VIRGINIA WOOLF: ÉVEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5472-55-8 (online)
MEK-13326

Tétovázott a tavasz. Az idő folyton változott, kék- meg bíborszínű felhőket vetített a vidék fölé. A gazdálkodók aggodalmasan néztek körül a mezőkön; Londonban az emberek az eget nézve, nyitogatták és csukogatták az esernyőjüket. De áprilisban mindig ilyen idő van. Kereskedősegédek ezrei jegyezték ezt meg, miközben formás csomagokat nyujtottak át a szalagos-fodrosruhás hölgyeknek, akik a pult előtt állottak Whiteleynál meg az Army and Navy áruházban. A West-Endben a vásárlók, az Eastben az üzletemberek végeláthatatlan menete parádézott a kövezeten, megannyi folyton haladó karaván, - legalább is úgy rémlett azoknak, akiknek meg kellett állniok, mert éppen egy levelet adtak postára, vagy beszóltak valamelyik klub ablakán a Piccadillyn. A hintók, viktóriák és egyfogatú kocsik áradata egy pillanatig sem szünetelt; az évad megkezdődött. A csendesebb utcákon zenészek kínálgatták vékony és többnyire mélabús hangjaikat, amelyeket a Hyde Park vagy a St. James fáiról a verebek csipogása meg a rigók szerelmes fel-felcsattanó füttye visszhangzott vagy kicsúfolt. A sétatereken galambok szorongtak a fák tetején, levertek egy-egy ágat és újra meg újra belefogtak a bölcsődalba, amelyet mindig félbeszakított valami. A Marble Arch meg az Apsley House kapuit délutánonkint tarkaruhás, turnűrös hölgyek és frakkos, sétapálcás urak ostromolták meg szekfűvel a gomblyukukban. A hercegnő is ide igyekezett és mikor felvonult, mindenki kalapot emelt előtte. A diplomatanegyed hosszú utcáin a házak földszintjén főkötős és kötényes szobalányok teát készítettek. A földszintről az emeletek felé imbolyogva, az ezüst teáskanna az asztalra került és szűzek és vénlányok azokkal a kezekkel, amelyek a bermondseyi meg hoxtoni vérző sebeket mosogatták, gondosan kiosztottak egy-két-három vagy négy kanál teát. Mikor a nap leszállt, millió kis gázláng, olyan formájú, mint a szemek a páva tollain, nyílt ki üvegkalickájában, de azért hatalmas sötétségtömbök hevertek a kövezeten. A lámpák meg a lemenő nap kevert fénye a Round Pond meg a Serpentine csendes vizeiben is tükröződött. A házon kívül vacsorázók egyfogatún kocogtak át a hídon, s egy pillanatra rajtafelejtkeztek a vonzó kilátáson. Lassan felszállt a hold és csiszolt korongja, amelyet ugyan hébe-hóba felhőfoszlányok takartak el, derülten, szigorúan vagy talán tökéletes közömbösséggel sütött. Lassan körben forogva, mint a reflektor fénysugarai, a napok, a hetek, az évek egymásután végigvonultak az égen.

Abel Pargiter ezredes ebéd után a klubjában üldögélt és beszélgetett. Mivel társai a bőrkarosszékekben olyanforma emberek voltak, mint ő, immár nyugalomban lévő egykori katonák meg köztisztviselők, most régi tréfákat meg történeteket frissítettek fel, indiai, afrikai, egyiptomi multjukból, aztán természetes átmenettel a jelen felé fordultak. Valami találkozóról, esetleges találkozóról beszéltek.

Egyszerre csak a három közül a legfiatalabb s legelegánsabb, előrehajol. Tegnap együtt ebédelt... A beszélő hangja elakadt. A másik kettő közelebbhajolt hozzá; Abel ezredes kezének kurta meglebbentésével elbocsátotta a szolgát, aki éppen felszedte a kávéscsészéket. A három kopaszodó és szürkülő fej szinte egymáshoz tapadt néhány percre. Akkor Abel ezredes visszahúzódott a székébe. A kíváncsi villantás, amely valamennyiüknek a szemébe költözött, amikor Elkin őrnagy belefogott a történetébe, tökéletesen kialudt Pargiter ezredes arcán. Csak ott ült, maga elé meredve, fényes kék szemével, amely kissé összehúzódott, mintha még mindig rátüzelne a Kelet; a szeme sarkát összeráncolta, mintha még mindig benne volna a por. Egy gondolat csapta meg, amely érdektelenné, sőt kellemetlenné tette mindazt, amit a többiek beszéltek. Felállt és kinézett az ablakon a Piccadillyre. Szivarját kezében lógatva, lenézett az omnibuszok tetejére, az egyfogatúakra, a viktóriákra meg a hintókra. Mindehhez nem volt semmi köze. Magatartása mintha csak azt fejezte volna ki, hogy az ő keze már nincs benne ebben a pletykában. Borongás telepedett csinos, vörös arcára, amint bámészkodva állt. Egyszerre csak egy gondolat ütötte meg. Kérdezni akart valamit. Hátrafordult. De barátai már eltűntek. A kis csoport fölkerekedett. Elkins már kifelé sietett az ajtón. Brand fölkelt és másvalakivel beszélt. Pargiter ezredes szája becsukódott a fölött, amit mondani akart, visszafordult az ablakhoz és tovább nézte a Piccadillyt. A zsúfolt utcán úgy látszott, mintha mindenkinek volna valami célja. Mindenki valami találkozó felé sietett. Még a viktóriákban ülő hölgyek is valamilyen elintéznivaló miatt kocogtak végig a Piccadillyn. Az emberek visszatértek Londonba; letelepedtek az évad idejére. De számára nincs évad; neki nincs a világon semmi dolga. Felesége haldoklik, de nem hal meg. Ma jobban volt. Holnapra megint rosszabbul lesz; új ápolónő jön. És ez így megy tovább. Az ezredes felemelt egy újságot és lapozni kezdte. Megakadt a szeme egy képen, amely a kölni dóm nyugati homlokzatát ábrázolta. Visszarakta az újságot a helyére a többi újság közé. A napokban - ez volt az enyhítő kifejezés annak az időnek a megjelölésére, amikor a felesége már nem él - a napokban otthagyja Londont, gondolta, és vidékre költözik. Dehát itt van a háza; itt vannak a gyerekek. És itt van... arca megváltozott. Keserűsége engedett. Csak kissé alamuszi és kényszeredett lett.

Valahová el kell mennie utóvégre. Beszélgetés közben ez a gondolat bukkant fel a tudata mélyén. Mikor körülnézett és látta, hogy a barátai elmentek, mintha csak balzsamot csepegtettek volna a sebére. Elmegy és meglátogatja Mirát; Mira bizonyosan örülni fog, hogy láthatja. Mikor tehát elment a klubból, nem kelet felé indult meg, ahová a lótó-futó emberek; se nyugat felé, ahol a tulajdon háza állott Abercorn Terrace-on, hanem a kemény ösvényen indult el a Green Parkon át, Westminster felé. A fű már erősen zöldült; a levelek már kezdtek kihajtani. Zöld karmok, mint a madarak karmai, nyúltak ki az ágakról; szikrázott, elevenen élt minden. A levegőnek tiszta és friss íze volt. De Pargiter ezredes nem látta sem a füvet, sem a fákat. Csak ment át a parkon, szorosan begombolt kabátjában és egyenesen maga elé nézett. De mikor megérkezett Westminsterbe, megállt. Az ügynek ezt a részét egyáltalán nem szerette. Valahányszor a kis utcához közeledett, amely az apátság óriási tömbje alatt lapult, a szutykos kis sárgafüggönyös házakhoz, ahol cédulák lógtak az ablakban és a pereces ember, úgy látszik, szakadatlan rázta a csöngetyűjét, a gyerekek sivalkodtak és ide-oda ugrándoztak a krétával telerajzolt macskaköveken, az ezredes megállt, jobbra nézett, balra nézett, aztán gyorsan megindult a harmincas számú ház felé és csengetett. Mereven az ajtóra bámult, miközben várt, kissé lehajtva a fejét. Nem akarta, hogy meglássák ebben az ajtóban. Nem szeretett várni a bebocsáttatásra. Nem szerette, ha Simsné bocsátotta be. Mindig büdös volt a házban; mindig szutykos fehérnemű lógott egy kötélen a hátsó kertben. Felkapaszkodott a lépcsőn, bosszúsan és súlyosan, és belépett a nappali szobába.

Senki se volt ott. Még korán volt. Undorral nézett körül a szobában. Túlsok apró tárggyal volt telerakva. Ide nem valónak, túl vaskosnak érezte magát, amint a rácsos kandalló előtt állt, szemben az ellenzővel, amelyre jégmadár volt festve, amint éppen leereszkedik a sásra. Lépések zaja futkározott ide-oda a mennyezet fölött. Van nála valaki? - kérdezte fülelve. Gyerekek lármáztak odakint az utcán. Mocskos volt, alantas volt, titkos volt mindez. A napokban, gondolta magában... de az ajtó kinyílt és belépett Mira, a szeretője.

- Ó, Bogy, drágám - kiáltotta, haja meglehetősen kócos volt, kissé lomposnak látszott, de sokkal fiatalabb volt, mint ő és az ezredes véleménye szerint őszintén örült, hogy láthatta. A kiskutya feléje csaholt.

- Lulu, Lulu, - kiáltotta a nő, egyik kezébe fogva a kutyát, miközben a másikkal a hajába markolt - gyere és mutasd meg magadat Bogy bácsinak.

Az ezredes betelepedett a nyikorgó hintaszékbe. A nő térdére tette a kutyát. Vörös folt, alighanem ekcéma volt a füle mögött. Az ezredes feltette a szemüvegét és lehajolt, hogy megvizsgálja a kutya fülét. Mira megcsókolta a kutyát a nyakörve alatt. Aztán leesett az ezredes szemüvege. Mira felkapta és feltette a kutyára. Érezte, hogy az öreg ma nincs jó hangulatban. Valami baj történhetett a klubok és a családi élet titokzatos világában, amelyről sohasem beszélt. Előbb jött, mintsem hogy a haját rendbehozhatta volna, ez is elég nagy baj. De neki az a kötelessége, hogy szórakoztassa. Így hát szökdécselt. Termete, bár kezdett terebélyesedni, még megengedte, hogy ki-be cikázzon az asztal meg a székek között; elmozdította a kályhaellenzőt és mielőtt az ezredes megakadályozhatta volna, felpiszkálta a kandalló álmosan parázsló tüzét. Aztán letelepedett a hintaszék karjára.

- Ó, Mira! - mondta, megnézve magát a tükörben és megigazítva hajtűit. - Micsoda rendetlen lány vagy! - Egy hosszú hajtekercs kibomlott és a vállára hullott. Még mindig szép aranyfényű haja volt, bár a nő már közeledett a negyvenhez és egyszer talán kiderül, hogy nyolcéves kislánya van, akit jó ismerősöknek adott ki Bedfordba. A haj saját jószántából bomlott ki tovább, saját nehézkedését követve és Bogy erre a látványra lehajolt és megcsókolta a nő haját. Kintorna kezdett játszani az utcán és a gyerekek valamennyien arrafelé fordultak, egyszerre csendet hagyva maguk mögött. Az ezredes símogatni kezdte Mira nyakát. Tétován tapogatódzva kezdte, azzal a kezével, amelynek két ujját ellőtték, inkább ott, ahol a váll kezdődik. Mira lecsúszott a padlóra és hátával az ezredes térdének támaszkodott.

Akkor csikorgás hallatszott a lépcsőről; valaki kopogtatott, mintha figyelmeztetni akarná őket jelenlétére. Mira gyorsan feltűzte a haját, fölállt és behúzta az ajtót.

Az ezredes szokott módszerességével újra vizsgálni kezdte a kutya fülét. Ekcéma vagy nem ekcéma? Tanulmányozta a vörös foltot, aztán beleültette a kutyát a kosarába és várt. Nem szerette a hosszantartó suttogást odakint a lépcsőfordulón. Végre-valahára Mira visszatért; zavarban volt és ilyenkor öregnek látszott. Keresgélni kezdett a párnák és terítők alatt. A táskáját kereste, mondta. Hova a csudába tette a táskáját? Ebben a széjjelségben akárhol lehet, gondolta az ezredes. Keshedt, szegénységtől gyűrődött táska volt. Mira nagynehezen megtalálta a párnák alatt, a dívány sarkában. Most kiborította. Zsebkendők, összesodort papírdarabkák, ezüst- és rézpénzek hullottak ki belőle, amikor megrázta. - De kellett volna egy sovereignjének is lennie, mondta Mira. - Határozottan emlékszem, hogy tegnap még megvolt - dünnyögte.

- Egy font kellene; nem, egy font nyolc silling meg hat penny - mondta a nő, valamit a mosásról motyogva. Az ezredes kis pénztárcájából két sovereignet hullatott ki és odaadta. A nő elvette, aztán továbbfolytatódott a suttogás a lépcső pihenőjén.

- Mosás...? - gondolta az ezredes és fölnézett a szobában. Piszkos kis odu volt; tekintettel a köztük lévő korkülönbségre nem érdeklődött tovább a mosás iránt. Na, már itt van megint a nő. Végigszaladt a szobán, leült a padlóra és fejét a térdéhez szorította. Az útálatos kis tűz, amely gyengén pislákolt, megint kialudt. - Hagyd békében - mondta az ezredes türelmetlenül, mikor Mira kezébe vette a piszkavasat. Mira letette a vasat. A kutya horkolt; a kintorna tovább játszott. Az ezredes keze megkezdte utazását a nyakán, föl és alá, és ide-oda a sűrű hajban. Ebben a kis szobában, amely oly közel volt a többi házhoz, az alkonyat gyorsan leszállt; ráadásul a függönyök is félig le voltak eresztve. Az ezredes magához vonta Mirát, megcsókolta nyakszirtjén, majd a kezével, amelynek két ujját ellőtték, lejjebb kezdett kutatni, ott, ahol a nyaka a vállban végződik.

Egyszerre csak zuhogó eső csapódott le a kövezetre s a gyerekek, akik ide-oda ugráltak krétával mázolt négyszögeikben, hazaszaladtak. Az idősebb utcai énekes, aki a járda szegélyén imbolygott halászsapkával a fején, amelyet tréfásan, fordítva viselt és kéjesen énekelte «Ó, légy ezerszer áldott! Ó, légy ezerszer áldott!» - felgyűrte a kabátja ujját és egy korcsma ajtajába menekült, ahol befejezte felszólítását. «Ó, légy ezerszer áldott mindörökké». Azzal megint kisütött a nap és felszárította a kövezetet.

- Még nem forr - mondta Milly Pargiter, a teásüstöt nézve. A kerek asztalnál ült, az Abercorn Terrace-i ház külső szalónjában. - Egyáltalán nem forr - mondta mégegyszer. A katlan régimódi sárgarézüst volt, csaknem teljesen elmosódott rózsadíszítéssel. Gyenge kis láng pislákolt a sárgaréztartály alatt. Nővére, Delia hátravetette magát egy karosszékben és szintén az üstöt figyelte. - Mért kell egy üstnek forrnia? - kérdezte egy pillanat mulva henyén, mint aki nem vár feleletet. És Milly csakugyan nem felelt. Szemben ültek és lesték a kis lángot. Sok tányér meg csésze volt az asztalon, mintha másoknak is jönniük kellene. De most egyedül voltak. A szoba tömve volt bútorral. Velük szemben holland üveges szekrény állt, kék kínai üveg a polcokon, és az április délutáni nap fényes foltokat villantott imitt-amott az üvegre. A kandalló fölött egy fehér muszlinruhás, vöröshajú, fiatal lány, ölében virágkosárral, mosolygott le rájuk.

Milly hajtűt húzott ki a hajából és megpróbálta szálakra bontani a kanócot, hogy növelje a lángját.

- De hisz ez nem ér semmit - mondta ingerülten Delia, a nővérét lesve. Nyugtalankodott. Minden olyan elviselhetetlenül sokáig tart. Aztán Crosby jött be és megkérdezte, nem volna-e jobb, ha a konyhában forralná fel az üstöt. Milly azt mondta, nem. Hogy tudnék véget vetni ennek a kecmergésnek és huzavonának, gondolta Delia magában, egy késsel verve az asztalt és a nyomorúságos lángot nézve, amelyet a nővére egy hajtűvel próbált felszítani. Vékony szúnyoghang kezdett nyöszörögni az üstben; de ekkor kicsapódott az ajtó és kislány lépett be, kikeményített, rózsaszín ruhában.

- Dadus igazán adhatott volna tiszta kötényt rád - mondta Milly szigorúan, felnőtt emberek modorát utánozva. Ugyanis a kislány kötényén zöld folt éktelenkedett, mintha fára mászott volna.

- Még nem jött vissza a mosásból - mondta Rose, a kislány, durcásan. Az asztalra nézett, de teáról még mindig szó sem volt.

Milly tovább kísérletezett a hajtűjével a kanócon. Delia hátratámaszkodott és a vállán át kipillantott az ablakon. Onnan, ahol ült, látni lehetett a lépcsőbejáratot.

- No, itt van Martin - mondta elkomorodva. Az ajtó becsapódott. Könyvek potyogtak le a hall asztaláról és Martin, a tizenkétéves fiú beállított. Ugyanolyan vörös haja volt, mint a képen látható hölgynek, csak kócos.

- Eridj, szedd rendbe magadat - mondta Delia szigorúan. - Bőven ráérsz, az üst még nem forr.

Valamennyien az üstöt nézték. Változatlanul gyengén, mélabúsan dúdolt, miközben a kis láng az ingó sárgaréz-katlan alatt pislákolt.

- Mama haragudna, ha hallaná, hogy beszélsz - korholta Milly az idősebb nő hanghordozásával; ugyanis az anyjuk már olyan régen beteg volt, hogy mindkét nővér megszokta, hogy az ő modorában bánjon a gyerekekkel. Újra kinyílt az ajtó.

- A tálca, kisasszony... - mondta Crosby, és lábával kitámasztotta az ajtót. A cselédleány kezében betegnek szolgáló tálca volt.

- A tálca - mondta Milly. - No most ki viszi fel a tálcát? - Megint idősebb nő modorát utánozta, aki tapintatos akar lenni a gyerekekkel.

- Nem te, Rose, neked túlnehéz. Vigye csak fel Martin és te fölmehetsz vele. De ne maradj sokáig, csak éppen mondd meg mamának, hogy mit csináltál egész nap; aztán meg az üst... az üst...

Megint nekigyürkőzött a kanócnak a hajtűvel. Vékony gőzszalag nyúlt ki a kígyózó csőből. Először tétovázott, aztán egyre erőteljesebben áradt, amíg hatalmas gőzfelhő robbant ki a csőből, éppen mikor lépéseket hallottak a lépcsőn.

Némán ettek. A nap, a hollandi szekrény üvegén változó fényekből ítélve, hol elbújt, hol újra kisütött. Hébe-hóba egyik csésze mély kék színben fénylett, majd ónszínűvé vált. Titkos kis fénycsíkok maradtak a másik szoba bútorain. Itt a kárpit mintája látszott; amott egy kopasz folt. Van valahol szépség, gondolta Delia, van valahol szabadság és ő is van valahol a fehér virággal... De sétabot kopogott a hallban.

Azon nyomban Martin kikászálódott az apja karosszékéből; Delia kihúzta magát, Milly egyszerre közelebb tolt egy nagy rózsaszín pettyes csészét, amely nem tartozott a teáskészlethez. Az ezredes megállt az ajtóban és meglehetősen marconán szemlélte a csoportot. Apró kék szeme köröskörül nézett, talán hogy valami hibát keressen. Pillanatnyilag nem akadt semmi különösebb hiba. De rosszkedvében van; még ki se nyitotta a száját, ezt máris tudta mindenki.

- Piszkos kis kölyök - mondta és meghúzta Rose fülét, mikor elhaladt mellette. A kislány egyszerre a foltra tette a kezét, a kötényén.

- Mama jól van? - kérdezte az ezredes és egész tekintélyes tömegében leereszkedett a nagy karosszékbe. Útálta a teát. Egy kicsit mindig megivott belőle, az óriási nagy csészéből, amely még az apjáé volt. Fölemelte és hanyagul ivott belőle.

Ködös, de agyafúrt tekintettel nézett körül, amely tudott verőfényes is lenni, most azonban mogorva volt.

- Delia zeneórát vett és én Whiteleynál voltam - kezdte Milly olyanformán, mint egy gyerek, aki ledarálja a leckéjét.

- Hát te, Martin - kérdezte Pargiter ezredes kurtán, félbeszakítva lányának a vallomását. - Az osztály szégyene vagy, mint rendesen?

- Az osztály dísze - kiáltotta Martin, úgy harsogva ki a szót, mintha csak nagynehezen tudta volna magába fojtani eddig a pillanatig.

- Hm, hát ezt te mondod - mondta az apja. Mogorva tekintete valami keveset enyhült. Kezét a pénztárcájába tette és egy halom ezüstpénzt vett elő. Gyerekei közben lesték, amint megpróbált kikeresni egy hatpennyst a forintok közül. Az indiai lázadásban ellőtték két ujját a jobbkezén és izmai annyira visszafejlődtek, hogy ez a keze egy öreg madár karmához hasonlított. Kapirgált és motozott; de mivel sohasem ismerte be a nyomorékságát, gyerekei nem mertek segíteni. A megcsonkított ujjak fénylő csonkjai megbabonázták Roset.

- No, itt van, Martin - mondta végre-valahára és odaadta fiának a hat pennyt. Aztán megint ivott egy keveset a teából és megtörölte a bajuszát.

- Persze, ma a Grove van soron - dünnyögte az ezredes. Körbe forgatta a cukrot a csészében, mintha meg akarná semmisíteni.

- A kedves öreg Levyék - kísérletezett Delia. Ő volt a legkedvesebb lánya; de apja pillanatnyi hangulatában nem tudta, mennyit kockáztathat meg.

Az ezredes nem mondott semmit. - Bertie Levynek hat ujja van az egyik lábán - sipította egyszerre Rose. A többiek nevettek. De az ezredes beléjük fojtotta a nevetést.

- Mars fel, és csináld meg a leckédet, fiam - mondta Martinra pillantva, aki még evett.

- Hadd igya ki a teáját - mondta Milly, megint egy idősebb személy modorát utánozva.

- És az új ápolónő? - kérdezte az ezredes, az asztal szélén dobolva. - Megjött?

- Hát... - kezdte Milly. Mozgolódás hallatszott a hallból és bejött Eleanor. Valamennyien megkönnyebbültek, különösen Milly. - Hála Istennek, itt van Eleanor - gondolta magában és körülnézett - a drága Eleanor, aki elsimítja a veszekedéseket, ütközőül szolgál maga meg a családi élet szorongásai és viszályai között. Imádta a nővérét. Istennőnek nevezte volna, olyan szépséggel ruházta volna fel, amilyen pedig nem volt, olyan ruhába öltöztette volna, amilyent nem viselt, igen, ha hóna alatt nem cipelt volna egy csomó tintafoltos könyvet meg egy pár fekete kesztyűt. Védelmezz meg, gondolta magában és teáscsészét nyujtott feléje, - engem, aki olyan egérszürke, agyontaposott, tehetetlen kis pocok vagyok Deliához képest, aki mindig érvényesíti az akaratát, míg engem papa mindig lehord. Most is haragszik valamiért. Az ezredes rámosolygott Eleanorra és a vörös kutya a kandalló melletti pokrócon szintén felnézett és farkát csóválta, mintha derék nőt ismert volna fel benne, aki csontot ad, de utána kezet mos. Ő volt a legidősebb leány. Vagy huszonkét éves. Nem szép, de egészséges, és bár pillanatnyilag kissé fáradt, természetes jókedélyű.

- Bocsánat, elkéstem - mondta. - Feltartóztattak és nem gondoltam volna - apjára nézett.

- Korábban szabadultam, mint reméltem - mondta az ezredes sietve. - A közgyűlés... - gyorsan félbehagyta. Újabb zenebona volt Mirával.

- Óh, a Grove-om - mondta utána Eleanor; de Milly átnyujtotta neki a befödött tálat.

- Feltartóztattak - mondta Eleanor mégegyszer, így segített magán. Enni kezdett. A légkör kiderült.

- Na most mondd meg, papa, - mondta Delia vakmerően, - ő volt a legkedvesebb lánya - mit műveltél? Volt valami kalandod?

- A magamfajta vén szamárnak nincsenek kalandjai - mondta az ezredes ingerülten. A cukormaradványokkal csészéje falát ostromolta. Majd, úgy látszik, megbánta a nyerseségét; egy pillanatig habozott.

- Az öreg Burke-kel találkoztam a klubban. Arra kért, hogy valamelyiteket vigyem el hozzájuk vacsorára. Robin visszajött, szabadságra - mondta.

Kiitta a teáját. Néhány csepp kis hegyes szakállára hullott. Elővette nagy selyemzsebkendőjét és türelmetlenül megtörölte az állát. Eleanor, aki alacsony székén ült, sajátságos pillantást látott először Milly, aztán Delia arcán. Az volt az érzése, hogy haragban vannak. De nem mondtak semmit. Tovább ettek és ittak, mindaddig, míg az ezredes felemelte csészéjét, látta, hogy nincs benne semmi és kis csörömpöléssel, erélyesen visszatette. A teázás szertartása befejeződött.

- Na most, fiam, szedelőzködj fel és láss neki a leckének - mondta Martinnak.

- Mars fel - mondta az ezredes parancsoló hangon. Martin felállt és megindult, kezét vonakodóan végighúzva a székeken és asztalokon, ezzel is halogatva távozását. Kissé erősen vágta be maga mögött az ajtót. Az ezredes felemelkedett és egyenesen állt köztük, szorosan begombolt kabátjában.

- Na most nekem is mennem kell - mondta, de egy pillanatig maradt még, mintha nem is kellene olyan sürgősen elmennie. Egyenesen állt köztük, mint aki parancsot szeretne adni, de pillanatnyilag nem jut eszébe semmi parancs. Aztán mégis eszébe jutott.

- Valamelyikőtök ne felejtsen el - mondta egyformán valamennyi lányához fordulva - írni Edwardnak... Írjon már mamának.

- És tudassátok velem, mikor óhajt látni mama - mondta. Aztán szünetet tartott és meghúzta legkisebbik lányának a fülét.

- Piszkos kis malac - mondta és megint a zöld foltra mutatott a kötényén. A kislány megint eltakarta a kezével. Az ezredes mégegyszer megállapodott az ajtóban.

- Ne felejtsetek el, - mondta, a kilinccsel játszadozva - ne felejtsetek el Edwardnak írni. - Végül lenyomta a kilincset és csakugyan kiment.

A többiek csendben maradtak. Valami feszélyezett volt a légkörben. Eleanor érezte. Elővette az egyik kis könyvét, amelyet letett az asztalra, kinyitotta és térdére fektette. De nem nézett bele. Tekintete kissé szórakozottan a szoba távolabbi részébe kalandozott. A hátsó kertben rügyeznek a fák. Kis leveleik vannak - kis fülformájú levelek a bokrokon. A nap szeszélyesen süt; hol beárad, hol eltávozik. Hol itt, hol ott villan meg.

- Eleanor - szólalt meg Rose, olyan furcsa magatartással, mint amilyen az apjáé.

Szakasztott olyan volt, mint apja, amint ott állt, hátul összekulcsolt kezekkel.

A kislány lassan útnak indult az ajtó felé. Eleanor újra elővette a háztartási könyveit.

- De nem szabad egyedül menned, Rose - mondta fölpillantva belőlük, mikor Rose az ajtóhoz ért. Rose csendesen bólogatva eltűnt.

Fölment az emeletre. Megállt az anyja hálószobája előtt és beszívta az édeskés-savanykás szagot, amely a kancsók, a vizespoharak és a letakart csészék körül terjengett az ajtó előtti asztalon. Fölment a következő emeletre és megállt a tanulószoba ajtaja előtt. Semmi kedve sem volt bemenni, mert az előbb összeveszett Martinnal. Először Erridge meg a mikroszkóp miatt vesztek össze, aztán a miatt, hogy Martin kidobta Miss Pym macskáját az ajtón. De Eleanor azt mondta, kísérje el. Kinyitotta az ajtót.

Martin az asztalnál ült feltámasztott könyvvel maga előtt és magában darált valamit, talán latint, talán görögöt.

- Eleanor azt mondta - kezdte, miközben észrevette, hogy a fiú milyen izgatottnak látszik, a keze görcsösen összeszorul egy papírdarab körül, mintha golyóvá akarná gyűrni. - Azt mondta, hogy kérjelek meg... - kezdte, összeszedte magát, háttal az ajtónak támaszkodva.

Eleanor hátradőlt a székében. A nap most a fákra sütött a hátsó kertben. A rügyek fakadni kezdtek. A tavaszi fény felhívta a figyelmet a rongyos bútorhuzatokra. A széles karosszéken sötét pecsét volt, ott, ahová az apja lehajtotta a fejét, jutott eszébe. De milyen tömeg szék van itt. Milyen lakályos, milyen levegős, azután a hálószoba után, ahol az öreg Levyné... De Milly is meg Delia is hallgattak. A vacsora-meghívásról volt szó, gondolta. Melyikük menjen el. Mindaketten szerettek volna elmenni. Azt szerette volna, hogy az emberek ne azt mondják, hozza el valamelyik lányát, hanem azt: hozza el Eleanort vagy: hozza el Millyt vagy: hozza el Deliát, a helyett hogy valamennyiüket összecsapják egy csomóba. Akkor legalább nem volna vita.

Felállt, mintha menni akarna valahová. De megállt. Majd lassan az utcára nyíló ablakhoz ment, a szembenlévő házaknak csupa egyforma kis előkertje volt; ugyanazok a lépcsők, ugyanazok az oszlopok, ugyanazok az erkélyablakok. De most már alkonyodott és a félhomályban kísértetieseknek és légieseknek látszottak. Lámpákat gyujtottak. A szemben levő szalónban világosság volt; aztán lehúzták a függönyöket és a szoba elenyészett. Delia lenézett az utcára. Egy alsóbb néposztálybeli asszony gyerekkocsit tolt; egy öregember totyogott hátul összekulcsolt kezekkel. Azután kiürült az utca; csend lett. Egyfogatú hajtott be az útra. Deliát hirtelen érdeklődés fogta el. Vajjon megáll-e a kapujuk előtt vagy nem? Figyelmesebben nézte. De aztán, sajnálkozására, a kocsis megrántotta a gyeplőt, a ló hőkölt és a kocsi két házzal lejjebb állt meg.

- Valaki jött Stapletonékhoz - szólt hátra széthúzva a muszlin ablakfüggönyt. Milly odalépett a nővére mellé és a nyíláson át látták, hogy egy kürtőkalapos fiatalember száll ki a kocsiból. Kinyujtotta a kezét, hogy kifizesse a kocsist.

- Ne kukucskáljatok, még rajtakapnak - mondta Eleanor figyelmeztetően. A fiatalember felrohant a lépcsőkön, becsöngetett a házba; mögötte becsapódott az ajtó és a kocsis elhajtott.

De a két lány egyelőre ott állt az ablakban és kinézett az utcára. A sáfránybokrok sárgák és bíborszínűek voltak az előkertben. A mandulafák és a fagyalbokrok zöldülni kezdtek. Hirtelen széláram fújt végig az utcán, papírdarabot söpörve a kövezeten és száraz por kavargott a nyomában. A házak fölött a vörös és szeszélyes londoni naplemente egymás után aranytűzben égette az ablakokat. Valami vadság volt a tavaszi estében; még itt is, Abercorn Terrace-en, aranylóból feketévé, feketéből aranylóvá változott a fény. Delia leeresztette az ablakfüggönyt és visszatért a szalónba, majd hirtelen felkiáltott.

Ujját a könyvbe téve, hogy megjelölje a helyet, a húgára nézett. Amint ott állt, hátravetett fejjel és az izzó naplementétől vörös hajával, egy pillanatig kihívónak, egyenesen szépnek látszott. Mellette Milly egérszínű és fejletlen volt.

- Idehallgass, Delia, - mondta Eleanor becsapva a könyvét - csak addig kell várnod... - Azt gondolta, de nem tudta kimondani - amíg mama meg nem hal.

- Nem, nem, nem - mondta Delia, kitárva karjait. - Reménytelen - kezdte, de félbehagyta, mert Crosby bejött. Tálcát hozott be. Egyenkint, idegesítő csörömpöléssel a tálcára tette a csészéket, a tányérokat, a késeket, a lekváros ibrikeket, a kenyeres és vajas tányérokat meg a süteményes tálakat. Majd gondosan maga előtt egyensúlyozva a tálcát, kiment. Szünet következett. Újra bejött, leszedte az abroszt és elmozdította az asztalokat. Újabb szünet következett. Egy-két pillanattal később mégegyszer bejött, két selyemernyős lámpával a kezében. Egyiket az utcai szobában, a másikat a hátsó szobában tette le. Aztán csikorgó, olcsó cipőjében az ablakhoz csoszogott és összehúzta a függönyöket. Szokott zajukkal csukódtak össze sárgaréz rúdjukon és az ablakok egy pillanat alatt elsötétültek a bíborszínű plüs vastag, szobrászi redői mögött. Mikor mindkét szobában összehúzta a függönyöket, egyszerre mintha mély csönd ereszkedett volna a szalónra. A külső világot vastagon és tökéletesen elzárták. Messze a szomszéd utcából egy rikkancs harsány hangját hallották; igáslovak nehéz patái dobogtak egyre távolabb. Egy pillanatig még kocsikerekek görögtek az úttesten; aztán elhaltak és teljes lett a csend.

Két sárga fénykör hullott le a lámpákból. Eleanor az egyik fénycsóva alá tolta a székét, lehajtotta fejét és folytatta a munkának azt a részét, amit mindig az utolsó percre hagyott, mert annyira utálta - a számok összeadását. Ajka mozgott és ceruzája kis pontokat tett a papirosra, mikor nyolcat hathoz, ötöt négyhez hozzáadott.

- Nem - mondta Milly, félretolva a képesújságot, amit éppen kinyitott. - Majd én megyek fel.

Fölment az emeletre, lépcsőről lépcsőre lépve, igen lassan. Mikor a hálószoba ajtajához ért, mely előtt kancsók meg a poharak voltak a kint álló asztalon, megállt egy pillanatra. A betegség édeskés-savanykás szagától kissé rosszul érezte magát. Nem tudta rászánni magát, hogy bemenjen. A folyosó végénél levő kis ablakon át flamingó színű felhőfodrokat pillantott meg a halványkék égen. A szalón félhomálya után, káprázott a szeme. Mintha egy pillanatra megbűvölte volna a fény. Majd a következő emeletről gyerekhangokat hallott - Martin meg Rose veszekedtek.

- Ne bántsd! - hallotta Rose hangját. Becsapódott egy ajtó. Még mindig habozott. Majd nagyot lélegzett, mégegyszer kinézett a lángoló égre és bekopogott a hálószoba ajtaján.

Az ápolónő nyugodtan felállt. Ujját a szájára tette és elhagyta a szobát. Pargiterné aludt. Egy párnavölgyben fekve, egyik kezét az arcához szorítva, Pargiterné gyengén nyögött, mintha olyan világban bolyongana, ahol még álmában is apró-cseprő akadályok kerülnek az útjába. Arca megduzzadt és súlyos volt, bőre csupa barna folt, valamikor vörös haja most fehér, bár különös, sárga fürtökkel tarkázott, mintha egyiküket-másikukat tojássárgájába mártották volna. Ujjai gyűrűtlenek voltak, leszámítva a jegygyűrűt, és már önmagukban elárulták, hogy bevonult a betegség magánvilágába. De nem úgy festett, mint aki rövidesen meghal. Inkább olyan volt, mint aki örökké félúton marad az élet és a halál határán. Delia semmi változást nem látott rajta. Mikor leült, áradni kezdett benne az élet. Egy hosszú, keskeny üveg az ágy mellett az égboltozat egyik töredékét tükrözte vissza; most vörös fény imbolygott rajta. Az öltözőasztal fényárban úszott. A fény végigfutott az ezüstpalackokon és az üvegpalackokon, amelyeket a sohasem használt tárgyak példás rendjével raktak oda. Ebben az esti órában a betegszoba valószínűtlenül tiszta, nyugodt és rendes volt. Az ágy mellett kis asztal állt, szemüveggel, imakönyvvel és gyöngyvirágos vázával. A virágok is valószínűtleneknek tetszettek. Az embernek nem volt más dolga, mint nézni.

Delia a nagyapját ábrázoló elsárgult rajzra bámult, a rajz orrán táncoló fényre; Horace bácsi egyenruhás fényképére és a kereszt vézna és elgyötört körvonalára jobboldalt.

- De te nem hiszel benne - mondta vadul, álomba merült anyjára nézve. - Te nem akarsz meghalni.

Szerette volna, ha az anyja meghalna. Ott feküdt előtte. Puhán, roskatagon, de elnyűhetetlenül ott feküdt a párnák gödrében, mint akadály, mint tilalom, mint minden életnek a megfojtása. Delia megpróbálta felkapni a gyöngédség, a részvét néhány morzsáját. Például azon a nyáron - mondta magában, Sidmouthban, mikor felhívott a kerti lépcsőn... De a jelenet elenyészett, mikor megpróbálta szemügyre venni. Aztán persze ott volt a másik jelenet. - A frakkos férfi, virággal a gomblyukában. De Delia megesküdött, hogy nem gondol rá az anyja ágya mellett. Hát akkor mi a csudára gondoljon? Nagypapára, a fehér fénnyel az orrán? Az imakönyvre? A gyöngyvirágokra? Vagy a falitükörre? Beborult; az üveg elhomályosult és csak az égnek egy sötét foltját verte vissza. Nem tudta tovább türtőztetni magát.

- Fehér virágot viselt a gomblyukában - kezdte. Néhány percnyi előkészületre volt szükség. Előcsarnokban kell történnie; pálmákkal szegélyezett dobogón, egy emelettel alattuk egymás mellett nyüzsgő emberfejek. A varázslat működni kezdett. Deliát átjárta a hízelgő és izgató érzések édes áradata. Ő az emelvényen áll; óriási hallgatósága van. Mindenki a nevét kiáltja, zsebkendőt lobogtat, pisszeg és fütyül. Akkor aztán feláll. Talpig fehérben áll fel az emelvény közepén. Mellette Parnell áll.

- A szabadság nevében beszélek - kezdte és kitárta karjait. - Az igazság nevében... - Egymás mellett álltak. A férfi nagyon sápadt volt, de sötét szeme izzott. Feléje fordult és azt suttogta...

- Hol vagyok? - kiáltotta. Megrémült és megzavarodott, valahányszor felébredt. Kinyujtotta kezét, mint aki segítséget kér. - Hol vagyok? - mondta mégegyszer. Egy pillanatig Delia is zavarban volt. Hát ő hol volt?

- Itt mama, itt! - mondta vadul. - Itt a tulajdon szobádban. - Kezét az ágytakaróra tette. Pargiterné idegesen megragadta. Köröskörül nézett a szobában, mintha keresne valakit. Úgy látszik, nem ismerte meg a lányát.

- Mi történt? - mondta. - Hol vagyok? - Majd Deliára nézett és emlékezni kezdett.

- Ó, Delia, azt álmodtam - dünnyögte félig mentegetődzve. Egy pillanatra kinézett az ablakon. Éppen meggyujtották a lámpásokat és az utcára hirtelen szelíd fénynyalábok özönlöttek.

- Szép nap volt... - mondta habozva - éppen jó... Úgy látszik, nem jutott eszébe, hogy mire jó.

- Megmondom - mondta Delia. Ő bizony megfeledkezett a nagybátyja születésnapjáról; az anyja aprólékos volt az effélében.

De most az öltözőasztalra meredt. Az utcai lámpás fénye szertelenül fehérré tette a fehér terítőt.

- Megint tiszta terítő! - dünnyögte Pargiterné siránkozva. - A kiadások, Delia, a kiadások - ez gyötör engem.

- Nincs semmi baj, mama - mondta Delia fásultan. Szeme a nagyapa arcképére volt szegezve. Azon tünődött, mért rakott a művész egy fehér krétafoltot az orra hegyére?

Valami okból ez jólesett Pargiternének. Szeme egy pillanatig elmerülten bámulta a tiszta asztalterítőt, amely az előbb eszébe juttatta a mosásszámlát.

- Eugénie néni... - mondta - milyen jól emlékszem, - hangja megtelt - mikor kihirdették az eljegyzése napját. Valamennyien a kertben voltunk, oda jött a levél. - Elhallgatott. - Oda jött a levél - mondta mégegyszer. Aztán egy ideig nem mondott semmit. Mintha eláradt volna benne az emlék.

- Az édes kisfiú meghalt, de azért... - Megint elhallgatott. Ma este gyengébbnek látszik - gondolta Delia és végigszáguldott benne az öröm. Mondatai szakadozottabbak, mint rendesen. Miféle kisfiú halt meg? Számolni kezdte a zsinórokat az ágytakarón, miközben várta, hogy az anyja tovább beszéljen.

- Ismered a sok rokont, akik nyáron mind össze szoktak gyűlni - szedte össze magát végre az anyja. - Ott volt Horace bácsi...

- Igen. A szemét a hintalovon vesztette el. A nénik olyan sokra becsülték Horace-t. Azt mondták... - Most hosszú szünet következett. Úgy látszik, Pargiterné hiába kereste a pontos szavakat.

- Ha Horace jön... ne felejtsd el megkérdezni, hogy mi van az ebédlőajtóval.

Sajátságos jókedv töltötte el Pargiternét. Most már nevetett. Alighanem valami régi családi tréfa jutott eszébe - gondolta Delia, miközben figyelte, hogyan villan meg a mosoly és hogyan enyészik el. Tökéletes csend lett. Az anyja behúnyt szemmel feküdt; keze, amelyen egyetlen gyűrű volt, ez a fehér és hiábavaló kéz az ágytakarón pihent. A csendben a szén sercegését lehetett hallani a kandallóban, meg egy rikkancs kiáltozását az utcán. Pargiterné nem mondott többet. Tökéletes némasággal feküdt, majd nagyot sóhajtott.

Kinyílt az ajtó és belépett az ápolónő. Delia felállt és kiment. - Hol vagyok? - kérdezte önmagától és a fehér kancsóra nézett, amelyet rózsaszínbe mártott a lenyugvó nap. Egy pillanatig valami határmenti tartományban érezte magát, az élet meg a halál között. - Hol vagyok? - kérdezte mégegyszer. A rózsaszínű kancsóra nézett. Ez mindenesetre különösnek tetszett. Majd vízcsobogást és lábdobogást hallott a felső emeletről.

- Hát itt van, Rosie - mondta dadus és fölnézett a varrógép kereke mellől, amikor Rose bejött.

A gyerekszoba fényesen ki volt világítva; ellenzőtlen lámpa állt az asztalon. C...-né, aki minden héten eljött a mosással, a karosszékben ült, csészével a kezében. - Eriggy és láss hozzá a varráshoz, légy jó kislány - mondta dadus, mikor Rose kezet fogott C...-nével. - Különben sose leszel készen papa születésnapjára - tette hozzá és helyet csinált a gyerekszoba-asztalon.

Rose kinyitotta az asztalfiókot és kivette az útizsákot, amelyet kék meg vörös virágokkal hímzett ki, apja születésnapjára. Még egy sereg ceruzával előrajzolt rózsát kellett kidolgoznia. Kirakta az asztalra és figyelmesen nézte, miközben dadus mégegyszer elmondta, amit az előbb tett szóvá C...-nének Kirbyné lányáról. De Rose nem figyelt oda.

Akkor magam megyek, döntötte el, miközben kisimította a kézimunkát. Ha Martin nem jön velem, akkor magam megyek.

- Hát akkor eriggy és hozd fel - mondta dadus, de nem is figyelt oda; folytatni akarta azt, amit a fűszeres lányáról kezdett mesélni.

Megkezdődött a kaland - mondta magában Rose, mikor lábujjhegyen belopakodott a gyerekek hálószobájába. Most el kell látnia magát lőszerrel és élelmiszerrel; el kell lopnia dadus kapukulcsát; de hol van? A betörőktől való félelmében minden este máshova dugta. Vagy a zsebkendős fiók alatt van, vagy a kis dobozban, ahol az anyja arany óraláncát tartja. Ott volt. No most már megvan a pisztolya, meg a golyóbisa - gondolta, mialatt kivette a maga erszényét, a maga fiókjából. És van két hétre való élelmiszere. Azzal felvette kalapját és karjára vetette kabátját.

Lelopakodott a lépcsőn a gyerekszoba mellett. Erősen figyelt, amikor elment a tanulószoba ajtaja előtt. Nagyon kell ügyelnie arra, hogy ne lépjen száraz ágra és hogy gally se roppanjon alatta, mondta magában, amint lábujjhegyen lelépdelt. Megint megállt és fülelt, amikor elhaladt anyja hálószobájának ajtaja mellett. Minden néma volt. Még egy pillanatig megállt a pihenőnél és lenézett a hallba. A kutya aludt a gyékényen. A partvidék veszélytelen; a hall üres. Suttogó hangokat hallott a szalónból.

Végtelen körülményességgel megnyomta a főbejárat ajtajának kilincsét, és egyetlen kis zörejjel becsukta. Amig a sarokhoz nem ért, a falhoz lapulva ment, hogy senki se láthassa. Mikor eljutott a sarokra, az aranyesőbokor alá, kiegyenesedett.

- Pargiter vagyok, a Pargiter lovasezred tisztje - mondta és közben jártatta a kezét, - és most megyek felszabadítani az ostromlott várost.

Éjszaka lovagolt, életveszélyes küldetésben, egy ostromlott vár felszabadítására ment - mondta magában. Titkos hírt vitt - öklét a pénztárcájához értette, - amelyet csak személyesen adhat át a főparancsnoknak. Valamennyiük élete ezen múlik. Még az angol lobogó leng a központi tornyon, - Lamley boltja volt a központi torony; és a főparancsnok ott áll Lamley boltja fölött, távcsővel a szemén. Valamennyiük élete azon múlik, hogy sikerül-e jó lován áthatolni az ellenséges országon. Most a sivatagon át rohan galopban. Ügetni kezdett. Egyre növekszik a sötétség. Az utcai lámpásokat meggyujtották. A lámpagyujtó bedugta botját a kis csapóajtókon; az előkertek fái az árnyék ingó csipkéjét hintették a gyalogjáróra, amely szélesen és sötéten terpeszkedett előtte. Aztán az utcakeresztezés következik; aztán jön Lamley boltja a szemben levő boltok kis szigetén. Most már nincs más hátra, mint végigmenni a sivatagon, átkelni a folyamon, akkor aztán biztonságban van az élete. Azt a karját lengetve, amelyben a pisztolyát tartotta, megsarkantyúzta lovát és végigvágtatott a Melrose Avenue-n. Amint elrohant a levélszekrény mellett, egyszerre egy férfi alakja bukkant ki a gázlámpa alól.

- Az ellen! - kiáltott fel magában Rose. - Az ellen! Bum! - kiáltotta és meghúzta pisztolya ravaszát és jól szeme közé nézett az idegennek, amikor elment mellette. Borzalmas képe volt: fehér, nyúzott, himlőhelyes; rákacsintott. Kitárta karját, mintha meg akarná állítani. Már-már meg is fogta. De Rose elszáguldott mellette. A csata lezajlott.

Most már megint sajátmaga volt, kislány, aki nem engedelmeskedett a nővérének, házicipőben Lamley boltjába menekült.

Lamleyné a pénztár mögött állt sugárzó arccal és összehajtotta az újságokat. Valami örvendetes dolog forgott a fejében; a kétpennys órák, a játékszerszámok, hajók és olcsó limlomok között mosolygott. Akkor berobbant Rose. Kérdőn emelte rá a tekintetét.

Kezét az újsághalmon tartotta. Rose pihegve állt ott. Elfelejtette, hogy miért jött be.

- Nincs egy kissé késő az ilyen kislánynak egyedül elmenni hazulról? - kérdezte és úgy nézett rá, mintha tudná, hogy házicipőben jött el hazulról, nővére rendelete ellenére.

- Jó éjszakát, kis drágám, menjen szépen haza - mondta és odaadta a csomagot. A gyerek habozott a bejárat lépcsőjén. Állva maradt és a játékszerekre bámult a lógó olajlámpa alatt. Aztán kedvetlenül kiment.

Személyesen adtam át az üzenetemet a tábornoknak - mondta magában, amikor megint kint volt a kövezeten. És ez a diadalmi jel - gondolta, hóna alatt szorongatva a dobozt. Diadallal térek vissza, kezemben a lázadó főnök fejével - biztatta magát, miközben végigtekintett az előtte terpeszkedő Melrose Avenue-n. Meg kell sarkantyúznom a lovamat és vágtatnom kell. De a történet elvesztette varázsát. A Melrose Avenue megmaradt Melrose Avenue-nak. Végigtekintett rajta. Néptelen utcarész nyúlt el előtte. A fák árnyékukat remegtették a kövezetre. A lámpások messze voltak egymástól és köztük sötétség-pocsolyák tátongtak. Rose ügetni kezdett. Egyszerre, amikor elhaladt a lámpaoszlop mellett, újra megpillantotta azt a férfit. A lámpaoszlopnak támaszkodott és az arcán szikrázott a gázlámpa fénye. Mikor elment mellette, az ajkát szívta. Nyávogó hangot adott. Nem nyujtotta feléje a kezét. A kabátját gombolta be.

Elszáguldott mellette. Úgy rémlett neki, mintha hallaná, hogy követi. Hallotta lábai koppanását a kövezeten. Minden összerázkódott, ahogy futott; rózsaszínű és fekete foltok táncoltak a szeme előtt, amikor felrohant a kapu lépcsőjén, megfordította a kulcsát a zárban és kinyitotta az előcsarnok ajtaját. Most már azzal sem törődött, hogy zajt üt-e vagy sem. Azt remélte, valaki majd csak kijön és beszél vele. De senki sem hallotta. Az előcsarnok üres volt. A kutya aludt a gyékényen. Még mindig suttogó hangok hallatszottak a szalónból.

Crosby nagy fekete halomba gyüjtötte a széndarabokat. Sárga füstbokréta kavargott szomorkásan körülöttük; égni kezdett és ha egyszer elkezd égni, akkor túlságos meleg lesz.

- Azt mondja, látja dadust, amint cukrot lop. Látja az árnyékát a falon - mondta Milly. Az anyjukról beszéltek.

- Jó, hogy eszembe juttatod - mondta Eleanor. Fejében kell tartani, hogy írjon Edwardnak. De ez még ráér vacsora után is. Semmi kedve se volt írni; beszélni se volt kedve. Valahányszor visszatért a Grove-ról, úgy érezte magát, mintha egy sereg dolog történne vele ugyanabban a pillanatban. Szavak ismétlődtek a fejében, - szavak és képek. Eszébe jutott az öreg Levyné, feltámasztva az ágyában, fehér haja sűrű nyalábokban lógott, mint egy paróka, és arca olyan repedezett volt, mint egy ócska fazék.

- Ezek jók voltak hozzám, ezeknek hálás vagyok... de azok, akik hintón jártak, amikor nekem szegény törődött asszony létemre sikálni és mosni kellett, - ekkor kinyujtotta karját, amely görbe és fehér volt, mint egy fa gyökere. - Ezek jók voltak hozzám, ezeknek hálás vagyok... - Eleanor elmondta magában mégegyszer, miközben a tüzet nézte. Aztán bejött Levyné lánya, aki egy szabómesternél dolgozott. Akkora gyöngyöket viselt, mint a tyúktojások; festette az arcát. Csodaszép volt. De Milly kis mozdulatot tett.

- Azt gondoltam, - mondta Eleanor hirtelen - hogy a szegények jobban örülnek az életnek, mint mi.

Eleanor kapcsolata a «szegényekkel» - Levyékkel, Grubbékkal, Paraviciniékkal, Zwinglerékkel és Cobbékkal - mindig mulattatta. De Eleanor nem szeretett úgy beszélni a «szegények»-ről, mintha egy regény szereplői volnának. Komolyan bámulta Levynét, aki rákban haldoklott.

- Nincs náluk semmi különös - mondta élesen. Milly ránézett. Eleanor spekulál - gondolta magában. Ez volt a családi tréfa: «Ide nézzetek, Eleanor spekulál, ma Grove-napja van». Eleanor restelkedett, de valami okból mindig ingerlékeny volt, valahányszor visszatért a Grove-ból - annyi különböző dolog zajlott le az agyában ugyanabban a pillanatban: Canning Place; Abercorn Terrace; az a szoba; ez a szoba. Ott volt az öreg zsidóasszony, amint ágyában ült, a meleg kis szobában. Az ember hazajön, s mama beteg, papa dohog, Delia meg Milly összevész valami estély miatt... De Eleanor összeszedte magát. Meg kell próbálnia valami mulatságosat mondani a húgának.

- Levynének egy fertályra együtt van a házbére - mondta. - Lily támogatja. Lily munkát kapott egy szabómesternél Shoreditchben. Mikor bejött, tele volt rakva gyöngyökkel és ékszerekkel. A zsidók szeretik az ékszereket - tette hozzá.

- A zsidók? - mondta Milly. Úgy látszik, eltünődött a zsidók ízlésén; majd másra gondolt.

- Lily hallatlanul csinos - mondta Eleanor. Eszébe jutott vörösre festett arca, meg a fehér gyöngyök.

Milly mosolygott. Eleanor mindig pártját fogta a szegényeknek. Eleanort tartotta a legjobb, legbölcsebb, legkiválóbb embernek, akit ismert.

- Azt hiszem, te mindennél jobban szeretsz odajárni - mondta. - Azt hiszem, képes volnál elmenni innen s ott élni köztük, ha módodban volna - tette hozzá kis sóhajjal.

Eleanor megmozdult a székében. Persze megvoltak a maga álmai és tervei. De egyelőre nem érzett kedvet, hogy beszéljen róluk.

- Talán, ha majd férjhezmégy - mondta Milly. Volt valami morcos és mégis panaszos a hangjában. A vacsora; a Burke-féle vacsora - gondolta Eleanor. Nem szerette, ha Milly folyton a házasságra tereli a beszélgetést. Mit tudnak ezek a házasságról, tette fel magában a kérdést. Folyton itthon ülnek - gondolta. Sose beszélnek senkivel, aki kívül van a körükön. Itt kuksolnak nap-nap után... Ezért mondta, hogy a szegények jobban élvezik az életet, mint mi. Lesujtotta ez a hazatérés a szalónba, a bútorok, a virágok meg a kórházi ápolónők közé... Megint visszatartotta magát. Várnia kell, amíg egyedül marad - amíg éjszakára megmossa a fogát. Amíg a többiekkel van, őrizkednie kell attól, hogy egyszerre két dologra gondoljon. Elővette a piszkavasat és megbolygatta a szenet.

- Nézd milyen szép! - kiáltott fel. Egy láng táncolt a szénrakás tetején, apró, haszontalan kis láng. Ilyen lángot szítottak gyerekkorukban, sót szórva a tűzre. Újra megbolygatta és aranyszemű szikrák raja repült föl a kandallóban. - Emlékszel, - mondta - mikor tűzoltót játszottunk és Morris meg én lángba borítottuk a kandallót?

- És Pippy kiment és behívta papát - mondta Milly. Hallgattak. Majd hang hallatszott a hallból. Egy bot kopogott. Valaki felakasztott egy kabátot. Eleanor szeme felcsillant. Ez Morris - igen, ez ő; megismerte a megszokott zajt. Mindjárt bejön. Mosolyogva fordult hátra, mikor kinyílt az ajtó. Milly felpattant.

- De megyek - kiáltotta Milly. - Megyek, és megfürdök - tette hozzá hirtelen felbuzdulással. Magukra hagyta őket.

Morris leült az üresen hagyott székbe. Örült, hogy egyedül maradt Eleanorral. Egy pillanatig egyikük sem beszélt. Figyelték a sárga füstnyalábot és a haszontalan, fürge kis táncoló lángot a fekete szénrakás tetején. Majd Morris feltette a szokott kérdést.

Eleanor felelt: - Nincs változás. Talán valamivel többet alszik - mondta. Morris összeráncolta homlokát. Kezdi elveszíteni fiús külsejét - gondolta Eleanor. Ez a legrosszabb az ügyvédi pályán. Mindenki azt mondta; az embernek várnia kell. A fiú Sanders Curry alatt dolgozott és ez utálatos munka volt, mindennap ott kellett ténferegnie és várni a bíróságokon.

Miért «természetesen» - szerette volna kérdezni Eleanor. De a multkor valami ostobaságot mondott - ami elárulta, hogy nem figyelt oda. Összekeverte a dolgokat; például mi a különbség közjog és másféle jog között. Nem szólt semmit. Némán ültek és figyelték a szénhalom fölött játszadozó lángot. Zöld lángocska volt, fürge, haszontalan kis lángocska.

- Nem gondolod, hogy hülyeség volt tőlem? - kérdezte Morris hirtelen. - Itt van a sok betegség, meg Edward, meg Martin, akiket el kell látni - papa végül megsokalja. - Megint összeráncolta a szemöldökét, ez most megint azt juttatta Eleanor eszébe, hogy Morris elveszíti gyerekes külsejét.

- Dehogy volt - mondta Eleanor nyomatékosan. Hiszen gondolni sem lehetett arra, hogy kereskedelmi pályára menjen. Szenvedélye volt a jogtudomány.

- Egyszer majd a királyi ítélőtábla elnöke leszel, - mondta - biztosan tudom. - Morris mosolyogva fejét rázta.

- Egészen biztos - mondta Eleanor és úgy nézett rá, mint akkor, amikor hazajött az iskolából és minden díjat Edward kapott és Morris hallgatott, - Eleanor ma is maga előtt látja, amint szótlanul kanalazza a levest és senki sem foglalkozik vele. De miközben nézte, elfogta a kételkedés. Itélőtáblai elnököt mondott. Nem kellett volna-e inkább a kúria elnökét mondani? Soha sem tudta, hogy mi micsoda, és ezért nem volt hajlandó Morris megvitatni vele Evan meg Carter ügyét.

Igaz, hogy ő se beszélt Levyékről, legföljebb hébe-hóba, tréfából. Ez a legrosszabb a felnőttségben, gondolta. Nem tudnak osztozni a dolgokon, úgy mint valamikor. Ha találkoznak, soha sincs idejük kibeszélni magukat mint azelőtt a világról általában, mindig tényekről beszélnek - apró tényekről. Megpiszkálta a tüzet. Egyszerre csak harsány hang zúdult be a szobába. Crosby volt, aki a hall gongjával buzgólkodott. Olyan volt, mint egy vadember, aki kitölti bosszúját valami hitvány ellenségen. Nyers hang, zenebona csörömpölt be a szobába. - Uram Isten, öltözésre csöngetnek - mondta Morris. Felállt és kinyujtózkodott. Felemelte karját és egy pillanatig feje fölött tartotta. Ilyen lesz majd egyszer, családapa korában - gondolta Eleanor. Morris visszaejtette kezét és kiment. Eleanor egy darabig tünődve ülve maradt, aztán ő is felkelt. Mire kell gondolnom? - kérdezte magától. Edwardnak kell írni - rémlett fel benne, azzal átment az anyja íróasztalához. Ez most már az én asztalom lesz - gondolta, és az ezüst gyertyatartót, nagyapja miniatürképét, meg a szállítók könyveit nézte - az egyikre aranyozott tehén volt nyomtatva - meg a pettyes rozmárt, amely kefét tartott a hátán; ezzel Martin lepte meg az anyját legutóbbi születésnapjára.

Crosby nyitva tartotta az ebédlő ajtaját, miközben várta, hogy bejöjjenek. Az ezüstre ráfér a tisztítás - gondolta magában. A kések és villák szikráztak az asztalon. Az egész szoba faragott székeivel, olajfestményeivel, a két tőr a kandalló párkányán, meg a csinos tálalóasztal - mindezek a tiszteletreméltó tárgyak, amelyeket Crosby naponta porolt és fényesített - ma este ragyogtak. Nappal ételszagúak voltak és szövethuzattal bevontak, estére fényárban úsztak, szinte áttetszőekké váltak. Takaros család ez - gondolta magában Crosby, amint bevonultak a fiatal hölgyek helyes kék-fehér muszlinruhájukban és az urak olyan elegánsak, a szmokingjukban. Az ezredes alá tolta a széket. Pargiter este mindig jó hangulatban volt. Élvezte a vacsorát. Valami okból elpárolgott a rosszkedve. Most joviális hangulat fogta el. A gyerekek is felderültek, amikor ezt észrevették.

- Ez a régi? - mondta Delia, meglegyintve a kék muszlinruhát. Volt az apjában valami bőség, könnyedség és báj, amikor elfogta a jókedv, és Delia ezt nagyon szerette. Az emberek mind azt mondták, az apjára ütött, ennek néha örült, - például ma is. Az öreg olyan rózsás, olyan tiszta és sugárzó volt a szmokingjában. Egyszerre visszaváltoztak gyerekekké, ha apjukra rátört ez a hangulat, kaphatók voltak a családi tréfákra, amelyeken valamennyien nevettek, minden különösebb ok nélkül.

Mindenki nevetett. Eleanor azt hitte, az apja Roverről, a kutyáról beszél, pedig valójában Egertonnéról beszélt. Crosby, aki a levesestálat tartotta, elfintorította az arcát, neki is nevethetnékje volt. Az ezredes néha úgy megnevettette Crosbyt, hogy el kellett fordulnia és úgy kellett tennie, mintha valami dolga volna a tálalóasztalon.

- Igenis, Egertonné - mondta az apja és tovább folytatta az Egertonnéról szóló történetet, akinek az arany haja a szóbeszéd szerint nem teljes egészében a sajátja.

Delia szivesen hallgatta apja Indiáról szóló történeteit. Elevenek voltak s egyúttal romantikusak. Tisztek légkörét idézték fel, akik díszben együtt vacsoráznak, egy forró este, óriási ezüst diadaljelvénnyel az asztal közepén. Mindig ilyen volt, a mi gyerekkorunkban - gondolta. Az ő, Delia születésnapján átugrotta az örömtüzet. Figyelte, ahogy balkezével ügyesen kiosztja a húst. Bámulta apja határozottságát és józan eszét. Miközben tovább adagolta a húst, az öreg folytatta.

- Most, hogy arról a drága Egertonnéról beszéltem, eszembe jut, - elmondtam már nektek az öreg Badger Parkes történetét a -

- Kisasszony - mondta Crosby suttogva és kinyitotta az ajtót Eleanor háta mögött. Néhány szót suttogott Eleanor fülébe.

- Mi ez, mi ez? - mondta az ezredes, elhallgatva mondata közepén. Eleanor elhagyta a szobát.

Az ezredes, aki éppen most látott neki a pecsenyének, kezében tartotta kését meg villáját. Valamennyien ezt tették. Senkinek sem volt kedve folytatni az evést.

- Hát csak vacsorázzunk tovább - mondta az ezredes hirtelen nekirontva a hússzeletének. Elvesztette jó kedélyét. Morris bizonytalanul burgonyát vett ki a tálból. Majd újra megjelent Crosby. Ott állt az ajtóban, erősen kidülledt, halványkék szemével nézett.

- Az úrnőnk, azt hiszem, rosszabbul van - mondta a leány különös remegéssel a hangjában. Mindenki felállt.

- Várjatok. Megyek és megnézem - mondta Morris. Valamennyien követték a hallba. Az ezredes még mindig kezében tartotta a szalvétáját. Morris felrohant, egy pillanat mulva újra lejött.

- Mama elájult - mondta az ezredesnek. - Megkeresem Prenticet. - Magára kapta kalapját és kabátját és leszaladt a bejárat lépcsőjén. Hallották, amint kocsiért kiált, miközben tétovázva álltak a hallban.

- Fejezzétek be a vacsorátokat, lányok - mondta az ezredes parancsoló hangon. Ő azonban fel és alá járkált a szalónban, kezében a szalvétával.

- Most bekövetkezett, - mondta magában Delia - most bekövetkezett! Hihetetlen megkönnyebbülés és izgalom érzése kerítette hatalmába. Apja az egyik szalónból a másikba vonult át. Ő követte, de kerülte a tekintetét. Túlságosan hasonlítottak egymáshoz, mindketten tudták, mit érez a másik. Delia az ablakban állt és lenézett az utcára. Zuhogott az eső. Az utca nedves volt, a háztetők fénylettek. Sötét felhők vonultak végig az égen, az ágak himbálództak az utcai lámpák fényében. Őbenne is himbálódzott valami. Valami ismeretlen közeledett. Egyszerre csak fojtott hang hallatszott a háta mögött és megfordult. Milly volt. Ott állt a kandalló mellett, a fehérruhás lány képe alatt és a könnyek lassan lecsurogtak az arcán. Delia közel lépett hozzá. Egészen közel kellene lépnie és átkarolnia a vállát; nem tudta rászánni magát. Igazi könnyek csurogtak le Milly arcán. De az ő szeme száraz volt. Visszafordult az ablakhoz. Az utca üres volt - csak az ágak himbálództak a lámpák fényében. Az ezredes fel és alá járkált. Egyszer beleütközött egy asztalba, és azt mondta: - a mindenét! Lépéseket hallottak az emeleti szobából. Suttogó hangokat hallottak. Delia visszafordult az ablakhoz.

Bérkocsi futott végig az utcán. Morris mindjárt kiugrott, mikor a kocsi megállt. Prentice doktor követte. Egyenesen fölment és Morris hozzájuk csatlakozott a szalónban.

- Mért nem eszitek meg a vacsorát? - mondta az ezredes mogorván, megállapodva és egyenesen megállva előttük.

Aztán félbehagyta és hátul összekulcsolt kezekkel szemben a kandallóval megállt. Átható tekintete volt, mint aki farkasszemet néz a veszedelemmel.

Mind a ketten színházat játszunk, - gondolta magában Delia, lopva apjára pillantva. De ő jobban játszik, mint én.

Megint kinézett az ablakon. Egyre zuhogott. Mikor az eső belekerült a lámpafénybe, hosszú ezüst fénycsíkokban ragyogott fel.

Végül lépéseket hallottak a lépcsőn, és Prentice doktor belépett. Csendesen becsukta az ajtót, de nem mondott semmit.

Delia úgy érezte, mintha vad erővel fejbeütnék ezek a szavak. Leroskadt a szék karjára.

- Egyszóval nem hal meg - mondta és felnézett a fatörzsön himbálódzó lányra. Mintha csak mosolygó kajánsággal vihogna le a lányára. Nem hal meg - soha, soha nem hal meg! - gondolt anyja képe alatt.

- Nohát befejezzük végre valahára a vacsorát? - mondta az ezredes és fölvette a szalvétát, amelyet az előbb letett a szalón asztalára.

Milyen kár, hogy a vacsora tönkrement, gondolta Crosby és újra felhozta a borjúpecsenyét a konyhából. A hús kiszáradt. A burgonyák barnára sültek a tetejükön. Mikor letette a tálcát szemben az ezredessel, megfigyelte, hogy az egyik gyertya nem ég tisztességesen. Majd rájukcsukta az ajtót, és a család végre megvacsorázott.

Minden csendes volt a házban. A kutya a gyékényen aludt a lépcső alján. Minden csendes volt a betegszoba ajtaján túl. Gyenge, horkoló hang hallatszott abból a szobából, ahol Martin aludt. A nappali gyerekszobában C.-né meg a dada megették a vacsorájukat, amelyet félbeszakítottak, amikor hangok hallatszottak fel a hallból. Rose aludt a gyerekhálószobában. Jó ideig mélyen aludt, szorosan bebugyolálva a feje fölött összecsavart ágytakaróba. Majd megmozdult és kinyujtotta a karjait. Valami felbukkant a feketeség felszínén. Valami fehér tojásdad alak lógott előtte, táncolt, mintha zsinegen lógna. Félig kinyitotta a szemét és odanézett. Szürke buborékok pezsegtek rajta. Tökéletesen felébredt. Egy arc lógott közvetlenül felette, mintha zsinegen lógna. Behúnyta a szemét, de az arc még mindig ott volt, mint a káprázat, szürke, fehér, bíborszínű és himlőhelyes arc. Rose kinyujtotta a kezét, hogy megérintse a mellette álló nagy ágyat. De az ágy üres volt. Fülelt. Kések csörömpölését és hangok zaját hallotta a folyosón át a nappali gyerekszobából. Nem tudott aludni.

Megpróbált egy juhnyájra gondolni, amelyet a legelőn karámba zártak. Ő maga terelte be a juhokat a karámba. Egyiket a másik után. Számolta őket, amint beugráltak: egy, kettő, három, négy. Sorban benn voltak. Az ötödik bárány nem akart beugrani. Körbe forgolódott és ránézett. Hosszú, keskeny arca szürke volt, ajkai mozogtak. A postaszekrényes ember arca volt, ahogy akkor egyedül maradt vele. Ha behúnyta a szemét, ott volt, ha kinyitotta, megint csak ott volt.

Mindenfelé halálos csend volt. A szomszéd szobában elhallgatott a kések és villák csörgése. Egyedül maradt valami rettenetessel. Aztán zajt hallott a folyosón. A zaj egyre közeledett. Az az ember volt. A keze már a kilincset fogja. Az ajtó kinyílik. Fénynyaláb hull a mosdóra. Meggyullad a kancsó meg a mosdótál. A férfi már benn van a szobában... Eleanor volt.

- Mért nem alszol? - kérdezte Eleanor. Letette a gyertyáját és kezdte rendbeszedni az ágyneműt. Minden fel volt forgatva. Rosera nézett. Szeme nagyon fénylett, arca kipirult. Mi baj? Tán az ébresztette fel, hogy odalenn a mama szobájában ide-oda járkáltak?

- Mért maradtál ébren? - kérdezte Eleanor. Rose megint ásított; de inkább sóhajtás volt, mint ásítás. Nem mondhatta meg Eleanornak, mit látott. Mélységes bűntudat járta át. Valami okból le kellett tagadnia az arcot, amelyet látott.

- Rosszat álmodtam, megijedtem. - Ideges rángás rohant át a testén, mikor felült az ágyban. - Mi baja? - tünődött magában Eleanor. Összeverekedett Martinnal? Megint macskákat kergetett Miss Pym kertjében?

- Megint macskákat kergettél? - kérdezte. - Szegény macskák - tette hozzá - azok éppoly kevéssé szeretik az effélét, mint te. - De látta, hogy Rose rémületének nem volt semmi köze a macskákhoz. Belekapaszkodott az ujjába. Maga elé meredt, különös tekintettel a szemében.

- Mit álmodtál? - kérdezte Eleanor és leült az ágy szélére. Rose rábámult. Nem mondhatta meg, de Eleanort mindenáron rá kell venni, hogy maradjon vele.

- Azt hittem, egy ember van a szobában - nyögte ki végre. - Betörő - tette hozzá.

- Betörő? Itt? - mondta Eleanor. - De Rose, hogy tudna feljutni a gyerekszobába egy betörő? Itt van papa, itt van Morris, sose engednének be a szobádba betörőt.

- Nem - mondta Rose. - Papa megölné - tette hozzá. Valami különös volt rángatódzásában.

- Mit csináltok? - kérdezte nyugtalanul. - Hogy lehet, hogy még nem feküdtetek le? Hiszen későn van!

- Hogy mit csinálunk? - mondta Eleanor. - A szalónban ülünk. Még nincs késő.

Amint beszélt, gyenge hang szűrődött be a szobába. Ha a szél jó irányba fújt, meghallhatták a Szent Pál katedrális harangjait. A gyengéd körök a levegőbe szóródtak: egy, kettő, három, négy... Eleanor ujján számolta, nyolc, kilenc, tíz. Őt magát is meglepte, hogy az ütések olyan hamar végetértek.

- Látod, csak tíz óra van - mondta. Azt hitte, már régen elmúlt. De az utolsó ütés is elpattant a levegőben. - Na most szépen aludj - mondta. Rose görcsösen megragadta a kezét.

- De mondd el, mitől ijedtél meg - kezdte Eleanor. Abban bizonyos volt, hogy valamit eltitkol előle.

- Hát azt láttam... - kezdte Rose. Nekidurálta magát, hogy megmondja az igazat; találkozását azzal az emberrel a levélszekrény mellett... - Hát azt láttam... - mondta mégegyszer. De ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett dadus.

- Nem tudom, mi ütött Rosie-ba ma este - mondta, amint nagy robajjal bejött. Kissé bűnösnek érezte magát; lent volt a földszinten a többi cseléddel és az úrnőről pletykált.

- Na, itt van dadus - mondta Eleanor. - Ő is lefekszik. Akkor már nem fogsz tovább ijedezni, úgy-e? - Lesímította a párnákat és megcsókolta a kislányt. Fölkelt és kezébe vette a gyertyáját.

- Jó éjszakát, Eleanor kisasszony - mondta dadus, némi részvétet csöpögtetve a hangjába, mert azok odalent azt mondták, hogy az asszony már nem húzza sokáig.

- Fordulj be és aludj, drágám - mondta és homlokon csókolta Roset. Mert sajnálta ezt a kislányt, aki olyan korán anyátlan lesz. Aztán kivette kézelőiből az ezüstgombokat és kezdte kiszedni a hajtűket a hajából, ingben a sárga fiókos szekrény előtt állva.

- Azt láttam - ismételte meg Eleanor, mikor becsukta a gyerekszoba ajtaját... Azt láttam... Mit látott ez a kislány? Valami retteneteset, valami titkosat. De mit? Ott rejtőzködött a kimeresztett szeme mögött. Kissé ferdén tartotta kezében a gyertyát. Három csepp faggyú hullott a símára vasalt szoknyájára, mielőtt észrevehette volna. Egyenesen tartotta a gyertyát és lement a lépcsőn. Menet közben fülelt. Csend volt. Martin aludt, az anyja aludt. Amint elment az ajtók mellett, le a földszintre, valami lomha tömeg telepedett rá. Megállt, lepillantott a hallba. Üresség érzése fogta el. Hol vagyok? - kérdezte magától és fölbámult a súlyos mennyezetdíszre. Mi ez? Úgy rémlett neki, mintha egyedül volna a semmi közepén, de le kell mennie, cipelnie kell a terhét - kissé felemelte karját, mintha korsót hordozna, valami cserépedényt a fején. Újra megállt. Egy csésze körvonala rajzolódott ki a szemére, víz volt benne, meg valami sárga. A kutya csészéje volt, eszmélt rá. Kén volt a kutya csészéjében. A kutya meg magába bujva feküdt a lépcső alján. Óvatosan keresztüllépte az alvó kutyát és bement a szalónba.

Valamennyien felnéztek, amikor belépett, Morris kezében könyv volt, amelyet nem olvasott. Milly kezében kézimunka, amelyen nem dolgozott. Delia hátravetette magát karosszékében s a világon semmit sem csinált. Eleanor egy pillanatig habozva állt, majd az íróasztalhoz lépett. - Írok Edwardnak - dünnyögte. Elővette a tollát, de habozott. Egyszerre nehéznek találta, hogy Edwardnak írjon: maga előtt látta, amikor előveszi a tollat, amikor lesimítja a papirost az íróasztalon. Edward szeme túlságosan közel ült egymáshoz; idegesítő módon kefélte le a haját az előszobatükör előtt. Tréfásan mindig «Nigs»-nek szólította. «Kedves Edward!» - kezdte írni, az «Edward» nevet választva ebből az alkalomból, nem «Nigs»-et.

Morris felnézett a könyvből, amelyet olvasni próbált. Eleanor tollának kaparása zavarta. A lány megállt; aztán tovább írt. Aztán fejére tette a kezét. Persze, minden baját őrá hárítja ez a Morris. Idegesítette, folyton kérdezősködött és sohasem hallgatta meg a válaszokat. Morris megint belepillantott a könyvébe. De mire való erőltetni az olvasást? A visszafojtott izgalom légköre émelyítette. Senki se tehetett semmit, de valamennyien visszafojtott izgalomban ültek a szobában. Milly varrása is idegesítette, Delia meg hátravetette magát a székében és szokása szerint nem csinált semmit. Össze volt zárva ezekkel a nőkkel, a műizgalom légkörében. Eleanor meg egyre csak írt, írt, írt. Nem volt semmi írnivalója, - na, végre megnedvesítette a borítékot és rátette a bélyeget.

Felállt, mint aki örül, hogy akad valami dolga. Eleanor vele ment a főbejárat felé és nyitva tartotta, amíg Morris a levélszekrényhez sietett. Fínoman szitált az eső, és miközben az ajtóban állt, beszívta az enyhe, párás levegőt, és figyelte a különös árnyakat, amelyek a kövezeten remegtek a fák alatt. Morris eltűnt az árnyékok között a sarkon. Eleanornak eszébe jutott, hányszor állt az ajtóban, amikor Morris kisfiú volt és iskolába ment, táskával a kezében. Integetett neki, és mikor a sarokhoz ért, Morris mindig megfordult és visszaintett. Különös kis szertartás volt, amelyet abbahagytak, most, hogy mindketten felnőttek. Az árnyékok reszkettek, miközben ott várakozott; egy pillanat mulva Morris felbukkant az árnyékok között. Végigjött az utcán, feljött a lépcsőn.

Becsukta az ajtót, és lehajolt, hogy megerősítse a láncot. Eleanornak úgy rémlett, miközben csörgött a lánc, hogy mindketten elfogadták azt a tényt, hogy az éjszaka már nem történik semmi. Kerülték egymás tekintetét. Egyikük se kívánt több izgalmat. Visszatértek a szalónba.

- Hát - mondta Eleanor és körülnézett - azt hiszem, nem ártana lefeküdni. Az ápolónő majd csönget, ha kell valami.

- Mi is lefekhetünk - mondta Morris. Milly kezdte összecsavarni a hímzését. Morris rákaparta a hamut a tűzre.

- Milyen gyalázatosan begyujtottak! - kiáltott fel dühösen. A széndarabok egymás mellett hevertek. Vadul izzottak.

- Az ápolónő! - kiáltott fel Eleanor. Morrisra nézett. Kiszaladt a szobából, Morris követte.

Hiába minden - gondolta magában Delia. Biztosan megint vaklárma lesz. Felállt. - Csak az ápolónő, - mondta Millynek, aki rémült tekintettel állt fel. Remélhetőleg nem fakad sírva - gondolta Delia és átment az első szobába. A kandalló párkányán gyertyák égtek. Megvilágították anyja képét. Felnézett anyja képére. A fehérruhás lány mosolygó közönnyel nézett el tulajdon hosszadalmas haldoklása fölött. A lánya valósággal megbotránkozott rajta.

- Nem hal meg, nem hal meg - mondta Delia keserűen, fölnézve a képre. Apja, akit felriasztott a csengetés, bejött a szobába. Vörös hálósipkát viselt, nevetséges bojttal.

Mindez teljesen fölösleges - gondolta magában Delia, apjára nézve. Érezte, hogy mindkettőjüknek mérsékelni kell növekvő izgalmukat. Semmi sem fog történni, a világon semmi, mondta és ránézett. De ebben a pillanatban Eleanor lépett a szobába. Nagyon sápadt volt.

- Hol van papa? - mondta körülnézve. Végre meglátta. - Gyere papa, gyere, - mondta kinyujtva kezét. - Mama haldoklik... és a gyerekek... - mondta Millynek a vállán át.

Delia észrevette, hogy két kis fehér pont tűnt föl az apja halántékán. Pargiter tekintete megállapodott. Összeszedte magát. Gyermekei előtt megindult a lépcsőn. Kis menetben valamennyien követték. Deliának feltűnt, hogy még a kutya is fel akart menni velük, de Morris visszakergette. Az ezredes ment be elsőnek a hálószobába, aztán Eleanor és Morris, aztán lejött Martin magára rántva házikabátját, aztán Milly lehozta a sálba burkolt Roset. De Delia elmaradt a többi mögött. Olyan sokan voltak a szobában, neki már úgyis csak az ajtóban maradna helye. Két ápolónőt látott, akik háttal álltak a szemben levő falnak. Az egyik sírt, - eszébe jutott, hogy az volt, amelyik ma délután állt be. Onnan, ahol állt, nem láthatta az ágyat. De azt látta, hogy Morris letérdepelt. Nekem is le kellene térdepelnem - tünődött. Semmi esetre sem a folyosón - döntötte el. Félrenézett. A kis ablakot látta a folyosó végén. Esett az eső. Valahol fény világított, amely bearanyozta az esőcseppeket. Egyik csepp a másik után csurgott le az üvegen: lesiklottak, aztán pihentek; egyik csepp utólérte a másikat és együtt siklottak le. Néma csend volt a hálószobában.

Ez a halál? - tünődött Delia. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha volna ott valaki. Figyelt. Teljes csend volt. Majd mozgolódás, léptek zaja hallatszott a hálószobából, és tántorogva kijött az apja.

- Rose! - kiáltotta - Rose! Rose! - Karjait kitárta, kezét ökölbe szorította.

Ezt jól csináltad, mondta Delia, mikor elment mellette. Olyan volt mint egy színdarab jelenete. Delia teljesen szenvedélytelenül figyelte az esőcseppek szemerkélését. Amint legurultak, egyesültek, és egyetlen cseppben gurultak tovább, lefelé az ablakon.

Esett. Könnyű, szitáló eső szemerkélt a kövezetre; mintha zsírral fényesítették volna ki. Érdemes kinyitni az esernyőt, szükséges kocsiért kiáltani? - kérdezték az emberek, akik kijöttek a színházakból, amint felnéztek a szelíd, tejszínű égre, amelyen elhomályosultak a csillagok. Ahol földre hullott, rétekre vagy kertekre, felkavarta a föld szagát. Itt egy fűszálra cseppent, amott egy vadvirág kelyhébe hullott, aztán szél kerekedett és elállt az eső. Érdemes menedéket keresni a galagonyában, a sövény alatt? tünődtek a bárányok, és a borjak már szét is széledtek a szürke mezőn a sűrű sövények mellett rágcsálva, álmosan kérődzve, esőcseppekkel a szőrükön. A háztetőkre is esett az eső - a Westminsterre, meg a Ladbroke Grove-ra: a nagy óceánon millió pont szurkálta a kék végtelent, mint valami mérhetetlen zuhany. A hatalmas katedrálisokat, az alvó egyetemi városok felszökkenő tornyait, az ólomkupolás könyvtárakat és múzeumokat, amelyek ilyenkor barna vászonba vannak takarva, addig áztatta a szitáló eső, amíg belefolyt a szeszélyes, vihogó törpék, a karmos ereszsárkányok szájába, ahonnan ezer meg ezer bizarr csipkében szűrődött ki. Egy részeg ember, aki megcsúszik a keskeny sikátoron a kocsma előtt, átkozódik. Gyermekágyas asszonyok hallják, hogy a doktor azt mondja a madámnak: Esik. És a megkonduló oxfordi harangok, amelyek körbe fel-lebuknak, mint lassú delfinek az olajos tengerben, merengve belefognak zenei varázslatukba. A szitáló eső, a szemerkélő eső egyformán áztatta a püspöki süveggel borított és a hajadon fejeket, azzal a pártatlansággal, amely azt sejttette, hogy az eső istene, ha van ilyen, azt gondolja: Ne csak a nagyon bölcsek, a nagyon nagyok kapjanak belőle, hanem minden élő, lélegző istenteremtménye, a rágcsálók meg a kérődzők, a tudatlanok, a boldogtalanok, akik a kemence mellett robotolnak és ugyanazt a fazekat gyártják megszámlálhatatlan változatban, azok is, akik vörösen izzó agyukat elkínzott betűkkel gyötrik és Jonesné is a mellékutcában, mindenki osztozzék a bőkezűségemben.

Oxfordban is esett. Fínoman, szakadatlanul esett az cső, kis bugyogó és sustorgó zajt ütött az ereszen. Edward kihajolt az ablakon és még láthatta a fákat a kollégium kertjében, amint szinte elsápadtak az esőben. Leszámítva a fák suhogását és az eső csobogását, teljes csend volt. Párás földszag áradt a nedves talajból. Imitt-amott lámpát gyujtottak a kollégium sötét tömegében; és halványsárga hold látszott az egyik sarokban, ahová lámpafény hullott egy virágzó fára. A fű láthatatlan, cseppfolyós, szürke lett, mint a víz.

Hosszan, elégedetten szívta be a levegőt. A nap valamennyi pillanata közül ezt szerette legjobban, amikor az ablakban állt és kinézett a kertbe. Újra beszívta a hideg, párás levegőt, aztán összeszedte magát és visszafordult a szobába. Keményen dolgozott. Napja, tanára utasítása szerint órákra és félórákra volt felosztva: de azért még volt öt perc szabad ideje, mielőtt hozzáfog a munkához. Felcsavarta az asztali lámpát. Részben a zöld fény miatt kissé sápadtnak és vékonynak látszott, de nagyon jóképű volt. Tiszta arcvonásaival és szép hajával, amelyet két ujjával hátrasimított, olyan volt, mint egy görög fiú valamely frízen. Mosolygott. Miközben az esőt figyelte, arra gondolt, hogy az apja és tanára közti beszélgetés után - a fiának van jövője - az öreg erőnek erejével meg akarta nézni a szobát, ahol az ő apja tanult, mikor a kollégiumban volt. Berontottak és egy Thompson nevű fiút találtak ott, aki éppen a földön térdepelt és fujtatóval próbálta felszítani a tüzet.

- Az apám lakott ebben a szobában, uram - mondta az ezredes mentegetődzve. A fiatalember elvörösödött és azt mondta: Kérem szépen. - Edward mosolygott. - Kérem szépen, mondta el magában mégegyszer. No, de most már munkához kellett fogni. Valamivel magasabbra csavarta a lángot. Ha a láng magasabbra volt csavarva, akkor a munkája éles, világos fénykörben rajzolódott ki a környező félhomályban. Az előtte heverő szövegekre és szótárakra nézett. Mindig elfogta egy kis kétely, mielőtt munkához látott. Apját rettenetesen lesujtaná, ha megbukna. Nagyon a szívén viselte. Vagy tizenkét üveg fínom, öreg portói bort küldött neki «szíverősítőnek». Dehát Marsham is dolgozott, aztán itt volt az okos birminghami zsidógyerek, - de most már igazán ideje munkához látni. Az oxfordi harangok egymásután belefogtak lassú, összhangzó légi játékukba. Nehézkesen, egyenlőtlenül kondultak meg, mintha ki akarnák mozdítani a levegőt az útjukból, és a levegő súlyos volna. Edward szerette a harangszót. Végighallgatta, amíg utolsót ütött; aztán az asztalhoz húzta a székét. Lejárt az idő; most már dolgozni kell.

Kis redő mélyült ki a szemöldöke között. Összeráncolta a szemöldökét, mikor olvasott; olvasott, jegyzeteket készített, aztán megint olvasott. A hangok elenyésztek. Nem látott semmit, csak az előtte fekvő görög szöveget. De miközben olvasott, agy veleje fokozatosan felmelegedett; tudatában volt, hogy valami szaporábbá és sűrűbbé válik a homloka mögött. Egyik mondat a másik után világosodott meg előtte; pontosabban - vette észre, miközben rövid lapszéljegyzetet készített, - mint az előtte való este. Apró, elhanyagolható szavak most új árnyalatot árultak el, ami megváltoztatta az értelmet. Újabb jegyzetet készített. Hát ez volt az értelme. Tulajdon ügyessége, amivel behatolt a mondatba, az izgalom borzongásával töltötte el. Előtte volt tisztán és teljesen. De pontosnak, kifogástalannak kell lennie; még a kis lefirkantott jegyzetei is olyan olvashatók legyenek, mint a nyomtatott betű. Hol ehhez, hol ahhoz a könyvhöz hajolt. Majd hátratámaszkodott, hogy behúnyt szemmel is eszében tartsa. Vigyáznia kell, hogy semmi se posványosodjék el a bizonytalanságban. A harangok újra megszólaltak; odafigyelt. Változatlanul szóltak. A redők, amelyek arcára vésődtek, meglazultak. Hátratámaszkodott; izmai fölengedtek. Felnézett könyvéből a félhomályba. Úgy érezte magát, mintha verseny után elvágódnék a gyepen. De egy pillanatig úgy rémlett, mintha még mindig futna; elméje tovább rohant a könyv nélkül is. Magától száguldott végig, gátlás nélkül, a merő értelem világában: de az értelem fokozatosan elveszett. A könyvek kiríttak a falból: látta a vajszínű faburkolatot; látta a pipacs-csokrot a kék vázában. Az utolsó harangütés is elhangzott. Felsóhajtott és felkelt az asztal mellől.

