácsadókat, de ön kivétel. Olyan jól ismerem önt, mintha már husz éve volnánk egymással barátságban... Nemde, nem fog megcsalni?

- Ah, lássa, azt sem tudom, hogyan éljem át holnap estig azt a huszonnégy órát.

- Aludjék mélyen... Jó éjszakát... és jusson eszébe az, a mit mondtam. Vajjon minden érzelemről számot kell adni, még a testvéri részvétről is? Ezt ön mondta az imént és tudja-e, hogy ez nagyon szép mondás volt? Rögtön az a gondolatom támadt, hogy megbizom önben és elmondom önnek...

- Jó éjszakát Ez még most titok. Annál jobb önre nézve! Jobban hasonlit igy a dolog egy regényhez. Holnap talán megmondom, vagy talán nem is. Többet kell még önnel beszélgetnem, jobban meg kell ismerkednünk.

- Én holnap mindent el fogok önnek magamról mondani, jelentém ki határozottan. - De mi ez? Mintha valami csoda történt volna velem... Hol vagyok, én, Istenem? De mondja csak, nem örül-e annak, hogy nem haragudott meg az imént, mint mások tették volna, s nem utasitott el mindjárt az első szavak után? Két perc alatt boldoggá tett egész életemre! Igen, boldoggá! Ki tudja, talán kibékitett önmagammal is és eloszlatta kételyeimet. Nos, holnap el fogok önnek mondani mindent, meg fog tudni mindent, mindent...

Én egész éjszaka járkáltam. Nem tudtam magamat elhatározni arra, hogy hazamenjek. Olyan boldog voltam...

- No, lássa, mégis megérte! szólt ő nevetve s mind a két kezemet megrázva.

- Már két órája vagyok itt. Ön nem is tudja, mi történt velem egész nap.

- De tudom, tudom. De most a dologra. Tudja-e, hogy én miért jöttem el? Bizonyára nem azért, hogy hiábavalóságokat fecsegjünk, mint tegnap. Lássa, ezentul okosabban kell cselekednünk. Hosszasan gondolkoztam én tegnap ezen.

- Mennyiben okosabban? Én részemről szivesen ráállok, de igazán mondom, hogy az én életemben semmi okosabb sem fordult elő, mint a mi most történik.

- Valóban? Hanem először is arra kérem, hogy ne szorongassa olyan erősen a kezemet. Azután... azután, igen sokat gondolkoztam ma ön felől.

- A következtetés, a melyre jutottam, az, hogy egészen előlről kell kezdenünk, mert ma beláttam, hogy ön még teljesen ismeretlen előttem, hogy tegnap ugy viseltem magamat, mint egy kisleányka, a miből természetesen az következik, hogy jószivüségem az oka mindennek. Azután, hogy a hibát jóvá tegyem, elhatároztam, hogy lehető legtüzetesebb értesülést fogok szerezni ön felől. De mivel senkitől sem kaphattam fölvilágositást, önt kell fölkérnem, hogy a legapróbb részletekig beszéljen el magáról mindent. Nos, tehát, milyen ember ön? Gyorsan! Kezdje el, beszélje el a történetét.

- A történetemet? - szólék ijedten. - Ki mondta önnek, hogy nekem történetem van? Nekem nincs történetem.

- Hiszen megigérte tegnap. Aztán meg mindenkinek van története. Hát hogyan élt mostanig, ha nincs története? szakitott félbe a leány nevetve.

- Egyszerüen minden történet nélkül éltem! Magamnak éltem, azaz egyedül, egyes-egyedül. Érti, hogy mit jelent ez a szó?

- De hát miféle ember ön? Beszéljen, magyarázza ki magát. De várjunk csak: kitaláltam! Bizonyosan van önnek egy babuskája, nagyanyja, mint nekem. A babuska vak és sohasem eresztett el a házból, ugy hogy majdnem elfeledtem már a beszédet is. Ezelőtt két esztendővel csintalan kezdtem lenni s mivel a babuska látta, hogy igy nem bir velem, gombostűvel odatüzte a ruhámat az övéhez. Azóta aztán egész nap egymás mellett üldögélünk; ő harisnyát köt, habár vak, én pedig ott ülök mellette és varrok, vagy olvasok neki valami könyvet.

- Tipus, tipus! Miféle tipus? - kiáltott föl a leány, olyan kitörő kacajjal, mintha egész esztendőben nem lett volna alkalma nevetni. - Hiszen az ön társasága nagyon mulatságos! Nézze csak, itt van egy pad, - üljünk le. Itt nem jár senki, nem fog bennünket hallani senki. Igy ni - most pedig kezdje el a történetet... mert engem meg nem csal, - önnek van története, csak titkolja előttem. Először is, mi az: tipus?

- A tipus? Az egy afféle különc, nevetséges ember! - felelém nevetve, mert gyermeki nevetése reám is átragadt. - A tipus, az egy - jellem, egy... De tudja-e, mi az az álmodozó?

- Álmodozó? már engedelmet kérek, hogyne tudnám? Magam is álmodozó vagyok! Mennyi villan az agyamba a hosszu napok alatt, a miket a babuska mellett töltök! Akkor aztán elkezdek álmodozni, elábrándozni... Egyszer odáig kalandoztam el ábrándozásomban, hogy felesége lettem egy kinai hercegnek. Bizony néha jól esik ábrándozni, - kivált ha az embernek ugy is van gondolkozni valója, tevé hozzá meglehetős komolysággal a leány.

- Nagyszerü! Ah, ha ön olyan leány, hogy képes hozzámenni egy kinai herceghez, akkor meg fog engem érteni... De bocsásson meg, azt sem tudom még, mi a neve.

Leültem melléje, komoly képet vágtam és elkezdtem, mintha könyvből olvasnám:

- Péterváron, Nastyenka, ámbár ön talán nem is tudja, igen különös zugok vannak. A nap, a mely pedig minden embernek világit Péterváron, nem süt be ezekbe a zugokba; hanem világit ott egy más, külön e célra rendelt nap. Ezekben a zugokban, kedves Nastyenka, egészen más élet uralkodik, mint az, a melyet látunk, a mely körülöttünk forr - olyan élet, mely csak valami távoli ismeretlen országban képzelhető, nem pedig a mi józan, okos korunkban. Ez az élet az én életem. Vegyüléke ez a tisztán fantasztikusnak, lángolóan eszményinek és e mellett, ah, Nastyenka, ridegen prózainak és hétköznapinak, hogy ne mondjam: izetlennek.

- Azt fogja hallani, Nastyenka (ugy tetszik, sohasem fáradnék bele, önt Nastyenkának szólitani), azt fogja hallani, hogy e zugokban különös emberek laknak: álmodozók. Az álmodozó nem ember, hanem amolyan semleges lény. Örökös homályban gubbaszkodik, mintha rejtőznék a napvilág elől; hozzá nő a zugolyához, mint valami csiga, azaz hogy jobban hasonlit a tekenősbékához.

Mit gondol, miért szereti ez olyan nagyon az ő négy falát, melyek mindenesetre zöldre vannak mázolva, csupaszok és füstösek? mondja meg nekem, Nastyenka, hogy ez a nevetséges uriember, mikor egy-egy barátja (kiknek a száma végképp kifogy) meglátogatja, miért fogadja oly zavarodott arckifejezéssel, mintha legalább is bankót csinált volna az imént, vagy rossz verseket faragott volna, a miket névtelen levélben küld be valamely hirlapnak, előadván, hogy a szerző már meghalt, s névtelen barátja szent kötelességnek tekinti, hogy műveit közrebocsássa? Miért akad el a társalgás? Miért nem hallani nevetést, egy-egy pajkos megjegyzést a váratlanul érkezett s kissé zavarba jött látogató részéről, a ki pedig különben nagy kedvelője a vidám beszélgetéseknek s tréfálva és nevetve szokott csevegni a szépnemről és egyéb hasonló tárgyról?

Valószinüleg uj ismerős ez a látogató s először van itt, de másodszor aligha fog eljönni. Miért kezd el az első pár ötlet után (ha ugyan volt) ötölni-hatolni s zavartan tekintgetni a házigazda hüledező arcára, ki végre maga is elveszti a társalgás fonalát, holott pedig előbb roppant erőfeszitéseket tett, hogy mulattassa látogatóját, világi embernek mutassa magát, szóval: megnyerje tetszését a szerencsétlennek, ki véletlenül botlott be hozzá?

És végre miért áll föl egyszerre ez a látogató, mintha valami sürgős elintézendő ügy jutna az eszébe, fogja kalapját, köszön immel-ámmal s huzza vissza nagynehezen a kezét a házigazda meleg kézszoritásából, ki ezzel akarja néma sajnálatát tanusitani, hogy barátja már elmegy? És a látogató, a mint kiért az ajtón, miért neveti el magát és fogadja meg, hogy többé be nem teszi a lábát e furcsa ember lakásába, a ki nagyon jó fiu ugyan, de kinek az arcát, a milyen az egész társalgás alatt volt, lehetetlen össze nem hasonlitani azzal a szerencsétlen cicával, melyet a gyermekek megijesztettek, megkergettek és mindenféle módon megkinoztak s mely végre egy szék alá menekült előlök, a hol aztán órahosszat elpihegett, borzasan, összetöpörödötten, simogatva, tisztogatva orrát, szőrét és borus szemmel nézve a természetet és az életet?

- Hallja, - szakitott félbe Nastyenka, ki eddig bámulva, nagyra nyitott szemmel hallgatott, - én bizony nem tudom mindennek az okát, sem azt, hogy miért intézi hozzám ezeket a furcsa kérdéseket, de azt bizonyosra veszem, hogy mindez önnel történt szóról-szóra.

- Azt akarja tudni, Nastyenka, hogy mi lett a cicából, mely a szék alá huzódott, vagyis inkább belőlem, mert hisz én vagyok e kalandok szerény hőse? Tudni akarja, hogy miért zavarta föl egész napomat egy ilyen látogatás, miért voltam olyan izgatott, ha az ajtóm megnyilt, miért voltam olyan ügyetlen vendéglátó és tudtam oly kevéssé megfelelni a vendégszeretet kötelességeinek?

- Igen, igen, - felelt Nastyenka, - ezt akarom tudni. De hallja, ön nagyon jó elbeszélő; hanem nem tudna-e kevésbbé szépen elbeszélni? Azt hinné az ember, hogy könyvből olvassa!

- Nem, kedves Nastyenka, - felelém komoly és szigoru hangon, alig állhatva meg nevetés nélkül; - nagyon jól tudom, hogy jó elbeszélő vagyok; de megbocsásson, máskép nem tudok elbeszélni. Én, kedves Nastyenka, hasonlitok ahhoz a Salamon király szelleméhez, a mely ezer évig volt bezárva egy hétpecsétes tömlőbe s végre kiszabadult. Most, kedves Nastyenka, a mióta oly hosszu válás után ismét találkoztunk, - mert én régóta ismerem önt, Nastyenka, régóta keresek valakit és éppen ez a jele annak, hogy éppen önt kerestem, mert ugy volt rendelve, hogy találkozzunk - ezernyi szellentyü nyilt meg a fejemben és szóáradattal kell magamon könnyitenem, mert különben megfulladnék. Kérem is hát, Nastyenka, hogy ne szakitson többé félbe; hallgassa meg csöndesen és engedelmesen azt, a mit mondani akarok; mert különben hallgatok.

- Folytatom hát. Kedves barátnőm, Nastyenka, van a napnak egy órája, a melyet kiválóan szeretek. Az az óra ez, mikor vége minden dolognak, mikor mindenki haza siet az estebédhez, pihenni és utközben azon gondolkozik, hogy minő élvezettel töltse az estét, az éjszakát, meg egyáltalán a szabad idejét. Ebben az órában az én hősöm - mert engedje meg, Nastyenka, hogy ismét csak harmadik személyben beszéljek, mert első személyben nagyon kínos dolog ilyenekről szólni, - tehát ebben az órában az én hősöm, a ki szintén nem foglalkozástalan ember, utban van hazafelé, mint mindenki.

Ámde sajátságos örömérzetnek a kifejezése játszik halvány, bágyatag arcán. Érdeklődéssel szemléli az esthajnalt, mely lassan vonul föl Pétervár hűvös egére. Midőn azt mondom, hogy "szemléli", hazudok; ő nem szemlél, csak révetegen nézdegél, mint a fáradt ember, vagy a ki önmagában sokkal érdekesebb dolgokkal van elfoglalva. Ugy, hogy csak elvétve s mintegy önkéntelenül ér rá maga körül is szemlélődni.

Örül, mert a mai napra elkészült unalmas munkájával, örül, mint a kis diák, mikor az iskolából kiszabadult és játszani, csintalankodni szalad. Nézze meg csak, Nastyenka, mindjárt látni fogja, hogy az öröm már is jó hatással volt érzékeny idegeire és betegesen izgatott képzeletére. Gondolkozik. Azt hiszi ön talán, hogy az ebédjére gondol vagy az eltöltendő estére? Mit nézeget ugy? Nem-e azt az urat, ki olyan művésziesen köszönt annak a hölgynek, a ki épp most robogott el előtte, abban a pompás hintóban?

Nem, Nastyenka, mit törődik ő az ilyen semmiségekkel? Gazdag ember ő most, gazdag bensőleg, gazdag, mondom s a leáldozó nap bucsusugarai nem hiába ragyogtak neki. Szivében egész raját keltették a képeknek és benyomásoknak. Most apróra nézegeti az utnak minden kis részletét. Most a "fantázia istenasszonya" (olvasta-e Zsukovszkit, kedves Nastyenka?) már meghimezte számára az ő csodaujjaival az aranyszövetet, s egy fantasztikus, képzelt lét szeszélyes alakzatait szövi bele. Fölemelte hősünket a hetedik égbe, a "kristály-égbe", mely ugyancsak távol esik a kitünő gránit-kövezettől, a melyen hazafelé ballag.

Állitsa meg csak s kérdezze tőle hirtelen, hogy hol van, micsoda utcákon jött; nem emlékszik semmire, sem arra, hogy merről jött, sem arra, hogy hol jár; s bosszus pirulással fog önnek valami hazugságot mondani. Ezért rázkódott ugy össze s kiáltotta csaknem el magát az imént, mikor egy tisztes agg nő megállitotta s az utat tudakolta tőle.

Elkomorult képpel folytatta utját, alig véve észre, hogy a mellette elmenők megmosolyogják és utána néznek s hogy egy kis leány ijedten tér ki az utjából s azután visszajön, hogy jobban lássa téveteg mosolyát és taglejtéseit. De a fáradatlan képzelet magával ragadja röptében az öregasszonyt, a kiváncsi embereket, a csúfolódó leánykákat, meg a Fontánka bárkáin vacsoráló parasztokat, beleszövi mindezt a maga aranyvásznába, mint legyeket a pókhálóba és igy ér haza a furcsa ember a nélkül, hogy észrevenné, ebédel meg a nélkül, hogy észrevenné, s nem tér magához, csak akkor, mikor már Matréna leszedi az asztalt és hozza neki a pipát.

Sötétedik. Ürességet és szomoruságot érez lelkében; álmainak egész birodalma zajtalanul, nyomtalanul dől össze. Csend van a kis szobában. A nyugalom, magány és semmittevés jól esik a képzeletnek, mely most lassan föllobog, halkan forr, mint a viz az öreg Matréna kávés kannájában, ki csendesen főzögeti a konyhában magának a fekete levest. A könyv, melyet gépiesen vett föl, kihull az álmodozó kezéből, mielőtt még a harmadik lapig jutott volna. A képzelet ismét kifejtette bűvös hatalmát és uj, andalitó világot teremt számára. Uj álom, uj boldogság - ismét ivott abból a finom méregből, melyet a remény kegyetlen mámora rejteget.

Mit törődik ő a való élettel, a melyben hideg és komor minden?... Szegény emberek! - gondolja magában az álmodozó, - szegény emberek, kik a valóságban élnek!... Ne csodálkozzék azon, hogy igy gondolkozik. Óh, ha látná azokat a bűbájos alakokat, melyek körülveszik, azokat a csodás szineket, a mik eléje tárulnak! És minő kalandok! Minő végtelen sorozata az álmoknak!

De hát miről álmodik? Mindenről! A költő szerepéről, a kit előbb félreismertek, azután borostyánnal koszoruztak, a mesélő Hoffmannról, a Bertalan éjről, a Rettenetes Iván hőstetteiről, mikor Kazánt elfoglalta, Husz Jánosról, a mint a konzisztórium előtt megjelenik, a halottak idézéséről az Ördög Róbertben (emlékszik arra a zenére, melyen megérzik a temető?) Mina és Brindáról; a brezinai ütközetről, egy költemény fölolvasásáról W. D. grófnénál... Dantonról, Kleopátráról és kedveseiről, a kolomnai kis házról, az ő egykori otthonáról, egy kedves, bájos lényről, ki itt lehetne most mellette, e szobácskában, az egész hosszu téli estén és hallgatná őt figyelmesen, szeliden, mint ön most, Nastyenka...

Óh, Nastyenka, mit törődik ez a kéjelgő semmittevő a valódi élettel, ezzel a siralmas, szegény valóval, melynek az összes éveit odaadná az ő képzelődése egyetlen órájáért? Vannak rossz órái is, de a mig azok ismét beköszöntenek (mert most boldog) nem kiván semmit, fölötte áll minden vágynak, megtehet mindent, uralkodik, maga teremti, alkotja meg magának az életét, és ujra alkotja minden pillanatban, a milyenné csak akarja. Olyan könnyü elrendezni egy képzelt világot, mintha nem is volna merő délibáb az egész!

Mondja meg már most, Nastyenka, miért nyomasztják az ilyen pillanatok a lelket? Miért gyorsabbodik az érverés valami titokzatos, ismeretlen erőhatástól, miért fakadnak könyek a szeméből s égetik halvány lesoványodott arcát? Miért mulnak el egész álmatlan éjszakák ugy, mint egyetlen pillanata a kimerithetetlen örömnek és kéjnek, - és mondja meg nekem, hogy midőn a hajnal pirja bevilágit rózsás fényével az ablakon s derengve tölti el a komor kis szobát, miért kél akkor divánjáról fáradtan, kimerülten az álmodozó, veti magát az ágyra és alszik el kábultan, a fölizgatott képzelet látományaitól s kéjes fájdalommal a szivében?

Azt lehetne hinni, hogy szerelmes, hogy fölgerjedt lelkében a szerelem, az ő kimerithetetlen örömeivel és összes fájdalmaival. Nézze meg csak, Nastyenka, és meg fog róla győződni. Lám, vajjon el lehet-e hinni, hogy sohasem ismerte azt a lényt, a kit álmai gyönyörében ölelgetett? Hát valóban csak álmodta ő a szenvedélyt? Lehetséges-e, hogy nem járkáltak együtt az életben, kéz a kézben, lélek a lélekbe olvadva? És a válás órájában az imádott lény nem borult-e sirva az ő keblére, nem hallgatva a vihart, mely künn dühöngött, s csupán összetört szerelmük lengő viharával vivódva?

Csak álom volt-e hát mindez? Álom volt az a komor, elhagyott kert, a mohával benőtt utak, a miken olyan gyakran járkáltak együtt, "hosszan és szerelmesen?" És az a különös ősi ház, a melyben ő olyan sokáig élt egyedül és szomoruan, egy vén házsártos férj mellett, a kitől ők, a szerelmes gyermekek, ugy féltek! Mennyit szenvedett ő és (hiszen igy szokott ez lenni, Nastyenka!) milyen szivtelenül bántak velük!

És később, valóban nem találkozott-e vele, távol hona partjaitól, idegen ég alatt, a csodás, örök városban, ragyogó bálban, harsogó zene mellett a palazzoban - higyje meg, Nastyenka, palazzo volt - ott az erkélyen, mirtusok és rózsák között, a hol ő, reáismerve, hirtelen lekapta álarcát és odasugott neki: "Szabad vagyok", azután pedig reszketve borult keblére és gyönyörtől ittasan ujjongott és ők egyetlen pillanat alatt megfeledkeztek bánatról, válásról, a gyötrelmekről, meg arról a padról is, a hol ő egy végső, szenvedélyes csókkal ragadta ki magát néma fájdalommal ölelő karjaiból?...

És most ismerje el Nastyenka, hogy bizvást zavarba lehet jönni és elvörösödni, mint egy iskolás fiu, kit a szomszéd kertjében almalopáson értek, - mikor ennyi tragikus esemény után, melytől még most is reszketünk izgatottságunkban, egyszerre csak benyitja az ajtónkat egy jókedvü, fecsegő, váratlan vendég, és mintha semmi sem történt volna, elkiáltja magát: "Éppen Pavlovszkból jövök, édes cimborám!"... Szent Isten! az öreg gróf meghalt, véghetetlen boldogság vár a szerelmesekre és - betoppan egy ember, a ki Pavlovszkból jön!

Ünnepiesen hallgattam el. Emlékszem, hogy erőfeszitést tettem, hogy nagyot kacagjak, mert éreztem, hogy ellenséges démon mozog bennem, mely már szorongatni kezdte a torkomat, éreztem, hogy reszket az állam és kitüzesedik a szemem... Azt vártam volt, hogy Nastyenka rám nyitja okos szemeit s gyermekes, vidám kacaját fogja hallatni, és már bánni kezdtem, hogy nagyon is messzire mentem, hogy ok nélkül elbeszéltem mindazt, a mi régóta megvolt már bennem, a miről ugy tudtam beszélni, mint valami irott dologról, mert már régen tisztában voltam magammal, s nem is vártam, hogy megértsen.

De meglepetésemre, Nastyenka hallgatott Pár pillanat mulva megszoritotta kezemet és félénk részvéttel kérdé:

- Igy, Nastyenka, - felelém, - egész életemet; s ugy látszik, igy fogom végezni is.

- Nem, nem, az nem lehet, - mondá Nastyenka nyugtalanul. - Nem szabad, hogy ugy legyen. Avagy képes volnék-e én a babuskám mellett tölteni az egész életemet? És tudja-e, hogy éppenséggel nem kellemes igy élni?

- Tudom, Nastyenka, tudom! - kiálték föl, nem birva többé uralkodni érzelmeimen. - És jobban tudom, mint valaha, a mióta ön mellett vagyok és annál inkább érzem e tudat keserüségét, mert önt maga a jó Isten küldte, drága angyal, hogy ezt nekem megmondja és bebizonyitsa. Most, hogy ön mellett vagyok, hogy beszélek önnel, csak annál kínosabban esik a jövőre gondolnom, a jövőre, mely csak sivár magány, céltalan élet lehet. És miről fogok álmodozni most, hogy boldog vagyok ön mellett, a valóságban? Óh, legyen áldott, a miért vissza nem utasitott és a miért elmondhatom, hogy legalább két igazán boldog estém volt ez életben!

- Óh, nem, nem! - kiáltott föl Nastyenka. - Ez nem lehet igy tovább. Igy nem válunk el egymástól! Mi is az: két este!

- Ah, Nastyenka, Nastyenka! tudja-e, hogy mennyi időre tett engem boldoggá? Tudja-e, hogy máris kibékitett önmagammal, hogy most már nem leszek magam felől rossz véleményben, mint sokszor voltam? Tudja-e, hogy most már nem fogok ugy búslakodni a miatt, hogy vétekké, bűnné tettem az életemet? Mert bűn és vétek az ilyen élet! És ne gondolja ám, Nastyenka, hogy tuloztam. Néha olyan szörnyü bánat fog el... Ugy tetszik ilyenkor, hogy nem is vagyok való az életre és minden ösztönömet, érzékemet elvesztettem a való élet iránt és - átkozom önmagamat.

Mert álmodozásban töltött éjszakáim után vannak ám rettenetes világos pillanataim is. Köröttem elevenen viharzik az élet - az emberek igazi élete, a mely nem parancsszóra alakul...

Pedig az ő valódi életük is csak ugy el fog foszlani, mint az én ábrándom. Egy arasznyi idő multával, ők is oly kevéssé lesznek valódi lények, mint az én árny-alakjaim. Igen, csakhogy folyvást megujuló árny-alakok; az élet nem szünetel; egy ember sem hasonlit a másikhoz; mig az én álmodozásaim, sötétben imbolygó árny-alakjaim egyformák, közönségesek. Születnek az első felhőből, mely a napfényt elhomályositja. Szomoru jelenések, szomoruság álomlátásai. És a kimerithetetlen képzelődés ettől az örökös feszültségtől végre is kifárad, kimerül. Az eszmények egymásután mulnak el, válnak porrá, semmivé, s mivel nincs más élet, ezekre a romokra kell aztán alapitani egy utolsó eszményt.

A léleknek pedig folyvást kell egy eszmény, s az álmodozó hasztalan kutat régi ábrándjainak a hamvában, keresve benne valami szikrát, hogy föllobbantsa belőle azt a lángot, a mely fölhevitendi megfagyott szivét és visszaadja régi éldeleteit, kedves tévedéseit, mindazt, a mi életét alkotá, a mi lelkét meghatotta, vérét pezsgésnek inditotta, könyet fakasztott szeméből és oly gyönyörrel teljes csalódásba ringatta!

Tudja-e, Nastyenka, mennyire jutottam? Hinné-e, hogy megünneplem az évfordulóját oly eseményeknek, a mik nem történtek meg, de a miket ugy szerettem volna?... Hiszen tudja, amolyan képzelődések, mint az az erkély-jelenet is... És megünnepelni ezeket az évfordulókat, mivel azok a dőre álmok nincsenek többé, mert többé álmodozni nem tudok, érti-e, kedves Nastyenka, hogy ez a kezdete az eltemetkezésnek?

Hinné-e, hogy vissza tudok emlékezni azokra a helyekre, a hol elgondoltam, hogy boldogság érhetne? És én meg-meglátogatom ezeket a helyeket, megállok ott, elfeledem a jelent, összebékitem a helyrehozhatatlan multtal és barangolok, mint az árnyék, vágy nélkül, céltalan!

Mily emlékek! Emlékszem, például, hogy most egy éve éppen ezen a helyen, ugyanebben az órában, ugyanezt a kövezetet tapostam, épp olyan magányosan, épp olyan búsan, mint most! És emlékszem, hogy képzeleteim akkor is olyan bánatosak voltak, mint most, s az élet mégis könnyebbnek és nyugodtabbnak tetszett, mint most, hiján azoknak a sötét gondolatoknak, a miktől most nem szabadulhatok, hiján a komor önvádaknak, a mik sem éjjel, sem nappal nem hagynak nyugtomat. Akkor még nem kérdeztem magamtól: hova lettek ábrándjaim? És fejcsóválva mondom magamnak: Milyen gyorsan mulnak az évek! És ismét kérdezem magamtól: Mit csináltál az éveiddel? Hogyan töltötted legjobb idődet? Éltél-e vagy nem? Nézd, szólok magamhoz, nézd, mint hidegszik a világ. Ujabb évek mulnak el és azok után jő a magány és seprőnyelére görnyedten, a bús vénség, bánat és fájdalom. A képzeletben alkotott világ halványodik, az álomlátások elmosódnak, elhalnak, szertehullanak, mint száraz levelek a fáról... november... december... Óh, Nastyenka, szomoru dolog megvénülni, a nélkül, hogy éltünk volna, a nélkül, hogy még csak sajnálnánk is valamit a multból, semmit, mert mindaz, a mit elvesztettem, jelentéktelen, dőre, semmi volt, zérus, áltatás, álom...

- Ne ríkasson hát meg, - mondá Nastyenka, a szemét törülgetve. - Elég volt. Most ketten vagyunk és bármi történjék is, nem szakadunk el egymástól. Nézze, én egyszerü, igen tanulatlan leány vagyok, ámbár a babuska tartott mellettem oktatókat. De azért higyje meg, hogy én értem önt, mert mindazt, a mit most mondott, jóformán magam is átéltem, átszenvedtem, mióta a babuska odagombostüzött a ruhájához. Igaz, nem tudtam volna olyan szépen elbeszélni, mint ön, mert nem vagyok igen művelt, - tevé hozzá kissé félénken, mert fellengős előadási modorom tiszteletre gerjeszté, - de nagyon örülök, hogy olyan nyiltan szólott. Most már tökéletesen ismerem és hogy ön is ismerjen engem, én is elbeszélek önnek mindent, nyiltan és ön tanácsot fog adni. Ön igen okos ember. Igérje meg, hogy tanácsot fog adni.

- Ah, Nastyenka, - felelém, - ámbár sohasem voltam tanácsadó s még kevésbbé okos tanácsadó, azt mégis belátom, hogy ha mindig igy élünk, az nagyon okos dolog lesz és igen okos tanácsokat adhatunk egymásnak... Nos, szép Nastyenka, mire nézve van tanácsra szüksége? Szóljon nyiltan. Olyan vidám és boldog, bátor és okos vagyok most!

- Hohó, - szakitott félbe Nastyenka nevetve, - nekem nemcsak okos, hanem testvéri tanácsra van szükségem, szivből jövőre, mintha már száz esztendő óta szeretne!

- Helyes, Nastyenka, helyes! - kiálték föl elragadtatással. - Szavamra mondom, ha ezer év óta szeretném, akkor sem szerethetném jobban, mint most!

- A felét már ismeri a történetemnek, mert tudja, hogy van egy öreg nagyanyám...

- Hallgasson és figyeljen! Első és főfeltétel, hogy többet félbe ne szakitson, mert különben hallgatok. Figyeljen hát és hallgasson. Van nekem egy öreg babuskám. Nagyon kicsi koromban kerültem hozzá, mert apám s anyám fiatalon haltak el. Ugy kell lenni, hogy a babuska valamikor gazdagabb volt, mert még most is jobb időkre emlékezik. Megtanitott franciául s azután más tárgyakra is járatott hozzám oktatókat.

Mikor tizenöt éves lettem - most tizenhét vagyok, - befejeztem a tanulmányaimat. Ekkoriban igen csintalan voltam. Hogy miket csináltam, nem fogom önnek megmondani, elég az hozzá, hogy a csinyjeim jelentéktelenek voltak. Egy szép reggel a babuska odahivott magához és azt mondta, hogy mivel ő világtalan, hát engem nem tarthat szemmel, hanem elővett egy gombostűt és a ruhámat a magáéhoz tüzte és ugy volt, mintha egész életünkben igy kellene együtt ülnünk, ha csak valami módot nem találok...

Egy szóval; eleinte teljes lehetetlen volt eltávoznom; ott kellett dolgoznom, olvasnom, tanulnom, folyvást a babuska mellett.

Egyszer cselt kisérlettem meg és rábeszéltem Feklát, hogy üljön oda helyettem. Fekla a gazdasszonyunk és süket. Fekla szépen, csendesen ült ott helyettem. A babuska elaludt a karosszékben, én pedig kaptam magamat és elmentem, - nem messzire, - egy barátnémhoz.

De rossz vége lett a dolognak. Mialatt én oda voltam, a babuska fölébredt és kérdezett valamit, azt gondolva, hogy nyugodtan ülök mellette most is. Fekla látta, hogy a babuska kérdez valamit, de nem értette, hogy mit, mert süket volt. Gondolkozott, hogy mitévő legyen. Megszállta a félelem, kihuzta a gombostűt és kiszaladt...

Nastyenka itt megállott és jóizüen nevetett. Én is nevettem. De ő megharagudott és igy folytatá:

- Azt mondom önnek, ne nevessen a babuskámon. Én azért nevetek, mert nevetséges a dolog... Mit csináljak, ha már ilyen a babuska, hanem azért mégis csak szeretem én őt egy kicsit... Ki is kaptam ám! Megfogott, visszaültetett a régi helyre és többé nem mozdulhattam.

Igaz, el is felejtettem önnek mondani, hogy a babuskának saját háza van, azaz csak házikója, csupa fából, mindössze három ablaka van és olyan ódon, mint maga a babuska. Padlás-lakás is van benne. Nos, ebbe uj lakó került...

- Persze, hogy volt, - felelt Nastyenka, - még pedig olyan, a ki jobban tudott hallgatni, mint ön. Bizony, alig mozgatta a száját egyszer is. Kicsi, vén emberke volt, szikár, néma, vak, béna, ugy hogy utoljára már nem birt élni. Meg is halt hát. Ekkor aztán uj lakóra volt szükségünk, mert lakó nélkül nem élhettünk meg. A babuska nyugdija mellett a lakbér volt csaknem az egyetlen jövedelmi forrásunk.

Az uj lakó azonban véletlenül fiatalember volt, idegen, utazó. Mivelhogy nem alkudott, babuska szó nélkül fogadta be a házba, de azután azt kérdezte tőlem:

"Hát bizony, babuska", - felelém, mert nem akartam hazudni, - "nem egészen fiatal, de nem is öreg".

- Óh, jaj, milyen szerencsétlenség! Hallod-e, te kis leány, aztán nehogy nagyon nézegesd! Milyen világ ez a mostani! Lám csak, egy afféle kis lakó, és "meglehetősen kellemes külsejü!" És Istenem, nem igy volt ez az én időmben!"

A babuska mindig az ő idejéről beszélt: fiatalabb volt akkor: "az ő idejében" melegebben sütött a nap, meg a szilva sem savanyodott meg olyan hamar "az ő idejében".

Szótlanul ülök ott mellette és elkezdek gondolkozni, hogy miért figyelmeztet engem a babuska azzal a kérdésével, hogy fiatal és csinos-e a lakónk? Gondolkoztam ezen egy darabig s azután elkezdtem számlálni a szemeket a kötésemen és elfelejtettem az egész dolgot.

Hát egyszer csak egy reggel beköszönt hozzánk a lakó és azt kivánja, hogy a mint meg volt igérve, uj tapétát tegyenek a szobája falaira. Egy szó a másikat adja, a babuska nagyon beszédes és végül azt mondja nekem:

Rögtön fölugrottam, irulva-pirulva, magam sem tudom miért. De elfelejtettem, hogy oda vagyok gombostüzve és a helyett, hogy szépen, csendesen kihuztam volna a tűt, hogy a lakó észre ne vegye, akkorát rántottam magamon, hogy a babuska széke is velem gördült.

Erre még jobban elvörösödtem, kővé meredten álltam meg és egyszerre csak sirva fakadtam. Olyan megszégyenitő és keserves volt az a pillanat, hogy a föld alá kivánkoztam és föl sem mertem pillantani. A babuska pedig rám kiáltott:

A lakó megértette, hogy jelenléte nagyobbitja zavaromat. Meghajtotta magát és elment.

Ettől a naptól fogva félholtra ijedtem, valahányszor neszt hallottam az előszobában. "Jön a lakó!" gondolám magamban és csendesen huztam ki a gombostűt, hogy megint zavar ne legyen. De nem ő jött soha. Nem jött.

Elmult két hét, ekkor azt üzente Feklával, hogy sok francia könyve van, csupa jó könyv, s a babuskának talán tetszenék, ha én olvasnék neki belőlük unalomüzés végett.

"Vajjon jó könyvek-e, Nastyenka? Mert ha nem jók, nem engedném, hogy olvasd őket. Rossz dolgokat tanulnál belőlök."

"Ah", - mondá a babuska, - "az van bennök megirva, hogy a fiatalemberek mint csábitják el a jónevelésü leányokat, mint csalják el őket a szülei házból, azzal az igérettel, hogy nőül veszik, s mint hagyják el aztán ezeket a szerencsétlen leányokat, a kik siralmasan pusztulnak el... Sok ilyen könyvet olvastam én", tevé hozzá babuska, "és olyan szépen van bennök megirva minden, hogy egész éjszaka elül mellettük az ember és olvasgatja. Tehát, Nastyenka, ne olvasd te ezeket. Miféle könyvek azok, a miket küldött?"

"Walter Scottól? De nincs-e valami csel a dologban? Nézd meg csak, nem csempészett-e be valahova szerelmes levélkét?"

"Nézd meg csak, a kötés táblája alatt. Oda szokták néha dugdosni a zsiványok!"

Igy kezdtük el olvasgatni Walter Scottot, s egy hónap alatt el is olvastuk körülbelül a felét. A lakónk azután más és más könyveket küldött, a többi közt Puskint is, ugy hogy végre el sem tudtam lenni könyvek nélkül és eszemágában sem volt többé kinai herceghez menni feleségül.

Igy álltak a dolgok, mikor egyszer véletlenül a lépcsőn találkoztam a lakónkkal. A babuska küldött valamiért. - Ő megállott. Én elpirultam. Azután ő is elpirult, de mosolygott is; köszönt, kérdezősködött a babuska hogyléte felől és aztán azt mondta:

Ezuttal ennyiben maradtunk. Egy héttel utóbb ismét találkoztam vele a lépcsőn. Most nem a babuska küldött, hanem magamnak volt valami dolgom. Három óra volt, s a lakó ilyenkor járt mindig haza.

Erre a kérdésre ismét elpirultam, - magam sem tudva, miért. Rösteltem és kellemetlenül esett, hogy idegen ember létére ilyen kérdést intéz hozzám.

"Ön kedves, szép leány", mondá a lakó. "Bocsásson meg a kérdésemért. De vidámabb társaságot kivánnék önnek, mint a minő a babuskájáé. Hát nincs barátnéja, a kit néha meglátogathatna?"

Ebéd után bejött hozzánk, leült, hosszasan beszélgetett a babuskával, kérdezte tőle, hogy nem jár-e ki néha, nincsenek-e ismerősei, s egyszerre csak azt mondta:

"A Szevillai borbélyt?" kiáltott föl a babuska, "ugyanazt a borbélyt, a kit az én időmben játszottak?"

"Ah, magam is játszottam Rozinát, fiatal koromban, műkedvelői előadáson", mondá a babuska.

"Jó, nem bánom, menjünk", mondá a babuska. "A Nastyenkám ugy sem volt még szinházban soha."

Istenem! milyen öröm volt az! Rögtön fölkészültünk és elindultunk. A babuska azt mondta, hogy ő nem láthatja ugyan a darabot, de legalább hallani fogja a zenét. Aztán meg jó öreg asszony volt: nekem akart mulatságot szerezni, mert magában nem ment volna el.

Ah, nem irhatom le önnek, hogy milyen benyomást tett rám a Szevillai borbély. A lakónk az egész előadás alatt olyan nyájasan nézegetett rám, olyan szépen beszélt velem, hogy rögtön láttam, hogy csak próbára akart tenni, mikor reggel azt ajánlotta, hogy magam menjek el vele a szinházba.

Ah, milyen boldog is voltam! Büszke önérzettel feküdtem le aludni, a szivem olyan erősen vert, mintha lázam lett volna, s egész éjjel a Szevillai borbélyról álmodoztam.

Azt gondoltam, hogy most már egyre sürübben és sürübben fog hozzánk járni. De nem ugy volt. Csaknem egészen elmaradt. Egyszer egy hónapban köszöntött be, akkor is csak azért, hogy a szinházba hivjon bennünket. Még vagy kétszer mentünk el vele.

De én ezzel nem voltam megelégedve. Láttam, hogy ő engem csak sajnál, hogy a babuska mellett olyan szomoru életet élek; de semmi más nincs a dologban. Elvesztettem a nyugalmamat, nem tudtam csendesen ülni, nem tudtam olvasni, dolgozni. Olykor hangosan kacagtam és megbosszantottam a babuskát valami csinynyel; máskor pedig egyszerüen sirva fakadtam.

Végre megromlott az egészségem is. Lesoványodtam és csaknem komolyan megbetegedtem.

A szinházat aztán bezárták s a lakónk végképp megszünt hozzánk járni. Ha találkoztunk - természetesen mindig csak a lépcsőn, - olyan komolyan és némán hajtotta meg magát, mintha szólni sem akarna hozzám, s már egészen leért a lépcsőről, mikor én még egyre ott állottam a közepén, kipirulva, mint a cseresznye, mert minden vérem a fejembe szállott, valahányszor találkoztam vele.

Éppen most egy éve, májusban bejött hozzánk a lakó és elbeszélte a babuskának, hogy elvégezte Péterváron a dolgait és egy évre Moszkvába kell mennie.

A mint ezt meghallottam, elsápadtam és szinte holtan roskadtam egy székre. A babuska nem vett észre semmit; ő pedig, miután a lakást fölmondta, meghajtotta magát és elment.

Mitevő legyek? Gondolkoztam, óh, de mennyit gondolkoztam és búslakodtam! Végre elhatároztam magamat.

Másnap kellett neki elutazni, én tehát abban állapodtam meg, hogy még ma este a végire járok mindennek, ha majd a babuska elaludt. Ugy is lett. Csomóba kötöttem össze minden ruhámat és fehérnemümet, a mire szükségem lehetett, s a csomóval a kezemben, se elevenen, se holtan, fölmentem a padlás-emeletre a lakóhoz.

A mint benyitottam az ajtaját, ő meglepetten kiáltotta el magát, mikor meglátott. Talán valami kisértetnek nézett. Azután sietve hozott elő vizet, mert látta, hogy alig birok megállni a lábamon. A szivem olyan hevesen dobogott, hogy fájt bele a fejem s az eszem összezavarodott.

Mikor aztán végre föl tudtam pillantani, azon kezdtem, hogy csomómat letettem az ágyra, mellé ültem, eltakartam két kezemmel az arcomat és elkezdtem sirni, mint a záporeső.

Ő pillanat alatt megértett mindent. Halvány arccal állott meg előttem és bánatosan nézett rám.

"Hallgasson meg, - kezdé, - hallgasson meg, Nastyenka! Nem tehetek semmit... Szegény ember vagyok. Mostan még semmim sincs, még csak valaminő állásom sem. Miből éljünk, ha feleségül veszem?"

Sokáig beszéltünk erről, de én végre magamonkivül lettem és azt mondtam, hogy nem élhetek tovább a babuska mellett, meg fogok tőle szökni, nem akarok többé odagombostűzve lenni hozzá és vele megyek Moszkvába, akár akarja, akár nem, mert nélküle nem élhetek.

Szerelem, szégyen, büszkeség, minden egyszerre szólt belőlem és csaknem ájultan rogytam az ágyra. Annyira féltem attól, hogy nemet fog mondani!

Ő hallgatagon ült a helyén pár pillanatig, azután fölállott, odajött hozzám s megfogta a kezemet.

"Kedves, jó Nastyenkám", szólt végre könytől fojtott hangon, "esküszöm önnek, hogy ha csak valaha módomban lesz megházasodni, csakis öntől várom a boldogságomat! Most Moszkvába megyek s teljes egy esztendőt fogok ott tölteni. Reménylem, fölvergődöm ott valamire. Ha aztán visszatérek és ön még nem szünt meg szeretni, esküszöm önnek, hogy akkor boldogok leszünk. Most lehetetlen. Nem igérhetek önnek semmit és nincs is hozzá jogom. De ismétlem, hogy ha egy év alatt nem sikerül is a dolgunk, valamikor mégis csak sikerülni fog, - természetesen csak abban az esetben, ha ön mást nem fog nálam jobban szeretni, mert nincs hozzá jogom és nem is merem önt csak egy szóval is lekötni"...

Igy volt. És másnap reggel elutazott. Abban egyeztünk meg, hogy a babuskának egy szót sem szólunk a dologról. Ő kivánta igy.

És ezzel most már csaknem a végén vagyok a történetemnek. Egész esztendő mult el azóta. Ő megjött, három nap óta van már itt, és... és...