Megint az ablakban állt; esett, de a fehérség elenyészett. Leszámítva egy-egy nedves levelet, amely imitt-amott fénylett, a kert most már teljesen sötét volt, - eltűnt a virágzó fa sárga koronája. A kollégium épületei alacsony tömegben feküdték körül a kertet, hol vörös, hol sárga pettyekkel, ahol világosság égett a függönyök mögött; aztán ott állott a kápolna, egész tömegét az ég felé markolva, amely az eső miatt kissé remegni látszott. De nem sokáig tartott a csend. Odafülelt; nem volt megkülönböztethető hang; de amint kinézett, az egész épület életet zümmögött. Hirtelen nevetés hangzott fel, majd egy zongora kalimpálása; majd kibetűzhetetlen csörömpölés és fecsegés, - talán terítettek valahol; aztán megint az eső zuhogásának a zaja és az ereszek bugyborékolása, miközben felszítták a vizet. Visszament a szobába.

Hűvösre fordult az időjárás. A tűz majdnem kialudt. Csak egészen kevés vörösség parázslott a szürke hamu alatt. Jókor eszébe jutott apja ajándéka - a bor, amelyet reggel kapott meg. Az oldalsó asztalhoz lépett, egy pohár portóit töltött magának. Amikor a világosság felé emelte, elmosolyodott. Újra maga előtt látta apjának a kezét a két síma csonkkal, amelyek ujjak helyett a poharat fogták; mielőtt ivott, mindig a világosság felé tartotta poharát.

- Vizsga előtt is - mondta Edward. Habozott; apját utánozva, a fény felé tartotta a poharat. Aztán lassan szürcsölni kezdte a bort. Letette a poharat az asztalra, maga elé. Visszatért Antigonéhez. Olvasott, újra ivott egy kortyot, újra olvasott, megint ivott egy kortyot. Enyhe izzás áradt szét a hátgerincéből a nyakszirtje felé. Úgy rémlett, mintha a bor felnyitná agya rekeszeinek apró elkülönítő ajtóit. Akár a bor tette, akár a szavak, annyi bizonyos, hogy fényben sugárzó, bíborszínű füstben gomolygó kagyló táncolt előtte, amelyből görög lány lépett ki; nem is görög volt, hanem angol. Márvány háttérben, liliomokkal övezve állt ott, de azért ott volt a Morris-tapéták és a szekrények között - Kitty unokahúga, úgy, amint utoljára látta, amikor a Viskóban vacsorázott. Mindkettő egyszerre volt - Antigone meg Kitty; a könyvben is, meg a szobában is; lángolt, életretámadt, mint egy bíborszínű virág. Nem! - kiáltott fel, dehogy is virág! Mert ha egy lány valaha egyenesen járt az életben, élt, nevetett és lélegzett, akkor Kitty volt az, abban a kékcsíkos fehér ruhában, amit akkor viselt, amikor utoljára a Viskóban vacsorázott. Az ablakhoz ment. Vörös csíkok tetszettek át a fák között. Mulatság van a Viskóban. Vajjon kivel beszél? Mit mond? Visszaült az asztalhoz.

- Az ördög vigye - kiáltotta, mert erősen megnyomta ceruzájával a papirost. A ceruza hegye letört. Aztán koccanás hallatszott az ajtón, elsurranó koccanás, nem jelentkező, olyannak a koccanása, aki tovább megy, esze ágában sincs bejönni. De azért felállt és kinyitotta az ajtót. A felette levő emeleten felbukkant egy óriástermetű fiatalember alakja, amint a korlátnak támaszkodott. - Gyere be - mondta Edward.

Az óriás fiatalember lassan lesétált a lépcsőn. Nagyon magas volt. Dülledt szemébe rémült tekintet költözött az asztalon heverő könyvek láttára. Ránézett a könyvekre; görögök voltak. De utóvégre egy üveg bor állt az asztalon.

Edward bort töltött. Gibbs mellett Hüvelyk Matyinak látszott, Eleanor szavával élve. Maga is érezte az ellentétet. A keze, amellyel fölemelte poharát, olyan volt, mint egy lány keze Gibbs nagy vörös mancsa mellett. Gibbs keze skarlátvörös volt; olyan, mint egy font nyers hús.

Vadászat volt a közös beszédtárgyuk. Vadászatról beszéltek. Edward hátratámaszkodott és átengedte Gibbsnek a beszédet. Igazán mulatságos volt Gibbst hallgatni, lovagolni vele az angol ösvényeken. Szeptemberi rókavadászatról beszélt, meg rakoncátlan, de azért alkalomadtán kezes lóról. Azt mondta: - Emlékszel, a tanyán, jobboldalt, ahol Stapleyék felé visz az út, arra a csinos lányra? - egyet hunyorított. - Nagy baj, egy erdész elvette. - Edward elnézte, ahogy felhajtotta a portóiját, hallgatta, hogy azt mondja, bár már vége volna ennek az átkozott nyárnak. Aztán mégegyszer elmondta a régi történetet a spaniel szukáról. - Eljössz és velünk maradsz szeptemberben - mondta, mikor olyan csendesen, hogy Gibbs észre se vette, kinyílt az ajtó és besurrant egy másik ember - egészen más ember.

Ashley jött be. Tökéletes ellentéte Gibbsnek. Se nem magas, se nem alacsony, se nem fekete, se nem szőke, de azért nem érdektelen, - éppen nem. Feltűnő volt a mozgása, mintha a szék meg az asztal valamely mágnességet sugározna ki, amelyet mintha láthatatlan antenna vagy láthatatlan macska-bajusza segítségével megérezné. Most leereszkedett, lassan, óvatosan, az asztalra pillantott és elolvasott egy fél sort az egyik könyvből. Gibbs mondata közepén megállt.

- Hallo, Ashley - mondta kissé kurtán. Kinyujtotta kezét és újra öntött magának az ezredes portóijából. Az üveg most már kiürült.

- Az én kedvemért ne bonts másik üveget - mondta Ashley gyorsan. Hangja kissé nyávogott, mintha rosszul érezné magát.

- Ó, de mindjárt megszomjazunk mi is - mondta Edward közömbösen. Az ebédlőbe ment borért.

- Ördög vigye az ügyetlenségemet - jutott eszébe, amikor megállt az üvegek mellett. Dühösen eszmélt rá, miközben kiválasztotta az üveget, hogy újabb botrány lesz Ashleyvel, már pedig máris kettő volt Gibbs miatt ebben a félévben.

Visszament az üveggel és kis zsámolyra ült, kettőjük közé. Kihúzta a dugót és töltött. Mindketten bámuló tekintetet vetettek rá, ahogy köztük ült. A hiúság, amellyel Eleanor mindig rámosolygott a bátyjára, jogosnak bizonyult. Szerette, ha reászegezik a szemüket. Pedig mindkettővel jól érzi magát - gondolta. Ez a gondolat jólesett; vadászatról tudott beszélni Gibbsszel és könyvekről Ashleyvel. De Ashley csak könyvekről tud beszélni, és Gibbs - elmosolyodott - csak lányokról. Lányokról és lovakról. Kitöltött három pohár bort.

Ashley óvatosan kortyolt; Gibbs, nagy vörös kezével markolta a poharat, gyorsan kiitta. Vadászatról beszéltek, aztán vizsgákról. Aztán Ashley az asztalon fekvő könyvekre pillantva, így szólt:

- Egy szikrányi kilátásom sincs - mondta Edward. Közönye színlelt volt. Úgy tett, mintha nem érdekelnék a vizsgák - de csak pózolt. Gibbs lépre ment, de Ashley keresztül látott rajta. Gyakran csípte rajta Edward-ot efféle apró kis hiúságokon. De ezek még jobban megkedveltették vele. Milyen szép fiú, - gondolta magában - amint ott ül köztük fején kissé hullámos szőke hajával; olyan mint egy görög fiú. Erős, de bizonyos tekintetben gyenge. Rászorul az ő védelmére.

Meg kéne óvni az olyan barmoktól, mint Gibbs, gondolta haragosan. Hogy képes Edward elviselni ezt a tenyeres-talpas ökröt, - gondolta rápillantva - aki mindig sörtől és lovaktól bűzlik (hallgatta, amit beszélt); ez egyszerűen nem fért Ashley fejébe. Mikor belépett, elcsípte egy felbőszítő mondat végét, amely elárulta, hogy valami közös tervben állapodtak meg.

- Egyszóval, megkérdezem majd Storeytól, hogy mi van azzal a gebével - mondta egyszerre Gibbs, mintha valami magánbeszélgetést fejezne be, amelyet akkor kezdtek meg, amikor Ashley még nem ült a szobában. A féltékenység görcse húzta össze Ashleyt. Hogy eltitkolja, kinyujtotta a kezét és felvett egy könyvet, amely nyitva hevert az asztalon. Úgy tett, mintha olvasná.

Gibbs érezte, hogy ezzel meg akarta sérteni. Jól tudta, hogy Ashley nagy baromnak tartja; az ocsmány kis disznó bejött, elrontotta a beszélgetést és a végén még pofákat vág ellene. Na, nem baj; már éppen indulni akart, de most juszt is ittmarad; megüti a guta a nyavalyást. Ez biztos. Edward felé fordult és tovább beszélt.

- Nem fogsz haragudni, ha olyan lesz a ház, mint egy disznóól - mondta. - Az egész pereputty felmegy Skóciába.

Ashley csökönyösen átfordította a lapot. Hát csak maradjanak magukra. Edward élvezni kezdte a helyzetet és rosszmájúan kiaknázta.

- Rendben van - gondolta magában. - Nem fogtok nevetségessé tenni - tette hozzá.

- Ó, éppen csak egy kis rókavadászat lesz - mondta Gibbs. Ashley újra fordított. Edward a könyvre pillantott. Ashley fordítva tartotta. De miközben Ashleyre pillantott meglátta fejét a faburkolat és a pipacsok között. Milyen civilizáltnak látszik - gondolta - Gibbshez képest. Mérhetetlenül tisztelte Ashleyt. Gibbs egyszerre elvesztette varázserejét. Újra belekezdett ugyanabba a régi történetbe, a spaniel szukáról. Cudar botrány lesz holnap - gondolta, és suttyomban megnézte az óráját. Tizenegy elmúlt, és reggeli előtt még egy órát kell dolgoznia. Megitta a maradék pár csepp borát, nyujtózkodott, feltűnően ásított és felállt.

- Legfőbb ideje lefeküdni - mondta. Ashley rimánkodó pillantást vetett rá. Edward rettenetesen tudta gyötörni. Edward kezdte kigombolni a kabátját; tökéletes alakja van - gondolta Ashley és ránézett a két fiú közé állva.

- De ne siessetek - mondta Edward, még egyet ásítva. - Csak igyátok ki a borotokat. - Mosolygott arra a gondolatra, hogy Ashley meg Gibbs együtt isszák ki a borukat. - Még rengeteg van, ha kell. - A szomszéd szobára mutatott és otthagyta őket.

- Vívják meg közös csatájukat - gondolta, mikor becsukta a hálószoba ajtaját. A csata épp elég hamar elkövetkezik; ezt már tudta Ashley arckifejezéséből. Ez a fiú eszeveszetten féltékeny. Vetkőződni kezdett. Pénzét módszeresen két halomba rakta, a tükör két oldalára, ugyanis kissé pénzszűkében volt; kabátját gondosan összehajtotta egy székre. Aztán megnézte magát a tükörben és végigsimította a haját avval a félig öntudatlan mozdulattal, amely annyira bosszantotta a húgát. Aztán hallgatódzni kezdett.

Becsapódott egy ajtó. Egyikük elment - Gibbs vagy Ashley. Az egyik, gyanította, még itt van. Erősen fülelt. Mozgást hallott a nappali szobából. Nagyon gyorsan, nagyon határozottan megfordította a kulcsot a zárban. Egy pillanattal később megmozdult a kilincs.

- Jó éjszakát - mondta Edward élesen. Fülelt. Csend következett. Majd hallotta, hogy becsapódik az ajtó. Ashley is elment.

- Úristen! Micsoda komédia lesz holnap - mondta Edward és az ablakhoz lépett, kinézett az esőre, amely még mindig zuhogott.

A Viskóban - így nevezték a rektor lakását - befejeződött a mulatság. A hölgyek az ajtóban álltak, lenge köpenyükben és fölnéztek az égre ahonnan enyhe eső szemerkélt.

- Mi ez? Csalogány? - kérdezte Larpentné, aki madár csicsergését hallotta a bokorban. Akkor az öreg Galagonya, - a nagy Andrews doktor - a hölgy háta mögött állva, a szitáló esőnek kitett boltozatos fejével és bozontos, erőteljes, de nem tolakodó arcát az ég felé fordítva, harsogó nevetésben tört ki. - Sárgarigó - mondta. A kőfalak visszhangozták a hiénaszerű nevetést; majd egy kézmozdulat kíséretében, amelyet hagyományok évszázadai parancsoltak rá, Larpentné visszahúzta a lábát, mintha beleütközött volna valamelyik krétával odapingált jelbe, amely az előadótermek ajtaját díszíti, jelezve, hogy Lathomné, a hittudomány tanárának a felesége előbbre való. Valamennyien kivonultak az esőbe.

- Olyan boldog vagyok, hogy Galagonya - Andrews doktor - nem keltett csalódást - mondta Malonené, szokott udvariasságával. Mint bennlakók, Galagonyának nevezték a nagy doktort. Amerikai látogatók számára Andrews doktor volt.

A vendégek elmentek. De Howard Frippsék, az amerikaiak, ott laktak a házban. Howard Frippsné azt mondta, Andrews doktor elragadó volt hozzá. És férje, a professzor, valami hasonló udvariasságot mondott a magiszternek. Kitty, a lánya, kissé háttérbe vonulva, szeretett volna túllenni az egészen és ágyba feküdni. De ott kellett állnia mindaddig, míg az anyja jelt adott, hogy mehet.

- Soha nem láttam Galagonyát jobb formában - folytatta az apja, bókot csempészve mondatába a kis amerikai hölgy számára, aki ekkora hódítást tett. A hölgy kicsi és élénk volt és Galagonya szerette a kicsi és élénk hölgyeket.

- Imádom a könyveit - mondta Frippsné orrhangján. - De sohasem reméltem, hogy abban az élvezetben részesülök, hogy mellette ülhetek a vacsoránál.

Igazán szereted a köpködését beszéd közben? - tünődött magában Kitty, rápillantva. És az amerikai nő egészen rendkívül csinos és eleven volt. Mellette - az anyját kivéve - minden asszony lomposnak, álmosnak látszott. Ugyanis Malonené, amint a kandalló mellett állt, lábával a kályha rácsán, erősen bodorított göndör fehér hajával sohasem volt sem divatosan, sem divatjamúltan öltözve. Frippsné ezzel szemben szigorúan követte a divatot.

Pedig mégis kinevetik, - gondolta magában Kitty. Észrevette, hogy az oxfordi hölgyek felhúzták a szemöldöküket Frippsné egyik-másik amerikai mondatára - de Kitty szerette Frippsné amerikai mondatait; annyira különböztek attól, amit megszokott. Frippsné amerikai nő, igazi amerikai, de a férjét senkisem nézné amerikainak - gondolta Kitty rápillantva. Akármelyik angol egyetem tanára lehetne. Választékosan ráncos arcával, keskeny szakállával és szemüvegének fekete szalagjával, amelyet úgy viselt a mellén, mint valami idegen kitüntetést. Idegen - legalább is amerikai - kiejtés nélkül beszélt. De azért mégis más volt. Kitty elejtette a zsebkendőjét. Fripps egyszerre lehajolt és szinte túlságosan udvarias meghajlással nyujtotta át, - ez egyenesen zavarba hozta. Lehajtotta fejét és kissé félszegen mosolygott a professzorra, amikor eltette a zsebkendőjét.

- Köszönöm szépen - mondta. Ez az ember megfélemlítette. Frippsné mellett még magasabbnak érezte magát, mint máskor. Az ő haja hamisítatlan Rigby-vörös. Sohasem feküdt símán, ahogy kellett volna; Frippsné haja szép volt, bársonyos és engedelmes.

Most azonban Malonené Frippsnére pillantva, így szólt: Nos, hölgyeim? - és intett a kezével.

Volt valami parancsoló a kézmozdulatában, mintha már sokszor megtette volna és sokszor engedelmeskedtek volna neki. Megindultak az ajtó felé. Az ajtóban kis szertartás zajlott le; Fripps professzor mélyen Malonené keze fölé hajolt, nem egészen olyan mélyen Kitty keze fölé, és szélesre tárta előttük az ajtót.

A hölgyek, gyertyával a kezükben, egymásután fölmentek a széles, alacsony lépcsőfokokon. A Katherine-kollégium egykori magisztereinek arcképei néztek le rájuk. A gyertyák lángja rálobbant a sötét, aranykeretes arcokra, amint sorban fölmentek a lépcsőfokokon.

Most meg fog állni - gondolta Kitty, aki utána következett és megkérdezi, ki ez?

De Frippsné nem állt meg. Kitty ezt jónéven vette. Sokkal rokonszenvesebb, mint a legtöbb látogatójuk - gondolta. Még sohasem intézte el a Bodley-könyvtárt olyan gyorsan, mint ma reggel. Szinte bűnösnek érezte magát. Még sok látnivaló volna, ha kíváncsiak rájuk. De még egy óra sem telt belé, mikor Frippsné Kittyhez fordult és elbűvölő orrhangján így szólt:

- Drágám, az a gyanúm, hogy jóllakott a látnivalókkal; mit szólna egy fagylalthoz abban az édes, régi cukrászdában, a nagy francia ablakokkal?

A menet elérkezett az első pihenőhöz, és Malonené megállt annak a nevezetes szobának az ajtajában, ahol az előkelő vendégek az éjszakát töltötték, amikor a Viskóban szálltak meg. Körülnézett a nyitott ajtóban.

- Ez az az ágy, amelyben Erzsébet királyné nem aludt - mondta el a hagyományos kis tréfát, mikor megnézték a nagy menyezetes ágyat. A kandallóban égett a tűz; a vizeskorsó fel volt kötve, mint egy fogfájós öregasszony álla és az öltözőasztalon égtek a gyertyák. De ma este valami szokatlan van a szobában, gondolta Kitty, az anyja vállán át benézve; egy ezüstös zöld pongyola az ágyon és az öltözőasztalon egész sereg kis tégely meg üvegcse meg nagy rózsaszínű púderpamacs hever. Lehetséges-e, elképzelhető-e, hogy Frippsné azért csípte ki úgy magát, és az oxfordi hölgyek azért voltak olyan lomposak, mert Frippsné - De Malonené éppen azt mondta:

- Mindene megvan, amit kíván? - és olyan végtelen udvariassággal mondta, hogy Kitty rájött, hogy Malonené is észrevette az öltözőasztalt. Kitty kinyujtotta kezét. Nagy meglepetésére Frippsné, a helyett, hogy megfogta volna, magához vonta őt és megcsókolta.

- Hálás köszönet, hogy megmutatta nekem ezt a sok látnivalót. És ne felejtsen el meglátogatni bennünket Amerikában - tette hozzá. Mert ő is szerette a hosszúra nőtt, félénk lányt, aki oly kevéssé titkolta, hogy szívesebben fagylaltozik, mint ahogy a Bodleyt mutogatja. És valami okból sajnálta.

- Jó éjszakát, Kitty - mondta az anyja, mikor becsukta az ajtót, és szórakozottan megérintették egymás arcát.

Kitty felment a lépcsőn a maga szobájába. Még mindig érezte az arcán Frippsné csókjának a helyét. Kissé égette a csók.

Becsukta az ajtót. A szoba nagyon fülledt volt a meleg éjszakán, de náluk mindig becsukták az ablakot és összehúzták a függönyt. Kinyitotta az ablakot és széthúzta a függönyt. Esett, mint rendesen. Ezüstös esőnyilak zúdultak a kert sötét fáira. Aztán levetette a cipőjét. Rossz, ha az ember ilyen magas, - a cipője mindig szűk; kivált a fehér selyemcipő. Kezdte kikapcsolni a ruháját; nem volt könnyű. Annyi kapocs volt rajta és valamennyi hátul. De végre kikapcsolta a fehér selyemruhát és vigyázva a szék támlájára terítette; akkor aztán nekifogott a haja kefélésének. Csütörtök volt, legrosszabb fajta csütörtök, gondolta. Délelőtti megtekintések, ebédvendégek, diákok teára és díszvacsora este.

De legalább vége van... vége van, vonta le a tanulságot, miközben betette a fésűt a hajába.

Lobogtak a gyertyák és a muszlin-ablakfüggöny fehér léggömbként repkedve, majdnem a gyertyalánghoz ért. Riadtan felnyitotta a szemét. A nyitott ablakban állt, gyertyafényben, egy szál ingben.

Most áttette a gyertyákat a jobboldali asztalra. Így senki se láthat be - gondolta.

Újra kefélni kezdte a haját. De az oldalvilágításban más szögből látta az arcát, mint az előbb, mikor szemben jött a fény.

- Csinos vagyok? - kérdezte önmagától és letette a fésűt. A tükörbe nézett. Arccsontjai nagyon kiálltak; szemei messze feküdtek egymástól. Nem, nem csinos. A termete is ellene fordult. Vajjon mit gondolhat rólam Frippsné, tünődött.

Megcsókolt, jutott hirtelen megint eszébe felriadó örömmel. Megint az arcán érezte az izzást. Meghívott, hogy tartsak velük Amerikába. Milyen mulatságos volna! - gondolta. Milyen mulatságos volna itthagyni Oxfordot és Amerikába menni. Végighúzta a fésűt a haján, mely olyan sűrű volt, mint egy bokor.

A harangok rákezdtek szokott zenebonájukra. Gyűlölte a harangszót; mindig baljóslatú hangnak érezte; és alighogy az egyik elhangzott, a másik rákezdte. Egyre csak kongtak, egyik a másik után, egyik a másikat túlharsogva, sohasem volt vége. Tizenegyig, tizenkettőig számolt; aztán folytatódott tizenhárom, tizennégy... Egymásnak felelgettek a hangok a párás, szitáló levegőben. Késő volt. Megmosta a fogát. A naptárra pillantott a mosdó fölött, letépte a csütörtököt és bedobta egy kosárba, mintha csak azt mondaná: ezen is túlvagyunk. Péntek nézett farkasszemet vele, nagy vörös betűkkel. Péntek jó nap; pénteken Lucynál van órája, Robsonéknál teázik. «Áldott legyen, aki munkára serkent» - olvasta a naptárban. A naptárak mindig beszélnek az emberhez. Nem végezte el a munkáját. A kék kötetekre pillantott. Dr. Andrews: Anglia alkotmánytörténete. Papírjel volt a harmadik kötetben. Be kellene fejeznie a harmadik fejezetet Lucy kedvéért; de nem ma este. Ma este nagyon fáradt. Az ablakba állt. Harsogó nevetés szállt fel a diákok szállásáról. Ugyan min nevethetnek? - tépelődött az ablakban. Úgy hallatszott, mintha jókedvük volna. Sohase nevetnek ilyenformán, amikor teázni jönnek a Viskóba, gondolta, mikor a nevetés elhalt. A Balliol-kollégiumbeli kis ember csak ott ült, kezét tördelve. Az Istennek se beszélt; de semmi áron nem akart elmenni. Aztán elfújta a gyertyát és az ágyba feküdt. Meglehetősen szeretem - gondolta, miközben kinyujtózkodott a hideg ágyneműben, ha még annyiszor is tördeli a kezét. Ami Tony Ashtont illeti, gondolta, párnáin forgolódva, őt nem szeretem. Mindig úgy viselkedik, mintha keresztkérdéseket tenne Edwardról, akit Eleanor «Nigs»-nek nevez és akinek a két szeme túlságosan közel ül egymáshoz, és olyan a feje, mint egy borbély cégére. Vele tartott a multkor a pikniken, amikor a hangyák belemásztak Lathomné szoknyájába. Folyton Kitty mellett lézengett. De semmi kedve sincs hozzámenni. Egyáltalán nem óhajt feleségül menni egy professzorhoz és a világ végéig Oxfordban élni. Nem, nem, nem! Ásított, forgolódott a párnáján és meghallgatta az elkésett harangszót, amely úgy kondult meg, ahogy a madár úszik a sűrű, szitáló levegőben; még egyet ásított és elaludt.

Az eső kitartóan esett egész éjszaka, kis ködöt verve a mezők fölött, szortyogva és bugyborékolva az ereszeken. A kertekben virágzó orgona- és aranyesőbokrokra hullott. Szelíden végigsiklott a könyvtárak ólomkupoláin és kifröcskölt az ereszsárkányok nevető száján. Megnedvesítette az ablakot, ahol a birminghami zsidógyerek a görögöt magolta, nedves türülközővel a fején; ahol Malone doktor virrasztott a kollégium óriás méretű történetének egyik fejezetét írva. És a Viskó kertjében, Kitty ablaka mellett elárasztotta az öreg fát, amely alatt királyok és költők üldögéltek és ittak, három évszázaddal előbb, de most már félig összeroskadt és a közepén karóval kellett megtámasztani.

- Parancsol esernyőt, kisasszony? - kérdezte Hiscock, esernyőt kínálva Kittynek, amikor másnap délután elhagyta a házat, valamivel később, mint kellett volna. Fagyos volt az idő, ezért örvendezett, amikor meglátott egy társaságot fehér meg sárga kabátban és párnákkal, indulóban a folyó felé, hogy ma nem kell csónakban ülnie. Ma nincs társaság. De elkésett, a harangszó figyelmeztette.

Egyenesen ment, amíg eljutott a szegényes vörös villákhoz, amelyeket az apja annyira útált, hogy kerülőt tett, hogy ne lássa őket. De mivel az egyik szegényes, vörös villában lakott Craddock kisasszony, Kitty szemében romantikus bűbájt öltöttek fel. A szíve erősebben vert, amikor befordult az új kápolna mellett és megpillantotta annak a háznak a meredek lépcsőjét, amelyben Craddock kisasszony újabban lakott. Lucy minden nap fel-lejárt ezeken a lépcsőkön; ez az ő ablaka, ez az ő csengője. A csengő nagyot lódulva kiugrott, mikor megrázta; de nem ugrott vissza, mert minden rozoga volt Lucy házában. De minden romantikus volt. A fogason Lucy esernyője lógott és ez sem hasonlított a többi esernyőhöz. Papagályfej volt a fogantyúja. De amint felment a meredek fényes lépcsőn, izgalma félelemmel keveredett: most megint csak összecsapta a munkáját; ezen a héten sem dolgozott «buzgalommal».

- Már jön! - gondolta Craddock kisasszony, és fölemelte a tollát. Orra hegye vörös volt. Szeme valahogyan bagolyszerű, körülötte sápadt, horpadt üreg. Csengettek. A tollat vörös tintába mártotta; éppen Kitty dolgozatát javította. Most hallotta lépteit a lépcsőn. Jön, gondolta, és egy pillanatra elállt a lélegzete. Letette a tollat.

- Nagyon sajnálom, Craddock kisasszony - mondta Kitty, miközben lerakta holmiját és leült az asztal mellé. - Szállóvendégeink voltak.

Craddock kisasszony végighúzta kezét a száján, mint mindig, amikor csalódott.

Craddock kisasszony felemelte tollát és bemártotta a vörös tintába. Aztán elővette a dolgozatot.

- Még csak kijavítani sem volt érdemes - mondta a levegőben pihentetve a tollát.

- Egy tízéves gyerek halálra szégyelné magát miatta. - Kitty bíborvörösre pirult.

- És a legfurcsább a dologban az, - mondta Craddock kisasszony, letéve a tollát, amikor az óra befejeződött - hogy nem mindennapi koponyája van.

- Csak nem veszi hasznát - mondta Craddock kisasszony, ravasz szürke szemével ránézve.

- Hm... hm... hm... - Craddock kisasszony beléfojtotta a szót. Malone doktor nem a vallomások meghallgatásáért fizette. Felállt.

- Nézze meg a virágaimat - mondta, mert érezte, hogy túlságosan keményen szidta le. Virágcsokor volt az asztalon. Vadvirágok, kékek meg fehérek, nedves zöld mohába kötve.

- A lápról? - kérdezte Kitty. - Miféle lápról? - Lehajolt és gyöngéden megérintette a kis virágokat. Milyen édes ez a lány, gondolta Craddock kisasszony; mert érzelmesen ragaszkodott Kittyhez. De nem szabad szentimentálisnak lennem, biztatta magát.

- A Scarborough lápról - mondta hangosan. - Ha nem tartjuk túlságosan nedvesen a mohát, akkor hetekig megmaradnak - tette hozzá, a virágokra pillantva.

- Nedvesen, de nem túlságosan nedvesen - mosolygott Kitty. - Ez könnyű Oxfordban, itt mindig esik az eső. - Az ablakra nézett, enyhe eső szemerkélt.

- Lassanként megszoknám itt, Craddock kisasszony - kezdte és fogta az esernyőjét. De elhallgatott, az óra véget ért.

- Nagyon megúnná - mondta Craddock kisasszony és ránézett. Kitty felvette kabátját. Nagyon édes volt, ahogy felvette a kabátját.

- Mikor a maga korában voltam, - folytatta Craddock kisasszony, visszazökkenve tanítónői szerepébe - mindenemet odaadtam volna érte, hogy olyan helyzetben legyek, mint maga, hogy azokkal az emberekkel találkozzam, akikkel maga találkozik, hogy azokat az embereket ismerjem, akiket maga ismer.

- Az öreg Galagonyát - mondta Kitty és eszébe jutott Craddock kisasszony mérhetetlen bámulata a tudomány e fáklyája iránt.

- Tiszteletlen kislány - tiltakozott Craddock kisasszony. - Kora legnagyobb történésze.

- Hát velem nem beszél történelemről - mondta Kitty és eszébe jutott a súlyos, nyirkos kéz a térdén.

Még mindig tétovázott, de az óra befejeződött. Újabb tanítvány érkezett. Kitty körülnézett a szobában. Egy tányérban narancs volt, egy halom fényesfedelű dolgozatfüzeten; meg egy doboz, amely úgy festett, mintha kétszersült volna benne. Vajjon ez-e az egyetlen szobája? - tünődött magában. Talán a behorpadt diványon alszik, amelyre kendő van dobva. Nem volt tükör a szobában és a kalapját kissé ferdén tette fel, azt gondolva, hogy Craddock kisasszony úgyis megveti az öltözködést.

Pedig Craddock kisasszony azt gondolta, milyen csodálatos dolog fiatalnak és szépnek lenni és nevezetes emberekkel találkozni.

- Robsonéknál teázom - mondta Kitty és kezet nyujtott. A leányuk, Nelly Robson, Craddock kisasszony legkedvesebb tanítványa volt. Az egyetlen lány, aki tud dolgozni.

- Gyalog megy? - kérdezte Craddock kisasszony, a lány ruhájára pillantva. - Ismeri a legrövidebb utat? A Ringmer Roadon át, a gázművek mellett.

- És megpróbálok keményen dolgozni e héten - mondta, szerelmes és bámuló szemekkel pillantva le Craddock kisasszonyra. Aztán lement a meredek lépcsőn, amelyen a viaszosvászon regényességtől sugárzott és rápillantott az esernyőre, amelynek papagályfej volt a fogantyúja.

A professzor saját erejéből küzdte fel magát; «szépen érvényesült», hogy Malone doktort idézzük; a fia a tyúkketreceket javította a kert hátsó részében Prestwich Terrace-nek e zeg-zugos kis részén. Gyerünk a kalapáccsal! Szakadatlanul dolgozott, gerendát erősített a szétmállott tetőre. Keze fehér volt, nem olyanforma, mint az apjáé, de ujjai szintén hosszúak. Nem szerette maga végezni az efféle munkát. De vasárnap cipőt talpalt az apja. Lecsapott a kalapács, verte a hosszú, fényes szögeket, amelyek néha átbökték a fát és kibujtak, mert a fa korhadt volt. A tyúkokat is útálta, ezeket a hülye baromfiakat. Egy marék toll az egész, amelyből vörös üvegszemekkel merednek rá. Szerte bolyongtak a gyepen. Kis tollcafatokat hagytak imitt-amott a virágágyakban, amelyeket jobban szeretett. De virágnak nyoma sem volt. Hogyan is nőhet virág ott, ahol tyúkot tenyésztenek! Csöngettek.

- A fene egye meg! Valami vénasszony jön teára - mondta, a levegőben feledve kalapácsát; aztán lecsapott vele a szögre.

Amint a lépcsőn állt, szemügyre véve az olcsó csipkés függönyöket, meg a kék meg narancsszínű verandaablakokat, Kitty azon törte a fejét, mit mondott az apja Nelly apjáról. Egy kislány bebocsátotta. Túlmagas vagyok, gondolta Kitty, amikor egy pillanatig egyedül maradt a szobában, ahová a cseléd bevezette. Mindenféle tárggyal telezsúfolt kis szoba volt. És túlságosan jól vagyok öltözve, gondolta, megnézve magát a kandalló fölötti tükörben. De ekkor belépett barátnője, Nelly. Kicsi és kövér volt. Nagy szürke szemén acél okulárét viselt és barna vászon pongyolája szinte fokozta a megvesztegethetetlen becsületesség benyomását.

- Mindjárt kapunk teát a hátsó szobában - mondta, tetőtől talpig szemügyre véve Kittyt. Mért van rajta pongyola? - gondolta magában Kitty, miközben követte abba a szobába, ahol már megkezdődött a teázás.

- Örülök, hogy látom - mondta Robsonné szertartásosan, a vállán át rápillantva. De alighanem senki se örült, hogy láthatja. Két gyerek máris evett. Kezükben vajaskenyérszeletet tartottak, letették a vajaskenyeret és bámészkodva néztek Kittyre, amikor bejött.

Kitty egyetlen szempillantással áttekintette a szobát. Kopár és ugyanakkor zsúfolt volt. Az asztal túlságosan nagy; körülötte haragoszöld plüsszékek, de az abrosz durvaszövésű, közepén foltozott; a porcellán olcsónak látszott, cikornyás, vörös rózsáival. A világítás túlerős volt a szemének. Kalapácsolás zaja hallatszott a kertből. Kinézett a feldúlt, földszínű kertbe, amelyben nem volt virágágy. A végén fészer állt, onnan hallatszott a kalapácsolás.

Valamennyien milyen aprók - gondolta Kitty Robsonnéra pillantva. Csak a válla látszott ki a teakészletből. De a válla tekintélyes. Olyan kicsi, mint Bigge, a Viskó szakácsnője, csak terjedelmesebb. Odasandított Robsonnéra, aztán elkezdte kigombolni a kesztyűjét, suttyomban, gyorsan, az abrosz alatt. De mért nem beszél senki? - gondolta idegesen. A gyerekek ünnepélyesen, zavart tekintettel meredtek rá. Bagolyszerű pillantásuk irgalmatlanul fel és alá sétált rajta. Szerencsére, mielőtt kifejezhették volna rosszalásukat, Robsonné erélyesen rájuk szólt, hogy siessenek a teázással; a vajaskenyér lassan megint fölkerült a szájukhoz.

- Mért nem szólnak egy kukkot se? - gondolta Kitty, Nellyre pillantva. Már meg akart szólalni, mikor esernyő kopogott az előszobában. Robsonné fölnézett és azt mondta a lányának:

A következő pillanatban betotyogott egy kis ember, olyan aprótermetű, mintha a ruhája Eton-kabát és a gallérja bubigallér volna. Ráadásul igen vastag óraláncot viselt, ezüstöt, mint az iskolásgyerekek. De tekintete éles és haragos volt. Bajusza torzonborz, kiejtése szokatlan.

- Örvendek a szerencsének - mondta és keményen megszorította Kitty kezét. Leült, gallérjába asztalkendőt tűrt, amely kikeményített, fehér színe alatt eltüntette súlyos ezüst óraláncát. A fészerből szakadatlanul hallatszott a kalapácsolás.

- Mondd meg Jónak, hogy jöjjön teázni - mondta Robsonné Nellynek, aki letakart tálat hozott be. A fedőt levették. Most meg sülthalat esznek burgonyával, teához - figyelte meg Kitty.

De Robson reávetette kissé félelmes kék szemét. Kitty azt várta, azt fogja mondani: Hogy van az apja, Malone kisasszony?

- Igen - mondta Kitty. Örült, hogy Lucy Craddocknak nevezte, annak jeléül, hogy nagyrabecsüli. A tanárok közül olyan sokan kinevették. Az is jólesett neki, hogy ez az ember éreztette vele, hogy nem az a legfőbb nevezetessége, hogy valakinek a lánya.

- Érdekli a történelem? - kérdezte, miközben nekilátott a halnak meg a burgonyának.

- Imádom! - mondta Kitty. A férfi fényes kék szeme, amely szinte haragosan meredt rá, tette ennyire szűkszavúvá gondolatai kifejezésében.

- De szörnyen lusta vagyok - tette hozzá. Ekkor Robsonné pillantott rá, kissé zordul, kése hegyén felé nyujtva egy vastag szelet kenyeret.

Az már bizonyos, hogy borzalmas ízlésük van, gondolta magában bosszúból azért, amit szemrehányásnak érzett. Szemügyre vette a szemben levő képlet. Olajtájkép volt, súlyos arany rámában. Tőle jobbra és balra kék meg vörös japán metszet. Minden csúnya itt, de legkivált a képek.

- A láp a házunk mögött - mondta Robson, látva, hogy Kitty egy képet néz. Kittyt megütötte a beszélő yorkshirei kiejtése. Mikor a képre nézett, még feltűnőbbé vált ez a tájszólás.

- Yorkshire-ben? - mondta. - Mi is onnan származunk, mármint az anyám családja - tette hozzá.

- Rigby? - mondta Robsonné felpillantva.- Mielőtt férjhezmentem, egy Rigby kisasszonynál dolgoztam.

Mifélét dolgozott Robsonné? - tünődött magában Kitty. Sam megmagyarázta.

- Feleségem szakácsnő volt, Malone kisasszony, mielőtt összeházasodtunk - mondta. A tájszólása megint megerősödött, egyenesen dicsekedett vele. - Volt egy nagy-nagybátyám, aki cirkuszban lovagolt, - tartotta szükségesnek kijelenteni Kitty - meg egy nagynénim, aki férjhezment... - de Robsonné félbeszakította.

- Hollyéknál szolgáltam - mondta. - Két nagyon idős hölgynél, Anna kisasszonynál meg Matilda kisasszonynál. - Most már kedvesebben beszélt.

- Bizony, régen meghaltak már - fejezte be. Először dőlt hátra a székében és megkeverte a teáját, ugyanazzal a mozdulattal, - gondolta Kitty - mint az öreg Snap a gazdaságban. Körbe-körbe keverte.

- Mondd meg Jónak, hogy nem marad neki a tésztából - mondta Robson és levágott egy szeletet a kőkemény külsejű tárgyból; és Nell mégegyszer kiment. A kalapácsolás elhallgatott a kertben. Kinyílt az ajtó; Kitty, aki szemmértékét már hozzáigazította a törpe családhoz, visszahőkölt a meglepetéstől. A fiatalember óriásnak látszott ebben a kicsi szobában. Jóképű fiú volt. Kezével végigsimította a haját bejövet, mert faforgács volt benne.

- Ez a mi Jo fiúnk - mutatta be őket egymásnak Robsonné. - Eredj és hozzad be a teafőzőt. - Rögtön meg is indult, mint aki már megszokta az effélét. Amikor visszatért a teafőzővel, Sam ingerkedni kezdett vele a tyúkketrec miatt.

- Sok időbe telik, fiam, míg rendbehozol egy tyúkketrecet - mondta. Valami családi tréfa lehetett, amelyet Kitty nem értett meg, a lábbelik meg a tyúkketrecek rendbehozatala körül. Nézte, amint a fiú falánkan evett, apja csúfolkodása közben. Nem volt etoni vagy harrowi, vagy rugby-i vagy winchesteri fajta, aki egyebet sem tesz, csak evez vagy olvas. Alfra emlékeztette, a Carter béreslegényére, aki a szénaboglya árnyékában megcsókolta, amikor tizenötéves fruska volt és az öreg Carter egyszerre csak felbukkant, pórázon vezetve egy bikát, amelynek karika volt az orrában és azt mondta: - Micsoda dolog! - Megint lesütötte a szemét. Nem bánná, ha Jo megcsókolná, jobban szeretné, mintha Edward csókolná meg - villant át rajta hirtelen. Eszébe jutott tulajdon külseje, amelyről megfeledkezett. Tetszett neki; mindannyian tetszettek neki, gondolta magában; nagyon tetszettek. Úgy érezte, mintha megszökött volna a dadájától és most a maga lábán járna.

A gyerekek leugráltak a székükről; az uzsonna befejeződött. Kitty megpróbálta kihalászni az asztal alól a kesztyűjét.

- Ez az? - mondta Jo felkapva a kesztyűt a padlóról. Kitty átvette és a kezében gyömöszölte.

A fiú gyors szemrehányó pillantást vetett rá, mikor Kitty az ajtóban állt. Káprázatos lány, gondolta, de istentelenül rátarti.

Robsonné kivezette őket a kisszobába, ahol teázás előtt Kitty a tükörbe nézett. A szoba tömve volt mindenféle limlommal. Bambusz asztalkák álltak benne, bársonyba kötött könyvek, rézkapcsokkal, oldalt márványgladiátorok a kandalló párkányán és töméntelen kép... De Robsonné ugyanazzal a mozdulattal, mint Malonené, amikor egy Gainsborough-ra mutatott, amelyről nem volt egészen bizonyos, hogy eredeti, egy ormótlan ezüst tálcára hívta fel a figyelmét, amelyen felírás volt.

- Férjem tanítványai adták ezt a tálcát - mondta a felírásra mutatva. Kitty megpróbálta kibetűzni.

- Ez meg... - mondta Robsonné, miután Kitty végzett, és egy okirat felé bökött, amely berámázva a falon lógott.

De ekkor Sam, aki a háttérben állt, óraláncával játszadozva, előrelépett és kurta ujjával egy öregasszony arcképére mutatott, aki valóságnál nagyobbnak látszott a fényképész székében. - Az anyám - mondta és elhallgatott. Furcsa kis vinnyogó hangot hallatott.

- Az édesanyja? - ismételte meg Kitty lehajolva, hogy megnézze. A vaskos öregasszony ünneplőruhájának teljes merevségében, kiadósan csúnya volt. De Kitty érezte, hogy elragadtatást várnak tőle.

- Nagyon hasonlít hozzá, Robson úr - ez volt minden, amit mondani tudott. De csakugyan ugyanolyan megátalkodott tekintete van, ugyanolyan átható szeme és ugyanolyan csúnya... Robson megint furcsán vinnyogott.

- Örülök, hogy ezt mondja, - felelte - ő nevelt fel valamennyiünket. De egyikünk sem ér fel vele. - Megint úgy vinnyogott, mint az előbb.

Aztán a lánya felé fordult, aki bejött és ott állt közöttük a háziruhájában.

- Egyikünk sem ér fel vele - mondta mégegyszer megveregetve Nell vállát. Ahogy ez a lány ott állt, apja kezével a vállán, nagyanyja fényképe alatt, egyszerre eláradt Kittyben az önmaga fölött érzett részvét. Hej, ha ő ilyen Robson-féle emberek lánya lehetne, gondolta. Ha ő is északon nevelkedett volna, - de nyilvánvaló volt, hogy ezek már szerették volna kitenni a szűrét. Senki sem ült le ebben a szobában, valamennyien álltak. Senki sem tartóztatta. Mikor azt mondta, mennie kell, az egész társaság kikísérte a kis előszobába. Úgy érezte, mindnyájan folytatni fogják a dolgukat. Nell kimegy a konyhába és elmosogatja az edényeket; Jo visszamegy a tyúkketrecéhez; a gyerekeket lefekteti az anyjuk; és Sam, hát ő mit fog művelni? Rápillantott, amint ott állt vastag óraláncával, mint egy iskolás gyerek. Te vagy a legkedvesebb ember, akivel életemben találkoztam - gondolta, amikor kezet nyujtott.

- Örülök, hogy volt szerencsém megismerkedni - mondta Robsonné szertartásos modorában.

- Remélem, hamarosan eljön megint - mondta Robson, erősen megszorítva a kezét.

- Ó, nagyon szívesen! - kiáltott fel, olyan erősen szorítva kezet velük, ahogy csak bírta. Tudják ezek az emberek, mennyire bámulja őket? - szerette volna kimondani. Szóbaállnak vele a kalapja meg a kesztyűje ellenére? - szerette volna megkérdezni. De valamennyien mentek a dolguk után. Én meg megyek haza, hogy átöltözzem vacsorára - gondolta, amikor lement a kis külső lépcsőn, halvány kecskebőr kesztyűjét a kezében gyömöszölve.

Újra kisütött a nap, a nedves utcakövek fénylettek, egy szélroham felborzolta a mandulafák ázott ágait a villák kertjében; apró gallyak és rügyek hullottak le a kövezetre. Mikor megállt egy pillanatra egy utcakereszteződésnél, úgy érezte, mintha őt is kiröpítették volna szokásos környezetéből. Elfelejtette, hol van. Az ég, amelyet nyitott kék térséggé fújt a szél, mintha nem utcákra és házakra, hanem tág síkságra nézne le, ahol szél csapkodja a nádast és a kőfalak aljában szürke gyapjas bárányok legelnek. Szinte látta, hogy ragyognak fel és sötétülnek el a mocsarak, amint elhaladnak felettük a felhők.

De a következő sarkon az idegenszerű utca azzá változott, amilyennek mindig ismerte. Újra a kövezett fasorban járt, itt voltak az ismert régiségkereskedések, a kék teáskészletek meg a rézmelegítők. És a következő pillanatban már a nevezetes görbe utcán járt, amely csupa kupola és templomtorony. A nap széles sávokban hullott rájuk. Ott voltak a bérkocsik, az ereszek meg a könyvkereskedések; az öregemberek, barna százrétű köpenyben; a fiatal nők lebegő rózsaszínű ruhában; a fiatalemberek szalmakalapban, párnákkal a hónuk alatt. De egy pillanatig mindez szokatlannak, frivolnak, nemlétezőnek tetszett. A szokásos diákok sapkával a fejükön, köpenyben, könyvekkel a kezükben, nevetségesnek tetszettek. És a baljóslatú öregek, túlhangsúlyozott arcvonásaikkal olyanok voltak, mint a katedrálisok szörnyetegei, horpadtak, középkoriak, valószínűtlenek. Mindenki színészhez hasonlít, aki szerepét játssza - gondolta Kitty. Most ott állt a tulajdon házuk kapujában és Hiscockot várta, a komornyikot, hogy vegye le a lábát a kályharácsról és méltóztassék felsétálni. Miért nem tudsz ember módjára beszélni - gondolta, mikor az öreg átvette az esernyőjét és elmotyogta szokásos mondókáját az időjárásról.

Lassan, mintha elnehezültek volna lábai, felment a lépcsőn és a nyitott ablakokon és ajtókon át kinézett a bársonyos gyepre meg a görbe fára. Mikor fent volt, leroskadt az ágya sarkába. Fülledt volt odabent. Egy dongólégy zümmögött köröskörül; lent a kertben fűnyíró recsegett; messze galambok turbékoltak. Félig lehúnyta a szemét. Úgy rémlett, mintha egy olasz kocsma terraszán ülne. Ott van az apja, virágokat présel egy ív durva itatóspapírra. Odalent a tó csapkod és csillámlik. Összeszedi a bátorságát és azt mondta apjának: - Apám... - kedvesen néz fel az okuláréja mögül, a kis kék virágot két ujja közt tartva. - Szeretnék... - kezd lecsúszni a párkányról, amelyen ül. De ebben a pillanatban csengetyű szólalt meg. Kitty felállt és a mosdóhoz lépett. Mit szólna ehhez Nell - gondolta, miközben kiöntötte a gyönyörűen kifényesített rézkannát és bemártotta kezét a meleg vízbe. Újabb csengő szólalt meg. Átment az öltözőasztalhoz. A kert levegője zsúfolva volt zümmögéssel és madárdallal. Faforgácsok, - gondolta, miközben felvette fésűjét meg keféjét - faforgácsok voltak a hajában. Egy szolgáló ment el, óntányérokkal megrakott tálcával a fején. A galambok turbékoltak... De most már vacsorára csöngettek. Egy pillanat alatt feltűzte a haját, bekapcsolta a ruháját és lerohant a síkos lépcsőn, kezét végigcsúsztatva a korláton, mint gyerekkorában, mikor sietett. Valamennyien lent voltak.

Szülei lent álltak a hallban. Magas férfi volt velük. Köpenyét hátravetette és a nap utolsó sugara megvilágította jókedvű, tekintélyt parancsoló arcát. Kicsoda ez? Kitty nem tudott rájönni.

- Hogy megnőtt! - kiáltott fel. Úgy nézett rá, mintha nem is őt nézné, hanem a tulajdon multját.

- De most Sir Richard Norton a neve - mondta az anyja és büszkén megveregette a vállát; aztán továbbmentek, mert az urak a kollégiumban vacsoráztak.

Unalmas lesz, gondolta Kitty; az ételek félig kihűltek. Száraz kenyér, gondolta, apró szeletekre vagdaltan; a Prestwich Terrace színe és kedélye még mindig a szemében, a fülében motozott. Elismerte, amint körülnézett, hogy a Viskó porcellánja és ezüstje különb; a japán tálak meg a képek ott förtelmesek voltak; de ez az ebédlő lecsüngő futónövényeivel és nagy repedezett festményeivel oly sötét! Prestwich Terrace-en özönlött a szobába a napfény; még mindig a fülébe csengett a kalapács zaja. Kinézett a kert halványuló zöldjébe. Ezredszer ismételte el magában a gyermekes kívánságot, hogy a fa feküdjön hasra vagy álljon talpra, ahelyett hogy egyiket se teszi. Nem esett éppen az eső, de fehérség settenkedett a kertben, mikor a szél meglebegtette a babérfák vastag leveleit.

- Nem igen vettem észre - mondta és Malone-né az inashoz fordult. Tányérokat váltottak; újabb tál ételt hoztak be. De Kitty nem volt éhes. Beleharapott az egyik zöld csemegébe, amelyet külön az ő számára hoztak be és befejeződött a szerény ebéd, amelyet a tegnapi vacsorából kapartak össze a hölgyek számára. Kitty követte anyját a szalónba.

A szalón túlnagynak látszott, amikor magukra maradtak, de hát mindig ott ültek. A képek az üres székekre ásítottak le és az üres székek felásítottak a képekre. Az öreg úr, aki száz esztendővel ezelőtt igazgatta a kollégiumot, napközben eltűnt, de mindig visszatért, amikor lámpát gyujtottak. Arca békés, nyugodt és mosolygó volt és sajátságosan hasonlított Malone doktorhoz, akit, ha bekereteznék, ugyanúgy felakaszthatnának a kandalló felé.

- Jól esik, ha az embernek van egyszer egy nyugodt estéje - mondta Malone-né. - Ugyan Frippsék... - hangja felengedett, amikor feltette a szemüvegét és elővette a Timest. Ez volt a pihenés meg az erőgyüjtés pillanata a napi munka után. Kis ásítást nyomott el, mikor fel és alá nézelődött az újság hasábjain.

- Milyen kedves ember volt - mondta mellékesen, miközben a születéseket és haláleseteket nézegette. - Az ember nem is nézte volna amerikainak.

Kitty felocsúdott gondolataiból. Robsonékra gondolt. Az anyja Frippsékről beszélt.

- Hum. Az én érzésem szerint kissé agyonöltözött - mondta Malone-né szárazon. - És a kiejtése, - folytatta, tovább nézegetve az újságot - néha jóformán nem is értettem, mit beszél.

- Szóról szóra ezt mondtam ma reggel Bigge-nek - mondta és letette az újságot.

- Ugyanazt, amit ez az ember a vezércikkben ír - mondta Malone-né. Ujjával rámutatott:

- «A mienk a legjobb hal, a legjobb vad, a legjobb hús a földkerekségen, de nem vesszük hasznát, mert senki sem tudja megfőzni.» - Szóról szóra ezt mondtam Bigge-nek ma reggel. - Szaporán sóhajtott. - Ha az ember imponálni akar az embereknek, mint mi ezeknek az amerikaiaknak, valami mindig rosszul sikerül. Most például ez a hal. - Malone-né összekereste a kézimunkáját és Kitty vette kezébe az újságot.

- A vezércikkben van - mondta Malone-né. A vezércikk írója mindig pontosan azt írta, amit ő gondolt. És ez jólesett neki, biztonságérzettel töltötte el egy olyan világban, amely az ő szemében egyre jobban elfajul.

- «Mielőtt az iskoláztatás szigorú és most már általános kényszere...?» - olvasta hangosan Kitty.

- Igen, ez az - mondta Malone-né, fölnyitotta a munkakosarat és az ollóját kereste.

- «... be nem következett, a gyerekek bőven kitapasztalhatták a főzést, s így még a legszegényebb konyhán is némi ízléshez és némi kis tudáshoz juthattak. Most már nem látnak semmit és nem csinálnak semmit, csak írnak, olvasnak, számolnak, varrnak és kötnek» - Kitty tovább olvasta.

- Ez az - mondta Malone-né és kibontotta a hosszú hímzésszalagot. Gyümölcsöt csipegető madarakat hímzett egy ravennai sírkőről másolt minta szerint. A vendéghálószobába készült.

A vezércikk híg ünnepélyessége untatta Kittyt. Apró újdonságokat keresett a lapban, amelyek esetleg érdeklik az anyját. Malone-né szerette, ha valaki beszélt hozzá vagy felolvasott neki, miközben kézimunkázott. A hímzése minden este kellemes harmóniába szőtte össze a vacsorautáni beszélgetést. Az ember beszélt és közben öltögetett; a mintára nézett, más színes selyemfonalat választott és tovább öltögetett. Néha Malone doktor költőket olvasott fel: Pope-ot, Tennysont. Ma este nem bánta volna, ha Kitty beszél. De fokozatosan tudatára ébredt, hogy Kittyvel baj van. Micsoda? Rápillantott. Mi baja van? - tünődött. Újra szaporán sóhajtozott.

Kitty átfordította a lepedőnyi oldalt. Dögvész ütött ki a bárányok között; a törökök vallási szabadságot követelnek; közelednek az általános választások.

- Hová a csudába tehettem? - mondta. Kitty lehajolt, hogy megkeresse. Malone-né a munkakosárban vájkált. Bedugta a kezét a karosszék párnája alá és nemcsak az olló került elő, hanem egy kis gyöngyház papírvágókés, amely már régen elveszett. A felfedezés ugyancsak bosszantotta. Azt bizonyította, hogy Ellen sohasem rázta fel rendesen a párnákat.

- Megvan, Kitty - mondta. Mindketten hallgattak. Megint valami feszélyezettség lappangott körülöttük.

- Jól mulattál Robsonéknál, Kitty? - kérdezte Malone-né, a hímzését folytatva. Kitty nem válaszolt. Megint átfordította a lapot.

- Kísérletet végeztek. Villamosfénnyel kísérleteztek. «Sugárzó fény volt, hirtelen kilövelt a tengerparton és hatalmas sugárban száguldott végig a vizen. Minden nappali fényben tündöklött.» Kitty elhallgatott. A hajóról látta a sugárzó fényt, pedig a szalón székében ült. De ekkor kinyílt az ajtó, Hiscock lépett be, levéllel a tálcán.

- Nincs válasz - mondta. Anyja hangjának csengéséből Kitty megértette, hogy valami történt. Az anyja még mindig kezében tartotta a levelet. Hiscock becsukta az ajtót.

- Rose kuzin meghalt? - mondta Kitty. Egy pillanattal előbb még fénysugárra gondolt a vörös szikla fölött. Most minden elhomályosult. Elhallgattak. Csendben ültek. Könnyek szöktek az anyja szemébe.

- Ép amikor a legnagyobb szüksége van rá a gyerekeinek - mondta és beleszúrta a varrótűt a hímzésébe. Nagyon lassan összetekerte. Kitty is összehajtotta a Timest és a kis asztalra tette, óvatosan, hogy ne zizegjen. Mindössze egyszer vagy kétszer látta Rose nénit. Szorongás fogta el.

- Hozd be az előjegyzési naptáramat - mondta az anyja végül. Kitty behozta.

- Le kell mondanunk a hétfői vacsorát - végignézte a társadalmi kötelezettségeket.

- Meg a Lathom-féle társaságot szerdán - dünnyögte Kitty az anyja vállán átpillantva.

- Mindent nem mondhatunk le - mondta az anyja élesen, és Kitty megérezte a szemrehányást.

Mért szeretné valamennyi vacsorát lemondani? - gondolta Malone-né, miközben nézte, mit ír a lánya. Mért nem örül már, hogy társaságba járhat velem? Átfutotta a leveleket, amelyeket a lánya átadott neki.

- Mért nem érdekel téged már az itteni élet, Kitty? - mondta haragosan, félretolva a leveleket.

- Hát mit akarsz csinálni? - erőszakoskodott az anyja. Félretette a hímzést; egyenesen ült, meglehetősen félelmesnek látszott.

- Az apád meg én ugyanazt akarjuk, hogy élj teljesen belátásod szerint - folytatta.

- Segíthetsz az apádnak, ha nincs kedved nekem segíteni - mondta Malone-né. - Papa a multkor azt mondta nekem, már rá se nézel. - Kitty megértette, hogy a kollégium történetére célzott. Malone szóbahozta, hogy lánya segíthetne neki. Kitty újra maga előtt látta, hogy fröccsen ki a tinta - karjának félszeg mozdulata feldöntötte a tintásüveget - öt oxfordi nemzedékre, elcsúfítva apjának, ennek a káprázatos írónak többórai munkáját; és hallotta, ahogy apja szokásos irónikus udvariasságával mondja: - A természet nem szánt téged a tudományokra, drága kislányom - miközben rányomta az itatóspapírt.

- Tudom, - mondta bűnösen - régóta nem voltam papánál, de mindig közbe jött valami. - Tétovázott.

- Hát persze, - mondta Malone-né - ha valaki az apád poziciójában van... - Kitty hallgatott. Mindketten hallgattak. Egyikük sem szerette a kicsinyes összetűzéseket; mindketten útálták ezeket az ismétlődő jeleneteket. De úgy látszik, elkerülhetetlenek voltak. Kitty felállt, kivitte a leveleket és letette a hallban.

Mit akar ez a lány? - töprengett Malone-né és fölnézett a képre, de nem is látta. Mikor az ő korában voltam... - gondolta és elmosolyodott. Milyen jól emlékezett rá, ahogy otthon üldögélt az ilyenforma tavaszi estéken Yorkshire-ben, mindentől több mérföldnyi távolságban. Mérföldekre el lehetett hallani egy ló patkójának a dobogását. Eszébe jutott, ahogy felrántotta a hálószobája ablakát, lenézett a sötét bokrokra, a kertbe és hangosan felkiáltott: Ez az élet? - Aztán télen esett a hó. Még most is hallotta, ahogy a hó lepuffant a kert fáiról. Ez a Kitty meg itt él Oxfordban, mindennek a középpontjában...

Kitty visszatért a szalónba és picit ásított. Kezét öntudatlan fáradt mozdulattal arcához emelte és ez meghatotta az anyját.

A harangok, egyik a másik után, egyik a másik nyomában, megkondultak a párás, nehéz levegőben.

- Az apád nem jött még vissza - mondta Malone-né és újra feltette a szemüvegét.

Kitty tudta, hogy úgysem tudná kimozdítani. Ez is belétartozott szülei életének titokzatos szertartásába. Lehajolt és felületes kis csókot adott az anyjának, egyetlen külső jelét annak, hogy szerették egymást. Pedig szerették egymást, bár folyton veszekedtek.

- Nem tetszel nekem, ha sápadt vagy - tette hozzá és ez egyszer átkarolta a lányát.

Azután hogy Kitty felment, még jóideig ott ült. Rose meghalt, gondolta, - Rose, aki annyi idős volt, mint ő. Újra elolvasta a levelet. Edward küldte. És Edward - gondolta - szerelmes Kittybe. De azt hiszem, nem örülnék, ha hozzá menne - gondolta, miközben fölvette a varrótűjét. Nem, ne menjen Edwardhoz... Itt van a fiatal Lasswade lord... Ez nagyon kitűnő házasság volna. Nem mintha azt akarnám, hogy gazdag legyen, nem mintha ragaszkodnék a címekhez, - gondolta, befűzte a fonalat. Erről szó sincs. De ez a fiú azt nyujtja neki, amire szüksége van... Mire van szüksége?... Szabadságra - döntötte el és öltögetni kezdett. Aztán gondolatai újra visszatértek Rosera. Rose meghalt, Rose, aki egyidős volt vele. Először vallhatott neki szerelmet a lovagja azon a napon, amikor piknik volt nálunk az erdőben. Tavaszi nap volt, a fűben ültek. Maga előtt látta Roset, fekete kalapban, kakastollal. Fényes, vörös haja kilátszott a kalap alól. Még mindig látta, hogyan pirult el és milyen végtelenül csinos volt, mikor Abel ellovagolt előttük, legnagyobb meglepetésükre, - ugyanis Scarboroughban állomásozott - azon a napon, mikor piknik volt náluk az erdőben.

Az Abercorn Terrace-i ház sötét volt. Erős, tavaszi virágillat áradt benne. Néhány nap óta koszorúk hevertek egymásra fektetve a hall-asztalon. A félhomályban - mert valamennyi függönyt összehúzták - csillogtak a virágok. És a hallnak olyan átható, szerelmes szaga volt, mint egy üvegháznak. Koszorút koszorú után egymásra raktak, amint megérkeztek. Voltak köztük liliomok, vastag aranyló porzókkal; másoknak a kelyhe ragadt a méztől; fehér tulipánok, fehér orgonák, mindenféle virágok, egyiknek a szirma olyan vastag volt, mint a bársony, másoké áttetsző, papírvékonyságú, de valamennyi fehér és egymáshoz volt szorítva, egymáshoz igazítva, a köralakúak, a hosszúkások, a keresztek, egymás alá, úgyhogy jóformán nem is látszottak virágoknak. Fekete szegélyes névjegyek lógtak rajtuk. «Mélységes részvéttel Brand őrnagy és neje»; «Szeretettel és részvéttel Elkin tábornok és neje»; «A mi egyetlen Rose-unknak Susan». Minden névjegyre néhány szó volt írva.

Már a kapuban állt a halottaskocsi, de még mindig csöngettek; kifutó fiú jelent meg, újabb liliomokkal. Lekapta a sapkáját, miközben a hallban állt, mert emberek lépkedtek le a lépcsőn, a koporsót vitték. A kis Rose talpig feketében, a dadája kezén előrelépett és letette kis ibolyacsokrát a koporsóra. De a csokor lehullott a földre, amint a koporsó lassan levonult a napfényben sugárzó lépcsőn a Whiteley-emberek görnyedező vállán. A család követte.

Tétova nap volt, elvonuló árnyakkal és fényes napsütéses tűző sugaraival. A gyászmenet lépésben megindult. Delia, aki a második hintóba került Millivel meg Edwarddal, észrevette, hogy a szembenlevő házakban részvétből szintén összehúzták a függönyöket, de azért egy szolgáló kikukucskált. A másik két lány, úgy sejtette, nem vett tudomást erről; ők az anyjukra gondoltak. Mikor kijutottak a széles útra, a lépés szaporább lett, mert a kocsiút a temetőbe soká tartott. A kocsi ablakfüggönyén át Delia hancurozó kutyákat látott; egy koldus énekelt. Az emberek levették a kalapjukat, mikor a halottaskocsi elment mellettük. De mire az ő kocsijuk vonult el, a kalapok már a fejeken voltak. Más emberek jókedvűen, semmivel sem törődve, baktattak a kövezeten. A boltok kirakatában már tavaszi ruhák mosolyogtak; a nők megálltak és nézegették. De nekik nem szabad egyebet viselni, csak feketét egész nyáron - gondolta Delia és Edward szénfekete nadrágjára nézett.

Jóformán ki sem nyitották a szájukat, legföljebb apró szokványos mondatokat mondtak, mintha már résztvennének a szertartásban. Egymással való kapcsolatuk valahogyan megváltozott. Megfontoltabbak, kissé fontoskodók is voltak. Mintha anyjuk halála új felelőségekkel sújtotta volna őket. De a többiek tudták, hogy kell viselkedniük; csak neki kellett erőt vennie magán. Ő kívül maradt az egészen; de az apja is - gondolta. Mikor Martin hirtelen elnevette magát teázás közben, aztán elhallgatott és bűntudatosan körülnézett, Delia érezte, hogy papa is ugyanezt művelné, és neki is ezt kellene művelnie, ha mindketten őszinték volnának.

Újra kipillantott az ablakon. Még egy férfi emelte meg a kalapját. Magas férfi, fekete zsaketben, de nem, - nem szabad Parnellre gondolnia, amíg nincs vége a temetésnek.

Végre megérkeztek a temetőbe. Mikor a helyére került a kis csoportban a koporsó mögött, és megindult a templom felé, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy valamely általános és ünnepies megindultság vett erőt rajta. A templom mindkét oldalán felálltak az emberek és magán érezte a szemüket. Aztán megkezdődött az istentisztelet. A pap - az is rokonuk volt - tartotta. Az első szavak hirtelen csodálatos szépségben törtek elő. Delia az atyja mögött állt és észrevette, hogy összeszedi magát és kihúzza a vállát.

Mindezekben a napokban be volt zárva a virágillatú félhomályos házba és ezek a szavak diadalérzéssel töltötték el. Ezt őszintén át tudja érezni; ezt gondolja ő is. De mikor James bácsi továbbbeszélt, valami elillant. Az egésznek az értelme elhomályosult; nem tudta követni az eszével. Majd a szónoklat közepén újabb meghitt szépségű mondat lepte meg. «És egyszerre elfonnyadt, mint a pázsit, amely reggel zöld és felmagasodik, de estére letörik, kiszárad és elhervad». Ennek a szépségét át tudta érezni. Megint olyan volt, mint a zene, de aztán James bácsi, úgy látszik, sietett, mint aki maga sem hiszi egészen, amit mond. Mintha áttért volna az ismertről az ismeretlenre, arról, amiben hitt, arra, amiben nem hitt; a hangja is megváltozott. Kifogástalannak látszott, kikeményítettnek, kivasaltnak, mint a ruhája. De mit értett azon, amit mondott? Delia feladta a harcot. Az ember vagy érti, vagy nem érti, gondolta magában. Elméje elkalandozott.

De nem akarok rágondolni, gondolta, egy magas férfit látván maga előtt, aki mellette áll az emelvényen és megemeli a kalapját - nem gondolok rá, amíg nincs vége. Apjára szegezte szemét. Megfigyelte, hogy nagy fehér zsebkendővel törölte meg a szemét, s a zsebkendőt zsebretette, aztán megint kibontotta és mégegyszer megtörölte a szemét. Majd elhallgatott a hang; az apja végérvényesen zsebretette a kendőjét, és megint felsorakozott a család kis csoportja a koporsó mögött, s mindkét oldalon megint felemelkedett a fekete tömeg, amely őket nézte, előre bocsátotta és követte a családot.

Megkönnyebbülés volt, mikor érezte, hogy az enyhe párás levegő arcába fujja rügyillatát. De most, hogy kint volt a szabadban, megint mindenfélét észrevett. Észrevette, hogy a fekete temetkezési lovak kaparják a földet; patáik kis gödröket vájtak a sárga fövenybe. Eszébe jutott, hogy úgy hallotta, a temetkezési lovakat Belgiumból hozatják és nagyon csökönyösek. Csökönyösöknek is látszanak - gondolta. Fekete nyakuk izzadságtól foltos, - de gyorsan észbe kapott. Egyesével vagy párosával baktattak végig egy ösvényen, amíg eljutottak egy frissen kiásott sárga földrakáshoz, - a sírgödör mellett; s megint észrevette, hogy a sírásók kis távolságra, kissé hátrább álltak az ásójukkal.

Szünet következett. Az emberek sorban megérkeztek és elfoglalták a helyüket, egyikük kissé magasabban, a másikuk kissé alacsonyabban. Deliának feltünt egy szegényes külsejű kopott nő, aki a közelben ácsorgott. Azon törte a fejét, talán valami régi cselédjük, de nem tudta megnevezni. Digby nagybácsi, az apja fivére, egyenesen szembenállt vele, kezében tartotta a köcsögkalapját, mint valami szent edényt, maga volt a komoly előkelőség megtestesülése. Egyik-másik nő sírt, de a férfiak nem sírtak, a férfiak így pózolnak, a nők amúgy, gondolta. Aztán elölről kezdődött az egész. Egyszerre végigsepert rajta a csodálatos zene; a szertartás megújhodott, egyszerre megint csoportba verődtek, egyesültek. A család kissé szorosabban vette körül a sír szélét és merően nézte a koporsót, amely fénymázával és rézfogantyúival már bent volt a gödörben, s örökre ott is fog maradni. Túlságosan újnak látszott, semhogy eltemessék. Lebámult a gödörbe. Ott feküdt az anyja, koporsóban, - az az asszony, akit szeretett és gyűlölt. A szeme káprázott. Félt, hogy mindjárt elájul. De látnia kellett; éreznie kellett; ez volt az utolsó reménye az életben. Göröngyök hullottak a koporsóra. Három kavics hullott a kemény fényes tetejére; és miközben koppantak, Delián elhatalmasodott valami örökkévalónak az érzése; az élet és halál keveredése, a halál, amelyből élet lesz. Mert ahogy nézett, hallotta, hogy a verebek egyre gyorsabban, gyorsabban csiripelnek. Hallotta, hogy a messzi kocsikerekek egyre hangosabban, hangosabban recsegnek; közeledik, közeledik az élet.

- Szívből köszönjük - mondta a hang - hogy kegyes voltál kiszabadítani nővérünket e bűnös világ nyomorúságaiból -

Micsoda hazugság! - kiáltott fel magában, micsoda átkos hazugság! Megfosztotta az egyetlen érzésétől, amely őszinte volt. Elrontotta egyetlen megértő pillanatát.

Fölnézett, látta Morrist meg Eleanort, egymás mellett. Arcuk kipirult, orruk kivörösödött, könnyek csurogtak le rajtuk. Ami az apját illette, olyan kemény és merev volt, hogy a hangos nevetés görcsös vágya fogta el. Senki se érez így, - gondolta - csak játssza a szerepét. Senki sem érez a világon semmit: mindenki csak fontoskodik.

Aztán megindult a tömeg; a magábaszállás kísérlete véget ért. Az emberek hol erre, hol amarra ballagtak el, nem kellett erőlködni, hogy gyászmenetet alkossanak; kis csoportok verődtek össze. Suttyomban kezet szorítottak a sírok között, még mosolyogtak is.

- Köszönöm, hogy eljött - mondta Edward és kezet szorított az öreg Sir James Grahammel, aki megveregette a vállát. Ő is menjen oda és köszönje meg neki? Nehéz lett volna a sírok miatt. Az egész kezdett tompított és fékezett délelőtti társas összejövetellé átváltozni. Habozott, - nem tudta, mit tegyen a következő pillanatban. Apja ment előtte. Delia hátranézett. A sírásók előbbre jöttek. Szép rendesen egymásra rakták a koszorúkat. Aztán az a nő, aki előbb a közelben ácsorgott, hozzájuk lépett és lehajolt, hogy elolvassa a névjegyeket. A szertartás véget ért; eső szemerkélt.

Őszi szél fújt Anglia felett; tépdeste a fák leveleit, sorba lehullottak, vörös és sárga foltokban, vagy nagy csigavonalakban hajszolta, kergette őket maga előtt a szél, amíg meg nem álltak. A szél a városokban az utcasarkokon indult rohamra. Hol lefújt egy kalapot, hol fellebbentette egy asszony fátyolát a feje tetejére. A pénz élénken forgott. Az utcák tömve voltak. A Szent Pál székesegyház közelében a hivatalok lejtős írópolcai fölött az irnokok tétován ingatták a tollukat a vonalozott oldalakon. Nehéz vakáció után dolgozni. Margate, Easbourne és Brighton lebarnította és kicserzette őket. A verebek meg seregélyek rikácsoló zenebonát csaptak a St. Martin ereszei körül és fehérre mázolták a síma szobrok fejét, amelyek papírtekercseket tartottak a kezükben a Parliament Square-en. A szél üldözőbe vette a kikötőből jövő vonatot, végigszáguldott a csatornán, meglóbálta Provence szőlőfürjeit és arra kényszerítette a lusta halászgyereket, aki a hátán feküdt csónakjában a Földközi-tengeren, hogy feltápászkodjék és a háló után kapjon.

De Angliában északon hideg volt. Kitty, Lady Lasswade, a terraszon ült, a férje meg az ölebe között, és vállára vetette köpenyét. Felnézett a dombtetőre, a koppantó alakú építményre, amelyet az öreg lord építtetett, hogy irányt mutasson a tengeri hajóknak. Köd szállt az erdő felett. Közelebb, a terrasz kőhölgyei bíborszínű virágokat tartottak az urnájukban. Gyenge kék füst szállt föl az izzó dáliák fölött, a hosszú virágágyakban, amelyek leereszkedtek a folyópartig. - Gazt égetnek - mondta Kitty hangosan. Aztán koppantottak az ablakon és pirosruhás kisfia szaladt ki, tarka falovát vezetve.

Devonshire-ben, ahol a gömbölyű vörös dombok meg az ereszkedő völgyek összegyüjtötték a tengeri levegőt, a levelek még sűrűn ültek a fákon - túlsűrűn, mondta reggelinél Hugh Gibbs, túl sűrűn, semhogy vadászni lehessen, mondta és Milly, a felesége elengedte a gyűlésre. Milly kosarával a karján lesétált a jókarban tartott kövezeten, az olyan nő himbálódzó mozgásával, aki gyermeket hordoz. Sárga körték lógtak a gyümölcsös kert fáin, kibujtak a levelek közül, annyira duzzadtak voltak. De a darazsak rájuk szálltak, a bőrük ki volt kezdve. Kezével a gyümölcsöt simogatva, egy pillanatra megállt. Puff, puff, puff, hallatszott a távoli erdőből. Valaki vadászott.

Ködfátyol úszott az egyetemi városok templomtornyai és kupolái fölött. Emitt egy ereszsárkány száját tömte be, amott sárgára kopasztott falhoz tapadt. Edward korareggeli sétája közben észrevette az ízeket, hangokat és színeket, amelyek azt sejttették, hogy milyen bonyolultak a benyomások; kevés költő képes eléggé sűríteni; de bizonyosan van valami görög vagy latin sor, amely egyesíti az ellentétet - gondolta, mikor Lathomné tűnt fel vele szemben és ő kalapot emelt.

A törvényszéken a falevelek szárazon és szögletesen hevertek a kőlapokon. Morris, akinek eszébejutott a gyermekkora, beléjükgázolt útközben a tanácskozóterem felé és a levelek szétszóródtak a folyókák mellett. A Kensington Gardenben még nem taposták le a leveleket és a gyerekek felmarkoltak egy csomót és végigrohantak a ködbevesző sétautakon.

A szél végigsepert a dombokon, hatalmas árnyékgyűrűket fújt, amelyek lassanként visszazöldültek. De Londonban az utcák összeszűkítették a felhőket; sűrű köd terjengett az East Endben a folyóparton, és hallhatóvá tette a férfihangokat, «ócskavas eladó, ócskavas eladó»; és a külvárosokban elnémultak a kintornák. A szél tovasodorta a füstöt, - mert minden hátsókertben a repkénnyel benőtt fal sarkában, amely még néhány utolsó cserép muskátlinak adott szállást, a falevelek halmokban álltak, s éles, mohó lángok falták a leveleket, - a szél kifújta a füstöt az utcára, be a szalónba a reggelenkint nyitott ablakokon át. Mert október volt, ebben a hónapban születik az évad.

Eleanor az íróasztalnál ült, kezében a tollával. Borzasztó furcsa, gondolta, - tolla hegyével megérintette a tintafoltos szőrpamacsot Martin levélnyomójának a hátán - hogy ez tartott ki velük annyi esztendőn át. Ez az elpusztíthatatlan holmi valamennyiüket túl fogja élni. Ha eldobja, akkor is megmarad valahol. De nem dobta el, ez hozzátartozott sok mindenféléhez - például az anyjához... Rajzolni kezdett az itatóspapírjára, kerek foltot és köréje sugarasan egyenes vonalakat. Aztán felnézett. A hátsókertben gyomot égettek; füst szállt fel; átható, kesernyés szag terjengett és hullottak a levelek. Az utcán kintorna játszott. «Sur le pont d' Avignon» dúdolta maga is taktusra. Hogyan is hangzott? - Pippy szokta énekelni, mikor egy darab nedves flanellel tisztogatta a fülét.

- Tam, tam, tam, pam, pam, pam - dudolta, - aztán a dal elhallgatott. A kintornás továbbment. Bemártotta a tollat.

- Háromszor nyolc - dünnyögte - huszonnégy - mondta határozottan. Számjegyet írt a lap aljára, félretolta a kis piros meg kék könyvecskéket és bevitte apja dolgozószobájába.

- Itt van a házvezetőnő - mondta jókedvűen, mikor belépett. Apja a bőrkarosszékben ült és rózsaszínű pénzügyi lapot olvasott.

- Itt a házvezetőnő - mondta mégegyszer és fölnézett az okuláréja alól. Egyre lassabb lesz ez az ember - gondolta Eleanor, aki sietett. Nagyon jól megfértek egymással. Mintha csak testvérek lettek volna. Az ezredes letette az újságját és az íróasztalhoz lépett.

- Nem bánnám, ha sietnél egy kicsit, papa - gondolta, miközben nézte, hogy az öreg milyen körülményesen nyitja ki a fiókot, amelyben a csekkfüzetét őrizte. - Mert különben elkésem.

- A tej nagyon megdrágult - mondta az ezredes, megveregetve a könyvet, amelynek aranyozott tehén volt a fedelén.

Miközben az ezredes végtelen megfontoltsággal kitöltötte a csekket, Eleanor körülpillantott a szobában. Olyan volt, mint egy hivatal, a rengeteg papírral meg az iratdobozokkal, csakhogy táblák lógtak a kandalló mellett, meg aztán ott volt az ezüst kupa, amelyet az apja pólón nyert. Vajon egész délelőtt itt fog ülni és olvassa a gazdasági lapokat, nézegeti a befektetéseit? - tünődött magában Eleanor.

- A bizottságba - mondta utána az apja és odakanyarította határozott, súlyos aláírását. - No jó, szembe kell szállni velük, ne hagyd, hogy föléd kerüljenek, Nell. - Azzal beírt egy számot a főkönyvbe.

- Velem tartasz ma délután, papa? - kérdezte Eleanor, mikor apja befejezte a számjegy beírását. - Morrisnak megint tárgyalása van a törvényszéken.

- Hát akkor ebédnél találkozunk - mondta Eleanor és mozdulatot tett, mint aki menni akar. De apja fölemelte a kezét. Valami mondanivalója volt, csak még habozott. Kezd elnehezedni az arca - figyelte meg Eleanor; kis erek rajzolódnak ki az orrára; az egész ember egyre vörösebb és lomhább lesz.

- Azt gondoltam, hogy benézek Digbyékhez - mondta végre. Felállt és az ablakhoz cammogott. Kinézett a hátsókertbe. Eleanor szorongva nézett utána.

- Maggienek születésnapja van - rukkolt ki végre a dologgal. - Azt gondoltam, talán valami kis ajándékot... - Megint hallgatott. Azt kívánta, hogy a lánya vegye meg az ajándékot. Eleanor nyomban megértette.

- Hát - felelte bizonytalanul az ezredes - valami csinos holmit, tudod, amit állandóan viselhet.

- Igen, valami effélét - mondta az apja, és visszaült a székébe. - Valami csinosat, amit állandóan viselhet.

Újra elővette az újságot és kurtán a lányára bólintott. - Köszönöm, kedvesem - mondta, mikor Eleanor kiment a szobából.

A hall-asztalon az ezüsttálca között, amelyen névjegyek hevertek - egyik-másiknak be volt hajtva a sarka, egyik kicsi volt, a másik nagy - meg egy darab bíborszínű bársony között, amellyel az ezredes köcsögkalapját tisztította, vékony, külföldi levélboríték hevert, a sarokban nagy betűkkel «Anglia» felírással. Eleanor lerohant a lépcsőn és menet közben bedobta a levelet a táskájába, majd igen gyors lépésben szaladt végig a Terrace-en. A sarkon megállt és nyugtalanul pillantott le az útra. A különböző közlekedési eszközök közül kiszemelt egy ormótlan nagyot; szerencsére sárga volt; szerencsére elcsípte az omnibuszát. Intett neki és felkapaszkodott a tetejére. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a térdére tette a bőrtakarót. Most minden felelősség a kocsisra hárult. Feszültsége engedett; beszívta az enyhe londoni levegőt; élvezettel hallgatta a tompa, londoni zsivajt. Végignézett az utcán és ízlelte a kocsik, egyfogatúak és hintók látványát, amelyek mind valamely céllal kocogtak el mellette. Szeretett októberben hazaérkezni az élet mozgalmas teljébe, amikor elmúlt a nyár. Devonshire-ben nyaralt Gibbséknél. Jól sikerült, mondta magában, húgának Hugh Gibbsszel való házasságára gondolva és már látta Millyt a kisbabáival. Hugh pedig - hirtelen elmosolyodott. Nagy fehér lovon lovagolt ki és kiskutyákat tenyésztett. Csakhogy arrafelé túlsok a fa, túlsok a tehén és túlsok az apró kis domb nagy domb helyett. Nem szerette Devonshire-t, örült, hogy visszatért Londonba, a sárga omnibusz tetejére, mindenféle irattal megtömött táskájával a kezében, most, amikor októberben minden újra kezdődik. Kijutottak a lakónegyedből. A házak megváltoztak, egyre több bolt következett. Ez a világ, itt volt ő elemében. Az utcák zsúfolva; nők özönlöttek ki-be a boltajtókon, kosárral a kezükben. Volt valami megszokott, valami ütemes az egészben, - gondolta, mint amikor varjak röpködnek a mezőn, lecsapnak, aztán felszállnak.

Ő is munkába ment - megfordította a karkötőóráját, a nélkül, hogy ránézett volna. A Bizottság után Duffus, Duffus után Dickson. Aztán jön az ebéd. Aztán a törvényszék... aztán az ebéd, aztán a törvényszék félháromkor - mondta el mégegyszer. Az omnibusz végigdöcögött a Bayswater Roadon. Az utcák egyre szegényebb ábrázatot öltöttek.

Talán jobb lett volna, ha nem Duffusnak adom ki a munkát - gondolta - a Peter Streetre gondolt, ahol házakat építtetett. A háztető megint beszakadt; rossz szag jött a vízvezetékből. De ekkor megállt az omnibusz; emberek szálltak ki-be; újra megindult, - mégis jobb kisembernek adni ki a munkát, - gondolta - és az egyik nagy üzlet óriási üvegablakaira pillantott - a helyett, hogy nagy céghez fordulna. Mindig kis üzletek voltak a nagy üzletek tőszomszédságában. Ez meglepte. Hogy tudnak eltengődni a kis üzletek? De ha Duffus, kezdte, - az omnibusz megállt; felnézett és felállt - ha Duffus azt hiszi, hogy be tud csapni, - gondolta, miközben lement a lépcsőn - akkor nagyon téved.

Végigsietett a salakúton a vasházikó felé, ahol az összejövetelt rendezték. Ez volt az első összejövetele, mióta visszatért szabadságáról és valamennyien mosolyogva fogadták. Még Judd is kivette a fogpiszkálót a szájából, annak jeléül, hogy megismerte, ami hízelgett Eleanornak. Ma itt vagyunk valamennyien, gondolta és letette az asztalra iratait.

De mikor azt mondta «itt vagyunk», a «többiekre» gondolt, nem saját magára. Ő a világon se volt, számba se jött. De a többiek mind itt voltak. Brocket, Cufnell, Sims kisasszony, Ramsden, Porter őrnagy és Lazenbyné. Az őrnagy szervezkedést prédikált. Sims kisasszony (egykori munkásnő) úgy találta, hogy leereszkedően bánnak vele; Lazenbyné felajánlotta, hogy ír az unokabátyjának, Sir Johnnak, mire Judd, a nyugalomba vonult boltos, leintette. Eleanor mosolygott, amikor leült. Miriam Parrish egymásután felolvasott néhány levelet. Minek gyötri magát, gondolta magában Eleanor, miközben hallgatta. Véznább, mint valaha.

Körülnézett a szobában, mikor túl voltak a levélolvasáson. Táncos mulatságot rendeztek benne nemrég. Piros és sárga papír-girlandok csavarodtak a mennyezet körül. A walesi hercegnő színes arcképének minden sarkában sárga rózsacsokor lógott; tengerzöld szalaggal volt átkötve a keble és ölében gömbölyű sárga kutya, vállai körül gyöngysor. Arckifejezése magasztos és közömbös volt, sajátságosan példázta a vitáikat, gondolta Eleanor; ez is olyan dolog, amelyet Lazenbyék bálványoznak, Sims kisasszony kigúnyol, Judd homlokát ráncolva, fogát piszkálva néz. Ha fia volna, «oskoláztatná,» mondta neki egyszer. De visszaerőszakolta magát a társaságba. Porter őrnagy feléje fordult.

- Nos Pargiter kisasszony, - mondta bevonva Eleanort a társalgásba, mivel mindketten a társadalmi ranglétrának ugyanazon a fokán voltak - még nem adta elő a véleményét.

Eleanor összeszedte magát és előadta a véleményét. Volt véleménye, igen határozott véleménye. Megköszörülte a torkát és nekifogott.

A Peter Streetben gomolygó füst a szűk utcában fínom, szürke fátyollá sűrűsödött. De azért mindkét oldalon tisztán látszottak a házak. Kettő kivételével, az utca középső részén, pontosan egyformák voltak - sárgásszürke skatulyák, a tetejükön palasátrakkal. A világon semmi sem történt; néhány gyerek játszott az utcán, két macska forgatott valamit a karmai közt a csatorna hosszában. Csak egy nő hajolt ki az ablakon és hol erre, hol arra nézett, ide-oda az utcán, mintha minden sarkát tűvé akarná tenni valaki után. Mohó, falánk szeme olyan volt, mint a ragadozómadáré, de egyszersmind durcás és álmos is, mintha semmi sem akadna, amivel jóllakik. Semmi sem történt - a világon semmi. De azért ide-oda pillantott, türelmetlen, kielégíthetetlen tekintetével. Egyszerre csak kocsi fordult be az utcára. A nő követte a szemével. A szemben levő házak előtt állt meg, amelyek nem hasonlítottak a többihez, mert a párkányuk zöld volt és napraforgót ábrázoló díszítés volt a kapu fölött. Kistermetű sapkás férfi szállt ki és kopogott a kapun. Egy asszony nyitotta ki, akinek rövidesen gyereke születik. Az asszony fejét csóválta, vizsgálódó pillantásokat vetett az utcára jobbra-balra, aztán becsapta a kaput. A férfi várt. A ló türelmesen állt lógó kantárával és lehajtott fejével. Az előbbi ablakban még egy nő jelent meg, fehér arcú, többszörös tokája volt és alsó ajka úgy kiállt, mint egy párkány. A két nő egymás mellett hajolt ki az ablakon és a férfit figyelte. Lőcslábú volt és cigarettázott. A két nő valamilyen megjegyzést tett rá. A férfi fel és alá járt, mint aki vár valakit. Most eldobta a cigarettáját. A két nő tovább nézte; mit fog most csinálni? Megeteti a lovát? De egyszerre csak szürke posztó kabátos és szoknyás magas nő fordult be sietve a sarkon; a kis ember megfordult és a sapkájához nyúlt.

- Bocsánat, elkéstem - kiáltott Eleanor. Duffus azzal a barátságos mosollyal nyúlt a sapkájához, amely mindig tetszett neki.

- Nincs semmi baj, Pargiter kisasszony - mondta Duffus, Eleanor mindig azt remélte, ez a férfi nem veszi tudomásul, hogy ő a főnöke.

- Nahát, essünk túl rajta - mondta. Útálta ezt a munkát, de el kellett végeznie.

- Teremtőm, - gondolta Eleanor, mikor észrevette kidudorodó kötényét, - megint gyereket vár, mindazok után, amit mondtam.

Sorra látogatták a kis ház valamennyi szobáját, Tomsné és Grove-né nyomában. Emitt repedés volt, amott nedvesség. Duffusnak mérőléc volt a kezében, azzal kopogtatta a vakolatot. Legrosszabb a dologban az, gondolta Eleanor, miközben Tomsné beszédét hallgatta, hogy muszáj szeretnem ezt az embert. Nagyrészben a walesi tájszólása tette. Aranyos csirkefogó, kisiklik a kezéből, mint az ángolna. De mikor így beszél, ilyen dallamosan, ami a walesi völgyekre emlékezteti... Pedig csúnyán becsapta minden tekintetben. Akkora repedés van a vakolaton, hogy elfér benne az ember ujja.

- Ide nézzen, Duffus úr - mondta és lehajolt és ujjával odabökött. Duffus megnyalta a ceruzáját. Eleanor szeretett végigjárni a telepén és nézni, hogyan méri fel a deszkákat meg a téglákat; szerette a műkifejezéseit, nyers kis szavait.

- Na, most felmegyünk az emeletre - mondta Eleanor. Úgy tűnt fel ez az ember, mint egy légy, amely görcsösen ki akar szabadulni egy köcsögből. Nem lehet tudni, mi lesz az ilyen kis vállalkozókkal, mint Duffus, megtörténhetik, hogy kimásznak a köcsögből és idővel Juddok lesznek belőlük. «Oskoláztatják» a fiaikat. De az is megtörténhetik, hogy megfulladnak és - Felesége van, meg öt gyereke. Látta mind az ötöt a szobában, a bolt mögött rongylabdákkal játszottak a padlón. Eleanor mindig azt remélte, egyszer majd behívják... Megérkeztek a legfelső emeletre, ahol az öreg Potterné ágyban feküdt. Kopogott, hangosan, gyöngéden mondta: - Szabad bejönnünk?

Nem kaptak feleletet. Az öregasszony süket volt, mint egy ágyú; így hát bementek. Mint mindig, most is ott volt, nem csinált semmit, feltámasztva ült az ágya sarkában.

- Magammal hoztam Duffus urat, hogy megvizsgálja a mennyezetet - harsogta Eleanor.

A vénasszony felnézett és kapálózni kezdett a kezével, mint egy dühös, nagy majom. Vadul, gyanakvóan nézett rájuk.

- A mennyezet, Duffus úr - mondta Eleanor. A sárga foltra mutatott a mennyezeten. A házat mindössze öt évvel ezelőtt építették, és mégis javításra szorult benne minden. Duffus kinyitotta az ablakot és kihajolt. Potterné görcsösen fogta Eleanor kezét, mint aki attól tart, hogy ezek ketten rárontanak.

- Azért jöttünk, hogy megnézzük a mennyezetet - kiáltotta nagyon hangosan Eleanor. De a szavak semmit sem közöltek a vénasszonnyal. Sírós panaszba kezdett. A szavak dalba folytak össze, amely félig panasz, félig átkozódás volt. Ha legalább az Úr magához venné. Minden éjszaka, mondta, hozzá fohászkodik, hogy magához vegye. Minden gyereke meghalt.

- Igen, igen Potterné - próbálta csillapítani Eleanor; de az erősen szorította a kezét.

- És a kínlódás - Potterné kitárta kezét, amely bütykös és barázdás volt, mint egy fa csomós gyökere.

- Igen, igen - mondta Eleanor. - De repedés is van, nemcsak falevelek - szólt oda Duffusnek.

- Kellemesebbé tesszük a lakását - kiáltotta Eleanor a vénasszonynak. Az most hízelgett és hálálkodott, a szájához szorította Eleanor kezét.

- Talált valami hibát? - kérdezte Eleanor élesen. Duffus valamit beírt a jegyzőkönyvébe. Eleanor már menni szeretett volna. Potterné arra kérte, tapogassa meg a vállát, Eleanor megtapogatta. A másik kezét még mindig szorongatta. Valami orvosság van az asztalon: Miriam Parrish minden héten eljön. Miért csináljuk? - tünődött magában, miközben Potterné tovább beszélt. Miért tartjuk erőszakkal életben? - gondolta az asztalon álló orvosságra pillantva. Nem bírta tovább, visszahúzta a kezét.

- Isten vele, Potterné - harsogta. Nem volt őszinte, szívélyes volt. - Majd rendbehozzuk a mennyezetet - ordította. Becsukta az ajtót. Grove-né eléje totyogott, hogy megmutassa a vízvezetéket a mosókonyhában. Szőke hajfürt lógott a piszkos fülébe. Ha életem minden napján ezt művelném - gondolta Eleanor, mialatt velük tartott a mosókonyhába - csont és bőr lennék, mint Miriam, gyöngysorral a nyakamban... És mirevaló az egész, gondolta, azzal lehajolt, hogy kiszimatolja a mosókonyha lefolyócsövét.

- Nos, Duffus, - mondta jól szembe nézve vele, mikor elkészültek az ellenőrző sétával, még orrában érezve a csatornaszagot, - hát mit javasol minderre?

Haragja növekedett; jórészben Duffus hibája volt. Becsapta. De ahogy szemben állt vele, és rosszul táplált kis testére meg a gallérjából kilógó csokornyakkendője nézett, kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Duffus zavartan izgett-mozgott; Eleanor érezte, hogy kezd kijönni a sodrából.

- Ha nem találja meg a számítását, - mondta kurtán, - akkor másvalakit alkalmazok. - Az ezredes lányának hangját vette fel. A felső körök hangját, amelyet utált. A férfi a szeme láttára gyászt öltött. De Eleanor nem hagyta annyiban a dolgot.

- Szégyelje magát! - mondta. Látta, hogy Duffus csakugyan szégyeli magát. - Jó napot - tette hozzá röviden.

A bűvölő mosolyt Duffus ezuttal nem állította elő, - ez tűnt fel Eleanornak. Hiába, rájuk kell förmedni, különben fütyülnek az emberre, gondolta, mikor Tomsné kieresztette a kapun és mégegyszer feltűnt neki az asszony gömbölyű hasa. Egy csomó gyerek ácsorgott oda kinn és Duffus póniját bámulta. De egyikük sem merte megsímogatni a ló orrát.

Elkésett. Egy pillantást vetett a napraforgóra a terrakotta díszítményen. Lányos érzelmeinek e jele keserűen szórakoztatta. Azt hitte, virágokat jelentenek, mezőket London szívében; de most összeomlott az egész. Szokott sétáló lépésében útnak indult. A mozgás mintha megszűntette volna kellemetlen hangulatát; feloldotta a vénasszony kezének szorítását, amelyet még mindig a vállában érzett. Futólépésben kezdett menni, időnkint kitért a járókelők elől. Bevásárló asszonyok kerültek az útjába. Kirohant az úttestre és kezével integetett a teherkocsik meg lovak között. Az omnibusz vezetője meglátta, beléjekarolt és fölsegítette. Sikerült elcsípnie az omnibuszát.

Valakinek a tyúkszemére lépett a sarokban, aztán letelepedett, két idősebb nő közé. Kissé pihegett; haja felbomlott; futás közben kipirult. Egy pillantást vetett a többi utasra, valamennyi komolyabbnak, megállapodottnak, idősebbnek látszott, mint akik már megbékültek a világgal. Valami okból mindig azt hitte, ő a legfiatalabb utas az omnibuszon, de ma, hogy elbánt Juddel, úgy érezte, mégis csak felnőtt. A házak szürke körvonalai fel és alá táncoltak előtte, mikor az omnibusz végigdöcögött a Bayswater Roadon. A boltok lassan házakká változtak, kicsi és nagy házakká; kocsmákká és családi házakká. Emitt meg egy templom fínom tornya emelkedett a magasba. Odalent csövek, sodronyok, csatornák tömkelege. ... Ajka megmozdult. Magában beszélt. Mindenütt vannak kocsmák, könyvtárak, meg templomok, dünnyögte.

Az a férfi, akinek a tyúkszemére hágott, alaposan megnézte: a típus közismert, táskával jár, jótékony, jóltáplált, pártában maradt, szűz; s mint mindenki az osztályában, hideg; szenvedélyeit sohasem ébresztették fel; de azért van benne valami vonzó. Most elneveti magát... Ebben a pillanatban Eleanor felnézett és elkapta a férfi tekintetét. Hangosan beszélt magában az omnibuszban. Ki kell gyógyítania magát ebből a rossz szokásból. Ráér akkor, amikor már a hamut mamunak mondja. De szerencsére megállt az omnibusz. Leszállt. Gyors léptekkel megindult Melrose Place felé. Erősnek és fiatalnak érezte magát. Mindent frissen tapasztalt Devonshire után. Végignézett Abercorn Terrace hosszú, sok-oszlopos során. A házak oszlopaikkal és előkertjükkel valamennyien rendkívül tekintélyeseknek látszottak. Valamennyi utcai szobában szobalányt sejtett, akinek a karja az asztal fölött matat; ebédre terít. Egyik-másik szobában már le is ültek az ebédhez. Eleanor látta őket a függönyök sátorforma nyílásán át. Ő maga meg elkésik az ebédről, gondolta, amikor felrohant a lépcsőfeljárón s megforgatta kulcsát a zárban. Aztán mintha valaki beszélne, szavak hallatszottak az agyában. - Valami csinos holmit, tudod, amit állandóan viselhet. - Kulcsa megfordult a zárban. Maggienek születésnapja van; bizony megfeledkezett apja ajándékáról. Habozott, aztán megfordult és megint lerohant a lépcsőn. El kell menni Lamleyhez.

Lamleyné, aki az utóbbi időben meghízott, hideg birkahúst evett a hátsó szobában, amikor az üvegajtón át megpillantotta Eleanor kisasszonyt.

- Valami csinos holmit, amit állandóan viselhet... - mondta pihegve Eleanor. Nagyon jó színben van, szépen lesült a vakáció alatt, vette észre Lamleyné.

- Az unokahúgom, mármint az unokatestvérem számára. Sir Digby kislányának - nyögte ki Eleanor.

- Van egy pár játékhajóm, babám, kétpennys aranyórám. De egyik sem elég jó Sir Digby kislányának. - De Eleanor kisasszony sietett.

- Nézze - mondta és egy kartonlapra mutatott, amelyen üvegnyaklánc volt. - Ez megfelel.

Kissé szegényes ajándék - gondolta Lamleyné és leadta az aranypettyes kék nyakláncot, de Eleanor kisasszony annyira sietett, hogy még azt sem várta meg, hogy barna papírba csomagolja.

Lamleyné szerette. Mindig olyan nyájas volt. Nagy kár, hogy nem ment férjhez. Micsoda hiba engedni, hogy a fiatalabb lány előbb menjen férjhez, mint az idősebb. De hát az ezredessel is kell törődnie valakinek, no meg is látszik rajta, hogy foglalkoznak vele, gondolta Lamleyné és visszaült az üzlet hátsó szobájába a birkacomb mellé.

- Eleanor kisasszony még nincs itt - mondta az ezredes, mikor Crosby behozta az ebédet. - Várjon még egy kicsit. - A kandallónak hátat fordítva állt és várta a lányát. Igen, gondolta, nem látom be, mért ne? Nem látom be, mért ne! - mondta mégegyszer és a terített asztalra pillantott. Megint Miráról volt szó. A másik ember megugrott. Előre látta; haszontalan fráter. És hogy kell most neki Miráról gondoskodnia? Mi a teendője? Eltökélte, hogy az egész dolgot megbeszéli Eleanorral. Miért ne, utóvégre már nem gyerek - gondolta magában; és nem szívesen intézte suba alatt a dolgokat. De azért némi zavar fogta el arra a gondolatra, hogy mindezt megmondja a lányának.

- No, már itt van - mondta hirtelen Crosbynak, aki némán állt és várt a háta mögött.

Nem, nem, mondta magában hirtelen elhatározással, mikor Eleanor belépett, nem tehetem meg. Mikor megpillantotta Eleanort, valami okból ráeszmélt, hogy nem mondhatja a szemébe. És utóvégre, gondolta magában, látva, hogy milyen gyanútlanul jön be, neki elég dolga van a maga életével. A féltékenység görcse rázta meg. Elég gondja van saját magával, gondolta, mikor mindketten leültek.

- Maggie ajándéka, papa - mondta Eleanor. - Mindent elkövettem, de attól tartok, kissé szegényes.

- Igen, ez nagyon megfelel - mondta az apja, szórakozottan nézve a nyakláncot. - Pontosan ezt szereti - tette hozzá, félretolva. Hozzálátott a csirkehúsnak.

Eleanor nagyon éhes volt, és kissé levegő után kapkodott. «Kissé el van csigázva». Mi az, hogy «elcsigázva» - tünődött magában, miközben a kenyérmártás után nyúlt. Talán valami felvonót jelent? A szín annyit változott reggel óta. És mindegyik jelenet más és más kelléket követel. Ezt felszínre kell hozni, azt meg le kell ereszteni. Most meg nem érez semmit, egyszerűen csak éhes, egyszerűen csak jól akar lakni csirkével; egészen üres. De miközben evett, apja fölénye érvényesült. Eleanor szerette a megfontoltságát, ahogy módszeresen elfogyasztotta a csirkét. Azon tünődött, vajjon mit művelt egész délelőtt. Az egyik részvénytársaságból felvette az osztalékot és befizette a másikba? Az ezredes felrezzent.

- Ez már beszéd! Szembe kell szállni velük. Nell, ne hagyd, hogy föléd kerüljenek - mondta. A maga módján büszke volt rá, és Eleanor örült, hogy büszke rá. Ugyanakkor azonban nem említette Duffust meg a Rigby Cottaget. Az ezredes nem szerette az olyan embereket, akik könnyelműen pocsékolják a pénzt, márpedig Eleanor egy fillér házbért sem kapott. Minden ráment a javításokra. A beszélgetést Morrisra meg a törvényszéki beszédére terelte. Újra órájára nézett. Sógornője, Celia pontosan félháromra adott találkozót a törvényszéken.

- Az ilyen jogásznép sokáig húzza az ügyeket - mondta az ezredes. - Ki a bíró?

- Crosby kérem - mondta az ezredes. Elküldte Crosbyt a Timesért. Ügyetlen ujjaival kinyitotta és forgatni kezdte a nagy lapokat, mialatt Eleanor bekapta a tésztát. Mialatt kitöltötte a kávét, az apja kisütötte, hogy melyik tanács tárgyalja az ügyet.

- Te meg a Citybe mész, papa? - kérdezte Eleanor, mikor letette a csészéjét.

- Igen, összejövetelem van - mondta. Szeretett a Citybe járni, akár volt ott dolga, akár nem.

- Furcsa lesz majd Curry ebben az ügyben - mondta Eleanor és felállt. Nemrég nála vacsoráztak, egy komor, szürke házban, a Queen's Gate körül.

- Emlékszel arra a vacsorára? - kérdezte és felállt. - A régi tölgyfaszekrényre? - Curry tölgyfaszekrényeket gyüjtött.

- Mind egy szálig hamis - mondta az apja. - Ne siess - szólt rá - vegyél kocsit, Nell. Ha szükséged van egy kis aprópénzre - kezdte és csonka ujjával ezüstpénz után kutatott. Miközben apját nézte, Eleanor rajtakapta magát a régi gyermekkori érzésen, hogy apja zsebe kifogyhatatlan ezüstbánya, amelyből az idők végéig félkoronások potyognak ki.

Nagy szőrös kezébe fogta a nyakláncot. Kissé szegényes ajándék, aggódott Eleanor.

- Crosby majd talál dobozt - mondta Eleanor. És Crosby jelentőségtől sugárzóan kisietett.

- Akkor hát vacsorára - mondta apjának. Mindez azt jelenti, gondolta megkönnyebbülten, hogy nem kell hazajönnöm teára.

- Igen, vacsorára, - mondta az ezredes. Papírszipkát tartott a kezében, amelybe igyekezett beletenni a szivarját. Nagyot szippantott. Kis füstfelhő szállt ki a szivarból. Eleanor szerette a szivarszagot. Egy pillanatig ott állt és beszívta.

- És add át üdvözletemet Eugénie néninek - mondta. Az ezredes bólintott és kifújta a füstöt.

Remek lesz kocsit venni, ezzel tizenöt percet takarít meg. Hátratámaszkodott kis, elégedett sóhajjal, miközben nagy csattanással térdére borult a takaró. Egy pillanatra teljesen kiürült az eszmélete. Élvezte a békét, a csendet, a nyugalmat, mialatt ott ült a bérkocsi sarkában. Elszigeteltnek, nézőnek érezte magát, amint megindult. A délelőtt egy rohanás volt, egymásra zúdultak az események. Most, amíg be nem érkezik a törvényszékre, nyugodtan ülhet, semmit se kell csinálnia. Hosszú volt az út. És a ló nehézkesen baktatott, a vöröstakarós, nagysörényes ló. Így baktatott végig az egész Bayswater Roadon. A forgalom nagyon megritkult. Az emberek mind ebédeltek. Enyhe kis szürke köd töltötte be a távolságot; a csengők csilingeltek; egymásután maradoztak el a házak. Eleanor már nem figyelte, miféle házak mellett megy el. Félig lehúnyta a szemét, aztán önkéntelenül a tulajdon keze rémlett föl, amint levelet vesz fel a hall asztaláról. Mikor történt ez? Ma reggel. Mit művelt vele, a táskájába tette? Igen, ott van még mindig felbontatlanul. Martin írta Indiából. Majd útközben elolvassa. Nagyon vékony papírra íródott Martin apró kézírásával. Hosszabb volt a szokottnál; valami Renton nevű emberrel történt kalandjáról szólt. Ki az a Renton? Nem emlékezett rá. «Hajnalban útrakeltünk» - olvasta.

Kinézett az ablakon. A Marble Arch előtt a forgalom feltartóztatta a kocsit. Fogatok jöttek ki a parkból. Egy ló megbokrosodott; de a kocsis jól kézben tartotta.

Maga előtt látta az öccsét. Vörös haját, kerek arcát és meglehetősen harcias tekintetét, ami miatt mindig rettegett, hogy egyszer majd bajbakerül. És úgy látszik, csakugyan bajbakerült.

A nap lement... - ismételte meg Eleanor, maga elé nézve az Oxford Streeten. A nap rásütött a ruhákra egy kirakatban. A dzsungel nagyon sűrű erdő - gyanította. Csupa törpe kis fa, sötétzöld színű. Martin egyedül volt az erdőben és a nap lement. Aztán mi történt? «Jobbnak láttam ott maradni, ahol voltam». Így hát ott állt a törpe fák között, egyedül a dzsungelban; és a nap lement. Az előtte elnyúló utca részletei elhomályosultak. Biztosan hideg volt, mikor lement a nap. Tüzet kellett gyujtania. «Kutattam a zsebemben és mindössze két gyufaszálat találtam... Az első kialudt.» Eleanor látta a száraz rőzsenyalábot és Martint egyedül, amint nézi, hogyan alszik ki a gyufaszál. «Aztán meggyujtottam a másodikat és hallatlan szerencsémre, ment a dolog». A papír meggyulladt, az ágak tüzet fogtak, a láng lobogott. Eleanor izgalmában átugrotta a részleteket, hogy a végére érjen... - «Egyszer csak úgy rémlett, mintha harsogó hangokat hallanék, de elhaltak.»

Megálltak a Chancery Lane-nél. Egy rendőr öregasszonyt segített át az utcán; de az utca őserdő volt.

«... Felmásztam egy fára... megpillantottam a nyomokat - Azt hitték, már el is pusztultam.»

A kocsi megállt. Eleanor egy pillanatra ülve maradt. Nem látott semmit, csak törpe kisfákat, meg az öccsét, aki napkeltekor körülnéz a dzsungelban. Felkel a nap. Egy pillanatig lángok táncoltak a törvényszék hatalmas, gyászos tömege fölött. A második gyufaszállal ment a dolog - mondogatta magában, amikor kifizette a kocsist és bement.

- No itt vagy! - kiáltotta egy bundás kis nő, aki ott állt az egyik kapuban.

- Már lemondtam rólad, már éppen készültem bemenni. - Apró kis macskaképű asszony volt, zavart, de büszke a férjére.

A szélfogó ajtókon bejutottak abba a tanácsterembe, ahol az ügyet tárgyalták. Első pillantásra sötétnek és zsúfoltnak látszott. Parókás és taláros emberek jöttek és mentek, ültek le és álltak fel, mint egy madársereg, amely hol itt, hol ott csap le a mezőre. Valamennyien ismeretleneknek látszottak. Eleanornak nem sikerült felfedeznie Morrist. Körülnézett, kereste a bátyját.

Az egyik ügyvéd az első padsorban hátrafordította a fejét. Morris volt; de milyen furcsán festett sárga parókájában! Tekintete elkalandozott mellettük, a nélkül, hogy megismerte volna őket. Nem mosolygott rájuk; az ünnepélyes félhomály megtiltotta a bizalmaskodást: az egésznek szertartásos jellege volt. Onnan ahol ült, Eleanor profilban láthatta az arcát; a paróka körülvette homlokát, valósággal bekeretezte, mint egy képet. Sohasem látta ilyen előnyösen, ilyen szemöldökökkel, ilyen orral. Körülnézett. Mindenki olyan volt, mint a festmények. Valamennyi ügyvéd méltóságteljesen hatott, kidolgozottan, mint a tizennyolcadik századi képek, amelyek a falon lógnak. Pedig felálltak, leültek, nevettek, beszéltek... Egyszerre csak kitártak egy ajtót. Az ajtónálló csendet kért ő lordsága számára. Csend lett; mindenki felállt és belépett a bíró. Meghajtotta magát és leült az oroszlán meg az orrszarvú alá. Eleanor hátán tiszteletteljes borzongás futott végig. Az öreg Curry volt. De hogy megváltozott! Mikor utoljára látta, egy vacsorázó asztal fején ült: hosszú, sárga hímzés futott végig az asztalon és az öreg gyertyával vitte körül a szalónjában, hogy megmutassa az öreg tölgyfaholmit. De most csupa tekintély, csupa hivatalos méltóság volt az ornátusában.

Egy ügyvéd felállt. Eleanor követni próbálta, mit mond a nagyorrú ember. De nehéz volt felfogni. Azért mégis csak odafigyelt. Aztán felállt a másik ügyvéd, - csirkemellű kis ember, arany csíptetőt viselt. Valami iratot olvasott fel, majd érvelni kezdett. Egy részét értette annak, amit mondott, persze nem tudta milyen kapcsolatban van az üggyel. Mikor fog beszélni Morris, türelmetlenkedett. Úgy látszik, nem most. Az apja megmondta, hogy ezek az ügyvédek sokáig tudják elhúzni a dolgokat. Nem kellett volna úgy sietni az ebéddel; az omnibusz éppoly jól megtette volna. Szemét Morrisra szegezte. A mellette ülő sárgahajú emberrel tréfált. Azok a cimborái; ez az élete. Eszébe jutott, hogy már gyerekkorában milyen szenvedélyes jogász volt. Eleanor beszélte rá papát; egy reggel eltökélte magát és bement a dolgozószobájába... De most, határtalan izgalmára, Morris felállt.

Látta, hogy sógornője megmerevedik az idegességtől és erősen fogja a kis táskáját. Morris nagyon magasnak, nagyon határozottnak látszott, amikor elkezdte. Egyik kezével a talárja szélét fogta. Milyen jól ismerte Morrisnak ezt a mozdulatát, - gondolta - valamit fognia kell a kezében, az ember látja a fehér forradást abból az időből, amikor fürdés közben megsértette a kezét. De a többi mozdulatot nem ismerte meg. - Ahogy karját kitárta, ez a közéletéhez tartozott, a törvényszéki életéhez. És a hangja is szokatlan volt. De imitt-amott, amikor belemelegedett a beszédébe, egy-egy zönge volt a hangjában, amelyre elmosolyodott; ez már az otthoni hangja. Önkéntelenül félig odafordult a sógornőjéhez, mintha azt mondaná: mennyire Morris ez! De Celia tökéletes merevséggel elnézett fölötte és a férjét bámulta. Eleanor is igyekezett odafigyelni az érvelésre. Rendkívüli világossággal beszélt: gyönyörűen tagolta a szavakat. Egyszer csak a bíró félbeszakította:

- Úgy értsem, Pargiter úr, hogy ön azt állítja?... - mondta udvarias, de tiszteletet parancsoló hangon; és Eleanor megborzongott, látván, hogy Morris azonnal elhallgat és tiszteletteljesen lehajtja a fejét, amikor megszólal a bíró.

Vajjon tudja-e, mit kell felelnie? - reszketett, mintha Morris még mindig gyerek volna, és idegesen fészkelődött a széken, hátha belesül a bátyja. De a kisujjában volt a felelet. Sietség és zavar nélkül kinyitott egy könyvet; megtalálta a helyet; felolvasott egy szakaszt, amire az öreg Curry bólintott és beírt valamit a nagy könyvbe, amely nyitva feküdt előtte. Eleanor mérhetetlenül megkönnyebbült.

- Milyen remekül dolgozik - suttogta. Sógornője bólintott, de azért még mindig görcsösen fogta a táskáját. Eleanor úgy érezte, fellélegezhetik. Körülnézett. A teremben sajátságosan keveredett az ünnepélyesség és a szabadosság. Az ügyvédek ki-bejártak. A terem falának támaszkodtak. A halvány felsővilágításban valamennyinek az arca pergamentszínű volt, valamennyi vonásuk élesen kirajzolódott. Meggyujtották a gázlámpákat. Eleanor most a bíróra meredt. Hátravetette magát nagy faragott székébe, az oroszlán meg az orrszarvú alatt és hallgatta a pert. Mérhetetlenül szomorúnak és bölcsnek látszott, mintha évszázadok óta hallgatná ezt a szóáradatot. Most felnyitja súlyos szemét, összeráncolja homlokát és kis keze, amely törékenyen bújik ki az óriási kézelőből, néhány szót ír be a nagy könyvbe. Aztán megint visszasüllyedt, félig lehúnyt szemekkel, örök virrasztásába a boldogtalan emberi lények vitái felett. Eleanor gondolatai elkalandoztak, ő is hátratámaszkodott a kemény faszékben és hagyta, hogy eláradjon benne a feledés. Jelenetek alakultak ki lassan a délelőttjéből; rátukmálták magukat. Judd a bizottságban, apja, amint újságot olvas, az öregasszony, ahogy a kezét szorongatja, a szobalány, amint felrakja az ezüstöt az asztalra és Martin, ahogy meggyujtja a második gyufaszálat a dzsungelban...

Nyugtalanság fogta el. A levegő sűrű volt; a világítás félhomályos. És a bíró most, hogy a teremre rátelepedtek az első árnyak, mogorvának látszott. Többé már nem volt felvértezve az emberi gyöngeségek ellen és Eleanornak mosolyogva eszébejutott, milyen nagy baleknak mutatkozott abban a förtelmes házban a Queens Gateban a régi tölgyfaholmival kapcsolatban. - Ezt Whitby-ben csíptem fel - mondta. Pedig hamisítvány volt. Szerette volna elnevetni magát. Szeretett volna elmenni. Felállt és azt súgta sógornőjének:

Sógornője valamit morgott, talán tiltakozást. De Eleanor olyan csendben, ahogy csak tőle telt, utat tört magának a forgóajtókon át az utcára.

A Strand zenebonája, zűrzavara és bősége hirtelen megkönnyebbüléssel csapta meg. Átengedte magát. Még mindig nappali világosság volt; a színes élet tolongása, hullámzása, sürgés-forgása elvágtatott mellette. Mintha valami felszabadult volna - benne, a világban. Az előbbi feszült figyelés után úgy érezte magát, mintha szétszóródna, elrepülne. Végigbolyongott a Stranden és élvezettel nézte a vágtató utcát, a szikrázó láncokkal és bőröndökkel megtömött boltokat; a fehérarcú templomokat; a szabálytalan, csipkézett háztetőket, amelyeken keresztül-kasul drótok futottak. Fent káprázott a vizenyős, derengő ég. A szél az arcába fújt. Egy korty friss, nedves levegőt szívott be. Eszébe jutott a sötét kis terem, a kirajzolódott arcok - és az az ember ott ül minden áldott nap. Maga előtt látta Sanders Curryt, amint hátratámaszkodott nagy karosszékében, dermedt ráncokba gyűrődő arcával. Minden áldott nap, reggeltől estig törvényeket magyaráz. Hogy bírja ezt ki Morris? De mindig az volt az álma, hogy ügyvéd legyen.

Fogatok, társzekerek és omnibuszok rohantak el mellette. Valósággal arcába zúdították a levegőt. Felfröccsentették a sarat a kövezetre. Emberek tülekedtek és nyüzsögtek és Eleanor az ő ütemükre gyorsította lépteit. Egy társzekér, amely befordult az égjük folyópartra vezető meredek utcába, megállította. Felpillantott és a háztetők között úszó felhőkre nézett, esővel dagadt sötét felhőkre. Kóbor, közömbös felhőkre. Tovább ment.

A Charing Cross állomás bejáratánál újra meg kellett állnia. Az ég közben kitisztult. Egy sereg repülő madarat látott, egymás mellett repültek magasan: átrepülték az eget. Azokat is megnézte, aztán továbbment. Az állomás magához vonzotta a gyalogosokat meg a kocsikat, mint a híd pillére a szalmaszálakat; várnia kellett. Bőröndökkel megrakott kocsik haladtak el mellette.

Irígyelte az utasokat. Szeretett volna maga is külföldre utazni. Itáliába... Indiába... Aztán homályosan érezte, hogy valami történt. Az újságárus gyerekek a kapukban szokatlan szaporasággal osztogatták a lapokat. Az emberek utána kaptak és menetközben kinyitották és olvasták. Egy plakátra pillantott, amelyet az egyik rikkancs maga köré csavart. «Meghalt», állott rajta óriási fekete betűkkel.

A papírlap meglebbent és újabb szót olvasott: «Parnell». Meghalt... mondta magában. - Parnell; egy pillanatra meghökkent. Hogy halhatott meg - Parnell? Megvette az újságot. Ezek azt mondják...

- Parnell meghalt! - mondta hangosan. Fölnézett és újra megpillantotta az eget: a felhők vándoroltak. Lenézett az utcára. Egy ember az ujjával betűzte a hírt. Parnell meghalt, mondta. Az ember tágra nyitotta a szemét. Hogyan is halhatott meg? Mintha elsápadt volna az ég.

Lassan tovább ment a Trafalgar Square felé, kezében az újsággal. Egyszerre csak az egész kép mozdulatlanná dermedt. Egy ember oszlophoz volt láncolva; egy oroszlán meg egy emberhez. Mindenki megállt, egymáshoz kovácsolódott, mintha soha többé nem indulna meg.

Befordult a Trafalgar-térre. Valahol lármásan csicseregtek a madarak. Megállt a szökőkútnál és lenézett a vízzel teli nagy medencébe. A víz feketén fodrozódott, ahogy felborzolta a szél. Visszfények voltak benne, ágak tükröződtek, meg az égnek egy halvány darabja. Olyan, mint egy álom, dünnyögte, mint egy álom... De valami hajtotta. Megfordult; el kell mennie Deliához, Delia szerette, Delia szenvedélyesen szerette Parnellt. Mit is szokott mondani - megszökik a házból, valamennyiüket otthagyja az Ügyért, ezért az emberért. Igazság, Szabadság? El kell mennie hozzá. Hiszen most minden álma összeomlott. Megfordult és kocsiért kiáltott.

A kocsi takarója fölé hajolt és kinézett. Az utcák, amelyeken végighajtottak, borzalmasan szegényesek voltak. Nemcsak szegényesek, gondolta, hanem erkölcstelenek. Itt tanyázott a bűn, a mocsok. London valósága. Ocsmány volt a kevert esti fényben. Lámpákat gyujtottak. Újságárus gyerekek kiáltották: Parnell... Parnell... Parnell meghalt, mondta magában és mindkét szó erősen tudatába vésődött. Az egyik szélesen suhant el a feje fölött, a másiknak sötét árnyai itt loholtak körülötte a kövezeten. Megérkezett... Intett a kocsisnak. Egy fasorban kis oszlopsor mellett megállította a kocsit. Kiszállt és gyalog megindult a sétatéren.

A forgalom zaja eltompult. Itt csend volt. Az októberi délután, a hulló falevelek között a vén, kopasz sétatér szutykosnak, roskatagnak és ködbeborultnak látszott. A házakat irodáknak, társaságoknak, olyan embereknek adták ki, akiknek a neve táblára volt kiírva az ajtókon. Az egész környezet idegenszerűnek és félelmetesnek tetszett. Odaért a súlyos faragott szemöldökfájú, régi Anna királynő stílusú kapuhoz és megnyomta a gombot, hat vagy hét csengőgomb fölött. Valamennyi mellett nevek voltak, egyik-másiknál csak egy névjegy. Senki sem jelentkezett. Kinyitotta az ajtót és belépett. Felment a falépcsőn a faragott korlát mellett, amelynek letűnt méltóságát szinte megalázták. Az ablakmélyedéseken tejesköcsögök és alattuk számlák hevertek. A faburkolat itt-ott kettéhasadt. Delia ajtaja előtt, a legfelső emeleten, szintén tejesüveg volt, de üres. Névjegye rajzszöggel volt a faburkolathoz erősítve. Kopogott és várt. Nem hallatszott ki semmi. Megnyomta a kilincset. Be volt reteszelve. Egy pillanatig hallgatózott. Kis oldalablak nyílt az utcára. Galambok turbékoltak a fák tetején. A forgalom messziről zümmögött; éppen csak az újságárus gyerekeket hallotta, akik azt kiabálták: meghalt... meghalt... meghalt. Hullottak a levelek. Megfordult és lement.

Sokáig bolyongott az utcán. Gyerekek kockákat rajzoltak a kövezetre; nők hajoltak ki a felső ablakokból, mohó, elégedetlen tekintettel kutatták át az utcát. Szobákat adtak ki, csakis magános úriembereknek. Cédulák voltak kiszegezve, amelyek bútorozott lakásokat, «ágyat és reggelit» emlegettek. Eleanor gyanította az életet, amelyet a vastag sárga függönyök mögött éltek. Ez volt a környezet, amelyben a húga él, gondolta és megfordult; ezen az utcán gyakran mehet végig egyedül, éjszaka. Aztán visszament a térre, fölmászott a lépcsőn és újra kopogott az ajtón. De megint nem hallatszott semmi. Egy ideig nézte, hogyan hullanak a levelek, hallotta az újságárus gyerekek kiáltozását és a galambok turbékolását a háztetőn: gurigurigurigu... Aztán lehullott egy falevél.

A Charing Cross forgalma sűrűsödött a késő délután. A pályaudvar kapui beszívták a gyalogosokat és a lovaskocsikat. Emberek robogtak sebes léptekkel, mintha valami ördöge volna az állomásnak, amely nem tűri, hogy megvárakoztassák. De azért ezek is megálltak és újságot vettek menet közben. Az oszladozó és gyülekező felhők hol szabadon bocsátották a napsütést, hol elfátyolozták. A sár hol sötétbarna, hol aranyszínű volt; szertefröccsent a kerekek és paták alatt és az általános zenebonában és lármában elhalt a madarak csipogása az ereszeken. Zörögtek a fogatok és elrobogtak; zörögtek és elrobogtak. És a sok zörgő fogat mögött zörgött egy fogat, amelyben vörösarcú kövér ember ült, kezében selyempapírba csomagolt virággal - az ezredes.

- Hé! - kiáltotta, amikor a kocsi elment a pályaudvar mellett és kinyujtotta a kezét a kocsi ajtaján. Kihajolt. Újságot nyujtottak fel.

A kocsi továbbment. Kétszer-háromszor elolvasta az újságot. - Meghalt - mondta. Valami megkönnyebbülés féle, valami diadalszerű érzés járta át, amikor hátradőlt a sarokba. Egyszóval meghalt - mondta magában - a lelkiismeretlen kalandor, az izgató, aki annyi bajt okozott, ez az ember... Aztán a lányával kapcsolatos érzés alakult ki benne. Nem tudta pontosan megmondani micsoda, de haragra indította. Az a fő, hogy meghalt, gondolta. Hogyan halt meg? Megölte magát? Nem volna meglepő... Az a fő, hogy meghalt és vége van. Egyik kezében az összegyűrt újságot, a másikban a selyempapírba csomagolt virágot tartotta, mialatt a kocsi végighajtott Whitehallon... Azért becsületes ember volt, gondolta, mikor a kocsi elhaladt az Alsóház mellett és ez több, mint amit egyik-másik társáról elmondhat az ember... És mindenféle szamárságot fecsegtek a válásáról. Kinézett. A kocsi egy utca mellett ment el, ahol néhány évvel ezelőtt meg szokott állni és jól körül szokott tekinteni. Megfordult és benézett az utcába. De közéleti ember nem vetemedhetik effélére - gondolta. Aprót bólintott, mikor elhaladt a kocsi. És most biztos azért írt nekem, mert pénzre van szüksége, gondolta. A másik alak kereket oldott. Előre tudta, semmirekellő fráter. A nő megcsúnyult, gondolta, meghízott. Hát Isten neki, nagylelkű lesz, megteheti. Föltette a szemüvegét és elolvasta a City híreit.

Most már nem sokat számít Parnell halála, gondolta. Ha életben marad, a botrány elsímul. Egyszerre fölnézett. A kocsi a hosszú kerülővel ment, mint rendesen. - Balra, - ordította - balra! - mert a kocsi szokás szerint rossz helyen akart befordulni.

Browne Street meglehetősen sötét földszintjén az olasz inas ingujjban olvasta az újságot, mikor a szobalány betáncolt kalappal a kezében.

- Nézze, mit adott nekem - kiáltotta - hogy jóvátegye a patáliát a szalónban. - Lady Pargiter kalapot ajándékozott neki. - Úgy-e, szép vagyok - mondta a tükör előtt illegetve magát, a nagy olasz kalappal a fején, amely olyan volt, mintha üvegből fújták volna a feje búbjára. És Antonio letette az újságot és átkarolta a derekát, merő gavallériából, mert a lány nem volt szép és fontoskodása torzképe volt annak, amit a toscanai városokból a szívében őrzött. De kocsi állt meg a kerítés mellett; két lábszár látszott a kapuban és sietnie kell, fel kell öltenie a libériáját, fel kell mennie ajtót nyitni.

Nem nagyon siet, gondolta az ezredes a kapu lépcsőjénél várakozva. A halál okozta meglepetés csaknem teljesen elpárolgott; tovább dolgozott szervezetében, de ez nem akadályozta meg abban a megfigyelésben, hogy rendbehozatták a falat; de honnan vették a pénzt a három fiúval, akit iskoláztatni kell, meg a két kis lánnyal? Eugénie okos asszony, ez bizonyos. De jobban tenné, ha szobalányt fogadna e helyett az olasz kamasz helyett, aki mindig olyan, mintha makarónit zabálna. Ekkor kinyílt az ajtó és miközben felment, úgy rémlett neki, mintha valahonnan a háttérből harsogó nevetést hallana.

Szerette Eugénie szalónját, gondolta, miközben várakozott. Nagyon rendetlen; faforgács hevert szanaszét, amit a padlón csomagoltak ki. Most jöttek vissza Itáliából, jutott eszébe. Tükör állt az asztalon, valószínűleg ott sózták rájuk; az effélét mindig rásózzák az emberre Itáliában; foltos, régi tükör. Megigazította benne a nyakkendőjét.

Én jobb szeretem az olyan tükröt, amelyben az ember megláthatja magát, gondolta és elfordult. A zongora nyitva volt és a teáscsészékben szokás szerint félig töltve a tea. Vörös és sárgalevelű ágak álltak mindenfelé vázákban. Eugénie szereti a virágot. Az ezredes örült, hogy nem feledkezett meg szokásos figyelmességéről. Kezében tartotta a selyempapírba csomagolt virágot. De miért olyan füstös ez a szoba? Hiszen befúj a szél! A hátsó szobában mindkét ablak nyitva van. A füst a kertből árad be. Talán itt is gyomot égetnek? Az ablakhoz ment és kinézett. Igen, ott vannak, Eugénie meg a két kislánya. Örömtüzet gyujtottak. Magdaléna, a kedvence, egész nyaláb száraz falevelet dobott rá. Olyan magasra dobta, ahogy csak győzte és a láng fellobbant. Nagy, vörös láng ágaskodott fel.

Eugénie visszahúzta a gyerekeket. Azok ujjongva táncolták körül a tüzet. A másik kislány, Sara, aki anyja szoknyája mögött bujkált, újabb nyaláb levelet kapott fel és rászórta a tűzre. Nagy vörös láng ágaskodott fel. Aztán megjelent az olasz inas és jelentette a nevét. Az ezredes az ablakon kopogott. Eugénie megfordult és megpillantotta. Egyik kezével visszatartotta a gyerekeket, a másikat felemelte, hogy üdvözölje.

Füstfelhő fujt arcába; a szeme megnedvesedett. Megfordult és beült a karosszékbe, a pamlag mellé. A következő pillanatban bejött a sógornője, mindkét kezét kinyujtva sietett feléje. Az ezredes felállt és kezet fogott.

- Örömtüzet gyujtottunk, - mondta az asszony. Szeme ragyogott, haja meglazult - ezért vagyok ilyen össze-vissza - tette hozzá, kezét a kontyára téve. Lompos nő, de hallatlanul csinos, gondolta Abel. Szép, nagy nő, kezd kissé terebélyesedni, vette észre, mikor kezet fogtak. De ez jól áll neki. Jobban szerette ezt a típust, mint a halvány rózsaszínű angol nőket. Úgy árad a teste, mint a meleg sárga viasz; nagy, sötét szeme van, mint az idegen nőknek és ívelt orra. Átnyujtotta a kaméliáját, szokásos ajándékát. Eugénie felkiáltott, mikor kibontotta a selyempapírt és leült.

- Milyen kedves tőled - mondta, egy pillanatig a kezében tartotta, aztán azt tette, amit már máskor is tett a virágokkal - a szárát a szájába vette. Mozdulatai elbűvölték az ezredest, mint mindig.

- Születésnapi örömtűz? - kérdezte. - Nem, nem, nem, - tiltakozott - nem kérek teát.

Eugénie fölemelte a csészéjét és megitta a maradék hideg teát. Ahogy nézte, az ezredesben felszállt valami keleti emlék; így ülnek forró égöv alatt a nők a kapuban a napon. De most hideg volt a nyitott ablak mellett és dőlt a füst. Még mindig kezében volt az újság; letette az asztalra.

Eugénie letette a csészét és kissé tágabbra nyitotta nagy, sötét szemét. Végtelen érzéstartalékok rejtőzhettek benne. Leste, hogy Pargiter megszólaljon és várakozón fölemelte kezét.

- Azt írják - mondta az ezredes. Eugénie érzelmessége mindig tárgyilagosságra késztette. De azért szerette ezt az érzelmességet. A sógornője fölvette az újságot.

- Szegényke? - ismételte meg az ezredes. Eugénie szeme megtelt könnyel. Az ezredes csodálkozott. Kire gondol? Kitty O'Shea-ra? Neki bizony eszébe sem jutott.

Megtörülte a szemét. Az ezredes egy pillanatig hallgatott. Eugénie megindultsága aránytalannak tetszett, de őszinte volt. Szerette.

- Igaz - mondta kissé mereven. - Ez így van. - Eugénie fölvette a virágot és a kezében forgatta. Ez a nő időnkint hihetetlenül szórakozott, de azért mindig jól érezte magát a társaságában. Teste felszabadult, megkönnyebbültnek érezte magát jelenlétében.

- Mennyit szenvednek az emberek!... - suttogta Eugénie, a virágokat nézegetve. - Mennyit szenvednek, Abel. - Megfordult és szembenézett vele.

- Nem zavar a huzat? - kérdezte az ezredes, az ablakra pillantva. Eugénie nem válaszolt azonnal. A virágokkal játszadozott. Aztán felrázkódott és elmosolyodott.

- Igen, hogyne, csukd be - mondta, kinyujtva kezét. Az ezredes kiment és becsukta az ablakot. Mikor megfordult, Eugénie a tükör előtt állt és rendbehozta a haját.

- Örömtüzet gyujtottunk Maggie születésnapjára - mormolta és a velencei tükörben nézegette magát, amely tele volt foltokkal. - Ezért vagyok... ezért vagyok - lesimította a haját és a kaméliát a ruhájára tűzte - olyan...

Fejét kissé oldalt hajtotta, tanulmányozta, hogyan hat a virág a ruháján. Az ezredes leült és várt. Az újságra pillantott.

- Azt gondolod - kezdte Eugénie; de ekkor kinyílt az ajtó és bejöttek a gyerekek. Maggie, az idősebbik jött először. A másik kislány, Sara nyomon követte.

- Nini! - kiáltott az ezredes - itt vagytok! - Megfordult; nagyon szerette a gyerekeket. Zsebében tapogatta a nyakláncot, amelynek Crosby talált keménypapír-dobozt. Maggie odalépett hozzá és átvette. Haját közben megkefélték és kikeményített, tiszta ruha volt rajta. Átvette az ajándékot és kibontotta; kezében lóbálta a kékarany nyakláncot. Az ezredes egy pillanatig azon tünődött, tetszik-e neki. Kissé rikító volt, ahogy a kezében lóbálta. És meg sem mukkant. Az anyja azonnal elmondta helyette, amit mondania kellett volna.

- Milyen gyönyörű, Maggie, milyen édes. - Maggie kezében tartotta a gyöngyöket és meg sem mukkant.

- Köszönd meg Abel bácsinak a gyönyörű nyakláncot - parancsolt rá az anyja.

- Köszönöm a nyakláncot, Abel bácsi - mondta Maggie. Közvetlenül és szabatosan beszélt, de az ezredes a kétség darázscsípését érezte. Merőben aránytalan csalódás fogta el. Pedig anyja a gyerek nyakára erősítette a láncot. A kislány aztán a nővéréhez ment, aki egy szék mögül kukucskált.

- Gyere, Sara, - mondta az anyja - gyere, és üdvözöld Abel bácsit. - Kinyujtotta a kezét, részben azért, hogy csalogassa a kislányt, részben, hogy eltakarja a jelentéktelen kis testi hibát, amely Abelt mindig elkedvetlenítette. A gyereket csecsemő korában leejtették; az egyik válla valamivel magasabb volt, mint a másik. Abelt ez idegessé tette; semmiféle testi hibát nem tűrt meg egy gyerekben. Pedig nem ártott a kislány kedélyének. Körülugrálta a nagybátyját, körbe forgott és apró csókot nyomott az arcára. Aztán belekapaszkodott a nővére ruhájába és mindketten nevetve átrohantak a másik szobába.

- Gyönyörködnek a csodaszép ajándékodban, Abel - mondta Eugénie. - Hogy elkényezteted őket és engem is - tette hozzá és a keblére tűzött kaméliákhoz nyúlt.

- Remélem, tetszik neki? - kérdezte az ezredes. Eugénie nem válaszolt. Újra fölvette a csészéjét és a maga lusta, délszaki módján ivott a hideg teából.

Az ezredes is hátratámaszkodott a székében. Egy pillanatig tünődött. Mi újság? Ezidőszerint semmi sem történt vele. Pedig Eugénievel szeretett eldiskurálni; jól rávilágított a dolgokra. Amíg habozott, a sógornője beszélt.

- Gyönyörű időnk volt Velencében. Magammal vittem a gyerekeket. Nem laktunk a Canale Granden - ki nem állhatom a Canale Grandet - de nem messze onnan. Két hetet töltöttünk a tűző napon; s a színek - egy pillanatra elhallgatott - csodálatosak! csodálatosak! - kiáltott fel. Kitárta a kezét. Rendkívül kifejező mozdulatai voltak. Így szépít meg mindent - gondolta az ezredes. De ezt is szerette benne.

- Egy lélekkel se, - mondta Eugénie - egy lélekkel se. Kivéve azt a borzalmas... ez is olyan nő, aki miatt szégyeli az ember, hogy angol - mondta erélyesen.

- De mikor mi hazamentünk a Lidóról, este, fölöttünk a felhők, alattunk a víz, ugyanis balkonunk is volt, ott szoktunk üldögélni - elhallgatott.

- Nem, szegény Digby, korábban vette ki a szabadságát, augusztusban. Fenn volt Skóciában, Lasswade-éknál vadászott. Tudod, jót tesz neki. - Már megint megszépíti a dolgokat, gondolta magában az ezredes.

- Na, most beszélj valamit a családról, Martinról meg Eleanorról, Hughról meg Millyről, Morrisról meg... - elhallgatott; az ezredes sejtette, hogy elfelejtette Morris feleségének a nevét.

- Celiáról - mondta. Hallgatott; szeretett volna Miráról beszélni vele. De a családjáról beszélt: Hughról meg Millyről, Morrisról meg Celiáról. Meg Edwardról.

- Nagyon nagyra vannak vele Oxfordban - mondta morcosan. Igen büszke volt Edwardra.

- Hát Delia? - kérdezte Eugénie. Az újságra pillantott. Az ezredes nyájassága egyszerre elpárolgott. Haragosnak és félelmesnek látszott, mint egy lesunytfejű vén bika - gondolta Eugénie.

- Talán ettől majd észretér - mondta ridegen. Egy pillanatig hallgattak. Aztán nevetés hallatszott a kertből.

- Ó, ezek a gyerekek! - kiáltott fel Eugénie. Felállt és az ablakhoz lépett. Az ezredes követte. A gyerekek visszasompolyogtak a kertbe. Az örömtűz vadul lángolt. Fényes lángoszlop emelkedett fel a kert közepén. A kislányok nevetve, kiáltozva táncolták körül. Vedlett öreg ember, afféle kiérdemesült inas, állt ott, gereblyével a kezében. Eugénie fölrántotta az ablakot és kikiáltott. De a gyerekek tovább táncoltak. Az ezredes is kihajolt. Olyanok voltak lengő hajukkal, mint a vadak. Ő is szívesen lemenne és átugraná az örömtüzet, de már öreg. A lángok magasra szöktek, aranyszínűek voltak, ízzó vörösek.

- Kis ördögök - mondta Eugénie. Ez az asszony ugyanolyan izgatott, mint a gyerekei - figyelte meg az ezredes. Eugénie kihajolt az ablakon és odakiáltott a gereblyés öreg embernek:

Az öreg ember azonban eloltotta a tüzet. A rőzse ropogott, a láng csendesült.

- Nahát, ezen is túlvagyunk - mondta Eugénie felsóhajtva. Megfordult. Valaki bejött a szobába.

- Ó, Digby, nem is hallottalak jönni! - kiáltott fel. Digby állt ott, táskával a kezében.

- Mi ez a füst? - mondta Digby körülnézve. Kissé megöregedett, gondolta Abel. Ahogy itt áll a zsakettjében, amely felül nincs begombolva, a ruhája egy kissé kopottas; haja szürkül a feje tetején. De nagyon szép ember; az ezredes hozzá képest tenyeres-talpasnak, viharvertnek és otrombának érezte magát. Kissé szégyelte magát, hogy rajtacsípte, amikor kihajolt az ablakon és kezével csapkodott. Ő látszik idősebbnek, gondolta, amikor egymás mellett álltak. Pedig öt évvel fiatalabb, mint én. A maga módján előkelő úr. Eljutott a ranglétrája legmagasabb fokára. Báró, meg minden egyéb. De nincs annyi pénze, mint nekem - jutott eszébe elégedetten. Mert kettőjük közül mindig őt tartották a kevésbbé sikerültnek.

- Fáradtnak látszol, Digby! - kiáltott fel Eugénie és leült. - Igazán rádférne egy komoly szabadság - mondta Abel felé fordulva. - Szeretném, ha te is rábeszélnéd. - Digby lesepert a nadrágjáról egy fehér cérnaszálat. Aprót köhintett. A szoba tele volt füsttel.

- Örömtüzet gyujtottunk Maggie születésnapjára - mondta Eugénie mentegetőzve.

- Igen, persze - mondta Digby. Abel bosszankodott. Maggie volt az ő kedvence. Az apjának igazán eszébe juthatott volna, hogy születésnapja van.

- Bizony - mondta Eugénie, újból Abel felé fordulva. - Mindenkit szabadságra küld, de ő maga sohasem megy. És ha egész nap dolgozott a hivatalában, iratokkal tömött táskával jön haza. - A táskára mutatott.

- Ne dolgozz vacsora után, - mondta Abel - rossz szokás. - Digby kissé rossz színben van - gondolta. Az öccse elhárította a nőies ömlengéseket.

- Olvastam! - mondta Abel. Szeretett politikáról beszélni az öccsével, bár kissé ingerelte a hivatalos ábrázata, mint akinek sok mondanivalója van, de nem mondhatja el. Különben is másnap minden benne van az újságban, gondolta, de azért mindig politikáról beszélgettek. Eugénie hátradőlt a sarokban és sohasem szólt bele. De végül felállt és összeszedte a kicsomagolt bőrönd hulladékait. Digby elhallgatott és a feleségét nézte. A tükörre pillantott.

- Igen - mondta Digby, de bíráló árnyalat volt a hangjában. - Nagyon szép.

- A hálószobámba teszem - mondta Eugénie gyorsan. Digby nézte, hogyan rakja be a papírhulladékokat a ládába.

- Tudom. - Eugénie újra a hajához kapott. - Rendesen felöltözöm - mondta. - Kik ezek a Chathamék? - tünődött magában Abel. Nagyfejűek, mandarinok - gyanította némi megvetéssel. Sokat forogtak ebben a világban. Ezt figyelmeztetésnek tartotta, hogy elmehet. Digby meg ő kifogytak a mondanivalóból. De azért még mindig azt remélte, hogy egyedül beszélhet Eugénievel.

- Ez az afrikai üzlet - kezdte hirtelen más kérdésre térve, amikor a gyerekek bejöttek jóéjszakát kívánni. Maggie nyakán ott volt a lánc, és nagyon szép volt. Vagy inkább a kislány szép? De a ruhájuk, ez a világoskék és rózsaszínű ruha, gyűrött; és foltos a szutykos londoni falevelektől, amiket felnyaláboltak.

- Piszkos kis kölykök - mondta rájuk mosolyogva. - Miért veszitek fel a legjobb ruhátokat, mikor a kertben játsztok? - mondta Digby, mikor megcsókolta Maggiet. Tréfásan mondta, de korholás volt a hangjában, Maggie nem válaszolt. Szemét a kaméliára szegezte, amelyet anyja a mellére tűzött. Előlépett és reábámult.

- Maggie-nek születésnapja van - mondta Eugénie, újra kinyujtva a karját, mint aki megvédelmezi a kislányt.

- Ebből csak az következik, nézetem szerint, - mondta Sir Digby, végignézve a lányain - hogy meg-meg-meg-megjavuljunk - dadogott, miközben zengő és hatásos prédikációt akart kivágni, de ez - mint általában, mikor a gyerekekkel beszélt - félszegül és meglehetősen hamisan hatott.

- Hogy meg-meg-meg-megjavuljunk - mondta utána. Minden értelmétől megfosztva, pontosan elleste az apja szavainak az ütemét. A hatás komikus volt. Az ezredes nevetett. De Digby bosszankodott. Sarának csak megveregette a fejét, mikor jóéjszakát kívánt, de Maggiet megcsókolta.

- Szép volt a születésnapod? - kérdezte, magához vonva. Abel úgy gondolta, ez jó ürügy a távozásra.

Megfogta Abel kezét, mint aki meg akarja akadályozni, hogy elmenjen. Mit akar vajjon? Azt akarja, hogy maradjon, vagy azt, hogy menjen? Szeme, nagy fekete szeme, kétértelmű volt.

- Igen - felelte és leeresztette a kezét. Egyebet nem mondott s Abel úgy találta, ideje indulni.

Lassan lement a lépcsőn. Levert és csalódott volt. Nem tudott négyszemközt beszélni Eugénievel, Semmit sem mondott el neki. Talán soha senkinek sem fog elmondani semmit. Utóvégre, gondolta, mikor lassan, nehézkesen lement a földszintre, ez az ő dolga; másnak semmi köze hozzá. Mindenki a maga ügyével törődjön - gondolta, mikor felvette a kalapját. Körülnézett.

Igen... a ház tele van csinos holmival. Tétován ránézett egy nagy karmazsinvörös székre, amely a hallban állt. Irígyelte Digbytől a házat, a feleségét, a gyermekeit. Érezte, hogy öregszik. Az ő gyerekei mind felnőttek, mind elhagyták. A küszöbön megállt és lenézett az utcára. Tökéletesen sötét volt; lámpákat gyujtottak; már javában benne voltak az őszben; és mikor végigment a sötét széles utcán, amelyre esőcseppek szemerkéltek, füstfelhő csapott az arcába; és hullottak a levelek.

Nyár dereka volt; az éjszakák melegek voltak. A hold, ha vízben tükröződött, fehérre festette, átláthatatlanná a mély és sekély vizet egyaránt. De amikor a holdfény szilárd tárgyakra hullott, fényes és ezüstös csillogást kölcsönzött nekik, még az országút falevelei is lakkozottnak látszottak. Végig a Londonba vezető csendes országutakon súlyos társzekerek cammogtak; kemény kezek keményen fogták a gyeplőt, mert a főzelékek, gyümölcsök, virágok szeretnek lassan utazni. A magasra feltornyozott gömbölyű kelkáposztás, cseresznyés, szekfűs kosarakkal olyanok voltak, mint vizet kutató nomád törzsek karavánja, amely felszedi sátorfáját, mert sarkában van az ellenség és új legelőt keres. Így cammogtak végig az utakon, szorosan a gyalogösvény mentén. A lovak, még ha vakok voltak is, messziről hallhatták London zsibongását; és a kocsisok, ha aludtak is, félig lehúnyt szemükkel látták az örökké égő város tüzes fátyolát. Hajnalban a Covent Garden mellett lerakták terhüket; asztalokon és állványokon, de még a kövezeten is káposzta-, cseresznye- meg szekfűfodrok púposodtak, mint valami mennyei mosókonyhában.

Minden ablak nyitva volt. Zene hallatszott. A karmazsinfüggönyök mögül, amelyek félig átlátszóak voltak és néha meglibbentek, kiáradt az örök keringő dallama, - Vége a bálnak, vége a táncnak, - mint a kígyó, amely tulajdon farkába harap - mert a gyűrű teljes volt Hammersmithtől Shoreditchig. A harsonák mindenfelé visszhangozták a kocsmák ajtajában; inasgyerekek fütyörészték; magánlakásokban, ahol táncoltak, zenekarok játszották. Ott ültek kis asztalok mellett Wappingban, a romantikus kocsmában, amely a folyamra nézett, raktárbódék között, ahol a bárkák kikötöttek; emitt meg Mayfairben. Minden asztalon lámpa állt, vörös selyemsátor borult az asztal fölé, és a virágok, amelyek délben még a föld nedvességét szívták magukba, ellankadtak és kivirultak a vázákban. Minden asztalon szamóca-piramis meg sápadt és kövér fürjpecsenye; és Martin India és Afrika után izgalmasnak találta, hogy beszélhet egy meztelenvállú, fiatal leánnyal meg egy szépasszonnyal, akinek a hajában zöld szitakötőszárnyak ragyognak, s hogy forró szavait félig megbocsátja, félig elrejti a keringő szerelmes símogatása. Fontosak ilyenkor a szavak? A szépasszony csak elnézett a válla fölött, nem figyelt a szavaira, közben belépett egy rendjeles úriember, egy gyémántokkal teleaggatott hölgy pedig, fekete estélyiben, intett az úrnak, hogy üljön le mellé a sarokba.

Amint az éj továbbhaladt, gyöngéd kék fény terjengett a szorosan a gyalogjáró mellett cammogó piaci szekereken, miközben elhagyták a Westminstert, a sárga kerek órákat, a kávésbódékat és a szobrokat, melyek oly mereven állnak a pirkadásban, kezükben tartva botjukat vagy papírtekercsüket. Aztán jöttek az utcaseprők, elárasztva vízzel a kövezetet. Cigarettacsutkák, kis ezüstpapír szeletkék, narancshéjak - a nap minden szemetét elseperték a kövezetről és a szekerek még mindig cammogtak és a bérkocsik ügettek, fáradhatatlanul, Kensington szennyes kövezetén, a Mayfair szikrázó fényei alatt, magasra tornyosított hajú hölgyeket, fehérmellényes urakat vittek a döngölt utakon, melyek a holdfényben mintha ezüsttel lettek volna burkolva.

- Nézd! - mondta Eugénie, mikor a kocsi végigment a hídon, a nyári félhomályban. - Hát nem gyönyörű?

A víz felé nyujtotta kezét. A Serpentine-hoz értek; de felkiáltása mellékes volt, azt hallgatta, amit a férje mondott. Magdaléna lányuk velük tartott és odanézett, ahová az anyja mutatott. Ott volt a Serpentine a vörösen lenyugvó napban; a fák szobortömeggé olvadtak össze, részleteik elhomályosultak. És a végén egy fehér kis híd kísérteties építménye egészítette ki a díszletet. A fények - a napfény meg a mesterséges fény - sajátságosan keveredtek.

- ... ez természetesen kellemetlen helyzet elé állítja a kormányt - mondta Sir Digby. - De ezt akarja.

A kocsi végigment a hídon. Behatolt a fák árnyékába. Aztán elhagyta a Parkot és beilleszkedett a hosszú kocsisorba, amely az estélyi ruhás embereket színházba és vacsorára vitte és a Marble Arch felé hömpölygött. A fény egyre mesterségesebb, egyre sárgább lett. Eugénie előrehajolt és valamit megigazított a lánya ruháján. Maggie fölnézett. Azt hitte, még mindig politikáról beszélnek.

- Így - mondta az anyja, eligazítva a virágot a lánya ruhája kivágásában. Fejét kicsit oldalvást tartotta és helyeslően nézett a lányára. Majd hirtelen elnevette magát és kinyujtotta a kezét. - Tudod, miért késtem így el? - mondta. - Ez a bolond Sally...

- De negyedkilenc félkilencet jelent - mondotta Eugénie, mikor befordultak egy mellékutcába.

A Browne Street-i házban minden csendes volt. Az utcai lámpa fénysugara beszivárgott a felső ablakon és szeszélyesen megcsillant a hall-asztalon a poharakkal telerakott tálcán, meg egy köcsögkalapon, meg egy aranyozott karosszéken. A szék, amelyben nem ült senki, szertartásos ábrázatot öltött, mintha várna valakit. Mintha valami olasz előszoba rozoga padlóján állna. De csend volt. Antonio, az inas, aludt; Mollie, a szobalány, aludt; lent a földszinten egy ajtó nyikorgott - egyébként csend volt.

Sally a hálószobájában, a ház legfelső emeletén megfordult és erősen hallgatózott. Úgy rémlett neki, mintha a kapu becsapódna. Tánczene özönlött be a nyitott ablakon át, és e miatt nem hallotta.

Felült az ágyban és kinézett a redőny nyílásán. A hasadékon át látta az égnek egy szeletét; aztán háztetőket meg fákat a kertben; majd a hosszú sorban álló szemközti házak hátát. Az egyik ház ragyogóan ki volt világítva és a hosszú nyitott ablakokból tánczene hallatszott. Keringőztek. Forgó árnyakat látott a redőnyön át. Nem lehetett sem olvasni, sem aludni. Először is zene szólt; aztán beszéltek; az emberek kitódultak a kertbe; hangok hallatszottak; aztán újra kezdődött a zene.

Meleg nyári éjszaka volt és ilyen későn is ébren volt a világ; a forgalom moraja távolról, de szakadatlanul hallatszott.

Kopott, barna könyv feküdt az ágya mellett, mintha azt olvasta volna. De szó sem lehetett olvasásról, alvásról még kevésbbé. Visszafeküdt a párnájára, fején összekulcsolt kezekkel.

- Azt mondja ez az ember, - suttogta - a világ semmi egyéb... - elhallgatott. Mit is mond? Semmi egyéb, mint gondolat? - tünődött, mintha máris elfelejtette volna. Nahát, mivel nem lehet sem olvasni, sem aludni, megpróbál gondolkozni. Sokkal könnyebb véghezvinni a gondolatokat, mint elgondolni. Lábát, testét, kezét, egész valóját engedékenyen át kell adni, hogy résztvegyen a gondolkozás egyetemes folyamatában, amely e szerint az ember szerint a világ élete. Kinyujtózott. Hol kezdődik a gondolat?

A lábában? - kérdezte. Mind a kettő ott volt, a vékony takaró alatt kinyujtva. Elkülönítettnek, távolinak tetszettek. Behúnyta a szemét. Majd akarata ellenére valami ellenállt benne. Nem lehet cselekvéssé átalakítani a gondolatot. Sally valamivé változott. Gyökérré, amely mélyen a föld alatt van: erek járják át a hideg tömeget; a fa ágakat hajt; az ágak leveleket.

- ... a nap átsüt a faleveleken - mondta ujjait mozgatva. Kinyitotta szemét, hogy ellenőrizze, csakugyan átsüt-e a nap a leveleken, és megnézte a kertben álló fát. Szó sem volt napfényről. Levél meg egyáltalában nem volt rajta. Egy pillanatig úgy érezte, mintha ellentmondtak volna neki. Ez a fa fekete volt, fekete, mint a halál.

Könyökét a párkányra támasztotta és kinézett a fára. Felcsattanó taps és zavaros moraj hallatszott abból a szobából, ahol táncoltak. A zene elhallgatott; az emberek kezdtek leszállingózni a vaslépcsőn a kertbe, amelyet kék meg sárga lámpák pontoztak ki a kerítés mentén. A hangok egyre hangosabbakká váltak. Egyre több és több ember jött ki. A kipontozott zöld négyzet megtelt az estélyi ruhás nők halvány, lengő alakjaival, meg az estélyi ruhás férfiak merev fehér-fekete körvonalaival. Nézte, hogyan járnak-kelnek. Beszélgettek és nevettek, de túlságosan messze voltak, semhogy hallotta volna, amit mondtak. Néha egy-egy szó vagy nevetés kiugrott a többi közül. Aztán megint hangok zavaros zümmögése következett. A saját kertjükben minden üres és néma volt; az egyik falon macska kúszott fel; megállt; aztán továbbfolytatta útját, mintha valami titkos megbízatást teljesítene. Megint rázendítettek egy keringőre.

- Megint elölről, megint elölről - kiáltott fel türelmetlenül. A levegő, amely megtelt a londoni föld sajátságos, száraz ízével, arcába csapott, félrerebbentette a függönyt. Ahogy ágyán feküdt, látta a holdat. Mérhetetlen magasságból nézett le rá. Kis ködök gomolyogtak a felszínén. Most elenyésztek, és Sally ábrákat látott a fehér korongon. Mik lehetnek ezek - tünődött. Hegyek? Völgyek? És ha völgyek, mondta magában, félig behúnyva a szemét, akkor fehér fák is, és jéghideg barlangok, és csalogányok, két csalogány, amely egymást hívja, egymást szólítja a völgyön át. A keringő zenéje felkapta e szavakat: «egymást szólítja a völgyön át» és felröpítette. De addig ismételte újra meg újra ugyanazt a ritmust, amíg tönkretette, megölte. A tánczene mindenbe belejátszott. Először felvillanyozó, aztán unalmas, végül elviselhetetlen. Pedig még csak húsz perc mulva lesz egy óra.

Ajka felhúzódott, mint egy harapós lóé. A kis barna könyv unalmas volt. Kinyújtotta kezét és leemelte a könyvespolcról az egyik szétmálló könyvet, meg se nézte, melyiket. Vaktában felnyitotta. De pillantását lekötötte az egyik pár, amely még mindig a kertben ült, miközben a többiek elmentek. Vajjon mit beszélhetnek? - tünődött. Valami csillámlott a füvön, és amennyire látni tudta, a fekete-fehér estélyi ruhás férfialak lehajolt és felemelte.

- És mikor felemeli, - dünnyögte kinézve - azt mondja a mellette álló hölgynek: Tekintsen ide, Smith kisasszony, nézze, mit találtam a füvön. Szívemnek egy csücske, megtört szívemnek egy darabkája. A fűben találtam és a keblemen hordom, - dünnyögte a mélabús keringő ütemére - tört szív, törött tükör, elmúlt szerelem - elhallgatott és a könyvre pillantott. Az első oldalra ez volt írva:

- «Sophokles Antigonéja, angol versekben fordította Edward Pargiter» - olvasta.

Megint kinézett az ablakon. A pár megmozdult. Megindultak fölfelé a vaslépcsőn. Minden mozdulatukat figyelte. Bementek a bálterembe.

- Tegyük fel, hogy tánc közben előveszi, megnézi és azt kérdezi, mi ez? És csak törött tükör, törött tükör... - Megint visszatért a könyvhöz.

- Sophokles Antigonéja - olvasta. A könyv ropogott, amikor kinyitotta. Először nyúlt hozzá.

«Sophokles Antigonéja, angol versekben fordította Edward Pargiter» - olvasta újra. Oxfordban ajándékozta neki, mikor kápolnákon és könyvtárakon bandukoltak át. - Bandukoltunk, haldokoltunk, - dünnyögte a lapokat forgatva - aztán Edward felállt az alacsony karosszékből és kezével lesimította a haját - kipillantott az ablakon - és azt mondta: elpocsékolt ifjúságom, elpocsékolt ifjúságom. - A keringő most volt a legszenvedélyesebb, a legmélabúsabb. - Kezébe vette - dünnyögte taktusra - e tört tükröt, e hűlt szívet és azt mondta... - Ekkor elhallgatott a zene. Tapsolás hallatszott; a táncosok megint kijöttek a kertbe.

Átfutotta a lapokat. Először vaktában elolvasott egy-két sort. Aztán a mondatfoszlányokból jelenetek nőttek ki, gyorsan, félhomályosan, ahogy futtában olvasott. Egy meggyilkolt ember temetetlen hullája úgy hevert, mint egy csonka fatörzs, mint egy szobor, féllábával a levegőben. Keselyűk gyülekeztek köréje. Lecsaptak az ezüstös homokba. Kóvályogva, keringve közeledtek a lomha, nehéz madarak; kígyózó, szürke nyakukat csavargatva ugrálták körül - Sally beleharapott a kezébe, mikor olvasta - a hullát. Mohón, mohón, mohón, szaporán ugrálva kaptak bele a rothadó húsba. Igen. Kinézett a kerti fára. A meggyilkolt temetetlen hullája a fövenyen hevert. Aztán sárga kavargó felhő közeledett. - Ki az? Gyorsan átfordította a lapot. Antigoné? Kibukkant a porfelhőből. Odaért, ahol a keselyűk bukdácsoltak és fehér fövenyt csapkodtak a megfeketült lábra. Antigoné ott állt és látta, hogyan hull a fehér por a megfeketült lábra. Aztán, ó jaj! újabb felhők gyűltek, fekete felhők; leugrottak a lovasok, megragadták, csuklóját megkötözték fűzfavesszőkkel és elvitték a megkötözött leányt. - Hová?

Nevetés hallatszott föl a kertből. Fölnézett. Hová vitték? - kérdezte. A kertben már megint nyüzsögtek az emberek, egy szót sem hallott abból, amit beszéltek. A körvonalak ide-oda jártak.

- A nagytekintélyű fejedelem tisztes udvarába? suttogta, egy-két szót vaktában fölszedve, mert még mindig kinézett a kertbe. A férfi neve Kreon. Eltemeti a leányt. Holdfényes éjszaka. A kaktuszok levele acélfehér. A félmeztelen ember ásójával háromszor keményen ráütött a téglákra. Elevenen temették el. A sírt téglából építették. Éppen csak akkora volt, hogy kinyujtózhatott benne. Kinyujtózhatott a téglasírban - mondta. És ez a vége - mondta Sally ásítva és letette a könyvet.

Ő is kinyújtózott a hűvös, síma ágyneműn és megigazította feje alatt a párnát. Az egyetlen lepedő és az egyetlen takaró gyengéden borult rá. Az ágy mélyén hűvös, friss volt a derékalj. A tánczene eltompult. Teste süllyedni kezdett. Aztán leért a fenékre. Sötét szárnycsapás suhant át az agyán, maga után hagyva a semmit, az üres teret. Minden - a zene, a hangok, összefolyt, elhomályosult. A könyv a padlóra esett. Elaludt.

- Gyönyörű éjszaka - mondta az udvarlójának a leány, aki éppen felment a vaslépcsőn. A párkányon pihentette kezét. A párkány jó hideg volt. A leány fölnézett. Sárga fénykör övezte a holdat. Udvarlója szintén felnézett és följebb ment egy lépcsőfokkal. De nem mondott semmit, mert félénk volt.

- Elmegy a mérkőzésre holnap? - kérdezte félszegen, hiszen jóformán nem is ismerték egymást.

- Ha a bátyám idejekorán felkel és elvisz - mondta a lány és egy lépcsőfokkal feljebb ment. Aztán bementek a bálterembe, a fiú kissé meghajtotta magát, és elhagyta a lányt, mert a barátja várta.

A hold, amelyet most szabadon hagytak a felhők, üres térben pihent, mintha a fénye elégette volna a lomha felhőket, és tökéletesen tiszta síkot teremtett volna, tánctermet a mulatozóknak. Egy ideig töretlen maradt a tiszta, csillogó ég. Aztán szélroham következett, s kis felhő vonult át a holdon.

- Nem - mondta Sara. Megdörzsölte a szemét. - Ébren vagyok - mondta és szeme teljesen kinyílt.

Maggie végigment a szobán és leült az ágy szélére. Az ablakfüggöny meglebbent. A takaró is megmozdult az ágyon. Egy pillanatig kábult volt Maggie. A bálterem után olyan rendetlennek látszott minden. A mosdószekrényen vizespohár állt, benne fogkefe; a törülköző gyűrötten lógott a tartóján és a földön könyv hevert. Lehajolt és fölemelte a könyvet. Közben az utcán újra kirobbant a zene. Félrehúzta a vászonredőnyt. A halványruhás nők, a fekete-fehér estélyi ruhás férfiak a lépcsőn tolongtak föl a bálterembe. Beszélgetés és nevetés foszlányai áradtak be a kertből.

Maggie kinézett. Innen messziről a zene romantikusan, sejtelmesen hatott és a színek egymásba folytak, nem voltak sem rózsaszínűek, sem fehérek, sem kékek.

Maggie kinyujtózkodott és levette a virágot a ruhája kivágásából. Hervadozni kezdett. A fehér szirmokon itt-ott fekete foltok mutatkoztak. Újra kinézett az ablakon. A fények keveréke különösen hatott. Az egyik falevél kihívóan zöld volt, a másik sugárzóan fehér. Az ágak különböző magasságokban egymásba fonódtak. Aztán Sally elnevette magát.

- Mondd, volt valaki, aki a kezedbe nyomott egy tükördarabot és azt mondta: Pargiter kisasszony, ez az én összetört szívem?

Maggie hallgatott. Már megszokta a szobát. Az ellentét e széjjelség és a fénylő táncterem között már nem zavarta. Irígyelte a húgát, aki ágyban feküdt, a nyitott ablak mellett és a szellő befújt a szobába.

- Ugyanis hivatalos fogadásra ment - mondta. Hallgatott, valamin fennakadt a szeme. Egy ág himbálódzott a kis szellőben. Maggie úgy tartotta a redőnyt, hogy az ablak függöny nélkül maradt. Most láthatta az egész eget, a házakat meg a lombot.

- Nézd a holdat - mondta. A hold fehér fényt árasztott a falevelekre. Mindketten a holdat nézték, amely fehéren sütött, mint egy tökéletesen csiszolt, éles és kemény körvonalú ezüstpénz.

- De ha nem azt mondják: «az én összetört szívem», - mondta Sara - akkor miket beszélnek az estélyeken?

Maggie gyengéden letörölte a fehér foltot, amely a kesztyűje után maradt a karján.

Fölvette a kis barna könyvet, amely az ágy deszkáján feküdt, és lesimította az ágyneműt. Sara kivette a könyvet a kezéből.

- Ez az ember - mondta, meglegyintve a csunya kis barna könyvet - azt mondja, hogy a világ semmi egyéb, csak gondolat, Maggie.

- Igazán? - mondta Maggie és a könyvet a mosdóra tette. Tudta, hogy Sara szereti őt feltartani és szeret beszélgetni vele.

- Lehet - mondta Maggie, nem is tudva, mit mond. Kinyujtotta kezét, hogy összehúzza a függönyt.

- A világ semmi egyéb, csak gondolat - mondta utána, még mindig a függönyt tartva.

Ő is valami effélét gondolt, mikor a kocsi végigment a Serpentine-on. Mikor anyja félbeszakította. Azt gondolta, ez vagyok-e vagy az? Egyek vagyunk vagy elkülönítettek? Valami effélét gondolt.

- Mi az, hogy «én»... «én»... - Sally elhallgatott. Nem tudta, mit akar a nővére. Butaságot beszélt.

- Igen - mondta Sara. - Mi az, hogy «én»... - megfogta nővére szoknyáját. Akár azért, mert nem akarta elereszteni, akár azért, hogy tisztázza a kérdést.

- Ó, drága gyermekeim! - kiáltott fel - még mindig nem alusztok, még mindig beszélgettek?

Izzón, parázslón jött be a szobába, mintha még tovább hatna rá az estély. Ékszerek szikráztak a karján meg a nyakán. Csodálatosan szép volt. Körülnézett.

- A virág a földön hever... Micsoda rendetlenség! - mondta. Fölemelte a virágot, amelyet Maggie leejtett és az ajkához szorította.

- Azért, mert olvastam, mama, vártalak benneteket. - Megfogta anyja kezét, megsímogatta meztelen karját. Olyan pontosan utánozta anyja mozdulatát, hogy Maggie elmosolyodott. Merő ellentétei voltak egymásnak. - Lady Pargiter oly pazar, Sally oly szögletes. De használt, gondolta, mikor Lady Pargiter oda hagyta magát vonni az ágyra. Az utánzás kifogástalan volt.

- De neked aludnod kell, Sal - korholta. - Mit mondott a doktor? Feküdni, csendben feküdni, azt mondta. - Visszatolta a párnákra.

- Fekszem, csendben fekszem, - mondta Sara - de most - felnézett az anyjára - beszélj nekem az estélyről.

Maggie egyenesen állt az ablakban. A párokat figyelte, amelyek lejöttek a vaslépcsőn. Csakhamar az egész kert megtelt ide-oda imbolygó fehérrel meg rózsaszínnel. Valami keveset hallott, amit a háta mögött az estélyről beszéltek.

- Nagyon kedves este volt - mondta az anyja. Maggie kinézett az ablakon. A kert négyzete különböző árnyalatú színnel telt meg. Egymásba folytak, amíg a sarokhoz értek; itt utolérte őket a ház lámpafénye, és ekkor estélyi ruhás hölgyekké és urakká változtak.

- Az hát - mondta Lady Pargiter, lányára mosolyogva, akit nagyon szeretett, talán a válla miatt.

- Nagy kitüntetés volt mellette ülni, Maggie, nagy kitüntetés volt - mondta korholóan.

Hallgatott, mintha valamit maga előtt látna. Fölnézett. - És aztán, - folytatta - mikor Mary Palmer azt kérdezi, melyik a lányod, Maggiet messze hátul, a terem másik sarkában pillantom meg, amint Martinnal beszélget, pedig ezt a fiút mindennap láthatja az omnibuszon.

Szavaiban hangsúly volt. Magasra lendültek és lehullottak. Ritmusukat még jobban aláhúzta azzal, hogy ujjaival Sally meztelen karján kopogott.

- De az ember nem azért jár estélyekre, kedves Maggie, hogy az unokabátyjával beszélgessen. Az ember azért jár estélyekre...

Ebben a pillanatban felharsant a tánczene. Az első akkordok vad eréllyel zúdultak fel, mintha ráparancsolnának a táncosokra, hogy azonnal térjenek vissza. Lady Pargiter elakadt mondata közepén. Teste szelíd és engedékeny lett. A súlyos szemhéjak kissé leereszkedtek nagy sötét szemére. Lassan ingatta fejét a zene ütemére.

- Mit is játszanak? - dünnyögte... A dallamot dúdolta, ujjával a taktust verte. - Valamikor táncoltam erre.

- Hát nem bánom - mondta Lady Pargiter. - Felállt. - Ilyenforma volt - mondta. Tétovázott. Egyik kezével felfogta a szoknyáját, a másikat, amelyben a virágot tartotta, behajlította, körben forgott a szobának azon a részén, amelyet Maggie felszabadított. Hihetetlen méltósággal mozgott. Minden tagja a zene ütemére perdült és hajladozott. A zene hangosabb és csengőbb lett, miközben táncolt reá. Körbe táncot a székek és asztalok között, s aztán, mikor elhallgatott a zene, felkiáltott: - Tessék! - Teste összecsuklott, amikor azt sóhajtotta - tessék - és egyetlen mozdulattal leroskadt az ágy szélére.

- Ostobaság - nevetett Lady Pargiter kissé pihegve. - Öreg vagyok én már a táncra. De mikor fiatal voltam... mikor a ti korotokban voltam... - Még mindig pihegett.

- Kitáncoltál a lakásból a terraszra és kis összehajtott levelet találtál a csokrodban... - mondta Sara, megsímogatva anyja karját. - Meséld el nekünk ezt a történetet, mama...

Az apátság közel volt, az óraütés megtöltötte a szobát. Szelíden özönlött be, mintha gyöngéd sóhajok zúgnának, egyik a másik után, és valami komor dolgot rejtegetnének. Lady Pargiter megszámolta. Nagyon késő volt.

- A napokban elmondom nektek - mondta, mikor lehajolt, hogy éjszakára megcsókolja a lányát.

- Nem most, nem most - nevetett Lady Pargiter, kirántva karját. - Papa már hív.

Lépések hallatszottak a folyosóról és Sir Digby hangja az ajtóban: - Eugénie! Késő van, Eugénie! - hallották a hangját.

Sara megfogta a ruhája uszályát. - Nem mondtad el a csokor történetét, mama - kiáltotta.

- Eugénie! - mondta mégegyszer Sir Digby. Hangja parancsolón hatott. - Bezártad?

- Be, be, be - mondta Eugénie. - Majd máskor elmondom a történetet - mondta, kiszabadítva magát lánya karjaiból. Mindkettőjüket gyorsan megcsókolta és kiment.

- Nem fogja elmondani - mondta Maggie fölkapva a kesztyűjét. Kis keserűség volt a hangjában.

A folyosón beszélgető hangokat hallgatták. Kivették az apjuk hangját. Zsémbeskedett. Szavai nyersen, pörlekedőn hangzottak.

- Föl és alá piruettezik, klakkjával a hóna alatt és kardjával a lába között - mondta Sara, haragosan öklözve a párnáját.

- Mi lehetett a levélben, mit gondolsz? - mondta Maggie. Hallgatott, a húgára nézett, aki belefúrta magát a párnába.

- A levél? Miféle levél? - mondta Sara. - Igen, igaz, a levél a csokorban! - mondta. - Nem emlékszem rá. - Ásított.

Maggie becsukta az ablakot és összehúzta a függönyt, de azért némi kis fénynyalábot meghagyott.

- Húzd össze szorosan, Maggie - mondta Sara ingerülten. - Idegesít ez a lárma.

És összehúzta magát, háttal az ablaknak. Párnákat tornyozott a feje alá, mintha el akarná hallgattatni a tánczenét, amely még mindig tartott. Arcát a párnák mélyedésébe fúrta. Olyan volt, mint egy hernyó, ahogy ráborultak a takaró éles fehér redői. Csak az orra hegye látszott. A csípője meg a lába kibukkant az ágytakaró alól. Mély sóhajtása már féligmeddig horkolás volt, már aludt.

Maggie végigment a folyosón. Akkor látta, hogy világosság ég lent a hallban. Megállt és lepillantott a korlát mellől. A hallban égett a lámpa. Jól látta a nagy olasz karosszéket, az aranyozott karmokkal. Anyja rádobta az estélyi köpenyét, amely szelíd arany redőkben omlott a karmazsin huzatra. Tálcát is látott, whiskyvel meg szódavízzel a hall asztalán. Aztán hallotta apja meg anyja hangját, amint feljöttek a konyhalépcsőn. Lent voltak a földszinten; valami betörés volt az utcában; az anyja megígérte, hogy új lakatot csináltat a konyhaajtóra, de elfelejtette. Hallotta az apja hangját:

- Úgy sajnálom, Digby, - mondta Eugénie, mikor a hallba jutottak. - Csomót kötök a zsebkendőmre. - Holnap rögtön reggeli után elmegyek... Igen, elmegyek - mondta karjára vetve a köpenyét, - magam megyek és azt mondom: jóllaktam a kifogásaival, Toye úr, Toye úr már elégszer csapott be. Ennyi esztendő után...

Ekkor elhallgattak. Maggie még hallotta, hogy szódavizet öntenek a pohárba. Pohárcsörömpölést hallott. Aztán kialudt a világosság.

Március volt és fújt a szél. De nem «fújt». Karcolt, korbácsolt. Cudar volt. Kedélytelen. Nemcsak fehérre meszelte az arcokat, vörösre pettyezte az orrokat, hanem felrántotta a szoknyákat, megmutatta a vastag bokákat, elárulta a nadrágok alatt rejtőző csontvázvékony lábszárakat. Éles volt és terméketlen, mint az olyan kasza, amely nem hasznos rendet vág, hanem meddőn rombol és pusztít. Egyetlen fúvásával megölte a színeket, - még egy Rembrandtot is a National Gallery-ben, még a szép rubint is a Bond Street egyik kirakatában. Egyet fújt rájuk, és a színek elsápadtak. Olyan neveletlen volt, mintha a Kutyák Szigetén nőtt volna fel, egy éjjeli menedékhely vackán cinkannák közt kuporgó nőszemély mellett, a város mocskos peremén. Rothadt faleveleket sodort és arasznyi új, alantas életet kölcsönzött nékik; nevetett rajtuk, fütyült rájuk, de semmit sem alkotott azok helyébe, akikre fütyült. A levelek lehullottak, a szél meddőn, terméketlenül, ujjongva a pusztítás örömében, abban a tudatban, hogy felboríthatja a bárkát, elpusztíthatja a bimbót, megmutathatja a pőre csontot, elhomályosított minden ablakot; az öreg urakat behajszolta a klubok bőrszagú menedékébe; ráparancsolt az öreg hölgyekre, hogy vakoskodva gubbasszanak pergament-ábrázatukkal, szobakonyhás lakásuk sarkában, bojtok és bútorhuzatok között. Kéjes diadalmámorában üresre seperte az utcákat és mikor szembe találta magát egy szemeteskocsival az Army and Navy Áruház kapujában a kövezetre szórt egy halom ócska levélborítékot, hajfürtöt, vérrel mázolt papírdarabot, meg sárgára mázoltat, nyomtatással mázoltat, és tovább hajszolta valamennyit a lámpaoszlopok, a levélszekrények felé és őrjöngve vágta be a palánkokba.

Matty Stiles, a házmesterné, aki a Browne Street-i ház alagsorában szorongott, felnézett. Özönlött a por a kövezeten. Besurrant a kapuk alatt, behatolt az ablakok résein; beszivárgott a szekrényekbe és a pohárszékekbe. De a házmesterné nem bánta. Szerencsétlen nőszemély volt. Azt remélte, biztos kenyér lesz, legalábbis nyár végéig kitart. A nagysága meghalt. Az úr szintén. A rendőr fia szerezte neki az állást. A házat az alagsorral együtt karácsonyig nem adják bérbe, - így mondták neki. Csak azoknak kell megmutatni a házat, akik az ügynök értesítésével jelentkeznek. És ő mindig szóvátette az alagsort. - Rettentő nedves. Nézzék csak a foltot a plafonon. Hát ami azt illeti, a folt az ott volt. De azért a kínai pasasnak megtetszett. Azt mondta, megfelel. A Cityben van dolga. Hiába, nincs szerencséje, - három hónap múlva mehet vissza a fiához Pimlicóba.