Hallgatott néhány pillanatig, lehajtotta a fejét s két kezével eltakarva az arcát, ugy zokogott, hogy elfacsarodott tőle a szivem.

- Nastyenka! kezdém félénken, Nastyenka az Isten szerelméért, ne sirjon! Hogyan tudhatja?... Hátha még nincs itt?

- De itt van! - erősité Nastyenka. - Itt van, tudom. Akkor este, az elutazása előtt, megegyeztünk valamiben. Mikor elmondtuk egymásnak mindazt, a mit az imént elbeszéltem, lejöttünk sétálni ide, s itt járkáltunk a parton. Azután leültünk erre a padra. Tiz óra volt. Már nem sirtam. Édes fájdalommal hallgattam a szavait... Azt mondta, hogy mihelyt Pétervárra visszaérkezik, rögtön eljön hozzánk, s ha én nem szakadok el tőle, mindent el fogunk mondani a babuskának. Most megérkezett, tudom, de nem jön...

- Nem; természetes, hogy nem. Nem lehet, viszonzám. - De... talán irna neki...

- Nem! Az nem lehet, - mondá Nastyenka határozott hangon és ismét lehajtotta a fejét, a nélkül, hogy rám nézett volna.

- Miért nem? - folytatám ragaszkodva az eszmémhez. - De tudja-e, Nastyenka, milyen levelet? Levél és levél közt különbség van ám és... Ugy van. Nastyenka, igen! Bizza csak magát rám. Nem adok én önnek rossz tanácsot. Jóra fordulhat még minden! Ugy is ön tette volt az első lépést - akkor, hát most miért...

- Óh, kedves Nastyenka, - viszonzám, nem állhatva meg mosolygás nélkül, - dehogy, dehogy! Hiszen ez jogában van, mert ő igéretet tett önnek. És én az egész dologból azt látom, hogy ő igen gyöngéd érzésü ember, a ki tapintatosan viseli magát, folytatám, egyre jobban elragadtatva okoskodásom és következtetéseim logikus voltától. - Hogyan is áll vele a dolog? Ő lekötötte magát egy igérettel. Azt mondta, hogy nem fog nőül venni mást, mint önt, ha ugyan egyáltalában megházasodik. Önnek azonban teljes szabadságot hagyott arra, hogy tőle bármely pillanatban elszakadjon... Igy tehát ön bizvást megteheti az első lépést, sőt kötelessége is megtenni, ha például őt föl akarná oldani az igérete alól.

De nem, nincs szükség semmiféle mentegetőzésre. Maga a tény igazol mindent. Irja csak egyszerüen:

- Igen, igen, éppen igy gondoltam én is! - kiáltott föl Nastyenka, és öröm csillogott a szemében. - Óh, ön eloszlatta kételyeimet. A jó Isten maga küldte önt hozzám. Óh, köszönöm, köszönöm!

- Mit? Azt, hogy az Isten küldött? - viszonzám, elragadtatással szemlélve örvendő arcát.

- Ah, Nastyenka, hát köszönetet mondunk másoknak azért, hogy némiképp belejátszottak az életünkbe? Nos hát, akkor nekem kell köszönetet mondanom azért, hogy találkoztam önnel és azért, hogy örökké visszaemlékezhetem reá!

- Elég, elég... De hallja tovább. Abban egyeztünk meg akkor, hogy ő, mihelyt megérkezik, azonnal hirt ad nekem, még pedig ugy, hogy levelet tesz le számomra egy ismerős családnál. Derék, jó emberek, a kik a dologról semmit sem tudnak. Vagy ha nem irhatna levelet, - mert vannak dolgok, a miket levélben elmondani nem lehet, - akkor mindjárt a megérkezés napján pontban tiz órakor este eljön ide, velem találkozni. Tudom, hogy megjött, de ma már harmadnapja, hogy hasztalan várom őt vagy a levelét. Délelőtt a babuskától semmiképp sem szabadulok el. Adja át ön holnap a levelet azoknak a jó embereknek, a kikről az imént szóltam; ők majd eljuttatják hozzá. S ha válasz jön, hozza el este tiz órakor.

- A levelet! A levelet! Hiszen azt a levelet előbb még meg kell irni! Mindez tehát csak holnapután történhetik!

Félreforditotta az arcát, mely olyan piros lett, mint a rózsa, s egyszerre csak a kezemben éreztem egy levelet, mely, ugy látszik, régen meg volt irva, sőt le is pecsételve...

Kevés híja volt, hogy meg nem öleltem elragadtatásomban. Ő elpirult s könyek közt mosolygott.

- Elég volt mára! Isten önnel! - mondá azután. - Itt a levél, s itt a cim, a hova vigye... A viszontlátásra, - holnap!

Melegen szoritotta meg mind a két kezemet, intett a fejével s elsuhant, mint a nyil.

Sokáig álltam ugyanazon a helyen s addig kisértem szemmel, a mig csak láttam.

"A viszontlátásra! Holnap!" ez csengett a fülembe folyvást, mikor szemem elől eltünt.

Borult, esős nap volt a mai, napsugár nélkül való, mint az én jövendőbeli aggkorom... Olyan különös gondolataim támadnak, olyan homályos érzeteim... olyan bonyolult kérdések ötlenek agyamba, s nincs elég erőm és akaratom megfejtésökhöz.. Nem, nem is rajtam áll, hogy mindezeket a kérdéseket megfejtsem!

Ma nem fogjuk egymást látni. Tegnap, mikor elváltunk, felhők kezdték elboritani az eget és köd támadt.

- Holnap rossz nap lesz, - mondám. - Ő nem felelt, nem akart maga ellen szólni. Az ő napja derüs és világos, egyetlen felhő sem zavarja boldogságát.

Lám, milyen előnyösen megváltoztatja az embert az öröm és a boldogság! Ugy tetszik, mintha szivünket más szivbe akarnók átömleszteni, mintha azt óhajtanánk, hogy mindenki vidám legyen, mindenki nevessen.

És milyen ragadós ez az öröm. A Nastyenka szavaiban tegnap annyi gyöngédség, annyi szivjóság volt! Milyen kedvesen bánt velem, mint hizelgett, mint bátoritotta a szivemet! Óh, mennyi kacérságot teremt a boldogság!

De én Istenem, hogyan is gondolhattam ezt? Hogyan lehettem olyan vak, holott más foglalt itt már el mindent, s nem enyém semmi; holott irántam tanusitott gyöngédsége, szerelme - igen, szerelme nem volt egyéb, mint azon való öröm, hogy csakhamar viszont fog látni - mást és az az óhaj, hogy rajtam próbálja el a boldogságát!...

És mikor elérkezett a várva várt pillanat és ő nem jött meg, milyen komor lett, hogy elcsüggedt! Minden mozdulata, minden szava kétségbeesést árult el; pedig most kettőztetett figyelmet tanusitott irántam, mintha arra kérne, hogy csaljam meg gyöngéden s hitessem el vele, hogy az, a mi való, nem igaz... Végre aztán abba a pillanatban csüggedt el egészen, mikor én már azt képzeltem, hogy megértette szerelmemet és megszánta. Nem igy van-e, mikor boldogtalanok vagyunk? Nem mélyebben érezzük-e át a mások fájdalmát is?

Tele szivvel jöttem el hozzá, alig várhatva a találkozás pillanatát; koránt sem sejtettem azt, a mit most érzek, s hogy ez igy fog végződni. Nastyenka sugárzott az örömtől, választ várt. A válasz bizonyosan ő maga lesz. Semmi kétség: elő fog sietni az ő hivására. Nastyenka már egy jó órával előbb eljött a találkozóra, mint én. Eleinte mindenen nevetett. Beszélgetni kezdtem, de csakhamar elhallgattam.

- Tudja-e, miért van olyan jó kedvem, miért örülök ugy, hogy önt láthatom és miért szeretem önt ma annyira?

- Azért szeretem, mert nem lett belém szerelmes. Más az ön helyében már nyugtalankodni kezdett volna, zaklatott, sóhajtozott, sopánkodott volna... De ön... ön kedvesen viseli magát!

És olyan erősen szoritotta meg a kezemet, hogy majdnem elkiáltottam magamat. Nevetett.

- Istenem, milyen jó barátom is ön nekem! - kezdé ismét néhány pillanat mulva egész komolyan. - Igazán, a jó Isten küldte hozzám! Mi lett volna belőlem, ha ön nem volna? Milyen önzetlen ön! Ha majd férjhez megyek, nagyon jó barátságba leszünk, akár csak két testvér. Szeretni fogom önt, csaknem annyira, mint őt...

- Mi lelte? - kérdém tőle nyersen. - Baja van? Fél, mert azt gondolja, hogy ő nem fog eljönni.

- Valóban? - víszonzá Nastyenka. - Ha nem volnék ennyire boldog, sirnék az ön kétkedése, szemrehányása miatt... De igaza van, észretérit ezzel: meggondolom magamat... igaza van azzal, a mit mond. Igen, nem birok magammal. Csupa várakozás vagyok... De kissé sokáig tart a dolog...

E pillanatban léptek hallatszottak s a homályban egy férfi alakja lett látható, ki egyenesen felénk tartott. Nastyenka összerázkódott, kevés hija volt, hogy el nem sikoltotta magát. Elbocsátottam a kezét s olyan mozdulatot tettem, mintha távozni akarnék...

- Mitől fél? Miért bocsátja el a kezemet? - mondá Nastyenka, s ismét idenyujtotta a kezét. - Együtt fogunk véle találkozni, ugyebár? Azt akarom, hogy ő is lássa, mennyire szeretjük egymást!

Magamban pedig ezt gondoltam: "Oh, Nastyenka, Nastyenka! Mennyit mondtál ezzel a néhány szóval! Az ilyen szerelemtől, Nastyenka, megfagy, megdermed a sziv! A te kezed hideg, az enyém forró, mint a tűz! Milyen vak vagy te, Nastyenka!... Oh, milyen kiállhatatlanok néha a boldogok!... De nem, nem tudok rá haragudni!"...

- Először is, Nastyenka, eljártam az ön megbizásában, elvittem a levelet azokhoz a jó emberekhez, azután pedig... azután hazamentem és lefeküdtem.

- Majdnem az egész, - felelém nagy erőfeszitéssel, mert éreztem, hogy a szemem mint telik meg ostoba könyekkel. - Valamivel a találkozásunk órája előtt ébredtem föl; de voltaképpen ugy volt, mintha nem is aludtam volna. Nem tudom, mi lelt. Ugy tetszett, mintha megállt volna az idő folyása, mintha bizonyos érzés örökre belém fészkelte volna magát, mintha egy perc egy örökkévalóságig tartana, s aztán egyszerre csak valami rég ismert, azután elfeledett, azután ismét eszembe jutott dallamra ébredtem föl... Ugy tetszett, mintha ez a dallam egész életemben ki akart volna törni lelkemből és csak most...

- Oh, Istenem, Istenem! - szakitott félbe Nastyenka. - Hogyan is mondta? Egy szót sem értek belőle.

- Ah, Nastyenka, szeretném önnek némileg megmagyarázni ezeket a különös benyomásokat, - mondám panaszos, reménykedő hangon, mely szivem mélyéből jött.

Egyszerre rendkivül beszédes és vidám lett. Karomba öltötte a karját, nevetgélt, követelte, hogy én is nevessek, és minden komor szavamra szivből és hosszasan kacagott... Most már igazán haragudni kezdtem: Nastyenka valóban kacérul viselte magát!

- Hallja! - kezdte ismét, kissé rossz néven vehetném, hogy ön nem szerelmes belém. Értsen meg már most valakit az ember! Hanem azért megdicsérhetne, tisztelt rendületlen ur, hogy olyan egyszerü vagyok... Elmondok önnek minden bolondságot, a mi eszembe jut.

- Hallga... ugy tetszik, tizenegy óra! - szólék, a mint a távoli toronyból a kimért óraütés hallatszott.

Nastyenka hirtelen elnémult, nem nevetett már s számlálta az óraütéseket.

- Igen, tizenegy óra! - mondá azután félénk, habozó hangon. - Tizenegy óra!

Mindjárt megbántam gonoszságomat, mely arra késztetett, hogy figyelmeztessem őt erre a rá nézve oly szomoru időpontra. És most én is olyan szomoru voltam, mint ő. Nem tudtam, hogyan tegyem jóvá hibámat.

Elkezdtem vigasztalni, okokat hozni föl az ő távollétére, valószinüséget sorolni elő. Senki sem volt könnyebben megcsalható, mint ő ebben a pillanatban; hiszen ilyenkor mindenki örömmel hallgat a legcsekélyebb vigaszra is, és boldog, ha az igazolásnak csak árnyéka mutatkozik is.

- Igen, hiszen nevetséges is, - kezdém hevesebben és büszkén arra, hogy bizonyitgatásaim milyen világosak. - Ő nem is jöhetett még el. Ön tévedett, Nastyenka, s én is osztoztam tévedésében annyira, hogy megfeledkeztem az időszámitásról... Gondolja meg csak... Talán meg sem kapta még a levelet... Hiszen föltéve, hogy éppen ma el nem jöhetett, s föltéve, hogy erről levélben akarja önt értesiteni, a levél nem jöhet meg előbb, mint holnap. Én majd érte megyek holnap és rögtön hirt adok önnek... De van még száz más eshetőség és valószinüség is. Talán nem is volt otthon, mikor a levél odaérkezett, talán még e pillanatig nem is olvasta!... Hiszen minden lehetséges!

- Igen, igen! - mondá Nastyenka. - Erre nem is gondoltam. Természetes, hogy minden lehetséges, - folytatá igen beszédesen, de hangjában valami fájdalmas rezgés, valami távoli gondolat volt érezhető.

- Hallja tehát, hogy mit kell tennie, - folytatá. - Holnap reggel, a milyen korán csak lehet, elmegy oda, s ha kap valamit, nekem rögtön hirt ad. Hiszen tudja, hogy hol lakom.

Azután egyszerre gyöngéd, olyan félénken gyöngéd lett irántam. Figyelmesen látszott hallgatni azt, a mit mondtam. De mikor bizonyos kérdést intéztem hozzá, hallgatott, zavarba jött és félreforditotta az arcát.

Kisérletet tett, hogy mosolyogjon, hogy csillapodjék. De az álla reszketett és keble hullámzott.

- Önről gondolkoztam, - szólt hosszabb szünet után. - Ön olyan jó, hogy kőből kellene lennem, ha észre nem venném... Tudja-e, mi jutott éppen most eszembe? Összehasonlitottam önöket egymással. Vajjon ő, miért nem - ön! Miért nem olyan ő, mint ön! Ő nem ér fel önnel és mégis jobban szeretem őt, mint önt.

- Valószinüleg nem értettem még őt meg teljesen, vagy még nem ismerem eléggé. Tudja, voltaképp féltem én tőle mindig. Mindig olyan komoly, olyan büszke volt. Persze, tudom, hogy csak mutatja magát ilyennek, s hogy szivében több gyöngédség van, mint akár az enyémben. Emlékszem, hogy milyen jóságos, nemes tekintettel nézett rám akkor, mikor a csomaggal bementem hozzá... De talán tulságosan is tisztelem s ezért tetszik ugy, mintha nem egy szinvonalon állnánk.

- Nem, Nastyenka, - viszonzám, - ez azt bizonyitja, hogy ön jobban szereti őt mindennél a világon és sokkal jobban, mint önmagát.

- Tegyük föl, hogy ugy van. De tudja-e, hogy mi jár a fejemben?... Nem róla beszélek, csak általánosságban mondom... Miért van az, hogy a legjobb ember is folyvást titkol valamit mások előtt? Miért ne mondanánk ki egyenesen és nyiltan azt, a mi a szivünkben van, mikor tudjuk, hogy nem a szélnek beszélünk? Mindenki csak tulságos szigorral tüntet és elrejti igazi érzelmeit.

Hiszen magam is azon iparkodtam most, hogy érzelmeimet visszafojtsam lelkem rejtekébe!

- Nem, nem, - viszonzá ő, - nekem ugy tetszik... sőt éppen e pillanatban... ugy tetszik, mintha ön föláldozná magát érettem... (S átható tekintettel nézett rám.) Bocsásson meg, hogy igy beszélek önnel; tudja, hogy én csak egyszerü leány vagyok; kevéssé ismerem a világot s nem tudom magamat mindig kellően kifejezni, de azért hálás tudok lenni... Oh, adjon önnek a jó Isten boldogságot... Az, a mit ön nekem az álmodozásáról mondott, nem igaz ám, azaz, hogy nem ön az az álmodozó, vagy legalább már kigyógyult. Egészen más ember, mint az, a kit leirt. Ha valaha szeretni fog valakit, tegye önt boldoggá az Isten! És annak, a kit szeretni fog, nem kivánok semmi egyebet, mert boldog lesz ugy is, hiszen ön szereti... Nő vagyok, hihet a szavamnak, értem én ezt...

Elhallgatott és erősen szoritotta meg a kezeimet. Ugy meg voltam hatva, hogy nem birtam szólni.

- Igaza van, talán nem is jön el ma, - mondá Nastyenka, némi szünet után. - Késő is van már.

- Igen, - mondá Nastyenka sokkal derültebben, - most már én is belátom, hogy csak holnap jöhet. Nos hát, a viszontlátásra! Holnap! Ha esni fog, talán nem jövök el. De holnapután mindenesetre eljövök, akármilyen lesz is az idő. Legyen itt bizonyosan, látni akarom.

S a mint elbucsuzott tőlem, kezet nyujtott s derüs pillantással tekintve rám, azt mondá:

Mikor kilencet ütött az óra, nem volt maradásom a szobámba; felöltöztem és elmentem, nem ügyelve a csunya időre. Elmentem oda és leültem a padunkra... Azután elmentem az ő utcájába, és ismét visszafordultam, a nélkül, hogy csak föl is pillantottam volna az ablakára. Szomoruan, bánatosan tértem haza. Milyen bús idő! Ha szép idő volna, egész éjszaka sétálnék.

Tehát holnap, holnap! Holnap mindent el fog beszélni. Levél nem volt ma... Természetes is, hogy nem volt. Együtt vannak már...

Kilenc órakor érkeztem a találkozóra. Ő már ott volt. Ott állott, mint mikor először találkoztam vele, a parton, könyökét a rácsra támasztva, s nem hallotta közeledésemet.

Nastyenka ijesztően sápadt lett és mozdulatlanul nézett rám hosszasan. Végső reményét tettem semmivé.

- Bocsásson meg hát neki az Isten, - szólt végre megtört hangon. - Bocsásson meg neki az Isten, hogy igy elhagyott.

Még egy pillanatig küzdött, hogy erőt vegyen magán; azután hirtelen elfordult, rátámaszkodott a rácsra és zokogásra fakadt.

- Elég volt már, Nastyenka, elég volt! - figyelmeztetém. De nem volt erőm folytatni. Mit is mondtam volna neki?

- Ne iparkodjék engem vigasztalni, - mondá. - Ne szóljon az ő érdekében, ne mondja, hogy el fog jönni, hogy nem hagyott el olyan kegyetlenül, olyan embertelenül, mint a hogy tette. De miért? Miért? Volt talán valami a levelemben, abban a szerencsétlen levélben?

- Óh, milyen embertelenség, milyen kegyetlenség! - folytatá. - És egyetlen sort se! Csak legalább válaszolt volna, hogy nem kellek neki, hogy eltaszit... De igy, három nap alatt egyetlen sort se!... Milyen könnyü megbántani egy szegény, védtelen leányt, kinek az az egyetlen bűne, hogy szeret!... Oh, mit szenvedtem én ezalatt a három nap alatt! Istenem, Istenem! Ha eszembe jut, hogy magam mentem be hozzá legelőször is, hogy megaláztam magamat előtte, sirtam, könyörögtem, esedeztem a szerelméért!... És azután!...

- Nézze, - mondá azután, hozzám fordulva, s fekete szemei szikráztak, - nem igaz ez, ugyebár? nem lehet, nem természetes! Ön vagy én, vagy mind a ketten tévedtünk. Talán még meg sem kapta a levelet. Talán még mind e pillanatig nincs tudomása semmiről. Hogyan lehetséges ez, mondja meg, az Isten szerelméért, magyarázza meg... Föl nem foghatom, hogy lehet valaki olyan kiméletlenül durva! Egyetlen árva szót se! Hiszen a legutolsó iránt is nagyobb részvétet szokás tanusitani! De talán hallott felőlem valamit, talán elrágalmaztak előtte... Mit gondol?

- Ön ir neki. Ne mondjon nemet. Nastyenka, ne mondjon nemet. Majd kényszeriteni fogom én azt az embert, hogy tisztelje az ön eljárását. Meg fog tudni mindent, és ha...

- Nem, barátom, nem, - szakitott félbe Nastyenka, - nem irok neki. Elég volt. Egyetlen szót sem többet, egyetlen sort sem az én kezemtől!... Elég! nem ismerem őt többé, nem szeretem többé! El fogom... fe... ledni!

- Csillapodjék, Nastyenka. Üljön le ide, ni, - mondám, s odavezettem a padhoz.

- Hiszen nyugodt vagyok. Elég! Vége! Oh, ezek a könnyek; majd fölszáradnak... Azt gondolja talán, hogy elölöm magamat... vizbe ugrom?...

A szivem tele volt. Szólni akartam, de nem birtam. Nastyenka megfogta a kezemet.

- Képes lett volna ön igy cselekedni? Ön nem hagyta volna el azt, a ki hozzájött, nem kacagott volna gúnyosan a szemébe, hogy olyan gyönge és együgyü a szive! Kimélte volna ugyebár? megszánta volna; meggondolta volna, hogy a szegény leány egyedül áll, hogy nem tanult meg magán uralkodni, hogy nem tehet róla, hogy önt szereti, hogy nem bűnös, mert nem tett semmi rosszat... Oh, Istenem, Istenem!