Csöngettek. Csak hadd csöngjön, csöngjön, csöngjön, dohogott. Többé már nem is nyit ajtót. De ez az alak ott áll a kapubejáratnál. A rács mellett látja a lábát. Csak csöngessen, ahogy jól esik. A házat eladták. Nem látja a cédulát a kapuban? Nem tudja elolvasni? Nincs szeme? Közelebb vánszorgott a tűzhöz, amelyre halvány hamu borult. Láthatta a két lábát. Ott állt a kapu lépcsőjénél, a kanárimadár kalickája meg a piszkos fehérnemű között, amelyet éppen ki akart mosni, de ebben a szélben még jobban fájt a válla, mint máskor. Csak csöngesse össze az egész házat, bánja is ő!

«Eladva» olvasta egy vörös papíron, amely rá volt ragasztva az ingatlanügynök táblájára.

- Máris? - mondta Martin. Kis körútat tett, hogy megnézze a Browne Street-i házat. A vörös papírlap láttára meghökkent. Máris eladták, pedig Digby mindössze három hónapja halt meg és Eugénie alig egy esztendeje. Egy pillanatig ott ácsorgott a portól piszkos, fekete ablakok előtt. Jó stílusú ház volt. Valamikor a XVIII. században épült. És ő sokat járt ide - gondolta magában. De most ócska újságpapír hever a küszöbön. Szalmaszálak akadtak be a vaskerítésbe. És beláthatott, mert nem volt függöny, az üres szobába. Az alagsorból egy nő bámult fel rá, egy kalicka rostélyai mögül. Nem érdemes csöngetni. Sarkon fordult. Mikor végigment az utcán, olyan érzés fogta el, mintha valami kialudt volna benne.

Csúnyán, ocsmányul végződik - gondolta magában. Pedig milyen szívesen jártam oda. De nem szeretett kedélytelen gondolatokon töprengeni. Mi értelme van az effélének, tünődött.

- A spanyol király legkisebb leánya - zümmögte, mikor befordult a sarkon - egy szép nap meglátogatott.

- Meddig fog még várakoztatni az öreg Crosby? - gondolta, megnyomva a gombot az Abercorn Terrace-i ház kapujában. A szél jeges volt.

Amint ott állt, nézte a sárgásbarna színű, építészetileg jelentéktelen, de kétségkívül kényelmes családi ház homlokzatát, amelyben az apja meg a nővére még mindig ott lakott. - Újabban nem nagyon siet - gondolta, dideregve a szélben. De ekkor kinyílt az ajtó és megjelent Crosby.

Crosby úgy mosolygott rá, hogy látszott az aranyfoga. Mindenki azt mondta, ő a kedvence és ez a gondolat ma jól esett neki.

Crosby a régi volt. Csak még jobban összezsugorodott, még jobban kezdett hasonlítani egy szúnyoghoz. És kék szeme jobban kidülledt mint valaha.

- Bántja még a reuma? - kérdezte, mikor lesegítette róla a kabátját. Crosby némán vigyorgott. Martin jóindulatúan nézett rá. Örült, hogy nagyjából most is úgy van, mint máskor. - És Eleanor kisasszony? - kérdezte, mikor kinyitotta a szalón ajtaját. A szoba üres volt, Eleanor nem volt bent. De otthon kell lennie, mert könyv feküdt az asztalon. Örült, hogy nem változott meg semmi. Megállt a kandalló előtt és anyja képét nézte. Az utolsó néhány esztendő alatt megváltozott a kép. Már nem az anyja volt, hanem műalkotás. Csak piszkos volt.

Itt valamikor virág látszott a fűben, gondolta a kép egyik sötét sarkát nézve. De most már nem volt ott semmi, csak szutykos, barna festék. És mit olvas Eleanor, tünődött. Elővette a könyvet, amely a teáskannához volt támasztva és belenézett. - «Renan» - olvasta. - Miért Renan? - csodálkozott és maga is olvasni kezdte, hogy eltöltse az időt.

- Martin úr van itt, kisasszony - mondta Crosby, beintve a dolgozószobába. Eleanor körülnézett. Atyja székénél állt, kezében újságból kivágott hosszú szalagok, alighanem fennhangon olvasta fel őket; az apjával szemben sakktábla feküdt; a sakkfigurák játékra voltak kirakva. De az ezredes hátratámaszkodott a székében. Levertnek és mogorvának látszott.

- Tedd félre, ... rakd el valahová - mondta csonka kezével a lapkivágásokra bökve. Ez annak a jele, hogy nagyon megöregedett - gondolta Eleanor. Most már azt akarja, hogy tegyék el az újságkivágásokat. Renyhévé és nehézkessé vált, amióta megütötte a szél; vörös erek voltak az orrán meg az arcán. Eleanor maga is vénnek, súlyosnak és fásultnak érezte magát.

- Itt van Martin - mondta Eleanor. Apja azonban oda sem hederített. Mellére csüngő fejjel ült. - Martin, - ismételte meg Eleanor - Martin...

Akarja látni vagy nem? Eleanor várt, hátha feltápászkodik apjában valami lomha gondolat. Az ezredes végül dünnyögött valamit, de Eleanor nem tudta, mit jelent.

- Majd beküldöm, ha megteáztunk - mondta. Egy pillanatig habozott. Az apja felült és babrálni kezdett a sakkfigurákkal. Még mindig van benne gőg, - figyelte meg Eleanor büszkén - még mindig maga akar elvégezni mindent.

Bement a szalónba és ott találta Martint, édesanyjuk békés, mosolygó képével szemben. Könyvet tartott a kezében.

- Mi bajod van Renannal? - mondta, mikor Eleanor belépett. Becsukta a könyvet és megcsókolta nővérét. - Mi bajod van Renannal? - mondta mégegyszer. Eleanor könnyedén elpirult. Valami okból restelte, hogy Martin meglátta a nyitott könyvet. Leült és az újságkivágásokat letette az asztalra.

- Hogy van papa? - kérdezte Martin. Már nem olyan üde az arcbőre, gondolta Eleanorra pillantva - és a haja szürkül.

- Miféléket? - mondta Martin. Felkapta az egyik gyűrött kivágást és olvasni kezdte: - «... kiválóan tehetséges köztisztviselő... széles látókörű férfiú...» Persze Digby - mondta. - Nekrológok. Ma délután elmentem a házuk mellett - fűzte hozzá. - El van adva.

- Nagyon magányosnak és elhanyagoltnak látszott - mondta Martin. - Egy mocskos vénasszony volt az alagsorban.

Eleanor kihúzott egy hajtűt és megpróbálta kiszabadítani a teafőző kanócát. Martin egy ideig némán figyelte mozdulatait.

- Szerettem odajárni - mondta végre. - Szerettem Eugéniet - tette hozzá. Eleanor hallgatott egy pillanatig.

- Igen - mondta kételkedően. Sohasem érezte jól magát a nagynénjével. - Túlzott volt - tette hozzá.

- Hát persze - nevetett Martin. Elmosolyodott, eszébe jutott valami. - Nem volt sok érzéke az igazság iránt... - Azzal nem mégy semmire, Nell - szakította félbe magát, mert bosszantotta, hogy Eleanor a kanóccal babrál.

Hallgatott. Kinyujtotta a kezét a teásszelence után és adagolta a teát. - Egy, kettő, három, négy - számolta.

Még mindig azt a kedves, öreg, símafedelű teásszelencét használja, figyelte meg Martin. Nézte, hogy milyen módszeresen adagolja nővére a teát - egy, kettő, három, négy... - Hallgatott.

- Mikor velük voltam Itáliában - szólalt meg hangosan, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és megjelent Crosby valami tányérral. Félig nyitva hagyta az ajtót, kutya rontott be utána.

- Úgy értem - folytatta Eleanor, de nem mondhatta meg, hogyan érti, amíg Crosby a szobában tett-vett.

- Legfőbb ideje, hogy Eleanor új teafőzőt vegyen - mondta Martin, az öreg rézüstre mutatva, amelyen halványan látszott a belévésett rózsa; ezt különösen ki nem állhatta Martin.

- Crosby nem barátkozott meg az új találmányokkal - mondta Eleanor, még mindig a hajtűjével motozva. - Crosby biztosan nem ülne rá a földalattira. Igaz-e, Crosby?

Crosby vigyorgott. Ezek mindig harmadik személyben beszéltek vele, mert sohasem válaszolt, mindig csak vigyorgott. A kutya szuszogva vetette magát a tányérra, amelyet Crosby letett elébe. - Crosby rettentően felhizlalja ezt a dögöt - mondta Martin a kutyára mutatva.

- Én a maga helyében, Crosby, - mondta Martin - kevesebbet adnék neki enni és minden reggel körbefuttatnám a parkban. - Crosby kitátotta a száját.

- Ó, Martin úr - tiltakozott, meghökkenve, hogy milyen nyersen beszél a fiatalúr.

- Ördög vigye ezt az üstöt - mondta Martin. Fölvette az egyik újságkivágást és megpróbált fidibuszt csinálni belőle.

- Nem, nem, papa azt akarja, hogy megőrizzük - mondta Eleanor. - De Digby nem ilyen volt - mondta, kezét a lapkivágásokra téve. Egyáltalán nem ilyen volt.

Eleanor nem felelt mindjárt. Lelki szemével világosan maga előtt látta nagybátyját; köcsögkalapját a kezében tartotta és kezét az ő vállára tette, amikor megálltak valami kép előtt. De hogy tudná jellemezni?

- És mindig belékötött Eugéniebe, apróságok miatt - fűzte hozzá Martin.

- Az a modor... - Kinyujtotta a karját, de nem úgy, ahogy Eugénie szokta, gondolta Martin.

- Én szerettem Eugéniet, - mondta - szívesem jártam hozzájuk. Maga előtt látta a rendetlen szobát, a nyitott zongorát, a nyitott ablakot, a szélben lobogó függönyöket és nagynénjét, amint kitárt karokkal feléje jön. - Remek, Martin, remek, hogy eljöttél - szokta mondani. Milyen lehetett a magánélete, tünődött, a szerelmi ügyei? Biztosan voltak.

- Nem volt valami története - kezdte - egy levéllel kapcsolatban?... - Azt szerette volna mondani, hogy nem volt-e valami szerelmi ügye valakivel? De a nővérével nehéz volt nyíltan beszélni, mert még mindig úgy bánt vele, mint valami kisfiúval. Vajjon volt-e Eleanor valaha szerelmes? - tünődött és ránézett.

Ebben a pillanatban erélyesen megszólalt a villamoscsengő. Eleanor félbehagyta. - Papa - mondta.

- No, - mondta Martin - megyek. Fölébredt. Megígértem neki, hogy sakkozom vele.

- Köszönöm, Martin. Úgy szeret sakkozni - mondta Eleanor megkönnyebbülten, mikor Martin kiment és ő egyedül maradt a szobában.

Eleanor hátratámaszkodott a székében. Milyen rettenetes az öregség - gondolta. Egymásután minden képességet letép az emberről, de valamit meghagy a középpontjában. Meghagyja, gondolta, összesöpörve a sajtókivágásokat, a sakkjátszmát, a kocsizást meg az öreg Arbuthnot tábornok látogatását este. Jobb meghalni, mint Eugénie meg Digby, az élet teljében, minden képesség birtokában. De Digby nem ilyen volt - gondolta, a sajtókivágásokra pillantva. Rendkívül kellemes megjelenésű férfi... vadászott, halászott és golfozott... Nem, egyáltalán nem ilyen volt, különös ember volt, gyenge, érzékeny, szerette a rangokat, szerette a képeket és nagyon gyakran leverte feleségének szertelen életkedve. Félretolta a kivágásokat és elővette a könyvet. Milyen furcsa, hogy mennyire különbözőnek látszik az a személy, két különböző ember szemében. Martin Eugéniet szerette, ő meg Digbyt. Olvasni kezdett.

Mindig szeretett volna egyet-mást megtudni a kereszténységről, hogyan kezdődött, mit jelentett eredetileg. Isten a szeretet, a mennyek országa bennünk van, az efféle kifejezések, gondolta magában, miközben forgatta a lapokat, valójában mit is jelentenek? Maguk a szavak igen szépek. De ki, mikor mondta ki őket? Majd a teás üst szájából gőz csapott ki, Eleanor félretolta. A hátsó szobában szél kapart az ablakon; legázolta a kis bozótokat; még mindig nem volt rajtuk levél. Egy ember mondta őket, fügefa alatt domb tetején - gondolta. Aztán egy másik ember leírta. Tegyük fel, hogy amit ez az ember mond, ugyanolyan hamis, mint amit ez az ember - kanalával megérintette a lapkivágásokat - Digbyről mond. Én meg itt vagyok, - gondolta a hollandi pohárszéken álló porcellánra pillantva - ebben a szalónban és fel akarom csípni egy kis morzsáját annak, amit valamikor annyi esztendővel ezelőtt valaki mondott, - száll a szava (a porcellán kékből ólomszínűvé változott) - messze hegyeken és tengereken át. Megtalálta a helyet, ahol abbahagyta és olvasni kezdett.

De zaj hallatszott a hallból és félbeszakította. Valaki bejön? - hallgatózott. Nem, csak a szél. A szél rettenetes. Rávetette magát a házra. Erősen fogta, aztán elejtette. Az emeleten becsapódott egy ajtó; fönt a hálószobában bizonyosan nyitva van egy ablak. Egy redőny csapkodta az ablakot. Az ember nem tudja Renanra irányítani a figyelmet. Pedig szerette, franciául könnyen olvasott, olaszul is, egy kevéssé németül is. Mennyi rés, mennyi hiányosság volt az ismereteiben. Milyen keveset tudott a világon mindenről. Itt van például ez a csésze. Fölemelte. Miből készült? Atomokból? És mik az atomok? Hogyan gyűlnek össze? A porcellán kemény, síma felszíne a vörös virágokkal csodálatosnak tetszett egy pillanatig. De újabb zörej hallatszott a hallból. A szél volt, de egy beszélő ember hangja is. Bizonyosan Martin. De kivel beszélhet így? Hallgatózott, de a szél miatt nem hallotta, mit mond Martin. És miért, - kérdezte magáról - miért mondja, hogy még az üdvösségünkért sem szabad hazudnunk. Biztosan saját magára gondolt. A hangjuk csengéséről meg lehet ismerni, mikor gondolnak az emberek saját magukra. Talán ezzel igazolta magát, hogy otthagyta a hadsereget. Ez bátor cselekedet volt, - gondolta Eleanor - de nem különös - tünődött, a hangokra fülelve, - hogy ugyanakkor ennyire világfi? Új kék öltönyt viselt, fehér csíkokkal. És levágatta a bajuszát. Jó, hogy nem maradt meg katonának, túlságosan verekedő természetű...

Odakint még mindig beszéltek. Nem hallotta, mit mondott Martin, de hangja csengéséből az a gyanú fogta el Eleanort, hogy ennek a fiúnak valami komoly szerelmi ügye van. Igen, egészen kétségtelenné vált számára, miközben a hangját hallotta az ajtó mögül, hogy rengeteg szerelmi ügye van. De kivel? És miért tartják a férfiak a szerelmi ügyeket annyira fontosaknak, gondolta, mikor kinyílt az ajtó.

- Hozott Isten, Rosie! - kiáltott fel meglepetten, mikor húga bejött. - Azt hittem, Northumberlandben vagy.

- Azt hitted, Northumberlandben vagyok? De miért? - nevetett Rosie és megcsókolta. - Tizennyolcadikát mondtam.

- Akkor minden levelemre rossz dátumot írtam! - kiáltott fel Eleanor. Nyugtalanul pillantott az íróasztalára. A rozmár, hátán a kopott tolltörlővel, már nem volt rajta.

- Nem. Szeretnék megfürödni - mondta Rosie. Levetette kalapját és ujjaival végigsímította haját.

- Nagyon jó színben vagy - mondta Eleanor s arra gondolt, hogy milyen csinos a húga. De karmolás volt az állán.

Rosie felvetette a fejét, olyanformán, mint egy ló. Ezek folyton kötekednek, - gondolta Eleanor - Martin meg Rosie. Rosie csinos, de nem ártana, ha jobban öltözködne. Zöld, bolyhos kabátot és szoknyát viselt, bőrgombokkal, és ütött-kopott táska volt a hóna alatt. Választási körúton volt északon.

- Szeretnék megfürödni - mondta Rosie mégegyszer. - Piszkos vagyok. Hát ez mi? - mondta az asztalon heverő lapkivágásokra mutatva. - Igaz, Digby bácsi - tette hozzá mellékesen, félretolva a papírhalmazt. Már hónapok előtt meghalt; a kivágások megsárgultak és összegyűrődtek.

- Igazán? - felelte közömbösen Rosie. Egy szelet kalácsot vett a kezébe és enni kezdett. - Elrontom az étvágyamat vacsora előtt. De nem értem rá ebédelni.

Politikáról kezdtek vitatkozni. Rosie egy időközi választáson szónokolt. Kővel dobálták meg; kezét az állára tette. De nem bánta.

- Azt hiszem, észre térítettük őket - mondta és újabb kalácsszeletbe harapott.

Neki kellett volna katonának menni. Szakasztott olyan, mint a régi Pargiter nagybácsi, a Pargiter lovasezred tisztje. Martin most, hogy leborotváltatta a bajuszát és csupasz szájjal mutatkozott, mi lehetett volna? Talán építész - gondolta Eleanor. Olyan... - felnézett. Most megeredt a jégeső. Fehér göröngyök csapkodták az ablakot a hátsó szobában. Szél kerekedett; a kis bokrok görnyedeztek, hajladoztak alatta. És az ablak tárva-nyitva van odafönt a mama hálószobájában. Talán jó volna, ha becsuknám, - gondolta - beesik az eső.

- Valamit kérdeztem tőled - mondta Rose.- Emlékszel a nagy zenebonára, mikor eltört a mikroszkóp? Hát találkoztam azzal a fiúval, azzal a rémes vizslaképű fiúval, Eridge-dzsel, fönt északon.

- De rémes volt - tartott ki Rose. - Undok kis féreg. Azt állította, hogy én törtem el a mikroszkópot, pedig ő törte el. Emlékszel a zenebonára? - Eleanorhoz fordult.

- Az hát - mondta Rose. Összeszorította ajkait. Valami emlék támadt fel benne. - És mikor túl voltunk rajta, - mondta Martinnak - te feljöttél hozzám a gyerekszobába és azt ajánlottad, menjünk kacsázni a Round Pondhoz, Emlékszel?

Elhallgatott. Valami furcsa emlék lehetett, Eleanor észrevette. Rose különös feszültséggel beszélt róla.

- És te azt mondtad, háromszor foglak hívni, és ha harmadszor nem felelsz, elmegyek egyedül. És esküszöm, el hagytam menni egyedül. - Kék szeme felcsillant.

- Mintha most is látnálak - mondta Martin. - Rózsaszínű ruhát viseltél, kés volt a kezedben.

- És te elindultál - mondta Rose. Visszafojtott indulattal beszélt. - És én berohantam a fürdőszobába és megsebesítettem magamat. - Kinyujtotta a csuklóját. Eleanor megnézte. Vékony fehér forradás látszott, pontosan a csuklóján.

- Ó, Rose mindig olyan volt, mint a kéneső; mintha belébújt volna az ördög - mondta Martin. Egy pillanatig körbejártatta szemét a szalónon, amely tele volt tömve szörnyű holmival. Ő bizony megszabadulna tőlük, ha itt kellene élnie, mint Eleanornak. De ez a lány talán egyáltalán nem törődik az effélével.

- Házon kívül vacsorázol? - kérdezte Eleanor. Martin minden este házon kívül vacsorázott. Eleanor szerette volna megkérdezni, hogy hol.

Martin bólintott, de nem szólt semmit. Mindenféle emberrel érintkezett, akit Eleanor nem ismert és nem akart szólni róluk. Martin felállt és a kandallóhoz lépett.

- Szép kép - tette hozzá, kritikusan szemlélve. - De nem volt valamikor virág a fűben?

- Pedig volt, kis kék virág, - mondta Martin - emlékszem még gyerekkoromból.

Megfordult. Valami gyermekkori emlék lepte meg, ahogy ránézett a teázó asztalnál ülő Rosera, aki most is ökölbe szorította a kezét. Maga előtt látta, ahogy a tanulószoba ajtaja előtt állt. Pulykavörös volt az arca, ajkát összeszorította, úgy mint most. Valamit kívánt tőle. Ő meg összegyűrt egy papírdarabot és hozzávágta.

- Milyen szörnyű a gyerekek élete - mondta, feléje intve, mikor átment a szobán. - Nem igaz, Rose?

A vidéken olyan nap volt, mint a többi; egy a sok közül a napok szalagján, amely végeszakadatlanul pereg az időben, amint az év zöldből narancssárgává válik, vetésből aratássá. Nem volt se hideg, se meleg. Angol tavaszi nap volt, elég világos, de a bíborszínű felhő a domb mögött esőt jósolt. A füvet árnyék és napsugár tarkította.

Londonban azonban már érezték a szorongó, nehezülő évszakot, kivált a West Endben, ahol zászlók lobogtak, sétabotok kopogtak, ruhák lebbentek. És a frissen festett házakon napvédők feszültek, vörös muskátlis kosarak himbálóztak az ablakokban. A parkok is - St. James, Green Park, Hyde Park - készülődtek. Már kora reggel, amikor még szó sem lehetett körsétáról, a zöld székeket kirakták a barna virágágyak köré, amelyekben jácintok göndörödtek, mintha valami eseményre várnának, például egy felgördülő függönyre. Vagy Alexandra királynő látogatására. A királynőnek olyan arca volt, mint egy virágszirom, és mindig rózsaszín szegfűt viselt.

Emberek hevertek a fűben és kigombolt ingben újságot olvastak; a csupasz, ritkás térségen, a Marble Arch mellett szónokok gyülekeztek; a cselédlányok révedezve nézték őket s az anyák a fűben üldögélve figyelték, hogy játszanak a gyerekeik. A Park Lane-en meg a Piccadillyn végig társzekerek, automobilok, omnibuszok rohantak az utcákon, mintha nem is utcák, hanem dűlőutak volnának; megálltak és útnak eredtek, rejtélyes képlet szerint; megindult a szezon, az utcák tömve voltak. A Park Lane és Piccadilly felett a felhők visszakapták szabadságukat. Szeszélyesen kóboroltak, aranyesőt szórtak az ablakokra vagy feketére festették őket, továbbmentek és elenyésztek; az itáliai márvány sem látszik tömörebbnek és sárgásabban erezettnek, a kőbányák vakító ragyogásában, mint a Park Lane fölött gomolygó felhők.

Ha itt megállna az omnibusz, gondolta Rose, oldalt kinézve, akkor leszállhatna. Az omnibusz megállt és Rose leszállt. Kár, hogy nem öltözöm jobban, nem vagyok csinosabb, gondolta magában, amikor lelépett a kövezetre és egy szabó kirakatában megpillantotta magát. Csupa kész ruha, Whiteley-féle kabát meg szoknya van rajta. De ezzel időt takarít meg és az esztendők során - már túl volt a negyvenen - az ember egyre kevesebbet törődik azzal, hogy mit gondolnak róla az emberek. Gyakran kérdezték tőle, miért nem megy férjhez? Mért nem teszi ezt meg azt? De most már nem igen kérdik.

Megállt az egyik kis beszögellésben, amelyeket a hídba vájtak. Az emberek mindig megálltak és lenéztek a folyóra. Most gyorsan hömpölygött, ma reggel olyan, mint a sáros arany, síma, széles, áradó. És a szokott vontatóhajó áll a hagyományos bárkák mellett, sötét kátrányos ponyvák alól kifehérlő liszteszsákokkal. A víz örvénylett a pillérek körül. Ő meg ott állt, lenézett a vízre és valami eltemetett érzés keresett benne formát; a forma kínos volt. Eszébe jutott, hogy egyszer itt állt egy este, annak a bizonyos eljegyzésnek a napján, és sírt; hullottak a könnyei, és lehullott a boldogsága is. Aztán megfordult - erre most is megfordult - és látta a templomokat, az árbocokat, a város háztetőit. Ez az - mondta magában. Igazán szép a kilátás... Körülnézett, aztán megint megfordult. Ott áll a parlament. Furcsa kifejezés, félig haragos, félig mosolygó, ült ki az arcára, és kissé kiegyenesedett, mintha katonaságot vezényelne.

- Átkozott szélhámosok! - mondta hangosan s öklével a korlátra vágott. Egy pap arra ment és meglepetten nézett rá. Rose elnevette magát. Sokszor beszélt magában hangosan. Miért ne? Ez is egyik vigasza, mint a készen vett ruhája meg szoknyája, meg a kalap, amelyet a fejébe csapott, a nélkül, hogy tükörbe nézett volna. Ha az emberek jónak látják kinevetni, csak tessék! Neki indult. Hyams Place-en ebédel az unokatestvéreivel. Hirtelen eszébe jutott, hogy bejelenti magát, mert egy boltban találkozott Maggievel. Először egy hangot hallott, aztán egy kezet pillantott meg. Különös volt, tekintve, hogy mily kevéssé ismerte őket, - hiszen külföldön éltek - milyen furcsa volt, ahogy ott ült a pult előtt, mielőtt Maggie láthatta volna, s egyszerre elfogta a vérközösség érzése. Felállt és azt mondta, meglátogathatlak? Pedig sok dolga volt és nem szerette középen kettévágni a napját. Hyams Place-en laktak, a folyó másik partján, Hyams Place-en, abban a kis félkörben, ahol régi házak állnak, az egykori tulajdonosok neve beléjük van vésve. Annyiszor ment el mellettük, mikor arrafelé lakott. Ezekben a régi napokban gyakran kérdezte magában, ki volt Hyams? De sohasem oldotta meg megnyugtatóan a kérdést. Tovább ment a hídon.

A szegényes utca a folyó déli partján nagyon zajos volt. Itt-ott kibontakozott egy-egy hang az általános lármából. Egy nő kiáltott át a szomszédjának, egy gyerek sírt. Egy kordélyt hajtó férfi kitátotta száját és menet közben beordított az ablakokon. A kordélyán ágyak, rostélyok, piszkavasak és különös görbe vasholmik voltak. Nem lehetett tudni, vásárolja vagy árulja-e az ócskavasat. Kiáltozásának a ritmusa állandó volt. A szavak csaknem teljesen megfakultak.

A hangok nyüzsgése, a forgalom zaja, a házalók ordítozása, az egyes kiáltások és az általános zenebona felhatolt a Hyams Place-i ház felső emeletére, ahol Sara Pargiter a zongoránál ült. Énekelt. Aztán abbahagyta, nézte, hogyan terít meg a nővére.

- Menj le a völgybe, - dúdolta közben - szedj le minden rózsát. - Elhallgatott. - Nagyon szép ez - tette hozzá álmodozva. Maggie virágcsokrot vett elő; elvágta a kis zsineget, amellyel meg volt kötve és egyenkint letette a virágokat az asztalra. Aztán cserépedénybe tette őket. Különböző színűek voltak, kékek, fehérek és bíborszínűek. Sara nézte, hogyan rakja őket össze a nővére. Aztán elnevette magát.

- Mit nevetsz? - mondta Maggie szórakozottan. Hozzátett egy bíborszínű virágot a csokorhoz és nézegette az egészet.

- Elmerültél a szemlélődés bűvöletében - mondta Sara. - Szemed reggeli harmatba mártott pávatollal véded - az asztalra mutatott. - Maggie azt mondta, - felugrott és végigtáncolt a szobán - három annyi, mint kettő, három annyi, mint kettő. - Az asztalra mutatott, amely három személyre volt megterítve.

- De hiszen hárman vagyunk, - mondta Maggie - Rose jön. - Sara megállt, leesett az álla.

- Megmondtam - felelte Maggie. - Megmondtam, hogy pénteken Rose nálunk ebédel. Ma péntek van. És Rose nálunk ebédel. Minden pillanatban jöhet. - Fölállt és felvette a földön heverő kelmét, hogy összehajtogassa.

- Mondtam, egy boltban voltam, kelmét vásároltam és valaki - elhallgatott, hogy pontosan a hajtásban rakja össze a szövetet - egy pult mögül előjött és azt mondta: Az unokanővéred vagyok, Rose vagyok, mondta, meglátogathatlak? Bármelyik nap, akármikor, mondta. Hát erre azt mondtam, - Maggie egy székre tette a szövetet - ebédelj nálunk.

Körülnézett a szobában, hogy rendben van-e minden. Székek hiányoztak. Sara közelebb húzott egy széket.

- Rose jön - mondta - és erre a székre fog leülni. - A széket az asztal mellé állította, szemben az ablakkal. - Le fogja vetni a kesztyűjét, egyiket jobbra teszi, a másikat balra, aztán azt fogja mondani: Még sohasem jártam Londonnak ebben a részében.

- Aztán kissé tünődve, mosolyogva, oldalt hajtva a fejét, azt fogja mondani: Gyakran jársz színházba, Maggie?

- Vörös haja? - kiáltott fel Sara. - Én azt hittem, ezüstszürke. Kis fürt bújik ki a fekete kalap alól - tette hozzá.

- Vörös haja van a vörös Rosenak - kiáltott fel Sara. Lábujjhegyen körbetáncolt.

- Rose szíve mint a lobogó láng, Rose izzó kebele, Rose a beteg világ rózsája - vörös, vörös rózsa.

Odalent becsapódott a kapu. Lépéseket hallottak a lépcsőn. - Na, itt van - mondta Maggie.

- Világ kínja, világ gyötrelme ez az élet... - kezdte Sara, kezét összekulcsolta s nénjéhez símult.

- Ne légy már olyan szamár - mondta Maggie és félretolta Sarat, mikor az ajtó kinyílt.

Maga sem tudta, miért jött el. Minden más volt, mint ahogy várta. A szoba meglehetősen szegényes volt. A szőnyeg nem fedte be a padlót. Maggie is másnak látszott, mint a boltban. De az aranyozott karmazsin szék mégis csak megmaradt, megkönnyebbülten ismert rá.

- Ez valamikor a hallban állt, igaz? - kérdezte táskáját letéve a székre.

- És ez a tükör - mondta Rose, a régi, foltos olasz tükörre pillantva a két ablak között - szintén ott volt.

- Milyen csinos lakást találtatok - folytatta Rose, csak hogy mondjon valamit. Nagy szoba volt, az ajtók szemöldökfájában faragások. - De nem találjátok, hogy kissé zajos? - folytatta.

Az az ember kiáltozott az ablak alatt. Rose kinézett. Szemközt ferde tetejű házak sora állt, olyanok, mint a félig nyitott esernyők, és magasan föléjük tornyosodva hatalmas épület, amely olyannak látszott, mintha a vékony fekete gerendákat nem számítva, teljes egészében üvegből készült volna. Gyár volt. Az ember tovább lármázott lent az utcán.

- Az ember nemcsak egy helyen lakhatik - mondta Rose és bosszankodott egy kicsit, mert sokfelé lakott, sokféle szenvedélyt érzett és sok mindent művelt.

- Emlékszem Abercorn Terrace-re, - mondta Maggie, Elhallgatott. - Hosszú szoba volt, a végén látni lehetett a kerti fákat és a kandalló felett egy festmény vöröshajú leányt ábrázolt.

- És a közepén kerek asztal volt - folytatta Maggie. Rose bólintott. - És a szobalányotoknak nagyon kidülledt kék szeme volt.

- És aztán? - mondta Sara, mintha gyerek volna, aki azt akarja, hogy meséljenek neki.

- És aztán? - kérdezte Rose - Hát aztán - Maggiere pillantott és eszébe jutott, hogy amikor kislány volt, náluk teázott.

Maga előtt látta mindkettőjüket az asztal körül. És egy részlet újult fel benne, amelyre esztendők óta nem gondolt. Ahogy Milly a hajtűjével próbálta felszítani a teafőző kanócát. És látta Eleanort, a háztartási könyveivel. És látta maga magát, ahogy odamegy hozzá, és azt mondja: - Eleanor, el akarok menni Lamleyhez.

Mintha a multja a jelenje fölé tornyosulna. Valami okból a multjáról szeretett volna beszélni; valamit elmondani ezeknek önmagáról, amit nem mondott el senkinek, valami titkosat. Hallgatott, a virágra bámult az asztal közepén, de nem is látta. Kék minta volt a sárga üvegen, vette észre.

- Emlékszem Abel bácsira - mondta Maggie. Nyakláncot ajándékozott nekem, kék nyakláncot, arany pettyekkel.

Ezek úgy beszélnek - gondolta, mintha Abercorn Terrace jelenet volna egy színdarabban. Úgy beszélnek, mintha az emberek valóságosak volnának, de nem abban az értelemben, amelyben Rose önmagát valóságosnak érezte. Ez zavarba hozta; azt az érzést keltette benne, hogy ő maga két különböző ember ugyanabban az időben; hogy két különböző időben él ugyanabban a pillanatban. Egyszerre rózsaszínruhás kislány és itt ül ebben a szobában. Az ablak alatt nagy zörgés támadt. Társzekér dübörgött el az utcán. Az üvegek csörömpöltek az asztalon. Rose felrezzent. Felriadt gyermekkori emlékeiből és széttolta a poharakat.

Rose felnézett. Kétszer mondta el ugyanazt. Ez a lány vén bolond nőszemélynek tart, gondolta Rose, aki kétszer teszi meg ugyanazt a kijelentést. Kissé elpirult.

Mire való az embernek a multjáról beszélni? Mi az ember multja? A cserépre meredt, amelynek sárga zománcán lazán kötött kék szalag pompázott. Miért is jöttem el, gondolta, mikor ezek csak kinevetnek. Sally felállt és leszedte a tányérokat.

- És Delia - kezdte Maggie, mialatt vártak. Maga felé húzta a cserepet és rendezgetni kezdte a virágokat. Nem figyelt oda. A maga gondolatain járt az esze. Roset, miközben figyelte, Digbyre emlékeztette, ő szokott így elmerülni a virágok rendezgetésében, mintha a virágok rendezgetése, a fehérnek a kék mellé való illesztése, a legfontosabb volna a világon.

- «Holt hitvesem húgának kilobbant szeme - Roskatag vénségem fonnyadt támasza...» - letette a puddingot. - Ez Edwardtól való - mondta. - Idézet egy könyvből, melyet nekem adott... Elpocsékolt ifjúságom, elpocsékolt ifjúságom... - A hang Edwardé volt, Rose szinte hallotta. Edwardnak megvolt az a szokása, hogy kisebbítette magát, bár valójában igen jó véleménnyel volt önmagáról.

De azért nem volt egészen Edward. És Rose nem akarta, hogy kinevessék, mert nagyon szerette a bátyját és nagyon büszke volt rá.

Hallgattak. Rose megint a virágokra nézett. Mért jöttem el? - kérdezte újra meg újra önmagától. Mért szakította félbe a délelőttjét és egész napi munkáját, mikor nyilvánvaló, hogy ezek egyáltalán nem kíváncsiak rá.

- Na, mesélj Rose, - mondta Maggie, kiosztva a puddingot. - Mesélj valamit a Pargiterekről.

- A Pargiterekről - mondta Rose. Önmagát látta, amint végigrohan a széles utcán a lámpafényben.

- Mi van ennél hétköznapibb? - mondta. - Nagy család, amely nagy házban lakik... - Pedig érezte, hogy ő maga is nagyon érdekes valaki volt. Hallgatott. Sara ránézett.

- Nem hétköznapi család - mondta - A Pargiterek... - Villát tartott a kezében és vonalat rajzolt az abroszra. - A Pargiterek - mondta mégegyszer - egyre csak mennek, mennek, mennek előre - ebben a pillanatban villája beleütközött a sótartóba - amíg el nem jutnak egy sziklához - mondta - és akkor, Rose, - megint ránézett: Rose kissé kihúzta magát - megsarkantyúzza a lovát és egyenesen odavágtat egy férfihez, aki aranypalástot visel és azt mondja neki: «Ördög és pokol!» Nem ilyen Rose? - kérdezte nővérére pillantva, mintha a jelenetet rárajzolta volna az abroszra.

Ez igaz, gondolta Rose, miközben nekilátott a puddingjának. Ilyen vagyok. Megint elfogta az a különös érzés, hogy ugyanabban a pillanatban két személy lakik benne.

- Na hát ezen is túlestünk - mondta Maggie, félretolva a tányérját. - Ülj be a karosszékbe, Rose - mondta.

A kandallóhoz ment és feléje tolt egy karosszéket. Rose észrevette, hogy kerek rúgók vannak a szék ülésében.

Szegények, - gondolta Rose körülnézve. Azért választották ezt a lakást, mert olcsó. Maguk főzik meg az ebédjüket. Sara kiment a konyhába, hogy elkészítse a kávét. Rose Maggie mellé tolta a karosszéket.

- Magatok varrjátok a ruhátokat? - kérdezte a varrógépre mutatva a sarokban, amelyen összehajtott selyem hevert.

- Holnap estére - mondta Maggie. Különös mozdulattal emelte kezét az arcához, mintha valamit el akarna rejteni. El akarja magát rejteni előlem, ahogy én el akarok rejtőzni előle. Figyelte a húgát, aki felállt, megnézte a selymet meg a varrógépet és befűzte a cérnát. A keze nagy, vékony és erős, figyelte meg Rose.

- Én sosem tudtam magam varrni a ruháimat - mondta és nézte, hogyan igazítja Maggie a selymet símán a tű alá. Kezdte jól érezni magát. Levetette kalapját és ledobta a padlóra. Maggie helyeslően pillantott rá. Rose csinos volt a maga dúlt módján. Inkább férfihez, mint nőhöz hasonlított.

- Igen ám, - mondta Maggie, óvatosan megforgatva a kereket - de te mással foglalkoztál. - Olyan valakinek az elmerült hangján beszélt, aki közben kézi munkát végez.

- Igen, mással foglalkoztam, - mondta Rose, megsimogatva a macskát, amely a térdéhez dörzsölődött - mikor errefelé laktam.

- De ez régen volt, - tette hozzá - akkor még fiatal voltam. Egy barátnőmmel laktam itt - sóhajtott fel - és tolvaj gyerekeket tanítottam.

- Mindig jobban szerettem a tolvajokat, mint a többi embert - tette hozzá Rose, szünet után.

Nagyon könnyű beszélni, tapasztalta, nagyon könnyű. És nem kell okos dolgokat mondani. Sőt még saját magáról sem kell beszélnie. A Waterloo Roadról beszélt, ahogyan az emlékezetében élt, amikor Sara bejött a kávéval.

- Ki az a kövér ember, akibe belekapaszkodtál a Campagnában? - kérdezte Sara, letéve a tálcáját.

- Az ajtó mögül - mondta Sara, kitöltve a kávét - a beszéd olyan furcsán hangzik. - Átnyujtotta Rosenak a csészéjét.

Rose fejét rázta. - A Waterloo Roadról beszéltünk - mondta. De mit is beszélt a Waterloo Roadról? Talán butaságokat beszélt. Összevissza mindent elmondott, ami az eszébe jutott.

- Mindenféle beszéd értelmetlen volna, ha leírná az ember - mondta, fölkeverve a kávéját.

- De ez az egyetlen módja annak, hogy megismerkedjünk egymással - mentegetőzött Rose. Órájára nézett. Később volt, mint gondolta; felállt. - Mennem kell - mondta. - De mért nem jöttök velem? - tette hozzá hirtelen, ötletszerűen.

Rose hallgatott. - Egy gyűlésre - mondta ki nagynehezen. Azt, ami legjobban érdekelte, titkolni igyekezett. Rendkívül zavartnak érezte magát. Pedig szerette volna, ha vele jönnének. De miért? - tünődött magában, amint ott állt, zavart várakozásban. Sokáig hallgattak.

- Fönt is megvárhattok - mondta hirtelen - és találkozhattok Eleanorral meg Martinnal - az eleven Pargiterekkel - tette hozzá. Eszébe jutott Sara mondata: «A karaván átvonul a sivatagon» - mondta.

Sara-ra pillantott. Egy karosszék karján egyensúlyozta magát, kávéját kortyolva és lábát lóbálva.

- De vajjon jólesik-e ez az összejövetel? - folytatta Sara változatlanul lábát lóbálva. - Mit gondolsz, Maggie? - mondta nővéréhez fordulva tanácsért. - Menjek vagy ne menjek, menjek vagy ne menjek? - Maggie nem mondott semmit.

Akkor Sara felállt, az ablakhoz lépett és egy darabig ott állt, valamit dúdolva. «Menj csak árkon bokron át és tépj le minden rózsaszált» - dúdolta. Az ócskavasas ember elhaladt, azt kiáltotta: Ócska vasakat, ócska vasakat!... Sara hirtelen mozdulattal megfordult.

- Megyek - mondta, mint aki elszánta magát. - Magamra kapom a ruhámat és megyek.

Felugrott és a hálószobába ment. Olyan, mint azok a madarak az állatkertben - gondolta Rose, - amelyek sosem repülnek, csak gyorsan ugrándoznak a fűben.

Az ablakhoz lépett. Sivár kis utca - gondolta magában. A sarkon kocsma van. A szembenlevő házak szutykosaknak látszanak és rettentő lármásak. - Ócska vasakat! - kiáltotta az utcán az ember. Gyerekek sivalkodtak az úttesten és krétával mennyország-pokolt rajzoltak a kövezetre. Rose sokáig állt ott és nézte a gyerekeket.

- Szegény kis nyomorultak - mondta. Feltette a kalapját és erélyesen átszúrta két kalaptűvel. - Nem találjátok kissé kellemetlennek - mondta, félrecsapva a kalapját, mikor a tükörbe nézett - mikor éjszaka jöttök haza, hogy ez a kocsma itt van a sarkon?

- Igen - mondta Rose. Begombolta készen vett ruhája bőrgombjait, imitt-amott eligazította, mint aki készül elmenni.

- Most miről beszéltek? - kérdezte Sara, aki cipőjével a kezében bejött. - Újabb olaszországi utazásról?

- Nem - mondta Maggie. Nem lehetett jól megérteni, mit mond, mert a szája tele volt tűvel. - Arról, hogy részeg emberek kellemetlenkedhetnek.

- Részeg emberek kellemetlenkedhetnek - mondta Sara. Leült és felhúzta a cipőjét.

- De nekem nem kellemetlenkednek - mondta. - Rose elmosolyodott. Ez kétségtelen. Sally sárgabőrű, szögletes és csúnya lány. - Én a nap vagy éjszaka bármely órájában végigmehetek Waterloo Bridge-en és senki sem törődik velem. - mondta Sara. A cipőfűző összegubancolódott, Sara sokáig babrált vele. - De emlékszem, egy nő azt mondta, egy nagyon szép nő, olyan szép, mint...

- ... Rose vár, - egyszóval az a szép nő azt mondta nekem, hogy egyszer bement fagylaltozni a Regent's Parkba, - felállt, megpróbálta beleigazítani a lábát a cipőjébe - bement fagylaltozni az egyik kis asztal mellé a fák alatt, az egyik kis terített asztal mellé a fák alá, - Sara ide-oda ugrándozott a szobában, az egyik lábán cipő volt, a másikon nem - és valamennyi falevélen át szemek sütöttek, mint a napsugarak és a fagylaltja elolvadt... A fagylaltja elolvadt - mondta mégegyszer és nővére vállára ütött, amint körben forgott lábbujjhegyen.

Rose kezet nyujtott. - Te itthon maradsz, úgy-e, hogy elkészülj a ruháddal? - mondta. - Szóval jössz velünk? - Ugyanis azt szerette volna, ha csak Maggie jönne.

- Nem, én nem megyek - mondta Maggie, kezet szorítva. - Ki nem állhatom..., - mondta mosolyogva Rosenak, meghökkentő gyanútlansággal.

Én rám értette? - gondolta Rose, amikor lement a lépcsőn. Azt akarta mondani, hogy engem ki nem állhat? Pedig én úgy szeretem ezt a lányt.

A kis utcán, amely a régi térre vezet, Holbornon túl, egy roskatag, vörös orrú öregember, aki mintha csak esztendők óta ácsorgott volna az utcasarkon, ibolyát árult. Megvolt a maga helye a gyalogjáró korlátja mellett. A szorosan kötött csokrok - a kissé fonnyadt virágokat zöld levelek kerítették - sorban feküdtek a deszkán; még nem sokat adott el.

- Szép ibolyát, friss ibolyát - hajtogatta gépiesen, amint elmentek az emberek. Sokan rá se néztek, csak elhaladtak mellette. Ő pedig gépiesen darálta a varázsigéjét: «Szép ibolyát, friss ibolyát». Mintha maga se remélné, hogy eladhatja. Aztán két hölgy ment el mellette. - Szép ibolyát, friss ibolyát - mondta mégegyszer, feléjük nyujtva a csokrokat. Az egyik hölgy két rézpénzt dobott a deszkájára; az öreg fölnézett. A másik hölgy megállt, rátette a kezét a korlátra és azt mondta: - Isten veled, én itthagylak. - Mire az előbbi hölgy, aki kicsi és kövér volt, a másik vállára tette a kezét és azt mondta: Ne bolondozz! Mire a magas hölgy hirtelen elnevette magát, fölkapott a deszkáról egy ibolyacsokrot, amelyért nem is fizetett, és mindketten továbbmentek. - Furcsa vevő, gondolta az öregember. Elviszi az ibolyacsokrot és nem is fizet. Nézte, hogyan mennek végig a téren. Aztán újra dünnyögni kezdte:

Csend volt. A forgalom zaja elhallgatott. A fák még nem voltak lombosak, és a tetejükön galambok turbékoltak. Kis gallyak hullottak a kövezetre, amint a madarak az ágakon hancuroztak. Enyhe levegő csapott az arcukba. Végigmentek a téren.

- Ez az a ház - mondta Rose és megmutatta. Megállt, mikor egy faragott kapuhoz értek és megálltak a bejáratnál a névtábla előtt, amelyre sok lakó neve volt ráírva. A földszinti ablakok nyitva voltak; libegtek a függönyök, és a függönyökön át emberfejek sora látszódott, mintha egy asztal körül ülnének és beszélgetnének.

Sara habozott. Bepillantott, Majd Rose orra alá dugta az ibolyacsokrot és hangosan felkiáltott: Rendben van! - mondta. - Előre, indulj!

Miriam Parrish levelet olvasott fel. Eleanor az itatósára firkált és azt gondolta - Hányszor hallottam már ezt? Hányszor csináltam már ezt? Körülnézett. Még az emberek arca is csupa ismétlés volt. Itt van a Judd-fajta, a Lazenby-fajta és itt van Miriam, gondolta az itatósára firkálva. Tudom, mit fog mondani ez a férfi, tudom, mit fog mondani ez a nő, - gondolta, kis lyukat szúrva a papirosába. Ekkor bejött Rose. De ki ez a lány, aki vele van? - tünődött Eleanor. Nem ismerte meg. Akárki volt is, Rose leültette a sarokba és az összejövetel tovább folytatódott. Mire való az egész? gondolta Eleanor, sugarakat rajzolva a kis lyuk köré. Fölnézett. Valaki elment az utcán. Botjával végigzörgetett a rácson és fütyörészett. A sétatéren egy fa ága föl és le hajladozott. A levelek már kibontakoztak... Miriam letette az iratait. Felállt Spicer úr.

Nem lehet máskép - gondolta Eleanor és megint elővette a ceruzáját. Jegyzeteket készített Spicer úr beszédéről. Úgy tapasztalta, hogy a ceruzája pontosan készíti a jegyzeteket, miközben őmaga egész másra gondol. Úgy látszik, ketté tudja osztani magát. Az egyik ember követi a vitát, - egészen jól érvel - gondolta, miközben a másik - mert szép délután volt - szeretett volna elmenni Kewba, lankás gyepen sétált és megállt egy virágzó fa előtt. Magnólia? kérdezte magában, vagy már elvirágoztak a magnóliák? A magnóliának, jutott eszébe, nincs levele, csak fehér bimbói vannak... Vonalat húzott az itatósra.

Most Pickford úr... - mondta megint fölnézve. Pickford úr beszélt. Eleanor újabb kerekeket rajzolt, aztán feketére mázolta őket. Majd felnézett, mert a hang csengése megváltozott.

Ez meglepte Eleanort. Mindig azt gondolta, Spicer Ealingben lakott. Westminsterben lakott? Simára borotvált, élénk kis ember, akit mindig úgy képzelt el, mint aki a vonatja után rohan, újsággal a hóna alatt. És ez az ember Westminsterben lakik. Milyen különös - gondolta.

Aztán tovább vitatkoztak. A galambok turbékolása hallhatóvá vált: tubitubitubica... rikácsolták. Martin beszélt. Jól beszél, gondolta... de nem szabad gúnyosan beszélnie; ez lehangolja az embereket - gondolta Eleanor és újabb vonást húzott.

Ebben a pillanatban odakint hangosan megállt egy autó. Martin elhallgatott. Pillanatnyi szünet állt be, majd kinyílt az ajtó és magas nő vonult be, estélyi ruhában. Mindenki fölnézett.

- Lady Lasswade! - mondta Pickford úr; felállt és hátratolta nyikorgó székét.

- Kitty! - kiáltott fel Eleanor. Olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni, de aztán visszaült. Kis izgalom futott át a szobán. Széket találtak Kittynek. Lady Lasswade leült Eleanorral szemben.

- Bocsánatot kérek, hogy ennyire elkéstem, - mentegetőzött - és hogy ebben a nevetséges maskarában jöttem - tette hozzá, a köpenyéhez nyúlva. Csakugyan különös hatást tett estélyi ruhában, fényes nappal. Valami fénylett a hajában.

- Igen - felelte Kitty kurtán. Határozott mozdulattal letette kesztyűjét az asztalra. Köpenye kinyílt és alatta felvillant az ezüst estélyi ruha. Furcsán fest a többiek mellett, de azért szép tőle, hogy eljött, - gondolta Eleanor, rápillantva, - tekintve, hogy az Operába megy ma este. Az összejövetel tovább folytatódott.

- Mióta is van férjnél? - tünődött Eleanor. Mennyi ideje annak, hogy Oxfordban eltörtük a hintát? Újabb vonást húzott az itatósra. A folt most már köröskörül volt vonalazva.

- ... Tökéletes őszinteséggel megvitattuk az ügyet - mondta Kitty. Eleanor odafigyelt. Az ilyen beszédet szeretem, gondolta. Kitty találkozott Sir Edwarddal egy vacsorán... Ez a nagyvilági hölgyek modora - gondolta Eleanor - tiszteletet parancsoló és természetes. A nagyvilági hölgyek modora elbűvölte Pickford urat, de idegesítette Martint. Eleanor tudta ezt. Fütyült Sir Edwardra és az őszinteségére. Aztán Spicer úr szólt bele és Kitty is válaszolt. Most Rose volt soron. Valósággal egymásnak rontottak. Eleanor hallgatta őket. Egyre ingerültebbé vált. Minden mögött az lappang: «Nekem igazam van, neked nincs» - gondolta. Az efféle vita merő időpocsékolás. Ha valamivel mélyebbre, mélyebbre tudnánk hatolni - gondolta és belemélyesztette ceruzáját az itatósba. Egyszerre felmerült az egyetlen kérdés, amelynek jelentősége van. A nyelve hegyén voltak a szavak. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen. De éppen mikor köszörülni kezdte a torkát, Pickford úr felállt és összesöpörte iratait. Megbocsátanak, a törvényszéken van dolgom; és elment.

Az összejövetel tovább nyúlt. A hamutartó az asztal közepén megtelt cigarettacsutkával, a levegő dohányfüsttel. Aztán elment Spicer úr, elment Bodham kisasszony. Ashford kisasszony szorosan a nyakába kötötte a sálját, fölkapta az aktatáskáját és kivonult a szobából. Miriam Parrish levette csiptetőjét és egy kapocsba akasztotta a ruháján. Mindenki indult. Az összejövetel végetért. Eleanor felállt. Szeretett volna Kittyvel beszólni, de Miriam megállította.

- Csakhogy, most jut eszembe, megígértem az unokahúgomnak, hogy elviszem a fogorvoshoz.

- Majd írok - mondta Eleanor azzal az ingerültséggel, amelyet sohasem tudott magábafojtani, bár Miriam szenteskedő asszony volt. Miriam elsompolygott, dühös ábrázattal, mint egy kiskutya, amelyet lopáson kaptak.

- Soha, soha! - mondta Kitty kesztyűjével az asztalt csapkodva. Nagyon szép volt, és ugyanakkor kissé lehetetlen az estélyi ruhájában.

- Azért, mert - kezdte Eleanor - magam sem tudom - tette hozzá kissé elernyedten. Egyszerre rendetlennek, lomposnak érezte magát Kitty mellett, aki nagy estélyi ruhában állt előtte, valami fénylő holmival a hajában.

- Hát - mondta Kitty elfordulva - nekem mennem kell. Elvihetek valakit? - kérdezte az ablakra mutatva. Kocsija az utcán állt.

Elhányta a holmiját. Valahol elhagyta a kesztyűjét. Volt nála esernyő vagy nem volt? Vedlettnek és lomposnak érezte magát egyszerre vissza változott iskoláslánnyá. Ott meg várt a remek autó, és a soffőr kinyitotta az ajtót, karján takaróval.

- Ülj be - mondta Kitty és Eleanor beült, a soffőr térdére terítette a takarót.

- Ezek csak esküdjenek össze - mondta Kitty, kezével búcsút intve. Az autó megindult.

- Az erőszaknak sosincs igaza - ebben egyetértesz velem. Soha sincsen igaza - mondta Kitty mégegyszer, felhúzva térdére a takarót. Még mindig az összejövetel hatása alatt volt. De szeretett volna Eleanorral beszélgetni; oly ritkán látta és annyira szerette. De zavarban volt, amint itt ült ebben a lehetetlen maskarában és nem tudta kiszabadítani magát a kerékvágásból, amelyen az összejövetel elindította.

- Micsoda csökönyös szamarak - mondta mégegyszer. Majd másba kezdett. - Mondd csak...

Sok mindent akart kérdezni; de a gép oly hatalmas volt; a kocsi oly ügyesen siklott a járművek között; mielőtt ideje lett volna bármit elmondani, Eleanor kinyujtotta a kezét, mert elérkeztek a földalatti állomáshoz.

- Ki kell már szállnod? - kezdte Kitty. Szeretett volna beszélni vele. - Muszáj, muszáj - mondta Eleanor. - Papa vár. - Megint úgy érezte magát, mint egy gyerek a nagyvilági hölgy meg a soffőr mellett, aki a nyitott ajtóban várt. - Látogass meg, találkozzunk mielőbb - mondta Kitty, kezetnyujtva.

A gépkocsi elindult. Lady Lasswade visszaült a sarokba. Gyakrabban szeretném látni Eleanort - gondolta. De sohasem tudta rávenni, hogy nála vacsorázzon. Mindig azt mondja, papa vár, vagy valami más kifogást mond. Annyira elváltak útjaik, annyira különböző életet élnek Oxford óta... A gépkocsi lassított. Beállt az autók hosszú sorába, amely sétáló lépésben mozgott, hol megállt, hol nekiindult a keskeny utcán, amelyet piaci szekerek torlaszoltak el és amely az Opera felé vezetett. Estélyi ruhás férfiak és nők mentek gyalog a kövezeten. Feszeseknek és öntudatosaknak látszottak, amint az árusok kézikocsijai között kanyarogtak, magasra tornyozott hajukkal és estélyi köpenyükkel; vagy fehér mellényükkel és virágos gomblyukukkal a délutáni napsütésben. A hölgyek kényelmetlenül tipegtek magassarkú cipőjükben; időnkint a fejükhöz nyúltak. Az urak szorosan mellettük lépkedtek, mintha védelmeznék őket. Képtelenség, gondolta Kitty, nevetséges dolog estélyi ruhában kimenni az utcára, fényes nappal. Hátravetette magát a sarokban. A Covent Garden-i hordárok, a kopott kishivatalnokok közönséges munkaruhájukban, kötényes nőszemélyek bámultak be reá. A levegő különös narancs- meg banánszagot hordozott. A kocsi újra megállt. Fölhajtott a boltívek alá. Belökte az üvegajtót és bement.

Egyszerre megkönnyebbült. Most, hogy megszűnt a nappali fény és a levegő sárgán és rózsaszínűen izzott, már nem érezte magát nevetségesnek. Ellenkezőleg, a környezethez illőnek érezte magát. A hölgyek és urak, akik fölmentek a lépcsőn, pontosan úgy voltak öltözve, mint ő. A narancs- és banánszag helyébe más illat került. A ruhák, kesztyűk és virágok szagának fínom keveréke, amely kellemesen csapta meg. Lába alatt vastag volt a szőnyeg. Végigment a folyosón, amíg eljutott a páholyához. Rajta volt a névjegye. Belépett és egyszerre kitárult előtte az egész Operaház. Hiszen nem késett el. A zenekar még csak hangolt; a zenészek nevettek, beszélgettek, forgolódtak a székükön, miközben buzgón próbálgatták a hangszerüket. Lenézett a zsöllyékre. Az Opera földszintje nagy izgalomban volt. Az emberek a székükhöz mentek, aztán leültek és újra felálltak; levetették a köpenyüket, integettek az ismerőseiknek. Olyanok voltak, mint a gabonavetésre telepedő madarak. A páholyokban imitt-amott fehér körvonalak jelentek meg. Fehér karok pihentek a páholyok korlátján; fehér ingmellek világítottak mellettük. Az egész ház izzott. Vörösen, aranyosan, krémszínűen. Mindennek ruha- és virágszaga volt. Minden a hangszerek sikongását és trilláit és az emberi hangok zúgását és morgását visszhangozta. Kitty a színlapra pillantott, amely a páholy könyöklőjén pihent. Siegfriedet játszották, kedvenc operáját. A gazdagon díszített lap kicsi középső részén ott állt a szereplők névsora. Lehajolt, hogy elolvassa. Aztán egy gondolat villant meg benne és a királyi páholyra pillantott. Üres volt. Mikor fölnézett, kinyílt a páholy ajtaja és két férfi lépett be. Az egyik az unokabátyja volt, Edward, a másik fiatalember, férjének az unokaöccse.

- Nem mondták le az előadást? - mondta a fiatalember, mikor kezetszorítottak. - Attól féltem, hogy lemondják. - Szép római fejű, külügyminisztériumi ember volt.

Valamennyien ösztönszerűen a királyi páholyt nézték; a páholy peremén színlapok hevertek de nem volt szegfűcsokor. A páholy üres volt.

Ezek azt hiszik, mindent tudnak, gondolta Kitty, és mosolygott a fiatalember jólértesült viselkedésén.

- És ha meghal, - mondta a királyi páholyra pillantva - gondolja, hogy félbeszakítják az előadást?

A fiatalember vállatvont. Erre nyilvánvalóan nem tudott határozott feleletet adni. A nézőtér megtelt. Fények szikráztak a hölgyek karján, mikor megfordultak; fénysugarak villantak meg, majd ellenkező irányban ragyogtak fel, mikor fejüket másfelé fordították.

De most a karmester utat tört magának a zenekarban az emelvénye felé. Taps tört ki. Megfordult, hajlongott a közönség felé. Újra megfordult, a nézőtér elsötétült, megkezdődött a nyitány.

Kitty nekitámaszkodott a páholy falának. Fejét árnyékba borította a függöny. Örült, hogy nem látják. Mikor a nyitányt játszották, Edwardra nézett. Csak arcának körvonalait látta a vörös félhomályban. Súlyosabb volt, mint máskor, de szellemi embernek, szépnek és kissé távolinak tetszett, ahogy a nyitányt hallgatta. Nem lett volna jó, - gondolta Kitty - én túlságosan... - nem fejezte be a mondatot. Edward sose házasodott meg, gondolta, én meg férjhezmentem... Három gyerekem van, voltam Ausztráliában, voltam Indiában. A zene önmagára ébresztette, a tulajdon életére, ami ritkán történt meg vele. Fellelkesítette; hízelgő fényt vetett saját magára meg a multjára. De miért nevetett ki Martin a gépkocsi miatt? Mire való nevetni? - tünődött magában.

Ekkor felgördült a függöny. Előrehajolt és a színpadra nézett. A törpe a kardot kovácsolta. Kop-kop, kop-kop, kop-kop, kop-kop, kop-kop, kop-kop, apró, éles ütések következtek. A zene megváltozott. Ez - gondolta, a csinos fiúra pillantva - pontosan tudja, mit jelent ez a zene. Máris teljesen a hatalmába kerítette. Tetszett neki ez a teljes felolvadás, amely eláradt hibátlan tekintélye fölött és csaknem magasztos külsőt kölcsönzött neki... De megjelent Siegfried. Leopárdbőr-ruhában, pocakosan, dióbarnára festett combokkal, medvét vezetve pórázon. Itt volt. Kitty előrehajolt. Szerette ezt a kövér embert. Fiatal volt és lendületes, szalmasárga parókájában. Remek hangja van. Kop-kop-kop, Kitty megint hátratámaszkodott. Mire emlékezteti ez? Egy fiatalemberre, aki egyszer bejött a szobába, faforgácsokkal a hajában. Ő maga is nagyon fiatal volt akkor. Oxfordban volt? Azokkal az emberekkel teázott. Kemény széken ült, a napfény beözönlött a szobába és kalapácsolás hallatszott a kertből. Aztán bejött egy fiú, faforgácsokkal a hajában. És szerette volna, ha ez a fiú megcsókolná. Vagy a béreslegény volt Carternél, amikor az öreg Carter egyszerre csak felbukkant, bikát vezetve láncon és a bika orrában karika volt?

- Az ilyen életet szeretem - gondolta, szeméhez emelve látcsövét. - Ilyen embernek való, mint én... - fejezte be a mondatát.

Aztán szeméhez emelte távcsövét. A színpad megvilágosodott és közelebb került; a fű olyan volt, mintha vastag, zöld gyapjúból készült volna. Kitty észrevette, hogy Siegfried kövér barna karján csillog a festék. Arca is fénylett. Kitty letette a távcsövet és hátratámaszkodott.

És az öreg Lucy Craddock - maga előtt látta Lucyt, amint az asztalnál ült, vörös orrával, türelmes, szelíd tekintetével. - Szóval egész héten nem dolgozott semmit, Kitty - mondta szemrehányóan. Hogy szerettem! - gondolta Kitty. Aztán visszament a Viskóba. Ott állt a közepén feltámasztott fa; és az anyja mereven és egyenesen ült... Bizony, jó lett volna, ha nem veszekszem annyit az anyámmal - gondolta, és hirtelen eláradt benne az idő múlásának és tragédiájának érzése. Aztán megint megváltozott a zene.

A színpadra nézett. A Vándor belépett. A parton ült, hosszú, szürke köntösben. És a félszemén nehézkesen lebegett valami folt féle. Folyton énekelt. Egyre csak énekelt. Kitty figyelme ellanyhult. Körülnézett a vörös félhomályba borult nézőtéren; csak fehér könyököket látott a páholyok peremén. Imitt-amott parányi fény villant fel, mikor az egyik néző a partitúrából zseblámpával figyelte az előadást. A szeme megint megakadt Edward fínom arcélén. Kritikusan, bensőségesen hallgatta. Nem lett volna jó, gondolta Kitty, egyáltalán nem lett volna jó.

Végre-valahára elment a vándor. És most? - kérdezte magában Kitty, és előrehajolt. Berontott Siegfried. Változatlanul leopárdbőrben, nevetett, énekelt, itt volt megint. A zene felizgatta Kittyt. Felséges volt. Siegfried fölszedte az összetört kardot, felszította a tüzet és csengett az üllő: kop-kop, kop-kop, kop-kop. Zengett az ének, csengett a kalapács, lobbant a tűz. Siegfried egyre gyorsabban, egyre ütemesebben, egyre diadalmasabban kovácsolt, majd végül magasan a feje fölé lendítette a kardot és lecsapott vele. Bum! Az üllő darabokra tört. Aztán feje fölött forgatta a kardot, kiáltozott és énekelt. És a zene egyre magasabbra, magasabbra lendült és a függöny legördült.

A mennyezet közepén kigyulladt a csillár. Minden szín visszatért; az egész Operaház életre kelt; valamennyi arc és valamennyi gyémánt a férfiakon és a nőkön. Tapsoltak és a színlapjukat lobogtatták; olyan volt az egész nézőtér, mintha fehér papírszárnyakat csattogtatna. A függöny szétnyílt, magastermetű, térdnadrágos inasok húzták széjjel. Kitty felállt és tapsolt. Újra összezárult a függöny, aztán újra szétnyílt. Az inasokat csaknem földhözvágta a nehéz függöny, amelyet vissza kellett tartaniok. De azért újra meg újra visszahúzták a függönyt és mikor eltűntek az énekesek és a zenekar tagjai felálltak a székükről, a közönség változatlanul állva maradt, tapsolt és színlapját lobogtatta.

Kitty a páholyában ülő fiatalemberhez fordult. Az a párkány fölé hajolt, még mindig tapsolt, azt kiáltotta: bravó! bravó! Teljesen megfeledkezett róla, megfeledkezett magáról.

Különös tekintete volt, mintha egyszerre két világban élne és most megpróbálná egyesíteni a kettőt.

A Hyams Place-en befejezték a vacsorát. Leszedték az asztalt. Csak néhány kenyérmorzsa maradt, meg a virágcserép az asztal közepén, mint egy őrtálló katona. Az egyetlen zörej a szobában a tű sercenése volt, amely a selymet szurkálta. Maggie varrt. Sara a zongoraszéken kuporgott, de nem játszott.

- Énekelj valamit - mondta hirtelen Maggie. Sara megfordult és ráütött a billentyűkre.

- Kard villan fel a kezemben - énekelte. A szöveg valami ünnepélyes, tizennyolcadik századbeli indulóból való volt, de Sara hangja vézna és gyenge. Végül megtört. Sara abbahagyta az éneklést.

Némán ült, kezével a billentyűn. - Mirevaló énekelni, ha az embernek nincs hangja? - dünnyögte. Maggie tovább varrt.

- És mit csináltál Rose-zal? - mondta Maggie szórakozottan. Sara megfordult és rápillantott. Aztán újra játszani kezdett. - A hídon álltam és a vízbe néztem - dünnyögte.

- A hídon álltam és a vízbe néztem - dúdolta a zene ütemére. - Folyó víz, áradó víz. Milyen jó volna, ha csontjaim korállá változnának és a halak rajta gyujtanák meg a lámpásukat. Zöld lámpásukat az én szememen gyujtanák meg. - Oldalt fordult és Maggiere pillantott. De Maggie nem figyelt oda. Sara elhallgatott. Megint a billentyűket nézte. De nem a billentyűket látta, hanem kertet, virágokat és a nővérét, meg egy nagyorrú fiatalembert, aki lehajol, hogy letépje a virágot, amely a sötétségben világított. És feléje nyujtotta a holdfényben. Maggie félbeszakította.

- Felültünk egy omnibuszra és elmentünk Holbornba. Aztán végigmentünk egy utcán és egyszerre - kinyujtotta a kezét - éreztem, hogy valaki a vállamra csap. - Mit hazudsz összevissza - mondta Rose - megragadott és egy kocsma ajtajához vágott.

- Fölültetek egy autobuszra és elmentetek Holbornba - ismételte meg gépiesen - és aztán?

- Aztán bementünk egy szobába - folytatta Sara. - Emberek ültek benne. Rengeteg, megszámlálhatatlan ember és én azt gondoltam magamban... - elhallgatott.

- Egy szobában - felelte Sara. - Halvány, zöldes fény volt a szobában. A hátsó kertben egy nő fehérneműt teregetett a kötélre; és valaki elment a ház előtt és botját végighúzta a rácson.

- Azt gondoltam magamban, - folytatta Sara - miféle fejek ezek a... - elhallgatott.

- Galambok turbékoltak - folytatta Sara. - Tubi-tubi-tubi, aztán egy óriási szárny sötétítette el a levegőt és megjelent Kitty csillagfénybe öltözve és leült egy székre.

Elhallgatott. Maggie nem szólt semmit. Egy darabig tovább varrt. - Ki jött be? - kérdezte végre.

- Egy nagyon szép nő. Csillagfény ruhában és valami zöld volt a hajában - mondta Sara. - Erre - megváltoztatta a hangját, hogy egy középosztálybeli férfi hangját utánozza, aki egy nagyvilági hölgyet üdvözöl - felpattan Pickford úr és azt mondja - Ó, Lady Lasswade, nem volna szíves helyet foglalni?

- És aztán - folytatta karját lebegtetve - Lady Lasswade leül, az asztalra teszi a kesztyűjét - Sara meglegyintett egy párnát - így...

Maggie felnézett a varrásából. Kivette Sara szavaiból, hogy a szoba tele volt emberrel, botokat húztak végig a rácson, száradó fehérnemű lógott és valaki bejött szitakötő-szárnyakkal a hajában.

- Aztán a hervadt Rose, a fonnyadt Rose, az elszáradt Rose, a szúróslevelű Rose - Sara hangos nevetésben tört ki - könnyezett.

- Nem, nem - mondta Maggie. Valami hiba volt a történetben, valami lehetetlenség. Egy elhaladó gépkocsi fénye suhant át a mennyezeten. Túlságosan sötét volt, semhogy látni lehetett volna. A szembenlevő kocsma lámpája sárgán világított a szobába. A mennyezeten vizenyősen remegtek az imbolygó fények. Veszekedés zaja hallatszott fel az utcáról, toporzékolás, verekedés, mintha valakit erőszakkal hurcolna el a rendőrség. Kiáltások förmedtek, ordítottak rá.

Tömeg gyűlt össze a kocsma ajtajában. Egy embert kidobtak. Errefelé tántorog. Nekiesik a lámpavasnak, belekapaszkodik. Az egész jelenetet a pislákoló lámpa világítja meg, a kocsma ajtaja fölött. Sara egy pillanatig az ablakban állt és nézte. Aztán megfordult. A kevert fényben hullaszerűnek és megviseltnek látszott az arca, mintha már nem fiatal lány volna, hanem öreg nő, akit tönkretett a tömérdek gyermekágy, kicsapongás és bűn. Ott állt mozdulatlanul, magábaroskadva, összekulcsolt kezekkel.

- Majd egyszer - mondta nővérére pillantva - az emberek be fognak nézni ebbe a szobába, ebbe az oduba, ebbe a sárba és trágyába vájt kis barlangba, kezükkel befogják az orrukat és azt mondják, fuj, itt büdös van.

Maggie rásandított. Összekuporodva, arcába hulló hajával és összekulcsolt kezével olyan volt, mint egy nagy majom, amely a sárba és trágyába vájt oduban kuporog. - Pfuj! - ismételte meg magában Maggie - itt büdös van... Átjárta testét az undor, mikor keresztülszúrta a kelmét. Ez igaz - gondolta magában. Ocsmány kis élőlények ők, amelyeket fegyelmezhetetlen vágyak hajtanak. Az éjszaka tele volt zsibongással és titokkal, erőszakkal és nyugtalansággal, de szépséggel és örömmel is. Felállt, kezében tartva az estélyi ruháját. A selyem redői lehullottak a földre és végighúzta rajtuk a kezét.

- Ez megvan, elkészült - mondta, az asztalra téve a ruhát. Most már semmi egyebet nem tud művelni a kezével. Összehajtotta a ruhát és félretette. Ekkor a macska, amely eddig aludt, lassan feltápászkodott, felgörbítette a hátát, majd egész hosszában elnyúlt.

- Te is meg akarsz vacsorázni? - mondta Maggie. Kiment a konyhába és csészealjjal tért vissza, amelyben tej volt. - Nesze, kis árvám - mondta, és letette a csészealjat a padlóra. Ott állt és nézte, hogyan nyalja fel a macska a tejet, nyujtogatja a nyelvét. Aztán a macska csodálatos gráciával megint kinyujtózott.

- Nesze, szegény kis árvám, nesze, szegény kis árvám - mondta utána. - Mintha bölcsőt ringatnál, Maggie - tette hozzá.

Maggie kinyujtotta karját, mintha valami irgalmatlan végzetet akarna elhárítani, aztán leejtette. Sara mosolyogva nézte; könnyek tolultak a szemébe, kibuggyantak és lassan végigfutottak az arcán. De mikor fölemelte kezét, hogy letörölje a könnyeit, kopogás hallatszott. Valaki kopogott a szemközti ház kapuján. A kopogás abbamaradt, aztán újra kezdődött. Kip, kop, kip, kop.

- Puszta szigeten nevelném fel a gyermekeimet, ahol csak teliholdkor köt ki hajó! - kiáltott föl.

- Kell egyáltalán gyerek? - mondta Maggie. Felrántottak egy ablakot. Női hangot hallottak, amely szidalmakat szórt egy férfira. A férfi visszafeleselt, lassan, részeg hangon, a kapuból. Aztán becsapódott a kapu. Hallgattak.

- Most a falhoz fog tántorogni és rosszul lesz - mondta Maggie. Lomha lépéseket hallottak, amelyek felbotorkáltak a szomszéd ház lépcsőjén. Aztán megint csend lett.

Maggie átment a szobán, hogy becsukja az ablakot. A szemközti gyár valamennyi nagy ablakában világosság volt; olyan volt, mint egy üvegpalota amelyen vékony, fekete gerendák futnak keresztül. Sárga fény világította meg a szemközti házak alsó részét; a rézsútos tetők kékbe játszottak, mert az égről nehéz, sárga fénymennyezet borult rájuk. Lábak kopogtak a kövezeten, az emberek még mindig jártak-keltek az utcán. Messze, messze rekedt hang kiáltott. Maggie kihajolt. Az éjszaka szeles és meleg volt.

- Meghalt...? - mondta Sara. Mindketten kihajoltak, de a mondat végét nem tudták kivenni. Aztán egy ember, aki taligát tolt az utcán, felkiáltott hozzájuk:

Fölkelt a nap. Lassan ment végig a látóhatáron, lövellte a fényt. De az ég olyan hatalmas, olyan felhőtlen volt, hogy sokáig tartott, míg megtöltötte fénnyel. Lassan, lassan megkékültek a felhők; szikráztak a falevelek és az erdei fák; odalent felszikrázott egy virág; felcsillant az állatok - tigrisek, majmok, madarak - szeme. A világ lassan kiemelkedett a sötétségből. A tenger olyan lett, mint mérhetetlenül sok aranypikkelyes hal szikrázó háta. Itt, Délfranciaországban a megművelt szőlők magukhoz vonták a fényt; a kis venyigék bíborszínben és sárgában játszottak; és az ablakredőny hasadékain át behatoló nap csíkokban futott végig a fehér falon. Maggie az ablakban állt, lenézett az udvarra és látta, hogy a férje könyvét kettészeli a lugas árnyéka és a mellette álló pohár sárga fényben tüzel. Dolgozó földművesek kiáltásai hatoltak be a nyitott ablakon.

A napfény áthatolt a csatornán és hasztalanul küzködött a sűrű tengeri köddel. A fény lassan döfködte át a londoni ködöt; kiütközött a Parliament Square-i szobrok fején és a palotán, ahol most is zászló lengett, bár a király, akit kék-fehér nemzeti színű zászlóba göngyöltek, a frogmore-i kriptában pihent. Melegebb volt, mint valaha. A lovak, amikor vályukból ittak, felkapták a fejüket és a patájuk mögött húzódó nyomok kemények voltak, mint a kő. A mocsarakon végigsöprő tüzek elszenesedett gallyakat hagytak maguk mögött. Augusztus volt, a szabadság ideje. A nagy pályaudvarok üvegteteje megannyi fényben izzó gömb. Utazók lesték a nagy sárga órák mutatóját és kutyákat vezettek pórázon, miközben a hordárokat követték, akik a bőröndöket tolták maguk előtt. Valamennyi állomáson indulásra kész vonatok vártak, hogy végigrohanjanak Anglián. Északra, délre, nyugatra. Az állomásfőnök ott állt fölemelt karral, leeresztette zászlóját, és a perronon végigsiklott a kis teáskocsi. A vonatok nekiindultak, átrobogtak az aszfaltozott útú parkokon, elhagyták a gyárakat. Kijutottak a nyilt vidékre. A hidakon horgászó emberek álltak és fölnéztek; a lovak nekiiramodtak, asszonyok álltak ki a kapukba, és eltakarták a szemüket; füst árnyéka kavargott a gabona fölött, hullámvonalban leereszkedett, megtelepedett egy fán. Mentek a vonatok.

Chinneryné ócska viktóriája a Wittering-i állomás udvarán várakozott. A vonat késett. Nagyon meleg volt. William, a kertész a bakon ült, aranygombos sötétbarna köpenyében és a legyeket hajszolta. Kellemetlenek voltak a legyek. Kis barna csomókban összegyűltek a lovak fülén. William ostorával csapkodott; a vén kanca patájával a földet verte és a fülét rázta, mert a legyek folyton visszatértek. Nagyon meleg volt. A nap letűzött a pályaudvarra, a szekerekre, legyekre és kocsikra, amelyek a vonatra vártak. Végre jelezték, füstgomolyag tört ki a sövény fölött; beözönlött az udvarra és pillanatok mulva ott termett Pargiter kisasszony, egyik kezében táskával, másikban fehér napernyővel. William a kalapjához nyúlt.

- Sajnálom, hogy elkéstem - mondta Eleanor, felmosolygott rá, mert ismerte ezt az embert; minden évben eljött ide.

Táskáját az ülésre tette és leült a fehér napernyő árnyékába. Háta mögött forró volt a kocsi bőrpárnája. Nagy hőség volt, melegebb, mint akár Toledóban. Befordultak a főutcába. A meleg mindent elbágyasztott és elbénított. A széles utca tele volt kocsival meg szekérrel, a gyeplők lazán lógtak le és a lovak lehorgasztották a fejüket. De távoli vásárterek nyüzsgése után micsoda nyugalom következett! Kamáslis emberek támaszkodtak a falnak. A boltok leeresztették vászonfedelüket; a kövezetre árnyék borult. Be kellett vásárolniuk. Megálltak a halaskofánál, ahol nedves fehér csomagot adtak át nekik, aztán a vaskereskedés előtt, ahol William kaszát vásárolt. Aztán megálltak a patika előtt is, de ott várniuk kellett, mert az orvosság még nem készült el.

Eleanor visszaült fehér napernyője árnyékába. A levegőben valósággal zümmögött a meleg. Szappan és illatszer íze volt. Milyen alaposan mosakodnak az emberek Angliában - gondolta Eleanor, a sárga, zöld meg rózsaszín szappanra pillantva a drogista kirakatában. Spanyolországban jóformán nem is mosakodott. Zsebkendővel törülközött a Guadalquivir fehér kövei között. Spanyolországban minden napégette és aszott volt. De itt - végignézett a főutcán - minden bolt tömve van főzelékkel, fénylő, ezüstpikkelyes hallal, sárgakörmű búbos csirkével, vödörrel, gereblyével és taligával. És milyen kedvesek az emberek!

Feltűnt neki, milyen gyakran nyúlnak kalapjukhoz, szorítanak kezet, állnak meg az út közepén. De most kijött a drogista, selyempapírba burkolt nagy üveggel. Berakták a kasza mellé.

- Komiszak a szúnyogok az idén, William? - kérdezte Eleanor, megismerve az orvosságot.

- Rattanatasak, kisasszony, rattanatasak - mondta és a kalapjához nyúlt. Eleanor kivette beszédéből, hogy nem volt ekkora szárazság a jubileum óta. Kiejtése, és éneklő dorsetshire-i hangsúlya megnehezítette a megértését. Aztán megpattintotta ostorát és a kocsi megindult; elhaladt a vásártér keresztje, az árkádos városháza vörös téglaépülete, az erkélyablakos tizennyolcadik századi házak mellett, amelyekben orvosok és ügyvédek laktak. Majd mikor elhaladtak a kis tó mellett, amelyet láncokkal összefűzött fehér cölöpök sora vett körül, és amelyben lovat itattak, kijutottak a szabadba. Az úton fínoman kavargott a fehér por; a sövényeken, amelyeken vadszőlő futott fel, szintén vastagon állott a por. Az öreg ló gépiesen kocogott és Eleanor hátratámaszkodott fehér napernyője alatt.

Minden nyáron meglátogatta Morrist az anyósa házában. Hétszer-nyolcszor jött már el - számolta magában. De az idén máskép van. Az idén minden máskép van. Az apja meghalt, a házát bezárta; Eleanor ebben a pillanatban sehová sem tartozott. S amint végigdöcögtek a napégette utakon, álmosan tünődött magában. Mihez fogjak most? Éljek itt? - habozott, amint egy igen tekintélyes külsejű, György-kori villa mellett haladtak el az út közepén. Nem, nem faluban - gondolta, és végigbaktattak a falun. Milyen jó volna az a ház - töprengett egy verandás épületre pillantva a fák között. De akkor fehérhajú dáma lenne belőlem, aki ollóval nyesi a virágokat és a kunyhók ajtaján kopogtat. Semmi kedve sincs a kunyhók ajtaján kopogtatni. És a pap - a pap éppen felhajtott kerékpárján a dombra - minden délután nálam teázna. Egyáltalán nem kívánta, hogy a pap nála teázzon. Milyen tiszta és takaros itt minden, - gondolta magában - éppen a falun mentek keresztül. A kis kertekből sárga meg vörös virágok mosolyogtak ki. Aztán falusi emberek jöttek velük szembe, egész sereg. Egyik-másik nő csomagot cipelt. Valami fénylő ezüsttárgy volt egy gyerekkocsi takaróján és egy vén ember szőrös kókuszdiót szorított a melléhez. Biztosan valami népünnepélyről jönnek haza - gyanította. Az emberek oldalt húzódtak, mikor elporoszkált mellettük a kocsi, és lassú, kíváncsi pillantásokkal követték a zöld-fehér napernyő alatt ülő hölgyet. Most fehér kapuhoz értek. A ló fürgén befordult egy kurta fasorba és a fogat megállt két karcsú oszlop előtt a hall ajtajában; a lábtörlők olyanok voltak, mint a tüskésdisznók.

Eleanor egy pillanatig megállt a hallban. Szeme elhomályosult az országút fényétől. Minden halványnak, törékenynek és nyájasnak látszott. A szőnyegek megfakultak, a képek megfakultak; még az admirális is, háromszögletű kalapjában, különös, halvány előkelőséggel nézett a kandalló fölött. Görögországban minden kétezeresztendős volt, itt minden tizennyolcadik századi. Mint minden, ami angol - gondolta Eleanor és letette napernyőjét az ebédlőasztalra, a porcellántál mellé, amelyben szárított rózsaszirmok hevertek - a mult közelinek, meghittnek, nyájasnak tetszett.

Kinyílt az ajtó. - Ó, Eleanor! - kiáltott fel a sógornője és lengő nyári ruhájában berohant. - Milyen jó, hogy látlak! Hogy lesűltél! Gyere hűvösebb szobába.

Bevezette a szalónba. A szalón zongorája tele volt szórva gyermekfehérneművel, befőttesüvegekben rózsaszínű és zöld gyümölcs csillámlott.

- Olyan rendetlenségben vagyunk - mondta Celia és leroskadt a kanapéra. - Lady St. Austell ebben a percben ment el a püspökkel.

- De nagy sikerünk volt a kerti mulatsággal. Színielőadás is volt. - A műsor szaporán járt a kezében.

- Igen, egy jelenet Shakespeare-ből. A Szentivánéji álom? Ahogy tetszik? Nem tudom melyik. Szerencsére gyönyörű idő volt. Mult évben zuhogott az eső. De hogy fáj a lábam! - A hosszú ablak a pázsitra nyílt. Eleanor asztalokat cipelő embereket látott.

- Hát ami azt illeti, nagy vállalkozás - pihegett Cecilia. - Itt volt Lady St. Austell meg a püspök, meg volt kókuszdió meg egy disznó; de azt hiszem, minden símán bonyolódott le. Nagyon jól mulattak az emberek.

- Nagy munka az efféle - mondta Eleanor. Kinézett a pázsitra. A fű már napégette és sárga volt, a babérbokrok elfonnyadtak. A babérbokrok mellett asztalok álltak. Megjelent Morris, asztalt cipelve.

- Kellemes volt Spanyolországban? - kérdezte Celia. - Szép dolgokat láttál?

- Hogyne! - kiáltott fel Eleanor. - Láttam... - elhallgatott. Csodaszép dolgokat látott - épületeket, hegyeket, vörös várost a síkságon. De hogyan tudná ezt leírni?

- Erről aztán majd beszélni fogsz - mondta Celia és felállt. Ideje készülődni. De attól félek - mondta keservesen felvánszorogva a lépcsőn, - arra kell kérjelek, hogy takarékoskodj a vízzel. A kút... - elhallgatott. Eleanornak eszébe jutott, hogy forró nyáron a kút mindig felmondja a szolgálatot. Együtt mentek végig a széles folyosón, elhaladtak a régi, megsárgult glóbusz mellett, amely a sok kis Chinnery-sarjadék tizennyolcadik századi képei alatt állt, a gyerekek hosszú bugyogóban és nanking-nadrágban állták körül az apjukat és anyjukat a kertben. A nyitott ablakon át behallatszott a galambok turbékolása.

- Most kivételesen a kék szobában alszol - mondta Celia. Eleanor rendszerint a rózsaszínű szobában aludt. Celia alaposan szemügyre vette a szobát. - Remélem, mindened megvan.

A szobalány már kicsomagolta minden holmiját. Ott hevertek az ágyon. Eleanor levetette a ruháját és fehér ingében mosakodott, módszeresen de óvatosan, mivel vízszűkében voltak. Az angol nap még sértette az arcát, melyet leégetett a spanyol nap. A nyaka élesen elvált a mellétől, mintha barnára festették volna - gondolta - mikor a tükör előtt bebújt a ruhájába. Gyorsan kontyba tűzte sűrű haját, amelyben ezüst csík húzódott végig, feltette ékszerét, a vörös drágakövet, amely olyan volt, mint a málnalekvár, aranymaggal a közepén. Aztán szemügyre vette azt a nőt, akit ötvenöt év óta annyira megszokott, hogy jóformán észre sem vette: Eleanor Pargitert. Nem kétséges, hogy öregszik; ráncok húzódnak végig a homlokán. Üregek és horpadások vannak ott, ahol valamikor kemény volt a húsa.

- És melyek a jó pontjaim? - tünődött magában. Mégegyszer végighúzta haján a fésűt. A szemem? A szeme visszamosolygott rá, amikor belenézett. Igen, a szemem, gondolta. Valaki egyszer dícsérte a szemét. Megpróbálta tágra mereszteni, a helyett, hogy összehúzná. Mindkét szeme körül kis fehér szarkalábak voltak, abból az időből, mikor összehúzta, hogy elkerülje az Akropolisz, Nápoly, Granada meg Toledo izzó fényét. De azon már túl vagyunk, gondolta, hogy az emberek dícsérjék a szememet, - és befejezte öltözködését.

Egy pillanatig ott állt és lepillantott a napégette, kiszáradt pázsitra. A fű csaknem sárga volt. A szilfák színe barnába fordult. Tarka tehenek kérődztek a kidőlt sövény túlsó végén. Anglia kiábrándító, gondolta magában, olyan kicsi, olyan jelentéktelen; nem érzett semmi gyöngédséget a szülőhazája iránt, a világon semmit. Aztán lement, mert szeretett volna egyedül beszélni Morris-szal.

De Morris nem volt egyedül. Felállt, amikor Eleanor bejött és bemutatta egy fehérhajú, kövérkés, szmokingos öregembernek.

- Eleanor - Sir William Whatney. - Humorosan megnyomta a «Sir» szót, ami egy pillanatra zavarba hozta Eleanort.

- Valamikor ismertük egymást - mondta Sir William, előlépve és mosolygott, mikor kezet fogott vele.

Eleanor ránézett. Lehetséges, hogy ez William Whatney, a régi Dubbin, aki valamikor Abercorn Terrace-re járt? Pedig ő volt. Eleanor nem látta, mióta visszatért Indiából.