- Nastyenka! - kiálték föl, nem birva többé izgatottságommal, - Nastyenka! Ne kínozzon! Ne tépdesse a szivemet! Hiszen megöl... Nastyenka! Nem tudok tovább hallgatni! Ki kell végre mondanom, a mi itt a szivemben forr.

- Hallgasson meg, Nastyenka, - mondám elszántan. - A mit most mondani fogok, képtelenség, merő balgaság. Tudom, hogy lehetetlenség, de mégsem hallgathatok. Előre is esedezem, szenvedései nevében kérem, bocsásson meg.

- Ej, mi ez? mi baja? - kérdé Nastyenka, ki most már nem sirt, s átható pillantást vetett rám, mialatt bámuló szemeiben különös kiváncsiság csillogott. - Mi baja?

- Lehetetlenség. De én szeretem önt, Nastyenka. Ez az. És ezzel megmondtam mindent. Most már láthatja, hogy beszélhet-e még velem ugy, mint az imént, hogy meghallgatja-e végre, a mit mondani fogok...

- De hát mi az? - szakitotta félbe Nastyenka. - Mit fog mondani? Hiszen régóta tudom már... de ugy gondoltam, hogy egyszerüen csak ugy szeret... Oh, Istenem!

- Eleinte ugy is volt, Nastyenka, de most, éppen ugy vagyok, mint ön volt akkor, mikor a kis csomójával bement hozzá a szobába. De mégsem ugy, mert ő akkor senkit sem szeretett; de ön igen.

- Mit beszél? Nem értem. De mondja csak; miért... azaz, hogy nem miért, hanem micsoda ötletből támadt igy egyszerre... Istenem, bolondokat mondok. De ön...

- De hát mit tegyek, Nastyenka?... Mitévő legyek? Hibás vagyok azért, hogy szeretem? Nem, ez nem sértheti önt. Barátja voltam eddig: nos, az vagyok most is - semmi sem változott... Nézze, Nastyenka, a könyeim folynak... Nevetséges vagyok, ugyebár? Oh, engedjen sirnom, nem ártok vele senkinek... A könyeim majd fölszáradnak, Nastyenka.

- Nem, Nastyenka, nem ülök le; nem maradhatok itt tovább; ön nem láthat engem többé. Csak még egy szót akarok mondani, azután megyek. Csak azt akarom mondani: sohasem tudta volna meg, hogy szeretem; magamba zártam volna titkomat; nem kínoznám most önzésemmel; de ön a hibás; ön kényszeritett arra, hogy szóljak; sirni láttam, nem birtam többé magammal, kimondtam, és... ön nem üzhet el többé magától.

- Nem, nem, nem is üzöm el, - mondá Nastyenka, szomoruságát lehetőleg palástolva.

- Hogyan! Nem üz el! De én, én menekülni szeretnék. Megyek is, de előbb el kell mondanom mindent... Az imént, mialatt beszélt, nem birtam helyemen maradni, és mikor sirt... mert az a másik nem szereti... Éreztem, hogy szivemben oly nagy szerelem lángol ön iránt, Nastyenka, oly nagy szerelem! És keserves érzés, hogy ezzel a szerelemmel nem segithetek önön... Nem lehetett hallgatnom, beszélnem kellett, Nastyenka, beszélnem kellett.

- Igen, igen, beszéljen csak, beszéljen igy velem, - mondá Nastyenka, sajátságos fölindulással. - Talán különösnek találja, hogy én igy beszélek önnel, de... csak beszéljen. Felelni fogok, elmondok mindent.

- Szánalmat érez irántam, Nastyenka, egyszerüen csak szánalmat, kis barátnőm!... Jó, ezen már ugy sem lehet segiteni. A mi megtörtént, azon változtatni nem lehet. Nemde? És ez rendén is van igy. De lássa, az imént azt gondoltam... óh, engedje hogy megmondjam... azt gondoltam... de természetesen, az lehetetlen, Nastyenka... azt gondoltam, hogy ön valahogyan... már nem is szereti őt. Akkor hát - már tegnap és tegnapelőtt is gondoltam erre, Nastyenka, - akkor tehát, ha igy van, gondolám, rajta leszek, hogy megszerettessem magamat önnel, igen. Hiszen maga is mondta már, hogy csaknem szeret... Nos, hát... azt akartam megmondani... mi történnék, ha ön engem csakugyan szeretne? Csak ennyit akartam mondani, és semmi mást... Nézze, drága barátnőm, - mert hiszen még mindig barátnőm, - én bizony csak egyszerü, szegény jelentéktelen ember vagyok... De nem erről van szó, s nem is ezt akarom mondani... hanem ugy szeretném önt, Nastyenka, olyan nagyon, hogy még ha ön most is szeretné és ezután sem szünnék meg szeretni azt, a kit én nem ismerek, sohasem fogná érezni, hogy az én szerelmem önnek valamiképp terhére van. Csak azt érezné minden pillanatban, hogy mellette egy háládatos, óh, olyan háládatos forró sziv dobog, amely önért... Oh, Nastyenka, Nastyenka! Mivé tett ön engem?

- Ne sirjon, nem akarom, hogy sirjon, - mondá Nastyenka, hirtelen fölállva. - Álljon föl ön is és jőjjön velem, ne sirjon, - mondá, és zsebkendőjével fölszáritotta könyeimet. - Most pedig jőjjön, talán mondok önnek valamit... Igen, minthogy ő engem elhagyott, elfeledett, ámbár még most is szeretem (nem akarom önt megcsalni)... hát figyeljen arra, a mit mondok, és feleljen. Ha én, teszem föl... szeretném önt, azaz, ha, csakis ha... Oh, barátom, ha meggondolom, hogy mennyire bántottam önt, mikor a szerelmén nevettem, mikor megdicsértem azért, hogy belém nem szeretett!... Oh, Istenem, hogyan lehetséges az, hogy én ezt előre nem láttam, hogy olyan ostoba voltam? De... Most már elhatároztam magamat. Kimondom.

- Nézze, Nastyenka, tudja mit? Én elmegyek öntől. Igazán csak gyötrelmet okozok önnek. Most lelkifurdalásai vannak azért, hogy előbb nevetett. Nem akarom, nem, nem akarom, hogy a saját keservén kivül még... Hibás vagyok, Nastyenka, de bocsásson meg...

- Szeretem őt. De az majd elmulik, el kell mulnia, nem lehet másképp. Máris mulik, érzem. Ki tudja? talán már ma elmulik, mert gyülölöm őt, mert ő kacag rajtam, holott ön itt együtt sirt velem, és ön nem vetne meg, mint ő, mert ön szeret, és ő nem szeret, talán sohasem is szeretett, s végre, mert én is szeretem önt... igen, igazán, éppen ugy, mint ön szeret engem. Hiszen mondtam is már önnek ezt, maga is hallotta. Azért szeretem önt, mert ön jobb, mint ő, mert ön becsületesebb, mint ő, mert ő...

Fölindulása olyan erős volt, hogy nem mondhatta tovább. Vállamra hajtotta a fejét, azután mellemre és keservesen sirt.

Vigasztaltam, csillapitgattam, de ő nem hallgatott el, egyre szorongatta a kezemet és zokogva mondá:

- Várjon csak, várjon, mindjárt elhallgatok. Azt akarom önnek mondani... Ne gondolja, hogy ezek a könyek... ez csak gyöngeség. Várjon, a mig elmulik.

Végre elhallgatott, letörülte könyeit és tovább mentünk. Szólni akartam, de ő kért, hogy csak várjak. Hallgattunk.

- Hallja tehát, - mondá gyönge, reszketeg hangon, mely a szivembe hatolt. - Ne gondolja, hogy állhatatlan és csapodár vagyok, hogy olyan könnyen és hamar tudok felejteni. Álló esztendeig szerettem őt, és esküszöm az élő Istenre, hogy soha más gondolatom nem volt, mint ő. De ő kikacagott - bocsásson meg neki az Isten! - Megsebezte, megbántotta szivemet. Nem szeretem többé, mert csak azt tudom szeretni, a mi nagy és nemes, a mi engem megért, a mi becsületes, mert ilyen vagyok magam is, és ő nem méltó hozzám... Isten vele! Jobb igy, mintha később kellett volna kiábrándulnom és megtudnom, hogy milyen ember...

- Hiszen ez természetes! Ki tudja, kedves barátom, - folytatá, kezemet megszoritva, - ki tudja? talán egész szerelmem csak önámitás, képzelődés volt; talán csakis semmiségekből keletkezett a miatt, hogy a babuska fogva tartott! Talán éppen az a rendeltetésem, hogy mást szeressek, ne őt, mást, a ki velem érez, és... és...

- De hagyjuk őt, - szakitá félbe Nastyenka, izgatottságában fölsirva, - csak azt akartam még önnek mondani, hogy ha ön mindamellett is, hogy én őt szeretem... nem; csak szerettem... ha ön mindamellett is... azt mondja... ha érzi, hogy szerelme elég nagy ahhoz, hogy szivemből a korábbit kiüzze... ha meg akar szánni, ha nem akar sorsomra hagyni, egyedül, vigasztalanul, reménytelenül,... ha szeretni akar mindig, mint a hogy most szeret... akkor, esküszöm önnek, hogy a hála... hogy szerelmem végre méltó lesz az önéhez... Elfogadja-e most a kezemet?

- No, elég, elég! - szólt ő, alig uralkodhatva magán. - Most már el van mondva minden. Ugyebár? Igen? Nos, és ön boldog, és én is boldog vagyok. Szót se hát erről többet. Beszéljünk másról.

- Igen, Nastyenka, igen, beszéljünk másról! igen, másról! Boldog vagyok és... Nos, Nastyenka, beszélgessünk hát másról. Hamar csak, kezdje el. Kész vagyok.

És nem tudtunk mit beszélni. Csak nevettünk, sirtunk, s beszéltünk össze-vissza ezerfélét, minden összefüggés nélkül. Majd egyenesen haladtunk tova az utcán, majd hirtelen megfordultunk a tulsó oldalra. Majd ismét megálltunk és ismét átmentünk a partra. Olyanok voltunk, mint a gyermekek.

- Most egyedül élek, Nastyenka, - mondám, - de holnap... No, természetesen én, Nastyenka, szegény vagyok, mindössze ezerkétszáz rubel a fizetésem; de az nem tesz semmit.

- Persze, hogy nem tesz. A babuskának pedig nyugdija van, ugy, hogy ő nem lesz terhünkre. De magunkhoz kell őt vennünk.

- Matréna nagyon jó asszony, csak egy hibája van: nincs fantáziája. De az nem árt.

- Igen, lakjék minálunk, ottfönn a padlásemeleten. Éppen üres most. Egy öreg asszonyság lakott benne, de elutazott és a babuska, jól tudom, fiatalembert akar lakónak. Kérdeztem tőle, hogy miért fiatalembert. És ő erre azt mondta:

- "Jobb az. Nagyon öregszem már. De ne gondold ám, Nastyenka, hogy hozzá akarnálak adni."

- Igen, tudom, szép ház. De csak hurcolkodjék ki belőle és költözzék mihamarabb hozzánk.

- Holnap lesz a napja, Nastyenka, már holnap! Tartozom ott még egy kis lakbérrel, de az nem tesz semmit. Nemsokára kikapom a fizetésemet.

- De ni, tudja-e? Én talán leckéket fogok adni. Előbb tanulok s azután órákat adok.

- Igen, és elmegyünk majd az operába; nemsokára megint adják a Szevillai borbélyt.

Mialatt beszélgettünk, tétován járkáltunk, nem is tudva, merre vagyunk. Majd megállottunk és hosszasan beszélgettünk ugyanazon a helyen, majd ismét ide-oda jártunk, hol komolyan beszélgetve, hol meg ismét sirva és nevetve. Majd Nastyenka egyszerre csak haza akar menni s én nem merem tartóztatni, de el akarom kisérni a kapujokig. Elindulunk s negyedóra mulva egyszerre ismét a parton látjuk magunkat a padunk mellett. Majd sóhajtozik s ismét köny ül a szemébe. Én csüggedni kezdek... de ő megfogja kezemet s ismét beszélgetésbe merülve megyünk tovább.

- Ugy hiszem, most már ideje lesz hazamenni. Nagyon késő van, - mondá végre Nastyenka.

- Menjünk!... Nézzen csak az égre, Nastyenka. Holnap gyönyörü idő lesz. Milyen kék ég, milyen bűbájos holdfény! Nézze csak, az a sárgás felhő most elnyeli a holdat. Nézze!... Nem, a hold mellette bukkan elő. Látja?

De Nastyenka nem nézte a felhőket. Kővé dermedten, némán állt ott. A következő pillanatban félénken és szorosan simult hozzám. Keze reszketett a karomban. Ránéztem. Még szorosabban simult hozzám.

E pillanatban egy fiatalember haladt el mellettünk. Hirtelen megállott, figyelmesen nézett ránk, azután ismét tett néhány lépést.

- Ő!... - viszonzá Nastyenka suttogó hangon, s még erősebben simult hozzám.

- Nastyenka!... Nastyenka!... Te vagy? - hallék a hátunk mögött egy hangot, s a következő pillanatban a fiatalember ismét felénk jött.

Mily fölsikoltás! Hogy összerezzent! Hogy tépte ki magát karomból, s rohant elibe!

De alig hogy kezet adott neki, hogy karjaiba vetette magát, hirtelen visszafordult hozzám, s pillanat alatt, mint a forgószél, mint a villám, ismét mellettem termett, s mielőtt meggondolhattam volna magamat, nyakamra fonta két karját és szenvedélyesen csókolt meg.

Azután, egyetlen szó nélkül, visszarohant hozzá, megfogta a kezét s magával vonta.

Éjszakáim reggel értek véget. Nem szép nap volt. Esett az eső, és cseppjei verdesték ablakomat. Sötét volt szobámban, sötét és borus künn. Fájt a fejem, láz borzongatta tagjaimat.

("Óh, ha ő ön volna!" jutott most eszembe. Emlékszem a szavaidra, Nastyenka!)

Sokáig, sokáig olvastam ezt a levelet. Könyeim hullottak reá. Végre kiejtettem kezemből s eltakartam az arcomat.

- Leszedtem a pókhálót, valamennyit. Ha meg akarsz házasodni, hát tiszta a ház.

Ránéztem. Derekas, "fiatal" öreg cseléd volt még, de nem tudom miért: egyszerre csak ráncos képünek, homályos szemünek, összetöpörödöttnek láttam. Nem tudom, miért találtam ugy, mintha a szobám is épp ugy megvénült volna, mint ez az öreg asszony. Fala, padlója szinehagyottá, fakóvá lőn, pókháló pedig csak annyi volt, mint valaha. Nem tudom, miért tetszett ugy, mintha a szemközt való ház, a mint az ablakból rápillantottam, szintén roskatag lenne már, mintha a vakolata lemállanék, párkányai megfeketednének, falait kiverné a ragya...

Talán már a felhők közül előtörő napfény ismét elbujt és ujra komorrá lett szemem előtt minden, vagy talán mert jövőmnek egész képe olyan örömtelennek és sivárnak tünt föl előttem és tizenöt évvel megvénültnek láttam magamat ugyanebben a szobában, ugyanilyen magányosan, mint most, ugyanezzel az öreg Matrénával, ki az évek folyása alatt sem lett okosabb.

De hogy én téged az én keservemre emlékeztesselek, Nastyenka! Hogy sötét felhőt boritsak zavartalan boldogságod derüs egére! Hogy keserü szemrehányással bánatot okozzak szivednek, titkon maró fájdalmat ébresztve benne üdvöd pillanatában! Hogy csak egyetlen szálát is megtörjem ama gyenge virágoknak, melyeket fekete fürteidbe tüztél, mikor vele az oltár elé járultál... Óh, soha! soha! Derülten sugározzék reád az ég! Derüs és zavartalan legyen kedves mosolyod! Áldott légy a boldogságnak és gyönyörnek ama pillanatáért, melyet ennek a másik, elhagyatott, hálás szivnek nyujtottál!

Én Istenem! Egy egész pillanata a boldogságnak! Hát kevés az, egy egész emberéletre is?

Fantasztikusnak nevezem, de reálisnak tekintem a legnagyobb mértékben. Csupán a forma valóban fantasztikus s ezt látom szükségesnek először is megmagyarázni.

Nem mese ez, nem is egyszerü följegyzés. Képzeljetek egy férjet, nejének az asztalon kiteritett holtteste előtt. A nő pár órával ezelőtt vetette le magát az ablakból. A férj iszonyuan meg van zavarodva s még nem birta összeszedni gondolatait. Járkál a szobában s azon erőlködik, hogy világossá tegye maga előtt ezt az eseményt, "egyetlen pontra tömöritse gondolatait". Azonkivül ez az ember gyógyithatatlan búskomorságba szenved s mint ilyen, fennszóval gondolkozik. Magával beszél hát, elmondja és megmagyarázni igyekszik magának a dolgot. Szavainak látszólag eszes összefüggése mellett gyakran jut magával ellenmondásba, az okoskodásban és az érzelmekben egyaránt. És igazolja magát és vádolja a nejét, mellékes magyarázatokba téved, a melyekből kiérzik az észjárás és a sziv nyersesége, de egyuttal a mély érzelem is. Lassankint aztán valóban megvilágosodik előtte a dolog és sikerül "gondolatait egyetlen pontra tömöriteni". Fölidézett emlékeinek a láncolata végre kikerülhetetlenül elvezeti az igazsághoz, s ez az igazság fölemeli lelkét és szivét. Utóljára az elbeszélésnek a hangja is levetkezi a kezdetbeli zavarosságot. A való tisztán és világosan áll a szerencsétlen szeme előtt.

Ime a tárgy. Ez a szakadozott, zavaros elbeszélés, mint fölfogható, néhány óráig tart; az elbeszélő, hol önmagához szól, hol valami láthatatlan hallgatóhoz vagy biróhoz. Igy történnek egyébiránt a dolgok a valóságban is. Ha egy gyorsiró hallhatta volna ezt az embert s följegyezte volna mindazt, a mit mondott, az elbeszélés talán döcögősebb, kevésbbé kidolgozott lenne, mint nálam; de a lélektani rend, ugy hiszem, ugyanaz maradna. Az általam rendbeszedett gyorsirói jegyzetek föltevése tehát az, a mit ez elbeszélésben fantasztikusnak tekintek. Az előadásnak ez a módja nem egészen uj az irodalomban. Hugó Viktor például az ő remekművében, "Egy halálra itélt utolsó napjá"-ban csaknem ugyanilyen módszerrel élt; ő, ámbár nem utalt gyorsiróra, ennél mégis nagyobb lehetetlenségnek adott tért, midőn azt a föltevést veszi alapul, hogy a halálra itéltnek módjában van leirni benyomásait az utolsó percben is. De ha Hugó Viktor előre meg nem állapitja ezt a fantasztikus föltevést, e műve, mely minden alkotása közt a legreálisabb, legigazabb, nem is léteznék.

...Most, hogy itt fekszik, még csak hagyján: odamegyek hozzá minden pillanatban és megnézem; de holnap? elviszik előlem és mittévő leszek én akkor egyedül? Most még itt van ebben a szobában, kiteritve, ezen a két asztalon; holnap készen lesz a koporsó, fehér koporsó... fehér selyemfátyollal... De hisz nem erről van szó... Járkálok, egyre járkálok... meg akarom érteni. Hat órája már, hogy ezen erőlködöm és nem birom a gondolataimat egyetlen pontra tömöriteni. De ez azért van, mert járkálok, egyre csak járkálok, járkálok...

Hogyan is történt csak, menjünk sorjában... Én, kérem, tetszik látni, nem vagyok regényiró, de az nem baj: elmondok mindent, ugy, a hogy értem. Óh, igen! értek mindent, nagyonis értem, s ez a szerencsétlenségem!

Tehát... ha tudni akarják, vagyis, hogy az elején kezdjem, ő eljött hozzám, zálogba tenni egyet-mást, hogy hirdetést adhasson a Golosz-ba, mert helyet keresett mint nevelőnő, vagy leckeadó. Eleinte észre sem vettem: ugy jött, mint a többi, s ugy bántam el vele, mint a többivel.

De utóbb szemügyre kezdtem venni. Karcsu volt és szőke, közepesnél alacsonyabb termetü. Zavarodottnak, szégyenlősnek látszott velem szemben; ugy hiszem, ilyennek kellett lennie minden más emberrel szemben is, a kit nem ismert. Velem bizonyára nem foglalkozott; nem a férfit, hanem az uzsorást látta bennem. A mint a pénzt megkapta, rögtön távozott. És mindig hallgatag volt. A többiek vitáznak, könyörögnek, alkusznak, hogy többet kapjanak. Ő nem... A mennyit kapott...

Úgy tetszik, összezavarodom... Tehát ugy volt, hogy a zálogai ébresztették föl először is a figyelmemet: aranyozott ezüst fülbevalók, meg egy hitvány kis medaillon. Az egész nem ért husz kopeket. Tudta ő ezt, de meglátszott az arcán, hogy milyen becsesek neki ezek a tárgyak. Valóban ez volt egész apai és anyai öröksége, a mint később megtudtam.

Egyetlen egyszer engedtem meg magamnak, hogy mosolyogjak, mikor láttam, hogy mit hozott. Mert hát, tetszik tudni, nekem ez sohasem szokásom; a közönségemmel szemben mindig megtartom az uri modort: kevés szó, udvariasság, szigor. De ő egyszer el merte hozni a maradványát, (betü szerint tessék ezt érteni) a maradványát egy nyulbőrzekének.