Mind ilyenek vagyunk? - töprengett magában. Tekintete az egykori fiatal legény megőszült, ráncos, sárgásvörös fejéről, amely csaknem teljesen kopasz volt, fivérére, Morrisra vetődött. Morris kopasznak és soványnak látszott. De biztos, hogy élete teljében van, úgy mint ő maga. Vagy pedig egyszerre aggastyánok leszünk, mint ez a Sir William? Ekkor belépett unokaöccse North, unokahúga Peggy, meg az anyjuk és leültek vacsorázni. Az öreg Chinneryné az emeleten vacsorázott.

Hogy lett Dubbinből Sir William Whatney? Rá-rápillantott az öreg emberre, miközben a halat ették, amelyet a nedves csomagban hoztak. Utoljára egy hajón találkoztak, a folyón. Piknikre mentek; a folyó egyik szigetén vacsoráztak. Talán Maidenheadben.

Az ünnepélyről beszéltek. Craster nyerte meg a disznót, Grice-né az ezüsttálcát.

- Ezt láttam a gyerekkocsi takaróján - mondta Eleanor. - Idejövet találkoztam velük - magyarázta. Leírta a sokaságot. Aztán tovább beszéltek az ünnepélyről.

- Nem irígyli a sógornőmet? - mondta Celia Sir Williamhoz fordulva. - Éppen most tért vissza Görögországból.

- Voltunk Athénben, aztán Olympiában, aztán Delphiben - mondta Eleanor ledarálva a szokott szöveget. Hiszen nem volt már személyes kapcsolat közte meg Dubbin között.

- A sógorom, Edward, - magyarázta Celia - szervezi ezeket a gyönyörű utazásokat.

- Nem, ő fiatalabb nálam - mondta Sir William. - De természetesen hallottam róla. Várjunk csak, valami nagyon nagy ember.

Nem irígykedik Edwardra, gondolta Eleanor; de Morris hangja olyanformán csengett, ami elárulta, hogy összeméri tulajdon pályafutását Edwardéval.

- Nagyon szerette mindenki - mondta Eleanor. Elmosolyodott; maga előtt látta Edwardot, amint előadást tart áhítatos tanítónők csoportjának az Akropolison. Elővették jegyzőkönyvüket és minden szavát leírták. Nagyon előzékeny volt, nagyon szivélyes, egész idő alatt törődött ővele.

- Találkozott valakivel a nagykövetségről? - kérdezte Sir William. Aztán kijavította magát - Nem, nem nagykövetség, vagy igen?

- Nem, Athénben nincs nagykövetség - mondja Morris. Erre mellékösvényre terelődött a beszélgetés: mi a különbség a nagykövetség meg a követség között. Aztán megvitatták a balkáni helyzetet.

- A közeljövőben összeütközésekre van kilátás - mondta Sir William. Morrishoz fordult, a balkáni helyzeten vitatkoztak. Eleanor figyelme ide-oda kalandozott. Mit művelt az egész idő alatt ez az ember? - tünődött magában. Egyik-másik szava és mozdulata elővarázsolta azt a fiút, aki harminc évvel ezelőtt volt. Ha az ember félig behúnyja a szemét, akkor fölfedez rajta egy-két foszlányt a régi Dubbinből. Félig behúnyta a szemét. Egyszerre eszébe jutott - Dublin dícsérte a szemét. «A nővérének van a legszebb szeme, amit életemben láttam» - mondta. Morris visszamondta. És Eleanor egy újság mögé rejtette az arcát, hazamenet a vonaton, hogy eltitkolja boldogságát. Megint ránézett. Dubbin beszélt. Túlságosan terebélyes ember volt a békés, angol ebédlőben. Mennydörgő hangja nagy közönséget követelt.

Valami történetet mesélt. Ideges, szaggatott mondatokban beszélt, mintha körbe futnának a mondatai. Bámulta a stílusát, de az elejét nem hallotta. Sir William pohara üres volt.

- Töltsön Sir Williamnek - súgta oda Celia az ideges szobalánynak. A tálalóasztalon csörömpöltek az üvegek. Celia idegesen ráncolta homlokát. Falusi lány ez, fogalma sincs a mesterségéről - gondolta Eleanor. A történet eljutott tetőpontjára, de Eleanor néhány részletet elmulasztott.

- És egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy ott állok ócska lovaglónadrágban a pávatoll-ernyő alatt és ezek a jámbor emberek földrevetik magukat előttem. Egek ura! gondoltam magamban, ha tudnák, mekkora zavarban vagyok! - Kinyujtotta a poharát, hogy megtöltsék. - Így tanítottak meg bennünket valamikor a mesterségünkre.

Bizonyos, hogy dicsekszik, ez természetes. Hazatért Angliába, miután akkora területet kormányzott, mint egész Írország - mindig azt mondják és soha senki nem hallott róla. Eleanor megsejtette hogy ezen a hétvégén még rengeteg történetet fog hallani, amelyből Sir William előnyösen bontakozik ki. De ami igaz, az igaz. Nagyon jól beszél és sok érdekes dolgot művelt. Eleanor nem bánta volna, ha Morris is történeteket mesélne, azt szerette volna, ha ő is érvényesül, a helyett, hogy hátratámaszkodik és kezét - amelyen még most is látszik a forradás - végighúzza a homlokán.

- Jól tettem, hogy az ügyvédi pályára segítettem? - töprengett. Az apja ellene volt. De ha egyszer megtörtént, megtörtént. Morris megnősült, megjöttek a gyerekek, folytatnia kellett, akár akarta, akár nem. Ilyen visszavonhatatlanok a dolgok. Mi kísérletezünk, aztán ők döntenek. North unokaöccsére és Peggy húgára pillantott. Szemben ültek vele, a nap arcukba sütött. Makkegészséges, tojásdad arcuk hihetetlenül fiatalnak látszott. Peggy kék ruhájában úgy festett, mint egy kislány muszlinban. North még mindig a barnaszemű, krikettező fiú volt. Erősen odafigyelt. Peggy a tányérjába nézett. Közömbös arcot vágott, amellyel jólnevelt gyermekek a felnőttek beszélgetését hallgatják. Mulattatja a beszélgetés, vagy úntatja? Eleanor nem tudta eldönteni.

- Ott repül - mondta Peggy hirtelen fölvetve szemét. - A bagoly - tette hozzá és tekintete Eleanoréba ütközött. Eleanor megfordult és kinézett a háta mögötti ablakon. Nem látta a baglyot, csak a nehéz fákat látta, amelyeket bearanyozott a lenyugvó nap és a lassan mozgó teheneket, amelyek kérődzve lépkedtek a réten.

- Hagyjuk az urakat politizálni és kávézzunk meg a terraszon? - Azzal becsukták az ajtót a politizáló urak mögött.

Látni akarta a baglyot, mielőtt besötétedik. A madarak egyre jobban érdekelték. Ez is a vénség jele, gondolta magában, amikor felment a hálószobájába. Vénlány vagyok, aki madarakat ápol és les - mondta magában, amikor benézett a tükörbe. Az ő szeme volt, - még mindig szépnek látszott, a szarkalábak ellenére is, ez a szem, amelyet eltakart a vasúti fülkében, mert Dubbin megdícsérte. De most már osztályozva vagyok - gondolta, - vénlány, aki madarakat ápol és les. Ezt gondolják rólam. De nem vagyok, egyáltalán nem vagyok ilyen - mondta. Megrázta fejét és elfordult a tükörtől. A szoba csinos volt, árnyékos, hűvös, ápolt, a külföldi fogadók hálószobái után, amelyeknek a falain foltok voltak az odanyomott poloskák helyén és az ablak alatt emberek veszekedtek. De hol van a távcsöve? Eltette valamelyik fiókba? Keresni kezdte.

- Nem azt mondta apa, hogy Sir William szerelmes volt belé? - kérdezte Peggy, miközben a terraszon várakoztak.

- Erről nem tudok semmit - mondta Celia. - De jó lett volna, ha Eleanor férjhezmegy. Bár volnának gyerekei! Aztán itt telepedtek volna le. Olyan édes ember Sir William.

- Remélem, udvarias voltál Robinsonékhoz ma délután, akármilyen undok emberek...

- Muris, muris - panaszkodott az anyja nevetve. - Jobb volna, ha nem szednéd fel North minden csunya szójárását, drágám... Na, itt van Eleanor - szakította félbe magát.

Eleanor kiment a terraszra a távcsövével és leült Celia mellé. Még mindig nagyon meleg volt és még mindig elég világos, hogy lássák a távoli dombokat.

- Mindjárt visszajön - mondta Peggy, odatolva egy karosszéket. - A sövény mellett repül végig.

A sövény sötét vonalára mutatott, amely átszelte a pázsitot. Eleanor beigazította a távcsövét és várt.

- Most pedig - mondta Celia kitöltve a kávét - annyi mindenfélét szeretnék tőled kérdezni. - Hallgatott. Mindig tömérdek kérdezni valója volt; április óta nem látta Eleanort. Négy hónap alatt összegyűltek a kérdések. Most aztán kicsordultak belőle.

- Először is - kezdte. - Nem, nem... - Mellőzte ezt a kérdést egy másik javára.

- Rose-zal? - felelte Eleanor szórakozottan és élesebbre állította be a távcsövet. - Kezd már besötétedni - mondta. A mező elhomályosult.

- Morris azt mondja, hogy becitálták a rendőrbíróságra - mondta Celia. Kissé halkította a hangját, bár maguk közt voltak.

- Téglát dobott - mondta Eleanor. Megint beigazította a távcsövét, s a levegőben tartotta arra az esetre, ha visszatérne a bagoly.

- Most még nem - mondta Eleanor. - Majd legközelebb. Na, itt jön! - kiáltott közbe. Az ormótlan fejű madár nehézkesen repült végig a sövény fölött. Csaknem fehérnek látszott a félhomályban. Eleanor becélozta a lencséje középpontjába. A bagoly kis fekete tárgyat cipelt.

- Egeret fogott! - kiáltott fel. - A toronyban van a fészke - mondta Peggy. A bagoly elrepült.

- Most már nem látom - mondta Eleanor. Letette a távcsövét. Pillanatig hallgattak, itták a kávét. Celia a következő kérdését forgatta a fejében. Eleanor megelőzte.

- Mesélj nekem William Whatney-ről - mondta. - Mikor utoljára láttam, karcsú fiatalember volt, egy hajó fedélzetén. - Peggy nevetésben tört ki.

- Nem olyan nagyon régen - mondta Eleanor kissé sértődötten. - Körülbelül - tünődött - húsz évvel, talán huszonöt évvel ezelőtt.

Az ő szemében ez nem régen volt, de - jutott eszébe - Peggy akkor még meg sem született. Hiszen legföljebb tizenhat vagy tizenhét éves.

- Nem édes ember!? - kiáltott fel Celia. - Indiában élt, tudod. Most nyugalomba vonult és azt reméljük, hogy itt fog megtelepedni. De Morrisnak az a véleménye, hogy unalmasnak találná a falusi életet.

Egy darabig hallgattak, nézték a mezőt. A tehenek hébe-hóba köhögtek kérődzés közben, amint egyet léptek a fűben. Kellemes tehén- és fűszag áradt fel a terraszra.

- Úgy látszik, holnap megint meleg lesz - mondta Peggy. Az ég teljesen derűs volt. Mintha mérhetetlen sok kékesszürke atomból gyártották volna, olyan színűre, mint az olasz katonatisztek köpenye. Csak a látóhatáron húzódott végig egy hosszú zöld csík. Minden nyugodtnak, tisztának, csendesnek látszott. Egyetlen felhő sem mutatkozott és nem gyúltak még ki a csillagok.

Olyan kicsi, olyan fínom; olyan jelentéktelen Spanyolország után, de most, hogy leszállt a nap és a fák egymásba olvadtak, nem látszottak a leveleik, azért megvan a maga külön szépsége, gondolta Eleanor. A dombok megnőttek és leegyszerűsödtek. Belenőttek az égbe.

- Milyen gyönyörű! - kiáltott fel, mintha bocsánatot kérne Angliától Spanyolország után.

- Különösen, ha Robinson nem építkezne - sóhajtotta Celia. És Eleanornak eszébe jutott, hogy ezek a Robinsonék a helység átka. Gazdag emberek, akik építkezéssel fenyegetőznek. - Mindent elkövettem, hogy kedves legyek hozzájuk a ma délutáni ünnepélyen - folytatta Celia. - Sokan nem hívják meg őket, de én azt mondom, falun kedvesnek kell lenni a szomszéddal...

Aztán elhallgatott. - Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled - mondta végre. Újra kezdte kitölteni a kérdések kancsóját. Eleanor engedelmesen várakozott.

- Kaptatok ajánlatot Abercorn Terrace-re? - kérdezte Celia. Egyenként potyogtak le a kérdései, mint az esőcseppek.

- Még nem - mondta Eleanor. - Az ingatlanügynök azt kívánja, hogy osszam fel lakásokra.

- Remélem, nem lesz semmi baj - mondta Celia. - De jobb szerettem volna, ha Angliában jön a világra. - Megint gondolkozott. - A gyerekei franciák lesznek? - mondta.

- Azt hiszem, franciák - mondta Eleanor. A zöld sávot nézte; halványulni kezdett. Kékbe kezdett játszani.

- Mindenki azt mondja, nagyon rendes fiú - mondta Celia. - De René, René - rossz volt a kiejtése - úgy hangzik, mint egy női név.

- De ez Ronnyra emlékeztet engem, és nem szeretem Ronnyt. Volt egy Ronny nevű istállófiúnk.

- Aki szénát lopott - mondta Peggy. Újra hallgattak. - Igazán kár - kezdte Celia, aztán elhallgatott. Kijött a szobalány, hogy elvigye a kávéskészletet.

- Gyönyörű éjszaka, nem? - mondta Celia a személyzet jelenlétéhez igazítva a hangját. - Olyan idő van, mintha soha többé nem esne az eső. Már pedig akkor nem tudom... - És tovább fecsegett a szárazságról s a vízhiányról. A kutak mindig kiapadnak. Eleanor a dombokat nézte és jóformán oda sem figyelt. - De azért van elég mindenkinek - hallotta Celia hangját. Valami okból megőrizte a mondatot, amelynek semmiféle értelmet nem tulajdonított - ... de azért van elég mindenkinek - mondta utána. A rengeteg idegen nyelv után, amelyet hallott, jól csengett a tiszta angol beszéd. Milyen gyönyörű nyelv - gondolta, és mégegyszer elmondta magában Celia hétköznapi szavait, amelyeket egyszerűen mondott el, de az «r» milyen leírhatatlan ropogtatásával, hisz Chinneryék a történelmi idők kezdete óta Dorsetshire-ben éltek.

- Miről is beszéltem - folytatta Celia. - Azt mondtam «olyan nagy kár» ... igen... - De hangok hallatszottak, szivarfüst ütötte meg az orrukat; az urak visszatértek. - Na, itt vannak - szakította félbe magát. A székeket ide-oda tologatták, újra csoportosították.

Félkörben ültek, szemben a mezővel és a megfakuló dombokkal. A széles, zöld csík eltűnt a látóhatárról. Az ég egyszínű lett. Béke és hűvösség terjengett; bennük magukban is valami lecsillapult. Nem kellett beszélni. A bagoly megint átrepült a réten. Éppen csak a fehérlő szárnyát látták a fekete sövény fölött.

- Ott repül - mondta North és nagyot fújt egy szivarból, alighanem az első szivarjából, gyanította Eleanor, bizonyosan Sir William kínálta meg vele. A szilfák koromfeketén rajzolódtak ki az égre. A levelek nyakatekert mintában ültek az ágakon, mint valami lyukacsos, fekete csipke. Az egyik lyukon át Eleanor csillagot pillantott meg. Felnézett. Még egyet látott.

- Szép nap lesz holnap - mondta Morris és a cipője talpához verte a pipáját. Messze, messze, egy távoli úton, szekér zörgött; aztán hangok éneklő kórusa. Falusi emberek mentek hazafelé. Ez Anglia - gondolta magában Eleanor. Úgy érezte magát, mintha lassan belesüppedne valami fínom hálóba, amely himbáló ágakból, sötétedő dombokból és fekete, csipkeformájú gallyakból szövődne, csillagfénnyel a háttérben. Denevér siklott el közvetlenül a fejük felett.

- Igazán? - mondta Sir William. - Én azt mondhatnám, szeretem őket. - Hangja csendes, csaknem mélabús volt, Celia most azt fogja mondani, belekapaszkodnak az ember hajába - gondolta Eleanor.

- De nekem nincs hajam - mondta Sir William. Kopasz feje, széles arca kivillant a sötétségből.

A denevér újra elsuhant mellettük, a földet súrolva. Egy kevés hűvös levegő járta át a lábukat. A fák is belenőttek az égbe. Nem volt hold, de a csillagok egymásután feljöttek. Még egy, gondolta Eleanor a pislákoló fényre pillantva feje felett. De túlságosan alacsony volt, túlságosan sárga; észrevette, hogy egy szomszéd ház égő lámpája, nem csillag. Aztán Celia Sir Williammel kezdett beszélgetni. Szerette volna, ha itt telepszik le; Lady St. Austell azt mondta, a majorság kiadó. Mi ez? - tünődött Eleanor egy fényre pillantva. A majorság vagy csillag? Aztán tovább beszéltek.

Beleúnva önmaga társaságába, az öreg Chinneryné korán lement. Ott ült a szalónban és várt. Szertartásosan vonult le, de nem talált ott senkit. Ünnepélyesen felöltözve, fekete selyem, nagymamás ruhájában, főkötővel a fején, ott ült és várakozott. Sasorra élesen kiugrott petyhüdt arcából. Egyik félig lehúnyt szemhéján kis vörös szegély látszott.

- Miért nem jönnek be? - mondta siránkozva Ellennek, a tapintatos fekete szobalánynak, aki a háta mögött állt. Ellen az ablakhoz lépett és kopogtatott az üvegen.

Celia félbehagyta a beszédet és hátrafordult. - Ez mama, - mondta - be kell mennünk. - Felállt és hátratolta a székét.

A sötétség után a szalón égő lámpái színpadi hatást tettek. Az öreg Chinneryné úgy ült a kerekes székében, hallócsövével, mint aki várja, hogy hódoljanak neki. Semmit sem változott. Egy napot sem öregedett, Most is olyan erőteljes, mint mindig. Mikor Eleanor lehajolt, hogy szokása szerint megcsókolja, az élet újra visszanyerte meghitt arányait. Így hajolt minden áldott este az apja fölé. Örült, hogy lehajolhatott. Ettől fiatalabbnak érezte magát. Könyv nélkül tudta az egész eljárást. Ők, a középkorúak, hajbókolnak a nagyon öregek előtt. A nagyon öregek nyájasak hozzájuk; aztán bekövetkezik a szokásos szünet. Semmi mondanivalójuk nem volt számára, neki sem volt mondanivalója az ő számukra. Mi történik most? Eleanor észrevette, hogy az öreg hölgy szeme hirtelen felcsillan. Mitől csillan fel egy kilencven éves vénasszony szeme? A kártyától? Igen. Celia elment a zöldposztóval bevont asztalért. Chinnerynének szenvedélye volt a whist. De ennek is megvolt a maga szertartása, a maga illemtana.

- Ma este ne játsszunk, - mondta kis mozdulattal, mintha félre akarná tolni az asztalt. - Biztosan untatni fogja Sir Williamet. - A terebélyes ember felé intett, aki kissé kivülrekedt a családi körön.

- Egyáltalán nem, egyáltalán nem - mondta Sir William gyorsan. - Végtelenül fogok örülni - nyugtatta meg.

- Jó fiú vagy, Dubbin - gondolta Eleanor. Aztán odaállították a székeket, kiosztották a kártyát és egyik rubbert a másik után játszották; Morris a hallócsövön át évődött anyósával. North olvasott, Peggy a zongora billentyűin játszadozott, s Celia, aki elbóbiskolt a hímzése fölött, hirtelen fel-felriadt és kezét szája elé emelte. Végül zajtalanul kinyílt az ajtó. Ellen, a tapintatos fekete szobalány megállt Chinneryné széke mögött és várakozott. Chinneryné úgy tett, mintha nem venné észre, a többiek örültek, hogy abbahagyhatják. Ellen előlépett és Chinneryné tűrte, hogy feltolják az öregségét elrejtő emeleti szobába. Élvezete véget ért.

- A népünnepély - mondta és összegöngyölte hímzését. - Le kell feküdnöm. Gyere, Peggy, gyere, Eleanor.

North fürgén felpattant, hogy kinyissa az ajtót. Celia meggyujtotta a réztartóban a gyertyát és kissé nehézkesen felkapaszkodott a lépcsőn. Eleanor követte. De Peggy elmaradt. Eleanor hallotta, hogy a hallban suttog a bátyjával.

- Gyere, Peggy - szólt vissza Celia a korlát mellől, amint felvánszorgott. Mikor feljutott az emeleti folyosóra, megállt a kis Chinneryk képe alatt és mégegyszer hátraszólt kissé éles hangon:

- Gyere már, Peggy. - Szünet következett. Aztán Peggy durcásan felment. Engedelmesen megcsókolta anyját, de egyáltalán nem látszott álmosnak. Nagyon csinos és kissé kipirult volt. Semmi kedve sem volt lefeküdni. Eleanor biztosan tudta.

Eleanor belépett a szobájába és levetkőzött. Minden ablak tárva volt, hallotta a fák susogását a kertben. Még mindig olyan meleg volt, hogy mikor hálóköntösében végigfeküdt az ágyon, csak a takarót húzta magára. A gyertya kis körteformájú lángját lobogtatta a mellette levő asztalon. Merengve hallgatta a kerti fák zúgását és figyelte egy éjjeli lepke árnyékát, amely a szobában körbe cikázott. Be kellene csuknom az ablakot, vagy el kellene fújnom a gyertyát - gondolta álmosan. Egyikhez sem volt kedve. Nyugodtan akart feküdni. Megkönnyebbülés volt a félhomályban feküdni a beszélgetés meg a kártya után. Még most is látta, hogyan hullanak a kártyalapok az asztalra, feketék meg sárgák, királyok, királynők és alsók. Egymásután hullottak le a zöld posztóval borított asztalra. Álmosan pillantott körül. Csinos virágváza állt az öltözőasztalon. Aztán politúros szekrény, és az ágya mellett porcellándoboz. Felnyitotta. Négy darab kétszersült volt benne, meg egy megfakult csokoládészelet - arra az esetre, ha éjszaka megéhezik. Celia könyvekről is gondoskodott. Egy semmirekellő naplója, Ruff Northumberlandi sétája és egy csonka Dante-kötet, arra az esetre, ha olvasáshoz volna kedve az éjszaka. Elővette az egyik könyvet és letette maga mellé az éjjeliszekrényre. Talán mert olyan sokáig utazott, még mindig úgy rémlett neki, mintha a hajó gyöngéden ringana a tengeren, mintha a vonat ide-oda himbálódzna, mint amikor végigzakatolt Franciaországon. Úgy érezte, mintha tájak rohannának el mellette, amint kinyúlt az ágyon a takaró alatt. De már nem a táj rohan el mellette, gondolta, hanem az emberek változó élete.

Becsukódott a rózsaszínű hálószoba ajtaja. William Whatney köhögött a szomszéd szobában. Eleanor hallotta, amint jár-kel. Most az ablakban áll, utolsó szivarját szívja. Talán Indián jár az esze? - tünődött magában - azon, hogy pávatollernyő alatt állt? Aztán mozgolódni kezdett a szobában, levetkőzött. Hallotta, amint felveszi keféjét és megint leteszi az öltözőasztalára. És neki köszönhetem, - gondolta, miközben eszébe jutott sárga és vörös pörsenésekkel teli tokás álla - neki köszönhetem azt a pillanatot, amely több volt, mint élvezet, mikor a vonat harmadosztályú fülkéjében újság mögé rejtettem az arcomat.

Most már három éjjeli lepke cikázott a mennyezeten; kis kopogó zajt ütöttek, amint egyik sarokból a másikba repkedtek. Ha még tovább nyitva hagyja az ablakot, a szoba megtelik éjjeli lepkékkel. A folyosón megreccsent egy parketta. Odafigyelt. Peggy kiszökik a szobájából a bátyjához? Határozottan érezte, hogy ezek valamit tervelnek. De nem hallott mást, csak a kertben himbálódzó súlyos lombot, egy tehén bőgését, egy madár csiripelését, és aztán, nagy gyönyörűségére, a bagoly nyúlós hangját, amely egyik fáról a másikra röppent, ezüst hurkot kötve mindegyikre.

Felnézett a mennyezetre. Halvány vízfoltot látott. Olyan volt, mint egy domb. Eszébe juttatta Görögország és Spanyolország nagy, magányos hegycsúcsait, amelyek olyanok, mintha az idő kezdete óta senki sem mászta volna meg őket.

Kinyitotta az éjjeliszekrényen heverő könyvet. Azt remélte, Ruff sétája az, vagy a Semmirekellő naplója. De Dante volt, és lusta volt, hogy mást vegyen a kezébe. Imitt-amott elolvasott néhány sort, de olasz tudása berozsdásodott; a szavak értelme elpárolgott; bár azért volt értelmük; mintha gereblyével kaparnák elméje felszínét:

Mindez csak elsuhant az öntudata mellett, amely a mennyezeten kergetőző éjjeli lepkéket figyelte és a fáról-fára szökdécselő bagoly nyúlós huhogását hallotta, - a szavak nem árulták el teljes jelentőségüket, valamit elrejtettek a régi olasz nyelv kemény burkában. Egyszer majd el fogom olvasni, gondolta és becsukta a könyvet. Ha majd nyugdíjba küldöm Crosbyt, ha... Másik házat fog venni? Vagy utazni fog? Elmegy végre Indiába? A szomszéd szobában Sir William lefeküdt. Sir William élete befejeződött, az övé csak most kezdődik. Nem, nem vásárlok másik házat, nem kell másik ház, gondolta és felpillantott a mennyezetre. Megint elfogta a hullámokon lassan ringó hajó érzése, a vasúti sínen jobbra-balra himbálódzó vonat hangulata. A dolgok nem maradhatnak örökké egyformák. A dolgok elmúlnak, a dolgok változnak, gondolta és fölnézett a mennyezetre. És hová megyünk? Hová? Hová?... Az éjjeli lepkék kergetőztek a mennyezeten. A könyv lehullott a padlóra. Craster nyerte a malacot, de ki is nyerte meg az ezüst tálat? Révedezett, törte a fejét, megfordult és elfújta a gyertyát. Úrrá lett a sötétség.

Január volt. Hullott a hó. Egész nap hullott. Az ég elterpeszkedett, mint egy szürke lúd szárnya, amelyből pihék hullanak Angliára. Az ég egyéb se volt, csak hópihék kavargása. Az utak párnásak lettek, a gödrök megteltek; a hó eltorlaszolta a folyóvizeket, elhomályosította az ablakokat, felhalmozódott a kapuk előtt. Halk zúgás volt a levegőben, könnyű zsibongás, mintha a levegő maga is hóvá változna; máskülönben minden csendben volt, legfeljebb egy bárány köhögött, hótömeg pottyant le a fáról vagy valóságos lavinában csúszott le valamelyik londoni háztetőről. Hébe-hóba fénysáv húzódott végig lassan az égen, ha gépkocsi futott végig a párnázott úton. De amint közeledett az éjszaka, hóba borultak a keréknyomok, a forgalom nyomai kisímultak és vastag hópalást borult a középületekre és szobrokra.

Még mindig havazott, mikor az ingatlanügynökségtől érkező fiatalember eljött megtekinteni az Abercorn Terrace-i házat. A hó kemény, fehér fénybe borította a fürdőszoba falait, kiemelte a fürdőkád lepattogott zománcát és a fal nedves foltjait. Eleanor az ablakban állt és kinézett. A kert fáit nehéz hó borította. Valamennyi háztetőre puha hó telepedett. Még mindig havazott. Megfordult, a fiatalember is megfordult. A világítás egyiküknek sem állt jól, de a hó - Eleanor látta a folyosó végén levő ablakon át - szép volt, amint hullott.

Grice úr feléje fordult, mikor lementek a földszintre. - Tény az, hogy a klientúránk manapság bőségesebb mosakodási alkalmatosságot kíván - mondta és megállt a hálószoba ajtó mögött.

Mért nem mond egyszerűen «fürdőszobát»? - gondolta Eleanor. Lassan lementek a földszintre. Most láthatta, hogyan hull a hó a hall-ajtó mögött. Feltűnt neki, hogy a fiatalembernek vörös a füle és nagyon eláll magas gallérja fölött és a nyakát alighanem felületesen mossa meg valamelyik wandsworthi konyha csapjánál. Bosszankodott. Ahogy ez az ember kutató pillantásokkal körülment, mindent leszólva, megtámadta a ház tisztaságát, emberségét és ráadásul képtelen hosszú szavakat használt. Eleanor sejtette, hogy a hosszú szavak segítségével tornázta fel magát egy felsőbb társadalmi osztályba. Most óvatosan átlépte az alvó kutyát. Megfogta kalapját, amely a hall asztalán feküdt és lement a bejárat lépcsőjén a üzletemberes gombos cipőjében, sárga lábnyomokat hagyva a vastag, fehér hópárnán. Kocsi várt az ajtóban.

Eleanor megfordult. Crosby legszebb főkötőjében és kabátjában tett-vett. Egész délelőtt Eleanor nyomában volt a házban, mint egy kiskutya; a gyűlöletes pillanatot nem lehetett tovább halogatni. A kocsi az ajtóban várta; búcsúznia kellett.

- Hát Crosby, nagyon kopár itt minden, nem? - mondta Eleanor és körülnézett az üres szalónban. A hó fehér visszfénye a falakon tükröződött. Megmutatta a bútorok nyomát rajtuk, az egykori képek helyét.

- Bizony, Eleanor kisasszony - mondta Crosby és ő is körülnézett. Eleanor tudta, hogy most mindjárt sírvafakad. Nem akarta, hogy sírjon, maga sem akart sírni.

- Most is itt látom valamennyiket az asztal körül, Eleanor kisasszony - mondta Crosby. De az asztalt elvitték. Morris ezt vitte magával, Delia amazt. Mindent kiosztottak, mindent széthordtak.

- És a teáskanna sohasem forrt fel - mondta Eleanor. - Emlékszik? - Nevetni próbált.

- Ó, Eleanor kisasszony, - mondta Crosby fejét csóválva - mindenre emlékszem! - A könnyek már gyűltek a szemében. Eleanor átnézett a másik szobába.

Ott is nyomok voltak a falon, a könyvespolc meg az íróasztal helyén. Eszébe jutott, hogy valamikor ott ült. Mintát rajzolt az itatósra. Lyukat vájt belé. Összeadta a bevásárlókönyvek számoszlopait... Aztán megfordult. Crosby még mindig ott volt. Crosby sírt. Az érzelmek vegyüléke határozottan kínos volt. Eleanor örült, hogy mindettől megszabadul, de Crosby számára ez a világ végét jelentette.

Crosby ismerte ennek a nagy, zeg-zugos háznak valamennyi szekrényét, parkettáját, székét meg asztalát. Nem öt- vagy hatlábnyi távolságból, mint ők, hanem a térdéről, ahogy sikálta és fényesítette; ismert minden horpadást, minden foltot, minden kést, villát, szalvétát és pohárszéket. Belőlük meg a viselt dolgaikból állt az egész világa. És most elmehet, egyedül, egy richmondi magányos kis szobába.

- Azt hiszem, mindenesetre örül, hogy itthagyja az alagsori szobát, Crosby - mondta Eleanor és megint belépett a hallba. Soha eszébe sem jutott, milyen sötét és milyen alacsony volt Crosby szobája, amíg «Grice urunkkal» be nem nézett és el nem szégyelte magát.

- Ez volt az otthonom negyven esztendőn át, Eleanor kisasszony - mondta Crosby. - Negyven esztendőn át! - hőkölt vissza Eleanor. Ő maga tizenhárom vagy tizennégy éves kislány volt, mikor Crosby hozzájuk szegődött. És milyen csinos és egyenes volt ez a lány; most kék rovarszeme kidülledt és arca beesett.

- Érdemes magával vinni? - kérdezte Eleanor a meglehetősen büdös és asztmás, egyáltalán nem vonzó vén kutyára pillantva. - Könnyen találhatunk neki rendes otthont vidéken.

- Ó, kisasszony, ne kívánja, hogy megváljak tőle! - mondta Crosby. Könnyek fojtogatták a hangját. A. könnyek leperegtek az arcán. Akárhogy erőlködött Eleanor, az ő szemébe is könnyek gyűltek.

- Isten vele, drága Crosby - lehajolt és megcsókolta Crosbyt. Különös, száraz bőre van, figyelte meg. De neki is potyogtak a könnyei. Aztán Crosby, láncon tartva Rovert, oldalvást lefelé lépegetett a síkos lépcsőn. Eleanor a nyitott ajtóból utána nézett. Szörnyű pillanat volt; boldogtalan, zilált, mindenkép visszás. Crosby annyira porig volt sujtva, ő meg úgy örült. A nyitott ajtóban könnyek gyűltek a szemébe és lecsurogtak. Ők valamennyien itt laktak, itt éltek; itt állt ő és búcsút intett Morrisnak, amikor iskolába ment, ebben a kis kertben ültettek sáfrányt. És most Crosby hulló hópihékkel a fekete főkötőjén, felkapaszkodott a kocsiba, karjában tartva Rovert. Eleanor becsukta a kaput és bement.

Hullott a hó, mikor a fogat végigkocogott az utcákon. Hosszú, sárga csapások voltak a kövezeten, ahol a boltokat járó emberek a havat taposták. Lassan olvadni kezdett; hótömegek csúsztak le a háztetőkről és zuhantak a kövezetre. Kisfiúk hógolyókkal dobálóztak. Az egyik hógolyó eltalálta a kocsit. Amikor befordultak Richmond Greenbe, az egész nagy terület tiszta fehér volt. Itt úgylátszik senki se gázolt a hóban; fehér volt minden, fehér volt a rét, fehérek voltak a fák, fehérek a rácsok. Nem ütközött ki az egész látványban semmi más, csak a fák tetején feketén gubbasztó varjak. A kocsi ment tovább.

A szekerek sárgás, darabos keverékké köpülték a havat a Green melletti kis ház előtt, ahol megálltak. Crosby karján cipelve Rovert, mert különben bepiszkolta volna a lépcsőt, felment. Louisa Burt már ott állt és fogadta és Bishop úr, az emeleti lakó, aki valamikor komornyik volt, fölsegítette a poggyászát. Crosby követte kis szobájába.

Szobája a háztető alatt volt és a kertre nézett. Kicsi volt, de mikor kicsomagolta a holmiját, elég barátságosnak látszott. Abercorn Terrace-re emlékeztette. Hiszen annyi év óta gyüjtött mindenféle lim-lomot, arra az esetre, ha nyugalomba megy: kis indiai elefántokat, ezüst vázákat, a rozmár-levélnyomót, amelyet egy reggel a papírkosárban talált, mikor ágyúval lőttek az öreg királynő temetése napján, minden itt volt. Rézsútosan felrakta valamennyit a kandallóra és amikor felakasztotta a család minden tagjának fényképét, - némelyiket menyasszonyruhában, a másikat parókában és talárban, és Martin urat egyenruhában a középre, mert ő volt a kedvence - egyszerre otthon érezte magát.

De akár a levegőváltozás miatt, akár azért, mert meghűlt a hóban, Rover egyszerre beteg lett. Nem akart enni, az orra meleg volt, az ekcémája kiújult. Mikor másnap reggel Crosby magával szerette volna vinni bevásárolni, a hátára feküdt, lábával a levegőben kalimpált, mintha könyörögne, hogy hagyják békében. Bishop úrnak fel kellett világosítania Crosbyné őnagyságát, - mert Richmondban ezt a hízelgő címet viselte - hogy nézete szerint a szegény öreg cimbora - mikor ideért, megsimogatta a kutya fejét - nem való már ebbe a világba.

- Jöjjön velem, drágám, - mondta Burtné és Crosby vállára tette a kezét - Bishop úr majd elintézi.

- Biztosíthatom, hogy nem fog szenvedni - mondta Bishop úr és feltápászkodott térdeplő helyzetéből. A méltóságos asszony kutyáit hányszor altatta el már azelőtt. - Csak egyet szippant - Bishop úr kezébe vette a zsebkendőjét - és búcsút mond ennek az árnyékvilágnak.

- Neki is jobb lesz így - tette hozzá Burtné és megpróbálta eltávolítani Crosbyt.

Igaz, ami igaz, a szegény öreg Rover nagyon siralmas állapotban volt. Farkát csóválta, a szeme nyitva volt, még élt, valami csillogott a szemében, amiről Crosby sokáig azt hitte, hogy mosoly. Az ő gondjaira bízta magát. Nem adhatja át idegenek kezére. Három nap, három éjszaka mellette ült; teáskanállal húskivonatot töltött beléje; de végül már nem nyitotta ki a száját, teste egyre merevebbé vált, légy sétált végig az orrán, a nélkül, hogy megmoccant volna. Ez kora reggel történt, odakint csipogtak a verebek a fákon.

- Valóságos áldás, hogy akadt valami szórakozása - mondta Burtné, mikor a temetés után következő napon megpillantotta Crosbyt legszebb köpenyében és főkötőjében. Ugyanis csütörtök volt és ezen a napon ment el Pargiter úr harisnyáiért Ebury Street-re. - De ezt a kutyát már régen el kellett volna pusztítani - tette hozzá Burtné, visszafordulva a vízvezetékhez. - Nagyon büdös volt a szája.

Crosby felült a helyiérdekű vonatra, a Sloane Square-nél leszállt, onnét gyalog ment. Lassan ment, behajlított karral, mint aki az utcai balesetek ellen védekezik. Még mindig szomorú ábrázata volt. De a látogatás Richmondból az Ebury Streetre jót tett neki. Ebury Streeten inkább önmagának érezte magát, mint Richmondban. Mindig az volt az érzése, hogy Richmondban közönséges népek laknak. Itt azonban a hölgyek és urak egyfajtájúak voltak. Jóváhagyón pillantott a boltokra, amelyek mellett elhaladt. Eszébe jutott, hogy Arbuthnot tábornok, aki gyakran látogatta gazdáját, Ebury Streeten lakott. Aztán befordult a sötét mellékutcába. Arbuthnot tábornok meghalt. Louisa megmutatta az újságokban megjelent hírt. De mikor élt, itt lakott. Eljutott Martin úr lakásához. A lépcsőn megpihent és megigazította a főkötőjét. Mindig elbeszélgetett Martinnal, amikor elment a harisnyáiért; ez is örömei közé tartozott. És jólesett elbeszélgetnie Briggsnével, Martin lakásadónőjével. Ma abban az élvezetben lesz része, hogy elmondhatja Rover halálát. Óvatosan lelépdelt az alagsor lépcsőjén, amely síkos volt a fagytól, megállt a személyzeti kapu előtt és csöngetett.

Martin a szobájában ült és újságot olvasott. A Balkán-háború véget ért, de újabb viharfelhők tornyosultak. Ebben biztos volt, egészen biztos. Átfordította a lapot. A szoba igen sötét volt a darás hóesésben. És ha várt valakit, sohasem tudott olvasni. Crosbyt várta; már hallotta a hangját a hallból. Mennyit fecsegnek, mennyit locsognak, gondolta türelmetlenül. Ledobta az újságot és várt. No, most bejön. Keze már a kilincsen van. De miről beszéljen vele, tünődött, mikor látta, hogy megmozdul a kilincs. Letette az újságot, a szokásos kifejezéssel fogadta: - No, Crosby, hogy megy a sora?

Martin végighallgatta a történetet; résztvevőn összeráncolta szemöldökét. Aztán felállt, kiment a hálószobájába és pizsamakabáttal a kezében visszatért.

- Mi lehet ez, a maga nézete szerint, Crosby? - mondta. Barna körvonalú lyukra mutatott a gallér alatt. Crosby feltette aranykeretes pápaszemét.

- Vadonatúj pizsama; kétszer volt rajtam - mondta Martin, kibontva a pizsamát. Crosby megfogta. A legfínomabb selyem. Ő igazán tudja.

- Volna szíves elvinni ezt a pizsamát izé, hogyishívjáknénak - folytatta, még mindig kezében tartva a ruhadarabot. Szeretett volna szóképpel élni, de az ember csak szószerinti értelemben használhatja az igen egyszerű szavakat, mikor Crosbyval beszél, gondolta magában.

- Mondja meg neki, hogy szerezzen más mosónőt - fejezte be. - A régit pedig küldje a pokolba.

Crosby gyöngéden szívéhez szorította a sebesült pizsamát; Martin úr nem tűri a gyapjúszövetet a bőrén, jutott eszébe. Martin hallgatott. Egy kis időt el kell töltenie Crosbyval. De Rover halála erősen korlátozta a beszélgetés témáit.

- Mi van a reumájával? - kérdezte, mikor Crosby gyertyaegyenesen állt az ajtóban, a pizsamával a karján. Határozottan kisebb lett, gondolta magában. Crosby a fejét rázta. Richmond nagyon alacsonyan fekszik Abercorn Terrace-hez képest, mondta. Arca megereszkedett. Biztosan Roverra gondol, gyanította Martin. Ezt ki kell vernie a fejéből; Martin sem bírta a könnyeket.

- Látta Eleanor kisasszony új lakását? - kérdezte. Crosby látta. De egyáltalán nem szerette a lakásokat. Nézete szerint Eleanor kisasszony agyondolgozza magát.

- Már pedig a népek nem érdemlik meg - mondta a Zwinglerekre, Paravicinikre és Cobbokra célozva, akik valamikor be szoktak állítani a hátsó kapun viseltes ruháért.

Martin a fejét rázta. Nem tudta, mit mondjon. Nem szeretett cselédekkel beszélni, mindig úgy érezte, ilyenkor nem őszinte. Akár kényszeredetten mosolyog, akár szívélyességet erőltet, mindenképpen hazudik.

- És Martin úrfi jól érzi magát? - kérdezte Crosby úgy szólítva, mint régen, régi kiváltsága jogán.

Crosby széjjelnézett a szobában. Agglegény lakása volt, a bőrszékekkel, a sakkfigurákkal egy halom könyv felett, meg a szódavizes tálcával. Azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy szerinte rengeteg csinos fiatal hölgy van a világon, aki boldogan viselné Martin úrfi gondját.

Ez jó alkalom volt Martinnak, hogy elővegye az óráját, az ablakhoz siessen és elkiáltsa magát, mintha hirtelen eszébe jutna, hogy találkozója van:

Hazudott. Nem volt semmi találkozója. Az ember mindig hazudik a cselédeknek, gondolta és kinézett az ablakon. Az Ebury Street házainak hétköznapi körvonalai kibontakoztak a hulló hóban. Mindenki hazudik, gondolta. Apja halála után egy Mira nevezetű nő leveleit találták meg, összekötözve az asztal fiókjában. És látta Mirát. Tekintélyes, terebélyes hölgy, aki pénzt kért a háztető kijavítására. Miért hazudott az apja? Hát bűn az, ha az embernek szeretője van? És ő maga is hazudott, azzal a Fulham Roadi szobával kapcsolatban, ahol ő meg Dodge meg Erridge olcsó szivarokat szívtak, meg mocskos történeteket meséltek. Gyalázatos rendszer, gondolta; családi élet, Abercorn Terrace. Nem csoda, hogy nem kell senkinek. Egyetlen fürdőszobája van, meg alagsora; és annyi különböző ember volt benne összezárva, aki mind össze-vissza hazudott.

Amint az ablakban állt és nézte a kicsi körvonalakat, amelyek a nedves kövezeten surrantak végig, megpillantotta Crosbyt, amint csomaggal a hóna alatt fölment a pincelépcsőn. Egy pillanatig megállt, körülnézett, mint egy megrémített kis állat, mielőtt szembeszállna az utca veszedelmeivel. Végül elbaktatott. Martin látta, hogy hó hull a fekete főkötőjére. Aztán nyomtalanul eltűnt. Martin elfordult.

Fényes tavasz volt, sugárzó nap. Mintha a levegő is zsibongott volna, mikor hozzáért a fák tetejéhez. Vibrált, hullámzott. A levelek éles körvonalúak és zöldek voltak. Falun a régi toronyórák az időt recsegték; a rozsdás hangok végigszálltak a réteken, amelyeken vörös lóhere virágzott és a hollók felröppentek, mintha megijedtek volna a harangzúgástól. A levegőben keringtek, aztán megtelepedtek a fák tetején.

London pompázatos és zajos volt; az évad most kezdődött. Az autók tülköltek; a forgalom zúgott; a zászlók lobogtak, fickándoztak, mint a pisztrángok a patakban. És valamennyi londoni templom valamennyi harangja - a mayfairi elegáns szentek, a kensingtoni ódon szentek és a City tiszteletreméltó szentjei - az órát ütötte. A londoni levegő hangok hullámzó óceánja volt, amelyen áramlatok futottak végig. De a harangütések szabálytalanok voltak. Mintha a szentek maguk sem értenének egyet, szünetek, csendek szakították félbe... Aztán újra megszólaltak a harangok.

Itt Ebury Streeten valami távoli, vékonyhangú harang ütött. Tizenegyet. Martin az ablakban állt és lenézett a keskeny utcára. A nap sütött, ő maga jó hangulatban volt. Éppen a bankárját készült meglátogatni a Cityben. Ügyei jól alakultak. Valamikor, gondolta, az apja rengeteg pénzt keresett, aztán elvesztette, aztán újra megkereste. De mindent egybevetve, jól végezte a dolgát.

Egy ideig az ablakban állt és az elragadó kalapú divathölgyet bámulta, aki egy cserépedényt nézett a szemközti régiségüzletben. Kék váza volt, kínai állványon, mögötte zöld brokát. A váza ívelő, arányos formája, a kék szín mélysége, a máz fínom erezete tetszett neki. És a cserepet néző hölgy szintén bájos volt.

Vette a kalapját és sétabotját és lement az utcára. Az út egy részét gyalog teszi meg a Citybe. «A spanyol király legkisebb leánya» - dúdolta, mikor befordult a Sloane Streetre, «egy szép nap meglátogatott»... - megnézte a kirakatokat menet közben. Tele voltak nyári ruhákkal. Ennivaló zöld kelme- és fátyolszövet-kombinációk meg vékony fán ülő kalapok, amelyek szinte elrepültek. «...Egy szép nap, - dúdolta - meglátogatott...» Vajjon mért látogatott meg? Lejjebb az utcán kintorna kornyikált jókedvűen. A kintorna körbe-körbe járt, ide-amoda hordozták, mintha a vénember, aki játszott rajta, maga is táncra perdülne a nótájára. Csinos szobalány rohant fel az alagsor lépcsőjén és egy pennyt nyomott a kezébe. A vénember mozgékony, olasz arca ezernyi ráncba gyűrődött, mikor lekapta a sapkáját és meghajolt előtte. A lány elmosolyodott és visszasietett a konyhába.

- «... és azt mondta, jó napot» - dúdolta Martin és lepillantott az alagsor rácsán át a konyhába, ahol a személyzet ült. Jól érezhették magukat. Teáscsészék meg vajaskenyerek voltak a konyhaasztalon. Martin botja lengett, mint egy vidám kutyának a farka. Mindenki könnyűszívűnek és felelőtlennek látszott. Az emberek kirohantak a házakból, végigmentek az utcán, pennyket osztogattak a kintornásoknak meg a koldusoknak. Úgy látszik, mindenkinek volt költőpénze. Nők gyülekeztek a széles üvegablakok elé. Martin is megállt, egy játékhajó modelljét nézegette, meg sárgán világító bőröndöket s bennük az ezüst toalettkészletet. Ki írta ezt a nótát, tünődött magában, amikor tovább ballagott, a spanyol király legkisebb lányáról. Ezt szokta énekelni Pippy, amikor vékony flanelldarabbal a fülét tisztította. Rendszerint a térdére ültette és ziháló, rekedt hangon kornyikált: «A spanyol király legkisebb leánya egy szép nap meglátogatott...» És egyszer csak a térde leroskadt és Martin legurult a földre.

Na, megérkezett a Hyde Park szélére. Rendkívül mozgalmas környezet. Teherkocsik, gépkocsik, autobuszok áradtak le a dombtetőről. A Park fái kis zöld leveleket hajtottak. A kapukon már autók fordultak be, bennük halványruhás, csinos hölgyek. Mindenki sietett a dolga után. És észrevette, hogy valaki rózsaszínű krétával e szavakat írta fel az Apsley House kapujára: «Az Isten: szeretet.» Bátorság kell hozzá, gondolta, ezt írni oda az Apsley House kapujára, mikor az embert minden pillanatban nyakoncsípheti a rendőr. De ekkor megérkezett az ő autobusza. Felkapaszkodott a tetejére.

Az autobuszok szakadatlan áramlásban száguldoztak és keringtek a St. Paul lépcsői körül. Anna királynő szobra mintha csak rendet teremtett volna a káoszban, mintha középpontot adott volna neki, mint a tengely a keréknek. Mintha csak a fehér hölgy irányítaná a forgalmat jogarával, mintha ő kormányozná a keménykalapos kis emberek, meg az aktatáskás nők járás-kelését, mintha ő parancsolna a teherkocsiknak, a társzekereknek meg az autobuszoknak. Néha-néha magányos alakok bukkantak ki a tömegből és felmentek a templom lépcsőjén. A székesegyház kapuja szakadatlanul nyílt és csukódott. Hébe-hóba halk orgonaszó áradt ki a levegőbe. A galambok tipegtek, a verebek röpködtek. Kevéssel tizenkettő után egy kicsi öreg ember papírzacskóval a kezében elfoglalta helyét a lépcső közepén és etetni kezdte a madarakat. Kinyujtott egy darab kenyeret. Ajka mozgott. Mintha magához akarta volna csalogatni a madarakat. Csakhamar repeső szárnyak félköre vette körül. Verebek ültek a fejére meg a kezére. A galambok a lábáig merészkedtek. Kis csődület támadt körülötte, az emberek nézték, hogyan eteti a verebeket; az öregember körbe szórta a kenyérmorzsát. Aztán megremegett a levegő. A nagy harang, a város valamennyi harangja összeszedte minden erejét; előzetes figyelmeztetést zúgtak. Aztán elütötték az órát. Egyetlenegyszer. A verebek felröppentek; még a galambok is megrémültek; az egyik galamb Anna királynő fejére menekült.

Átment a másik oldalra és hátat fordítva egy kirakatnak, nézte a nagy székesegyházat. Egész testsúlya elmozdult. Az a különös érzés fogta el, hogy valami megindult a testében, valami, ami összhangban van az épülettel; ez a valami igazodni kezdett és végül egyensúlyba került. Izgató volt az arányok hirtelen változása. Martin építész szeretett volna lenni. Most ott állt, háttal a kirakatnak támaszkodva és megpróbálta világosan áttekinteni az egész székesegyházat; de nehéz volt a sok járó-kelő miatt. Beleütköztek, könyökükkel súrolták. Ez a nagy tolongás ideje, ilyenkor mennek ebédelni a City-beli emberek. Átvágtak a lépcsőn. A galambok felreppentek, aztán megint letelepedtek. A székesegyház kapui kinyíltak és becsukódtak, miközben Martin felment a lépcsőn. Valóságos átok ez a sok galamb, a lépcsőkre piszkítanak. Lassan felment.

- Hát ez ki? - gondolta magában és valakire nézett, aki ott állt az egyik oszlopnak támaszkodva. - Ismerem ezt a nőt?

- Sally! - gondolta Martin. Habozott. Megszólítsa vagy ne szólítsa meg? De Sally is társaság és ő már megúnta sajátmagát.

- Egy pennyt adnék, ha kitalálnám a gondolatodat, Sal - és a vállára ütött.

Sally megfordult; arckifejezése egyszerre megváltozott. - Éppen rád gondoltam, Martin.

- Ha valakire gondolok, nyomban megjelenik - mondta Sally. Furcsán szökdécselt, mintha madár volna, kissé vedlett madár, mert a ruhája nem volt divatos szabású. Egy darabig ott álltak a lépcsőn és nézték a lent nyüzsgő embertömeget. Ahogy a székesegyház kapui kinyíltak és becsukódtak, kiszüremlett az orgona zúgása. A tompa templomi hang félhomályos hangulatot keltett és a kinyíló ajtókból időnkint rájuk bámult a katedrális sötétje.

- Mire gondoltál? - kezdte Martin, de félbehagyta. - Ebédelj velem, - mondta - elviszlek egy jó kocsmába a Cityben - azzal lekalauzolta a lépcsőkön, befordultak egy keskeny mellékutcába, amely tele volt társzekerekkel, ezekbe csomagokat csúsztattak a raktárakból.

- Ma nagyon sokan vannak, Alfréd - mondta Martin nyájasan, mikor a pincér átvette a kabátját és a kalapját és felakasztotta. Ismerte a pincért. Gyakran ebédelt itt, a pincér is ismerte Martint.

Kerekes asztalon sárgásbarna sültet gördítettek egyik vendégtől a másikig.

- Mit iszunk? - kérdezte Sara. - Ezt rádbízom. - Levetette a kesztyűjét és letette egy vörösesbarna könyvecskére, amely nyilvánvalóan imakönyv volt.

- Ezt rámbízod - mondta Martin. Miért van minden imakönyvnek vörös meg arany metszése? - tünődött magában. Megállapodott a borban.

- És mit műveltél a St. Paul templomban? - mondta, miután elküldte a pincért.

- Az istentiszteleten voltam - mondta Sara. Körülnézett. A teremben meleg volt és rengeteg ember. A falakon aranyleveles kárpit, barna háttérben. Emberek mentek el mellettük és szakadatlanul ki-bejártak. A pincér elhozta a bort. Martin töltött Sarának.

Sara nem válaszolt, csak nézett köröskörül, figyelte a ki-bejáró embereket. Ivott a borból. Arca megszínesedett. Kezébe vette kését és villáját és hozzálátott a csodálatos ürücombhoz. Egy darabig némán ettek.

- Hát ezzel, Sal, - mondta és megérintette a kis könyvecskét - mit művelsz?

Martinra való tekintettel Sara úgy kezdett viselkedni, mint egy hölgy, aki egy citybeli vendéglőben ebédel egy úriemberrel.

- Azon bánkódtam, hogy nem lettem építész - mondta Martin. - E helyett a hadseregbe kényszerítettek, amelyet útáltam. Martin hangosan beszélt.

Martin gyorsan körülnézett, aztán elnevette magát. A pincér letette eléjük a gyümölcstortát. Csendben ettek. Martin újra megtöltötte Sally poharát. A lány arca piros lett, szeme felragyogott. Martin irígyelte tőle az egyetemes jólét érzését, amely egy pohár bortól valamikor őt is elfogta. Jó dolog a bor, minden akadályt megszüntet az emberek között. Beszéltetni szerette volna Sallyt.

- Nem tudtam, hogy templomba jársz - és újra rápillantott az imakönyvére. - És erről mi a véleményed? - Sally is a könyvre pillantott. Aztán megkopogtatta a villájával.

- Hát a többieknek mi a véleménye? - kérdezte Sally. - A sok imádkozó nőnek meg a hosszú fehérszakállú férfinak?

- Ugyanaz, ami Crosbynak, mikor meglátogat engem - mondta Martin. Eszébe jutott az öreg lány, amint karján a pizsamakabáttal ott állt a szobája ajtajában, áhítatos kifejezéssel az arcán. - Én vagyok Crosby istene - mondta. Adott Sallynak a kelbimbóból.

Feléje emelte a poharát. Kineveti ez a lány? tünődött magában Martin. Azt szerette volna, ha nem nézné nagyon öregnek.

- Emlékszel még Crosbyra? - mondta. - Nyugalomba vonult és megdöglött a kutyája.

- Nyugalomba vonult és megdöglött a kutyája? - ismételte Sally. Megint hátranézett. A vendéglőben szó sem lehet beszélgetésről; folyton megszakad. Szakadatlanul bankfiúk vonultak el mellettük divatos, csikos ruhában, keménykalapban.

- Szép templom - mondta Sara visszafordulva. Martin megértette, hogy Sara gondolata visszaugrott St. Paulra.

Valaki bejött, akit megismert: Erridge, a bankár. A jövevény ujjával intett neki. Martin felállt és odament hozzá. Mire visszatért, Sally újra megtöltötte poharát. Úgy ült ott, úgy nézte az embereket, mint egy gyerek, akit cirkuszba vittek.

- Négykor a Round Pondnál - mondta Sara. Az asztalon dobolt: Négykor a Round Pondnál. Martin úgy találta, ez a lány eljutott abba a jóindulatú ernyedtségbe, amely nyomon követi a jó ebédet és a bort.

Némán ettek. Beszédfoszlányok, mondattöredékek jutottak el hozzájuk az emberek beszélgetéséből. Aztán az az ember, akivel Martin az előbb beszélt, kimenet megütötte a vállát. - Szerdán nyolc órakor - mondta.

- Meg kell látogatnom a nővéremet a börtönben - mondta, cigarettára gyujtva.

- Vörös Rózsa, hervadt Rózsa, vad Rózsa - kezdte és újra kinyujtotta kezét a bor után - tüskés Rózsa...

- Nem - mondta Martin és kezét rátette az üveg szájára. - Eleget ittál. - Már ez a néhány korty is felizgatta a lányt. Mérsékelni kell az izgatottságát. Az emberek odafigyeltek.

Sara visszahúzta poharát és sokáig bámulta, mintha agyának a gépezete egyszerre megállt volna. Nagyon hasonlított az anyjához, kivéve amikor nevetett.

Martin szerette volna, ha az anyjáról beszél. De szó sem lehetett beszélgetésről. Túlsok ember hallgatott oda és nagy volt a dohányfüst. A füst az ételszaggal keveredett és nehézzé tette a levegőt. Martin a multra gondolt, mikor Sara felkiáltott.

- Nézze csak meg Európa térképét - mondta az egyik vendég a borfiúnak. - Én nem hiszek az erőszakban! - Sally leeresztette a villáját. Szilvamag koppant a tányérján. Martin körülnézett; az emberek odafigyeltek. Felállt.

- Nagyon kellemes volt - mondta és felvette a kabátját. - Köszönöm, Martin, a jó ebédet.

- Menjek veled? - mondta Martin, fölsegítve a kabátját. - Négykor a Round Pondnál?

- Gyere - mondta Sara, körbeforogva a cipője sarkán. - Gyere négykor a Round Pondhoz.

Megindult, kissé bizonytalan léptekkel, tapasztalta Martin, elment a bankfiúk mellett, akik még mindig ebédeltek.

Ekkor a pincér megjelent a visszajáró pénzzel és Martin éppen zsebébe akarta tenni. Egy pénzdarabot a markában tartott borravalónak. De mikor éppen oda akarta adni, valami alattomos vonást pillantott meg Alfréd arckifejezésében. Martin fölemelte a számla sarkát; két shilling hevert alatta. A szokásos trükk volt. Martin dühbe gurult.

Martin érezte, hogy arcába szökik a vér. Mikor dühbe jött, ugyanaz az érzés fogta el, mint az apját. Mintha fehér foltok táncolnának a halántéka körül. Zsebrevágta az ezüstpénzt, amelyet oda akart adni a pincérnek, és elhaladt mellette, visszalökve a kezét. A pincér dünnyögve visszahúzódott.

- Gyerünk innen, el innen - mondta, kitaszigálva Sarát az emberekkel megtömött teremből.

Kituszkolta az utcára. A citybeli étterem levegőtlensége és meleg ételszaga egyszerre elviselhetetlenné vált.

- Sajnálom, Sara, - mentegetőzött - nem kellett volna idehozni téged. Utolsó lebuj!

Beszítta a friss levegőt. Az utcai zajok, a dolgok közömbös, határozott jellege felüdítette a gőzölgő terem melege után. Az út mentén a társzekerek még várakoztak és a csomagokat egymásután beléjük csúsztatták a raktárakból. Újra kijutottak a St. Paul katedrális elé. Martin odanézett. Az előbbi vénember még mindig etette a verebeket. És ott volt a székesegyház is. Martin szerette volna, ha újra átérzi az előbbi egyensúlyváltozást a testében, amely aztán megállapodik; de ez a különös borzongás, hogy összhang van a teste és a kőtömeg között, most elmaradt. Nem érzett mást, csak bosszúságot. Sara is idegesítette. Éppen át akart menni a járművekkel teli úttesten. Kinyujtotta a kezét, hogy megállítsa. - Vigyázz! - mondta. Aztán átmentek.

- Menjünk gyalog? - kérdezte Martin. Sara bólintott. Megindultak a Fleet Streeten végig. Beszélgetésről szó sem lehetett. A gyalogjáró oly keskeny volt, hogy Martinnak minduntalan előre vagy hátra kellett lépnie, hogy Sara mellett maradhasson. Még mindig tartott benne az a rossz érzés, amely a harag után támadt, de a harag maga már lecsillapodott. Mit kellett volna tennem? gondolta és eszébe jutott, hogy visszalökte a pincért és nem adott neki borravalót. Nem, gondolta, ezt nem kellett volna tennem. A körülötte tolongó emberek lesodorták a gyalogjáróról. Utóvégre a szegény ördögnek élnie kell. Szeretett gavalléros lenni. Szerette, ha az emberek rámosolyognak. És két shillingnek nem volt jelentősége számára. De mirevaló sopánkodni, gondolta, most, hogy megtörtént. Újra dúdolni kezdte kis nótáját, aztán félbehagyta, mert eszébe jutott, hogy társaságban van.

A Temple Bar előtt terpeszkedő szoboralakra mutatott. Ugyanoly nevetségesnek látszott, mint mindig, valami átmeneti lény volt a kígyó meg a szárnyas között.

- Nézz oda! - mondta mégegyszer nevetve. Megálltak egy pillanatra és megnézték a Temple Bar homlokzatára beszállásolt, kényelmetlenül feszengő, lelapított kis alakokat: Viktória királynőt, Edward királyt. Aztán továbbmentek. A tömeg miatt beszélgetésről szó sem lehetett. Parókás és taláros emberek siettek át az utcán; egyiknek kék, a másiknak vörös táskája volt.

- A törvényszék - mondta Martin és a fölcicomázott kövek hideg tömegére mutatott. Komornak, gyászosnak látszott. - Itt van Morris reggeltől estig - mondta hangosan.

Még mindig feszélyezte, hogy kijött a sodrából. De az érzés múlóban volt. Csak egy kis keserűség maradt benne.

- Gondolod, hogy... - kezdte - ügyvédnek kellett volna mennem? - ezt akarta mondani, de azt is: nem kellett volna ezt tennem, nem kellett volna feldühödnöm a pincér miatt.

- Gondolod, hogy, gondolod, hogy - mondta Sara, Martin felé hajolva. A forgalom zsivajában nem értette meg, hogy mit akart mondani. Szó sem lehetett beszélgetésről; de annyi bizonyos, hogy az az érzés, hogy kijött a sodrából, kezdett elpárologni. A kis furkálás elcsendesedett benne. De aztán visszatért, mert megpillantott egy ibolyát áruló koldusasszonyt. Az a szerencsétlen flótás - gondolta magában - most nem kapott borravalót, mert becsapott... Tekintete egy levélszekrényen állapodott meg, aztán egy autó után nézett. Különös, hogy milyen gyorsan megszokja az ember a lónélküli kocsikat, valamikor nevetségesek voltak. Elhaladtak az ibolyát áruló nő mellett, arcába húzott kalapot viselt. Martin hatpennys pénzdarabot dobott a deszkájára, hogy jóvátegye, amit a pincér ellen elkövetett. Fejét rázta. Nem kell ibolya, ezt akarta mondani; csakugyan hervadtak voltak. De ekkor megpillantotta a vénasszony arcát. Nem volt orra; arca csupa fehér folt; vörös forradások voltak az orrlyukak helyén. Nem volt orra; ezt akarta eltitkolni a kalapjával.

- Gyerünk át a másik oldalra - mondta hirtelen. Megfogta Sara kezét és átmentek az autobuszok között. Sara alighanem gyakran látott effélét; ő is gyakran látott ilyent; de nem ketten együtt, ez a különbség. Áttuszkolta Sara-t a szembenlevő gyalogjáróra.

Könyökénél fogva húzta, hogy jobban siessen. De nem lehetett; egy kocsi elállta az útjukat; emberek mentek el mellettük. Charing Cross közelében jártak. Olyan volt, mint egy híd pillére. Férfiakat és nőket szippantott be víz helyett. Meg kellett állniuk. Az újságárus fiúk plakátokat tartottak maguk előtt. Az emberek újságot vásároltak; egyesek ott ácsorogtak; mások kikapták kezükből az újságot. Martin is vásárolt és a kezében tartotta.

- Itt fogunk várni - mondta. - Mindjárt jön az autobusz. Ócska szalmakalapja volt, sötétvörös szalaggal, gondolta, miközben felnyitotta az újságot. A látomás nem akart eltakarodni. Felnézett; az állomás órája mindig siet, nyugtatott meg egy embert, aki rohant, mert félt, hogy elkési a vonatját. Mindig siet, mondta el mégegyszer magában, amikor felnyitotta az újságot. De az óra már nem volt ott. Átfordította az újságot, hogy elolvassa az írországi híreket. Egymásután megálltak az autobuszok, aztán továbbiramodtak. Nehéz az írországi dolgokra irányítani a figyelmét. Megint fölnézett.

- Ez jó nekünk - mondta, mikor feltűnt az autobuszuk. Fölmásztak a tetejére és leültek egymás mellé, a vezető mögé.

- Kettőt a Hyde Parkig - mondta. Zsebéből elővett egy marék aprópénzt és átlapozta az esti lapot. De még csak korai kiadás volt.

- Nincs benne semmi - mondta, az ülés alá gyűrve az újságot. - És most - kezdte és megtömte a pipáját. Csendesen mentek lefelé a Piccadilly lejtőjén. - Ahol az apám üldögélt - félbehagyta a mondatot, pipájával egy klub ablakára mutatva. - És most - rágyujtott - és most, Sally, mondhatsz, amit akarsz, senki sem hallgat ide. Mondj valamit - tette hozzá, kidobva a gyufaszálat az utcára. - Mondj valami mélyet.

Feléje fordult. Szerette volna beszéltetni. Leereszkedtek, aztán megint felkapaszkodtak. Szerette volna, ha ez a lány beszél, különben neki kell beszélnie. És mit mondhat? Eltemette minden érzelmét. De azért valami izgalom fennmaradt. Szerette volna, ha Sara mondja el helyette. De Sara hallgatott. Nem, gondolta magában, pipája szárát harapdálva, nem fogom elmondani. Ha elmondom, azt gondolja rólam...

Ránézett. A nap tündöklött a St. George-kórház ablakain. Sara elbűvölten nézte. Miért elbűvölten? tünődött magában Martin, mikor az autobusz megállt és leszálltak.

A környezet reggel óta némileg megváltozott. A távoli harangok éppen hármat ütöttek. Több gépkocsi járt, több nő viselt halványszínű nyári ruhát. Több volt a zsakettes és szürke kürtőkalapos férfi. Kezdődött a korzó a Parkban. Mindenkinek ünnepi ábrázata volt. Még a kis tanonclányok is úgy festettek kalapdobozzal a kezükben, mintha valami szertartás résztvevői volnának. Zöld székek sorakoztak fel a sétány mentén. Tele voltak emberrel, akik úgy nézelődtek körbe, mintha színházba váltottak volna jegyet. Lovasok vágtattak végig a sétányon; megrántották a kantárt és visszafordultak. A nyugati szél aranyszemcsés fehér felhőket gördített végig az égen. A Park Lane ablakai kék meg arany visszfényben ragyogtak.

- Gyere, - mondta - gyere, gyere. - Tovább ment. Fiatal vagyok, gondolta magában, életem virágjában vagyok. Földszag úszott a levegőben. Még a Parkban is volt valami enyhe tavaszi, falusi illat.

- Úgy szeretem - mondta hangosan. Körülnézett. Az ürbe beszélt. Sara hátramaradt; a cipőfűzőjét kötötte meg. Martin úgy érezte, mintha kihagyott volna egy lépcsőfokot lefelé menet a lépcsőn.

- Milyen hülyének érzi magát az ember, ha hangosan beszél saját magának - mondta, mikor Sally utolérte.

Középkorú nő jött velük szemben. Magában beszélt; ajkai mozogtak, gesztikulált a kezével.

- Nem, - mondta Sara - nem. Egyszer télen is itt voltam és egy négerrel találkoztam, aki hangosan beszélt a hóban.

- A hóban, - mondta Martin - a néger. - A nap fényesen sütött a fűre. Egy virágágy mellett mentek el, amelyben göndörfürtű, színes jácintok csillogtak.

- Ne gondoljunk a hóra, - mondta Martin - gondoljunk... - Fiatal asszony gyerekkocsit tolt; hirtelen gondolat villant meg a fejében. - Maggie - mondta. - Mondd csak, nem láttam, mióta megszületett a kisbabája. Én sohasem találkoztam azzal a franciával. Hogyan is hívják? René?

- Renny - mondta Sara. Még mindig dolgozott benne a bor. Hatott rá a kóbor szellő és az emberek járás-kelése. Martin ugyanoly szórakozott volt. Csak szerette volna végét vetni.

Először francia mód ejtette ki a nevét, aztán angol módra, mint Sara. Szerette volna felrázni ezt a lányt. Karonfogta.

- Renny - ismételte meg Sara. Hátravetette a fejét és elnevette magát. - Hát lássuk csak - mondta. - Vörös nyakkendőt visel fehér pöttyökkel. Sötét szeme van. Aztán fog egy narancsot. Gondold, hogy vacsorázunk és azt mondja egyenesen a szemed közé nézve: «Ez a narancs, Sara»... - franciásan görgette az «r» betűket. Elhallgatott.

- Ott is van valaki, aki magában beszél - rezzent fel. Fiatalember haladt el mellettük, végig begombolt felső kabátban, mintha nem volna inge. Menet közben motyogott magában. Vadul pillantott rájuk.

- ... és bort tölt magának - folytatta. - A tudomány a jövő vallása! - kiáltott fel, fölemelve kezét, mintha koccintana valakivel.

- Bort? - mondta Martin. Csak félig figyelt oda és komoly francia professzort képzelt maga elé, - ehhez a képecskéhez most oda nem illő módon járult a pohár bor.

- Igen, bort - mondta Sara. - Az apja borkereskedő volt, - folytatta - fekete szakállas férfiú. Bordeaux-i kereskedő. És egy napon, - folytatta - mikor még kisfiú volt és a kertben játszadozott, kopogtak az ablakon. Ne csapj lármát, menj odébb játszani, mondta egy fehér főkötős asszony. Az anyja meghalt... És nem merte megmondani az apjának, hogy nem tudott felülni a nagy lóra... erre elküldték Angliába...

- És aztán mi történt? - kérdezte Martin, követve őt. - Eljegyezték egymást?

Sara hallgatott. Martin várta a magyarázatot, hogy mért házasodtak össze Maggie meg Renny. Várt, de Sara nem mondott semmit. Egyszóval Maggie hozzáment és most boldogok, gondolta. Pillanatnyi irígység fogta el. A Park tele volt sétáló párokkal. Minden üde és illatos volt. A levegő gyöngéden legyezte az arcukat. Tele volt morajjal, ágak zizegésével, kerekek nyikorgásával, kutyaugatással és hébe-hóba rigófüttyel.

Most egy hölgy ment el mellettük, az is magában beszélt. Mikor ránéztek, megfordult és füttyentett, mintha a kutyájának füttyentene. De a kutya nem az ő kutyája volt, eliramodott ellenkező irányban. A hölgy elsietett, ajkát összeszorította.

- Az emberek nem szeretik, ha rajtakapják őket, mikor magukban beszélnek. Martin felrázkódott. - Hallgass ide, - mondta - eltévesztettük az utat. - Hangok hullámzottak feléjük.

Eltévesztették az utat. Kopár puszta térséghez közeledtek, ahol a szónokok gyülekeznek. Javában dúltak a gyűlések. Csoportok verődtek össze a különféle szónokok körül. Az emelvényükön vagy néha csak ládákon állva, a szónokok előadtak. A hangok egyre jobban harsogtak, harsogtak, harsogtak, minél közelebb kerültek.

- Hallgasd csak - mondta Martin. Megálltak egy előrehajló, vézna ember előtt. Palatáblát tartott a kezében. Azt mondta: - Hölgyeim és uraim... - Megálltak előtte. - Nézzenek erősen rám - mondta. - Erősen ránéztek. - Ne féljenek - mondta ujját behajlítva. Behízelgő modora volt. Megfordította a palatábláját. - Zsidónak nézek ki? - kérdezte. Megfordította a tábláját és a visszáját nézte. És még azt hallották, miközben tovább ballagtak, hogy az anyja Bermondsey-ben született, az apja meg valamilyen szigeten... A hang elkallódott.

- Mit szólsz ehhez a pofához? - mondta Martin. Nagydarab ember csapkodta a dobogója karfáját.

- Polgártársaim! - ordította. Megálltak. Az őgyelgők, kihordófiúk és cselédlányok tömege tátott szájjal, tágra meredt szemmel bámulta. Keze a megvetés gőgös mozdulatával söpörte végig az elhaladó autókat. Mellénye alól kicsúszott az inge.

- Igazság és szabadság - mondta utána Martin, mikor az ember lecsapott a korlátra. Vártak. Újra kezdődött az egész.

- Meg kell hagyni, jól beszél - mondta Martin és továbbment. A hang elhalt. - No, nézzük, mit mond az öreg néni. - Továbbmentek.

Az öreg néninek nagyon gyér közönsége volt. Hangja alig hallatszott. Kis könyvet tartott a kezében és valamit magyarázott a verebekről. De hangja vékony, vézna csiripeléssé halkult. A kisgyerekek kórusa utánozta.

Egy darabig odafigyeltek. Aztán Martin megindult. - Gyere, Sal - és kezét Sara vállára tette.

A hangok egyre halkultak, halkultak. Csakhamar teljesen megszűntek. Végigballagtak a szelíd lankán, amely emelkedett és süllyedt, mint egy barna sávokkal csíkozott zöld kelme. Nagy fehér kutyák viháncoltak; a fákon át a Serpentine vize világított, itt-ott kis csónakok úsztak rajta. A Park ápoltsága, a víz csillogása, a körbefutó hatalmas díszlet, mintha csak valaki előre kitervelte volna, kellemesen érintette Martint.

- Igazság és szabadság - mondta félig-meddig önmagában, mikor a víz partjához értek és megálltak egy pillanatra. Elnézték a sirályokat, amelyek éles, fehér körvonalakat rajzoltak szárnyukkal a levegőbe.

- Egyetértettél vele? - kérdezte, és karonfogta Sarát, hogy magához térítse, mert ajkai mozogtak, magában beszélt. - A kövér emberrel, - magyarázta - aki a karját lóbálta. - Sara felocsúdott.

Úgy van - gondolta Martin, amikor továbbmentek. Én, én, én, én, én, én. Mindig erről van szó: ha a kövér ember győzne, akkor nem volna igazság és szabadság a maga fajtájú ember számára, - de szépség sem.

- És mit szólsz a szegény öreg nénihez, akit senkisem hallgatott meg? - mondta. - Aki a verebekről beszélt...

Még mindig maga előtt látta a vékony embert, aki meggyőzően görbítette be az ujjait; a kövér embert, aki széttárta a karját, úgy, hogy látszott a nadrágtartója és a töpörödött öreg nénit, aki megpróbálta hallatni a hangját a füttyök és nyávogások közepette. Tragédia és komédia keveredett a jelenetben.

Megérkeztek a Kensigton Garden kapujába. Gépkocsik és hintók hosszú sora várakozott a gyalogjáró mentén. Csíkos ernyők feszültek a kis kerek asztalok fölött, ahol már emberek ültek és várták a teájukat. Pincérnők siettek ki-be a tálcájukkal. Már megkezdődött az évad. A környezet vidám volt.

Egy divatosan öltözött hölgy, bíborszínű tollal a kalapján, fagylaltot kóstolgatott. A nap pettyekben sütött az asztalra és különös, áttetsző külsőt kölcsönzött a hölgynek, mintha fények hálójában volna, mintha maga is imbolygó színek sokszöge volna. Martinban homályos gyanú villant meg, hogy ismeri ezt a hölgyet. Bizonytalan mozdulattal a kalapjához nyúlt. De a hölgy csak maga elé nézett és kóstolgatta a fagylaltját. Nem, nem ismeri a hölgyet. Egy pillanatra megállt, rágyujtott a pipájára. Milyen volna a világ, gondolta magában - még mindig a kövér ember járt az eszében, aki hadonászott, ha «én» nem vagyok benne. Meggyujtotta a gyufát; nézte a lángot, amely csaknem láthatatlanná vált a napsütésben. Egy pillanatig ott állt és szítta a pipáját. Sara előrement. Ő is a faleveleken átszűrődő, kóbor fények hálójába került. Ősi ártatlanság áradt szét a jeleneten. A madarak szeszélyesen, édesen csiripeltek az ágakon. London zúgása távoli hanggyűrűvel vette körül a térséget. A rózsaszínű és fehér gesztenyefabimbók himbálóztak, amint a szellő megmozdította az ágakat. A levelekre sütő nap mindent sajátságosan légiessé változtatott, mindent külön-külön fénypontokra tördelt. Mintha ő maga is széthullott volna. Öntudata egy pillanatra kiürült. Aztán felocsúdott, eldobta a gyufáját és utólérte Sallyt.

Karonfogva, csendben mentek végig a hosszú fasoron, melynek végén a palota meg a légies templom látszott. Mintha az emberi test mérete összezsugorodott volna. Felnőtt emberek helyett most a gyerekek voltak többségben. Rengeteg volt a mindenféle fajtájú kutya. A levegő megtelt ugatással és hirtelen, éles kiáltásokkal. Cselédlányok serege gyerekkocsit tolt az ösvényeken. Csecsemők aludtak a mélyükön, mint halványan színezett viaszbábuk; tökéletesen síma szemhéjuk olyan szorosan záródott a szemükre, mintha oda volna pecsételve. Martin megnézte őket; szerette a gyerekeket. Sally is ilyenforma volt, amikor először látta; a gyerekkocsijában aludt a Browne Street-i ház halljában.

- Hol van Maggie? - mondta. - Ez az? - Fiatal nőre mutatott, aki egy fa alatt éppen kisgyereket emelt ki a kocsijából.

Hirtelen kétség fogta el, mert ez a fiatal nő olyan öntudatlannak látszott, mint aki nem is sejti, hogy nézik. Ez szokatlan volt benne. Egyik kezében a gyereket tartotta, a másikkal eligazította a gyerekkocsi párnáit. Ő is kóbor fények pettyezett hálójába került.

Fölemelte kezét, mint aki figyelmezteti, hogy csendben jöjjenek. Ujját ajkára tette. Csendben közeledtek. Mikor odaértek hozzá, egy templom távoli harangszavát hozta el a szellő. Egyet, kettőt, hármat, négyet ütött... Azután elhallgatott.

- A St. Paulnál találkoztunk - suttogta Martin. Odahúzott két széket és leült. Egy pillanatig hallgattak. A gyerek nem aludt. Aztán Maggie föléje hajolt és megnézte.

- A St. Paulnál találkoztunk - ismételte meg Martin rendes hangján. Én éppen a bankáromhoz indultam - levette a kalapját és letette a fűre - és amikor kijöttem, ott volt Sally... - Sara-ra nézett. Nem mondta meg neki, jutott eszébe, hogy mit is gondolt magában, mikor ott állt a székesegyház lépcsőjén és mozgott az ajka.

Sally most ásított. Nem ült le a kemény, zöld kis székre, amelyet Martin odatett elébe, hanem végigfeküdt a füvön. Úgy összekuporodott, mint egy szöcske, a fának támaszkodva. Az imakönyv vörös meg arany metszésű lapjaival a földön hevert, remegő fűszálak borultak rá. Sara újra ásított, aztán elnyúlt. Jóformán már aludt.

Gyönyörűen volt megkomponálva. Egy zöld lankából Viktória királynő fehér szobra emelkedett ki; hátul a régi palota vörös téglája látszott és a légies templom tornya nyúlt a magasba és a Round Pond kéken fénylett. Éppen vitorlás-verseny volt. A csónakok oldalt hajoltak, a vitorlák hozzáértek a vízhez. Kellemes kis szellő fújt.

Martin nem emlékezett rá. - Kissé becsípett - mondta Sara-ra mutatva. - És most elalszik. - Ő maga is álmos volt. A nap először tűzött melegen a fejére.

- A világon mindenről, - mondta - politikáról, vallásról, erkölcsről. - Ásított. A sirályok rikácsoltak, felszöktek és leszálltak egy hölgy mellé, aki etette őket. Maggie a sirályokat nézte. Martin Maggiet.

- Nem láttalak, amióta megszületett a kisbabád. - Megváltozott, amióta gyereke van, gondolta. Jót tett neki. De Maggie a sirályokat nézte; a hölgy egy marék halat dobott feléjük. A sirályok a hölgy feje körül keringtek.

- Viszont jó, ha az ember felelősséget érez? - érdeklődött Martin. Szerette a gyerekeket. Nézte az alvó csecsemő lepecsételt szemét, meg a hüvelykujját a szájában.

- Mikor a St. Paulnál találkoztam vele - mondta. Mindketten hallgattak. A csecsemő aludt; Sara aludt. A két alvó jelenléte meghitt körbe zárta őket. A versenyző vitorlások közül kettő egymás mellé került - mindjárt összeütköznek; de az egyik elsiklott a másik mellett. Martin nézte a vitorlásokat. Az élet visszanyerte hétköznapi arányait. Minden visszakerült a maga helyére. A csónakok vitorláztak. Az emberek jártak-keltek. A kisgyerekek halak után nyúlkáltak a vízbe; a tó vize égszínkéken fodrozódott. Minden megtelt a tavasz mozgásával, erejével, termékenységével.

Maggie ránézett. Őrá gondol - őrá meg a gyerekre. Nem, volt valami a hangjában, ami azt sejttette, hogy nem őrá gondol.

- A nőre, akibe szerelmes vagyok. A szerelemnek egyszerre kellene megszűnnie mindkét emberben, nem gondolod? - Nem hangsúlyozta a szavakat, hogy az alvók fel ne riadjanak. - Csakhogy nem így van, és ez a baj - folytatta ugyanazzal a hanghordozással.

- Rettenetesen, - mondta Martin - rettenetesen bánt. - Lehajolt és kiásott egy kavicsot a földből.

- És féltékeny vagy? - suttogta Maggie. Nagyon halkan és szelíden beszélt.

- Borzalmasan - suttogta Martin. Most vette észre, hogy mennyire féltékeny, amikor Maggie szóvá tette. Ekkor ébredezni kezdett a kisbaba és kinyujtotta kezét. Maggie ringatta a gyerekkocsit. Sara is megrezzent. A magányuk veszélyben forgott. Minden pillanatban végetérhet - érezte Martin, pedig szeretett volna beszélni.

A két alvóra pillantott. A kisgyerek szeme le volt húnyva. Saraé szintén. Még mindig a magány gyűrűje övezte őket. Halk hangon, hangsúlyok nélkül elmondta a történetét. A hölgy történetét. A hölgy erőnek erejével meg akarta tartani, ő meg szabadulni szeretett volna. Hétköznapi történet volt, de kínos, bonyolult. De most, hogy elmondta, kihúzta szívéből a tövist. Némán ültek, maguk elé néztek.

Újabb verseny kezdődött. Emberek guggoltak a tó partján, valamennyinek a botja a játékcsónakot tartotta. Bájos jelenet volt, derűs, ártatlan és enyhén nevetséges. Megadták a jelet; elindultak a csónakok. És ez is keresztül fog menni mindezen! - gondolta Martin, az alvó csecsemőre nézve. Önmagára gondolt, a féltékenységére.

- Az apámnak - mondta hirtelen, de szelíden - volt egy barátnője... Bogynak nevezte az öreget. - És elmondta Maggie-nek a hölgy történetét, akinek penziója van Putneyben - igen tiszteletreméltó hölgy, kissé elhízott - és pénzt kért a háztető rendbehozatalára. Maggie nevetett, de nagyon halkan, hogy ne ébressze fel az alvókat. Mindketten mélyen aludtak.

Maggie a sirályokat nézte, amelyek fehér körvonalakat rajzoltak szárnyukkal a kék távolban. Martin kérdése beleereszkedett a látomásába és egyszer csak eljutott hozzá.

- Talán bizony testvérek vagyunk? - kérdezte és hangosan nevetett. A gyerek felnyitotta a szemét és szétnyitotta ujjait.

- Fölébresztettük - mondta Martin. A gyerek elkezdett sírni. Maggienek meg kellett vigasztalnia. Magányuk végetért; a gyerek sírt és a harangok megint ütni kezdtek. Az enyhe szellő elhozta a hangjukat: egy, kettő, három, négy, öt...

- Ideje lesz menni - mondta Maggie, mikor az utolsó ütés is elhangzott. Visszatette a gyereket párnájára és megfordult. Sara még mindig aludt. Háttal a fának támaszkodva kuporgott.

Sara feltápászkodott. - Ideje? - sóhajtott. - Milyen különös - felült és megdörzsölte szemét.

Ránézett, ahogy ott állt előtte kék öltönyében, kezében a botjával. Úgy nézett rá, mintha most toppant volna a szeme elé.

- Igen, Martin - felelte Martin. - Hallottad, hogy mit beszéltünk? - kérdezte.

- Nahát, én megyek - mondta. Föltette kalapját. Egy rokonommal vacsorázom a Groswenor Square-en. - Megfordult és elment.

Kis távolságból visszanézett rájuk. Még mindig a gyerekkocsi mellett ültek a fák alatt. Továbbment; aztán mégegyszer visszanézett. Az út lejtett és a fák eltűntek. Rendkívül kövér hölgy húzatta magát az ösvényen egy kiskutyával. Többé már nem látta őket.

A nap leszállt, mikor egy-két órával később áthajtott a Parkon. Az járt az eszében, hogy megfeledkezett valamiről, de nem tudta, miről. A képek egymásra halmozódtak, megsemmisítették egymást. Most átment a hídon, a Serpentine-on. A víz a lemenő nap fényében csillámlott. A lámpaoszlopok csavarmenetben tükröződtek a vizen, és a látványt hátul a fehér híd egészítette ki. A kocsi behatolt a fák árnyékába és beállt a hosszú kocsisorba, amely Marble Arch felé özönlött. Estélyiruhás emberek színházba és társaságba mentek. A fény egyre sárgább és sárgább lett. Az úttest ezüstös fémmé változott. Minden ünnepinek látszott.

Elkésem, gondolta Martin, mert a kocsi elakadt a Marble Archnál. Órájára nézett: pontosan félkilenc volt. De félkilenc háromnegyed kilencet jelent, gondolta, mikor a kocsi megindult. Csakugyan, mikor befordultak a térre, gépkocsi állt a kapuban és valaki kiszállt belőle. Éppen jókor érkezem, gondolta, és kifizette a kocsist.

Még jóformán meg se nyomta a csengőt, máris kinyílt a kapu, mintha rugóra járt volna. A kapu kinyílt és két inas lépett elő, mikor belépett a fehér-fekete kőkockás hallba. Átvették a holmiját. A mutatós kígyózó márványlépcsőn egy harmadik vezette föl. A falon nagy sötét képek sora függött és az ajtó fölött velencei palotákat és halványzöld csatornákat ábrázoló sárga meg kék kép lógott.

- Canaletto, vagy az iskolája - gondolta, és megállt, előrebocsátotta az inast. Az továbbadta a nevét a komornyiknak.

- Pargiter kapitány - harsogta az ember, és Kitty már ott is állt az ajtóban. Elegáns volt, nagyvilági. Ajka rúzsozott. Kezetnyujtott neki, de Martin továbbment, újabb vendégek érkeztek. Bálterem? - tünődött magában, mert a szoba, a gyertyatartókkal, a sárga falburkolattal, a szerteszét álló székekkel és kerevetekkel olyan volt, mint egy óriási várószoba. Hét vagy nyolc ember volt ott.