Nem állhattam meg, hogy meg ne ereszszek egy tréfás szót... Kérem, hogy elvörösödött! A szeme kék, nagy, merengő; milyen lángokat lövellt! S a mellett nem szólt egy szót sem; fogta a rongyát s elment.

Főképp akkor tünt ő föl nekem, s kezdtem egy kicsit róla gondolkozni... de a magam módja szerint... Igen, emlékszem még a benyomásra... vagy jobban mondva a fő benyomásra, az egésznek a szintézisére: szörnyen fiatal volt, annyira fiatal, hogy az ember nem nézte volna többnek tizennégy évesnél. Pedig három hónap híján tizenhat éves volt akkor. De hát nem ezt akartam én mondani, - nem ebben van a szintézis.

Megtudtam utóbb, hogy a zekével ott járt Dobrurarovnál meg Mosernél; de azok csak aranyat fogadnak el s szóba sem akartak vele állani. Én elfogadtam tőle egyszer egy kaméát, melynek ugyszólván semmi értéke sem volt, s utóbb meggondolva a dolgot, csodálkoztam, hogy megtettem; mert én is csak arany- és ezüst-tárgyakat szoktam elfogadni; tőle pedig elfogadtam egy kaméát! Miért? Ez volt a második gondolatom, mely reá vonatkozott, - emlékszem.

A következő alkalommal, vagyis mikor Mosertől visszajött, egy szivaros-tárcát hozott, borostyánkőből, afféle csecsebecsét, mely értékes lehet annak, a kinek, de nekem semmit sem ért, mert nálunk csak az aranynak van értéke. A tegnapi dolog után szigoruan fogadtam.

Szigorom abból áll, hogy hidegen bánok az emberekkel. De a mikor odaadtam neki két rubelt, nem állhattam meg, hogy ingerült hangon ne tegyem hozzá:

És nyomatékosan, célzatosan emeltem ki az önnek szót. Gonosz voltam. Ő, meghallva ezt az "önnek"-et, ismét elvörösödött, de nem szólt semmit, nem dobta vissza a pénzt, hanem elvitte! Milyen is a nyomor! És hogy elpirult! Fölfogtam, hogy megsértettem. S mikor kiment, egyszerre azt kérdeztem magamtól: "Hát megér ez a diadal két rubelt?" Hehehe! emlékszem, csakugyan ezt a kérdést intéztem magamhoz: "Megér ez két rubelt? Megér?" S nevetve adtam magamnak igenlő feleletet.

Valóban nagyon jókedvü voltam akkor. De nem rossz érzésből cselekedtem akkor, hanem szándékosan. Próbára akartam tenni a leányt, mert észrevétlenül valami uj gondolatom támadt felőle. Harmadszor voltak most már rávonatkozólag különös gondolataim.

...Nos hát, ettől a pillanattól fogva kezdődött. Azonnal tudakozódtam az életmódja, a helyzete felől, s türelmetlenül vártam eljövetelét.

Éreztem, hogy csakhamar el fog jönni. El is jött, s ekkor udvariasan és nyájasan beszéltem vele. Jó nevelésben részesültem s van modorom... Hm... Megértettem ekkorára, hogy jólelkü és szelid leányka. A jók és szelidek ellentállása nem tart sokáig, s ámbár nem szeretik föltárni a szivöket, nem tudnak kitérni egy társalgás elől. Röviden felelnek, de felelnek, s minél tovább megy az ember, annál többet vesz ki belőlök, ha bele nem fárad. Hanem gondolhatni, hogy ezuttal nem sokat mondott. Csak utóbb tudtam meg, a Golosz-dolgot, meg a többit. Hirdetgette magát a lapokban; először, természetes, nagy garral: "nevelőnő, vidékre is hajlandó menni, föltételek boriték alatt küldendők" utóbb: "minden föltételre kész, ad leckéket, vagy lenne társalkodónő, vezetne háztartást, ápolna beteget, végezne kézimunkát, varrást, stb. stb..." Persze, nem egyszerre hirdette mindezt, hanem minden egyes hirdetéssel alább szállott s végre nem kért egyebet, mint "kenyérre való munkát". Nem kapott helyet.

Elhatároztam ekkor, hogy végső próbára teszem: előveszem az aznapi Golosz-t s mutatok neki egy hirdetést:

- Lássa, ez a hirdetés ma reggel jelent meg, s estére az illetőnek már bizonyosan lesz helye. Igy kell magát hirdetni.

Ez nagyon tetszett tőle. Egyébiránt már bizonyos voltam felőle és semmitől sem kellett tartanom: senki sem fogadja el az ő szivaros tárcáit; hanem azokból is kifogyott. Harmadnap sápadtan és zavarodottan köszöntött be. Sejtettem, hogy történt vele otthon valami és ugy is volt. Mindjárt elmondom, hogy mi történt; csak előbb azt akarom előadni, hogy egyszerre milyen "chic"-esen viseltem magamat s mint hóditottam. Váratlanul támadt a gondolatom... Igy történt:

Egy Mária-képet hozott (elszánta magát rá)... Óh... most tessék csak figyelni. Most kezdődik, mert eddigelé csak össze-vissza beszéltem... Azt akarom, hogy eszembe jusson minden, minden apró részlet, a legcsekélyebb mozzanat...

Folyvást össze akarom szedni a gondolataimat és nem akar sikerülni... hja, igen! az apró részletek, a csekély mozzanatok...

A Szűzanya képe... A Szűzanya a gyermek Jézussal... Családi kép, régi, aranyozott ezüst-diszitménynyel - "megér... megér hat rubelt". Látom, hogy a kép nagyon a szivéhez van nőve; de elzálogosit mindent, rámát, diszitményt. Azt mondom neki: Jobb, ha csak a diszitményt hagyja itt; a képet elviheti, jó lesz az ugy is.

- Tudja mit? nem szedem szét; ide teszem a magam szentképei közé, az örök-mécs alá (mióta zálogházat nyitottam, folyvást égettem a mécset) és, itt van, fogja, tiz rubel.

- Nem kell tiz rubel? A kép megéri, tevém hozzá, ujra észrevéve szemének szikrázását.

- Nem kell megvetni senkit... Magam is voltam válságos és még rosszabb helyzetben is, és ha most ilyen foglalkozás mellett lát... hát azok után, a miket szenvednem kellett...

- Bosszút áll a társadalmon, mi? - szakitott félbe hirtelen gúnyos, de egyszersmind naiv mosolylyal.

Hohó! - gondolám magamban. Hiszen ennek a leánynak önállósága, jelleme van!

- Lássa, - folytatám félig tréfásan, félig komolyan, - én egy rész vagyok amaz erőből, mely mindig rosszra tör és mindig jót teszen.

- Ne törje a fejét. Mefisztó igy mutatja be magát Faustnak. Olvasta a Faust-ot?

- Azaz, hogy nem olvasta. Olvasni kell azt. Még folyvást gúnyos kifejezést látok az ajkán. Kérem, ne tegyen föl rólam olyan kevés izlést, mintha fehérre akarnám mosni az én uzsorás szerepemet azzal, hogy Mefisztónak adom ki magamat. Uzsorás csak uzsorás marad. Tudjuk.

Azt akarta mondani, hogy nem várt volna tőlem irodalmi műveltséget. Nem mondta, de megsejtettem, hogy gondolta. Kiváncsiságot ébresztettem benne.

- Lássa, - jegyzém meg, - nincs mesterség, a melyben jót ne lehetne tenni. Bizonyára nem magamról beszélek. Én, ugy hiszem, csakis rosszat teszek, de...

- Igaz, minden helyzetben lehet jót tenni, - viszonzá ő élénken, tekintetével át akarva hatni rajtam. - Igen, minden helyzetben, - ismétlé.

Óh, emlékszem, emlékszem mindenre! És, kimondom, megvolt benne az a fiatalság, mely midőn mély eszmét fejez ki, az arcon a naiv és őszinte meggyőződés villanását tünteti föl, mely ezt látszik mondani: Lám, milyen értelmes tudok én lenni! És nem lehet mondani, hogy ez önhittség, mint a mienk, hanem őszinte meggyőződés eszméjének a helyességéről. Óh, az őszinteség! Ez az, a mi hódit. És milyen elragadó volt ez ő benne! Emlékszem, nem feledtem el semmit. Mikor elment, el voltam határozva, Még aznap megtettem utolsó tudakozódásaimat és részletesen megismertem egész életét. A multját Lukérja, a családjok szolgája által tudtam meg, a kit kevéssel azelőtt hóditottam a magam pártjára. Olyan siralmas volt az ő élete, hogy nem értem, miképp tudott ilyen körülmények közt elegendő lelki ereje lenni ahhoz, hogy nevessen, hogy meg legyen benne az a kiváncsiság, melyet akkor tanusitott, mikor Faust-ból idéztem. De hát - a fiatalság!... Különösen ezt gondoltam el akkor büszkén és örömmel, mert lelki nemességet láttam abban, hogy bár a nyomor szélén állott, a Goethe nagy gondolata iránt fogékony maradt.

Nem ő róla beszélek. A nevezetes az, hogy már itt a magaménak tekintettem őt, hogy nem kétkedtem a hatalmamban, és tudjátok-e, hogy a nemkétkedés emberfölötti gyönyört nyujt?

De hova tévedek? Ha igy folytatom, sohasem leszek képes rendbe sorozni a gondolataimat... Hamar, hamar... Istenem! Összezavarodom... Nem jól van!...

Történetét, a mennyire megismerhettem, pár szóval elmondhatom. A szülei régen elhaltak, három évvel az előtt, hogy a nagynénjeihez került, a kik - hogy többet ne mondjak - rendetlen életmódot folytattak. Az egyik özvegy volt, nagy családdal a nyakán (hat gyermek, egyik kisebb, mint a másik), a másik vén leány volt, rossz. Rossz mind a kettő. Apja kishivatalnok, s nemessége csakis a személyéhez volt kötve. Ez megfelelt kivánságomnak. Én felsőbb osztályhoz tartoztam.

Főhadnagy voltam azelőtt egy szép egyenruháju ezredben, nemes ember, független stb. A mi a zálogházamat illeti, azt a nagynénik csak jó szemmel nézhetik. Három évi szolgaság e nénék mellett! És mégis módját tudta ejteni, hogy letegye a vizsgálatait. Ez azt bizonyitja, hogy nemes becsvágy élt benne.

És én, miért akartam megházasodni? Különben nem én rólam van itt szó... nem ez a kérdés...

Leckéket adott a néni gyermekeinek, javitgatta a fehérruhát, sőt, bár gyöngemellü, padlót is súrolt. Verték, fölhányták neki a falatot, a mit megevett, és végül a két néne áruba akarta bocsátani... Pih! Mellőzöm az undoritó részleteket. Apróra elbeszélt nekem azóta mindent.

Mindezt egy szomszédbeli füszeres kileste. Nem közönséges füszeres volt ez. Két nagy boltja volt. Két asszonyt temetett már el, s most harmadikat keresett Azt hitte: meglelte. "Szelid, hozzá van szokva a nyomorusághoz, ez jó anya lesz az én gyermekeimnek", - gondolta magában.

Voltak is gyermekei. Szólott a nénéknek s megkérte a leányt... Ötven esztendős volt. A leány megrémült. Ekkor kezdett hozzám járni, hogy pénzt szerezzen az ujságokban való hirdetésre. A nénjeitől időt kért a gondolkozásra. Adtak is, de igen keveset. S az alatt folyvást ostromolták és váltig ismételgették: "Magunknak sincs miből élni; hátha még egy szájjal többet kell tömni!"

Ismertem már mindezeket a körülményeket, de csak akkor határoztam el magamat. Este a füszeres ötven kopek ára cukrocskát hoz; a leány együtt van vele. Én kihivom Lukérját a konyhából s megbizom, hogy sugja meg neki, hogy a kapuban várom, sürgős mondanivalóm van.

Nagyon meg voltam elégedve magammal. Egyáltalában azon a napon roppantul meg voltam magammal elégedve.

A kapuban Lukérja előtt kijelentettem neki, ki már azon is bámult, hogy kihivattam, - kijelentettem neki, hogy van szerencsém stb... Végül, hogy megmagyarázzam neki az eljárásomat s ne ütközzék meg ezen a kapu alatt való megkérésen, hozzátettem:

És nem hazudtam. Jóhiszemüen jártam el. De hagyjuk ezt. Kérésem nemcsak hogy illendő szavakba volt foglalva, a mint jónevelésü embertől elvárhatni, de, a mi fő, eredeti is volt.

De vajjon hiba-e megvallani? Igazságot akarok magamnak szolgáltatni és szolgáltatok is; mérlegelnem kell a mellettem és ellenem szóló okokat, s azt teszem is. Gyönyörrel gondoltam rá utóbb is, ámbár ostobaság: megvallom neki minden röstelkedés nélkül, hogy kevés a tehetségem és közönséges az értelmiségem; hogy nem vagyok valami jó ember, hanem amolyan olcsó önző (emlékszem erre a szóra, az uton gondoltam ki, s nagyon meg voltam vele elégedve), és hogy talán nagyon is sok kellemetlen oldalam van különféle tekintetekben. Mindezt bizonyos büszkeséggel mondtam el; hiszen ismeretes dolog, hogyan szokás az ilyeneket elmondani. Persze nem volt olyan rossz izlésem, hogy a hibáim fölsorolása után a jótulajdonaim sorozatával álltam volna elő, például igy: Ha nincs is meg bennem ez s ez, megvan bennem az s az. Láttam, hogy a leány nagyon fél, de nem kiméltem; sőt inkább mivel reszketett, én annál nyomatékosabban beszéltem.

Kimondtam neki kereken, hogy éhen nem fog halni, de szép ruhákra, szinházakra, bálokra nem számithat, hacsak talán később nem, mikorra célomat elértem. Ez a szigoru hang magamat is elragadt. Ugy mellékesen hozzátettem még, hogy zálogházamat bizonyos körülmények közt és bizonyos célból nyitottam. Volt jogom ugy beszélni: a cél és a körülmények tényleg megvoltak.

Kérem, uraim, világéletemben mindig első voltam azok közt, a kik ezt a zálogkölcsönző mesterséget utálták; de bár nevetséges, ha az ember rejtelmesen beszél magáról, mégis igaz, hogy én bosszút forraltam a társadalom ellen. Igaz! igaz! igaz! Ugy, hogy akkor, midőn ő gunyosan vetette ezt oda nekem, igazságtalan volt. Mert lássák, kérem, ha kereken azt feleltem volna rá: "Igenis megbosszulom magamat a társadalmon!" ő nevetett volna rajtam, mint egy másik izben és az valóban nevetséges is lett volna. De igy, homályos célzásokkal, egy-egy titokzatos odavetéssel módomban lehetett fölizgatni a képzelődését.

Egyébiránt nem féltem én akkor már semmitől. Tudtam, hogy a pohos füszerest mindenesetre megvetendőbbnek fogja találni, mint engem, s hogy ott, a kapu alatt, olybá tüntem föl előtte, mint egy megmentő. Tudatával birtam ennek. Óh, az alacsonyságot könnyen ki tudja gondolni az ember!... De végre is, valóban alacsonyság volt ez? Hogyan kell megitélni ily esetben az embert? Hát nem szerettem őt már ekkor?

Kérem csak. Magától érthető, hogy egy szót sem mondtam neki a jótéteményeimről. Óh, ellenkezőleg: "Én leszek az ön lekötelezettje s nem ön az enyém." Fennen mondtam ezt; nem állhattam meg. Ostobaság is volt ez talán, mert láttam, hogy összevonta a szemöldökét. De egészben véve mégis győztem. Kérem csak még... Ha már ugyis föl kell bolygatnom ezt a sarat, még egy utolsó szennyes dolgot kell emlitenem: egyenesen álltam ott a kapuban és fejembe szállt a büszkeség: "Szálas, magas, művelt ember vagy és dicsekvés nélkül mondhatod magadat csinos alaknak." Ez villant a fejembe... Természetes, hogy ő ott rögtön a kapu alatt nem mondott igent. De... de hozzá kell tennem, hogy sokáig gondolkozott, mig kimondta ezt az igent. Olyan mélázó volt, de olyan, hogy időm volt ezt mondani neki: "Nos?", sőt még másodszor is, de "chic"-esen: "Nos tehát?"'

Kedves orcácskája olyan komoly volt, de olyan, hogy le lehetett róla olvasni a lelkét. És én sértve éreztem magamat. "Lehetséges-e? - gondolám magamban, "hogy habozik köztem és a füszeres közt?... Ah, akkor még nem értettem! Nem értettem semmit, semmit! máig sem értettem semmit! Emlékszem, hogy mikor eltávoztam, Lukérja utánam szaladt és sietve vetette oda:

- Megfizeti a jó Isten, batyuska, hogy elveszi a kisasszonyunkat. De ne mondja meg neki, mert nagyon büszke.

Büszke, jó; szeretem a büszkéket. Főképp a büszkéket kell elvenni, ha bizonyos benne az ember, hogy meghóditotta, mi?... Óh, alacsonyság, ügyetlenség!... Mennyire meg voltam magammal elégedve! Képzeljék: mialatt ő ott a kapuban azon az igenen gondolkozott, én meglepve olvastam le arcáról ezt a gondolatot: "Ha már ilyen szerencsétlen választás előtt állok, miért ne választanám a füszerest, hogy részegségében addig verjen, a mig bele nem halok?"

Igen, és most már nem értem az egészet. Azt mondtam az imént, hogy lehetett neki ez a gondolata: Melyik lenne a nagyobbik szerencsétlenség? Melyikhez rosszabb hozzámenni, a boltoshoz-e vagy a Goethe uzsorásához? Ez itt a kérdés!... Miféle kérdés? És te még most sem érted, szerencsétlen? Hiszen itt van rá a felelet az asztalon!... De ismétlem: a mi engem illet, magammal én nem törődöm... De ez a kérdés: oka vagyok-e én ennek? Nem tudok rá felelni. Jobb ha lefekszem; fáj a fejem.

Nem tudtam aludni. Hogy is tudtam volna? A vér dühösen lüktetett a halántékomban. Vissza akarok merülni ebbe a sárba. Minő posvány!... És minő posványból emeltem én őt ki!... Éreznie kellett volna ezt, és igazságosan méltányolnia tettemet!... Több tekintet birt rá erre a házasságra: azt gondoltam például magamba, hogy én negyven éves vagyok, ő meg tizenhat. Ez az egyenlőtlenség csábitott. Kellemes volt, nagyon kellemes.

Angolos esküvőt szerettem volna, csupán két tanu jelenlétében, kiknek az egyike Lukérja legyen; s aztán felülni a vasutra és elmenni talán Moszkvába, a hol éppen egy kis dolgom lett volna. Ott maradtunk volna két hétig. De ő ellenezte, nem akarta, s nekem el kellett menni tisztelegni a nénjeihez, mint helyettes szüleihez. Sőt ajándékoztam is mindegyiknek száz rubelt s még többet is igértem, bár neki nem szóltam róla, nehogy megalázva érezze magát e hitványságok által. A két néne csupa méz volt. Meghányták-vetették a hozomány kérdését: a leánynak nem volt semmije, a szó szoros értelmében ugyszólván semmije, s nem is akart elhozni semmit. Sikerült megértetnem vele, hogy lehetetlen, hogy ne legyen hozománya, s ezt a hozományt magam adtam, mert ki adhatta volna? De nem én rólam van szó. Sikerült vele elfogadtatnom néhány eszmémet, hogy legalább tudja: hányadán vagyunk. Tulságosan is siettem, ugy hiszem. A fő az, hogy mindjárt elejétől fogva, tartózkodó természete dacára, vonzalommal közeledett felém, gyöngéden sietett elibem, a hányszor odajöttem és elragadtatással, hebegve (az ártatlanság kedves hebegésével) beszélte el gyermekkorát, szólt serdülő éveiről, a szülei házról, apjáról és anyjáról. Én hideg vizzel hütöttem le ezt a hevülést. Ugy gondoltam volt el magamban. Hevüléseire szótlansággal feleltem... nyájas szótlansággal, bizonyára... de ő csakhamar megérezte a távolságot, mely köztünk és a rejtélyt, mely bennem van. Én pedig minden lehetőt megtettem, hogy rejtelmesnek tartson! e végből követtem el mindazt az ostobaságot! Először is a szigor: szigoru arccal vezettem be házamba.

Az uton, nagy elégültségemben, egész rendszert állapitottam meg. És ez a rendszer csak ugy magától jutott eszembe. És nem tehettem másképp; ellenállhatatlan erő késztetett reá. De végre is, miért rágalmaznám magamat? Észszerü rendszer volt az. Kérem, ha egy embert meg akarnak itélni, ismerjék meg alaposan a dolgot... Ime!

Hogyan is kezdjem? mert nagyon nehéz. Az önigazolás mindig nehézséggel jár. Hát, például: lám, az ifjuság megveti a pénzt; én pedig dicsértem, dicsőségét zengtem a pénznek; annyira dicsőitettem, annyira, hogy ő végre is elhallgatott. Nagyra nyitotta szemeit, figyelt, nézett és hallgatott. Az ifjuság, nemde, nagylelkü, heves és nem igen türelmes; ha valami nem tetszik neki, rögtön megveti. Én a nagyságot akartam, azt, hogy a nagyság bele legyen oltva a szivbe, minden rezgésébe. Veszek egy közönséges példát: Hogyan egyeztethető össze ilyen jellemmel a zálogra-kölcsönzés? Magától érthető, hogy célzásaim nem voltak ilyen világosak, mert különben ugy látszott volna, mintha igazolni akarnám magamat az uzsoráskodásomért. Büszkeséggel jártam el. Hallgatásomat hagytam beszélni. Értek én ahhoz: egész életemben azt cselekedtem. Egész drámákat éltem át hallgatagságomban! Eltaszitott az egész világ, el voltam feledve és senki, de senki sem tudott róla! És ime, egyszerre csak e tizenhatéves fiatal nő össze tudott szedni, a hitványok ajkáról, reám vonatkozó adatokat és azt képzelte, hogy most már mindent tud. Pedig a titok ott rejtőzött a lelkemben! Én nem mondtam el semmit, kivált neki, semmit, egészen tegnapig...

Miért nem mondtam semmit? Büszkeségből. Azt akartam, hogy ugy találja ki, nélkülem és nem néhány haszontalan embernek a mende-mondája után; azt akartam, hogy magától találja ki, milyen ember vagyok, és értsen meg! Midőn házamba vezettem, birni kivántam teljes becsülését, azt óhajtottam, hogy hajoljon meg előttem és szánakozzék szenvedéseimen... Azt gondoltam, hogy megérdemlem ezt.

Ah! mindig csak az a büszkeség! Nekem mindig minden, vagy semmi sem kellett, és azért voltam kénytelen igy cselekedni; mert nem fogadok el fél boldogságot, mert mindent akartam. Azt mondám magamban: "Sejts meg hát, és becsülj!" Mert önök is meg fogják engedni, hogy ha magyarázatokat adtam volna neki, ha megsugtam volna, hogy mit gondoljon felőlem, ha kértem volna a becsülését, ez annyi lett volna, mint alamizsnát kunyorálni tőle... Egyébiránt... egyébiránt minek visszatérni ezekre a dolgokra?

Dőre, dőre, százszor is dőre! Világosan, ridegen (óh, igen: ridegen) magyaráztam meg neki, hogy az ifjuság nagylelküsége szép dolog, de nem ér egy fél kopeket. És miért nem? Mert nem kerül semmijébe, mert veleszületett. Az ily érzelmek a lét első benyomásai közé tartoznak. De lássuk aztán a próbát. Az olcsó nagylelküség könnyü dolog. Odaadni még az életet is, olyan kevésbe kerül, ha az áldozathoz nem kell több, mint forrongó vér és duzzadó erő. De lássunk csak egy nehéz áldozatot, hosszasat, homályban maradót, csillogás nélkül valót, elrágalmazottat, olyat, a mely sok önmegtagadással és semmi dicsőséggel sem jár... Óh, te, ki bensődben tündöklő vagy, te, kit becstelennek kiáltanak ki, holott a világ legjobb embere vagy, nos, kisértsd meg ezt a hősi áldozatot: vissza fogsz tőle riadni! Én pedig egész életemben hordozom e hősi áldozat sulyát... Vitatkozott velem eleinte, még pedig hevesen; de azután lassankint hallgataggá lett s végre egészen el is hallgatott. Csak a szemei figyeltek, egyre feszültebben és nagyra nyilva a döbbenettől. És... és, mi több, az arcán kihivó, zárkózott, gonosz mosolyt láttam megjelenni.

Senki. Magától kezdődött mindjárt eleinte. Mondtam már, hogy szigoru arccal fogadtam házamba; de az első napok alatt szelidebbé lettem. Mátkaságunk alatt figyelmeztettem, hogy majd át kell vennie a zálogtárgyakat és kiadni rájok a kölcsönöket. Nem tett ellene semmi kifogást (tessék ezt megjegyezni); sőt buzgósággal látott a munkához.

A lakáson és a berendezésen semmit sem változtattam. Két szoba; egy nagyobb, melyet rostélyzat választott ketté, meg egy kisebb, mely a hálószobánk volt. A butorzat szerény volt, még szerényebb, mint a néniknél. A szentképeim az örökmécscsel a nagy szobában voltak, mely irodául szolgált. A másikban voltak a könyveim, meg egy pénzes szekrény. Azt is értésére adtam volt a jegyesemnek, hogy a háztartás, vagyis kettőnknek az eledele, meg a Lukérjáé (ezt is a házhoz hoztam) nem rughat föllebb naponkint egy rubelnél. "Harmincezer rubelt kell összeszednem, mert különben nem érdemes pénzt keresni." Nem szólt ellenem s én magamtól emeltem föl harminc kopekkel a napi költséget.

Igy a szinházzal is: megmondtam volt a jegyesemnek, hogy szinházba nem járunk, és mégis elhatároztam, hogy havonkint egyszer elmegyünk, még pedig tisztességes helyre, támlásszékre. Háromszor voltunk, és láttuk a... de az mindegy... Szótlanul mentünk és szótlanul jöttünk haza. Miért, miért nem mondtunk egymásnak soha semmit?

Emlékszem... ő loppal tekintgetett rám, és én, észrevéve ezt, csak annál némább lettem. A hallgatagság, igaz, tőlem eredt s nem ő tőle... Egyszer-kétszer meg is kisérlette, hogy megöleljen. De mivel ezek a hevületek betegesek, idegesek voltak, én pedig csak az igazi örömöket méltányolom, a miknek kölcsönös becsülés az alapja: hidegen fogadtam ezeket a tüntetéseket. És igazam volt. Az ilyenek után másnap mindig valami összezördülés történt - nem éppen összezördülés, hanem hallgatagság és az ő részéről egyre kihivóbb arckifejezés.

"Engedetlenség, zendülés", ezt lehetett rajta látni. De tehetetlen volt. Igen, az a szende arc egyre kihivóbb lett. Ellenszenvesnek kezdtem előtte feltünni. Óh, tanulmányoztam! Magánkivül is volt sokszor... De hogyan van az, hogy olyan nyomoruságos lakásból kerülve ki, a hol maga surolta a padlót, olyan hamar megutált egy másik szegényes lakást?

Nálunk, tetszik tudni, nem a szegénység, hanem a takarékosság tette ezt: de ha kellett, még a fényüzést is megengedtem, például a fehérnemüt, a ruházkodást illetőleg. Mindig ugy vélekedtem, hogy gondosan öltözködő férj tetszik az asszonynak. Neki egyébiránt semmi kifogása sem volt a szegénység ellen, csak a fösvénység ellen. Mind a kettőnknek megvolt a maga külön célja és erős jelleme. Ő egyszerre magától tett le arról, hogy szinházba járjunk, és ajka még gunyorosabb kifejezést öltött!... Én pedig egyre hallgatagabb, szótlanabb lettem...

Nem kell-e magamat igazolnom? A főnehézség a zálogra kölcsönzés volt, ugyebár? Kérem, tudtam én azt, hogy egy tizenhatéves nő nem szánhatja el magát arra, hogy teljesen meghódoljon egy embernek. Az asszonyban nincs eredetiség. Ezt vallottam mindig, s ezt vallom most is. Az mindegy, hogy ő most itt fekszik kiteritve, az igazság csak igazság marad, és Stuart Mill sem változtathat rajta. A szerető asszony pedig, óh, a szerető asszony! még a büneit is isteniti annak, a kit szeret. A szeretett lény nem tudna a maga hibáira annyi mentséget találni, a mennyit ő talál. Nagylelkü dolog ez, de nem eredeti. Az eredetiségnek ez a hiánya okozta a nők vesztét. És ugyan - ismétlem - mit bizonyit az, hogy ő most itt fekszik az asztalon? Mi eredetiség van ebben? Óh! óh!...

Kérem, én akkor meg voltam győződve a szerelméről; körültem volt, nyakamba borult, - nem azért tette-e, mert szeretett vagy szeretni akart? Igen, igy van, hőn vágyott szeretni, kereste a szerelmet, s a bajom éppen az, hogy nem követtem el bünt, a melyet dicsőithetett volna.

Azt mondjátok: "uzsorás!" És mindenki azt mondja: uzsorás. Hát aztán? Volt rá ok, hogy egyike a legnemesebb embereknek uzsorássá legyen. Lássák, kérem, vannak eszmék... Azaz, hogy, ha szóval fejezünk ki bizonyos eszmét, rettentően ostoba valami lesz belőle... És miért? Semmiért. Mert mindnyájan ludasok vagyunk és nem birjuk elviselni az igazságot!... Más okot nem tudok... Azt mondtam az imént: " a legnemesebb emberek egyike": van ezen mit nevetni, és mégis igaz, igaz volt, való igaz. Igen, nekem jogom volt ahhoz, hogy biztositani akarjam a jövőmet és megalapitsam ezt az üzletet. "Ti engem eltaszitottatok, emberek! elüztetek néma megvetéstekkel; szenvedélyes fölhevüléseimre halálos sértéssel feleltetek, mely nyomasztó teher az egész életemen; jogom volt tehát falat emelni köztem és köztetek, összegyüjteni azt a harmincezer rubelt és aztán ott fejezni be életemet valahol Krimiában, a Fekete-tenger partján, hegytetőn, szőlők között, saját földemen, melyet ezen a harmincezer rubelon vásárlok, távol tőletek, nem táplálva ellenetek keserűséget, de egy eszményt hordozva lelkemben, szerető nőt látva szivem mellett, családot nevelve, ha az Isten megengedi, és jót téve felebarátaimmal."

Jól tettem, hogy mindezt magamba zártam, mert lehetett volna-e ostobább valami, mint hangosan elmondani ezt neki? Ez az oka az én büszke hallgatagságomnak, ezért nézegettünk egymásra zárt ajakkal. Mit érthetett volna ő meg? az ő tizenhatéves fiatalságával? Mit érthetett volna ő az én igazolásomból, szenvedéseimből?... A legnagyobb baj a zálogház volt. De hát olyan sok rosszat miveltem-e én abban? s nem látta-e, hogy mérsékelt nyereséggel elégedtem meg? Óh, az igazság rettenetes a földön! Az a szelidség, az a mennyei szendeség, a mely benne volt, elviselhetetlen zsarnokság volt az én lelkemnek, kínszenvedés! Rágalmaznám magamat, ha ezt elhallgatnám.

Nem szerettem-e? Gondoljátok-e, hogy nem szerettem? Ki mondhatja azt, hogy nem szerettem? Lám, galád irónia volt ez a sorstól és természettől! Átkozottak vagyunk, átok az egész emberi élet! Az enyém még inkább, mint a másé! Én most már értem a tévedésemet. Pedig a tervem világos volt, mint a nap. "Csendben fogok szenvedni." És ugy tettem; nem hazudtam magamnak! "Majd belátja ő", gondolám magamban, "hogy ebben nagylelküség rejlik. Mostanig nem tudta észrevenni, de majd ha rájön, - ha ugyan rájön, - tizszeresen fogja méltányolni, s térdre hullva teszi össze a kezét."

Ez volt a gondolatom. De hát elfeledtem valamit. Nem juthattam semmire... De elég, elég... Kitől kérjek most már bocsánatot? Vége, vége... Bátorság, ember, óvd meg a büszkeségedet; nem te vagy a bünös!

Igen, kimondom az igazságot, nem félek a szeme közé nézni: ő volt a hibás, ő volt a hibás!...

Az első összeszólalkozások, hát, abból eredtek, hogy ő korlátlanul akart rendelkezni a pénzzel s tulságosan magas árban venni be a zálogtárgyakat. Kétszer kegyeskedett e miatt velem civódni. Én nem akartam engedni. Ekkor jelentkezett az özvegy kapitányné.

Beállitott egy öreg özvegy katonatisztné egy medaillonnal, mely a férjéről maradt rá. Tetszik tudni: emlék. Adtam rá harminc rubelt. A vén asszony elkezdett nyöszörögni és rimánkodni, hogy tartsuk meg a zálogot. Magától érthető, hogy megtartottuk. Öt nappal utóbb ismét eljött s a medaillont egy karpereccel akarta kicserélni, mely alig ért nyolc rubelt. Én természetesen ezt megtagadtam. Valószinü, hogy az öreg asszony látott valamit a nőm szemében, mert távollétemben ismét eljött, s a csere megtörtént.

Még aznap megtudtam: határozott hangon beszéltem, és érveltem. Ő az ágyon ült; mialatt én beszéltem, ő a padlót nézegette és taktust vert a lába hegyével, a mi szokása; ajkán az a bántó mosoly révedezett. Erre hidegen, minden hangemelés nélkül, kijelentettem, hogy a pénz az enyém s jogom van az életet ugy fogni föl, a mint nekem tetszik. Emlékeztettem, hogy mikor egybekeltem vele, nem titkoltam előtte semmit.

Hevesen, reszketve ugrott föl, és képzeljék, ellenem való dühében toporzékolni kezdett. Mint egy vadállat, a melynek rohama van. Megmerevültem bámulatomban. Ilyenre nem voltam elkészülve. De nem vesztettem el a fejemet és higgadtan jelentettem ki neki, hogy megvonom tőle a jogot, hogy az üzleti dolgaimba avatkozzék. A szemem közé nevetett és elment. Nem volt szabad hazulról bárhova is elmennie nélkülem. Ebben már az esküvő előtt megegyeztünk.

Bezártam az üzletet és elmentem a nénikhez. Az esküvő óta minden érintkezést megszakitottam volt velök; mi nem jártunk hozzájok, ők nem jöttek hozzánk. Ő már előttem ott járt nálok. A nénik kiváncsian hallgattak végig, nevettek és azt mondták: "Ugy kell". El voltam készülve a gunyolódásukra. Rögtön megvásároltam száz rubelért - huszonöt rubel felpénzzel - a fiatalabbik néne jóakaratát. Ez aztán két nappal utóbb eljön hozzám és azt mondja:

"Egy Efimovics nevü tiszt, a kivel ön együtt szolgált, játszik bele a dologba."

Nagyon meg voltam lepve. Ez az Efimovics volt az, ki nekem a katonaságnál legtöbbet ártott. Egy hónappal azelőtt, minden röstelkedés nélkül kétszer jött el a házamba azzal az ürügygyel, hogy zálogba tesz valamit. Eszembe jutott, hogy ottlétekor nevetgélt a feleségemmel. Ekkor én is kimentem az üzletbe, s régebbi viszonyunknál fogva megtiltottam neki, hogy többet a házamba jőjjön. Egyebet az egész dologban nem láttam, mint ez embernek a szemtelenségét. És most a néni arról értesit, hogy már légyottjok is van egy barátnéjánál, valami Számszonovna Julia nevü özvegy ezredesnénél:

Rövidre fogom az elbeszélést. Háromszáz rubelomba került ez a dolog. Negyvennyolc óra alatt megkötöttük az alkut, mely abban állott, hogy engem el fognak rejteni egy szomszéd szobába az ajtó mögé s igy tanuja leszek az első légyottnak. E légyottot megelőző napon rövid, de rám nézve igen jelentős szóváltás volt közöttük.

Este jött haza, leült az ágyra s verte lábával a taktust a szőnyegen. Hirtelen eszembe jutott, hogy az utolsó két hét alatt egészen más volt a természete, mint rendesen; mintha csak kiforditották volna. Indulatos, veszekedő, rosszrahajló teremtést láttam magam előtt, bár természetes szendesége még visszatartotta. Ha egy ilyen természet föllázad, megérzik rajta, hogy erőfeszitést tesz és csak nehezen birja leküzdeni becsületességét és szemérmét. Azért mennek az ilyenek tul a megengedett határon, s ezért van az, hogy az ember nem hisz a szemének, mikor igy látja őket. Az olyan, a kiben a rossz már megrögzött, mindig óvatosabban cselekszik. Rosszabbra vetemedik, de meg akarja óvni a külszint és követeli a becsülést.

- Igaz-e, hogy önt a hadseregtől elcsapták, mert félt párbajozni? - kérdé egyszerre minden bevezetés nélkül. S a szeme csak ugy szikrázott.

- Igaz. A tisztekből alakult becsületbiróság követelte a lemondásomat, melyet különben is benyujtottam volna.

- Igen, gyávának nyilvánitottak. De én nem gyávaságból vonakodtam megverekedni; hanem, mert nem akartam engedelmeskedni a zsarnoki követelményeknek és nem akartam elégtételt kérni, mikor nem éreztem magamat sértettnek. Tudja meg (nem állhattam meg, hogy hozzá ne tegyem), tudja meg, hogy az ily zsarnokság ellen való föllázadáshoz és következményeinek az elviseléséhez több bátorság kell, mint bárminő párbajhoz.

Nem állhattam meg, hogy elhallgassam ezt az önigazolást. Ő pedig csak azt várta, csak ezt az ujabb megaláztatást remélte. Gonoszul nevetett.

- Igaz, hogy három évig csavargott Pétervár utcáin, kopekeket koldulva és billiárd-asztalok alatt hálva?

- Háltam én a menedékházakban is. Igen, igaz. Sok szégyen volt az életemben az után, hogy a katonaságtól megváltam, de gyalázatba nem sülyedtem. Magam voltam az első, ki életmódomat meggyülöltem. Csak akaratomnak, lelkemnek a hanyatlása volt az, melyet kétségbeejtő helyzetem idézett elő. A mult...

Ezzel is a zálogházra célzott. De én erőt tudtam magamon venni. Láttam, hogy még jobban meg szeretne alázni, s nem adtam rá alkalmat. Éppen idejekorán köszöntött be valaki, s kimentem az első szobába.

Egy órával utóbb egyszerre csak felöltözött, hogy elmegy, s megállva előttem, ezt mondá:

Másnap ott ültem abban a bizonyos szobában s hallgattam az ajtó mögött sorsom eldőlését. Ő utcára öltözötten ült egy asztal előtt és Efimovics mellette állott és tette neki a szépet. Nos, azt történt, (becsületemre mondom ezt), az történt, a mit előre láttam, sejtettem, a nélkül, hogy teljes tudatában lettem volna annak, hogy előre látom. Nem tudom, jól megértenek-e.

Ez történt: Egy álló óráig hallgatóztam és egy álló óráig voltam tanuja, hogy mint küzd a nők legnemesebbike egy léha, gonosz, ostoba, hitvány lelkü emberrel. Honnan van az, - gondolám magamban, hogy ez a naiv, szende és hallgatag teremtés igy tud harcolni? A legszellemesebb, modern vigjátékiró sem irhatna olyan jelenetet, mely ennyi ártatlan gunynyal volna tele s melyben az erény ily szentséggel szégyenitené meg a bünt. Mily remek mondások, mily finom visszavágások, mily igaz itéletek! és mily szűzies szendeség!

A férfi szerelmi vallomásai, szinpadias taglejtései, fogadkozásai, nevetésre fakasztották. A tiszt, ki durva vágygyal eltelve jött ide s ilyen ellentállást nem várt, le volt sujtva. Azt hihettem volna, hogy ez a magaviselet egyszerüen kacérságot leplez, egy romlott, de szellemes teremtésnek a kacérságát, ki csupán tüntetni akar; de nem, az igazság ugy tündökölt, mint a nap; kétségnek itt nem lehetett helye. Csakis irántam való téves és szenvedélyes gyülöletből határozhatta el magát ez a tapasztalatlan nő arra, hogy elfogadja ezt a légyottot; de a végső pillanatban kinyilt a szeme. Semmi mást nem akart vele, mint engem sérteni. És ezt a tiszta, szeplőtelen lényt ronthatta volna meg egy Efimovics, vagy bármely más mirevalója a nagy világnak? Nem érhetett el mást, mint azt, hogy kinevettette magát vele. Az igazság kitört a nő lelkéből s a fölháborodás gunyt csalt ajkára. A bohóc, végképp kijövén sodrából, komor arccal ült ott, csak rövidesen szólt, és én már attól kezdtem félni, hogy galád bosszuból bántalmazni fogja.

És - becsületemre legyen mondva ez is, - csaknem meglepetés nélkül voltam tanuja ennek az egész jelenetnek, mintha előre ismertem volna; ugy mentem oda, mint a szinházba; ugy mentem oda: nem adva hitelt a vádaskodásnak, habár igaz, hogy revolver volt nálam. De gondolhattam-e őt másnak, mint a milyen volt? Miért szerettem volna hát? miért vettem volna nőül? Igaz, kétségtelen bizonyitékát láttam e pillanatban annak, hogy gyülöl, de annak is, hogy ártatlan.

Hirtelen végét szakitottam a jelenetnek azzal, hogy rájok nyitottam az ajtót. Efimovics fölugrott. Én megfogtam a feleségem kezét és fölszólitottam, hogy jőjjön velem. Efimovics visszanyerte a lélekjelenlétét s hahotára fakadt:

- Ah, a férj szentelt jogai ellenében nincs hatalmam, - mondá. - Vigye csak, vigye! És jegyezze meg, - kiáltott utánam, - hogy bár lovagias ember nem köteles önnel megverekedni: ő nagysága iránt való tekintetből rendelkezésére állok... ha ugyan rá tudná magát egyszer szánni...

- Hallotta? - szólék az asszonyhoz, egy pillanatra megállva vele a küszöbön.

Hazáig aztán egy szót sem. Fogtam a kezét, s ő nem ellenkezett, sőt inkább elámultnak látszott: de ez csak addig tartott, a mig hazaértünk. Ott leült egy székre és merően nézett rám. Rendkivül halvány volt. Ajkán azonban ismét megjelent a gunyoros kifejezés. Szemében a határozottság, hidegség és kihivás. Komolyan arra volt elkészülve, hogy agyonlövöm a revolveremmel. Szótlanul vettem ki a zsebemből a fegyvert, s letettem az asztalra. Szemei a revolverről reám tévedeztek. Tessék megjegyezni, hogy ismerte már ezt a fegyvert. Mióta zálogházam volt, mindig töltve tartottam, mert nekem sem kutyám, sem izmos szolgám nem volt, mint Mosernek. Csak szakácsnét tartottam. Minthogy pedig ilyen üzletben védelemről okvetlenül kell gondoskodni, a revolverem mindig meg volt töltve. Első nap, mikor a házamba jött, nagyon látszott érdeklődni e fegyver iránt, kért, hogy magyarázzam meg neki a gépezetét, meg a használati módját, s egy izben le kellett róla beszélnem, hogy célba lőjjön vele. (Ezt is tessék megjegyezni.) Én, nem törődve mogorvaságával, félig felöltözötten feküdtem le. Nagyon fáradt voltam s tiz óra már régen elmult. Ő körülbelül egy óra hosszat maradt ott a széken, azután elfujta a gyertyát és vetkezetlen feküdt le a divánra. Eddig mindig az ágyban hált. Tessék megjegyezni ezt is...