Nem fog sikerülni, gondolta magában, miközben a házigazdával beszélgetett, aki lóversenyről tért haza. Arca sugárzott, mintha egy pillanattal előbb még a napon lett volna. Martin azt gondolta magában, csak a látcső szíja hiányzik a válláról. Ezzel szemben kalapjának vörös vonala még mindig ott volt a homlokán. Nem fog sikerülni, gondolta Martin, miközben lovakról beszélgettek. Újságárus gyerek kiáltozását hallotta az utcáról és autók tülkölését. Világosan meg tudta különböztetni egymástól a tárgyakat. Ha egy estély sikerül, akkor minden tárgy és minden hang összeolvad. Egy öreg dámára nézett, aki belesüppedt a kerevetjébe; szögletes arca volt, olyan színű, mint a kő. Kitty arcképére pillantott, amely divatos portréfestő műve volt, miközben hol az egyik, hol a másik lábára támaszkodva, a szürkülő hajú, vérebszemű és udvarias modorú férfival beszélgetett, aki Edward helyett Kittynek a férje lett. Aztán megjelent Kitty is és bemutatta egy tiszta fehérruhás lánynak, aki magányosan állt, kezével egy szék hátán.

Egyideig mellettük állt, hogy megkönnyítse ismerkedésüket. De még mindig kissé merev volt; nem csinált semmit, csak a legyezőjét forgatta.

- Voltál a lóversenyen, Kitty? - mondta Martin, mert tudta, hogy ki nem állhatja a lóversenyeket és szerette ezzel bosszantani.

- Nem, nem járok lóversenyre - felelte Kitty meglehetősen kurtán. Elfordult, mert valaki belépett. Aranysujtásos ember, csillaggal a mellén.

- Volt a lóversenyen? - kérdezte hangosan a fiatal lánytól, akit asztalhoz kellett vezetnie. A lány a fejét rázta. Fehér karja volt, fehér ruhája és gyöngy-nyaklánca. Egészen szűzies - gondolta magában Martin és eszébe jutott, hogy egy órával ezelőtt anyaszült meztelenül feküdt a fürdőkádjában az Ebury Streeten.

- A pólómérkőzésen voltam - mondta a lány. Martin lepillantott a cipőjére és észrevette, hogy repedezett és ócska; újat akart vásárolni, de elfelejtette. Ez az, amit elfelejtett, gondolta, és megint a kocsiban látta magát, amint áthaladt a Serpentine hídján.

De lementek vacsorázni. Karját nyujtotta a lánynak. Amint lementek a lépcsőn és a hölgyek toalettjét nézegette, amint egyenkint söpörték végig a lépcsőfokokat, azon törte a fejét, hogy mit mondjon ennek a lánynak. Aztán végigmentek a fehér-fekete kőkockákon és eljutottak az ebédlőbe. A szoba kárpitja harmónikus volt. A képeket rejtett fénysávok világították meg és a terített asztal ragyogott. De az arcukba nem sütött a fény. Nem megy - gondolta Martin, egy karmazsinvörös köpenyes nemes úr arcképére meg a mellén fénylő csillagra pillantva, soha többé nem megyek estélyre. Aztán nekigyürkőzött, hogy beszélgessen a mellette ülő szűzlánnyal, de mellőzni kellett úgyszólván mindent, ami eszébe jutott - a lány nagyon fiatal volt.

- Három témám van raktáron, - vágott bele, a nélkül, hogy tudta volna, mivel fejezi be a mondatát - lóverseny, az orosz ballet és - egy pillanatig habozott - Írország. Melyik érdekli? - Kibontotta a szalvétáját.

- Ne beszéljünk egyikről sem - mondta Martin. - Beszéljünk valami érdekesről. Szereti az estélyeket? - kérdezte. A lány éppen bemártotta kanalát a levesbe. Mikor szájához emelte, szeme olyan volt, mint a fényes drágakő a víz alatt. Olyan a szeme, mint az üveggyöngyök a vízben, gondolta. Hallatlanul csinos volt.

- Életemben össze-vissza három estélyen voltam - felelte. Aranyos kis nevetésre fakadt.

- Ne mondja! - kiáltott fel Martin. - Egyszóval ez a harmadik, vagy a negyedik?

Az utcáról beszűrődő zajokra figyelt. Éppen csak az autók tülkölése jutott el a füléhez; a zúgás állandósult. Kezdett menni a dolog. Odanyujtotta a poharát. Nem bánná, gondolta, mikor megtöltötték, ha ez a lány azt mondaná, mikor éjszaka majd lefekszik: «Milyen aranyos ember mellett ültem».

- Ez a harmadik igazi estélyem - mondta a lány; olyan módon hangsúlyozva az «igazi» szót, hogy Martin szemében kissé fontoskodónak tetszett. Három hónappal ezelőtt még a gyerekszobában volt és vajaskenyeret vacsorázott.

- Én meg borotválkozás közben - mondta - azt gondoltam, hogy soha többé nem megyek estélyre. - Igaz volt. Hiányos sort pillantott meg a könyvespolcán. Ki vitte el Wren életrajzát? - gondolta, fenyegetően kinyujtva a borotváját. Szeretett volna otthonmaradni és olvasni. De most... hatalmas élettapasztalatának melyik kis morzsájával ajándékozza meg ezt a gyereket, tünődött magában.

- Az Ebury Streeten - felelte Martin. A lány ismerte az Ebury Streetet, mert útjába esett a Victoria-pályaudvar felé. Gyakran járt a Victoria-pályaudvarra, mert a szüleinek Sussexben volt házuk.

- És most mondja meg - mondta Martin azzal az érzéssel, hogy a jég megtört, de ekkor a lány elfordult és valamit válaszolt a másik oldalán ülő férfinak. Martin bosszankodott. Az egész szerkezet, amelyet lassan felépített, mint egy elefántcsontpálcikákból feltornyozott várat, amelyben minden kis csont a másikra illeszkedik, egyszerre összeomlott. Ann úgy beszélt a másik férfival, mintha gyerekkora óta ismerné; a fiú haját mintha végiggereblyézték volna; fiatal volt. Martin némán ült. A szemben levő nagy képet nézte. Egy inas állt alatta; egy sor palack homályba borította a köpenyeg redőit a padlón. Ez a harmadik earl, vagy a negyedik? - révedezett. Martin ismerte a tizennyolcadik századot; a negyedik earl volt az, aki a nagy pártit csinálta. Szó ami szó gondolta, az asztalfőn ülő Kittyre pillantva, Rigbyék jobb család, mint mi. Elmosolyodott és elfojtotta a mosolyát. - Csak olyankor gondolok «jó családokra», amikor efféle helyeken vacsorázom - gondolta. Egy másik képet vett szemügyre. Egy hölgy, tengerzöld ruhában. A híres Gainsborough. Ekkor azonban Lady Margaret, a baloldalon ülő hölgy, feléje fordult.

- Bizonyosra veszem, hogy egyetért velem, - mondta - Pargiter kapitány. - Martin észrevette, hogy rápillantott a névjegyére, mielőtt kimondta a nevét, bár azelőtt már gyakran találkoztak. - Gyalázatos cselekedet volt, úgy-e?

Olyan indulatosan beszélt, hogy a villa, amelyet felemelve tartott a kezében, dárdához kezdett hasonlítani, amelyet mindjárt belédöf. Belevetette magát a beszélgetésbe. Persze, politikáról, Írországról beszéltek.

- Mondja, mi a véleménye? - kérdezte a hölgy, kezében a villájával. Egy pillanatig az az érzés fogta el, hogy színpadon van. A függöny legördült, a csillárokat meggyujtották és ő ott van a színpadon. Ez persze csak illúzió volt, hiszen mindössze morzsákat vetettek neki az éléskamrájukból; de azért kellemes érzés volt. Odafigyelt. A hölgy most egy fínom öregúrral beszélgetett az asztal végén. Martin megnézte az öregurat, aki végtelenül bölcs türelem kifejezésével az arcán hallgatta. Három kenyérhéjat rakott egymásra a tányérja mellett, mintha valami mélyértelmű kis játékot játszana. Mintha csak azt mondta volna - Így, - mintha, mintha a kenyérhéjak emberi sorsok volnának a kezében. Vajjon van-e valami az arckifejezése mögött, vagy nincs semmi? Mindenesetre rendkívül fínom arckifejezés. De ekkor lady Margaret újra megfenyegette a villájával; és az öregúr felhúzta szemöldökét és mielőtt megszólalt volna, kissé félretolta az egyik kenyérhéjat. Martin előrehajolt, hogy odafigyeljen.

- Mikor Írországban voltam - kezdte - 1880-ban... - Nagyon egyszerűen beszélt; egyik emlékét adta elő. Kifogástalanul mondta el a történetét. Kibontakozott a teljes értelme, nem kallódott el semmi. És az öregúr nagy szerepet játszott. Martin figyelmesen hallgatta. Igazán lenyűgöző volt. Hát bizony, gondolta Martin, ilyenek vagyunk, folyton csak... Előrehajolt, hogy minden szót halljon. De egyszerre csak valaki félbeszakította. Ann fordult hozzá.

- Mondja meg, - kérdezte - ki ez az úr? - Jobbra hajtotta a fejét. Úgy látszik, azt hiszi, hogy ő mindenkit ismer. Ez hízelgett neki. Végignézett az asztalon. Hogy kicsoda? Már találkozott vele; olyan valaki lehet, aki szintén nem jól érzi magát itt.

- Valahonnan ismerem, - mondta - ismerem. Sápadt, húsos arca volt. Nagyon gyorsan beszélt. És a fiatal asszony, akinek előadott, egyre csak azt mondta: «Értem, értem», és sűrűn aprókat bólintott a fejével. De némi kényszeredettség látszott az arckifejezésén. Martin szerette volna azt mondani a férfinek, nem kell úgy fáradnia, barátom, ez a nő egy szót sem ért abból, amit beszél.

- Nem jut eszembe a neve, - mondta hangosan - de találkoztam vele. Hol is? Oxfordban vagy Cambridgeben?

Halvány mosoly ült ki Ann szemébe. Nem tett különbséget a kettő között. Összezavarta a kettőt. Ez igazán nem az ő világa volt.

- Látta az orosz táncosokat? - kérdezte a leány. Úgy látszik, együtt nézte meg őket a jobboldali fiatalemberrel. Hát a te világod micsoda? - tünődött Martin, mikor a lány kiárusította gyatra kis jelzőraktárát. «Isteni», «megdöbbentő», «csodálatos» és így tovább. Ez itt «a» nagyvilág? - tünődött magában. Végignézett az asztalon. Annyi bizonyos, hogy más világ szóba sem kerülhet mellette. És jó világ is, - tette hozzá - nagy, tágas, vendégszerető és igen jóképű. Sorra nézegette az arcokat. A vacsora vége felé járt. Valamennyien fényesre dörzsöltnek látszottak, mint a drágakövek. De azért a fényük a természetükben volt. Magában a kőben rejtőzött. És a kő tökéletesen csiszolt, nincs benne semmi karcolás, semmi törés. Ekkor egy inas fehérkesztyűs keze, amely elvitte a tányérokat, beleütközött egy borospohárba. Vörösbor fröccsent a hölgy estélyi ruhájára. De egy arcizma sem rándult meg, tovább beszélgetett. Aztán hanyag mozdulattal a pecsétre tette a tiszta asztalkendőt, amelyet odahoztak neki.

- Ezt szeretem - gondolta Martin. Az effélét bámulta. Ha a hölgynek kedve támad, akár az orrára is rákoppinthatott volna. De megszólalt Ann.

- És mikor felugrik - kiáltott fel, ennivaló mozdulattal lendítette kezét a magasba - és visszahull! - Ann is leeresztette a kezét.

- Csodálatos! - hagyta helyben Martin. Végre úgy beszél, ahogy kell. A fiatalembertől tanulta, akinek a haja olyan bozontos volt.

- Igen, Nijinsky csodálatos, - hagyta jóvá - csodálatos - mondta mégegyszer.

- Ő a nagynénje? - mondta Martin. Most már tudta, hová tegye ezt a lányt. Szóval, ez az ő világa. Szeretett volna egyet-mást megkérdezni tőle, mert bájosnak találta a fiatalságát és egyszerűségét, de késő volt. Ann felállni készült.

- Remélem - kezdte Martin. A lány feléje hajolt, mintha szeretne még ottmaradni, szeretné hallani az utolsó szavát, minden szavát, de nem tehette, mert Lady Lasswade felállt; neki is indulnia kellett.

Lady Lasswade felállt; mindenki felállt. Valamennyi rózsaszínű, szürke, tengerzöld ruha felnyúlt és egy pillanatra az asztal mellett álló magas nők olyanok voltak, mint a falon lógó híres Gainsborough-kép. Az asztal, amelyen szalvéták és poharak hevertek, egyszerre elárvult. A hölgyek egyideig az ajtóban csoportosultak. Majd az apró, kis öreg hölgy, fekete ruhában, feltűnő méltósággal kitipegett előttük és Kitty a menet végén Ann vállára tette a kezét és kivezette. Az ajtó becsukódott a hölgyek mögött.

- Remélem, tetszett neked az én öreg unokabátyám - mondta Ann-nek, mikor egymás mellett felmentek. Kezével a ruhájához nyúlt és valamit megigazított rajta, mikor egy tükör előtt mentek el.

- Aranyosnak találtam - kiáltott fel Ann. - És micsoda gyönyörű fa! - Martinról meg a fáról pontosan ugyanolyan hanghordozással beszélt. Egy pillanatra megálltak a fánál, amely egy porcelláncserépben rózsaszínű rügyeket hajtott az ajtóban. Egyik-másik rügye már kifakadt, a többi még nem nyílt ki. Miközben odanéztek, az egyik szirom lehullott.

Bementek. Vacsora közben a személyzet kinyitotta az ajtókat és világosságot gyujtott a szomszéd szobában, úgy tetszett, mintha másik szobába vonulnának be, amelyet az imént készítettek el számukra. Nagy tűz égett két mutatós tűztartó bak között, de a szoba inkább kedélyesnek és díszesnek hatott, mint melegnek. Két vagy három hölgy megállt a tűz előtt, kinyujtva és becsukva a kezüket, amelyet a láng felé nyujtottak. De aztán félrehúzódtak, helyet szorítottak a háziasszonynak.

- Úgy szeretem ezt a képét, Kitty - mondta Aislabiené, Lady Lasswade fiatalasszonykori arcképére nézve. Kitty haja abban az időben lángvörös volt; ölében rózsacsokorral játszott. Szenvedélyes és gyöngéd tekintete volt, fehér muszlinfelhőből bukkant ki.

- Ma már nem - mondta Kitty, kissé félszegen nevetve a bókon. Vacsora után a nők mindig bókokat mondanak egymásnak a ruhájukról vagy a jó színükről. Kitty nem szeretett egyedülmaradni vacsora után a nőkkel. Ilyenkor zavarba jött. Gyertyaegyenesen állt közöttük, miközben az inasok körben jártak a feketekávéval.

- Mellesleg remélem, a bor... - elhallgatott és kávéscsészéje után nyúlt - a bor nem hagyott foltot a ruháján, Cynthia - fordult a fiatalasszonyhoz, aki olyan hidegvérrel fogadta a szerencsétlenséget.

- És milyen gyönyörű ruha - mondta lady Margaret, ujjai között morzsolgatva az aranyszatén ruha redőit.

- Elragadó, egész este ezt néztem - mondta Treyerné, egy keleti arcú asszony, akinek a fején zsidós orrához illő toll libegett.

Kitty nézte, hogyan bámulják a gyönyörű ruhát. Eleanor nem érezné jól magát ebben a társaságban. Nem fogadta el a vacsorára való meghívást. Ez bántotta Kittyt.

- Mondja csak, - szakította félbe Lady Cynthia - ki volt az az úr, aki mellett ültem? Az ember annyi érdekes emberrel találkozik ebben a házban - tette hozzá.

- Az úr, aki mellett ült? - mondta Kitty. Egy pillanatig gondolkozott.- Tony Ashton - mondta.

- Ez az az ember, aki francia költészetről tartott előadásokat a Mortimer House-ban? - szólt bele Aislabiené. - Már régóta szerettem volna eljárni az előadásaira. Azt hallottam, csodálatosan érdekesek.

- Miért állunk valamennyien? - mondta Kitty. Kezével a székek felé mutatott. Mindent olyan hirtelen mozdulattal művelt, ezért nevezték a háta mögött a «gránátos nő»-nek. A hölgyek valamennyien megindultak különböző irányban és Kitty, miután meggyőződött róla, hogy a párok letelepedtek, maga is leült az öreg Warburton néni mellé, aki egy nagy karosszékben trónolt.

- Beszélj az én drága keresztfiamról - kezdte az öreg dáma. Kitty kisebbik fiát értette, aki éppen Maltában állomásozott a flottával.

- Maltában van - kezdte. Leült egy alacsony székre és felelgetni kezdett a kérdéseire. De Warburton néninek nagyon melege volt a tűz mellett. Fölemelte bütykös, öreg kezét.

- Priestley elevenen akar bennünket megsütni - mondta Kitty. Felállt és az ablakhoz ment. A hölgyek mosolyogtak, amikor végigvonult a szobán és kinyitotta a hosszú ablak felső részét. Mikor félrehúzta a függönyt, Kitty egy pillanatra kinézett a térre. A gyalogjáró tele volt szórva a levelek árnyékával és a lámpák fényével. A szokásos rendőr magát himbálva járkált fel és alá; a szokásos apró férfiak és nők, akik még jobban összezsugorodtak a magasból nézve, végigsiettek a rácsok mellett. Reggel, amikor a fogát kefélte, így látta őket végigsietni ellenkező irányban. Aztán visszatért és leült az alacsony székre az öreg Warburton néni mellé. Az öreg nagyvilági hölgy a maga módján őszinte volt.

- És mit csinál a kis vöröshajú zsivány, akit úgy szeretek? - kérdezte. Az volt a kedvence; az etoni kisfiú.

- Nagy bajban volt, virgácsot kapott. - Kitty mosolygott. Neki is ez a fiú volt a kedvence.

Az öreg dáma elmosolyodott. Szerette az olyan fiúkat, akikkel baj van. Hegyes, sárga arca volt, álla időnként megremegett; túl volt a nyolcvanon, de úgy ült ott, mintha hajtóvadászaton volna, gondolta Kitty, a kezére pillantva. A keze parasztos, újjai bütykösek; vörösen és fehéren szikráztak rajta a gyűrűk, ha egyet mozdult.

- És te, drágám? - mondta az öreg hölgy, átható tekintetet vetve rá bozontos szemöldöke alól. - Sok dolgod van, mint mindig?

- Sok, több, mint valaha - mondta Kitty, kikerülve az átható, öreg szemeket; ugyanis suttyomban sok mindent művelt, amit a hölgyek nem helyeseltek.

Tovább beszélgettek. Bár a beszélgetés látszólag eleven volt, Kitty fülében nem volt semmi tartalma. Merő játék és szemfényvesztés volt, arra szolgált, hogy eltöltsék az időt, amíg kinyílik az ajtó és bevonulnak az urak. Akkor úgyis véget ér. Egy időközi választásról beszélgettek. Kitty hallotta, hogy lady Margaret valami történetet mesél, amely alighanem borsos, a tizennyolcadik század modorában, mert halkan mondta el.

- ... hasra fektette és jól elverte - hallotta lady Margaretet. Kuncogó kis nevetések hangzottak fel.

- Azért úgy örülök, hogy mégis csak bekerült - mondta Treyerné. Halkan beszélgettek tovább.

- Kiállhatatlan vénasszony vagyok, - mondta Warburton néni, egyik bütykös kezét a vállához értetve - de most már arra kérlek, csukd be ezt az ablakot. - A léghuzat hasogatta a fájós ízületét.

Kitty az ablakhoz lépett. - Ördög vigye el ezeket a nőket - mondta magában. Fölemelte a hosszú botot, amelynek a végén kampó volt, és kopogtatni kezdett a felső ablakon, de az ablak meg se mozdult. Szerette volna ezt a sok nőt meztelenre vetkőztetni, hadd álljanak előtte pucéran, ékszerek, intrikák, pletykák nélkül. A felső ablak becsapódott. Egyszerre megpillantotta Annt, aki ott ácsorgott, nem volt kivel beszélnie.

- Gyere Ann, beszélgess velünk - mondta Kitty feléje intve. Ann odahúzott egy zsámolyt és leült Warburton néni lábához. Szünet következett. Az öreg Warburton néni ki nem állhatta a fiatal lányokat. De voltak közös rokonaik.

- Persze, ti valamennyien Harrowba jártok - mondta Warburton néni. És ekkor az öreg dáma azzal a tökéletes jólneveltséggel, amely legalább utánozta az emberi együttérzést, hízelgett a kislánynak, nagyanyjához, a híres szépséghez hasonlította.

Az öreg hölgy válogatni kezdett az emlékeiben. Csak válogatásról lehetett szó, szemelvényes kiadásról. Mert a történetet aligha lehetett volna elmondani egy fehér selyemruhás fiatal lánynak. Kitty elméje elkalandozott. Ha Charles továbbmarad a földszinten, gondolta, a ruhájára pillantva, akkor elkésik a vonatról. Megbízhatja-e Priestleyt azzal, hogy üzenetet súgjon a fülébe? Újabb tíz percet ad nekik; azzal visszatért Warburton nénihez.

- Csodálatos lehetett - mondta Ann. Térdén összekulcsolt kézzel ült és egyenesen felnézett a szőrös öreg arisztokrata nő arcába. Kittyt hirtelen elfogta a részvét. Ennek a lánynak is olyan lesz az arca, - gondolta, a szoba másik végén ülő kis csoportra nézve - mint az övék. Az ő arcuk feldúlt, viharvert. A kezük szakadatlanul mozog. De derekak, gondolta, és nagylelkűek. Ugyanannyit adnak ki, mint amennyit bevesznek. Joga van Eleanornak megvetni őket? Talán bizony több hasznát vette az életének, mint Margaret Marable? Hát én - gondolta - hát én?... Kinek van igaza, kinek nincs?... Ekkor szerencsére kinyílt az ajtó. Az urak bejöttek. Viszolyogva jöttek be, meglehetősen lassan, mintha éppen most hagyták volna félbe a beszélgetést, és kénytelen-kelletlen jelennének meg a szalonban. Kissé kipirultak voltak és még mindig nevettek, mintha éppen mondat közben hagyták volna abba a beszélgetést. Sorra bevonultak. A fínom öregúr úgy sétált végig a szobán, mint egy horgonytvető hajó, és a hölgyek valamennyien megrebbentek, de nem keltek fel. A játék és szemfényvesztés véget ért. Olyanok ezek, mint a halakra lecsapó sirályok. Felálltak, ide-oda vonultak. A nagy férfiú is lassan leereszkedett egy székre, öreg barátnője, lady Warburton mellé. Egymáshoz illesztette két mutatóujját és azt mondta: - Egyszóval...? Mintha egy előző este megkezdett beszélgetést folytatna. Igen, gondolta Kitty, van ebben valami... emberi? civilizált? - nem találta meg a szót, amelyet keresett - ebben az öreg párban, amely úgy beszélget, mintha egy ötven év óta tartó párbeszédet folytatna most is. Valamennyien beszéltek, valamennyien iparkodtak egy mondatot hozzátenni a befejezéséhez közeledő történethez, vagy a közepébe, vagy az elejére.

De ott állt Tomy Ashton magányosan, nem volt mondata, amelyet hozzátehetne a történethez. Kitty odalépett hozzá.

- Ma - felelte Kitty. - Együtt ebédeltem vele, sétáltunk a Parkban... - Elhallgatott. A Parkban sétáltak. Egy rigó fütyült. Megálltak és hallgatták. «E bölcs rigó, mely minden ó dalt kétszer énekel». - Csakugyan? - kérdezte Kitty ártatlanul. Kiderült, hogy idézet volt.

Kitty zavarba jött. Oxford mindig zavarba hozta. Nem szerette Oxfordot, de azért tiszteli Edwardot és Tonyt is - gondolta magában rápillantva. A felszínen sznob, a mélyén tudós... Megvan a maguk kialakult embertípusa... De felrázkódott gondolataiból.

Ez az ember bizonyosan szeretne valamelyik elegáns nővel beszélgetni, Aislabienével vagy Margaret Marable-lel. De mindketten foglaltak voltak - mindketten tekintélyes élénkséggel mondatokat dobáltak a beszélgetésbe. Hallgatás következett. Nem vagyok jó háziasszony - gondolta magában. Az efféle zökkenő gyakran előfordult az estélyein. Itt van Ann; Ann, aki ugyan egy ismerős fiatalember hálójában van, de Kitty intett neki. Ann azonnal engedelmesen odajött.

- Gyere és mutatkozz be - mondta - Ashton úrnak. A Mortimer House-ban tart előadásokat, - magyarázta - miről is... - habozott.

- Ez? Szó sincs róla, - mondta ridegen - ez nem is estély. - Az ő estélyei sohasem ragyogóak. Martin megint bosszantani akarja. Lepillantott és meglátta Martin ócska cipőjét.

- Beszélgessünk - mondta, és egyszerre visszatért belé a régi rokoni szeretet. Magában mosolyogva tapasztalta, hogy Martin kissé ki van pirulva, ahogy a dadák szokták mondani: «babos». Hány «estélyre» van szükség, - tünődött magában - hogy szatirikus, hajthatatlan unokafivére a társaság engedelmes tagjává váljék?

- Üljünk le és beszéljünk értelmesen - mondta Kitty, leereszkedve egy kis kerevetre. Martin melléje ült.

- Csókjait küldi - mondta Martin. - Mondta, hogy nagyon szeretett volna látni téged.

- Hát akkor miért nem jött el? - felelte Kitty. Akarata ellenére is meg volt sértve.

- Nem volt megfelelő hajtűje - mondta Martin nevetve és lepillantott a cipőjére. Kitty is odanézett.

De Martin ekkor már a gyönyörűen öltözött nőket, majd a képeket nézte.

- Mi ez a borzalmas mázolmány a kandalló fölött? - mondta a vöröshajú lányra pillantva. - Ki követte el?

Martin körbe jártatta szemét a szobában. Zsúfolt volt. Csupa kis asztalka a szokott fényképekkel. Cifra szekrénykék vázákkal és virágokkal. És a falakon sárga brokátburkolat. Kitty érezte, hogy bírálón mustrálja a szobát meg őt magát is.

- Mindig szeretném késsel lekaparni az egészet - mondta Kitty. De mi értelme van, gondolta magában. Ha eszébe jutna és máshova tenne egy képet, a férje rögtön azt mondaná, hol van Bili bácsi, a nagy lován? És mindjárt visszakerülne a régi helyére.

- Étterem - mondta Martin. Nem tudta, miért szerette úgy sértegetni. De folyton ezt művelte, ez tény.

- Azon gondolkozom, - mondta halkabb hangon - minek akasztasz fel ilyen képet - fejével a portré felé intett. - Ha az embernek Gainsborough-képe van.

- És te? - felelte Kitty ugyancsak halk hangon, Martin félig évődő, félig kedélyes hanghordozását utánozva - miért eszed meg a vacsoránkat, ha úgy lenézel bennünket?

- Dehogy nézlek le! Szó sincs róla! - kiáltott fel. - Mérhetetlenül jól érzem magamat. Szeretek hozzád járni, Kitty - tette hozzá.

Ez igaz is volt. Mindig szerette őt. - Szép tőletek, hogy nem ejtettétek el a szegény rokonokat.

- Mindig így van... - kezdte Kitty. De valami fennakadás volt az estélyben; Kitty mondata közepén elhallgatott. - Gyere... beszélgess Treyernével - mondta, és felállt.

Miért műveli ezt az ember? - merengett Martin, miközben követte. Kittyvel szeretett volna beszélgetni, és a világon semmi mondanivalója nem volt a keleti ábrázatú hárpia számára, akinek a hajában fácántoll himbálózott. De ha már az ember megissza a nemes grófnő jó borát, - mondotta és meghajolt - akkor kötelessége szórakoztatni a kevésbbé kívánatos vendégeket. Elkísérte Kittyt.

Kitty visszatért a tűzhöz. Felszította a szenet, és a szikrák felröppentek a kandallóban. Ingerült volt, türelmetlen. Az idő múlt; ha ezek még tovább maradnak, elkésik a vonatról. Suttyomban az órára pillantott és észrevette, hogy tizenegyet mutat. Az estélynek korán kell végződnie, hiszen csak egy másik estély előjátéka. Ezek az emberek mégis itt ülnek és fecsegnek, mintha sohasem akarnának elmenni. A csoportokra pillantott, amelyeket nem lehet kimozdítani a helyükből. Ekkor az óra megkezdte az eleven kis ütések sorozatát, és mikor az utolsó is elhangzott, kinyílt az ajtó és előlépett Priestley. Kiismerhetetlen komornyik-szemével és behajlított mutatóujjával Ann Hilliert szólította.

- Magával visz? - kérdezte Kitty. Egy pillanatig nem eresztette el a kezét. Miért? - révedezett magában a gyönyörű arcra pillantva, amelyen nem volt értelem és jelleg, mint egy lapon, amelyre még semmi sincs ráírva, csak az ifjúság. Még mindig nem eresztette el a kezét.

Általános szedelőzködés, járás-kelés következett, mint a fehérszárnyú sirályok keringése.

- Velünk jön? - hallotta Martin, amint Ann a fiatalembernek mondta, akinek olyan boglyas volt a haja. Megfordultak és együtt elindultak. Ann, mikor elment Martin mellett, aki kezét nyujtotta feléje, alig biccentette meg a fejét, mintha a képe máris elmosódott volna az emlékezetében. Martin meghökkent; olyan érzés fogta el, amely egyáltalán nem volt arányban a tárgyával. Erős vágyat érzett, hogy velük menjen, bárhová. De nem hívták; Ashtont hívták. Az ő környékükön lakott.

- Micsoda talpnyaló! - gondolta magában olyan keserűséggel, amely meglepte. Különös, hogy mennyire féltékeny lett egyszerre. Valamennyien szemmelláthatóan «átmentek» máshová. Martin kissé félszegen késlekedett. Csak a vén skatulyák maradtak itt, - úgy látszik, még a nagy férfiú is velük ment, csak az öreg hölgyet hagyták itt. Lasswade karján botorkált végig a szobán. Meg akart győződni valamiről, amit egy miniatűrrel kapcsolatban mondott. Lasswade leakasztotta a falról. Egy lámpa alá tette le úgy, hogy a néni kimondhatta ítéletét. Ki ez? Nagypapa a lovon, vagy William bácsi?

Martin leült, de úgy érezte, hogy Kitty szeretné, ha menne. Rajtakapta, amint az órára pillantott. Egyideig beszélgettek. Most visszatért az öreg néni. Kétséget kizáróan megállapította, a maga páratlan anekdótagyüjteménye segítségével, hogy nem nagyapát ábrázolja a kép, hanem William bácsit, lóháton. Az öreg néni is ment már. De nem sietett. Martin megvárta, amíg unokaöccse karján eljutott az ajtóba. Habozott. Most már egyedül voltak. Menjen vagy maradjon? De Kitty felállt, feléje nyujtotta kezét.

- Gyere mielőbb és beszélgessünk kettesben - mondta. Martin érezte, hogy útjára bocsátják.

Mindig ezt mondják az emberek, gondolta magában, mikor megindult a lépcsőn lefelé, lady Warburton mögött. Gyere mielőbb. De nem tudom, jöjjek-e... Lady Warburton csigalassúsággal mászott lefelé, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, a másikkal Lasswade karjába. Martin ott ácsorgott mögötte. Mégegyszer megnézte a Canalettot. Szép kép, de nem vitás, hogy másolat - gondolta. Lebámult a korlát mellől és nézte a földszinti hall fehér-fekete kőkockáit.

Ment a dolog, gondolta magában, amint lépcsőnkint lement a hallba. Hébe-hóba sikerül az efféle, de érdemes? - tünődött, miközben az inas fölsegítette a kabátját. A szárnyas ajtók tárva-nyitva voltak az utca felé. Egy-két ember elment előttük. Kíváncsian belestek, nézték az inasokat és a fényesen kivilágított nagy hallt, meg az öreg hölgyet, aki egy pillanatra megállt a fehér-fekete kőkockák közepén. Az öreg hölgy öltözködött. Most hagyta, hogy föladják a lila szalagos köpenyét; most meg a prémjeit. Táska lógott a csuklóján, ő maga tele volt rakva lánccal, minden ujján gyűrű. Éles, megkövesedett arca, amely keresztül-kasul ráncos volt, kipillantott kényelmes prém- és csipkefészkéből. A szeme még csillogott.

A tizenkilencedik század nyugovóra tér, gondolta magában Martin, amint nézte, hogyan tipeg le a lépcsőkön az inas karján. Besegítették a hintójába. Akkor Martin kezetszorított derék házigazdájával, aki sokkal többet ivott, mint amennyit kellett volna, és megindult gyalog a Grosvenor Squaren.

Fönt a hálószobában, a legfelső emeleten, Kitty szobalánya, Baxter, kinézett az ablakon, nézte, hogy elhajtanak a vendégek. Most megy el az öreg hölgy. Szerette volna, ha sietnének; ha az estély még tovább tart, akkor az ő külön kis kirándulásának befellegzett. Másnap a folyó partjára akart menni a fiatalemberével. Megfordult és körülnézett. Minden készen volt. A lady kabátja, szoknyája, meg a táskája a vasúti jeggyel. Régen elmúlt tizenegy. Baxter ott állt az öltözőasztalnál és várt. A háromszárnyú tükör ezüsttégelyeket, púderpamacsokat, fésűket és keféket vert vissza. Baxter lehajolt és negédesen belenézett a tükörbe, - ilyen lesz, amikor a folyópartra megy - aztán fölegyenesedett. Lépéseket hallott a folyosón. A lady jön, már itt is van.

Lady Lasswade bejött, lehúzta ujjáról a gyűrűket. - Sajnálom, hogy úgy elkéstem, Baxter. Most sietnem kell. - Baxter nem szólt semmit, kikapcsolta úrnője ruháját. Ügyesen leeresztette Kitty lába elé, aztán eltette. Kitty leült az öltözőasztala elé és lerúgta a cipőjét. A selyemcipő mindig túlszűk. Az öltözőasztalán álló órára pillantott. Éppen odaér.

- Adja ide a kalapomat - mondta Kitty. Lehajolt, hogy a tükörben fejére igazítsa. A kis posztó útikalap a feje tetején egészen más külsőt adott neki; tetszett magának. Ott állt útiruhában és azon töprengett, nem feledkezett-e meg valamiről. Elméje egy pillanatig üres volt. Hol vagyok? Mit művelek? Hová megyek? Szeme megállapodott az öltözőasztalon; felrémlett benne egy másik szoba és egy másik világ, amikor még fiatal lány volt. Oxfordban?

- Köszönöm, Baxter - mondta. - Remélem jól fog mulatni a... - habozott: nem tudta mit művel Baxter a napjával - a színházban - mondta vaktában. Baxter arcán furcsa kis hegyes mosoly jelent meg. Kittyt idegesítette a szobalányok illedelmessége, udvariassága, kiismerhetetlen, tartózkodó ábrázata. De nagyon hasznosak voltak.

- Jó éjszakát - mondta Baxternek a hálószoba ajtajában; mert Baxter, mint aki már nem felelős az úrnőjéért, sarkon fordult. A lépcső már nem az ő hatásköréhez tartozik.

Kitty benézett a szalonba, hátha ott találja a férjét. De a szoba üres volt. A tűz még mindig parázslott. A körberakott székek még mindig karjukban tartották az estély csontvázát. De a kapuban várta őket a gépkocsijuk.

- Ráérünk? - mondta a soffőrnek, mikor az térdeire borította a takarót. Megindultak.

Tiszta, csendes éjszaka volt, a tér minden fája látszott. Némelyik fekete volt, másokon a mesterséges világítás különös zöld pettyei fénylettek. Az ívlámpák fölé sötétségrétegek borultak. Bár éjfél közeledett, még mindig nem volt igazán sötét. Inkább valami éteri, testetlen napvilág; mert annyi lámpa volt az utcákon, annyi gépkocsi jött-ment, férfiak fehér sálban, nyitott, világos felöltőben gyalogoltak a tiszta, száraz járdán és sok házban, ahol estélyeket adtak, még lámpafény volt. A város megváltozott, amint végigsuhantak Mayfairen. A korcsmák már zártak. Csődület támadt a sarkon, egy lámpaoszlop mellett. Részeg ember kurjongatott hangosan valamit; becsípett lány arcába hulló tollal tántorgott és megkapaszkodott a lámpaoszlopban... De Kitty szeme beérte azzal, hogy befogadja a látványt. A beszélgetés, az erőfeszítés és sietség után semmivel sem tudta megtoldani azt, amit látott. És gyorsan suhantak, most megfordultak és a kocsi teljes sebességgel siklott egy hosszú, fényes körúton, nagy, zárt boltok mellett. Az utcák csaknem üresek voltak. A pályaudvar sárga órája mutatta, hogy még öt percük van.

Éppen jókor, gondolta magában Kitty. Megkezdődött benne a szokásos ujjongás, amikor kiment a perronra. Nagyon magasról világosság szűrődött le. A mérhetetlen térben emberek kiáltása, tolató vagonok csörömpölése visszhangzott. A vonat már várta. Az utasok már indulóban. Egyik-másik féllábával a vonat lépcsőjén, vastag csészéből itta a teáját, mintha nem merne messzire eltávolodni a fülkéjétől. Kitty végignézett az egész vonaton, és megpillantotta a mozdonyt, amely egy csövön át vizet vett fel. A vonatnak teste volt, izmai voltak; még a nyaka is egybefolyt a síma testtel. Ez volt «a» vonat. A többi hozzá képest játékszer. Kitty beszívta a kénes levegőt, amely fanyar ízt hagyott a torkában, mintha már az észak levegője csapná meg.

- Jó estét, Purvis. Siessen egy kicsit - mondta, mikor a kalauz kinyitotta a kocsija ajtaját.

Kinyitotta az ajtót. Kitty megfordult és körülnézett a keskeny kivilágított szobában, amelyben az éjszakát fogja tölteni. Minden készen várta. Az ágy meg volt vetve, a redőnyt leeresztették, útitáskája az ülésen volt. A kalauz elment az ablak alatt, kezében zászlójával. Egy ember, akinek még sikerült elcsípnie a vonatot, átszaladt a perronon széttárt karokkal. Egy ajtó becsapódott.

- Éppen jókor - mondta Kitty az ajtóban állva. Ekkor a kocsi fínoman megrázkódott. Alig tudta elhinni, hogy ilyen nagy szörnyeteg ily gyöngéden tud megindulni ilyen hosszú útra. Aztán látta, hogy a teáskocsi tovatűnik.

Testének egész feszültsége elenyészett. Egyedül volt és a vonat megindult. A perron utolsó lámpája is eltűnt, utolsó körvonalának is nyomaveszett.

- Jaj de jó! - mondta magában, mintha kislány volna, aki megszökött a dadájától.- Megyünk!

Egy darabig mozdulatlanul ült fényesen kivilágított fülkéjében. Aztán felhúzta a redőnyt, amely hirtelen felpattant. Megnyúlt fények siklottak el mellette. Gyárak és raktárak. Sötét mellékutcák fényei. Aztán aszfaltozott utak következtek. Jobban megvilágított közkertek. Majd bozótok és egy sövény a mezőn. Maguk mögött hagyták Londont, elhagyták a lángoló fényt, amely olyan volt, mintha egyetlen tűzkörbe zsugorodnék össze, amint a vonat belerohant a sötétségbe. A vonat nagy robajjal alaguton futott végig. Olyan volt, mint egy műtét; Kittyt egyszerre elvágták a fénykörtől.

Körülnézett a szűk kis fülkében, amelyben teljesen elkülönítve ült. Minden enyhén rázkódott. Szakadatlan, gyöngéd remegés volt az egész. Úgy tetszett neki, mintha egyik világból a másikba haladna át s ez éppen az átmenet pillanata volna. Egy darabig mozdulatlanul ült. Aztán levetkőzött és kezével a redőnyön révedezett. A vonat nekirugaszkodott, teljes sebességgel rohant végig a vidéken. Imitt-amott, egymástól nagy távolságra fények pislákoltak. A fák fekete tömege állt a szürke nyári mezőkön. A mezőkön nyári fű; a mozdonyról érkező világos fény borjúk békés csordáján villant meg és egy galagonyasövényen. Kint voltak már a vidéken.

Lehúzta a redőnyt és bemászott az ágyába. Végignyúlt a meglehetősen kemény ágyon, háttal a fülke falának, úgyhogy fejében gyenge remegést érzett. Hallgatta a kocsi zümmögő zörejét, most, hogy teljes sebességgel rohant. Gyöngéden és hatalmas erővel vitték át Anglián, észak felé. Semmit sem kell tennem, gondolta, semmit, semmit, csak vitetnem magamat. Megfordult és ráhúzta a lámpára a kék burkot. Sötétben erősebben zakatolt a vonat; zöreje, remegése szabályosabb ritmusban hangzott, mindent elsepert elméjében, kiirtotta a gondolatait.

De nem valamennyit - gondolta, türelmetlenül hánykolódva az ágyában. Egyik-másik a felszínen maradt. Az ember nem gyerek, gondolta, és a kék ernyővel borított lámpára meredt. Az évek sok mindent megváltoztatnak, sok mindent elpusztítanak, egyet-mást fölhalmoznak, - a gondokat és bosszúságokat; most itt vannak és nem hagyják békén. Beszélgetésfoszlányok szálltak föl, jelenetek villantak meg benne. Sajátmagát látta, amint a felső ablakot nagy robajjal becsukja; eszébe jutottak a szőrszálak Warburton néni állán; látta a nőket, amint felállnak, a férfiakat, amint egyenkint bevonulnak. Nagyot sóhajtott, a másik oldalára fordult. Mind egy szálig egyformán öltözködnek, gondolta, mindnek egyforma az élete. És mi a jó, gondolta szakadatlanul hánykolódva. Mi a rossz? Újra megfordult.

Mintha a vonattal együtt ő is eliramodott volna. A zaj elmélyült; állandó robajjá változott. Hogy tudhatna így aludni? Hogy tudja megakadályozni, hogy gondolkozzék? Elfordult a fénytől. Hol vagyunk most? gondolta magában. Hol jár a vonat ebben a pillanatban? Most, dünnyögte behúnyt szemmel, a dombon álló fehér ház mellett haladunk el; most átmegyünk az alagúton; most átmegyünk a folyó hídján... Üresség következett, gondolatai megritkultak, elhomályosultak. Mult és jelen összekuszálódott. Margaret Marrablet látta, amint a ruhát morzsolgatja az ujjai között, de bikát vezetett pórázon, a bika orrában karika volt... Ez az álom, gondolta félig kinyitva szemét; hála Istennek, mondta magában és újra becsukta, ez az álom. És rábízta magát a vonatra, amelynek a zakatolása most eltompult és eltávolodott.

Kopogtak az ajtaján. Egy pillanatig fekve maradt és azon tünődött, mért remeg így a szobája; aztán kialakult a környezete; a vonatban volt, a szabad pályán; közeledtek az állomáshoz. Felkelt.

Gyorsan felöltözött és megállt a folyosón. Még korán volt; nézte az elrohanó mezőket; kopár mezők voltak, szögletes, északi mezők. Ide későn érkezik el a tavasz; még a fák sem virágoztak ki. A füst lecsapott és fehér ködbe borított egy fát. Mikor eloszlott, Kitty arra gondolt, milyen gyönyörű a világítás. Tiszta és éles, fehér és szürke. A tájban nincs meg a déli táj szelídsége, zöld színe. De megérkeztek az elágazáshoz. Itt van a gáztartály; mindjárt megérkeznek az állomásra. A vonat lassított, és a perron valamennyi lámpája fokozatosan megállt.

Kiszállt és mélyen beszívta a hideg, kemény levegőt. Az autó már várta; jól megnézte, mert eszébe jutott, hogy új kocsi, férjének születésnapi ajándéka. Még sohasem ült benne. Cole a kalapjához nyúlt.

- Hagyja nyitva, Cole - mondta, és a vezető kinyitotta a merev, új tetőt és Kitty beült melléje. Nagyon lassan indultak meg, mert a gép ki-kihagyott, megindult és megállt, aztán újra megindult. Végighajtottak a városon; a boltok még zárva voltak; térdelő asszonyok sikálták a kapuk lépcsőjét; a redőnyök még le voltak húzva a hálószobák és szalonok ablakában; alig volt valami kis forgalom. Csak a tejeskocsik zörögtek el mellettük. Kutyák kóboroltak az utca közepén, a magánügyeiket intézték. Cole-nak folyton dudálnia kellett.

- Megtanítom őket móresre, m'lady - mondta, mikor egy nagy, tarka kutya siklott ki az útjukból. A városban óvatosan hajtott, de ha egyszer kint voltak, nekirugaszkodott. Kitty figyelte, hogyan fut előre a mutató a sebességmérőn.

Cole felemelte a lábát, hogy mutassa, milyen könnyen érinti meg a sebességváltót. Aztán újra megérintette és a kocsi nekirugaszkodott. Túlgyorsan hajtanak - gondolta Kitty. Szerencséjére az út - állandóan szemmeltartotta - még teljesen néptelen. Mindössze két vagy három parasztszekér kocogott el mellettük; az emberek leszálltak és gyalog vezették a lovakat, mikor elhaladtak mellettük. Az országút hófehéren nyúlt el előttük; a sövényeket a koratavasz apró, hegyes levelei borították.

Cole bólintott. Nincs meg benne a londoni lakájok szolgai alázata; Kitty jól érezte magát a társaságában; hallgatott. Mintha a levegőben a meleg és a hideg különféle fokozatai rejtőztek volna; most enyhe volt; most - éppen egy major mellett mentek el - különös, kesernyés szagú, ami a trágya szagától származott. Kitty hátratámaszkodott, kezével a kalapját fogta, amikor felrohantak egy dombra. - Ezen a meredeken nem tudja felvinni a kocsit, Cole - mondta. Valamivel lassabban mentek; az ismerős Crabbs-dombra kapaszkodtak fel, a sárga keréknyomokkal azokon a helyeken, ahol a szekerek fékeztek. Valamikor régen, mikor még lovakat hajtott, itt ki szoktak szállni és gyalog szoktak fölmenni. Cole nem szólt semmit. Kitty gyanította, hogy meg akarja mutatni az új gép tudományát. A kocsi könnyedén felszökött. De a domb hosszú volt; egy darabig vízszintesen maradt, aztán megint emelkedni kezdett. A kocsi majdnem elakadt. Cole biztatta. Kitty látta, hogy kissé előre-hátra hajtja a testét, mintha lovakat nógatna. Érezte, hogy a vezető izmai megfeszülnek. Lassítottak, csaknem megálltak. Most már fent voltak a domb tetején. Mégis csak feljutott a kocsi a tetőre!

- Nagyszerű! - kiáltott fel Kitty. Cole nem felelt semmit; de Kitty tudta, hogy nagyon büszke.

Nagyon emberséges ember; az a fajta ember, amilyet szeretett, tünődött magában Kitty. Hallgatag, tartózkodó. Újra nekiiramodtak. Most elmentek a szürke kőház mellett, ahol a bolond öreg néni lakott a páváival meg a vérebeivel. Túl voltak rajta. Most a fák jobbkéz felől voltak és duruzsolva hatolt rajtuk keresztül a levegő. Olyan ez, mint a tenger, gondolta Kitty és lepillantott egy sötétzöld csapásra, amelyen sárga foltokban táncolt a napfény. Egyre csak mentek. A vörösesbarna falevelek halomban álltak az út mentén és vörösre festették a tócsákat.

Cole bólintott. Feljutottak a magaslatra, amely alatt erdő terült el és ekkor a fák között tisztás bukkant ki a kastély szürke tornyával. Kitty mindig kereste, és úgy üdvözölte, mintha kezet rázna egy jóbaráttal. Most már a maguk földjén voltak. Az útmenti póznákra az ő nevük kezdőbetűi voltak vésve; az ő címerük lógott a kocsmák ajtaján; a parasztházak homlokzatán is az ő címerük látszott. Cole az órára nézett. A tű megint ugrott egyet.

- Hogy rohanunk, hogy rohanunk, - gondolta magában Kitty. De szerette, ha a szél az arcába csap. Most eljutottak a portáslakás kapujához; Preedyné, lenszőke gyerekkel a karján, kitárta. Behajtottak a parkba. A szarvasok felnéztek és visszaszöktek a bozótba.

- Két perc híján negyedóra, m'lady - mondta Cole, mikor befordultak és felhajtottak a kapuhoz. Kitty egy pillanatra megállt és nézte a kocsit. Megérintette a hűtőt. Forró volt. Kissé meglegyintette.

- Gyönyörűen csinálta, Cole - mondta. - Megmondom ő lordságának. - Cole mosolygott; boldog volt.

Kitty bement. Senki sem várta; korábban érkezett, mint gondolták. Végigment a kőkockás nagy hallon, amelyben fegyverek és szobrok voltak, és bement a kis szalonba, ahol már meg volt terítve.

Szeme káprázott a zöld fényben. Olyan volt, mintha egy smaragd kő belsejében volna. Csupa zöld vette körül. A szürke francia hölgyek szobrai kint álltak a terraszon, virágtartóval a kezükben; de a tartók üresek voltak. Nyáron lángolni fognak itt a virágok. Széles és síma zöld mezők ereszkednek le a vágott bokrok között egészen a folyópartig és emelkednek fel aztán az erdőkoronázta dombra. Most köd kígyózott a fák fölött - korareggeli, könnyű pára. Ahogy nézte, méh zümmögött a fülében; Kittynek úgy rémlett, mintha folyó csobogását hallaná a kavicsok között és örvös galambok turbékolását a fák tetején. Reggeli hang volt, nyári hang. Az ajtó kinyílt és behozták a reggelit.

Asztalhoz ült; melege volt, jóllakott, kellemes érzés hatotta át, mikor hátratámaszkodott a székében. És nem volt semmi dolga, semmi a világon. Szabad volt reggeltől estig. Az idő is szép. A napsütés hirtelen megerősödött a szobában és fénycsíkot vetett a padlóra. Nap sütött odakint a virágokra. Pillangó repkedett az ablak előtt. Kitty látta, hogy letelepszik egy falevélre és ott ül, nyitogatja és csukogatja szárnyait, nyitogatja és csukogatja, mintha a nap melegét habzsolná. Nézte a lepkét. Az alsó szárnya szelíd rozsdavörös volt. Megint felröppent. Majd beszaladt a csau kutya, mintha valami láthatatlan kéz vezette volna; egyenesen feléje rohant, szoknyáját szagolgatta és leheveredett a napfény egyik széles foltjára.

Szívtelen dög! gondolta Kitty, de a kutya közönye tetszett neki. Ő se kérdezett tőle semmit. Kinyujtotta a kezét cigaretta után. Mit szólna Martin, tünődött magában, mikor elővette a kékből zöldbe játszó emaildobozt és kinyitotta. Borzalmas? Közönséges? Lehet, hogy ezt mondaná. De számít egyáltalán, hogy mit mondanak az emberek? A bírálat szelleme ezen a reggelen éppolyan könnyűnek látszott, mint a füst. Számít egyáltalán, amit Martin mond, amit ez mond, amit bárki mond, ma, amikor az egész nap az övé, ma, amikor egyedül van. És ezek még mind alszanak a házukban, gondolta, az ablakban állva, a szürkészöld füvet nézve, - miután kitáncolták magukat... A gondolat tetszett neki. Eldobta a cigarettáját és fölment az emeletre, hogy ruhát váltson.

A nap még erősebben sütött, mikor lejött. A kert már elvesztette eredeti tisztaságát. A fák fölött eloszlott a köd. Hallhatta a kaszálógép nyikorgását, mikor kilépett a terrasz-ajtón. A gumipatkós ponny fel és alá sétált a réten, gyenge nyomot hagyva maga után a fűben. A madarak a maguk szakadozott módján énekeltek. A pásztormadarak fényes tollazatukban ennivalót kerestek a gyepen. A harmat vörösen, lilán, aranysárgán fénylett a fűszálak remegő hegyén. Tökéletes májusi reggel volt.

Lassan végigsétált a terraszon. Közben bepillantott a könyvtár hosszú ablakán. Minden be volt zárva és le volt takarva. De a hosszú szoba még a szokásosnál is ünnepélyesebb volt, szép arányaival, meg a barna könyvekkel, amelyek hosszú sora csendesen, méltóságteljesen, önmagában és önmagáért élt. Lement a terraszról és végigbolyongott a hosszú, füves ösvényen. A kert még néptelen volt; csak egy ingujjas férfi motozott egy fa körül. Szerencsére senkivel sem kell beszélnie. A csau nyomon követte, az is hallgatott. Lement a virágágyak mellett a folyópartra. Itt mindig meg szokott állni a hídon, ott, ahol sorban egymás mellett ágyúgolyók vannak. A híd mindig vonzotta. A sebes északi folyó a mocsarakból érkezett; sohasem volt síma és zöld, sohasem volt mély és békés, mint a déli folyók. Sietett, vágtatott, vörösen, sárgán és világosbarnán csapkodta körül a medre köveit. Kitty a karfára könyökölve nézte, hogyan kavarog az áradat a pillérek körül; nézte, hogyan szikrázik, mint a gyémánt, repül, mint a nyíl a kövek fölött. Hallgatta. Ismerte a különböző hangokat, amelyeket nyáron meg télen ad. Most sietett, most vágtatott.

De a csau unatkozott és megindult. Kitty követte. Fölment a zöld fasorban, amely a koppantó alakú emlékműhöz vezetett a domb tetején. Minden ösvénynek volt neve az erdőben. Volt ott csősz-út, szerelem sétánya, hölgyek ösvénye és most eljutott a grófi útra. De mielőtt bement az erdőbe, megállt és visszanézett a házra. Számtalanszor állt meg itt; a kastély szürke és tekintélyes volt, még aludt a lehúzott redőnyök mögött és nem volt zászló a zászlórúdon. Nagyon nemesnek látszott, réginek és időtállónak. Aztán bement az erdőbe.

Mintha szél kerekedett volna, amikor a fák között sétált. Szél susogott a fák tetején, de lent némaság volt. Lába alatt zizegtek a lehullott falevelek. Köztük halvány tavaszi virágok nyíltak, az esztendő legkedvesebb virágai, - kék és fehér virágok remegtek zöld mohapárnájukon. A tavasz mindig szomorú, gondolta magában, visszahozza az emlékeket. Minden elmúlik, minden megváltozik, gondolta, mikor felkapaszkodott a kis ösvényen a fák között. Mindebből már semmi sem az övé; a fia fogja örökölni. A fiának a felesége fog itt sétálni ő utána. Letört egy gallyat; letépett egy virágot és szájába vette. De hiszen élete virágában van; erőteljes. Gyorsabb léptekkel ment. Az út erősen emelkedett; izmait erőseknek és hajlékonyaknak érezte, mikor vastagtalpú cipőjében a talajt taposta. Eldobta a virágot. A fák ritkultak, amikor egyre magasabbra kapaszkodott. Egyszerre csak megpillantotta két kopasz fatörzs között a hihetetlenül kék eget. Felért a tetőre. A szél elült; a táj kitárult körülötte. Mintha összezsugorodott volna a teste és kitágult volna a szeme. Végigheveredett a földön és nézte a hullámzó vidéket, amely messze emelkedett és ereszkedett, egyre messzebb, egészen addig, amíg valahol messze eljut a tengerpartra. Ebből a magasságból úgy látszott, mintha nem művelné senki, mintha nem lakna rajta senki, mintha nem volnának rajta városok és házak, mintha önmagában és önmagáért volna a világon. Sötét árnyékcsíkok, sugárzó fénytömbök hevertek egymás mellett. Ahogy nézte, megmozdult a világosság és megmozdult a sötétség. Fény és árny vonult végig a dombokon, a dombok és a völgyek felett. Mélyen zúgó dal hangzott a fülébe - a táj önmagában, önmagának énekelt, amint magányos kórus. Ott hevert és hallgatta. Tökéletesen boldog volt. Az idő megszűnt.

Hideg téli éjszaka, olyan csendes, mintha a levegő is megfagyott volna, s mivel nem sütött a hold, belefagyott az Angliára boruló jég mozdulatlanságába. A tavak és mocsarak megfagytak; a tócsák üvegszemekkel bámultak az utakon és a fagy síkos bütyköket teremtett a gyalogjárókon. Sötétség szorongott az ablakokban; a városok lakatlan vidékké változtak. Nem volt napsütés, csak mikor fényszóró kutatta az eget és imitt-amott megállt, mintha rá akarna támaszkodni egy felhő gyapjára.

- Ha itt van a folyó, - mondta Eleanor, megállva a sötét utcán, az állomás mellett - akkor erre kell lenni Westminsternek. - Az autobusz, amely odahozta hullaszerű utasaival a kék fényben, már elenyészett. Eleanor megfordult.

Rennyvel és Maggievel vacsorázik, akik egy sötét kis utcában laknak az apátság árnyékában. Sietett. Az utca távolabbi része jóformán nem is látszott. A lámpák kékesen fénylettek. Eleanor meggyujtotta zseblámpáját, az utca nevét kereste a sarkon. Újra meggyujtotta. Itt egy téglafalat világított meg, amott sötétzöld repkényt. Végre-valahára kibetűzte a harmincas számot, amelyet keresett. Ugyanabban a pillanatban kopogott és csöngetett, mert a sötétség a hangot és a látást egyformán bepólyálta. Ránehezedett a csönd, amint ott várakozott. Ekkor kinyílt az ajtó és egy férfihang azt mondta: - Tessék bejönni.

A férfi gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, mint aki be akarja zárni a fényt. Különösen hatott az utca után a gyerekkocsi a hallban; az esernyők a tartóban; a szőnyeg, a képek: mindez valahogy most felfokozódott.

- Tessék bejönni - mondta Renny mégegyszer és bevezette a szalon fényözönébe. Még egy férfi állt a szobában, és Eleanor meglepődött, mert azt hitte, egyedül találja őket. Ezt az embert nem ismerte.

Egy pillanatig egymásra bámultak. Akkor Renny így szólt: - Ismeri Nicholas... - de a vezetéknevét nem mondta ki világosan, és oly hosszú volt, hogy Eleanor nem értette. Idegen név, gondolta, idegen ember. Szemmelláthatóan nem volt angol, meghajtotta magát, mikor kezetfogott, mint az idegenek és tovább folytatta a beszélgetést, mint aki egy mondat közepén van és be akarja fejezni... - éppen Napoleonról beszéltünk... - mondta.

- Értem - mondta Eleanor, de sejtelme sem volt, miről beszéltek. Valami vita közepén voltak, gondolta. A vita befejeződött, a nélkül, hogy egy szót megértett volna belőle, azon az egyen kívül, hogy Napoleonra vonatkozott. Levetette a kabátját és letette. Félbehagyták a beszélgetést.

- Napoleonról beszéltek? - kérdezte Eleanor. Megnézte a férfit, akinek a vezetéknevét nem értette. Sötéthajú ember volt, kerekfejű és sötét szemű. Tetszik neki vagy nem tetszik? Nem tudta eldönteni.

Félbeszakítottam őket, érezte, - és a világon semmi mondanivalóm nincs. Zavarban volt és nagyon fázott. A tűz fölé nyujtotta a kezét. Igazi tűz volt; fatönkök égtek, a láng végigfutott a fényes kátránycsíkokon. Őnála otthon nem maradt egyéb, csak egy gyenge kis gázkályha.

- A nagy emberek pszichológiájával foglalkoztunk - mondta a férfi - a modern természettudomány fényében - tette hozzá kis nevetéssel.

Eleanor nem bánta volna, ha a vita az ő érdeklődési körén belül maradna.

Ezután hallgattak. Eleanort tökéletes zsibbadtság fogta el. Nemcsak a keze, az agya is elernyedt.

- A nagy emberek pszichológiája - mondta, mert nem akarta, hogy ezek szamárnak tartsák... - Erről vitatkoztak?

Eleanor gyanította, hogy az idegen nem tudja egykönnyen összefoglalni a vitát. Nyilvánvalóan jó ideje beszélgettek, a szerteszét heverő újságok és a hamutartóban összegyűlt cigarettavégek után ítélve.

- Azt mondtam, - folytatta a férfi - azt mondtam, hogy mi, hétköznapi emberek, nem ismerjük önmagunkat. És ha nem ismerjük önmagunkat, hogyan alkothatunk vallásokat, törvényeket, amelyek... - a kezével hadonászott, olyan emberek módjára, akik küzködnek a nyelvvel - amelyek...

- Amelyek illenek... illenek - mondta Eleanor, olyan szóval sietve segítségére, amelyről bizonyosan érezte, hogy kurtább a szótári szónál, amit az idegenek általában használnak.

- Amelyek illenek, amelyek illenek - mondta a férfi, felkapva a szót és megismételve, mint aki hálás a segítségért.

- ... amelyek illenek - mondta utána Eleanor. Sejtelme sem volt, miről beszélnek. Egyszerre csak, mikor lehajolt, hogy a tűz fölött melengesse a kezét, a szavak összefolytak agyában és értelmes mondatot alkottak. Mintha a férfi ezt akarta volna mondani: - Hogyan alkothatunk vallásokat és törvényeket, amelyek illenek hozzánk, amikor önmagunkat sem ismerjük.

- Milyen különös, hogy ezt mondja - mondta rámosolyogva. - Én is sokszor gondoltam.

- Miért furcsa ez? - mondta a férfi. - Mi valamennyien ugyanazt gondoljuk, csak nem mondjuk ki.

- Mikor idejöttem az autobuszon, - kezdte - erre a háborúra gondoltam. Én ugyan nem érzem, de mások annál inkább... - Elhallgatott. Az idegen megrőkönyödöttnek látszott; Eleanor talán rosszul értette, amit mondott; semmiesetre sem fejezte ki világosan a saját gondolatát.

- Borkereskedő fia - mondta utána magában Eleanor, és Renny vörös arcára, sötét szemére és nagy orrára pillantott. A másik ember alighanem orosz, lengyel vagy zsidó? Sejtelme sincs, kicsoda, micsoda.

- Jóestét - mondta, ügyet sem vetve az idegen meghajlására, úgy látszik, jobban ismeri, semhogy szükséges volna köszöntenie.

- Újságok! - zsémbeskedett a földön heverő papírtömegre pillantva. - Újságok, újságok... - A padló tele volt szórva újsággal.

- Az alagsorban vacsorázunk, - folytatta Eleanor felé fordulva - mert nincs személyzetünk. - Lekalauzolta őket a meredek kis lépcsőn.

- De Magdaléna! - mondta Nicholas, mikor ott álltak a kis alacsony szobában, ahol már várta őket a vacsora - Sara azt mondta, ma este Maggie-nél találkozunk... már pedig nincs itt.

- Nem sokkal kedvesebb - mondta Eleanor, átvéve a tányérját - ha nincs személyzet?

Nicholas visszatért a szobába. Dúltnak látszott. - Nincs otthon - mondta Maggienek. - Telefonáltam, de nem felelt senki.

- Talán már útban van - mondta Maggie. - De az is lehet, hogy elfelejtette...

Átnyujtotta neki a levesestányérját. De az idegen csak nézte és meg se mozdult. Homloka ráncba verődött; meg se kísérelte, hogy elrejtse aggodalmát. Nem volt benne semmi önuralom. - Na, végre! - kiáltott fel egyszerre, félbeszakítva a beszélgetésüket. - Végre itt van! - tette hozzá. Letette a kanalát és várt. Valaki lassan lejött a meredek lépcsőn.

Az ajtó kinyílt és Sara bejött. Arcát kicsípte a hideg, részben fehér, részben vörös volt, és pislogott, mintha még mindig elkápráztatná a fény a gyalogúton, a kékbe bugyolált utcákon. Kezetnyujtott Nicholasnak és az kezetcsókolt. De nincs jegygyűrűje - tűnt fel Eleanornak.

- Igen, piszkosak vagyunk - mondta Maggie, rápillantva. Sara-n utcai ruhája volt. - Sőt toprongyosak - mert egy aranyszál lógott le a tulajdon ruhaujjáról, miközben kiosztotta a levest.

- Éppen arra gondoltam, milyen szép... - mondta Eleanor, akinek a szeme az arannyal átszőtt ezüstruhán pihent. - Hol vetted?

- Egy turbános és fantasztikus töröktől - dünnyögte Sara, és megsímogatta Maggie ruhája ujját, miután átvette a levesét. Még mindig káprázott a szeme.

- És a tányérok - mondta Eleanor, sötétvörös madárral díszített tányérjára pillantva. - Ismerem én ezeket? - kérdezte.

- A vitrinben voltak, otthon a szalonban - mondta Maggie. - De ostobaság vitrinben tartani az effélét.

Eleanor különös, lárvaszerű kifejezést figyelt meg Renny arcán, mikor Maggie a háborút említette. Mint minden francia, ő is szenvedélyesen aggódik a hazájáért. De tele van ellentmondással. Renny hallgatott. Hallgatása ránehezedett Eleanorra. Valami rettenetes volt ebben a hallgatásban.

- És miért késett el? - mondta Nicholas Sarához fordulva. Gyöngéden, szemrehányón beszélt, mintha Sara kislánya lett volna. Bort töltött a poharába.

Eleanor szerette volna azt mondani neki: vigyázz, a bor könnyen fejébe száll az embernek, ő maga hónapok óta nem ivott bort. Máris kissé ziláltnak, kótyagosnak érezte magát. A fény hatása ez a sötétség után; a beszélgetés hatása a csönd után; a háború hatása, amely talán megszünteti a válaszfalakat?

- Eleanor unokaöccse, North. Eleanor unokaöccse, North. - Eleanor felé tartotta a poharát, mintha hozzá beszélne. - North, North... - aztán elmosolyodott. - Egyedül ültem otthon, azután csöngettek. Ez a mosónő, gondoltam. Lépések hallatszottak a lépcsőn. Egyszerre csak beállított North - North, - kezét a homlokához emelte, mintha tisztelegne. - És ilyen pofát vágott... Mi ütött beléd? - kérdeztem. Ma este megyek a frontra - mondta és összeütötte a sarkantyúját. - Hadnagy vagyok, a... - tudja a csuda - Patkányfogók Királyi Ezredében vagy valami más effélében... És sapkáját nagypapa szobrára csapta. És én teát adtam neki. Hány darab cukorral issza a teát a Királyi Patkányfogók hadnagya? - kérdeztem. - Eggyel, kettővel, hárommal, néggyel...

Kenyérgalacsinokat szórt az asztalra. Valahányszor egy leesett, keserűsége szinte megnövekedett. Idősebbnek, megviseltebbnek látszott; bár nevetett, áradt belőle a keserűség.

- Ki az a North? - kérdezte Nicholas. Úgy ejtette ki a «North» szót, mintha valami döntőfontosságú kérdés volna.

- Ott ült - folytatta Sara - az agyagszínű egyenruhájában, a lovaglópálcával a lába között, meg a fülével, amely rózsaszínű, bolondos pofájának mindkét oldalán eláll és akármit mondtam, azt felelte, jó, jó, jó, mindaddig, amíg fogtam a piszkavasat meg a csípővasat és eljátszottam a God save the Kinget... - Úgy hadonászott a késével meg a villájával, mintha fegyverek volnának.

Sajnálom, hogy elment, gondolta Eleanor. Jelenet villant meg benne, egy csinos, krikettező fiú, aki szivart szív egy terraszon. Sajnálom... Aztán újabb jelenet alakult ki benne. Ugyanazon a terraszon ült, de most már esteledett; egy lány jött ki és azt mondta: - A katonák feltűzött szuronnyal őrzik a vonalat. Ekkor hallott először a háborúról, három évvel ezelőtt. És azt gondolta, miközben letette a kávéscsészét egy kis asztalra - ha én ezt meg tudnám akadályozni! - Hirtelen elfogta az a képtelen, de szertelen vágy, hogy megvédelmezze azokat a dombokat; a réten át felnézett a dombokra... Most az idegenre nézett, aki szemközt ült vele.

- Mennyire méltánytalan maga - mondta Nicholas Sarának. - Csupa előítélet; szűk látókörű, méltánytalan - mondta még egyszer és meglegyintette Sara kezét.

- Hát nem természetes... - kezdte Eleanor. - Tűrhetjük, hogy a németek betörjenek Angliába, a nélkül, hogy ellenállnánk? - mondta Renny felé fordulva. Már megbánta, hogy beszélni kezdett; és nem is ezeket a szavakat akarta mondani. A szenvedés vagy a harag kifejezése ült ki Renny arcára.

Maggie megállt a háta mögött. Behozta a következő fogást. - Szeleteld fel - mondta. Renny a sültre bámult, amelyet Maggie letett elébe. Elővette a kést és gépiesen szeletelni kezdett.

- Igen - mondta Eleanor zavartan, mikor Maggie félretette a tálat. Nem tudta, mit mondjon. Gondolkozás nélkül beszélt. - Vessük végét, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Aztán... - Rennyre pillantott. Az hallgatott. Elfordult tőle. A többiek beszélgetését hallgatta, mint aki hozzájuk menekül, hogy neki ne kelljen beszélnie.

- Dilisek vagytok, dilisek vagytok... Ne beszéljetek össze ennyi dilis marhaságot - mondta Nicholas. Keze nagy és ápolt volt, körme rövidre vágott, vette észre Eleanor. Alighanem orvos, gondolta magában.

- Mi az, hogy dilis? - kérdezte Eleanor Rennyhez fordulva. Nem ismerte ezt a szót.

- Amerikai szó - mondta Renny. - Ő is amerikai - mondta Nicholas felé biccentve.

- Az anyja hercegnő - mondta Maggie évődő hangon. Ez megmagyarázza a pecsétnyomót az óraláncán, gondolta Eleanor. Nagy, régi pecsétnyomót viselt az óraláncán.

- Az - mondta Nicholas igen komolyan. - Egyik legelőkelőbb nemes család Lengyelországban. De az apám egyszerű ember volt. Paraszteredetű... Jobban kellene uralkodnia magán - tette hozzá újra Sara felé fordulva.

- Hát bizony nem ártana - sóhajtott fel Sara. - De ekkor megrántotta a kantárját és azt mondta: Isten hozzád mindörökre, Isten hozzád mindörökre! - Kinyujtotta a kezét és újra bort töltött magának.

- Ne igyék többet - mondta Nicholas, eltolva az üveget. - Sara egy vártorony tetején képzelte magát, - magyarázta Eleanor felé fordulva - amint zsebkendőjét lobogtatja egy páncélos lovag után.

- És fölkelt a hold a sötét erdőben - dünnyögte Sara, a borstartóhoz nyúlva.

A borstartó sötét erdő - gondolta Eleanor, odanézve. Kis homály borult a tárgyak köré. A bor tette vagy a háború? Minden kibújt a bőréből; kiszabadult kemény burkából; még az aranyszegélyű karosszék is, amelyre pillantott, lélegzett; meleget, izzást árasztott magából, mikor rápillantott.

- Emlékszem erre a székre - mondta Maggienek. - És az anyádra, amint... - tette hozzá - de Eugéniet sohasem tudta ülve elképzelni. Mindig járt-kelt.

- Táncoltam én legénykoromban - dünnyögte. - És minden lány belémbolondult. Szép ifjúság, szép ifjúság... Emlékszel, Maggie? - úgy nézett a nővérére, mintha mindkettőjüknek ugyanaz jutott volna eszükbe.

- A keringőre... - mondta Eleanor. Sara a keringő ritmusát kopogta az asztalon. Eleanor ütemre kezdte dúdolni, trallala, trallala.

- Nem, nem! - tiltakozott Eleanor, mintha valaki hamis hangon énekelt volna. De a panaszos hang tovább hallatszott.

- A németek! - mondta Renny. - Ezek az istenverte németek! - Kését és villáját a bosszúság túlzott mozdulatával lecsapta.

- Megint légitámadás - mondta Maggie, és felállt. Kiment a szobából. Renny nyomon követte.

- A németek... - mondta Eleanor, mikor becsukódott az ajtó. Olyan érzés fogta el, mintha valami kiállhatatlan, unalmas fráter félbeszakította volna az érdekes beszélgetést. A színek elsápadtak. A vörös karosszékre pillantott. Most már nem sugárzott, mintha kioltották volna belőle a fényt.

Kerekek zaja hallatszott az utcáról. Minden rohant odafent. Léptek zaja kopogott a gyalogjárón. Eleanor felállt és kissé széthúzta a függönyöket. Az alagsor a kövezet alatt volt, úgyhogy csak lábakat meg szoknyákat láthatott, amint elmentek az ablakrács mellett. Két ember haladt el rendkívül gyorsan; aztán egy öregasszony jobbra-balra libegő szoknyában.

- Nem kellene behívnunk az embereket? - kérdezte, és megfordult. De mire visszanézett, az öregasszony eltűnt, a férfiak szintén. Az utca teljesen elnéptelenedett. A szemközti házak le voltak függönyözve. Ő is gondosan összehúzta a függönyt. Az asztalt az élénkszínű porcellánnal meg a lámpával fényabroncs fogta körül, mikor hátrafordult.

Visszaült a helyére. - Fél a légitámadásoktól? - kérdezte Nicholas kutató tekintetet szegezve rá. - Az emberek nem egyformák.

- Bizony, nem egyformák - mondta Eleanor. Szeretett volna kenyérgalacsint gyúrni annak a bizonyítására, hogy biztonságban érzi magát; de mivel nem félt, a művelet fölöslegesnek tűnt fel a szemében.

- Nagyon kicsi eshetősége van annak, hogy az embert eltalálják. Miről is beszélgettünk? - tette hozzá.

Úgy rémlett neki, hogy valami rendkívül érdekes dologról beszélgettek. Egy darabig hallgattak. Egyszerre csak zaj hallatszott a lépcsőről.

Levitte őket a pincébe. Tágas pince volt. Kriptaszerű mennyezetével és kőfalával volt valami nyirkos, egyházi jellege. Részben szenet, részben bort tartottak benne. Középről a fény csillogó szénrakásokra hullott; szalmába csomagolt borosüvegek álltak a kőállványokon. Penész-, bor-, szalma- és nedvességszag terjengett. Hűvös volt az ebédlőhöz képest. Sara is lement, takarókat és háziruhákat vitt le az emeletről. Eleanor örült, hogy kék pongyolába bújhatott. Letelepedett és térdére tette tányérját. Hideg volt.

Valamennyien felnéztek, mintha valami eseményre várnának. Megjelent Maggie a plumpuddinggal.

- Csak vacsorázzunk meg nyugodtan - mondta. De túlzott nyugalommal beszélt; Eleanor gyanította, hogy aggódik a gyerekei miatt. A gyerekek a konyhában vannak. Eleanor látta őket, mikor lementek.

- Igen, de ha az ágyúk... - kezdte és kiosztotta a puddingot. Újabb ágyúlövés dördült el. Ezúttal jóval hangosabb volt.

- Hampstead - mondta Nicholas. Megnézte az óráját. Mélyen hallgattak. Nem történt semmi. Eleanor a fejük fölé tornyosuló kőtömböket nézte. Az egyik sarokban pókhálót pillantott meg. Újabb ágyúlövés hallatszott. Nyomában süvített a levegő. Ezúttal pontosan a fejük fölött volt.

- A rakparton - mondta Nicholas. Maggie letette a tányérját és fölment a konyhába.

Mélyen hallgattak. Nem történt semmi. Nicholas órájára nézett, mintha az ágyúlövések idejét mérné. Van benne valami különös, gondolta Eleanor, valami orvosi vagy papos. Pecsétnyomó lóg le az óraláncáról. A szembenlévő láda száma 1397 volt. Eleanor mindent tudomásul vett. A németek most a fejük fölött lehetnek. Különös súly nehezedett a feje tetejére. Egy, kettő, három, négy - számolta, miközben a zöldesszürke kövekre bámult. Ekkor szertelen recsegés, ropogás hallatszott, mint mikor villám cikázik át az égen. A pókháló megremegett.

- A fejünk fölött vannak - mondta Nicholas felnézve. Valamennyien felnéztek. Minden pillanatban lezuhanhat a bomba. Halálos csend lett. A csendben lehallatszott Maggie hangja a konyhából. - Nincs semmi baj, forduljatok be és aludjatok. - Nagyon nyugodt és csitító hangon beszélt.

Egy, kettő, három, négy - számolta Eleanor. A pókháló himbálózott. A kőfalak ránkszakadhatnak, gondolta, egy bizonyos kőkockára meredve. Ekkor újabb ágyúlövés hallatszott. Gyengébb volt, messzebbről érkezett.

- Túlestünk rajta - mondta Nicholas. Rápattantotta az órájára a fedelét. Valamennyien megfordultak és izegtek-mozogtak a kemény székeken, mintha görcs szállt volna a lábukba.

- Túl vagyunk rajta - mondta. - (A fiú egy pillanatra felébredt, aztán megint elaludt - mondta halk hangon Rennynek. - De a kisbaba átaludta az egészet.) Leült és átvette a tányért, amelyet Renny feléje nyujtott.

- Igyunk - mondta Renny. Szemügyre vett egy üveget, aztán egy másikat, végre harmadikat választott ki és gondosan megtörölte a házikabátja szárnyával. Egy deszkaládára tette az üveget és körben leültek.

- Úgy-e, nem tett nagy kárt? - mondta Sara. A székén himbálózott és odanyujtotta a poharát.

- De azért megijedtünk - mondta Nicholas. - Nézze, milyen sápadtak vagyunk valamennyien.

Egymásra néztek. A takarókba és pongyolákba bugyolálva, maguk is valamennyien zöldesfehérek voltak a zöldesszürke falak között.

- Részben a világítás miatt van - mondta Maggie. - Eleanor - mondta rápillantva - olyan, mint egy apácafejedelemasszony.

A sötétkék pongyola, amely elrejtette ruhájának bolondos bársony- és csipkedíszítéseit, jobban állt Eleanornak. Középkorú arca ráncos volt, mint egy ócska kesztyű, amelybe a kéz mozdulatai számtalan fínom rovátkát véstek.

- És miről beszéltünk a légitámadás előtt? - kérdezte Eleanor. Megint úgy érezte, hogy valami rendkívül érdekes mondanivaló kellős közepén voltak, amikor félbeszakították őket. De ezúttal a félbeszakítás teljes volt; senkise emlékezett rá, miről kezdtek beszélni.

- Nahát, most, hogy túl vagyunk rajta, - mondta Sara - igyunk az egészségünkre, az új világra! - kiáltott fel. Nagy gesztussal felemelte a poharát. Valamennyiüknek egyszerre kerekedett kedve nevetni és beszélni.

- Az új világra! - kiáltották valamennyien, fölemelték poharukat és koccintottak.

- Az új világra! - kiáltották és ittak. A sárga folyadék himbálózott a poharukban.

- No, Nicholas - mondta Sara, lecsapva poharát a ládára - pohárköszöntőt kérünk!

- Hölgyeim és uraim! - kezdte Nicholas, széttárva karjait, mint egy szónok. - Hölgyeim és uraim!...

Eleanor csalódott. Szeretett volna pohárköszöntőt hallani. De, úgy látszik, Nicholas kedélyesen fogadta a félbeszakítást, bólogatva és mosolyogva ült a helyén.

- És hagyjuk el ezt a pincét - mondta Sara, kitárva a karjait - e sár- és trágya-odut...

- Hallgassatok csak - szólt közbe Maggie. Felemelte kezét. - Mintha megint ágyúlövéseket hallanék.

Odafigyeltek. Az ágyúk változatlanul tüzeltek, de nagyon messze. Olyan volt a hang, mint a hullámok verése valami távoli parton.

- Mindössze csak másokat gyilkolnak halomra - mondta Renny vadul. Belerúgott a faládába.

- Gondoljunk valami másra - tiltakozott Eleanor. Renny arca megint lárvaszerűvé változott.

- És micsoda szamárságokat beszél Renny - mondta Nicholas bizalmasan, Eleanorhoz fordulva. - Hiszen ezek csak gyerekek, akik petárdákat durrantanak el a kertben - dünnyögte, miközben lesegítette róla a pongyolát. Fölmentek az emeletre.

Eleanor bement a szalonba, amely nagyobbnak látszott, mint ahogy emlékezett rá. Igen tágas és kényelmes volt. A földön szanaszét újságok hevertek; a tűz erősen lángolt, meleg volt, kedélyes volt. Nagyon fáradtnak érezte magát; leroskadt egy karosszékbe. Sara meg Nicholas hátramaradtak. A többiek, úgy látszik, a dadának segítettek ágybavinni a gyerekeket. Hátravetette magát a székben. Minden visszaváltozott békéssé és természetessé. Nagy nyugalom érzése kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha más térbe és időbe pottyant volna, és most, hogy kimaradt belőle a halál és mindenféle személyes kapcsolat, - kereste a szót - «biztonságban» érezte magát. Ezt akarja mondani? Biztonságban, mondta, és egy képre nézett, de nem látta. Biztonságban, mondta el mégegyszer. A kép dombot és falut ábrázolt talán Dél-Franciaországban, talán Olaszországban; olajfák voltak rajta, és fehér háztetők csoportja a domboldalon. Biztonságban - mondta el újra meg újra, a képre bámulva.

Könnyű kis zajt hallott az emeletről; Maggie meg Renny ágyba fektették a gyerekeket. Kis nyafogás hallatszott, mint mikor álmos madár csiripel a fészkében. Nagyon meghitt és békés volt az ágyúlövések után. De ekkor bejöttek.

- Nagyon felizgatta őket? - kérdezte Eleanor felülve. - Mármint a gyerekeket?

- De azért álmodhattak közben - mondta Sara, odatolva a székét. Senki sem szólt semmit. Békesség terpeszkedett el. A harangok, amelyek el szokták kongatni az órát, hallgattak a Westminsterben.

Maggie kezébe vette a piszkavasat és eligazította a fahasábokat. A szikrák kiröppentek a kandallóból, mint az esőző aranyszemek.

- Ez milyen különösen emlékeztet engem a gyerekkoromra - tette hozzá Eleanor.

Eszébe jutott Morris meg ő maga, meg az öreg Pippy; de ha megmondja, senki sem fogja megérteni, miről beszél. Hallgattak. Egyszerre csak csengő furulyaszerű hang hallatszott az utcáról.

- Mi ez? - mondta Maggie. Felriadt. Az ablakra pillantott; mozdulatot tett, hogy felkeljen.

A kürtök újra megszólaltak az ablak alatt, aztán az utca távolabbi szakaszán hallatszottak. Aztán még távolabb, a szomszéd utcában. Csaknem azonnal újra megkezdődött a gépkocsik tülkölése meg a kerekek csikorgása, mintha a forgalom felszabadult volna, és újra megindulna London rendes éjszakai élete.

- Átestünk rajta - mondta Maggie. Hátratámaszkodott a székében. Egy pillanatig nagyon fáradtnak látszott. Aztán kosarat húzott maga elé és hozzáfogott a harisnyastoppoláshoz.

- Örülök, hogy életben maradtam - mondta Eleanor. - Bűn ez, Renny? - kérdezte. Szerette volna megszólaltatni. Érezte, hogy ez a férfi rengeteg szenvedélyt tartalékol magában, amit nem tud kifejezni. Renny nem válaszolt. Könyökére támaszkodott, szívta a szivarját és a tűzbe bámult.

- Azzal töltöttem az estémet, hogy egy szenespincében ültem, miközben a többi ember egymást öldökölte a fejem felett - mondta hirtelen. Aztán kinyujtózott és elővett egy újságot.

- Renny, Renny, Renny - mondta Nicholas, mintha egy pajkos gyereket korholna. Renny tovább olvasott. A kerekek csikorgása és a gépkocsik tülkölése állandó folyamatos zajban olvadt össze.

Renny olvasott, Maggie harisnyát stoppolt, csend volt a szobában. Eleanor nézte a kátránycsíkokat nyaldosó lángokat.

- Mire gondol, Eleanor? - szakította félbe Nicholas. Eleanornak nevez, gondolta magában az öreg lány; jól teszi.

- Az új világra - mondta Eleanor hangosan. - Gondolja, hogy jobb világ felé tartunk? - kérdezte.

Halkan beszélt, mintha nem akarná zavarni Rennyt, aki olvasott, vagy Maggie-t, aki harisnyát stoppolt, vagy Sarát, aki álmosan bújt meg a karosszékében. Ők ketten magányosan, meghitten beszélgettek.

- De hogyan... - kezdte Eleanor - ... hogyan javulhatunk meg mi magunk... hogyan élhetünk... - halkította a hangját, mintha félne, hogy felriasztja az alvókat - ... természetesebben... jobban? Hogyan?

- Ez csak azon múlik... - mondta Nicholas. Elhallgatott. Közelebb húzódott hozzá. - Hogy mit tudunk. A lélek... - Újra elhallgatott.

- A lélek, az egész lényünk - magyarázta Nicholas. Behajtotta két tenyerét mintegy körbe zárva. - A lélek terjeszkedni akar; kalandokra szomjas, új formákra törekszik.

- Ezzel szemben ma - Nicholas összeszorította lábait, olyan volt, mint egy öregasszony, aki fél az egerektől - ma így élünk. Szoros, kemény kis csomóra kötjük magunkat.

- Mindenkinek megvan a maga kis hálókamrája; a maga kis szentképei és szentkönyvei; a maga kandallója meg a felesége...

Eleanor megrezzent. Úgy rémlett neki, mintha a jövőbe nézne. De meghallották őket. Meghitt kettesük végetért.

Renny elhajította az újságot. - Csupa marhaság - mondta. Eleanor nem tudta, mire értette, az újságra, vagy arra, amit beszéltek. De most már nem lehetett tovább folytatni a meghitt beszélgetést.

Maggie elnevette magát és félretette a harisnyát, amelyet stoppolt. - Tessék! - kiáltott fel. - Ez meg van stoppolva...

Megint hallgattak, a tüzet bámulták. Eleanor szerette volna, ha ez az ember tovább beszélne - az, akit Nicholasnak nevezett. Szerette volna megkérdezni tőle, mikor következik el az új világ, mikor leszünk végre szabadok? Mikor éljük kalandos és teljes életünket? Nem úgy, mint a nyomorékok a pincében? Mintha ez az ember valamit felébresztett volna benne; nem csak új időtávlatot látott maga előtt, hanem új hatalmat is érzett, valami ismeretlent, benne magában. Figyelte, hogyan emelkedik és ereszkedik a férfi kezében a cigaretta. Ekkor Maggie megint fogta a piszkavasat, eligazította a fát és újra felröppentek a vörösszemű szikrák a kandallóban. Szabadok leszünk, szabadok leszünk - gondolta Eleanor.

- Hát maga mire gondolt egész idő alatt? - kérdezte Nicholas és Sara térdére tette a kezét. Sara felrezzent. - Vagy egész idő alatt aludt? - tette hozzá.

- A lélek felrepül, mint a szikrák a kandallóban - mondta. Éppen szikrák repültek fel a kandallóban.

Sara elnevette magát. - Mert az emberek mindig ugyanazt mondják. - Feltápászkodott és felült. - Itt van például Maggie. Ő ki se nyitja a száját. Itt van Renny, azt mondja: micsoda marhaság! Eleanor azt mondja: én is éppen ezt gondoltam... És Nicholas, Nicholas, - meglegyintette a férfi térdét - akinek már régen börtönben kellene ülnie, azt mondja: ó, kedves barátaim, tegyük jobbá a lelkünket.

- Azért, mert szerelmes - magyarázta Sara. Hallgatott. - A szebbik nem, a szebbik nem - mondta könnyedén, kezét úgy himbálva, mint az anyja.

Egy másodpercre az ellenkezés erős borzongása futott végig Eleanor bőrén, mintha késsel hasítottak volna bele. Aztán éreznie kellett, hogy ez a kés nem vágott rajta sebet. Az erős borzongás megszűnt. Mi van alatta? Nicholasra nézett, az meg őrá.

- Ez ellenszenvessé tesz engem a maga szemében, - mondta kissé habozva - a maga szemében, Eleanor?