Reggel ugy hét és nyolc óra közt ébredtem föl. Csaknem nappali világosság volt már a szobában. Tökéletesen fölébredtem azonnal, visszanyertem az eszméletemet s rögtön kinyitottam a szememet.

Ő az asztal mellett állott s kezében tartotta a revolvert. Nem látta, hogy nézem; nem tudta, hogy ébren vagyok s rajta a szemem. Egyszerre csak közeledni látom magam felé, kezében a fegyverrel. Hirtelen behunyom a szememet és ugy teszek, mintha mélyen aludnám.

Odajött az ágyhoz és megállott előttem. Mindent hallottam. Tökéletes volt a csend, de én még azt a csendet is hallottam. E pillanatban megrándult a szemem, s akaratom ellenére is fölnyitottam...

Merően nézett rám. A cső már a halántékom mellett volt; tekintetünk találkozott... Csak annyi ideig tartott ez, mint egy villanás. Rákényszeritettem magamat, hogy lehunyjam pilláimat, s összeszedve akaratomnak minden erejét, elhatároztam, hogy nem fogok mozdulni és ki nem nyitom többé a szememet, bármi történjék is.

Lehet rá eset, hogy egy mélyen alvó ember kinyitja a szemét, sőt fölemeli egy pillanatra a fejét is és szétnéz a szobában, a másik pillanatban pedig, a nélkül, hogy eszméletre tért volna, visszaejti a fejét a vánkosra és öntudatlanul alszik tovább. Mikor a tekintetével találkoztam és halántékom mellett éreztem a fegyvert, egyetlen mozdulás nélkül hunytam le ismét a szempilláimat, mintha mély álomba merülnék. Ő tehát bizvást föltehette azt is, hogy valóban alszom és nem láttam semmit, - mert hiszen teljesen valószinütlen volt, hogy ha láttam és megértettem volna a helyzetet, ilyen pillanatban ujra behunytam volna a szememet.

Igen, valószinütlen volt. De ő kitalálhatta a valót is... Ez az eszme villant hirtelen agyamba abban a pillanatban. Óh, mily rohamos gondolatok és érzések leptek el egy pillanat alatt! Milyen gyors is az emberi elme! Abban az esetben, - gondolám magamban - ha kitalálta a valót, ha tudja, hogy nem alszom, a halállal szemben való nyugodtságom megdöbbenti s keze talán nem engedelmeskedik, ez uj és rendkivüli esettel szemben talán eláll szándéka végrehajtásától...

Ismeretes dolog, hogy a magas helyen állókat a mélység ellenállhatatlan erővel vonzza le magához. Úgy vélem, hogy sok öngyilkosság és baleset csakis azért történt, mert a fegyver már a kézben volt. Mélység ez is, meredek lejtő, a melyen lehetetlen le nem csuszni. Mintha ösztökélné valami az embert, hogy nyomja meg a ravaszt... De az a hit, melyben ő lehetett: hogy mindent tudok, hogy némán várom a halált, ez a hit föltartóztathatta a lejtőn.

A csend hosszan tartott. Már hajamon éreztem az acélcső hideg érintését. Ha azt kérdezitek tőlem, hogy bizton reméltem-e a menekvést, Isten előtt azt felelem, hogy semmi reményem sem volt. Száz eshetőség közül talán egy volt számomra. Miért vártam hát a halált? Erre én visszakérdezem: Mit törődtem volna az élettel, mikor az, a ki kedves volt előttem, rám emelte a gyilkos fegyvert?... De éreztem egyuttal egész valómmal, hogy e pillanatban harc folyik köztünk, párbaj életre-halálra, párbaj, melyet elfogadott a tegnapi gyáva ember, ugyanaz a gyáva, a kit valamikor kitaszitottak a hadseregből!

Talán nem is egészen igy van; talán nem is gondoltam ezeket akkor, de igy kellett lennie, ha el nem gondoltam is, mert azóta szüntelenül erre gondoltam minden órámban.

Azt kérdezitek talán, hogy miért nem kiméltem meg őt egy gyilkosság elkövetésétől?

Ah! ezerszer is föltettem magamnak azóta ezt a kérdést, valahányszor hideg borzongással jutott eszembe ez a pillanat. Komor kétségbeesésben vívódott akkor a lelkem. A halál révén, a sir szélén voltam magam is: hogyan gondoltam volna arra, hogy mást mentsek meg tőle? És hogyan állitsam azt, hogy akaratom lett volna hozzá? Mire lehettem volna képes oly végzetes pillanatban?

Vérem forrt, az idő telt és siri volt a csend. Ő nem mozdult ágyam mellől, azután... valamely pillanatban... összerázkódtam a reménytől! fölpillantottam. Ő már nem volt a szobában. Fölkeltem. Győztem... Le volt győzve mindenkorra! Átmentem téázni az első szobába, mert a szamovár mindig ott volt s ő szokta tölteni a téát. Leültem az asztalhoz és szótlanul vettem el a csészét, melyet ide adott.

Öt percet engedtem elmulni, mielőtt ránéztem. Ijesztően sápadt volt, sápadtabb mint tegnap este, s rám függesztette a szemét. És egyszerre... és egyszerre... látva, hogy én is nézem őt... halvány mosoly suhant el halvány ajkán s félénk kérdés jelent meg a szemében...

Még kételkedik, mondám magamban; kérdezgeti magától: "Tudja-e, nem-e? Látott-e nem-e?"

Közönyös arccal forditám el a szememet. A téa után elmentem; kimentem a vásárra és vettem egy vaságyat meg egy olaszfalat. Hazahozattam s beállitottam az ágyat, az olaszfaltól eltakarva, a hálószobába. Az ágy neki volt szánva, de én nem szóltam róla. Ez az ágy minden beszéd nélkül is megérteté vele, hogy mindent láttam, mindent tudok s nincs kétségem.

Éjszakára a revolvert az asztalon hagytam. Ő szó nélkül feküdt bele az uj ágyba. Házasságunk föl volt bontva; ő volt a legyőzött fél, de kegyelmet nem kapott. Az éj folyamán agylázba esett. Reggelre forrósága volt. Hat hétig feküdt.

Lukérja az imént jelentette ki, hogy asszonyának a temetése után rögtön itthagy. Imádkozni akartam egy óra hosszat, de öt perc mulva le kellett róla tennem. Máson jár az eszem, beteges gondolatok zaklatnak, sajog a fejem. Miért imádkozzam hát? hisz az bün lenne! Az is különös, hogy aludni nem tudok; pedig hiszen a legnagyobb bánatban is, az első nagy rázkódások után, mindig tud az ember aludni. A halálra itéltek is - ugy mondják - mélyen alusznak az utolsó éjszakákon. Szükséges az egyébiránt és természetes, mert különben elhagyná az erejök... Ledőltem erre a divánra, de nem tudtam aludni.

A hat hét alatt, a meddig a betegsége tartott, együtt ápoltuk Lukérjával meg egy kórházi tapasztalt ápolónéval, a kiről csak jót mondhatok. Nem kiméltem a pénzt, sőt sokat akartam rákölteni. Schroeder orvosnak, a kit elhivattam, minden látogatásért tiz rubelt fizettem.

Mikor aztán magához tért, ritkábban mutattam magamat a szobában. Különben, minek bocsátkozom én ezekbe a részletekbe? Mikor már fölkelhetett, csöndesen telepedett félre a szobában egy asztal mellé, melyet számára vásároltam.

Igen, igaz, hallgattunk mind a ketten. De mégis kezdtünk el-elejteni közönyös dolgokról néhány szót. Nekem természetesen gondom volt rá, hogy ne terjeszkedjen ki bőven bármire is, s láttam, hogy ő csak a szigoruan szükségesre iparkodott szoritkozni. Ezt én igen természetesnek találtam. "Nagyon zavart, nagyon levert," - gondolám magamban, "s időt kell neki engedni, hogy feledjen, hogy hozzátörődjék a helyzetéhez."

Igy aztán egyre csak hallgattunk, de én minden pillanatban készültem a leendő magamtartására. Ugy gondoltam, ezt tette ő is, és rendkivüli érdeklődéssel találgattam: Vajjon min gondolkozik e pillanatban?

Hozzá kell tennem: senki sem tudja azt, hogy én mennyit szenvedtem és sirtam a betegsége alatt. Magamban sirtam és könyeimet a szivembe rejtettem, még Lukérja előtt is. Nem tudtam elképzelni, nem lehetett föltennem, hogy meghal, a nélkül, hogy bármit is megtudott volna. És a mikor a veszély elmult, mikor visszanyerte az egészségét, emlékszem, hogy igen hamar és teljesen nyugodt lettem. Sőt mi több, elhatároztam, hogy jövőnk végleges elrendezését lehetőleg későre halasztom s ideiglenesen meghagyok mindent ugy, a hogy van.

Igen, valami különös, valami sajátszerü történt velem (nem tudom másképp meghatározni): győztem, s ez a puszta tudat nekem teljesen elegendő volt.

Igy mult el az egész tél. Óh, ez egész tél alatt olyan elégedett voltam, mint életembe soha!

Lássák, életemre egy rettenetes körülmény volt befolyással egészen ama pillanatig, mikor nőmmel az a rettenetes esetem volt. Az, a mi minden nap, minden órában folyvást nyomasztott, becsületemnek az elvesztése, a hadseregből való távozásom volt. Zsarnoki igazságtalanság sujtott. Igaz, hogy társaim nem szerettek hallgatag és talán nevetséges természetem miatt; mindig ugy van az, hogy mindazt, a mi nemesség, titkos lelkesültség van bennünk, nevetségesnek találja társaink nagyobb része. Sohasem szeretett engem senki, még az iskolában sem. Mindig és mindenütt visszataszitóan bántak velem. Még Lukérja sem szenvedhetett.

Azonban a katonaságnál egy véletlen volt egyedüli oka annak az ellenszenvnek, melyet magam iránt támasztottam. Ebben az ellenszenvben megvoltak a véletlenségnek összes ismertető jelei. Azt akarom ezzel kimutatni, hogy semmi sem elviselhetetlenebb, mint az, ha egy véletlen okozza vesztünket, szerencsétlen összejövetele oly körülményeknek, melyek bizvást elmaradhattak volna. Eszes emberre nézve ez lealázó. Ime, mi történt velem.

Egyszer a szinházban, felvonás után, ott hagytam helyemet, hogy a buffetbe menjek. Egyszerre csak egy A...v nevü huszártiszt lépett be s fönnhangon, az összes jelenvolt tisztek előtt elbeszélte, hogy Bezumcsev kapitány (az én ezredemből) botrányt idézett elő a folyosón és hogy "részegnek látszik". A társalgás, sajnos, nem folyt tovább erről a tárgyról, mert nem volt igaz, hogy Bezumcsev kapitány részeg volt, s igy az állitólagos botrány sem történt meg. A tisztek egyébről kezdtek beszélni, és a dolog annyiban maradt; de másnap az esetnek hire járt az ezredemben, s azt mondták, hogy az ezredemből egyedül csak én voltam jelen a buffetben, mikor A...v tiszteletlenül beszélt Bezumcsev kapitányról, és én elmulasztottam A...v-t egy kellő megjegyzéssel elhallgattatni. Mi okból tettem volna én ezt? Ha valamely személyes ügy volt közte és Bezumcsev közt, ez kettőjöknek a dolga volt s nekem nem lehetett hozzá közöm. A tisztek azonban ugy vélekedtek, hogy ez nem volt magánügy, hogy a testület becsületét érintette s hogy ennélfogva, mivel az ezredből egyedül én voltam ott jelen, hallgatásommal azt bizonyitottam a többi ezredbeli tiszteknek és a jelenvolt közönségnek, hogy az ezredünkben némely tiszt nem igen kényes a maga és a kar becsületére. Én ezt a magyarázatot nem fogadhattam el. Értésemre adták, hogy még mindent jóvátehetek, ha - noha már kissé megkésve, - nyilatkozatot, illetőleg elégtételt követelek A...v-től. Visszautasitottam, még pedig indulatosságomban igen gőgösen. Beadtam lemondásomat, s ennyi volt az egész.

Büszkén vonultam vissza, de nagyon le voltam verve. Elvesztettem minden akaraterőmet, minden észbeli képességemet. Épp ekkor történt, hogy sógorom Moszkvában elvesztette az egész vagyonát s vele együtt az enyémet. Nem volt sok, de az a veszteség egy árva fillér nélkül hagyott. Vállalhattam volna valami polgári hivatalt, de nem akartam. Csillogó egyenruha viselése után nem mutatkozhattam talán vasuti hivatalnoki minőségben. Inkább elszántam magamat a lesülyedésre; minél mélyebbre sülyedek, annál jobb lesz, - gondolám, - s a legmélyebb sülyedést választottam. Három évi sötét emlék és a menedékház füződik ehhez.

Azután meghalt Moszkvában egy gazdag öreg asszony, a keresztanyám, a ki többek közt engem is belevett a végrendeletébe, anélkül, hogy sejtettem volna. Háromezer rubelt hagyott rám. Gondolkozni kezdtem és nyomban határoztam. Folyamodtam zálogházi fiókért s nem szándékoztam megkövetni az emberiséget. Pénzt akartam keresni, azután megvenni egy kis zugolyt, a hol uj életet folytassak, távol a multtól. Ez volt a tervem.

De az a sötét mult, hiremnek, becsületemnek az elvesztése örökké nyomasztott. Ily körülmények közt történt a nősülésem. Véletlenül-e vagy nem, nem tudom. Midőn őt a házamba vezettem, azt hittem, hogy barátnét hozok; szükségem volt egy baráti kebelre. De azt gondoltam magamban, hogy ezt a baráti keblet lassankint kell megformálni, idomitani, ugyszólván meghóditani. És hogyan lehetett volna a revolverrel való véletlen eset nélkül bebizonyitanom neki, hogy nem vagyok gyáva s hogy mennyire igazságtalanul vádoltak gyávasággal a hadseregben? Azzal, hogy nyugodt maradtam a halálos lövés fenyegetésével szemben, megbosszultam a sötét multat. És bár erről senki sem tudott, ő tudta, nekem pedig ez elég volt, mert ő volt nekem mindenem, minden reménységem, jövőmre alapitott ábrándom!

Ő volt az egyetlen lény, a kit magam alkottam magamnak, más nekem nem kellett; s ha mindent megtudott is rólam, most már legalább be is volt bizonyitva, hogy igazságtalanul csatlakozott az ellenségeimhez.

Ez a gondolat örömmel töltött el. Nem lehettem többé az ő szemében gyáva, hanem legfölebb csak különös ember, és az, hogy ilyen véleményben legyen felőlem, még ekkor is, a történtek után, nem volt ellenemre. A különcség nem bün, és sokszor csábitó is a nőkre nézve. Szóval, későbbre halasztottam a végleges elintézést. Az, a mi történt, elegendő volt ahhoz, hogy megnyugtasson és elegendő anyagot szolgáltatott álmaimra, ábrándjaimra. Ime, az én álmodozó képességem hibás volta; nekem az anyag elég bőséges volt; a mi pedig őt illeti, - gondolám magamban, hadd várjon.

Igy mult el az egész tél, valaminek a várásában. Szerettem lopva nézegetni reá, mikor az asztal mellett ült. Foltozgatással foglalkozott és estéit gyakran azzal töltötte, hogy olvasgatta a könyvtáramban levő műveket. Az, hogy minő könyveket választott ki, szintén az én javamra tanuskodott.

Hazulról alig ment el egyszer is. Este, étkezés után, mindennap elvittem sétálni. E séták alatt is folyvást csak hallgattunk, mint mindig. Én azonban megkisérlettem ugy tenni, mintha nem hallgatnék szántszándékkal és jó egyetértésben volnék vele; de azért, miként mondám, hosszas társalgásaink nem voltak. Az én hallgatásom csak annyiba volt szándékos, hogy időt akartam neki engedni. Egy dolog mindenesetre különös: mig én lopva szerettem rátekintgetni, csaknem az egész tél alatt egyetlen egyszer sem kaptam rajta, hogy ő is nézett volna reám. Félénkségnek vettem ezt az ő részéről. És olyan szendének látszott ebben a félénkségben, olyan gyöngének a betegsége után... Nem, gondolám magamba, jobb lesz várni, és... egy szép reggel majd visszatér hozzád magától.

Ez a gondolat kimondhatatlan gyönyörrel töltött el. Hozzá teszem, hogy olykor azt iparkodtam magammal elhitetni, hogy gyülölöm őt. De ez a gyülölet nem tudott bennem megérni és magam is éreztem, hogy csak ámitás lenne. És, habár a vaságy és az olaszfal által teljes volt köztünk a szakitás, soha, sohasem voltam képes arra, hogy bünösnek tekintsem őt. Nem mintha könnyelmüen itéltem volna el a büntényt, melyet elkövetni akart, hanem mert meg akartam bocsátani, mindjárt az első napon, még mielőtt az ágyat vettem. Ez a megbocsátás pedig nálam rendkivüli dolog, mert én erkölcs tekintetében igen szigoru vagyok. De annyira legyőzöttnek, annyira megalázottnak, annyira összetörtnek láttam őt, hogy olykor mélységes szánalmat éreztem iránta, ámbár megaláztatásának gondolata mégis csak jól esett. Jól esett az a tudat, hogy nem vagyunk egyenlők.

Történt ezen a télen, hogy néhány jó cselekedetet miveltem. Lemondtam két tartozásnak a követeléséről és zálog nélkül kölcsönöztem egy szegény asszonynak. A feleségemnek nem szóltam róla; hiszen nem azért tettem, hogy tudja. De a jó asszony eljött hálálkodni s csaknem térdre borult előttem. Igy lett ismeretessé a dolog, s ugy láttam, mintha nőm örömmel vett volna róla tudomást.

Beköszöntött azonban a tavasz, s április közepén voltunk. Leszedték a kettős ablakokat s a nap vidáman sütött be csöndes szobáinkba. De nekem kendő volt a szememen, kendő, a melytől nem láttam. Végzetes kendő! Hogyan esett le egyszerre, ugy, hogy tüstént világosan láttam és mindent megértettem? Véletlen volt, vagy elérkezett az ideje? Vagy egy napsugara volt e tavasznak, mely fölébresztette bennem a gondolkozást? Tunya ereimen egyszerre borzongás futott végig, rezgésnek inditva egész valómat, mely lerázta zsibbadtságomat és fölkeltette pokoli büszkeségemet. Hirtelen, váratlanul jött egy este, öt óra tájban, az étkezés után...

De előbb még egy szót. Egy hónappal azelőtt feltünt az a különös, mélázó arckifejezése. Hallgatagság volt az csak, de merengő hallgatagság. Ez az észrevétel is hirtelen ötlött föl. Ő a varrása fölé hajolva dolgozott s nem látta, hogy nézem. Feltünt, hogy milyen sovány, milyen vékony s hogy milyen sápadt az arca, milyen fehér az ajka. Mindez, azzal a merengő arckifejezéssel együtt, gondolkozóba ejtett. Észrevettem már rajta valami gyönge, száraz köhögést, kivált éjszakának idején. Rögtön fölálltam, s lementem Schroeder orvosért, a nélkül, hogy neki szóltam volna.

Schroeder másnap eljött. A nőm nagyon meg volt lepve, s hol Schroederre nézett, hol reám.

Schroeder nem igen látszott erre ügyelni (ilyenek néha az orvosok), s mikor kimentünk a másik szobába, csupán annyit mondott, hogy ez még a betegség utóhatása és hogy nem lenne rossz, nyárára tengerpartra vinni, vagy ha ezt nem tehetnők, hát legalább falura menni. Egy kis gyöngeség az egész.

Hanem mialatt ezt mondta, elvörösödött, mintha szégyenlené magát. Igen, a szégyen érzete volt az. Most már értem; szégyenlette, hogy bennem olyan férjet lát, a ki még most is törődik vele, mint egy igazi férj. De akkor nem értettem és pirulását a félénkségének tulajdonitottam. A kendő!

Nos, tehát, egy hónappal ezután, egy verőfényes áprilisi napon, este öt óra tájban, ott ültem a pénzes-szekrény mellett és végeztem a számadásaimat. Egyszerre csak hallom, hogy ő a szomszédszobában, a hol a dolgozó-asztala mellett ült, halkan énekelni kezd.

Annyira uj volt ez előttem, hogy még most sem tudok magamnak számot adni a benyomásról, melyet bennem keltett. Eddigelé még sohasem hallottam dalolni. De talán mégis, házasságunk első napjai alatt, a mikor még kedvünk volt azzal is mulatni, hogy célba lőttünk a revolverrel. A hangja akkor elég erős és csengő volt, s kellemesen énekelte a szentséget. És most olyan gyönge hangon énekelt... Nem mintha a dal valami különösen szomoru lett volna, hanem a hangjában volt valami szomoruság, megtörtség; ugy tetszett, mintha nem birna kivergődni a torkán s mintha maga a dal volna beteg. Halk hangon dalolt s a hang egyszerre csak, a mint emelkedni akart, elakadt, mint valami panaszos nyögés. Köhécselt, s azután ujra beléfogott, halkan, csöndesen, vékonyan...

Fölindultságom talán nevetséges és nem értik az okát? Nem a sajnálkozás érzése volt az, hanem egészen más valami. Előbb, legalább az első pillanatban, különös, megdöbbentő, beteges és csaknem haragos meglepetés vett rajtam erőt. "Dalol, még pedig az én jelenlétemben! Hát elfeledte?... Mit jelentsen ez?" Egészen meg voltam zavarodva, azután fölálltam, fogtam a kalapomat és elmentem, nem is gondolva arra, hogy mit cselekszem - nyilván csak azért mentem el, mert Lukérja behozta a felöltőmet.