- Egyáltalán nem! Egyáltalán nem! - kiáltott fel meggyőződéssel. Az est folyamán mindenféle érzés fogta el ezzel az emberrel szemben. Hol ez, hol az; de most valamennyi érzése összegyűlt és egyetlen érzést alkotott - a rokonszenvet. - Egyáltalán nem - mondta mégegyszer. A férfi könnyedén meghajolt feléje. Ő is meghajolt. De a kandallón ütött az óra. Renny ásított. Késő volt. Eleanor felállt. Az ablakhoz ment, széthúzta a függönyt és kinézett. Még valamennyi ház le volt függönyözve. A hideg téli éjszaka csaknem fekete volt. Olyan ez, mintha az ember egy sötétkék drágakő mélyére nézne. Imitt-amott egy csillag döfte át a kékséget. A végtelenség és a békesség érzése fogta el - mintha valami örökre elmúlt volna.

- Nem, gyalog megyek - mondta Eleanor hátrafordulva. - Szeretek sétálni a városban.

- De én még nem akarok elmenni - mondta, félretolva a férfit. - Maradni szeretnék, beszélgetni szeretnék, énekelni szeretnék, dicsőítő himnuszt, hálaadó éneket...

- Jöjjön - mondta, vállonragadva Sara-t és kitaszigálva a szobából. - Jöjjön!

- Csakhogy én le akarok feküdni, le akarok feküdni - tiltakozott Renny. Feje fölött kinyújtott kézzel állt ott, ásított.

- Ne fáradj le velünk - tiltakozott Eleanor, mikor kinyitotta előtte az ajtót. De Renny ragaszkodott hozzá. Nagyon goromba, de ugyanakkor nagyon udvarias, gondolta magában Eleanor, mialatt Renny után lement a lépcsőn. Olyan ember, aki sokfélét érez és valamennyit szenvedélyesen, valamennyit egyszerre, gondolta magában... Leérkeztek a hallba. Nicholas meg Sara már ott álltak.

- Most az egyszer ne nevessen rajtam, Sara - mondta Nicholas, mikor felvette a kabátját.

Renny Eleanorra mosolygott, mikor egy pillanatra megálltak a gyermekkocsi mellett.

- Jó éjszakát - mondta Eleanor, és rámosolygott, mikor kezetszorítottak. Ez az az ember, - gondolta magában, hirtelen támadt meggyőződéssel, mikor kilépett a fagyos levegőre, - akihez szívesen férjhezmentem volna. Olyan érzést tapasztalt magában, amilyent még sohasem érzett. Csakhogy húsz évvel fiatalabb, mint én, gondolta, és az unokahúgomat vette feleségül. Egy pillanatig átérezte az idő múlását és az élet különféle eseményeit, amelyek elsodorták őt... mindettől - gondolta magában. És egy jelenet villant meg benne: Maggie meg Renny a tűz mellett üldögélnek. Boldog házasság, gondolta, egész idő alatt ezt éreztem, boldog házasság. Felnézett, mikor végigment a sötét kis utcán a másik kettő között. Széles legyező, olyanforma, mint valami szélmalom vitorlája, vonult végig lassan és fényesen az égen. Mintha felkapta volna az érzését és hatalmasan és egyszerűen kifejezné, mintha más hangon beszélne, valami más nyelven. Ekkor a fény megállapodott és egy fodros foltot kutatott az égen, gyanús pontot.

- Megfeledkeztem a légitámadásról! - mondta Eleanor hangosan, mikor hozzájuk csatlakozott. Ez meglepő volt, pedig igaz.

A Victoria Streeten jártak. A kanyargó utca szélesebbnek és sötétebbnek látszott, mint rendesen. Kis alakok siettek végig a gyalogjárón. Néha kibukkantak egy lámpa fényéből, aztán újra elmerültek a sötétben. Az utca meglehetősen sötét volt.

- Az autobuszok ugyanúgy közlekednek, mint rendesen? - kérdezte Eleanor a mellette állóktól.

Intett a kezével és elindult. Eleanor biztosra vette, hogy Nicholas utánamegy.

De Nicholas nem mozdult. Sarának már nyoma veszett. Eleanor a férfira nézett. Haragszik? Boldogtalan? Nem tudta eldönteni. De ekkor valami nagy tömeg villant meg a sötétségben; a lámpásai kékszínűre voltak mázolva. A belsejében néma emberek szorongtak; hullaszerűeknek és valószínűtlennek tetszettek a kék fényben. - Jó éjszakát! - mondta Eleanor, kezetszorítva Nicholasszal. Visszanézett és látta, hogy még mindig ott áll a gyalogjárón. Még mindig kezében tartotta a kalapját. Magasnak, mutatósnak és magányosnak látszott, amint ott egyedül állt az égen végigfutó reflektorok alatt.

Az autobusz megindult. Eleanor azon kapta rajta magát, hogy egy öreg emberre bámul a sarokban, aki papírzacskóból eszik valamit. Az öreg ember felnézett és elkapta Eleanor pillantását.

- Kíváncsi a hölgy, hogy mit vacsorázom? - mondta felhúzva az egyik szemöldökét, reumás, pislogó, öreg szeme fölött. És feléje nyujtott egy darab kenyeret, amelyen hideg hússzelet vagy felvágott volt.

Ködfátyol borult a novemberi égre; többszörösen összehajtott fátyol, olyan fínomszövésű, mintha egy darabból volna. Nem esett, de imitt-amott a köd nyirkosságba sűrűsödött a felszínen és nedvessé tette a gyalogjárót. Imitt-amott egy fűszálon, vagy egy sövény levelén mozdulatlan vízcsepp ült. Nem fújt a szél, csendes volt az idő. A fátylon hangok szűrődtek át - juhok bégetése, varjak károgása. A forgalom zaja egyetlen zúgásba olvadt össze. Olykor-olykor, mintha kapu nyilt és csukódott, függöny libbent s csapódott volna, a zaj erősödött, majd gyengült.

- Ronda disznó - dünnyögte Crosby, mikor végigbicegett az aszfaltozott ösvényen, Richmond Greenben. Fájt a lába. Nem esett éppen, de a nagy nyitott tér csupa ködbe borult. Senki sem volt a közelben, akivel hangosan beszélhetett volna.

- Ronda disznó - mondta mégegyszer. Megszokta, hogy hangosan beszéljen magában. Senki sem volt a közelben. Az ösvény vége ködbe veszett. Csend volt. Csak a varjak gyűltek össze a fák tetején és hébe-hóba furcsa kis károgást pottyantottak le, meg egy feketefoltos falevél hullott a földre. Arca rángatózott járás közben, mintha izmai megszokták volna, hogy önkéntelenül tiltakozzanak a bosszúságok és akadályok ellen, amelyek gyötörték. Az utóbbi négy esztendőben nagyon megöregedett. Olyan aprónak és görnyedtnek látszott, hogy szinte hihetetlen volt, hogy utat tud törni magának e nagy, fehér ködbe boruló térségen át. De a főutcába kellett mennie bevásárolni.

- A ronda disznó - dünnyögte mégegyszer. Reggel valami összeszólalkozása volt Burtnéval, a gróf úr fürdőkádjával kapcsolatban. A gróf úr beleköpött és Burtné azt mondta, tisztítsa ki.

- Ördögöt gróf! Semmivel sem grófabb, mint én - folytatta. Most Burtnével feleselt. - Én szívesen segítek magának - folytatta. Még idekint a ködben is, ahol szabadon kimondhatta azt, ami jólesett, békülékeny hangon beszélt, mert tudta, hogy ezek az emberek szabadulni akarnak tőle. Azzal a kezével, amelyben nem volt táska, gesztikulált és magyarázta Louisának, hogy nagyon szívesen segít neki. Tovább bicegett. - És szívesen elmegyek - tette hozzá keserűen, de ezt csak saját magának mondta. Már nem érezte jól magát ebben a házban. De a világon sehova máshova nem mehetett. És Burték ezt jól tudták.

- Szívesen segítek magának - mondta hangosan, mintha csakugyan Louisának mondaná. De az igazság az volt, hogy már nem tudott úgy dolgozni, mint azelőtt. Minden erejét igénybe vették a maga kis bevásárlásai. Nem is beszélve a fürdőkád tisztításáról. De most már bele kellett törődni. A régi jó időkben faképnél hagyta volna az egész bandát.

- Alávaló dögök... - dünnyögte. Most a vöröshajú szolgálóhoz intézte szavait, aki tegnap felmondás nélkül meglógott. - Ez könnyen kap helyet. Bánja is ez! Így aztán Crosbyra maradt a gróf úr fürdőkádjának a tisztítása.

- Ronda disznó, ronda disznó - mondta mégegyszer, és halványkék szeme tehetetlenül fénylett. Még most is maga előtt látta a köpés nyomát, amelyet a gróf a fürdőkád oldalán hagyott. - Ez a belga, aki azt állítja magáról, hogy gróf. - Úriemberek mellett dolgoztam, nem ronda idegenek mellett, mint maga - mondta neki, amint tovább bicegett.

A közlekedés lármája hangosabbá vált, amint a kísérteties fasorhoz közeledett. Most már látta a házakat a fák mögött. Halványkék szeme belebámult a ködbe, mikor a rács felé ment. Csak a szeme fejezett ki valami hajthatatlan eltökéltséget; azért sem hagyja magát, azért is életben marad. A fínom köd lassan oszlott. Nedves, bíborszínű levelek hevertek az aszfalton. A varjak károgtak, izegtek-mozogtak a fák tetején. Most a rács sötét vonala bukkant ki a ködből. A főutca forgalma egyre jobban hallatszott. Crosby megállt és rátette táskáját a rácsra, mielőtt folytatná útját és megküzdene a bevásárlók tömegével a főutcában. Furakodnia kell, tülekednie. Ide-oda taszigálják és neki fáj a lába. Bánják is ezek, hogy vásárol az ember vagy nem vásárol, gondolta; és sokszor kilódította helyéből valami szemérmetlen nőszemély. Megint eszébe jutott a vöröshajú szolgáló, amint ott állt, kissé pihegve, táskájával a rácson. Fájt a lába. Egyszerre csak sziréna hosszúra nyújtózó hangja harsant fel, mélabúsan, panaszosan; aztán tompa robbanás hallatszott.

- Már megint ágyúznak - dünnyögte Crosby és morcos bosszúsággal nézett föl a halványzöld égre. A varjak, amelyeket megriasztott az ágyútűz, felröppentek és a fák teteje körül keringtek. Újra tompa dörrenés hallatszott. Egy létrán álló férfi, aki az egyik ház ablakát festette ki, félbehagyta a munkát és ecsetjével a kezében, körülnézett. Egy nő, aki szembejött és papírba csomagolt kenyeret vitt, szintén megállt. Mindketten várták, hogy valami történjen. Füstfelhő imbolygott a házak felett és csapott ki a kéményekből. Az ágyúk megint eldördültek. A létrás ember mondott valamit a gyalogjárón álló nőnek. Az bólintott. Aztán a létrás ember bemártotta ecsetjét a vödörbe és tovább dolgozott. A nő is továbbment. Crosby összeszedte magát, átbaktatott az úton, be a főutcába. Az ágyúk tovább dörögtek és a szirénák jajgattak. A háborúnak vége van - mondta neki valaki, mikor a fűszeres boltja előtt beállt a sorba. Az ágyúk tovább dörögtek és a szirénák jajgattak.

Nyári este volt; a nap leáldozott; az ég még kék volt, de aranyszínbe vegyült, mintha vékony háló borítaná és imitt-amott felhősziget függött az aranykék térben. A réteken a fák ünnepi díszruhában álltak, számtalan aranylevelükkel. Birkák és tehenek, hófehérek meg tarkák, hevertek a földön vagy legelésztek a félig átlátszó fűben. Fénybe borult minden. Vöröses aranypára szállt fel az utak porából; még a hegy oldalán a kis vöröstégla-villák is lélegzettek, árasztották magukból a fényt és a házak előtt a kertek virágai, lilába játszó rózsaszínek és vörösek, mint a gyapjúruhák, erezetten fénylettek, mintha belülről világítanának. A kertesházak ajtajában ácsorgó vagy a gyalogjárón baktató emberek arca ugyanilyen vörösen izzott, amikor lassan szembefordultak a nappal.

Eleanor kilépett a lakásából és becsukta az ajtót. Arca megvilágosodott a London felett leáldozó nap fényében, egy pillanatig káprázott a szeme, amint kinézett az alatta elterülő háztetők és templomtornyok fölé. Emberek beszélgettek odabent. Ő meg szeretett volna egyedül beszélgetni az unokaöccsével. North, fivérének, Morrisnak a fia, éppen most érkezett vissza Afrikából és még jóformán nem is beszélt vele négyszemközt. Annyi ember toppant be ezen az estén. Miriam Parrish; Ralph Pickersgill; Antony Wedd; az unokahúga, Peggy, és főkép az a rendkívül beszédes ember, barátja, Nicholas Pomjalovsky, akit a rövidség okából Brownnak neveztek. Jóformán egy szót sem tudott váltani négyszemközt North-szal. Egyideig ott álltak a fényes napkockában a folyosó kőpadlóján. Eleanor North vállára tette a kezét.

- Olyan jó, hogy látlak. És nem változtál. - Szemügyre vette. A terebélyes férfiban még mindig látta a barnaszemű, krikettező fiú némi nyomát, pedig mennyire napégette az arca és a halántéka már kissé szürkül. - Nem engedünk vissza - folytatta és megindult vele a lépcsőn lefelé - arra a borzalmas farmra.

Eleanor igen erőteljesnek látszott. Éppen Indiából érkezett. Arca napbarnított. Fehér hajával és barna arcával fiatalabbnak látszott a koránál, de alighanem jóval túl van a hetvenen, gondolta North. Egymás karján mentek le. Hat emeleten kellett lemenniök, de Eleanor mindenáron le akarta kísérni, egészen a földszintig, látni akarta, amint elmegy.

- És most, North, - mondta, mikor elérkeztek a lépcsőházba - vigyázz!... - Ott állt a küszöbön. - Londonban vezetni nem ugyanaz, mint Afrikában.

Odakint állt North kis sportkocsija. Egy ember ment el a kapu előtt az esti napfényben és ezt kiáltotta: Székeket és kosarakat javítok!

North megrázta fejét; hangját túlharsogta a kiáltozó ember hangja. A lakók névtáblájára pillantott a lépcsőházban. A gond, amellyel megjelölték, hogy ki van otthon és ki ment el hazulról, kissé mulattatta Afrika után. A férfi hangja, aki azt kiáltotta: «székeket és kosarakat javítok», lassan elhalt.

- Hát akkor Isten veled, Eleanor - mondta, és megfordult. - Nemsokára találkozunk.

- De North - kiáltott utána Eleanor, mert hirtelen eszébe jutott, hogy valamit mondani akar neki. De az már megindította a motort, nem hallotta Eleanor hangját. Visszaintett feléje, Eleanor ott állt a bejárat lépcsőjénél és haja lobogott a szélben. A kocsi hirtelen nekilendült. Eleanor mégegyszer intett, amikor befordult a sarkon.

Eleanor olyan, mint volt, gondolta magában North: talán még valamivel bogarasabb. Mikor a szobája tömve volt emberekkel, - el se fértek a kis szobában - erőnek erejével meg akarta neki mutatni az új zuhanyát. - Megnyomod a gombot, - mondja - és nézz ide - számtalan vízsugár zúdult le. North hangosan felnevetett. Mindketten a fürdőkád szélén ültek.

De háta mögött kitartóan tülköltek a kocsik. Egyre csak tülköltek és tülköltek. Mi bajuk van? - tünődött magában. Egyszerre csak ráeszmélt, hogy neki tülkölnek. A lámpa fénye megváltozott; most zöld volt és ő elállta az utat. Heves szökkenéssel nekiiramodott. Hát bizony, még nem tanult meg Londonban vezetni.

A londoni zaj még mindig fülsiketítőnek tetszett, és a sebesség, amellyel az emberek hajtottak, ijesztő volt. De izgató Afrika után. Még a boltok is, gondolta, amint elrohant a kirakatok üvegablaka mellett, még a boltok is csodálatosak. A gyalogjáró szélén gyümölcsös és virágos taligák. Mindenből rengeteg volt, töméntelen... Egyszerre kigyulladt a vörös fény; leállított.

Körülnézett. Valahol az Oxford Street táján volt. A gyalogjárón tolongott a nép. Egymást taszigálták az emberek: nyüzsögtek a kirakatok még mindig kivilágított üvegablakai körül. Ennyi jókedv, ennyi szín, ennyi változatosság elkápráztatta Afrika után. Mindezekben az években, gondolta, egy áttetsző selyemhullámra pillantva, megszokta a nyersanyagokat; a bőrt meg a gyapjút; most itt van a készáru. Sárga bőrből készült utitáskán, amelyben ezüst üvegcsék voltak, akadt meg a tekintete. De a fény megint zöldre fordult. Megindult.

Mindössze tíz napja tért vissza és agyában zűrzavar, összevisszaság uralkodott. Úgy rémlett neki, mintha sohasem hagyta volna abba a beszélgetést, a kézszorítást, a how do you do-kat. Emberek bukkantak fel mindenfelől; az apja, a nővére, öreg emberek tápászkodtak fel a karosszékekből és azt kérdezték, emlékszel rám? Apró gyerekek felnőtt kollégiumi diákokká lettek; copfos kislányok most férjes asszonyok. Mindez megzavarta; és valamennyien olyan gyorsan beszéltek. Alighanem lassú észjárásúnak nézik, gondolta magában. Sokszor vissza kellett vonulnia egy ablakmélyedésbe és azon töprengeni, mit akarnak mondani ezek az emberek.

Például ma este Eleanornál volt egy idegen kiejtésű férfi, aki citromot facsart a teájába. Ki lehet ez az ember? tünődött magában. - Nell valamelyik fogorvosa, mondta húga, Peggy, elfintorítva a száját. Mert valamennyiüknek megvannak a maguk sablónjai; a maguk kész mondatai. De ez az ember némán ült a kereveten. Ő a másikra gondolt, aki citromot facsart a teájába. - Brownnak nevezzük - suttogta Peggy. - Miért Brownnak, ha egyszer idegen - álmélkodott North. Annyi bizonyos, hogy ezek valamennyien romantikusan megszépítik a magányt és az ősi állapotot. - Szerettem volna a maga helyében lenni, mondta egy Pickersgill nevezetű kis ember. Csak ez a Brown nevű ember mondott valami érdekeset. - Ha nem ismerjük önmagunkat, hogyan ismerhetjük meg a többi embert? - mondta. A diktátorokról vitatkoztak, Napóleonról, a nagy emberek lélektanáról. Megint kigyulladt a zöld fény. Újra nekiiramodott. Aztán ott volt az a fülbevalós hölgy, aki a természet szépségeiről áradozott. Balra pillantott, az utca nevét kereste. Sarahoz ment vacsorázni, de sejtelme sem volt, hogy jut el hozzá. Csak a hangját hallotta a telefonban: - Vacsorázz nálam, Milton Street 52. A nevem kint van a kapuban. Ez közel van a Prison Tower-hez. Hanem ez a Brown, - nem lehet egykönnyen eligazodni rajta. Szétnyitott ujjakkal magyarázott, az olyan ember folyamatosságával, akit végül meg lehet únni. És Eleanor fel és alá járt, csészéket nyujtott jobbra-balra, és mutogatta a zuhanyát. North azt szerette volna, ha a tárgynál maradnak. A beszélgetés érdekelte. A komoly beszélgetés, elvont tárgyról. - Jó-e a magány? Rossz-e a társaság? Ez érdekes; csakhogy ezek egyik témáról a másikra ugráltak. Amikor a nagy darab ember azt mondta - a magány zárka, a legnagyobb gyötrelem, amivel embert sujtani lehet, - akkor egyszerre belecsipogott a sovány vénasszony, a homlokába lógó fürtökkel, és azt mondta kezét a szívére téve: El kell törölni! - Úgy látszik, börtönöket szokott látogatni.

- Hol a csudában vagyok? - tünődött, az utca nevét kutatva a sarkon. Valaki a falra krétával kört rajzolt, amelyet tört vonal vágott ketté. Végignézett a hosszan elnyujtózó utcán. Kapu kaput követett, ablak ablakot, mind ugyanazt a mintát ismételte. Vörösessárga fény borult mindenre, mert a nap leszállt a londoni porra. Minden meleg, sárga homályban úszott. Gyümölccsel és virággal megrakott taligák sorakoztak a gyalogjáró mentén. A nap bearanyozta a gyümölcsöket. A virágoknak szinte fényudvaruk volt. Voltak köztük rózsák, szekfűk és liliomok. Eszébe jutott, hogy jó volna megállni és csokrot venni Sallynek. De a háta mögött tülköltek a gépkocsik. Továbbment. Ha az ember virágcsokrot tart a kezében, gondolta, enyhíti a találkozás félszegségét, meg a szokványos dolgokat, amelyeket le kell hadarni. Milyen jó színben vagy, meghíztál, és így tovább. Csak a telefonban hallotta Sally hangját, és utóvégre ennyi év alatt megváltoznak az emberek. Nem volt benne bizonyos, hogy jó helyen jár; lassan megkerülte a sarkot. Aztán megállt. Továbbment. A Milton Streeten járt. Sötét kis utca, csupa régi ház, amelyekből most kislakásokat csináltak; de valamikor jobb napokat láttak.

- A párosak emitt vannak, a páratlanok amott - mondta. Az utcát eltorlaszolták a teherkocsik. Tülkölt. Megállt. Újra tülkölt. Egy ember leszállt a bakról és a lóhoz ment; szeneskocsi volt, és a ló lassan nekiindult. Az ötvenkettes éppen itt volt. A kapuhoz hajtott. Megállt.

- Hogy lehet ilyen szutykos - gondolta, még mindig a kocsiban ülve - ebben a pillanatban egy nő ment át az utcán, korsóval a karján - mocskos - tette hozzá - ocsmány utcában lakni? - Leállította a gépét és vizsgálni kezdte a neveket a kapuban. Egymás fölött állt a lakók neve; egyik névjegyen, a másik rézbe metszve - Foster; Abrahamson; Roberts; S. Pargiter a legtetején volt, egy aluminiumcsíkba vágva. Megnyomta a sok csengő közül az egyiket. Senki sem jött. A nő tovább énekelte a skálákat; lassan énekelt, egyre magasabb hangon. Derűre ború, borúra derű, gondolta magában. Valamikor verseket írt; most megint elfogta a vágy, amint itt ácsorgott. Kétszer vagy háromszor erélyesen megnyomta a csengőt. De senki sem jelentkezett. Erre belökte az ajtót, nyitva volt. Különös szag terjengett a lépcsőházban, mintha főzeléket főztek volna; és az olajbarna tapéta még sötétebbé tette. Felment az egykori úriház lépcsőjén. A korlát faragott volt, de olcsó sárga festékkel mázolták át. Lassan felment és megállt az emeletközön. Nem tudta, melyik ajtón kopogtasson. Mostanában mindig idegen házak ajtajában ácsorog. Az az érzés fogta el, hogy maga sem határozott személy és nincs határozott helyen. A szemközti házból még mindig hallatszott az éneklő nő hangja, aki eltökélten kapaszkodott fel a skálán, mintha a hangjegyek lépcsők volnának; most elhallgatott, lustán, ábrándosan, útjára bocsátva az utolsó tiszta hangot. Ekkor hallotta, hogy valaki odabent elneveti magát.

Ez az ő hangja, de valaki van vele. Ez bosszantotta. Azt remélte, hogy egyedül találja. A hang beszélt és nem válaszolt, mikor kopogott. Nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett.

- Igen, igen, igen - mondta Sara. A telefon előtt térdepelt, senki sem volt nála. Fölemelte kezét, mikor megpillantotta és rámosolygott. De felemelt kezét a levegőben hagyta, mintha a zaj miatt, amelyet North keltett, nem hallaná azt, amit a telefonban mondanak.

North csendben maradt és nagyszülei sziluettjét nézte a kandalló fölött. Nincs virág a lakásban, vette észre. Kár, hogy nem hozott virágot. Hallgatta, hogy mit mond Sara. Próbálta összeilleszteni.

- Igen, most hallom... Igaza van. Valaki közben bejött... Kicsoda? North. Az afrikai unokafivérem...

Ez én vagyok, gondolta North, «az afrikai unokafivérem». Ez az én címkém.

- Találkozott vele? - mondta Sara. Szünet következett. - Magának ez a véleménye? - mondta. Megfordult és rápillantott. Úgy látszik, róla beszélnek, gondolta. Feszélyezettség fogta el.

- Azt mondja, találkozott veled ma este - mondta, odalépve hozzá és kezetfogva vele. - És nagyon tetszettél neki - tette hozzá mosolyogva.

- Ki az? - kérdezte North. Bizonytalanul érezte magát, mert nem hozott virágot.

North leült a székre és Sara lekuporodott vele szemben, maga alá húzott lábakkal. North emlékezett erre a mozdulatra; Sara részletekben tért vissza; először a hangja, aztán a mozdulatai, de valami még ismeretlen maradt.

- Nem változtál meg - mondta. Az arcát értette. A csúnya arc nehezen változik; csak a szép arcok hervadnak el. Sara nem látszott sem fiatalnak, sem öregnek, csak vedlettnek. És a szoba, a sarokban egy cseréppel, amelyben pampafű volt, rendetlennek látszott. North gyanította, hogy afféle bútorozott szoba, amelyet nagy sebbel-lobbal takarítottak ki.

- Hát te? - mondta Sara, és ránézett, mintha a férfinak két különböző változatát próbálná összevetni; a telefonbeli Northot és az előtte ülő Northot. Vagy van harmadik is? Milyen kényelmetlen érzés, gondolta, ez a félismeretség az emberekkel, akik félig ismernek minket, és akiket félig ismerünk, ez az ember húsára szegezett tekintet, mint amikor légy mászik végig az arcán - milyen kényelmetlen érzés; de utóvégre elkerülhetetlen ennyi esztendő után. Az asztalokon mindenféle lim-lom hevert; North habozott, kalapját a kezében tartotta. Sally rámosolygott, amint ott ült tétován, kezében tartva a kalapját.

- Az, aki zavart ábrázattal ül, kalapjával a kezében - mondta Sara. North félénken az asztalra tette a kalapját. Egy könyv leesett a padlóra.

- Bocsánat - mondta. Úgy látszik, Sara arra célzott ezzel a zavarban levő franciával, hogy ő félszeg - mindig is az volt.

Megismert egy karosszéket. Az aranyozott karosszéket. És ott állt a szokásos zongora.

- Nem, az a folyó túlsó partján volt, - mondta Sara - amikor elbúcsúztál tőlem.

North visszaemlékezett. Azon az estén jött el hozzá, mikor a háborúba indult és a sapkáját nagyapjuk mellszobrára csapta. Ez a szobor eltűnt. Sara akkor bolondozott vele.

- Hány darab cukrot tesz Ő felsége a Király Patkányfogó Ezredének a hadnagya a teájába? - csúfolkodott. Még ma is maga előtt látja Sara-t, amint cukrot tesz a teájába. Aztán összevesztek és ő otthagyta Sarát. A légitámadás éjszakáján volt - jutott eszébe. Emlékezett a sötét éjszakára, a fényszórókra, amelyek lassan végigsöpörték az eget. Imitt-amott habozva megálltak, gyapjas foltot kutattak; kis vastörmelékek zuhantak le; s az emberek lélekszakadva rohantak a kékbeborult üres utcákon. Ő hazament Kensingtonba, a családjával vacsorázott; elbúcsúzott az anyjától; soha többé nem látta viszont.

Az éneklő nő hangja félbeszakította. «Ah-h-h, oh-h-h, Ah-h-h» énekelte, álmatagon kapaszkodva fel és ereszkedve le a skálán, a szemközti házban.

- Minden este ezt műveli? - kérdezte North. Sara bólintott. A zümmögő esti levegőben lassan és érzékien hangzott az ének. Az énekesnőnek, úgy látszik, mérhetetlen sok szabadideje volt; minden fokon megállapodhatott és ábrándozhatott.

Vacsorának nyoma sincs - vette észre North. Csak egy gyümölcsöstál volt az olcsó szállodai abroszon, amelyet máris sárga mártáspecsétek borítottak.

Gyerekek visítoztak odalent az utcán, de ekkor kinyílt az ajtó és bejött valami szolgáló egy nyaláb késsel meg villával. A szabályszerű szállodai trampli - gondolta magában North. A keze vörös és fején az a kacér kis bóbita, amelyet mindig feltesznek, ha a lakónak társasága van. Ennek a jelenlétében társalogniok kell. - Voltam Eleanornál, ott találkoztam a te Brown barátoddal.

A szolgáló megterítette az asztalt, a kezében szorongatott késekkel és villákkal csörömpölve.

- Ó, Eleanor, - mondta Sara - Eleanor... - A lányt figyelte, aki esetlenül tett-vett az asztal körül és terítés közben erősen szuszogott.

- Most érkezett vissza Indiából - mondta North. Ő is a lány mozdulatait figyelte. - Most borosüveget vett elő, a szállodai szoba olcsó szerviszéből.

- És a leglehetetlenebb vén skatulyákat csődíti magához - tette hozzá North. A kis emberre gondolt, aki vad kék szemeket meresztett rá és szeretett volna Afrikába menni, meg a kiaszott fülbevalós nőre, aki a börtönöket látogatta.

- ... és az az ember, a te barátod... - kezdte. Ekkor a lány kiment a szobából, de nyitva hagyta az ajtót, annak a jeléül, hogy mindjárt visszajön.

- Nicholas... - mondta Sara, befejezve mondatát - az az ember, akit Brownnak neveznek.

- Napoleonról, a nagy emberek lélektanáról; meg arról, hogy ha nem ismerjük önmagunkat, hogyan ismerhetünk meg másokat?... - Elhallgatott. Nehéz visszaemlékezni arra, amit egy órával ezelőtt mondtak.

- Aztán - mondta Sara, pontosan úgy nyujtotta ki a kezét és érttette össze ujját, mint Brown - azt mondta: ... hogyan alkothatunk törvényeket, vallásokat, amelyek illenek hozzánk, ha nem ismerjük önmagunkat?

Sara pontosan utánozta Nicholas hanghordozását. Az enyhe idegen kiejtést; az «illenek» szó ismétlését, mintha nem volna egészen bizonyos egyik-másik angol szóban.

- És Eleanor - folytatta Sara - azt mondta... Vajjon jobbá, jobbá tudjuk-e tenni önmagunkat? Ezt mondta a kanapé szélén ülve.

- Brown biztosan elmondta már neked - mondta North. Egészen világosan érezte, hogy Brown elmondta. - Aztán - folytatta - arról vitatkoztunk...

De ekkor újra berontott a lány. Ezúttal tányérok voltak a kezében. Kékszegélyű tányérok, olcsó szállodai tányérok. - ... hogy melyik jobb, a társaság vagy a magány? - fejezte be a mondatát.

Sara folyton szemmeltartotta az asztalt. - És te? - kérdezte, olyanvalakinek a szórakozott módján, aki felszínes érzékeivel a körülötte történő eseményt figyeli, de ugyanakkor másra gondol. - Mit mondtál te? Hiszen annyi esztendőn át egyedül voltál - mondta. A szolgáló újra kiment a szobából - ... a birkáiddal, North.

Sara elhallgatott, mert most kürt szólalt meg az utcán és mivel a skálázó nő hangja tovább énekelt, ez úgy hangzott, mintha két ember merőben különböző világnézetet próbálna kifejezni, egy és ugyanabban a pillanatban. A skálázó hang emelkedett, a harsona siránkozott. Elnevették magukat.

North felnézett. Valahonnan idéz? Eszébe jutott, hogy írt neki, mikor először elutazott. - Igen, a csillagokat néztem - mondta.

- A verandán ültem a néma csendben - tette hozzá Sara. Társzekér zörgött el az ablaka alatt. Pillanatnyilag túlharsogott mindent.

- Aztán... - mondta Sara, mikor a szekér eltávolodott; - habozott, mintha valamire célozna, amit North írt neki.

Felszökött, és North először látta teljes világításban az arcát. Az orra kormos volt.

Sara kiment a szobából, tükörbe se nézett. Ebből arra a tényre következtetünk, - gondolta magában North, mintha regényt írna - hogy Sara Pargiter kisasszony sohasem hívta ki a férfiak szerelmét. Vagy kihívta? Nem tudta biztosan. Az efféle pillanatfelvételek, az efféle felszínes képek, amelyeket az ember úgy készít, mint amikor légy mászik végig valakinek az arcán és tapogatózik, itt van az orra, emitt van a szemöldöke, sok kívánnivalót hagynak hátra.

North az ablakhoz lépett. A nap, úgy látszik, leszáll, mert a sarki téglaház sárgába, rózsaszínbe játszik. Egy vagy két hosszú ablak aranyban ég. A szolgáló megint a szobában volt, ő is elvonta a figyelmét és London zaja még mindig zavarta. A közlekedés, a nyikorgó kerekek és csikorgó fékek lármájának tompa hátteréből egyszerre felharsant egy gyermeke miatt rémüldöző asszony sikoltása, egy zöldségárus egyhangú mondókája és messze egy kintorna játéka. Elhallgatott, aztán újra kezdte. Valamikor sokszor írtam neki, gondolta magában, késő éjszaka, mikor egyedül voltam, és fiatal voltam. Megpillantotta a tükörben napbarnított széles arcát, széles pofacsontjait, apró barna szemét.

A lány időközben elenyészett a ház alsóbb részében. Az ajtó tárva-nyitva volt. Semmi esemény nem mutatkozott. Várt; betolakodottnak érezte magát. Annyi esztendő múlva, gondolta, mindenki megtalálta a párját; megtelepedett; el van foglalva a maga dolgával. Mikor találkozunk velük, telefonálnak, más beszélgetésekre emlékeznek; kimennek a szobából; faképnél hagyják az embert. Elővett valami könyvet és elolvasott egy mondatot.

A következő pillanatban Sara belépett. De valami zavar lehetett a vacsora körül. Az ajtó tárva-nyitva, az asztal megterítve; de nem történik semmi. Egymás mellett álltak, vártak, háttal a kandallónak.

- Milyen különös lehet - folytatta Sara - ennyi esztendő után hazajönni; mintha a levegőből pottyannál le egy repülőgépről. - Az asztalra mutatott, mintha az volna a mező, ahol leereszkedik.

- Egy ismeretlen országban - mondta North. Előrehajolt és egy késhez nyúlt az asztalon.

- Hát bizony beszélgetnek, - mondta North - főkép pénzről meg politikáról - tette hozzá, és türelmetlenül belerúgott a kályhaellenzőbe.

Ekkor bejött a szolgáló. Fontoskodó ábrázata volt, amelyet nyilvánvalóan a nagy fémfedővel borított tál idézett elő. Nagy gesztussal fölemelte a fedőt. Ürücomb volt alatta.

Leültek és Sara elővette a szeletelőkést és hosszan belemetszett. Vékony vörös folyadék freccsent ki; nem volt megsütve. Sara csak nézte.

- A birkának nem ilyennek kell lenni - mondta. - A marhahúst készítik így, nem a birkát.

- Afrikából - mondta Sara és fölemelte a főzelékes tál fedelét. Az egyikben zöldes vízben összelapított káposzta úszott; a másikban sárga burgonya, amely keménynek látszott.

- Afrikában... az afrikai vadonban - folytatta és káposztát osztott Northnak. - A farmon, ahol laktál és ahol hónapszám nem járt senki, és te ültél a verandán és hallgattad...

- És semmi sem törte meg a csendet - folytatta Sara, és burgonyát vett ki magának is. - Legfeljebb egy kidöntött fa vagy egy szikla, amely lezuhant egy távoli hegy oldalában...

Sara Northra nézett, mint aki ellenőrzi a mondatokat, amelyeket az ő leveleiből idéz.

- És meleg - tette hozzá Sara. - Délben izzó meleg; egy vén csavargó kopogott az ajtódon...

- És aztán... - kezdte újra Sara. De ekkor nagy teherkocsi dübörgött végig az utcán. Valami megrezzent az asztalon. Mintha a falak meg a mennyezet is remegett volna. Sara széttolt két poharat, amelyek összeütődtek. A teherkocsi elment; hallották távolról a dübörgését.

Northot kényelmetlenül érintette a látomás, amelyet Sara felidézett. - Mindenféle marhaságot írhattam neked! - kiáltott fel. - Bárcsak összetépted volna ezeket a leveleket!

- Dehogy téptem! Gyönyörű levelek! Csodálatos levelek! - kiáltott fel Sara, és felemelte poharát.

Northnak eszébe jutott, hogy Sara már egy ujjnyi bortól becsíp. Szeme ragyogott, arca izzott.

- Aztán volt egy szabadnapod - folytatta Sara. - És te hepe-hupás fehér úton, rúgó nélküli szekéren, a városba döcögtél...

- És bementél egy kocsmába, és találkoztál a szomszéd... ranchról valakivel. - Sara habozott, nem volt benne bizonyos, hogy jó szót használ-e.

- Ranch, igen, ranch - erősítette meg North. - Bementem a városba és iddogáltam a kocsmában.

North nevetett. Olyan dolog történt, amit nem mondhatott meg neki. Hallgatott.

A kürt állomáshelyet változtatott és siralmasan panaszkodott az ablak alatt. A fájdalmas hang, amely olyan volt, mint amikor egy kutya hátraveti fejét és a holdat ugatja, felcsapott hozzájuk. Sara ütemre ringatta a villáját.

Sara elnyujtotta a szavakat, amelyek együtt panaszkodtak a kürttel. - A lépcsőt jártad akkor éppen... - de ebben a pillanatban a harsona ritmust változtatott és dzsiggbe fogott. - Ő szomorú, én meg vidám, ő szomorú, én meg vidám, úgy bizony, az ám! - dúdolta Sara a dzsigg ritmusára.

- Nem, köszönöm - mondta North, és a meglehetősen rágós, kellemetlen tárgyra pillantott, amely még mindig belevérzett a tálba. A fűzfalevelekkel díszített tányéron véres ételmaradék hevert. Sara kinyujtotta a kezét és a csengőhöz nyúlt. Csöngetett; mégegyszer csöngetett. Senki sem jött.

- Nem, - mosolygott Sara - a csengő nem szól és a csap nem folyik. - Toppantott a lábával. Vártak. Senkisem jött. A kürt odakint keservesen panaszkodott.

- De egy levelet írtál - folytatta North, amíg várták a lányt. - Haragos levelet, kegyetlen levelet.

Rápillantott. Sara fölvetette az ajkát, mint egy harapós ló. North erre a mozdulatára is emlékezett.

Ekkor bejött a szolgáló a puddinggal. Cifra pudding volt, csaknem átlátszó; rózsaszínű habcsomók rajta.

- Már emlékszem - mondta Sara, és bemártotta kanalát a rezgő, kocsonyás tésztába. - Csendes őszi éjszaka; égnek a lámpák és az emberek koszorúval a kezükben baktatnak a gyalogjárón?

- És én azt gondoltam magamban, - habozott - ez a pokol. Mi vagyunk az elátkozottak? - North bólintott.

- És én - mondta North, magához húzva tányérját - az elátkozottak között voltam. - Bemártotta kanalát a remegő kocsonyás pépbe.

- Gyáva, képmutató, lovaglópálcával a kezedben, sapkáddal a fejeden... - Úgy látszik, valami levélből idézett, amelyet Sara-tól kapott. Szünetet tartott. Sara rámosolygott.

- De mi is volt a szó, amelyet használtam? - kérdezte, mint aki próbál visszaemlékezni.

- És akkor átmentem a hídon - folytatta Sara, szája felé emelve a kanalát - és megálltam az egyik kis fülkében vagy beszögellésben... Hogy is hívják?... A víz fölé hajoltam és lenéztem... - Lenézett a tányérjára.

- Ott álltam és lenéztem - mondta Sara, a poharára nézve, amelyet maga előtt tartott - és azt gondoltam: folyó víz, áradó víz, amely megfodrozza a fényt; holdfény; csillagfény... - Ivott és elhallgatott.

- Két ember. Igen - mondta Sara. - A férfi szivarozott, előkelő angol férfi. Nagy orra volt és frakkja. És a nő mellette ült, szőrmével szegélyezett köpenyben és felhasználta a lámpafényt arra, hogy fölemelje a kezét - ő is felemelte a kezét - és kizsírozza azt az óriási száját.

Hallgattak. North elkészült a puddingjával. Elővette a cigarettatárcáját. Nem számítva egy meglehetősen fonnyadt gyümölccsel, almával meg banánnal rakott tálat, nyilvánvalóan nem volt több ennivaló.

- Bolondok voltunk, mikor fiatalok voltunk, Sal - mondta, miközben rágyujtott. - Vad dolgokat firkáltunk össze...

- Hajnalban, mikor csiripeltek a verebek - mondta Sara, magához húzva a gyümölcsöstálat. Egy banánt kezdett hámozni, mintha valami puha kesztyűt fordítana ki. North kivett egy almát és meghámozta. Az almahéj tányérján kacskaringózott, összetekeredve, mint a kígyó bőre, gondolta North. És a banán héja olyan volt, mint egy kesztyű kettéhasított ujja.

Az utca most csendes volt. A szomszéd nő abbahagyta az éneklést. A kürtös is továbbment. A nagy forgalom órája elmúlt, semmi sem történt odalent az utcán. North Sara-t nézte, amint aprókat harapott a banánjába.

Egyszer június negyedikén fordítva vette fel a szoknyáját - jutott eszébe. Akkor is ilyen görbe volt; és ők alaposan kinevették - ő meg Peggy. Sohasem ment férjhez. Azon tünődött, miért? Összesöpörte tányérján az almahéj szakadozott tekercseit.

- Mivel foglalkozik az az ember? - kérdezte North hirtelen. - Az, aki kitárja a kezét?

- Igen - bólintott North. - Az az ember volt, amolyan bőbeszédű idegen, akinek a világon mindenről van valamilyen elmélete. De azért szerette - ízes volt, lendületes. Hajlékony, mozgékony arca mulatságosan működött; boltozatos homloka volt, jó szeme és kopasz feje.

- Beszél, - felelte Sara - a lélekről beszél. - Elmosolyodott. North megint betolakodottnak érezte magát; ezek ketten annyi mindent beszélhettek össze, olyan jóban lehetnek.

- A lélekről beszél - folytatta Sara, és cigaretta után nyúlt. - Előadásokat tart, - tette hozzá magyarázatul - tíz shilling hat penny egy jegy ára az első sorban - mondta, kifújva a füstöt.

- Fél koronáért lehet állóhelyet kapni, de ott - megint kifújta a füstöt - nem hall jól az ember. Csak a felét érti meg a professzor, a mester szavainak - nevetett fel.

Most gúnyolódott ezen az emberen; azt a benyomást keltette, hogy sarlatán. Pedig Peggy azt mondta, nagyon jóban vannak, Sara meg ez az idegen. Az emlék, amelyet az Eleanornál látott idegenről őrzött, kissé elváltozott, mint egy elfújt légbuborék.

Annyi bizonyos, hogy ragyogott a szeme. Egy sótartóra volt szegezve, olyan elbűvölt kifejezéssel, amely egyszerre zavarba hozta Northot.

A telefon újra megszólalt. - Nem vagyok itthon! - mondta Sara. A telefon megint csöngetett. - Nem vagyok itthon! Nem vagyok itthon! - mondta, valahányszor csengetett a telefon. Eszébe sem jutott felvenni a hallgatót. North nem bírta tovább Sara meg a telefon éles hangját. A telefonhoz lépett. Kis szünet támadt, mikor ott állt, hallgatóval a kezében.

- Halló - beszélt North a telefonba. Újabb szünet következett. North Sara-t nézte, amint a szék szélén ül és a lábát lóbálja. Aztán megszólalt egy hang.

- North vagyok - felelt a telefonba. - Sara-val vacsorázom... Igen, megmondom neki... - Sara-ra nézett. - A széke szélén ül, - mondta - kormos az orra és lóbálja a lábát.

Eleanor állva telefonált. Elmosolyodott, és egy pillanattal azután, hogy letette a hallgatót, még mindig mosolygott, aztán unokahúgához Peggyhez fordult, aki nála vacsorázott.

- North Sara-nál vacsorázik - mondta, és még mindig mosolygott a kis telefonjeleneten, a két emberen, London túlsó végében, akik közül az egyik a széke szélén ül és kormos az orra.

- Sara-nál vacsorázik - mondta mégegyszer. De az unokahúga nem mosolygott; persze, nem látta a jelenetet, és kissé bosszankodott, mivel a beszélgetésük közepén Eleanor hirtelen felpattant és azt mondta: - Átszólok Sara-hoz.

- Hogy megtisztíttattad - mondta Peggy ugyanabban a pillanatban. Miközben Eleanor telefonált, Peggy a nagyanyja képét nézte az íróasztal fölött.

- Igen - Eleanor a vállán át hátrapillantott. - Igen. És látod most a virágot a fűben? - kérdezte. Megfordult és a képre nézett. Az arc, a ruha és a virágos kosár, minden szelíden egymásba folyt, mintha a festék egyetlen síma zománcrétegből volna. A virág is rajta volt - kis kék petty a fűben.

- Olyan piszkos volt, hogy nem lehetett látni - mondta Eleanor. - De emlékszem még rá, mikor gyerek voltam. Erről jut eszembe, ha szükséged van egy ügyes emberre, aki képeket tisztít...

Valaki azt mondta neki, hogy a nagyanyjához hasonlít, márpedig nem akart hozzá hasonlítani. Sötéthajú és sasorrú szeretett volna lenni. Valójában pedig kékszemű és gömbölyű arcú volt, mint a nagyanyja.

- Ne törődj vele, ne törődj vele - mondta Peggy, akit bosszantott nagynénjének az a szokása, hogy fölöslegesen szaporította a részleteket. Ez a közeledő öregség - gyanította, az öregség, amely meglazítja a rúgókat és recsegővé, nyikorgóvá teszi az agyvelő egész szerkezetét.

- Én nem így emlékszem rá - mondta Eleanor, mégegyszer a képre pillantva. - Talán kisgyerek koromban ilyen lehetett, de azt hiszem, még akkor sem. Ami a legérdekesebb, - folytatta, hogy az, amit akkoriban csúnyának tartottak, például a vörös hajat, mi szépnek tartjuk. Úgy, hogy sokszor azon gondolkozom... - elhallgatott és nagyot szippantott a cigarettájából - hogy tulajdonképpen mi is az a szép?

Ugyanis, mikor Eleanor hirtelen a fejébe vette, hogy emlékeztetni kell Sara-t az estélyre, Eleanor gyermekkoráról beszéltek, arról, hogy mennyire megváltozott minden; vannak dolgok, amelyek egyik nemzedék szemében jók és vannak, amelyek más nemzedék szemében jók. Szerette, ha Eleanor a multjáról beszél; oly békésnek és biztonságosnak tetszett.

- Gondolod, hogy van valami mérték? - mondta, szerette volna visszatéríteni a beszélgetést az eredeti tárgyra.

- Jaj, de bosszantó! - kiáltott fel hirtelen. - A nyelvem hegyén volt; valamit szeretnék kérdezni tőled. Aztán eszembe jutott, hogy Deliánál estély lesz; aztán North megnevettetett - azt mondta, Sally a széke szélén ül és kormos az orra. És ez kiverte a fejemből. - Fejét csóválta.

- Ismered azt az érzést, amikor az ember mondani akar valamit, aztán félbeszakítják; olyan ez, mintha itt szurkálná valami... - megkopogtatta a homlokát - és minden egyebet beléfojtana az emberbe. Nem mintha fontos volna - tette hozzá. Egy darabig fel és alá járkált a szobában. - Nem, úgyis hiába, nem jut eszembe - mondta és fejét rázta.

Bement a hálószobába. Csakhamar hallani lehetett a víz csobogását. Ha Eleanor mosakszik, ami valószínűnek tetszett a hálószobából hallatszó zörejek után ítélve, akkor nem kell sietni a kocsival. A kandallón heverő levelekre pillantott. Egy cím ugrott ki közülök a levélhalom tetején. «Mon Repos, Wimbledon». Eleanor valamelyik fogorvosa, gondolta magában Peggy. Talán az az ember, akivel Wimbledon Commonban fűvészkedni jár. Kedves ember. Eleanor jellemezte. - Azt mondja, egyetlen fog sem hasonlít a másikhoz. És mindent tud a növényekről... Nehéz volt rávenni, hogy a gyermekkoráról beszéljen.

A telefonhoz lépett, bemondta a számot. Várakozás közben a telefonkagylót tartó kezére nézett. Ügyes kéz, olyan körmök, mint a gyöngyház, kifényesítettek, de festetlenek. Valami átmenetet alkotnak, - gondolta magában, a körmeire nézve - a tudomány és a... De ekkor megszólalt egy hang: Központ - és Peggy megadta a számot.

Tovább várt. Ahogy ott ült Eleanor helyén, ő is látta a telefonjelenetet, amelyet Eleanor látott. - Sally a széke szélén ül és kormos az orra. Micsoda bolondos nő! - gondolta magában keserűen, és valami végigborzongott a combján. Miért volt benne keserűség? Hiszen büszke az őszinteségére, hiszen orvos és az ismerős borzongás keserűséget jelent. Irígyelte tőle a boldogságát, avagy valami ősi szemérmetesség tiltakozott benne - rosszalja ezt a barátságot olyan férfiakkal, akik nem a nőket szeretik? Fölnézett nagyanyja képére, mintha megkérdezné a véleményét. Csakhogy ő már a műalkotás mozdulatlanságába meredt. Úgy ült ott a rózsáira mosolyogva, mint akit nem érdekel a mi igazságunk és tévedésünk.

- Halló! - mondta egy nyers hang, amely fűrészport és kocsiszínt juttatott az eszébe és Peggy megadta a címet és letette a telefont, éppen abban a pillanatban, amikor Eleanor belépett. Vörösarany arab köpenyt viselt, ezüst fátyollal a hajában.

- Mit gondolsz, nemsokára már látni is fogjuk azt, ami a telefon túlsó végén történik? - mondta Peggy és felállt. Eleanorban a haja a legszebb, gondolta. És az ezüstösfényű, sötét szeme. Fínom, öreg prófétanő, furcsa öreg madár, ugyanabban a pillanatban tiszteletet parancsoló és hóbortos. Utazás közben lesűlt az arca, úgyhogy haja fehérebb, mint valaha.

- Tessék? - mondta Eleanor, mert nem értette meg, amit Peggy a telefonról mondott.

Peggy nem mondta el mégegyszer. Az ablakban álltak és a kocsit várták. Egymás mellett álltak némán és kinéztek az ablakon, mert el kellett tölteni az időt, és a kilátás az ablakból, amely oly magasan volt a háztetők cikcakjai és a hátsó kertek négyszögei fölött, a távoli dombok kék körvonalára ugyanolyan jó időtöltés volt, mint akármilyen beszélgetés. A nap leáldozott; egy gyapjas felhő pihent az égen, mint egy vörös toll a kékségben. Peggy lenézett. Különös látvány volt, amint a kocsik befordultak a sarkon, végigmentek ezen meg azon az utcán és nem lehetett hallani a zajukat. Olyan volt, mint London térképe; egész kerület feküdt alattuk. A nyári nap alkonyodott. Meggyujtották a lámpákat. Kankalinszínű fények voltak, amelyeket még el lehetett különíteni, mert a lemenő nap még mindig ízzott a levegőben. Eleanor az égre mutatott.

- Itt láttam az első repülőgépet, a két kémény között - mondta. Magas kémények, gyárkémények voltak a távolban és egy nagy épület - talán a Westminster katedrális? - magasodott a háztetők fölé.

- Itt álltam és kinéztem - folytatta Eleanor. - Nem sokkal azután lehetett, mikor beköltöztem ebbe a lakásba, egy nyári napon, és fekete pontot láttam az égen. És azt mondtam valakinek, azt hiszem, Miriam Parrishnek, - igen, ő volt, mert segített a költözködésnél - remélem, hogy Deliának eszébe jutott meghívni... - Ez a vénség - figyelte meg Peggy - össze-vissza beszél.

- Azt mondtam Miriamnek, mi ez, madár? Nem, nem lehet madár, túlságosan nagy. Pedig mozog. És egyszerre csak ráeszméltem, hogy repülőgép. Csakugyan az volt. Tudod, nem sokkal azelőtt repülték át a csatornát. Abban az időben nálatok nyaraltam, Dorsetben; emlékszem, az újságban olvastam és valaki, talán az apád, azt mondta: Most új világ következik.

- Ugyan menj - nevetett Peggy. Azt akarta mondani, hogy nem a repülőgépek okozták ezt a nagy különbséget. Mert ragaszkodott hozzá, hogy tiltakozzék az öregeknek a tudományba vetett hite ellen, részben azért, mert mulattatta a hiszékenységük, részben mert naponta meggyőződött az orvosok tudatlanságáról, - de ekkor Eleanor felsóhajtott.

Ez is az öregség - gondolta Peggy. Valami szél kinyitott egy ajtót. Egyet a sokmillió ajtó közül Eleanor hetven egynéhány esztendejében. Fájdalmas gondolat röppent ki, amelyet valamikor eltitkolt. Eleanor odament az íróasztalához és az iratok között motozott - a vének alázatos és gyötrelmes alázatával.

- Semmi, semmi - mondta Eleanor. Az eget nézte, és az ég zsúfolva volt képekkel. Annyiszor látta őket; valamilyen kép minden alkalommal kibontakozott. Most, mivel az előbb North-szal beszélt, felbukkant a háború; az az éjszaka, amikor ott állt az utcán és nézte a fényszórók sugarait. Légitámadás után ment haza. Westminsterben vacsorázott Rennyvel meg Maggievel. Pincében ültek; és Nicholas - akkor találkozott vele először - azt mondta, a háború nem fontos. Gyerekek vagyunk, akik petárdákat durrogtatnak a kertben... Még a mondataira is emlékezett, meg arra, hogy egy faláda körül ültek és az új világ egészségére ittak. Az új világ - az új világ! - kiáltotta Sally és kanalával a ládán dobolt. - Eleanor az íróasztalhoz lépett, feltépett egy levelet és eldobta.

- Igen - mondta, az iratai közt kotorászva, valamit keresett.- Igen - nem értek repülőgépekhez, sohasem ültem repülőgépen. És ami a gépkocsikat illeti, megvagyok gépkocsi nélkül is. Egyszer majdnem elgázolt egy - nem mondtam? A Brompton Roadon. Magam voltam az oka, nem vigyáztam... Ami pedig a rádiót illeti - ez valóságos csapás. Az emberek alattam, ebéd után mindig bekapcsolják; de másfelől a melegvíz, a villanyvilágítás és azok az új... - elhallgatott. - No, megvan! - kiáltott fel. Felkapott valami iratot, amelyet lázasan keresett. - Ha Edward ott lesz ma este, akkor juttasd eszembe... majd csomót kötök a zsebkendőmre...

Kinyitotta táskáját, elővett egy selyemzsebkendőt és ünnepélyesen csomót kötött rá... - hogy kérdezzem meg, mi van a Runcorn-fiúval.

Körülnézett, hogy meggyőződjön róla, nem felejtett-e otthon valamit. Egyszerre csak megállt. Szeme megakadt egy földön heverő újság nagy címbetűin és a homályos fényképen. Fölvette.

Amennyire Peggy láthatta, - rövidlátó volt - esti lap szokásos, ködös fényképe volt, gesztikuláló embert ábrázolt.

- Átkozott! - kiáltott hirtelen Eleanor, - bitang! - Egyetlen kézmozdulattal kettétépte az újságot és a földhözvágta. Peggy meghökkent. Kis borzongás futott végig rajta, mikor az újság kettészakadt. Az «átkozott» szó meghökkentette a nagynénje szájában.

A következő pillanatban mulatott a dolgon; de a meghökkenés benne maradt. Mert ha Eleanor, aki olyan fösvényen bánt az angol nyelvvel, azt mondja: «bitang», akkor ez sokkal többet jelentett, mintha ő vagy a barátai mondanák. És a mozdulat, amellyel összetépte az újságot... Milyen furcsák ezek - gondolta, a lépcsőházba követve Eleanort. Vörösarany köpenye végigsöpört a lépcsőn. Az apját is látta, amint összegyűrte a Timest és dühtől remegett, mert valaki valamit írt az újságba! Milyen furcsa!

És ahogy összetépte! - gondolta és majdnem elnevette magát, és kitárta karját, úgy, mint Eleanor. Eleanor alakja még mindig gyertyaegyenes volt a felháborodástól. Egyszerűbb volna - gondolta - és kényelmes volna, - gondolta - miközben nyomon követte, emeletről emeletre a kőlépcsőn, ha ilyen volna az ember. Köpenye alján a kis bojt a lépcsőt verte. Lassan mentek le.

- Itt van például a nagynéném, gondolta magában, a jelenetet egy kórházi orvossal való vitává rendezve - itt van például a nagynéném, egyedül lakik, afféle munkáslakásban, egy ház hatodik emeletén... Eleanor megállt.

- Csak nem felejtettem fent a levelet? A Runcorn levelét, a fiúval kapcsolatban, amit meg akartam mutatni Edwardnak. - Kinyitotta táskáját. - Nem, itt van. - Benne volt a táskában.

Eleanor megadta a címet a vezetőnek és lehuppant a kocsi sarkába. Peggy a szeme sarkából figyelte.

Az erő tett rá oly nagy benyomást, amellyel a szavakat kimondta, nem a szavak maguk. Mintha ő, az öreg Eleanor, még mindig hinne azokban a dolgokban, amelyeket az ember elpusztított. Csodálatos nemzedék, gondolta, mikor megindultak. Hivők...

- Tudod, - szakította félbe Eleanor, mint aki meg akarja magyarázni szavait - ez mindennek a végét jelenti, amit szerettünk.

A kocsi végighajtott a szelíd, tiszteletreméltó kis utcákon, ahol minden háznak erkélyablaka, kis kertecskéje és saját neve van. Amikor továbbhajtottak, be a nagy főútvonalra, Peggy agyában kialakult a jelenet úgy, amint elő fogja adni a kórházi orvosnak. - Egyszerre csak elvesztette az önuralmát, - gondolta - fogta az újságot és kettétépte. A nagynéném, aki elmúlt hetven éves. Eleanorra pillantott, hogy ellenőrizze a részleteket. Nagynénje félbeszakította.

- Itt laktunk valamikor - mondta. Balkezével hosszú lámpasorral világított utcára mutatott. Peggy kinézett, de csak a halvány oszlopok és lépcsők szakadatlan, mutatós sorát látta. Az egymást ismétlő oszlopok, a szabályos építészet valami elmosódott, parádés szépséget sejttettek, amint a stukkóoszlopok egymást követték az utcán végig.

- Abercom Terrace - mondta Eleanor; - ... a levélszekrény - dünnyögte, amikor elhajtottak mellette. Miféle levélszekrény? - gondolta magában Peggy. Újabb ajtó nyílt ki Eleanorban. Az öregség csupa végtelen hosszú utca, amely belenyúlik a sötétségbe - gyanította, és hol itt, hol ott nyílik ki benne egy kapu.

- Az emberek - kezdte Eleanor, aztán elhallgatott. Szokása szerint rosszul fogott bele.

- Azt akartam mondani, a levélszekrény azt juttatta eszembe - aztán elnevette magát. Félbehagyta a kísérletet, hogy számot adjon a rendről, amelyben gondolatai a fejébe tolultak. Pedig volt benne valami rend. De oly sokáig tart, amíg megtalálja, és ez a locsogás, tudta, bosszantja Peggyt. Mert a fiatalság esze gyorsan jár.

- Valamikor idejártunk vacsorázni - mondta hirtelen, egy nagy házra mutatva, egy tér sarkán. - Az apád meg én. Ahhoz az emberhez, akivel együtt olvasgatott. Mi is volt a neve? Bíró lett belőle... Ide jártunk vacsorázni, mi hárman. Morris, az apám, meg én... Nagy estélyeket adtak akkoriban. Csupa ügyvédféle járt oda és az öreg régi tölgyfabútorokat gyüjtött... Nagyrésze hamis volt - tette hozzá kis nevetéssel.

- Ide jártatok vacsorázni... - kezdte Peggy. Szerette volna Eleanort a multjáról beszéltetni. Oly érdekes volt, oly biztonságos, oly valószínűtlen... a nyolcvanas évek multja; az ő szemében oly szépséges a maga valószínűtlenségében.

- De hiszen a tiétek annyival érdekesebb, mint a mienk volt - mondta Eleanor. Peggy hallgatott.

Fényesen kivilágított, népes utcán hajtottak végig. Az egész utca hol vörös fényben úszott a filmszínházak, hol sárga fényben a kirakatok világítása miatt; a kirakatokban, bár zárva voltak, üde nyári ruhák világítottak. És az emberek még mindig nézték a ruhákat, meg a kalapokat a tartójukon, meg a drágaköveket.

- Mikor Delia nagynéném Londonban van, - folytatta magában Peggy Eleanor történetét, ahogy majd az orvosbarátjának elmondja - azt szokta mondani, gyertek el hozzám. Aztán valamennyien összegyűlnek. Ők imádják ezt. Ami őt, Peggyt illeti, ki nem állhatja. Szívesebben maradna otthon vagy menne moziba. Ez a családi érzés - tette hozzá, Eleanorra pillantva, mintha újabb kis adatot keresne a Viktória-korabeli vénkisasszony arcképéhez. Eleanor kinézett a kocsi ablakán és egyszerre csak megfordult.

- És a kísérlet a tengeri malaccal... hogyan sikerült? - kérdezte. Peggy megrőkönyödve nézett rá.

- Értem. Nem bizonyított be semmit. Újra kellett kezdeni az egészet. De azért nagyon érdekes. Most pedig magyarázd meg nekem... - Újabb kérdés izgatta Eleanort.

A kérdések, amelyekre magyarázatot keres - mondta Peggy a kórházi barátjának - vagy olyan egyszerűek, mint kétszer kettő négy, vagy olyan nehezek, hogy a világon senki sem tud rájuk válaszolni. És ha az ember azt kérdezi tőle, mennyi nyolcszor nyolc, - rámosolygott nagynénje arcélére az ablakban - akkor a homlokára csap és azt mondja... - de Eleanor megint félbeszakította.

- Kedves tőled, hogy eljössz - mondta, megveregetve a lány térdét. (Elárultam neki, gondolta magában Peggy, hogy mennyire nem szívesen jövök?)

- Ilyenkor legalább látjuk egymást, - folytatta Eleanor - és most, hogy már öregszünk... nem te, mi... az ember nem szívesen mulasztja el az alkalmat...

Továbbhajtottak. Hogyan kell ezt értelmezni? - gondolta Peggy, újabb ecsetvonással próbálva megtoldani az arcképet. - Szentimentális, vagy éppen ellenkezőleg, helyes, természetes... jogos így érezni? Fejét rázta. Nem tudom jellemezni az embereket, mondta kórházi barátjának. Olyan nehéz ez... Nem ilyen Eleanor. Egyáltalán nem ilyen. És kis kézmozdulattal kiradírozta a rosszulrajzolt vonalat. Mikor ezt tette, kórházi barátja elenyészett.

Egyedül volt Eleanorral a kocsiban. És házak mellett mentek el. Hol kezdődik ő, és hol végződöm én? - gondolta magában... Továbbhajtottak. Mindketten élőlények vagyunk, Londonon át megyünk egy gépkocsiban, két életszikra, amely két különböző testbe van zárva. És ezek a különböző testbe zárt életszikrák ebben a pillanatban, gondolta, egy mozi mellett hajtanak el. De mi az, hogy ebben a pillanatban, és mi az, hogy mi? A kérdés túlságosan nehéz volt, semhogy meg tudta volna oldani. Felsóhajtott.

- Azt, hogy találkozni kell az emberekkel. Hogy nem szabad elmulasztani a lehetőséget, amikor még láthatjuk őket.

- Fiatal? - mondta Peggy. - Sohasem leszek olyan fiatal, mint te. - Ő is megveregette nagynénje térdét.- Indiában csavarogtál... - nevetett.

- Ó, India, India semmi manapság - mondta Eleanor. - Manapság semmi utazni. Az ember megváltja jegyét és felül a hajóra... De amit látni szeretnék, mielőtt meghalok, - folytatta - az egészen más... - Kinyujtotta kezét az ablakon. Középületek, hivatalok mellett hajtottak el - ... másféle civilizáció. Tibet például. Olvastam egy könyvet. Hogy is hívták a szerzőjét, hogy is hívták?

Félbehagyta a beszédet, megzavarták az utca látnivalói. - Szép ruhákat viselnek mostanában az emberek - mondta egy szőke lányra meg egy frakkos fiatalemberre mutatva.

- Igen - mondta Peggy szórakozottan, a kifestett arcra meg a színes sálra, a fehér mellényre, meg a hátrasimított hajra pillantva. Minden elvonja Eleanort, minden érdekli, gondolta.

- Igaz, hogy elnyomtak téged fiatalkorodban? - mondta hangosan, valami bizonytalan gyermekkori emlékre hivatkozva; a nagyapjára, akinek a kezén ujjak helyett fényes csonkok voltak, meg a hosszú, sötét szalonra. Eleanor megfordult. Meghökkent.

- Elnyomtak? - mondta utána. Mostanában olyan keveset gondolt saját magára, hogy ez a kérdés meglepte.

- Ó, most már tudom, miről beszélsz - tette hozzá egy pillanat múlva. Egy kép, újabb kép merült felszínre. Delia ott áll a szoba közepén. Istenem! Istenem! - mondja. A szomszéd kapuban bérkocsi áll meg. És ő maga Morrist lesi, - csakugyan Morrist? - hogy lemenjen az utcára és feladjon egy levelet... Hallgatott. Nincs kedvem visszamerülni a multamba, gondolta. A jelent kívánom.

- Hova visz ez bennünket? - mondta Eleanor, és kinézett. Eljutottak London nagyvilági negyedébe, amely mindig ki van világítva. A lámpák fénye széles gyalogjáróra hullott, fehér, ragyogóan kivilágított közhivatalokra meg egy sápadt, ódonformájú templomra. Fényreklámok tűntek föl és enyésztek el; sörösüveg jelent meg, kitöltötték, aztán eltűnt, aztán megint kitöltötték. Eljutottak a színháznegyedbe. A szokásos rikító sokadalom volt. Estélyiruhás férfiak és nők mentek az út közepén. Kocsik jöttek-mentek, megálltak. Az ő taxijukat is feltartóztatták. Egy szobor mellett elakadt. A fény ráhullott a hullaszerűen sápadt szoborra.

- Ez mindig higiénikus törülközőket juttat eszembe - mondta Peggy, az ápolónőegyenruhába öltözött nő szobrára pillantva.

Eleanor egy pillanatra megbotránkozott. Az a kellemetlen érzés fogta el, mintha késsel hasogatnák a bőrét; de a következő pillanatban ráeszmélt, hogy a vágás nem érte testének nemesebb részeit. Charles miatt mondta ezt, gondolta, kiérezve Peggy hangjából a keserűséget, a fivére miatt; csinos, unalmas fiú volt, akit megöltek a háborúban.

- Az egyetlen szép dolog, amit a háborúról mondtak - mondta hangosan, leolvasva a talapzatba vésett szavakat.

A várakozás mindkettőjüket egy gondolat kivilágított középpontjába állította, ahonnan mindketten menekülni szerettek volna.

- Szép ruhákat viselnek mostanában az emberek - mondta Eleanor, egy másik szőkehajú, hosszúköpenyes lányra mutatva, meg egy másik frakkos fiatalemberre.

- De miért nem szórakozol többet? - töprengett magában Eleanor. Nagyon szomorú, hogy meghalt a fivére, de ami őt illeti, Northot mindig sokkal érdekesebbnek tartotta. A kocsi utat tört a forgalomban és befordult egy mellékutcába. Most a vörös fény állította meg. - Jó, hogy North visszajött - mondta Eleanor.

- Jó - felelte Peggy. - Azt mondja, semmi egyébről nem beszélünk, csak pénzről meg politikáról - tette hozzá. - Hibákat keres benne, mert nem ő esett el a háborúban. De nincs igaza - gondolta Eleanor.

- Igen? - mondta. - Hát akkor... - egy újságfalragasz nagy fekete betűi fejezték be helyette a mondatot. Közeledtek a térhez, ahol Delia lakott. Eleanor kotorászni kezdett a pénztárcájában. A taxaméterre nézett, amely elég magasra szökött. Ez az ember nagy kerülővel ment.

- Idejekorán odaérünk - mondta. Lassan siklottak körül a téren. Eleanor türelmesen várt, kezében a pénztárcájával. Egy sötét kis égszeletet látott a háztetők felett. A nap már lement. Az ég egy pillanatig olyan nyugodtnak látszott, mintha falusi mezőkre és erdőkre borulna.

- Most már csak meg kell fordulnia - mondta. - Én nem csüggedek... - tette hozzá, mikor a taxi megfordult. - Tudod, az utazás, mikor az ember mindenféle emberrel találkozik a fedélzeten, vagy valamelyik kis helyen, ahol partraszállunk... ahol a madár se jár... - A taxi tapogatózva haladt egyik háztól a másik felé. - Utaznod kellene, Peggy - folytatta - utaznod kellene. Olyan szépek a bennszülöttek, ha tudnád, félmeztelenek és holdfényben lemennek a folyópartra; ... a következő ház az... - kopogott az ablakon. A taxi lassított. - Mit is mondtam? Én nem csüggedek, mert az emberek olyan kedvesek, olyan jószívűek... És ha hétköznapi emberek, a hétköznapi emberek, mint mi...

A taxi megállt egy ház előtt, amelynek az ablakai ki voltak világítva. Peggy előrehajolt és kinyitotta a kocsi ajtaját. Kiugrott és kifizette a vezetőt. Eleanor nagy sebbel-lobbal utána. - Ne, ne, ne, Peggy - kezdte.

- De ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem a részemet - mondta Eleanor, kinyitva pénztárcáját.

- Eleanor volt - mondta North. Otthagyta a telefont és Sara-hoz fordult. Sara még mindig lóbálta a lábát.

- Azért, mert öregek és szeretnének látni - mondta North, aki már mellette állt.

- Öreg Eleanor, kóbor Eleanor, vadszemű Eleanor... - merengett. - Menjek, ne menjek, menjek, ne menjek - dúdolta, felnézve Northra. - Nem, - mondta, lecsapva lábát a padlóra - nem megyek.

- Gyere, gyere - mondta North. Bosszantotta Sara modora - Eleanor hangja még mindig a fülében hangzott.

- Hát akkor - mondta, odanyujtva Northnak a csészéjét és ugyanabban a pillanatban felkapva a könyvet - olvass, amíg el kell mennünk.

Az igaz, hogy még korán volt. De miért, gondolta North, kinyitva a könyvet és lapozgatva benne, miért nem akar eljönni? Talán fél? - tünődött magában. A karosszékben összekuporodott Sara-ra pillantott. Nagyon viseltes a ruhája. Aztán belenézett a könyvbe, de már nem tudta kibetűzni a szöveget. Sara nem gyujtott lámpát.

- A sötétben nem tudok olvasni - mondta. Ebben az utcában korán besötétedik; a házak olyan közel vannak egymáshoz. Most elhaladt egy gépkocsi és fény suhant át a mennyezeten.

- Ne - mondta North. - Majd elmondok magamban valamit, amit könyv nélkül tudok. - Elmondta az egyetlen költeményt, amit könyv nélkül tudott. Miközben belemondta a szavakat a félhomályba, csodálatos szépen hangzottak, talán azért, gondolta magában, mert nem látják egymást.

North folytatta. A szobában elhangzó szavak úgy tetszettek, mintha eleven valóságok volnának, kemények és függetlenek; de Sara hallgatta őket és erre a jelenlététől megváltoztak. De mikor North eljutott a második strófa végére,

North valami hangot hallott. A költemény hangját, vagy kívülről hallatszik valami? - tünődött. Idebenn - gondolta és éppen folytatni akarta, mikor Sara felemelte a kezét. North elhallgatott. Súlyos lépések hangzottak fel a lépcsőházból. Valaki jön? Sara szeme az ajtóra volt szegezve.

- A zsidó? - mondta North. Mindketten hallgattak. Valaki megindította a csapot. Valaki fürdik a szomszéd szobában.

- A fene egye meg a zsidót! - kiáltott fel North. Az a gondolat, hogy egy idegen ember teste után piszkos sáv marad a szomszéd fürdőszobában, undorította.

- Folytasd - mondta Sara. - A társadalom zordon és - Sara megismételte az utolsó sorokat - A magány édes szenvedés.

Hallgatták a víz csobogását. Ez az ember köhögött és krákogott, miközben mosakodott.

North hátán végigfutott a hideg. Szőrszálak az ételben, szőrszálak a fürdőkádban, idegen emberek szőre testileg beteggé tette.

- Pfuj! - én is ezt mondtam - nevetett Sara. - Pfuj! - mikor egy hideg téli reggel bementem a fürdőszobába. Pfuj! - kinyujtotta a kezét. - Pfuj! - Elhallgatott.

- Aztán - mondta Sara, kávéját kortyolva - visszajöttem a nappali szobába. Vártam a reggelit. Tükörtojás, meg egy falat pirítós, meg Lydia a rongyos blúzában és a lógó hajával. Meg a munkanélküli, aki himnuszokat énekelt az ablak alatt. És én azt gondoltam magamban, - kitárta karját - beszennyezett város, hitetlen város, döglött halak és ócska serpenyők városa... és egy folyó partjára gondoltam, az áradás után - magyarázta.

- És feltettem a kalapomat, és kirohantam az utcára, - folytatta Sara - és megálltam a hídon és azt mondtam: Mi vagyok én? Fűszál, amelyet az ár ide-oda sodor, az ár, amely naponta kétszer értelmetlenül visszatér?

- Aztán emberek jöttek-mentek a hídon. A flancosak, a fínomkodók, a puhányok, a vizslaszeműek, a keménykalaposak, a munkások végtelen rabszolga hadserege. És én azt gondoltam magamban: részt kell vennem a ti összeesküvéstekben, be kell mocskolnom a kezemet, ezt a mocsoktalan kezet? - North látta, hogy villan meg a keze, amint a szoba félhomályában jártatta a levegőben. - Besorakoznom, szolgálnom a gazdámat; és mindezt azért, mert egy zsidó ül a fürdőkádamban, mindezt a zsidó miatt?

Felült és elnevette magát. Felizgatta a tulajdon hangja, amely ügető ritmusba csapott.

- De volt egy talizmánom, szikrázó drágakövem, fényes smaragdom, - felkapott a földről egy levélborítékot - ajánlólevelem - és azt mondtam a barackvirágszín nadrágos inasnak, bocsásson be nagyuram, és ő végigvezetett a bíborral kárpitozott folyosókon és végül eljutottam egy ajtóhoz, mahagóni ajtóhoz és kopogtam. És egy hang azt mondta: Tessék. És mit láttam? - Elhallgatott. - Vörösarcú kövér embert láttam, az asztalán vázában három orchidea volt. A feleséged nyomta a kezedbe, gondoltam magamban, mikor a gépkocsid induláskor végigcsikordult a kavicsokon. És a kandalló fölött a szokásos kép...

- Csend legyen! - szakította félbe North. - Egy irodába mentél - az asztalon kopogott. - Bemutattad az ajánlóleveledet... de kinek?

- Hogy kinek? - nevetett Sara. - Olyan nadrágja volt, mint a szennyeszsák. Ismertem az apját Oxfordból - mondta, és az itatóssal játszott, amelynek az egyik sarkát kocsikerék díszítette. - De hát mi az, amit megoldhatatlannak tart, kérdeztem a símára borotvált, rózsaszínű pofájú, birkán táplált emberre nézve...

- Az újság szerkesztőjére, - szakította félbe North - aki ismerte az apádat. És aztán?

- Aztán zümmögött és nyikorgott minden. Megindultak a nagy gépek és kisfiúk pottyantak be hosszú kutyanyelvekkel. Fekete, piszkos lapokkal, amelyek még nedvesek voltak a nyomdafestéktől. Bocsásson meg egy pillanatra, mondta és valamit felírt a margóra. De hiszen a zsidó a fürdőkádamban ül, a zsidó... a zsidó... - Hirtelen elhallgatott és kiitta a maradék kávéját.

Igen, gondolta North, a hang jó; a magatartás is jó, és ez a kifejezés tükröződik a többi ember arcán; valami igazság is van benne - talán a csend igazsága. De nem volt csend. Hallhatták a zsidó topogását a fürdőszobában; mintha törülközés közben féllábon ugrálna. Most kinyitja az ajtót, és hallották, amint lement a lépcsőn. A lefolyó rázendített a maga tompa, szortyogó hangjára.

- Mi igaz mindebből? - kérdezte North. De Sara visszasüllyedt a csendbe. A kimondott szavak összefolytak North tudatában és egyetlen mondatot alkottak, ami azt jelentette, hogy Sara szegény, hogy meg kell keresnie a kenyerét; de az izgalom, amellyel beszélt, talán a bor okozta izgalom, más valakit varázsolt elő belőle, más embert, akit bele kell illeszteni az egészbe.

A ház csendes volt, nem számítva a fürdőkádból leeresztett víz csobogását. Vizenyős rajz imbolygott a mennyezeten. Az utcán táncoló lámpafények különös halványvörös fénybe borították a szemközti házakat. A nappali zsibongás elhalt; most már nem zörögtek kocsik az utcán. A zöldségárusok, a kintornások, a skálázó nő, a harsonázó férfi, valamennyien elkocogtak a taligájukkal, lehúzták a függönyüket és lezárták a zongorájukat. Olyan csend volt, hogy egy pillanatig úgy rémlett Northnak, mintha Afrikában volna és holdfényben ülne a verandáján. De kiszabadította magát ebből a hangulatból. - Nos, mi lesz az estéllyel? - mondta. Felállt és eldobta cigarettáját. - Mehetünk - mondta. - Eriggy és öltözz fel. - Ha az ember elmegy egy estélyre, akkor szamárság olyankor menni, amikor a többiek már hazamennek. És most már biztosan megkezdődött az estély.

- Mit is mondtál - mit is mondtál, Nell? - mondta Peggy a kapuban azzal a szándékkal, hogy kiverje Eleanor fejéből azt a rögeszmét, hogy ki kell fizetnie a taxit. - Hétköznapi embereknek - hétköznapi embereknek - mit kell csinálniuk? - kérdezte.

De Peggy eltaszította a kezét és az aprópénz lehullott a kapu lépcsőjére. Mindketten egyszerre hajoltak le és fejük összeütődött.

- Ne törődj vele - mondta Eleanor, mivel egy pénzdarab elgurult. - Az én hibámból történt. - A szobalány kinyitotta az ajtót.

Bementek egy földszinti szobába, amely iroda volt ugyan, de egyúttal ruhatárnak is fel lehetett használni. Tükör állt az asztalon, és előtte tálcákon tűk, fésűk meg kefék. Eleanor a tükörhöz lépett és belepillantott.

- Milyen cigányasszony! - mondta és megfésülte a haját. - Olyan fekete vagyok, mint egy néger! - Aztán átengedte a helyet Peggynek és várt.

- Miféle szoba? - kérdezte Peggy szórakozottan; éppen az arcát igazította ki.

- ... ahol találkozni szoktunk - mondta Eleanor. Nyilvánvalóan még mindig irodának szolgál. De most ingatlanügynök-hirdetések voltak a falra szegezve.

- Mostanában ritkán jár be a városba. Csak eljegyzésekre meg keresztelőkre - folytatta Eleanor.

- Az ember egyszer csak szembetalálja magát egy hat láb két hüvelyk magas fiatalemberrel és akkor kap észbe, hogy ez az a csöppség - folytatta Eleanor.

- Valóságos madárijesztő volnék, ha nem tenném - mondta Peggy. Úgy képzelte, hogy még mindig látszik a fáradtság a szája és a szeme körül. Soha nem volt ily kevés kedve estélyre menni.

- Ó, köszönöm szépen... - szakította félbe Eleanor. A szobalány behozott egy hatpennyst.

- Most pedig, Peggy, - mondta, odanyujtva a pénzt - hadd fizessem ki a részemet.

- De hiszen én rendeltem - erőszakoskodott Eleanor. - Ki nem állhatom a takarékoskodást, ha estélyre megyek - folytatta Eleanor, Peggy háta mögött, még mindig feléje nyujtva a pénzt. - Emlékszel, mit mondott a nagyapád? Mindig azt mondta: - Nem szabad elrontani a jó hajót egy vödör kátrány miatt; - ha az ember vásárolni ment vele, - folytatta, mikor megindultak a lépcsőn - mindig azt mondta: - Csak a legjobb holmit mutassák.

- Emlékszel? - mondta Eleanor. Jól esett neki, ha valaki emlékezett az apjára. - Úgy látszik, ezeket a szobákat bérbeadták - tette hozzá, amint fölfelé mentek. Az ajtók tárva-nyitva voltak. - Ez valami közjegyző - mondta fehér nevekkel teleírt okmányos dobozokra pillantva.

- Igen, értem, mért fested ki s készíted ki magadat - folytatta unokahúgára pillantva. - Nagyon csinos vagy. Ki vagy csípve. Ez jól illik a fiatalsághoz. Énhozzám már nem illik. Én felpántlikázottnak - felpántlikázottnak - jól mondom?... érezném magamat. Mit csináljak ezzel az aprópénzzel, ha te nem akarod elfogadni? Talán jobb lett volna lent hagynom a táskámban. - Egyre följebb mentek. - Úgy látszik, minden szobában fogadnak - folytatta. Most felértek egy vörös futószőnyeghez - úgy, hogy ha Delia kisszobája nagyon megtelik..., de hiszen még csak most kezdődött az estély. Korán érkezünk. Mindenki fönt van... Hallom a hangjukat. Gyere... Menjek előre?

Hangfoszlányok hallatszottak az ajtó mögül. Egy szobalány megállította őket.

- Siess és öltözz át - mondta North. Fel és alá járkált a szobában és a villanykapcsolóval kísérletezett.

Végre sikerült, a szoba közepén kigyulladt a villanyfény. Az ernyőt levették, csak egy zöldes papírzacskó volt rajta.

- Siess és öltözz át - mondta mégegyszer. Sara nem válaszolt. Könyvet húzott maga elé és úgy tett, mintha olvasná.

- Megölte a királyt - mondta. - Most aztán mit fog művelni? - Ujjait a könyv lapjai között tartotta és Northra nézett; az már tudta, hogy ez csak ravaszkodás, hogy késleltesse a cselekvés pillanatát. Neki sem volt kedve elmenni az estélyre. De ha egyszer Eleanor mindenáron azt akarja... - habozott, órájára nézett.

- Komédiázik, ellenkezik - mondta, valami könyvből idézve. - Ez benne az egyetlen állandó - tette hozzá találomra.

Mielőtt olvasni kezdett, mindig bele kellett élnie magát a díszletbe. Egyet-mást elhanyagolni, a többit kiemelni. Sziklás sziget a tenger közepén, gondolta magában. - Ott zöld tócsák vannak, ezüstbe játszó fűnyalábok, homok és messze a parton megtörő hullámok szelíd nyögése. Kinyitotta a száját, hogy tovább olvassa. Ekkor hang hallatszott a háta mögött; valaki megjelent. A színdarabban vagy a szobában? North felnézett.

- Maggie! - kiáltott fel Sara. Ott állt Maggie a nyitott ajtóban, estélyi ruhában.

- Aludtatok? - kérdezte Maggie és bejött a szobába. - Egyre csak csöngettünk, csöngettünk.

Ott állt és rájuk mosolygott. Mulattatta a helyzet, mintha alvókat riasztott volna fel.

- Mirevaló a csengő egyáltalán, ha mindig el van rontva? - mondta egy férfi, aki Maggie háta mögött állt.

North felállt. Első pillantásra alig ismerte meg őket. A felszínes benyomás, emlékezete legtetején, idegenszerű volt, hiszen évekkel ezelőtt látta őket utoljára.

- A csengő nem szól és a csap nem folyik - mondta félszegen. - Vagy pedig megállás nélkül folyik - tette hozzá, mert a fürdőszoba lefolyója még mindig gargarizált.

- Az a szerencse, hogy az ajtó nyitva volt - mondta Maggie. Megállt az asztal mellett és nézte, nézte az almahéj foszlányait, meg a gyümölcsöt, amelyre rátelepedtek a legyek. - Van olyan szépség, - gondolta North - amelyik elhervad - olyan is van, - gondolta Maggiere pillantva - amely idővel még szebb lesz. Maggie haja őszbe vegyült, a gyermekei már alighanem nagyok. De mért csücsörítik össze ajkukat a nők, valahányszor tükörbe néznek? - töprengett. Maggie tükörbe nézett, összecsücsörítette ajkát, aztán átment a szobán és leült a kandalló mellett egy székre.

- És mért sírt Renny? - mondta Sara. North a férfira nézett. Nagy orra mindkét oldala nedves volt.

- Mert nagyon rossz darabot láttunk - mondta Renny. - És szeretnék inni valamit.

Sara a pohárszékhez lépett és csörömpölni kezdett a poharakkal. - Olvastatok? - kérdezte Renny, a könyvre pillantva, amely leesett a padlóra.

- Sziklás szigeten voltunk a tenger közepén - mondta Sara és letette a poharakat az asztalra. Renny tölteni kezdte a whiskyt.

Most már emlékszem rájuk, gondolta North. Amikor utoljára találkozott velük, éppen a háborúba készült. Egy kis házban volt Westminsterben, a kandalló mellett ültek. Egy gyerek tarka falóval játszott. És ő irigyelte a boldogságukat. És tudományról beszéltek. És Renny azt mondta: - segítek nekik bombákat gyártani. - és arca lárvaszerű kifejezést öltött. Ez az ember bombákat gyártott; szereti a békét, a tudomány embere és könnyen sírva fakad.

- Elég! - kiáltotta Renny. - Elég! - Sara az asztalra fröccsentette a szódavizet.

- Mikor jöttél meg? - kérdezte Renny, kezébe véve a poharát és még mindig könnyező szemmel nézve rá.

- Igen, eladtam - mondta North. - Még nem tudom, itt maradok-e vagy visszamegyek - mondta, ő is megfogta a poharát és szájához emelte.

- Hol volt a farmod? - mondta Renny, feléje hajolva. Aztán Afrikáról kezdtek beszélgetni.

Maggie nézte, hogyan iszogatnak és beszélgetnek. A villanylámpára boruló, gyűrött papirzacskón különös foltok voltak. A pettyes fényben zöldes volt mindenkinek az arca. Renny orra tövében mindkét mélyedés nedves. Arca hepehupás. North arca kerek, orra tömpe és szája kissé kékes. Félretolta a székét úgy, hogy jobban láthassa a két fejet egymás mellett. Nagyon különbözők voltak. Mikor Afrikáról beszéltek, mindkettő megváltozott, mintha megremegtették volna a fínom hálózatot a bőr alatt, és a súlyok különböző gödrökbe helyezkedtek volna el. Maggie megborzongott; mintha tulajdon testében is megváltoztak volna a súlyok. Volt valami a világításban, ami zavarta. Körülnézett. Úgy látszik, az utcán lámpafény táncol. Annak a világossága imbolyog a szobában és elkeveredik a foltos papirzacskóba borított villanylámpa fényével. Úgy látszik, ez az... Felrezzent. Egy hang jutott el a füléhez.

- Bocsánat... - szakította félbe Renny. Felemelte kezét, mint egy rendőr, aki megállítja a forgalmat. Aztán tovább beszélgettek Afrikáról.

Maggie hátradőlt a székében. A két férfi feje fölött a mahagóni karosszék faragott háta domborodott, és a szék hátának faragása mögött egy vörössel szegélyezett recés váza állott, meg a kandalló párkányának apró fekete-fehér kockái, és végül a három fűszál, amelyek puha, sárga tollakban végződtek. Ide-oda jártatta szemét. A szeme járt-kelt, összegyüjtött, felszedett, mindent egységbe foglalt, de ekkor, éppen abban a pillanatban, amikor már-már befejezte a rajzot, Renny felkiáltott:

Felállt. Félretolta whiskys poharát. Úgy áll itt, mint aki csapatot vezényel, gondolta magában North. Olyan nyomatékos a hangja, olyan parancsoló a kézmozdulata. Pedig csak arról van szó, hogy el kell menni egy vénasszony estélyére. Nem így van-e mindig, gondolta magában, mikor ő is felállt és a kalapját kereste, nem kerül-e felszínre minden ok nélkül, váratlanul, az emberi személyiség mélységeiből valami, ami a hétköznapi cselekvéseket, a szokványos szavakat az egész lényünk kifejezésévé teszi, így most Renny azt érzi, miközben vele tart Delia estélyére, mintha egy ostromolt helyőrség segítségére sietne a sivatagon át.