Nem értett meg és ijedt képpel nézett rám. Valóban érthetetlen is voltam.

Emlékszem mindenre. Kimentem a folyosóra, azután az utcára s elindultam, azt sem tudva, hogy hova megyek. Az utca végén megállottam és magam elé bámultam. Emberek jöttek-mentek, lökdöstek; én nem éreztem semmit. Előszólitottam egy kocsit s elvitettem magamat a hidig, magam sem tudom, miért. Azután hirtelen kiszállottam s husz kopeket adtam a kocsisnak:

- Nesze a fáradságodért, - mondám neki kába nevetéssel, de lelkemben valami hirtelen hevületet éreztem.

Siető léptekkel tértem haza. Annak a szegény megtört hangnak a rezgése folyvást a szivemben volt. Akadozott a lélekzetem. A kendő lehullt a szememről... Ha ő így dalol az én jelenlétemben, ez azt jelenti, hogy elfeledte, hogy a világon vagyok... Világos és rettenetes volt ez. A szivem érezte meg. De ez egyuttal fölvilágositotta a lelkemet és legyőzte félelmemet. Hol is voltam én egész télen?

Sietve mentem föl a lépcsőn s nem tudom, nem félénken léptem-e a szobába. Csupán arra emlékszem, hogy a padló himbálózott alattam, mintha viz tetején járnék. Ő most is ott ült a helyén s varrogatott, lehajtott fővel, de már nem dalolt. Gyors, figyelmetlen pillantást vetett reám. Nem is volt az tekintet, hanem gépies, közönyös mozdulat, mint mindenkinek szokása, ha valaki, akárki bejön a szobába.

Egyenesen odamentem hozzá, s őrülten vetettem le magamat egy székre, egészen melléje. Megfogtam a kezét s emlékszem, hogy mondtam neki valamit... azaz hogy csak akartam, mert nem birtam szólni. Hangom megtagadta a szolgálatot és torkomon akadt. Nem tudtam mit mondani, még a lélekzetem is elállott.

- Hallod-e... beszéljünk... mondj valamit, - dadogtam egyszerre ostobán. Az értelemmel nem törődtem én most.

Ő összerázkódott és ijedten huzódott hátra, a mint rám nézett. De egyszerre szigoru meglepetés fejeződött ki a szemében. Igen, meglepetés, szigor, nagyra nyilt szem. Ez a szigor, ez a meglepetés a maga némaságában ezt látszott mondani: "Hát szerelem, már megint szerelem?"...

Világosan olvastam a lelkében. Bennem föl volt dulva minden. Lerogytam a lába elé. Igen, a lába elé borultam. Ő fölugrott, de én visszatartottam a két kezénél fogva, emberfölötti erővel.

És tökéletesen fölfogtam kétségbeejtő helyzetemet, óh, tökéletesen fölfogtam! Pedig hinnétek-e, hogy oly erővel forrott bennem minden, hogy azt hittem, meghalok? Csókolgattam a lábát, kéjes mámorral, vagy véghetetlen, határtalan boldogsággal, de teljes tudatában helyzetem kétségbeejtő voltának. Sirtam, összefüggéstelen szavakat mormoltam, nem tudtam szólni.

Az ő arcvonásaiban az ijedelmet és a meglepetést töprengés, kérdő töprengés váltotta föl és tekintete különös volt, sőt szilaj is, mintha sietne megérteni valamit. Azután elmosolyodott. Nagyon látszott röstelleni, hogy a lábát csókolom és visszahuzta. Rögtön megcsókoltam a földet azon a helyen, a hol volt. Meglátta és elnevette magát szégyenletében. (Tudjátok, mikor az ember szégyenletében nevet?) Erre idegroham következett; a kezéről vettem ezt észre, mely görcsösen kezdett reszketni. Nem ügyeltem rá és tovább dadogtam, hogy szeretem, hogy szeretem, hogy nem állok föl.

Nem tudom már... nem emlékszem. Ő reszketni, zokogni kezdett. Iszonyu idegroham lepte meg. Megijedt tőlem.

Odavittem az ágyára. Mikor a roham elmult, leültem mellé az ágyra. Ő levert arckifejezéssel megfogta a kezemet és kért, hogy csillapodjam. "Ugyan, ne izgassa magát, csillapodjék." És ismét sirni kezdett. Nem hagytam magára egész este. Mondtam neki, hogy elviszem tengeri fürdőbe, Boulogneba, rögtön, két hét mulva, hogy a hangja meg van törve, jól hallottam az imént, hogy be fogom zárni a zálogházat, eladom Dobruranovnak, hogy uj életet fogunk kezdeni, még pedig Boulogneban!

Ő folyvást félve hallgatta beszédemet. Egyre jobban meg volt ijedve. De énnekem csak egy vágyam volt, ott térdelni a lába előtt és csókolni, csókolni a földet, a hova lépett, leborulni előtte!

- Én nem fogok tőled kivánni semmit, semmi egyebet, - ismétlem minden percben, - ne felelj: rám se ügyelj. Csak azt engedd, hogy egy szögletben maradjak és nézhesselek. Legyek eszközöd, kutyád...

- Pedig én azt reméltem, hogy igy maradhatunk tovább! - mondá egyszerre önkéntelenül, annyira önkéntelenül, hogy talán észre sem vette, hogy mondta.

Pedig döntő, végzetes, nagyon is érthető mondás volt az nekem! Olyan volt, mintha kést döfött volna a szivembe! Ez a mondás megmagyarázott mindent, pedig ott volt mellettem, s én reméltem egész lelkemmel és nagyon boldog voltam. Oh, nagyon fárasztottam én őt az este - észrevettem, de azt reméltem, hogy egy pillanat alatt mindent megváltoztathatok. Végre, mikor beköszöntött az éj, egészen összeesett és én biztattam, hogy csak aludjék el, a mit rögtön meg is tett.

Deliriumra voltam elkészülve; volt is, de csekély. Egész éjjel csaknem minden percben fölkeltem s csöndesen közeledtem hozzá, hogy nézegessem. Tördeltem a kezemet, hogy ezt a beteges teremtést ezen a nyomoruságos vaságyon láttam, a mely három rubelomba került. Letérdeltem, de nem mertem csókolni, engedelme nélkül, az alvó lábait; imádkozni is kezdtem, de azonnal fölkeltem. Lukérja szemmel tartott s folyvást kijött a konyhájából. Kimentem hozzá és azt mondtam neki, hogy feküdjék le: holnap uj életet kezdünk.

És hittem is vakon, őrülten, lelkesülten! Óh, milyen lelkesüléssel voltam is tele! Csak a holnapot vártam. Nem láttam előre semmi veszedelmet, bár a jelek megvoltak. Jóllehet nyitva volt már a szemem, nem voltam teljes tudatában a helyzetnek és sokáig, sokáig nem jutottam még erre a tudatra, egészen máig, máig! De hogyan is nyerhettem volna vissza az eszméletemet akkor? Hiszen még élt, itt volt előttem elevenen, s én előtte. "Holnap" - gondolám magamban, - "föl fog ébredni; elmondok neki mindent s ő megért mindent." Ez volt az az egyszerü, világos gondolatom, mely ugy lelkesitett.

S csak néhány napja még, hogy ez történt: öt napja, mindössze öt napja. Kedden! Óh, ha várt volna még egy kis ideig, egy pici ideig... eloszlattam volna minden homályt! Nem volt-e megnyugodva máris? Mindjárt másnap mosolyogva nézett rám, zavarom dacára... nevezetes az, hogy az egész idő alatt, ez alatt az öt nap alatt, bizonyos zavarodottság, bizonyos szégyenérzet volt benne. Félt is, nagyon félt.

De én nem ügyeltem az ijedelmére, uj remény csillant meg a szemem előtt!... Igaz, kétségbevonhatlanul igaz, hogy hibát követtem el. Sőt valószinü, hogy nem is egyet. Mikor fölébredtünk, mindjárt reggel (szerdán volt) hibát követtem el. Azonnal ugy tekintettem, mint barátnőmet. Ez el volt hamarkodva, nagyon is el volt hamarkodva, de én szükségét éreztem annak, hogy meggyónjak, ellenállhatatlan szükségét éreztem. Annyira mentem, hogy olyan dolgokat is megvallottam neki, a miket magam elől eltitkoltam egész életemben. Megvallottam neki minden kerülgetés nélkül azt is, hogy a télen nem kétkedtem irántam való szerelmében. Megmagyaráztam neki, hogy zálogházamnak az alapitása csupán lelki és akaraterőmnek az elhanyatlása volt, a megszégyenültség és a hivalkodás müve. Megvallottam neki, hogy a szinházi buffetben való jelenet csupán a magam iránt való bizalmatlanság kifolyása volt. Attól féltem, hogy ha közbeszólok, nevetségessé teszem magamat abban a fényes helyiségben. Nem a párbajtól, hanem a nevetségességtől féltem. Utóbb aztán nem akartam elállni addig magamviseletétől. Azóta mindenkit bántottam e miatt, s őt is azért vettem el, hogy kínozzam.

Csaknem szünet nélkül beszéltem, mint a ki deliriumban van. Ő megfogta a kezemet s kért, hogy hallgassak.

Nem ügyeltem kéréseire, vagy legalább nem eléggé. A tavasz! Boulogne! Ott a napfény, a mi uj napfényünk! - ismétlém szüntelenül. - Eladom a zálogházat, sőt azt is mondtam neki, hogy adjunk oda a szegényeknek mindent, kivévén azt a háromezer rubelt, a mit a keresztanyámtól örököltem, s azon menjünk el Boulogneba! Visszajövet aztán kezdjünk uj, dolgos életet.

Láttam én azt, hogy terhére vagyok; ne higyjék, hogy elég oktalan, elég önző voltam, észre nem venni! Láttam mindent; a legaprólékosabb dolgokat is; láttam, tudtam jobban, mint bárki; a kétségbeesés egész nagyságában állt előttem.

Folyvást beszéltem neki részleteket magamról, ő róla és Lukérjáról. Elbeszéltem neki, hogy sirtam... Óh! aztán más tárgyra tértem át, igyekeztem meg nem érteni nagyon bizonyos dolgokat. Ő pedig, ő fölhevült néha, fölhevült egyszer-kétszer, emlékszem! Miért állitanám, hogy nem néztem, nem láttam semmit? Csak az ne történt volna, rendbe jött volna minden. Teljesen nyugodttá kezdett lenni, s komolyan kezdte hinni, hogy igy maradunk tovább. "Pedig én azt reméltem, hogy igy maradunk tovább", - ezt mondta nekem kedden! - Óh, milyen gyermek-gondolat! És hitte, hogy csakugyan igy maradunk: ő a varrása mellett, én az iróasztalom előtt és igy tovább hatvan esztendeig. És ime, egyszerre csak elibe állok, én, a férj, és szerelem kell a férjnek!

Hallgassák és jól vigyázzanak: Mikor (az imént emlitett idegroham után) összeültünk téázni, föltünt a nyugodtsága. Nyugodt volt! Én pedig egész éjjel remegtem az ijedelemtől, midőn a mult éjjeli álmokra gondoltam. Egyszerre csak odajön hozzám, megáll előttem, összeteszi a kezét (csak az imént volt!) és beszél. Azt mondja, hogy ő bűnös, jól tudja; hogy bűnének a gondolata egész télen üldözte és még most is kínozza... hogy méltányolni tudja az én nagylelküségemet...

Fölugrottam s mint az őrült kaptam a karjaimba! Ölelgettem, csókkal boritottam orcáját, ajkát, mint a ki hosszas távollét után találkozik a nejével. És miért váltam el tőle az imént? Mindössze két órára?... Az utlevelek végett... Óh, isten!...

Lukérja (óh, most már el nem eresztem Lukérját a világért sem; itt volt egész télen, majd elbeszélheti...) Lukérja azt mondja, hogy mikor elmentem, s legföljebb husz perccel a hazajövetelem előtt, ő bement valamiért az asszonyához. Észrevette, hogy a Mária-kép (az, a melyről már szó volt), le volt véve a helyéről és az asztalra téve, mintha az asszonya imádkozott volna előtte.

- Az urnak már régen meg kellett volna önt követni, anyuskám. De most már összebékültek, hála a jó istennek.

És olyan különösen mosolygott. Olyan különösen, hogy Lukérja tiz perccel utóbb visszajött megnézni, hogy mit csinál:

"A fal mellett állott az ablak előtt s oldalt támaszkodott a kezére, mely a falra volt téve. Úgy állott és gondolkozott. Észre sem vette, hogy bejöttem s a másik szoba ajtajából néztem. Egyszer csak azt látom, hogy elmosolyodik. Ott állott, gondolkozott és mosolygott. Rávetek még egy pillantást s aztán csendesen megyek ki és gondolkozom rajta. Egyszer csak ablaknyilást hallok. Beszaladok és azt mondom neki: - "Hüvös van, anyuskám, megfázik". - Hát ott áll az ablakban, ott áll, a milyen hosszu, a nyitott ablakban... Háttal volt felém s kezében tartotta a szentképet. Elszorult a szivem s rákiáltok: "Asszonykám! asszonykám!" Meghallja, ugy tesz, mintha vissza akarna fordulni a szobába, de nem fordul, hanem előre lép, keblére szoritja a szentképet és leveti magát!"...

Csupán arra emlékszem, hogy még meleg volt, mikor a kapuba értem. S mindenki rám nézett. Mindannyian beszéltek az odaérkeztem előtt s a mint megláttak, egyszerre elhallgattak és félreálltak, hogy bemehessek és... ott feküdt elterülve a földön, keblén a szentképpel. Emlékszem valami sötét ködre, a melyen keresztül néztem és hosszasan nézegettem. És mindnyájan beszéltek hozzám, de én nem értettem. Ott volt Lukérja is, hanem én nem láttam. Azt mondja, hogy szólt hozzám. Csak egy polgárnak az arcát látom magam előtt, a ki folyvást ezt ismételgette:

És mutatta a vért a kövezeten. Ugy tetszik, hogy megérintettem azt a vért az ujjammal. Folt maradt rajta s nézegettem. Erre jól emlékszem. S az az ember folyvást ismételgette:

- Micsoda, egy vér-buborék! - kiáltottam föl dühösen - (ugy mondják) és fölemelt kézzel rohantam neki...

Nem ugy van-e? Nem valószinütlen ez? Nem lehet-e azt mondani, hogy lehetetlen? Miért és mi okból halt meg ez az asszony?

Higyjék meg nekem, értem én, de a halálának az oka mégis csak kérdés. Félt a szerelmemtől. Komolyan kérdezte magától: elfogadja-e ezt az életet, vagy nem? Nem tudta magát rászánni, inkább meghalt.

Miért halt meg? ez az örökös kérdés, mely szétbontja az agyamat. Hiszen, ha már éppen akarta, maradtunk volna ugy tovább; beleegyeztem volna. Nem hitte, ez az oka... Nem, nem, tévedek, nem ez az. Valószinüleg azért volt, mert engem becsületesen, a lelkével kellett volna szeretnie, nem pedig ugy, mint a hogy a füszerest szerethette volna. S mivel ugyanis szüzies, nagyon is tiszta volt ahhoz, hogy nekem csak olyan szerelmet adjon, mely a füszereshez lett volna méltó: nem akart megcsalni, hogy szerelem helyett félszerelmet, semmit se adjon. Tulzott becsületesség! S én még lelki nagyságot akartam beoltani, emlékeznek? Különös gondolat!

Nagyon különös. Vajjon becsült-e? Nem tudom. Nem hiszem, hogy megvetett. Nagyon rendkivüli, hogy az egész télen egyetlen egyszer sem jutott eszembe az a gondolat, hogy hátha megvet. Bizton hittem az ellenkezőjét egészen addig, a mikor szigoru meglepetéssel pillantott rám. Igen, szigorral. Ekkor értettem meg, hogy megvet. Megértettem menthetetlenül és örökre. Ah, ám vetett volna meg bár egész életében, csak maradt volna életben!...

Az imént még járt, beszélt! Nem érthetem, hogyan vethette le magát az ablakból. És hogyan is lehetett volna ezt föltenni öt perccel azelőtt?

És a szörnyü szerencsétlenség az, hogy az egész csak egy véletlen, egyszerü, ostoba, tunya véletlen! Ebben van a szerencsétlenség! Öt percet késtem... Ha öt perccel korábban jövök, ez a pillanatnyi benyomás szétfoszlott volna, mint a felhő, és sohasem lepte volna többé el az agyát. Végre is megértett volna...

És most, ujra az üres szobák, ujra a magány... Az óra sétálója tovább ketyeg; nem az ő dolga ez, nincs min sajnálkoznia. Senkije sincs a világon...

Járkálok, egyre csak járkálok. Tudom, tudom, sohse sugjátok a fülembe: a véletlennek, az öt percnyi késésnek ez a sajnálása nevetséges előttetek? De itt a kézzelfogható bizonyiték. Egy dolgot tekintsetek: még csak ezt a megszokott sor irást sem hagyta: "Ne vádoljanak a halálomért senkit." Nem gondolhatott-e arra, hogy talán gyanusitani fogják Lukérját? Mert végre is: "Magad voltál vele, tehát te taszitottad le", - ez a vád lehetséges. Vagy legalább zaklatni lehetett volna Lukérját igazságtalanul, ha véletlenül az udvarban nincs négy ember, a ki látta, kezében a képpel, a mint az ablakból leugrott. De az is csak véletlen, hogy látták!

Nem, mindezt csak pillanatnyi eltévelyedés okozta; előre nem képzelt, hirtelen kisértés! Mit is bizonyit az, hogy előbb imádkozott a szentkép előtt? Ez éppenséggel nem bizonyitja azt, hogy a halálra készült. Az egész talán mindössze tiz perc műve volt. Lehet, hogy csak abban a pillanatban határozta el magát, mikor a falhoz támaszkodott, fejét a kezére hajtva és mosolyogva. Az agyába villant valami és forogni kezdett benne, s ő nem birt ellentállani.

A félreértés, ha ugy akarjátok, szembeszökő. Én velem bizvást meg lehet még élni. És ha valóban csak vérehagyottság volt, egyszerüen csak vérehagyottság? az életerőnek valaminő kimerülése? A tél nagyon elbágyasztotta. Ez volt az oka...

Milyen sovány ebben a koporsóban! Hogy össze van esve az orra. A szemöldöke olyan, mint az íj. Ugy esett le, hogy semmijét sem törte be, semmijét sem zuzta össze. Semmi, csak az a vérbuborék. "Egy gyermek-kanálnyi." Belső elvérzés.

Különös gondolat: ha lehetne el nem temettetni!... Mert ha elviszik, ha... óh, nem, lehetetlen, hogy elvigyék! Ah, jól tudom, hogy el kell vinni; nem vagyok őrült és nem beszélek félre. Sőt inkább, sohasem volt világosabb az elmém. De hát akkor hogyan éljek? mint azelőtt? körültem senki? Egyedül a zálogaimmal?

Mit nekem a ti törvényeitek? Mit törődöm az erkölcseitekkel, a szokásaitokkal, a kormányotokkal, a vallástokkal? Itéljen rajtam a biróságotok. Hurcoljanak a törvényetek elé és azt fogom mondani, hogy tagadok mindent. A biró rám fog kiáltani: "Csitt katonatiszt!" Én pedig visszakiáltok: "Mi hatalmad van ahhoz, hogy engedelmeskedjem? Miért fojtotta meg a ti sötét világotok mindazt, a mi nekem kedves volt? Mit érek én most a ti törvényeitekkel? Lábbal taposom őket! Nekem mindegy!"

Óh, te vak, te vak!... Meg van halva, nem hallja a szavamat... Nem is tudod, hogy milyen paradicsomba vezettelek volna be. A mennyország volt a lelkemben, abba foglaltalak volna bele! Nem szerettél volna? Óh, baj is az: maradtunk volna tovább is ugy. Szóltál volna hozzám ugy, mint barátodhoz, az elég lett volna ahhoz, hogy boldogak legyünk; együtt nevettünk volna vidáman, egymás szemébe nézve; igy éltünk volna tovább... És ha mást szerettél volna, hát jó; eljártál volna hozzá, együtt nevettél volna vele, én pedig az utca tulsó feléről néztelek volna...

Óh, mindent, mindent, csak nyisd föl a szemedet! Csak egyszer, egy pillanatra! egyetlen pillanatra! Rám néznél, és, mint az imént, megfogadnád, hogy hüséges hitvesem leszel! Egyetlen pillantásommal megértetnék most veled mindent.

Mozdulatlan! Óh, tehetetlen természet! Az emberek egyedül vannak a földön, ez a szerencsétlenség! "Van-e a sikon élő ember?" kiált a legendában az orosz bajnok. Én is kiáltok, bár nem vagyok bajnok, s nincs hang, a mely felelne.

Azt mondják, a nap éleszti a mindenséget. Fölkel a nap, nézzétek: nem halott-e? Nincs is egyéb, mint halott. Meg van halva minden. Az emberek egyedül vannak, körülfogva a csendtől. Ime, a föld! "Emberek, szeressétek egymást." Ki mondta ezt? Miféle parancsolat ez?

A sétáló egykedvüen ketyeg tovább... mily utálat! Éjfél után két óra. Kicsi cipői ott várakoznak rá az ágya előtt... Ha holnap elviszik, ugyan mi is lesz belőlem?

* Igy hivják Péterváron a nyárnak azt a szakát, mikor a nap este kilenc óra felé nyugszik le és reggel egy óra tájban kél föl.