Keze már az ajtó gombján volt, de hirtelen megállt. Sara kijött a hálószobából; átöltözött, estélyi ruhában volt; valami különös volt rajta - talán az estélyi ruha tette idegenszerűvé.

Maggie fölállt. Még egy utolsót pillantott az olcsó, bútorozott szobába. Ott volt a pampafű a terrakotta-cserépben, a vörösszegélyű, recés váza, meg a mahagóni szék. Az asztalon ott feküdt a gyümölcsöstál. Súlyos, érzéki almák hevertek a sárga, foltos banánok mellett. Furcsa összeállítás volt, - a kerek meg a hosszúkás, a rózsaszínű meg a sárga. Leoltotta a lámpát. A szoba most sötét volt, csak egy vizenyős rajz imbolygott a mennyezeten. Ebben a fantómszerűen derengő világításban csak a körvonalak látszottak. Almák, banánok árnyalakjai és egy szék kísértete. A színek lassan visszatértek, mikor szeme megszokta a sötétséget... Ott állt egy darabig. Egyszerre csak hang harsant fel:

- A kisasszony neve? - kérdezte a szobalány Peggytől, aki elmaradt Eleanor mögött.

Hangok zűrzavara hallatszott; a világítás a szemébe özönlött és Delia előlépett.

Bement; de úgy érezte magát, mintha belakkozták volna, mintha más bőrt húztak volna rá. Túlságosan korán érkeztek - a szoba csaknem üres volt. Csak néhány ember ácsorgott benne és túl hangosan beszélt, mintha hangjukkal akarnák megtölteni a szobát. Játsszák a szerepüket, gondolta magában, mikor kezet fogott Deliával, úgy tesznek, mintha valami érdekes eseményt várnának. Rendkívüli élességgel látta a perzsaszőnyeget és a faragott kandallót, de a szoba közepén üres tér volt.

Mi a javallat ebben a különleges helyzetben? tünődött magában, mintha rendelvényt írna egy betegnek. Följegyezni mindent - gondolta. Felraktározni egy üvegbe, amelyen fényes zöld címke van, gondolta. Ha az ember mindent feljegyez, akkor elmúlik a bosszúsága. Ha az ember mindent feljegyez, elmúlik a bosszúsága, mondta el magában mégegyszer, amint egyedül ácsorgott. Delia elrohant mellette. Összevissza beszélt.

- Könnyű maguknak, akik Londonban laknak - mondta. Az a baj, hogyha az ember mindent emlékezetébe vés, amit az emberek mondanak, hogy annyi ostobaságot fecsegnek össze... annyi mérhetetlen ostobaságot, gondolta Peggy magában és visszahúzódott a fal felé. Ekkor belépett az apja. Egyideig habozott az ajtóban. Hátravetette a fejét, mintha valakit keresne és kinyujtott kézzel lépett előre.

Hát ez mi? vizsgálta magát, mert abban a pillanatban, amikor megpillantotta az apját, meglehetősen viseltes cipőben, közvetlen, őszinte érzés fogta el. Mi ez az áradó melegség? - tanulmányozta. Figyelte az apját, amint átmegy a szobán. A cipője mindig sajátságosan meghatotta. Ebben része van annak, hogy férfi és része van egyszerűen a szánalomnak. Lehet ezt «szeretetnek» nevezni? Arra kényszerítette magát, hogy járjon-keljen. Most, hogy csaknem teljes érzéketlenségre edzettem magamat, gondolta magában, bátran végigmegyek a termen; odamegyek Patrick bácsihoz, aki a kanapé mellett áll és a fogát piszkálja és azt mondom neki... Ugyan mit mondok?

Egy mondat kínálkozott minden értelem és cél nélkül, miközben végigment a szobán. - Hogy van az az ember, aki fejszével megvágta a lábaujját?

- Hogy van az az ember, aki fejszével megvágta a lábaujját? - mondta ki a szavakat, szóról szóra úgy, ahogy eszébe jutottak. A szép öreg ír lehajolt, mert nagyon magas volt és tölcsért formált a kezéből, mert rosszul hallott.

- Feyceth? Feyceth? - mondta el kétszer. Peggy elmosolyodott. Megállapította magában, hogy a lépcsőfokokat, amelyek egyik agyvelőt a másikkal összekötik, nagyon alacsonyra kell szabni, ha gondolat jár rajtuk.

- Aki fejszét vágott bele a lábába, amikor nálatok nyaraltam - mondta. Emlékezett rá, amikor utoljára náluk vakációzott Írországban, a kertész fejszét vágott bele a lábába.

- Feyceth? Feyceth? - mondta mégegyszer az öreg; zavartnak látszott. Aztán egyszerre csak felderengett szemében az értelem fénye.

- Ó, Feycethék! Persze! - mondta - a kedves öreg Peter Feyceth! Hogyne! - Úgy látszik, voltak Feycethek Galwayban és a félreértés, amelyet Peggynek eszeágában sem volt eloszlatni, egészen jó szolgálatot tett, mert elindította az öreget, és Patrick bácsi egymásután mesélte a történeteket Feycethékről, mialatt egymás mellett ültek a kereveten.

Egy felnőtt nő, gondolta magában Peggy, elmegy London túlsó végére, hogy egy süket öreg emberrel beszélgessen Feycethékről, akiknek hírét sem hallotta, csak a kertész felől érdeklődött, aki fejszével megvágta a lábát. De számít ez? Fejsze vagy Feyceth? Elnevette magát, szerencsére ugyanabban a pillanatban, mikor az öreg tréfált, úgyhogy a nevetés jókor jött. Az ember kívánja, hogy együtt nevessenek vele. Az élvezet fokozódik, ha osztoznak rajta. Vonatkozik-e ugyanez a fájdalomra? - tünődött. Ez a magyarázata annak, hogy az emberek annyit beszélnek az egészségi állapotukról - talán, mert ha megosztják a dolgokat, akkor enyhítik is? Ha a fájdalomnak, az élvezetnek külső formát adunk, akkor máris csökkentettük őket... De a gondolat kisiklott. Patrick bácsi egymásután elmondta régi történeteit, kedvesen, nyugodtan, módszeresen. Olyan ember módjára, aki elindít egy még használható, de meglehetősen elnyűtt, öreg lovat, visszaemlékezett a régi időkre, a régi kutyákra, régi esetekre, amelyek lassacskán, amint belemelegedett, a vidéki családi élet képeivé alakultak. Peggynek úgy rémlett, miközben félfüllel hallgatta, mintha megfakult pillanatfelvételeket nézegetne krikettezőkről, vagy falusi lakok lépcsőin álló vadászokról.

Hány ember figyel arra, amit mások mondanak? - tünődött magában. Ez az «osztozás» úgy látszik, csak móka. Figyelésre kényszerítette magát.

- Bizony, szép napokat éltünk akkor! - mondta az öreg. Fakó szemében fények gyultak ki.

Peggy újra a térdharisnyás férfiak meg a lengő szoknyájú nők pillanatfelvételeit nézte a széles fehér lépcsőn, a lábuk előtt gunnyasztó kutyával. De Patrick bácsi ezúttal formában volt.

- Beszélt neked az apád egy Roddy Jenkins nevű emberről, aki a kis fehér házban lakott az országúttól jobbra? - kérdezte. - Talán már ismered ezt a történetet.

- Nem - mondta Peggy, összeráncolva szemöldökét, mintha emlékei között keresgélne. - Mesélje el.

Arra alkalmas vagyok, hogy összegyüjtsem a tényeket. De ami a személyiséget teszi, - behajlította tenyerét - a kiterjedést - erre alkalmatlan vagyok. Itt van nagynénje, Delia. Figyelte, hogyan izeg-mozog a szobában. Mit tudok róla? Hogy aranypettyes estélyi ruhát visel, hogy hullámos a haja, amely valamikor vörös volt, most fehér; hogy szép; roskatag; multja van. De miféle multja? Férjhez ment Patrickhez... A hosszú történet, amelyet Patrick mesélt, megbolygatta eszméletének felszínét, mint ahogy az evezők hasítják a vizet. Nem szűnt ez a kavargás. A történetben is tó szerepelt, mert vadkacsa-vadászatról szólt.

Hozzáment Patrickhez, gondolta és nézte a férfi törődött, viharvert arcát, néhány szál haját. Mért ment Patrickhez Delia? tünődött. Hogy jutnak el az emberek a szerelemhez, a gyerekekhez? Az emberek, akik éppen csak megérintik egymást, máris füstfelhőbe borulnak; vörös füstfelhőbe. Patrick arca egy szem egres vörös héjára emlékeztette, rajta apró szőrökkel. De arcának egyetlen ránca sem elég határozott - gondolta, hogy megmagyarázza, mért kerültek össze és mért lett három gyerekük. Egyik-másik redőjét a vadászatnak köszönhette; némelyiket a gondnak; mert elmúltak a régi szép napok, mondta az öreg. Le kellett szállni a magas lóról.

- Igen, valamennyien így vagyunk - mondta Peggy szórakozottan. Óvatosan megfordította a csuklóját, hogy megnézze, hány óra van. Mindössze negyedóra telt el. A szoba megtelt emberekkel, akiket nem ismert. Egy hindu is volt köztük, rózsaszínű turbánnal a fején.

- Látom, hogy úntatlak ezekkel a régi históriákkal - mondta nagybátyja, fejét csóválva. Látszott rajta, hogy megsértődött.

- Nem, dehogy, nem, dehogy! - mondta Peggy és feszélyezettnek érezte magát. Az öreg újra belevetette magát a történetekbe, de Peggy érezte, hogy már csak udvariasságból. A fájdalomnak kettő az egy arányban kell meghaladnia az élvezetet, gondolta magában, legalább is mindenféle társadalmi vonatkozásban. Vagy talán én vagyok a kivétel, a különleges eset? folytatta, mert úgy látszott, a többiek meglehetősen boldogok voltak. Igen, gondolta, egyenesen maga elé nézve, és újra azt érezte, hogy a bőre megfeszül az ajka meg a szeme körül, úgy látszik, még mindig fáradt attól, hogy hajnalig ült egy gyermekágyas asszony ágyánál. Én vagyok a kivétel; kemény, hideg, máris benn a taposómalomban; semmi egyéb, csak orvos.

Kiszabadulni ebből a taposómalomból, mielőtt még a halál hideg keze kiráncigálna onnan, ugyancsak átkozottul nehéz, gondolta magában, olyasvalami, mint amikor az ember fagyos csizmában próbálja a lábát... Lehajtotta fejét, próbált odafigyelni. Mosolyogni, odahajolni, úgy tenni, mintha szórakoznál, pedig unatkozol, milyen keserves robot, gondolta magában. De minden keserves, gondolta, a rózsaszínű turbános hindura pillantva.

- Eleanor valamelyik hinduja - mondta Peggy hangosan, és magában azt gondolta, ó, bár a sötétség kegyes hatalmai megszüntetnék az érzőidegek külső kiszolgáltatottságát, és lehetővé tennék, hogy felálljak és... Hallgattak mindketten.

- De nem akarlak itt tartani, nem akarlak a régi történeteimmel traktálni - mondta Patrick bácsi. Rogyadozó térdű, viharvert lova megállt.

- Még csak azt mondja meg, az öreg Biddy még mindig ott ül a boltjában, ahol valamikor édességet vásároltunk?

- Szegény öreg csont... - kezdte Patrick. Újra belemelegedett. Valamennyi betege ezt mondja, gondolta Peggy. Pihenni, pihenni, hadd pihenjek. Csak meg tudnék merevedni; csak ne kellene érezni; ezt kiáltja minden szülő nő. Pihenni, nem lenni. A középkorban, gondolta, jó volt erre a cella, a kolostor. Most a laboratórium szolgál erre a célra, a hivatás. Arra, hogy ne éljünk, ne érezzünk, hogy pénzt keressünk, mindig csak pénzt, hogy a végén, mikor öreg vagyok és rokkant, mint egy ló, - nem, inkább tehén... - ugyanis az öreg Patrick történetének egy-két forgácsa beszűrődött az agyába: - ... mert nincs semmi ára a baromnak, - mondta az öreg - nincs semmi ára. Ó, itt van Julia Comarty - és kezével, nagy, laza izületű kezével bájos honfitársnője felé intett.

Peggy magára maradt, egyedül ült a kereveten. Nagybátyja fölállt és mindkét kezét kinyujtotta a madárszerű öregasszony felé, aki csipogva jött be.

Egyedül maradt. Örült, hogy egyedül van. Semmi kedve nem volt beszélni. De a következő pillanatban valaki megállt mellette. Martin volt. Leült mellé. Peggy egyszerre magatartást változtatott.

- Megtetted kötelességedet a vén gebe körül, Peggy? - mondta Martin. A történetekre célzott, amelyeket az öreg Patrick szokott mesélni.

- Az ember úgyis tudja, hogyan végződnek ezek a történetek - mentegetőzött Peggy, Martint nézve. Újabban fölfelé fésülte a haját, mint egy pincér. Sohasem nézett a szemébe. Sohasem érezte magát biztonságban vele. Peggy volt az orvosa; Peggy tudta, hogy rettenetesen fél a ráktól. El kell vonnia a figyelmét erről a tárgyról, arról a gondolatról, hogy ő most tüneteket kutat rajta.

- Azon törtem a fejemet, hogyan házasodtak ezek össze - mondta Peggy. - Szerelmesek voltak egymásba? - Összevissza beszélt, hogy elvonja Martin figyelmét.

- Patrick szerelmes volt, hogyne lett volna - mondta Martin. Deliára nézett. Ott állt a kandalló mellett és a hinduval beszélgetett. Még mindig nagyon szép nő, volt benne méltóság, volt benne lendület.

- Mi valamennyien szerelmesek voltunk - mondta, oldalvást pillantva Peggyre. - A fiatalabb nemzedék meg oly komoly...

- Persze, persze - mondta Peggy mosolyogva. Szerette Martinban, hogy szakadatlanul nyargalt a szerelem után, hogy bátran belekapaszkodott az ifjúság tűnő szárnyába - még ő is, még ma is.

- De te, - mondta Martin, kinyujtva lábát, felhúzva nadrágját - a te nemzedéked sok mindenből nem veszi ki a részét. Sok mindenből nem veszi ki a részét - mondta mégegyszer. Peggy várta, hogy mit mond.

Martin szereti ilyen módon hangsúlyozni a saját fiatalságát, gondolta Peggy; olyan dolgokat mond, amelyeket korszerűeknek tart.

- Tudom, tudom, tudom - vihogott Martin, vállát vonogatva és oldalvást pillantva Peggyre. Nagyon kevesett tudott Peggy magánéletéről. De komolynak és fáradtnak látszott. Túlsokat dolgozik, gondolta.

- Én is öregszem - mondta Peggy. - Nem hagyom ott a taposómalmot. Eleanor is mondta ma este.

- Most jött haza Indiából - tette hozzá Martin. - Ajándék Bengálból, mi? - mondta a kabátjára célozva.

- És Delia? - kérdezte Peggy. Delia ment el mellettük. - Delia szerelmes volt? (Már amit a ti nemzedéktek «szerelmesnek» nevezett - tette hozzá magában.)

Martin jobbra-balra ingatta fejét és összeszorította száját. Mindig szerette ezt a kis mókát, eszmélt rá Peggy.

- Nem tudom; semmit sem tudok Deliáról - mondta. - Tudod, ott volt az Eszme, - amit ő abban az időben Az Eszmének nevezett - Martin elfintorította a száját. - Tudod, Irország. Parnell. Hallottad egy Parnell nevű ember hírét? - kérdezte.

- És Edward? - tette hozzá. Éppen bejött. Igen választékosnak látszott a maga kidolgozott és öntudatos egyszerűségében.

- Edward igen, Edward szerelmes volt. Bizonyosan hallottad a régi történetet... Edwardról meg Kittyről.

- Hogy is hívják azt, akihez hozzáment? Lasswade? - suttogta Peggy, mikor Edward elment mellettük.

- Igen, a másikhoz ment hozzá, Lasswade-hez. De Edward szerelmes volt... nagyon szerelmes volt - suttogta Martin. - Hanem te - hirtelen rápillantott. Volt ebben a lányban valami, ami jéggé fagyasztotta. - Természetesen megvan a foglalkozásod... - Lenézett a padlóra. Most arra gondol, milyen rettenetes volna rákot kapni, gyanította Peggy. Most attól fél, hogy felfedez rajta valami tünetet.

- Mért? Az emberek tovább élnek, mint azelőtt - mondta Martin. - És semmiesetre sem halnak meg olyan kínosan - tette hozzá.

- Hát egy pár fogást megtanultunk - ismerte el Peggy. Martin maga elé bámult, olyan tekintettel, amely megmozgatta Peggyben a részvétet.

- Nyolcvanesztendőt fogsz megérni, ha ugyan kedved van hozzá - mondta. Martin ránézett.

- Hát persze, hogy szeretnék nyolcvan évig élni! - kiáltott fel Martin. - Tudod, én már ilyen vagyok. Élvezem az életet. - Csakugyan, mérhetetlenül élvezte.

Már túl lehet a hatvanon, gyanította Peggy, de nagyszerűen tartja magát. Olyan üde és mozgékony, mint egy negyvenéves férfi, a kanárisárga hölgyével, Kensingtonban.

- Ugyan Peggy, ugyan Peggy, mese az, hogy nem élvezed az életet. Na, itt van Rose.

- Szeretnél nyolcvan évig élni? - kérdezte tőle Martin. Kétszer kellett megkérdeznie, Rose süket volt.

- Hát persze, hogy szeretnék - felelte, mikor végre megértette. Jól megnézte őket. Különös vonala van hátravetett fejével, gondolta Peggy. Olyan, mint egy gránátos.

- Hát persze, hogy szeretnék - mondta, hirtelen odatelepedve melléjük a kanapéra.

- De hát akkor - kezdte Peggy. Elhallgatott. Eszébe jutott, hogy Rose süket, ordítania kell. - Az emberek nem voltak ilyen hóbortosak a te idődben - kiáltotta, de nem volt bizonyos abban, hogy Rose meghallotta.

- Látni akarom, hogy mi történik - mondta Rose. - Nagyon érdekes világot élünk - tette hozzá.

- Szamárság - évődött Martin. - Élni szeretnél - ordította a fülébe - azért, mert élvezed az életet.

- Azt hiszed, ki tudsz hozni a sodromból ilyen későn este? - mondta Rose, Martin karjára csapva.

Most a gyerekkorukról fognak mesélni, arról, hogy fára másztak a kertben, meg arról, hogy lelőtték valakinek a macskáját. Minden embernek megvan a maga előírt vonala az agyában, gondolta, és ezen a vonalon ugyanazok a régi mondások futnak végig. Az agyunkat keresztül-kasul vonalak hálózzák be, mint a tenyerünket.

- Rose mindig olyan eleven volt, mint a kéneső - mondta Martin Peggyhez fordulva.

- És mindig engem szidtak, mindig én voltam a bűnös - mondta Rose. - Martin a tanulószobában volt. Hát én hova menjek? Eriggy, játssz a gyerekszobában! - Gesztikulált a kezével.

- Így aztán bement a fürdőszobába és megsértette a csuklóját egy késsel - incselkedett Martin.

- Nem, nem, ez Erridge miatt volt: a mikroszkóp miatt - igazította helyre Rose.

Olyan ez, mint a tulajdon farkát kergető macska, gondolta Peggy. Körbe, körbe mennek, körbe, körbe. De ezt szeretik, gondolta magában, ezért gyűlnek össze esténkint. Martin tovább évődött Rose-zal.

Peggynek eszébe jutott, hogy Rose valami kitüntetést kapott a háborús érdemeiért.

- Méltóknak tartasz bennünket arra, hogy háborús díszben mutatkozz előttünk? - évődött tovább.

- Ez az ember féltékeny - mondta Rose újra Peggyhez fordulva. - Soha életében nem dolgozott semmit.

- Már hogyne dolgoznék! Dolgozom - mondta Martin. - Reggeltől estig az irodában ülök.

Mindketten hirtelen elhallgattak. A körforgás befejeződött. Az öreg fivér és nővér játéka véget ért. Most már nem tehettek mást, mint újra kezdeni az egészet.

- Mit dolgozol? - mondta magában Peggy, mikor átment a szobán. Mit dolgozol? - mondta mégegyszer. Nyugtalanságot érzett, semmihez sem volt köze. Az ablakhoz ment és széthúzta a függönyt. Kis lyukakban csillagok ültek a kékesfekete égen. Kémények sora rajzolódott ki az égboltra. És a csillagok. Beláthatatlanok, örökök, közömbösök, nem, kifürkészhetetlenek - így mondják. De én nem érzem, gondolta a csillagokra bámulva. Akkor mért tegyek úgy, mintha érezném? A csillagok inkább olyanok, gondolta, hunyorítva a szemével, mint apró, jeges acélforgácsok. És a hold - hold is volt - olyan, mint egy kifényesített fazékfedő. De semmit sem érzett, még akkor sem, amikor idáig egyszerűsítette a holdat és a csillagokat. Erre megfordult és szemtől szembe találta magát egy fiatalemberrel, akit, úgy rémlett, hogy ismer, de nem tudott nevet adni neki. Szép homloka volt, de alig valami álla és arcszíne sápadt, tésztás.

- Hogy van? - mondta. - Hogy is hívják ezt az embert, Leacocknak, vagy Laycocknak?

- Utoljára - mondta - a lóversenyen találkoztunk. - Szeleburdi módon egy cornwalli mezővel, kőfalakkal, földművesekkel és zabolátlan, fickándozó pónikkal kapcsolta össze.

- Nem, az Paul volt - mondta a fiatalember - Paul, a fivérem. - Nem minden ingerültség nélkül mondta. Mivel foglalkozik ez az ember, amiért különbnek tartja magát Paulnál?

- Író? - kockáztatta meg. De ha százszor is író, - most jutott eszébe, hogy találkozott nevével az újságokban - mért veti hátra a fejét, amikor azt mondja: igen. Paul jobban tetszett neki, az legalább egészséges. Ennek furcsa ábrázata van; összenyomott, elgyötört, merev.

- Igen. - De mért harap bele a szóba, mintha száron lógó cseresznye volna? - gondolta Peggy. Senki sem közeledett hozzájuk; kénytelenek voltak egymás mellett üldögélni a falhoz támasztott székeken.

- Hogyan ér rá, ha hivatalba jár? - kérdezte Peggy. - Bizonyára a szabadidejében.

De ismerte. Kedves, átlagos ember. Egyszer nagyon előzékeny volt hozzá az útlevelével kapcsolatban. Ez a gyerek, gondolta Peggy, bár csak félig figyelt oda, persze kicsúfolja. Hát akkor mért jár az ő hivatalába? - tünődött. - Az én családomban - mondta a fiatalember - ... vadásznak. - Peggy figyelme elkalandozott, mindezt már hallotta. - Én, én, én - folytatta a fiatalember; olyan volt, mint egy keselyű mohó csőre, vagy porszívó vagy csöngető telefon. Én, én, én. De a fiú nem tehetett róla. Ezzel az elgyötört, önző ábrázatával, gondolta magában, rápillantva, nem tudja felszabadítani magát. Nem tud menekülni önmaga elől, szorosan hozzá van vasalva a kerékhez. Ennek be kell mutatnia, fel kell tárnia magát. De mért engedem? - gondolta Peggy. Bánom is én az ő én, én, én-jét. Nem érdekel a költészete. Le kell ráznom magamról, gondolta és úgy érezte magát, mint akinek a vérét kiszívták, és valamennyi idegközpontja elsápadt. Hallgatott. A fiatalember észrevette, hogy nem rokonszenvezik vele. Peggy föltételezte, hogy butának tartja.

- Fáradt vagyok - mentegetőzött. - Egész éjszaka virrasztottam - tette hozzá magyarázatul. - Én orvos vagyok...

A tűz kialudt a fiatalember arcán, amikor Peggy azt mondta «én». Ezt elvégeztük. Most már mindjárt elmegy - gondolta Peggy. Ez az ember nem lehet «te». «Én»-nek kell lennie. Peggy elmosolyodott, mert a fiatalember csakugyan felkelt és tovább ment.

Megfordult és megállt az ablakban. Szegény kis nyomorék, gondolta magában; csenevész, kókadt; hideg, mint az acél, kemény, mint az acél, sivár, mint az acél. És én is, gondolta, az égre pillantva. A csillagok össze-vissza voltak rátűzve az égre, kivéve azokat, amelyek jobbfelől voltak a kéményektől, oda volt kiszögezve a fantómszekér - hogy is hívják, nem jutott eszébe a neve. Meg fogom számolni, hány csillagból áll, gondolta, visszatérve a megfigyeléseihez és már hozzá is fogott, egy, kettő, három, négy... mikor hang harsant fel a háta mögött. - Peggy, nem csengett a füled? - Megfordult. Persze, Delia volt. Az ő kedélyes modora, az ő íreket utánzó hízelgése: - mert csengeniök kellett - mondta Delia és vállára tette a kezét - azok után, amiket a professzor úr rólad mondott. - Egy őszes hajú férfira mutatott. - Hogyan áradozott rólad!

Peggy odanézett. A tanára állt ott a társaságban, a mestere. Csakugyan, tudta, hogy okosnak tartja. Valószínűleg okos is. Nagyon okos.

- Kérlek - mondta Peggy. Megrázta az ablakot, de az nem mozdult, mert nagyon régi volt és nem illett bele a keretébe.

- Hagyd csak, Peggy - mondta valaki a háta mögött. Az apja volt. Egyik kezét az ablakra tette, azt, amelyiken a sebhely volt. Nekivetette magát; az ablak kinyílt.

- Köszönöm, Morris, most jobb lesz - mondta Delia. - Éppen azt mondtam Peggynek, hogy bizonyosan csengett a füle - kezdte újra. - A legkitűnőbb tanítványom! ezt mondta a professzor úr - folytatta Delia. - Biztosíthatlak, hogy nagyon büszke voltam. Az unokahúgom, mondtam. Nem is tudta...

Ez, gondolta Peggy, ez az élvezet. Mintha megcsendült volna az ideg a hátgerincén, mikor apja a dícséretet hallotta. Mindegyik izgalom más idegét érintette. A gúny a combját súrolta; az élvezet a hátgerincét borzongatta, de a látását is befolyásolta. A csillagok megszelidültek, mintha remegtek volna. Apja megsimogatta a vállát, mikor leeresztette kezét. De egyikük sem beszélt.

- Nem, így jó lesz - mondta Delia. - A szoba kezdett felmelegedni - tette hozzá. - Lassan összegyűlik a társaság, be kell őket terelni a földszinti szobákba - mondta. - De kik azok odalent? - mutatott az utcára. A házzal szemben, a sétatér rácsa mellett estélyiruhás csoport állt.

- Azt hiszem, az egyiket megismerem - mondta Morris kitekintve. - Ez North, ha jól látom.

- Jöjjenek el és győződjenek meg személyesen - mondta North. Arra szólították fel, hogy írja le Afrikát. Azt mondta, hogy sok benne a hegy és sok a síkság. Csend van és dalolnak a madarak. Elhallgatott. Nehéz egy környéket olyan emberek számára jellemezni, akik nem ismerik. Akkor a szemközti házban szétnyíltak a függönyök és három fej jelent meg az ablakban. Az egész társaság a fejeket nézte, amelyek a szemközti ablakban sorakoztak. Háttal a sétatér rácsának ott álltak az utcán. A fákról sötét levélzuhatag csüggött rájuk, a fák beleolvadtak az égbe. Hébe-hóba megmozdultak és gyöngéden susogtak, mikor szellő járta át őket. Egy csillag átragyogott a leveleken. Csend volt, a forgalom moraja egyetlen távoli zúgásba folyt össze. Egy macska suhant el. Egy másodpercig látták szemének fényes zöldjét, aztán kialudt. A macska végigfutott a megvilágított téren és elenyészett. Valaki újra kopogott az ablakon és azt kiáltotta: - Gyertek fel!

- Megyünk! - mondta Renny és behajította szivarját a háta mögötti bozótba. - Gyerünk.

Felmentek az emeletre, elhagyták az irodák ajtait meg a hátsókertre nyíló, hosszú ablakokat. Lombos fák nyujtották ki ágaikat különféle magasságban; a levelek, hol világoszöldek a mesterséges fényben, hol sötétek az árnyékban, fel és alá himbálóztak a szellőben. Aztán megérkeztek a ház lakott részébe, amelyet vörös futószőnyeg borított; és hangok zűrzavara hallatszott az ajtók mögül, mintha juhnyáj volna odazárva. Aztán felharsant a tánczene.

- Gyerünk be - mondta Maggie, pillanatra habozva az ajtóban. Megadta a nevüket a szobalánynak.

Delia a következő pillanatban már előttük állt. - És Pargiter kapitány! - kiáltott fel, miközben átsietett a szobán. - Milyen kedves tőled, hogy eljöttél - mondta hangosan. Összevissza kezet fogott velük, hol a jobbkezét, hol a balt, hol a balkezét, hol a jobbot nyujtotta.

- Tudtam, hogy te voltál - kiáltott fel - ott az utcán. Úgy rémlett nekem, hogy Rennyt megismerem. De Northban nem voltam biztos. Pargiter kapitány! - szorongatta a kezét. - Valóságos idegen vagy, de tárt karokkal fogadott idegen. Kit ismersz? Kit nem ismersz?

- Hát lássuk csak... Itt van valamennyi nagybácsid és nagynénid, itt vannak az unokatestvéreid és az unokatestvéreid fiai és lányai. Bizony, Maggie, a te gyönyörű két gyerekedet az előbb láttam. Errefelé vannak. Csak éppen a mi családunkban úgy elkeverednek a nemzedékek, unokatestvérek és nagynénik, nagybácsik és testvérek... De ez talán jó dolog.

Hirtelen elhallgatott, mint aki kifogyott ebből a mondanivalóból. A sálját morzsolgatta.

- Kezdődik a tánc - mondta, a fiatalemberre mutatva, aki újabb lemezt tett a grammofonra. - Ez nagyon megfelel a táncra - tette hozzá s a grammofonra mutatott. - Zenének nem ér semmit. - Egy pillanatra egyszerűvé vált. - Nem bírom a grammofonzenét. De a tánczene... az egészen más. És a fiataloknak - ti nem így találjátok? - táncolniok kell. Nagyon helyes, hogy táncolnak. Ami titeket illet, táncoljatok, vagy ne táncoljatok, ahogy jól esik. - Karját lengette.

- Igen, ahogy jólesik - visszhangozta a férje. Mellette állt, kezét lóbálva, mint valami kitömött medve, amelyre kabátokat akasztanak némelyik szállodában.

- Segíts eltolni az asztalokat, North - mondta Delia. - Ha ezek táncolnak, akkor mindent el kell takarítani az útjukból. Fel kell göngyölni a szőnyeget. - Eltolt egy asztalt az útból, aztán átrohant a szobán és a fal mellé lódított egy széket.

- Ne törődjetek vele, ne törődjetek vele, semmi baj, semmi baj! - kiáltozta Delia, aki magára öltötte egy ír háziasszony izgatott modorát. De North lehajolt és feltörülte a vizet.

- És mit fogsz művelni ezzel a zsebkendővel? - kérdezte Eleanor, aki hozzájuk csatlakozott, libegő vörös köpenyegében.

- És te, Sally? - mondta Eleanor a fal mellé húzódva, mert most kezdődött a tánc. - Táncolsz? - kérdezte és leült.

- Én? - mondta Sara ásítva. - Én aludni szeretnék. - Leült egy puffra Eleanor mellé.

- De remélem, nem azért jársz estélyekre, hogy aludj? - nevetett Eleanor, lepillantva rá. - Megint eszébe jutott a kis kép, amit telefonálás közben látott. De most nem láthatta Sara arcát, csak a fejebúbját.

- Nálad vacsorázott, nem? - mondta, mikor North visszatért hozzájuk a zsebkendőjével.

- És miről beszéltetek? - kérdezte. Még mindig maga előtt látta, amint a szék szélén ül, a lábát lóbálja és kormos az orra.

- Hogy miről beszéltünk? - kérdezte Sara. - Rólad, Eleanor. - Emberek mentek el szakadatlanul mellettük. Beleütköztek a térdükbe; táncolni kezdtek. Kissé elszédül az ember, gondolta Eleanor és hátrasüppedt a székébe.

A párok lassan kígyózni és forogni kezdtek körülöttük. Foxtrottot táncolnak, vélekedett Eleanor.

Az én életem, gondolta magában. Különös volt, ezen az estén már másodszor teszi valaki szóvá az életét. Pedig nem is volt életem, gondolta. Az életnek, ha már az ember túl van a hetvenen, valami kezelhető, mutogatható dolognak kellene lennie. Neki egyebe sincs, csak a jelen pillanata, gondolta. Most él, most, amikor a foxtrottot hallgatja. Aztán körülnézett. Itt van Morris; Rose; Edward hátravetett fejjel, egy ismeretlennel beszél. Én vagyok az egyetlen ember, gondolta, aki emlékszik rá, hogy az ágyam szélén ült egyszer és sírt azon az éjszakán, amikor kihirdették Kitty eljegyzését. Igen, a dolgok visszatérnek bennem. Hosszú életszakasz van a hátam mögött. Edward sír; Levyné fecseg; hull a hó; egy repedezett kőnapraforgó; a sárga omnibusz végigkocog a Bayswater Roadon. És én azt gondoltam, én vagyok a legfiatalabb az omnibuszon; most én vagyok a legöregebb... Millió emlék özönlött benne, szétszórt atomok kóvályogtak és csoportosultak. Hogy lesz ebből az, amit az emberek egy életnek neveznek? Összekulcsolta a kezét, még mindig benne volt az aprópénz. Talán ez az «én», a középpontban, gondolta; afféle csomó; és újra saját magát látta, amint az asztalánál ül és az itatóspapírjára rajzol, kis lyukakat fúr belé, amelyekből sugarak indulnak ki, indulnak, indulnak; egyik dolog a másikat követi, egyik jelenet elmossa a másikat. És aztán egyszerre csak azt mondják: - Rólad beszéltünk!

- A te életed - mondta Sara felpillantva. Eleanor elhallgatott. Sara-ról meg is feledkezett. Pedig valaki itt van és hallgatja. Akkor hát rendbe kell szedni gondolatait, meg kell találni a szavakat. - De nem, nem tudom megtalálni a szavakat; nem tudom senkinek sem elmondani.

- Nem Nicholas az? - mondta egy szálas emberre pillantva, aki az ajtóban állt.

- Hol? - mondta Sara. De rossz irányba nézett. Nicholas eltűnt. Talán tévedett Eleanor. - Az én életem más emberek élete volt - gondolta Eleanor. - Az apámé, Morrisé, a barátnőimé, Nicholasé... A Nicholasszal való beszélgetések foszlányai felújultak benne. Vagy ebéd vagy vacsora közben mondta - gondolta - egy vendéglőben. Rózsaszínű tollazatú papagáj ült kalickában a kassza fölött. És ő ott ült és beszélt - a háború után történt - a jövőről beszélt, meg a nevelésről, és nem engedte, hogy kifizessem a bort - jutott hirtelen Eleanor eszébe - pedig én rendeltem...

Ekkor valaki megállt előtte. Felnézett. - Éppen magára gondoltam! - kiáltott fel.

- Jó estét, madame - mondta föléje hajolva a maga külföldi szokása szerint.

- Éppen magára gondoltam - mondta el mégegyszer Eleanor. Csakugyan olyan volt, mintha neki magának egy része, egy elsüllyedt része bukkant volna felszínre. - Üljön le mellém - mondta és odahúzott egy széket.

- Nem tudja, ki az az alak, aki a nagynéném mellett ül? - kérdezte North a lánytól, akivel táncolt. A lány körülnézett, de révetegen.

- Még a háziasszonyt sem ismerem, - mondta a lány. - Szeretném, ha megmutatná.

- Nézze, ott - mondta North. Deliára mutatott, aki fekete estélyi ruhát viselt arany csillámokkal.

- Szóval az az? - mondta a lány rápillantva. - Ez a háziasszony. - North nem hallotta jól a lány nevét és a lány senkit sem ismert, örült neki. Izgatott volt, egészen más, mint rendesen. Kikalauzolta az ajtón. Szerette volna elkerülni a rokonait. Főképp Peggy hugát szerette volna kikerülni, de éppen ott állt, egyedül az ajtóban. Ellenkező irányba nézett és kivezette táncosnőjét az ajtón. Valahol csak van valami kert vagy tető, ahol egyedül leülhetnek. A lány hallatlanul csinos és fiatal volt.

Eleanor elmosolyodott. Itt ült mellette, nem éppen szabályos frakkjában, a pecsétgyűrűvel, amelybe anyjának, a hercegnőnek a címere van belevésve, meg ráncos sötét arcával, amely őt mindig afféle petyhüdt bőrű, szőrös állatra emlékeztette, amely mindenkivel vad, de őhozzá kedves. De vajjon mit gondolt Nicholasról? Egydarabban gondolt rá, nem tudta apró részletekre tördelni. Még arra is emlékezett, hogy füstös volt a vendéglő.

- Minden estére emlékszem, amit magával töltöttem - mondta Nicholas. De pillantása kissé bizonytalan volt, figyelme nem folytonos. Egy hölgyet nézett, aki éppen bejött. Jól öltözött hölgy volt, ott állt háttal a könyvespolcnak és késznek látszott minden eshetőségre. Ha egyszer a saját életemet sem tudom leírni, hogy tudnám őt leírni? Mert Eleanor nem tudta, ki ez az ember. Éppen csak jól esett neki, ha valahol megjelent; megszabadította a gondolkozás kényszerűségétől és kissé megremegtette az elméjét. Nicholas a hölgyet nézte. A hölgy felszárnyalt a tekintetétől, valósággal vibrált tőle. És Eleanornak egyszerre úgy rémlett, hogy mindez már régen megtörtént. Azon az estén ilyen lány jött be a vendéglőbe, ott állt és vibrált az ajtóban. Eleanor pontosan tudta, mit fog most mondani Nicholas. Már egyszer elmondta a vendéglőben. Azt fogja mondani - olyan ez a lány, mint a labda a kis szökőkút tetején a halkereskedésben. Csakugyan ezt mondta. Vajjon minden kissé máskép ismétlődik meg? - tünődött magában Eleanor. Ha így van, akkor mindennek valami képlete van, motívuma, amely visszatér, mint a zenében. Az ember félig emlékezik rá, félig előrelátja... Gigászi minta, amelyet csak egy-egy pillanatra lehet érzékelni. Ez a gondolat végtelen örömmel töltötte el. Csakugyan: van ilyen minta. De ki tervezi, ki eszeli ki? A gondolat elmerült. Nem tudta befejezni.

- Nicholas... - mondta. Szerette volna, ha ő fejezné be helyette. Ha átveszi a gondolatát és töretlenül felszínre hozná; ha szépségessé, teljessé tenné.

- Mondja, Nicholas... - kezdte, de sejtelme sem volt, hogyan fogja befejezni a mondatát, sőt, hogy egyáltalán mit akar kérdezni. Nicholas Sara-val beszélt. Eleanor odafigyelt. Nicholas ingerkedett Saraval. Ujjával a lábára mutatott.

- ... úgy jön el egy estélyre, hogy az egyik lábán fehér harisnya van, a másikon kék.

- «Az angol királyné meghívott teára, - dünnyögött Sara a zene ütemére - és én ránéztem a halvány ruhára, aranyt vagy ezüstöt, mit fogok felvenni... Lyukas a harisnyám, lyukas valamennyi.» - Ezek így udvarolnak egymásnak, gondolta magában Eleanor, szórakozottan hallgatva a nevetésüket meg az évődésüket. Ez is egy részecskéje a nagy mintának gondolta, még mindig felhasználva félig megfogalmazott gondolatát a mostani jelenet címkézésére. És ha ez az udvarlás nem is egészen olyan, mint a régi, de azért megvan a maga bája. Ez a szerelem nem olyan, mint a régi szerelem, de vajjon rosszabb-e? Annyi bizonyos, hogy ezek tudomást vesznek egymásról, egymásban élnek. És mi egyéb a szerelem, tünődött magában, a nevetésüket hallgatva.

- ... Nem tud önállóan cselekedni? - mondta Nicholas. - Még csak harisnyát sem tud önállóan választani?

- ... Azért, mert nincs is önálló élete - mondta Nicholas. - Álomvilágban él, - tette hozzá Eleanorhoz fordulva - egyedül.

- A tanár úr elmondja kis prédikációját - gúnyolódott Sara és Nicholas térdére tette a kezét.

- Sara eldalolja kis nótáját - nevetett Nicholas és megszorította a kezét.

- Mondja, Nicholas... - kezdte el újra. De újabb tánc kezdődött. Párok libegtek be a szobába. Lassan, meggyőződéssel, komoly ábrázattal, mintha valami misztikus szertartásban vennének részt, amely minden más érzést elhomályosított bennük, a táncosok keringeni kezdtek körülöttük, beleütköztek a térdükbe, majdnem ráléptek a lábukra. Egyszerre csak valaki megállt előttük.

- North! - kiáltott fel Nicholas. - North! Ma este már találkoztunk Eleanornál - kitárta kezét North felé.

Nicholas összemorzsolta az ujjait. North úgy érezte, csak akkor különülnek el egymástól, amikor ez az ember visszahúzza a kezét. Szertelen ember, de rokonszenves. North maga is úgy érezte, szeretne kitárulni. A szeme csillogott. Teljesen elvesztette zavart magatartását. A kalandja jól sikerült; a lány beleírta nevét a jegyzőkönyvébe. - Látogasson meg holnap este hatkor - mondta.

- Jó estét, Eleanor - mondta a keze fölé hajolva. - Nagyon fiatalos vagy, nagyon csinos vagy; tetszel nekem ebben a ruhában - mondta hindu köpenyére nézve.

- Ugyanez vonatkozik rád is - mondta Eleanor. Fölnézett rá. Úgy találta, hogy még sohasem volt ez a fiú ilyen csinos, ilyen erőteljes.

- Nem addig, amíg Sally meg nem tisztel - mondta, túlzott udvariassággal meghajolva Sara előtt.

- Mi ütött belé? - gondolta Eleanor. - Olyan szép, olyan boldognak látszik. Sally felállt, Nicholasnak nyujtotta a kezét. - Magával fogok táncolni - mondta. Egy darabig vártak, aztán keringeni kezdtek.

- Milyen furcsa pár - kiáltott fel North. Vigyorgásra torzult az arca, amíg nézte őket. - Sejtelmük sincs a táncról - tette hozzá. Leült Eleanor mellé, a székre, amelyet Nicholas üresen hagyott.

- Mindenkinek meg kellene házasodnia - mondta North. - És nekem tetszik ez az ember, bár egy kissé... hogy is mondjam... közönséges - kockáztatta meg, amint nézte, hogyan kering, meglehetősen félszegen a pár, körben a szobában.

- Az óralánca miatt gondolod? - tette hozzá az arany pecsétnyomóra pillantva, amely fel és alá himbálózott, miközben Nicholas táncolt.

De North nem figyelt oda, egy másik párt nézett a terem túlsó végében. A kandalló mellett álltak. Mindketten fiatalok voltak, mindketten hallgattak. Valami hatalmas érzés tartotta mindkettőjüket ebben a helyzetben. Amint rájuk nézett, Northot elborította önmagának, tulajdon életének az érzése és más hátteret tervezett számukra vagy önmaga számára, nem a kandalló párkányát vagy a könyvespolcot, hanem zuhogó vízeséseket, kergetőző, száguldó felhőket és a pár egy szirten állt hegyi patak fölött...

North felrázkódott. - Nem, persze nem - hagyta helybe. Eleanorra nézett. Ő sosem ment férjhez. Mért? tünődött magában. Feláldozta magát a családjának, gyanította. Az öreg, csonkakezű nagypapának. Aztán valami emlék szállt fel benne, egy terrasz, egy égő szivar és William Whatney. Talán az volt a tragédiája, hogy szerette ezt az embert. Gyöngéden nézett rá. Ebben a pillanatban mindenkit szeretett.

- Micsoda szerencse, hogy egyedül talállak, Nell - mondta és kezét Eleanor térdére tette.

- Drága North! - kiáltott fel. A ruháján átizzott a férfi izgalma; olyan, mint egy pórázát rángató kutya; minden idegszálával előretör, érezte Eleanor, amint kezét a térdén pihentette.

- Én? - kérdezte North. - Hogy jut eszedbe? - Talán látta, töprengett magában, amint lekalauzolta a lányt a földszintre.

- Mondd csak... - kezdte Eleanor. Szerette volna hidegen és okosan megkérdezni tőle, hogy mik a tervei, hiszen most egyedül voltak; de mikor beszélni kezdett, látta, hogy North arca elváltozik. A borzalom túlzott kifejezése ült ki rá.

Eleanor gyorsan hátrapillantott. Nővére, Milly terebélyesen, kiöltözötten, ahogy neméhez és osztályához illik, közeledett feléjük. Nagyon meghízott. Hogy elrejtse rossz alakját, gyöngyös fátylak lógtak a karján. A karja oly kövér volt, hogy kifőtt szóló spárgára emlékeztette Northot; halvány, lefelé keskenyülő spárgatőre.

- Ó, Eleanor! - kiáltott fel, mert még mindig megmaradt benne a fiatalabb nővér kutyaalázatának az emléke.

- Jaj de jó, hogy látlak, Eleanor - mondta Milly, vénasszonyos kis csipogásával; valami meghunyászkodás volt a hangjában. - És téged is, North!

Odanyujtotta neki kövér kis kezét. North észrevette, hogy a gyűrűk belesüppedtek az ujjaiba, a hús valósággal túlburjánzott rajtuk. A gyémántok fölött burjánzó hús undorította.

- Milyen kedves, hogy visszajöttél - mondta és lassan letelepedett a székébe. North érezte, hogy egy csapásra minden unalomba borult. Ez a nő hálót borított rájuk; arra kényszerítette őket, hogy családiasan érezzenek; neki most a közös rokonaikra kellett gondolnia; de ez idegen érzés volt.

- Connienál szálltunk meg - mondta Milly. - Feljöttek Londonba egy krikettmérkőzésre.

- És egy betűt sem hallottam az utazásodról, Nell - folytatta Milly. Csak hull, csak hull és mindent elborít, gondolta North, amint hallgatta nagynénje kis kérdéseinek nyirkos permetezését. De olyan bővében volt a jókedvnek, hogy sikerült rímbeszednie Milly szavait. - Harap-e a pók? - kérdezte tőle Milly. - Ragyog-e a hold? Harap-e a pók s úgy van-e, mint volt? - gondolta magában, mert a névjegyből, amely a mellényzsebében rejtőzött, sugarak áradtak szét, tekintet nélkül a másodrendű jelenetekre, amelyek rátelepedtek a pillanatra. Connienál szállunk meg, folytatta Milly, Connie Jimmyt várja, aki hazatért Ugandából... North tudata csak egy-két szót kapott fel, mert egy kertet látott, meg szobát, s a következő szó, amelyet hallott, «garatmandula» volt - nagyon szép szó, gondolta magában és elkülönítette értelmétől; darázsderekú; középen kettévágott; kemény, fénylő, acélos hasa van, nagyon megfelel egy rovar külsejének az ábrázolására - de ekkor egy kolosszus közeledett; rengeteg feketével keretezett fehér mellény és az egészből Hugh Gibbs bújt ki. North felugrott és felajánlotta neki a székét.

- Kedves fiam, csak nem kívánod, hogy erre üljek le - mondta Hugh nevetve, elutasítva a meglehetősen törékeny széket, amelyet North felajánlott.

- Keress nekem valami, - körülnézett, kezét fehér mellényén tartva - valami szilárdabbat.

Erre vezetett harminc esztendei házasélet. Phü, phü, phü és thü, thü, thü. Úgy hangzott, mint a jószág kérődzése az istállóban. Phü, phü, phü és thü, thü, thü - mikor a puha, nedves almot tapossák az istállóban; mikor az ősvilági mocsárban fetrengtek, mikor szaporák és büdösek voltak, gondolta North, félfüllel odafigyelve a jókedvű csobogásra, amely egyszerre gyorsabb ütemben kezdődött meg a feje fölött.

- Hány font vagy, North? - kérdezte a nagybátyja jól végigmérve őt. Föl és alá jártatta rajta tekintetét, mint egy lovon.

- Meg kell állapodnunk valamelyik napban, - mondta Milly - mikor a fiúk otthon vannak.

Meghívták szeptemberre, rókavadászatra. A férfiak vadásznak és a nők - North a nagynénjére nézett - mintha osztódás útján szaporodna, még itt is, ezen a széken - és a nők mérhetetlen számú gyerekké osztódnak. És ezek a gyerekek újabb gyerekekké válnak szét és az újabb gyerekeknek garatmandulája van. A szó visszatért, de ezúttal nem jelentett semmit. North egyre mélyebbre süppedt. Bukdácsolt a ránehezedő súly alatt és zsebében a névjegy is elhalványult. Ez ellen semmit sem lehet tenni? - tünődött magában. Semmit, legfeljebb fellázadni - gondolta. A dinamit képzete bukkant fel a tudatában, amint súlyos földkupacokat robbant fel, faalakú felhőben hányja fel a földet - emlékezett rá a háborúból. De ez csupa dilis dolog, gondolta, háborús dilisség. Visszatért Sara szava, a «dilis» visszatért. Hát mi marad meg? Peggyn akadt meg a szeme, amint ott állt a közelben és egy ismeretlen férfival beszélt. Ti, orvosok, ti természettudományos emberek, mért nem dobtok egy kis kristályt egy pohárba, valami megmerevedett, éles kristályt és mért nem adjátok be nekünk? A józan ész, az értelem merev és éles. De vajjon lenyelik-e? Hughra nézett. Az a szokása volt, hogy felfújta és behorpasztotta az arcát, mikor azt mondta, hogy thü, thü, thü, és phü, phü, phü. Vajjon lenyelnéd-e? - mondta némán Hughnak.

- És remélem, most már Angliában maradsz, North - mondta. - Bár biztosan jó dolgod volt odaát.

Így aztán Afrikára és a megcsappant munkalehetőségekre került a szó. North ujjongó hangulata elpárolgott. A névjegyből már nem sugároztak ki jelenetek. A nyirkos levelek tovább hullottak. Egyre csak hullanak, hullanak és mindent elborítanak, dünnyögte magában, nagynénjére pillantva, akinek az arca színtelen volt, leszámítva egy barna foltot a homlokán; és a haja színtelen, leszámítva egy fürtöt, amely olyan volt, mint a tojássárgája. Ez a nő - gondolta magában - mindenestől olyan puha és színtelen, mint egy rothadt körte. Hugh pedig - óriási keze éppen az ő térdén pihent - nyers bifsztekbe van pakkolva. Elkapta Eleanor pillantását. Megerőltetés fejeződött ki benne.

- Vadonatúj villák mindenfelé - mondta. Úgy látszik, nemrégen Dorsetshireben volt. - Kis vörös villák, végig az út mentén - folytatta.

- Igen, engem is ez döbbent meg, - mondta North, összeszedve magát, hogy Eleanor segítségére siessen - hogy mennyire tönkretettétek Angliát, amíg távol voltam.

- De a világnak azon a részén, ahol mi lakunk, nem sok változást láthatsz - mondta Hugh. Büszkeség volt a hangjában.

- Nem, de nekünk szerencsénk van - mondta Milly. - Néhány nagy birtokunk van. Nekünk nagy szerencsénk van - mondta mégegyszer. - Leszámítva Phipps urat - mondta csípős kis nevetéssel.

North felrezzent. Ezt igazán érzi, gondolta magában. Olyan keserűséggel beszélt, amely valóságossá tette szavait. Nemcsak ő vált valóságossá, hanem a falu is, a nagy ház, a kis ház, a templom meg a vén fák köre is teljes valóságban jelent meg előtte. Elmegy hozzájuk.

- Ez a mi papunk - magyarázta Hugh. - Jóravaló ember a maga módján, csak sokba kerül - nagyon sokba. Gyertyák meg más effélék.

Ekkor Eleanor felsóhajtott. North ránézett. Már bóbiskolt. Üveges tekintet, megmerevedett kifejezés ült ki az arcára. Egy pillanatig borzalmasan hasonlított Millyhez. Az álom hangsúlyozza a családi hasonlatosságot. Aztán felnyitotta szemét. Nagy erőfeszítéssel nyitva is tartotta, de nyilvánvaló, hogy nem lát semmit.

- Le kell jönnöd és meg kell mondanod, mit szólsz hozzá - mondta Hugh. - Mondjuk, szeptember elején, mi? - Jobbra-balra hajladozott, mintha a nagy jóindulat kibillentette volna egyensúlyából. Olyan volt, mint egy öreg elefánt, amely éppen letérdelt. És ha egyszer letérdelt, hogyan áll megint talpra? tünődött magában North. És ha Eleanor elalszik és horkol, mit fogok művelni ültő helyemben, az elefánt térdei közt?

Maggie közeledett, egyedül, nem látva, merre tart. Ők azonban meglátták. North mohó vágyat érzett, hogy felkiáltson: Vigyázz! Vigyázz! mert Maggie a veszedelmes zónába került. A hosszú, fehér csápok, amelyeket ezek az alaktalan testek kibocsátanak magukból, elkapják a zsákmányukat, bekapják az embert. Az ám, már meg is látták, szegény Maggienek vége.

- Ezer esztendeje nem láttalak! - mondta Hugh és megpróbált föltápászkodni.

Maggienek meg kellett állnia, be kellett tennie kezét az alaktalan mancsba. North felhasználta az utolsó csepp energiát, amely a mellényzsebébe dugott névjegyből megmaradt és felállt. El fogja vinni Maggiet, megmenti a családi élet fertőzésétől.

De Maggie nem vett tudomást róla. Ott állt és tökéletes lélekjelenléttel válaszolt az üdvözlésükre, mintha egy mentőszekrény lenne a kezeügyében, balesetek ellen. Uram Isten! gondolta magában North, ő sem különb a többinél. Maggie is üvegessé vált, nem volt benne egy szikra őszinteség. Most a változatosság kedvéért az ő gyerekeiről beszéltek.

- Igen, itt van a csöppség - mondta egy fiatalemberre mutatva, aki egy lánnyal táncolt.

North elvesztette türelmét. Ez már összeesküvés, gondolta magában. Ez már a gőzhenger, amely mindent lesimít, letapos, egyformává vasal. Odafigyelt. Jimmy Ugandában van, Willy Leicestershireben. Az én fiam, az én lányom... mondták. De fütyülnek a többi ember gyerekeire. Csak a magukéval törődnek, a maguk tulajdonával, a maguk húsával és vérével, amelyet meg akarnak védelmezni puszta kezükkel, mint az ősvilági mocsarak idején, gondolta, Milly kövér kis kezére pillantva, még Maggie is, még ő is. Mert ő is azt mondja: «az én fiam» meg az «én lányom». Hát lehetünk valaha civilizáltak? tünődött magában.

Eleanor horkolt. Szemérmetlenül, tehetetlenül bóbiskolt. Van valami illetlen az öntudatlanságban, gondolta North. A szája nyitva volt, a feje oldalt biccent.

De most ő kerül sorra. A csend tátongott. Valakinek meg kell törnie, gondolta, valakinek mondani kell valamit, különben megszűnne az emberi társadalom, megszűnne Hugh, megszűnne Milly; és már éppen neki is gyürkőzött, hogy mondjon valamit, amivel kitölti az ősvilági bendő mérhetetlen ürességét, mikor Delia akár a háziasszony kóbor ösztönétől vezetve, amellyel mindig félbeszakítja a társalgást, akár égi sugallatra, feléjük intett.

- Hol? Az édes Ludbyék! - mondta Milly és fölkerekedtek és elhömpölyögtek, mert Ludbyék, mint kiderült, ritkán kerülnek elő Northumberlandból.

- No, Maggie - mondta North, feléje fordulva. De ekkor Eleanor felcsuklott álmában. Feje előre bukott. Az álom most, hogy jóízűen aludt, méltóságot kölcsönzött neki. Békésnek látszott, mindenkitől elszakadtnak, a nyugalom bűvöletében, amely néha halott kifejezést varázsol az alvókra. Egy pillanatig hallgattak, kettesben, magányosan.

- Miért? - Miért? - Miért?... - mondta végül North és olyan mozdulatot tett, mint aki füvet tép a szőnyegről.

- Gibbsék - suttogta North. Feléjük intett, amint ott álltak a kandalló előtt kövéren, lomhán, formátlanul. Úgy hatottak rá, mint valami rossz tréfa, mint egy álöltözet, mint valami daganat, amely túlburjánzott mindent, megfojtotta a belső tüzet.

- Mi a baj? - kérdezte. Maggie is odanézett, de nem mondott semmit. Párok táncoltak el lassan mellettük. Egy lány megállt és a mozdulata, amint öntudatlanul a kezét fölemelte, kifejezte a kezdő fiatal élet komolyságát és jóságát, amely meghatotta Northot.

- Miért?... - mutatóujjával a fiatalok felé bökött - mikor olyan gyönyörűek...

Maggie is a lányra nézett, aki megtűzött egy virágot, amely már majdnem leesett a ruhájáról. Elmosolyodott. Nem mondott semmit. Aztán félig öntudatlanul visszhangozta North kérdését, de visszhangjában nem volt értelem: - Miért?

North egy pillanatra zavarba jött. Egy pillanatig úgy érezte, Maggie megtagadja a segítségét. Pedig kívánta, hogy segítsen rajta. Mért nem ragadja vállon, és mért nem adja meg neki azt, amire vágyódik, határozottságot, bizonyosságot? Talán azért, mert ő is nyomorék, mint a többi? Lepillantott Maggie kezére. Erős keze volt, szép keze. De, gondolta magában, Maggie összegörbülő ujjait figyelve, ha az «én» gyerekem, az «én» vagyonom kerülne szóba, egyszerre a tíz körmét vájná az ellenségbe vagy a fogaival marna bele torka fölött a húsba. Nem segíthetünk egymáson, gondolta magában, valamennyien nyomorékok vagyunk. De mivel kellemetlen volt leszállítani Maggiet arról a magaslatról, ahová helyezte, azt gondolta, talán igaza van. És mi magunk fokozzuk a nyomorékságunkat, mi magunk alázzuk meg magunkat akkor, amikor bálványokat faragunk másokból és ezt a férfit, avagy azt a nőt azzal a hatalommal ruházzuk fel, hogy vezessenek bennünket.

Maggie nem figyelt oda. Szeme őrajta pihent. Valami mással hozza őt kapcsolatba - érezte North. Ez feszélyezte. Úgy nézett rá, mintha nem ő maga volna, hanem valaki más. Megint az a kényelmetlen érzés fogta el, mint amikor Sally jellemezte a telefonba.

- Tudom - mondta, széles arccal. - Olyan vagyok, mint a képen a francia, kalapjával a kezében.

- ... Kalapjával a kezében... kinek a kezében van kalap? - mondta Eleanor felnyitva szemét.

Zavart tekintetet vetett maga köré. Utolsó emléke szerint, úgy érezte, mindössze egy másodperccel ezelőtt, Milly gyertyákról beszélt és azóta bizonyosan történt valami.

Milly meg Hugh azelőtt itt voltak, de most már elmentek. Ür támadt, amelyet a lobogó gyertyák aranyos fénye töltött ki és valami megnevezhetetlen érzés.

- Micsoda bolondságot beszéltek? - mondta - Northnak nincs kalap a kezében és nem kövér, egyáltalán nem kövér, nem bizony - mondta, gyöngéden megveregetve a térdét.

Kimondhatatlanul boldog volt. Van álom, amely meghagy valamit az ember tudatában - jelenetet vagy arcot, amikor felébredünk. De ez az álom, ez a pillanatnyi bűvölet, amelybe a gyertyák belelobogtak és belenyúltak, semmi mást nem hagyott benne, csak egy érzést; érzést, nem álmot.

- Igazán? - mondta Eleanor. Az igaz, hogy mély örvény támadt a beszélgetésben. Nem emlékezett rá, hogy mit beszéltek. Maggie itt van, de Milly meg Hugh elmentek.

- Csak elbóbiskoltam egy pillanatra - mondta. - Hát mit fogsz csinálni, North? Mik a terveid? - kérdezte meglehetősen gyorsan beszélve.

- Nem szabad visszaengednünk, Maggie, - mondta - arra a borzalmas farmra. - Nagyon gyakorlatinak akart mutatkozni, részben annak a bizonyítására, hogy nem aludt, részben azért, hogy megőrizze a kivételes boldogság érzését, amely még mindig benne maradt. Ha nem veszik észre, akkor nem szűnik meg, gondolta.

- Hogy eleget tettem-e félre? - mondta North. Azon tünődött, hogy az emberek, ha aludtak, mért tesznek úgy, mintha féktelenül ébren lettek volna. - Négy- vagy ötezret - tette hozzá kapásból.

- Hát az elég - okvetetlenkedett Eleanor. - Öt százalékkal, hat százalékkal. - Megpróbálta fejben kiszámítani. Maggiet hívta segítségül. - Öt- vagy hatezert, mennyit tesz ez ki, Maggie? Meg lehet ebből élni?

- Öt vagy hat százalékra... - tette hozzá Eleanor. Még fiatalabb éveiben sem tudott fejben számolni; de valami okból rendkívül fontosnak találta, hogy ezt a dolgot kézzelfoghatóvá tegye. Kinyitotta táskáját, talált benne egy levélborítékot és elővett egy nyomorult kis ceruzavéget.

- Tessék, számítsd ki ezzel - mondta. Maggie elvette a papírt és néhány vonalat húzott rá a ceruzával, hogy kipróbálja. North föléje hajolt, úgy nézte. Csakugyan megoldja a feladatot - számba veszi az életét, a szükségleteit? Nem. Úgy látszik, karikatúrát rajzol. Odanézett. Egy fehérmellényes, kövér embert, aki szemközt áll. Tréfált. North kissé nevetségesnek érezte magát.

- Ez a bátyám - mondta Maggie a fehér mellényes férfi felé intve. - Valamikor elvitt minket elefánton lovagolni... - Kicifrázta a mellényt.

- Értem - mondta Eleanor. Elnevette magát. Visszatért a boldogságérzése, oktalan lelkesedése, úgy tetszett neki, mintha valamennyien fiatalok volnának és előttük volna a jövő. Semmi sem végleges, semmi sem biztos, az élet tárva-nyitva van, szabad előttük.

- Nem furcsa ez? - kiáltott fel. - Nem különös? Az élet - minek is nevezzem - nem szakadatlan csoda?... Úgy értem - próbálta megmagyarázni a szavait, mert North álmélkodó tekintetet vetett rá - az öregségre azt mondják, ilyen, pedig nem is ilyen, egészen más, egészen más. Pontosan olyan, mint amikor gyerek voltam; mikor fiatal lány voltam; szakadatlan felfedezés az én életem. Csoda. - Elhallgatott. Megint elkalandozott. Kissé mámoros volt az álomtól.

- Nézd csak, Peggy! - kiáltott fel boldogan, hogy valami támaszt kapjon. - Nézzétek! Olvas!

Peggy, magára hagyva, a tánc kezdetekor a könyvszekrénynél maradt, olyan közel hozzá, amennyire csak lehetett. Hogy ne tegye feltűnővé elhagyatottságát, elővett egy könyvet. Zöld bőrbe volt kötve és észrevette, miközben forgatta, hogy a bőrbe kis csillagok voltak préselve. Ez tiszta haszon, gondolta magában, így legalább azt hiszik, a kötését bámulom... Mégsem ácsoroghatok itt az idők végéig a kötést bámulva, gondolta aztán. Kinyitotta a könyvet. Bizonyosan azt fogja mondani, amit én gondolok. A vaktában felnyitott könyvek mindig azt mondják.

«La médiocrité de l'univers m'étonne et me révolte» - olvasta. Ez az, szóról szóra. Tovább olvasta «... la petitesse de toutes choses m'emplit de dégoût...» Fölemelte szemét, valaki a lábára lépett «... la pauvreté des êtres humains m'anéantit». Becsukta a könyvet és visszatette a polcra.

Megfordította az órát a csuklóján és rásandított. Késő volt. Egy óra hatvan perc, gondolta magában, két óra százhusz perc. Meddig kell még itt maradnom? Elmehetek már most? Látta, hogy Eleanor feléje intett. Hozzájuk ment.

- Tudod, hány óra van, Eleanor? - mondta Peggy. Órájára mutatott. - Nem gondolod, hogy ideje volna hazamenni? - mondta.

- Igazi orvos vagy! - szidta North. - Egészség, egészség, egészség! - kiáltott fel. - De az egészség nem végcél - mondta ránézve.

- Te végig itt akarsz maradni? - mondta Eleanornak. - Hajnalig fog tartani. - A kígyózó párokra pillantott, akik körbe forogtak a grammofon ütemére; olyan volt, mint egy lassú, de édes szorongásban haldokló állat.

- De hiszen jól érezzük magunkat - mondta Eleanor. - Gyere és érezd jól magad te is.

A padlóra mutatott maga mellett, Peggy letelepedett melléje a padlóra. - Hagyj fel a töprengéssel, a gondolkodással, az elemzéssel - ezt akarta mondani Eleanor; Peggy tudta. - Élvezd a pillanatot. - De hát lehet ezt? tünődött, lábára húzva a szoknyáját, amint leült. Eleanor föléje hajolt és meglegyintette a vállát.

- Szeretném, ha megmondanád - mondta, bevonva Peggyt a beszélgetésbe, minthogy olyan mogorvának látszott - te orvos vagy, értesz az efféléhez... mit jelentenek az álmok?

Peggy elnevette magát. Igazi Eleanor-féle kérdés. Igaz-e, hogy kettő meg kettő az négy, - és mi a világegyetem lényege?

- Nem magukat az álmokat értem - folytatta Eleanor.- Az érzéseket, az érzéseket, amelyek álmunkban elfognak.

- Drága Nell - mondta Peggy fölpillantva rá - hányszor mondtam már, az orvosok nagyon keveset tudnak a testről és a világon semmit a lélekről. - Megint a földre nézett.

- Nagy kár - mondta Eleanor. - Azt reméltem, te meg tudod nekem magyarázni... - előrehajolt. Arca kipirult, figyelte meg Peggy; felhevült; de mitől hevült föl?

Újra Eleanorra nézett. A szeme fénylett, arca rózsás, avagy csak az Indiából maradt ez a sötét színe? És kis ér dülledt ki a homlokán. De mitől hevült fel? Peggy a falnak támaszkodott. Ültőhelyében, a földön furcsamódon látta az emberek lábát; ide-amoda lépő lábakat; lakkcipőket, selyemcipellőket, selyemharisnyákat és rövid férfiharisnyákat. Az emberek ütemesen, szakadatlanul táncoltak a foxtrott dallamára. A koktéltől forr a vérem, no de kérem, no de kérem - a dallam szakadatlanul újra meg újra ismétlődött; és hangok cikáztak át a feje fölött. Összefüggéstelen beszélgetésmorzsákat dobáltak a fülébe... lent Norfolkban a sógoromnak motorosa van... Ó, tökéletes bukás, teljesen igaza van... Az emberek bolondokat beszélnek az estélyeken. És mellette Maggie beszélget, North beszélget, Eleanor beszélget. Egyszerre csak Eleanor kitárta karját.

- Itt van Renny, - mondta - Renny, akit sohasem látok, Renny, akit imádok... Gyere, ülj le hozzánk, Renny - és egy pár lakkcipő vonult át Peggy látóterén és állt meg előtte. Renny leült Eleanor mellé. Csak az arcélét láthatta, a nagy orrát, a keskeny arcát. A koktéltől forr a vérem, no de kérem, no de kérem - zúgott a zene. A párok eltáncoltak mellette, de fölötte a székeken a kis csoport beszélgetett és nevetgélt.

- Biztosan igazat adsz nekem... - mondta Eleanor. Félig lehúnyt szemével Peggy látta, hogy Renny feléje fordul, látta keskeny arcát, nagy orrát. Észrevette, hogy körmei igen rövidre vannak vágva.

Majd egy hang, amely rózsaszínű csokorral díszített szoknya közeléből jött, félbeszakította - ... Nem tudom, mi az oka, de nem szenvedek annyira a melegtől, mint régebben... - Peggy felnézett. Tizenöt rózsaszínű csokor volt a ruháján, gondosan megkötve és a tetején nem Miriam Parrish apró kis szent bárányfeje ül?

- Azt akarom mondani, hogy mi magunk változtunk meg - mondta Eleanor. - Boldogabbak vagyunk, szabadabbak vagyunk...

Vajjon mit érthet boldogságon meg szabadságon, tünődött magában Peggy, megint visszacsúszva a falhoz.

- Itt van például Renny és Maggie - hallotta Eleanor hangját. Aztán a hang elhallgatott. Majd tovább folytatta:

- Emlékszel, Renny, a légitámadás éjszakájára, amikor először találkoztam Nicholasszal... Mikor a pincében ültünk?... Lemenet a lépcsőn azt mondtam magamban, ez boldog házasság... - Újabb szünet következett. - Azt gondoltam magamban - mondta Eleanor, és Peggy látta, hogy kezét Renny térdére tette - ha Rennyvel fiatalkoromban ismerkedtem volna meg. - Elhallgatott. Azt akarja mondani, hogy beleszeretett volna? tünődött Peggy. A zene megint félbeszakította... no de kérem, no de kérem...

- Nem, soha... - hallotta Eleanor hangját. - Nem, soha... - Azt mondta, hogy sohasem volt szerelmes, sohasem akart férjhezmenni? merengett Peggy. Valamennyien nevettek.

- De hiszen úgy nézel ki, mint egy tizennyolcéves kislány - hallotta North hangját.

- És úgy is érzem magamat! - kiáltott fel Eleanor. De holnap reggelre roncs lesz belőled - gondolta Peggy, rápillantva. Egészen vörös volt, homlokán kidagadtak az erek.

- Úgy érzem magamat... - elhallgatott. Kezét a fejéhez értette - mintha egy más világban volnék. Olyan boldog vagyok! - kiáltott fel.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta Peggy valami furcsa elégültséggel. Látta Renny arcélét, amint ott ült nagynénje másik oldalán a padlón. A franciák logikusak, a franciák értelmesek, gondolta magában. Csakugyan, tette hozzá, mért ne legyen egy kissé mámoros, ha neki jól esik?

- No-no? Mit akarsz mondani azzal, hogy no-no? - kérdezte Eleanor. Előrehajolt, kiterjesztette kezét, jelezvén, hogy szeretné, ha beszélne.

- Mindig egy más világról beszélsz - mondta Renny. - Mért nem erről a világról?

- De ezt a világot értettem - mondta Eleanor. - Azt akartam mondani, hogy boldog vagyok ezen a világon, boldog vagyok az élő emberek között. - Kitárta karjait, mintha magához akarná ölelni az egész vegyes társaságot, a fiatalokat, az öregeket, a táncolókat, a beszélgetőket; Miriamet a rózsaszínű csokraival és a hindut a turbánjával. Peggy nekitámasztotta fejét a falnak. Boldog ezen a világon, boldog az élő emberek között!

A zene elhallgatott. A fiatalember, aki lemezeket rakott a grammofonra, továbbment. A párok szétszóródtak és megpróbáltak maguknak utat törni az ajtóban. Talán frissítőkért mentek; talán kitódultak a kertbe és leültek a kemény kátrányos székedre. A zene, amely beágyazta magát Peggy eszméletébe, elhallgatott. Béke, csend következett. Messze távolban a londoni éjszaka zaja hallatszott; egy autó tülkölt, egy sziréna sivított a folyóparton. A távoli hangok idegen világok üzenetét hozták ide, közömbös világokét, amelyek nem kiváncsiak az itt vesződő, küzködő, agyarkodó emberekre, a sötétség szívét, az éjszaka mélyét és Peggy elmondta magában mégegyszer Eleanor szavait - boldog vagyok ezen a világon, boldog vagyok az élő emberek között - de hogyan lehet az ember boldog, töprengett, e nyomorúságtól terhes világban? Minden falragaszon, minden utcasarkon a Halál leselkedik, vagy még annál is rosszabb - a zsarnokság, a durvaság, a kínvallatás; a civilizáció halála, a szabadság vége. Mi valamennyien, gondolta magában, csak egy falevél alá bújunk, amely nyomban lehull. És Eleanor azt mondja, a világ jobb, csak azért, mert ennyi millió között két ember boldog. Szemét a padlóra szegezte; most már üres volt, egy muszlinfoszlányt leszámítva, amelyik valamely szoknyáról szakadt le. De mért kell mindent észrevennem? gondolta magában. Testtartást változtatott. Mért kell gondolkoznom? Nem akart gondolkozni. Azt szerette volna, ha függönyök volnának mindenfelé, mint a vasúti fülkékben, amelyek eltakarják a világosságot, beborítják az elmét. A kék burok, amelyet a lámpára húzunk az éjszakai utazásokon, gondolta magában. A gondolkozás gyötrelem. Mért ne hagynánk fel vele, miért ne tenyésznénk üresen, mért ne álmodoznánk? De a világ nyomorúsága gondolkozásra kényszerít. Avagy ez csak póz? Nem az olyan ember előnyös magatartásában látja-e magát, aki vérző szívére mutat s akinek számára a világ nyomorúsága valódi nyomorúság, pedig valójában, gondolta, nem szeretem a fajtámat. Újra maga előtt látta a rubintszínben úszó gyalogjárót és az összezsúfolt arcokat a filmszínház bejáratánál, közömbös, lomha arcokat, olyan emberek arcát, akik olcsó élvezetekkel mérgezik magukat, akikben még annyi bátorság sincs, hogy önmaguk legyenek, hanem csak feldíszítik magukat, másolnak, fontoskodnak. És itt, ebben a szobában, gondolta, és szemét egy párra szegezte... De nem akarok gondolkozni, mondta magában mégegyszer. Arra kényszeríti az agyát, hogy teljesen kiürüljön, teljesen engedékennyé váljék és békésen, türelmesen elfogadjon mindent.

Odafigyelt. Beszélgetésfoszlányok hullottak le hozzá. - ... a highgate-i lakásokban van fürdőszoba - mondták - ... az anyád... Digby... Crosby még él... Családi fecsegés volt és valamennyien élvezték. De hogyan élvezhetném én? gondolta magában. Túlságosan fáradt volt. Szeme körül a bőre megfeszült. Valami pánt szorította a fejét; szerette volna messze gondolni magát, valahová, valami falusi sötétségbe. De képtelenség volt; ezek itt nevettek. Felnyitotta a szemét; a nevetés bosszantotta.

Renny nevetett. Papírlapot tartott a kezében, fejét hátravetette, száját kitátotta. Ha! Ha! Ha!-szerű hang tört ki belőle. Ez a nevetés, gondolta magában, ilyen hangot adnak az emberek, amikor jókedvük van.

Figyelmesen nézte Rennyt. Arcizmai önkéntelenül rángatózni kezdtek. Neki is nevetnie kellett. Kinyujtotta a kezét és Renny odaadta a papírlapot. Össze volt hajtva; valami játékot játszottak, társasjátékot. Mindegyikük egy test más és más részét rajzolta. Legfelül egy Alexandra királynőformájú nő feje volt, bodorított hajkoronával. Aztán egy madár nyaka, egy tigris törzse és hatalmas elefánt lábszára egészítette ki a rajzot.

- Ezt én rajzoltam - ezt én rajzoltam! - mondta Renny a lábakra mutatva, amelyekről hosszú szalag lógott le. Peggy nevetett, nevetett, nevetett; nevetnie kellett.

- Az arca ezernyi hajót bocsátott vízre - mondta North, a szörnyetegnek egy másik testrészére mutatva. Mindnyájan nevettek. Peggy már abbahagyta; szája bezárult. De nevetése különös hatást tett rá. Feloldotta, megnövesztette. Érezte, jobban mondva látta, hogy van olyan állapota a létezésnek, amelyben van igazi nevetés, igazi boldogság és ez a széttöredezett világ egésszé kerekedik, teljes egésszé és szabaddá. De hogy tudná mindezt kifejezni?

- Hallgassatok ide... - kezdte. Szeretett volna kifejezni valamit, amit nagyon fontosnak érzett. Arról a világról, amelyben az emberek teljesek, amelyben az emberek szabadok. Csakhogy ezek mind nevettek, ő meg komoly volt. - Hallgassatok ide... - kezdte újra.

- Peggy mondani akar valamit - mondta. A többiek abbahagyták a beszélgetést, csakhogy rossz pillanatban hagyták abba. Peggynek ekkor már semmi mondanivalója nem volt, pedig beszélnie kellett.

- Ti - kezdte - ti most Northról beszéltek... - North megrőkönyödve nézett rá. Nem ezt akarta mondani, de most már tovább kell beszélni, ha egyszer elkezdte. Az arcok tátott szájjal bámultak rá, mint megannyi éhes madár csőre - ... hogy hogyan éljen, meg hogy hol lakjon - folytatta - ... De mirevaló ez, mi ennek a célja?

A bátyjára nézett. Ellenséges érzés kerítette hatalmába. North még mindig mosolygott, de mosolya kisimult, mikor ránézett.

- Mirevaló? - mondta North szeme közé nézve. - Meg fogsz házasodni. Gyerekeid lesznek. Aztán mit művelsz? Pénzt fogsz keresni. Kis könyveket fogsz írni, hogy pénzt keress...

Rosszul fogott bele. Személytelenül akart beszélni, de személyeskedett. De most már megtörtént. Most már tovább kellett úszni az árral.

- Egyik kis könyvet a másik után fogod írni, - mondta gonoszul - a helyett, hogy élnél, ... a helyett, hogy máskép, máskép élnél.

Elhallgatott. Előtte volt még mindig a látomás, de nem tudta megragadni. Csak egy kis töredékét fogta ki annak, amit mondani akart és magára haragította a bátyját. Pedig ott lebegett előtte az, amit látott, az, amit nem mondott ki. De mikor visszazökkent a falhoz, úgy érezte, mintha megszabadult volna valamely szorongástól; a szíve dobogott, homlokán kidagadtak az erek. Nem mondta el, de megpróbálta elmondani. Most már megpihenhet. Most már messze gondolhatja magát csúfolódásuk árnyékában, amely már nem képes megsérteni őt, messze, valahol falun. Félig lehúnyta szemét; úgy tetszett, mintha egy terraszon ülne, este; bagoly repül oda és vissza, oda és vissza; fehér szárnya fénylik a sövény sötétjén; és falusi emberek dalolását hallja, meg szekér zörgését az országúton.

Aztán a ködben lassankint minden kialakult. Újra látta a szemközti könyvespolc vonalát. A muszlinfoszlányt a padlón. És két oly szoros cipőbe bujtatott láb állt meg előtte, hogy átlátszottak a tyúkszemek rajta.

Egy pillanatig senki sem mozdult, senki sem beszélt. Peggy némán ült, nem volt kedve megmozdulni vagy beszélni. Pihenni akart, hátratámaszkodni, álmodozni. Nagyon fáradt volt. Aztán újabb lábak álltak meg, és egy fekete szoknya uszálya.

- Nem jöttök le vacsorázni? - mondta egy csipogó kis hang. Nagynénje volt, Milly, mellette a férje.

- Nagyon derék emberek... - tiltakozott Eleanor. Megint a családi érzés, figyelte meg Peggy.

- Mennünk kell, mennünk kell - mondta Eleanor. Maradj, maradj, szeretett volna könyörögni Peggy. Szeretett volna kérdezni tőle valamit. Szeretett volna hozzátenni valamit a kitöréséhez, hiszen senki sem bántotta, senki sem nevette ki. De hasztalan volt; a térdek kiegyenesedtek, a vörös estélyi ruha megnyúlt, Eleanor felállt. A táskájára vagy a zsebkendőjére vadászott. A karosszéke bélésében kutatott. Szokása szerint elvesztett valamit.

- Sajnálom, hogy olyan zavaros, vén bolond vagyok - mentegetőzött Eleanor. Megrázott egy párnát. Aprópénz gurult le a földre; egy hatpennys végiggurult a szőnyegen és eljutott egy pár ezüst cipőhöz, aztán megállapodott.

- Megvan! - kiáltotta Eleanor. - Megvan... De hiszen ez Kitty! - kiáltott fel.

Peggy felnézett. Szép, idős nő, göndör fehér hajjal, hajában valami fénylő dísszel, állt az ajtóban és körülnézett, mint aki éppen most érkezett és keresi a háziasszonyt, aki nincs a szobában. Az ő lábához gurult a hatpennys.

- Kitty! - mondta mégegyszer Eleanor. Kitárt karokkal sietett feléje. Valamennyien felálltak. Peggy is felállt. Most vége van, most odavan, érezte. Mihelyt valami kezd fölépülni, nyomban összeomlik. Kétségbeesés fogta el. Most összeszedhetem a törmelékeket és valami újat, valami mást rakhatok össze belőlük, gondolta, azzal átment a szobán és az idegen férfihoz lépett, akit Brownnak nevezett, de akinek igazi neve Nicholas Pomjalovsky.

- Ki ez a hölgy - kérdezte Nicholas - aki úgy állít be ebbe a szobába, mintha az egész világ az övé volna?

- Ez Kitty Lasswade - mondta Peggy. Minthogy Kitty az ajtóban állt, ők nem mehettek ki.

- Félek, hogy borzalmasan elkéstem, - hallották csengő, parancsoló hangját - de a balettben voltam.

Ez Kitty, vagy nem? gondolta North és rápillantott. Jónövésű, kissé férfias külsejű öreg dáma volt, North nem szerette ezt a fajtát. Úgy rémlett neki, hogy valami kormányzónak, vagy indiai alkirálynak a felesége. Most, amint itt állt, úgy viselkedett, mintha a kormányzóságon fogadna. - Ülj ide, ülj oda, és maga, fiatalember, remélem, eleget sportol? - North ismerte ezt a típust. Egyenes, rövid orra volt, és erősen szétálló kék szeme. Pompásan nézhetett ki a nyolcvanas években, gondolta; szoros lovaglókosztümben, kis kalappal a fején és kakastollal a kalapján; talán volt valami szerelmi ügye egy szárnysegéddel; aztán megkomolyodott, diktátori tempókat vett fel és történeteket mesél a multjáról. Odafigyelt.

Körülbelül ilyen mondatot várt tőle. Nézegette a könyveket a polcon. Egyet kivett és kezébe vette, de fordítva. Egyik kis könyvet a másik után, - Peggy csúfolódása újra eszébe jutott. Ezek a szavak a kelleténél jobban fájtak neki. Olyan indulatosan támadt rá, mintha megvetné; olyan volt az arca, mintha mindjárt elsírná magát. Kinyitotta a kis könyvet; latin könyv volt. Kikapott egy mondatot és engedte, hogy tovább ússzon a tudatában. Ott úsztak a szavak, szépségesen, bár értelmetlenül, de azért valahogy törvényszerűen - nox est perpetua una dormienda. Eszébe jutott a tanár megjegyzése: figyeljétek meg a hosszú szót a mondat végén. A szavak imbolyogtak, de mire kezdett kialakulni az értelmük, egyszerre mozgolódás indult meg az ajtóban. Az öreg Patrick himbálózva feljött és gavallérosan karját nyujtotta a főkormányzó özvegyének, és különös, ódivatú szertartásossággal megindultak lefelé a lépcsőn. A többiek a nyomukban. A fiatalabb nemzedék nyomon követi az idősebbet, gondolta North, mikor visszatette a könyvet a polcra és ő is a többiekkel tartott. Csak éppen, gondolta, már nem is olyan fiatalok; Peggy - fehér szálak voltak Peggy hajában - lehet vagy harminchét, harmincnyolc.

- Jól mulatsz, Peg? - mondta, mikor ő, meg a húga elmaradtak a többiek mögött. Bizonytalan, ellenséges érzés fogta el a húgával szemben. Peggyt keserűnek, csalódottnak és rendkívül bíráló szelleműnek érezte mindenki iránt, legkivált ő iránta.

- Menjen előre, Patrick - hallották lady Lasswade harsogó hangját. - Ez a lépcső nem való... - elhallgatott, miközben rálépett alighanem reumás lábára - olyan öreg embereknek, akik... - újabb szünet következett, amikor Kitty újabb lépcsőfokon lépett le - akik egész életükben nedves füvön térdepeltek, és csigákat öltek halomra.

North Peggyre nézett és nevetett. Nem gondolta, hogy a mondat így fog végződni, de az igaz, gondolta, hogy az alkirályok özvegyeinek mindig van kertjük és nem szeretik a csigákat. Peggy is elmosolyodott. De North kényelmetlenül érezte magát mellette; Peggy az előbb rárontott. Most pedig ott álltak egymás mellett.

- Nem! - kiáltott fel North. - Még él? A fehér pofaszakállas öreg rozmár?

- Igen, ő az - mondta Peggy. Öreg ember állt az ajtóban, fehér mellényben.

- Az ám, a Csúf Teknősbéka - mondta North. Vissza kellett esniük a gyerekkori tolvajnyelvbe, gyerekkori emlékeikbe, hogy áthidalják a távolságot, az ellentéteket.

- Arra az estére, amikor kikaptunk? - mondta Peggy. - Arra az estére, mikor kötélen másztam le az ablakból.

- Sohasem fedezik fel, ha az az ocsmány kis féreg be nem árul bennünket - mondta Peggy, egyet lépve lefelé.

Semmi egyéb mondanivalót nem tudtak kisütni, amint ott álltak eltorlaszolva, várva, hogy a többiek továbbmenjenek, egymás mellett. North valamikor a padláson, ahol almát tartottak, vagy a rózsabokrok között fel és alá sétálva felolvasta neki a verseit. Most meg semmi mondanivalójuk nincs egymásnak.

- Perry - mondta North, egyet lépve lefelé, mert hirtelen eszébejütött neki a vörösszemű fiú neve, aki meglátta és beárulta őket, mikor reggel hazamentek.

Peggy még mindig tud rólam egyet-mást - gondolta North; még mindig van valami nagyon mély közösség kettőjük között. Ez az oka, gondolta, amiért megsértette, a többiek füle hallatára, «a kis könyvekkel». A közös multjuk tiltakozott az ő jelene ellen. Peggyre pillantott.

Ördög vigye a nőket, gondolta, olyan kemények, olyan fantáziátlanok. Ördög vigye a fürkésző kis agyukat. Mire vezeti őket a képzettségük? Csak fölényeskedővé, szőrszálhasogatóvá tette Peggyt. Ez az öreg Eleanor az össze-vissza beszédével, a maga idejében felért egy tucat Peggyvel! Ez a Peggy se ilyen, se olyan, gondolta magában rápillantva. Se nem divatos, se nem divatjamúlt.

Peggy érezte, hogy North nézi, majd félrenéz. Valami hibát talált benne, ebben bizonyos volt. A keze nem tetszik? Vagy a ruhája? Nem, az nem tetszik, hogy bírálgatta, gondolta. Igen, gondolta, miközben egyet lépett lefelé, most ellátja a bajomat. Most visszafizeti nekem azt, hogy azt mondtam, «kis könyveket fog írni». Tíz-tizenöt perc beletelik, gondolta, míg választ kap az ember; akkor aztán valami mellékeset, de kellemetlent fog mondani - nagyon kellemetlent, gondolta. A férfiak hiúsága mérhetetlen. Várakozott. North megint ránézett. Most összehasonlít engemet azzal a lánnyal, akivel beszélgetett, gondolta, és újra maga előtt látta a gyönyörű, kemény arcot. Összeköti az életét egy vörösszájú lánnyal és rabszolga lesz belőle. Neki muszáj, én meg képtelen vagyok, gondolta. Nem, engem mindig bűntudat gyötör. Meg kell fizetnem érte, meg kell fizetnem érte. Még az olasz kocsmában is ezt mondtam magamban. Neki nem lesznek gyerekei és North kis Gibbseket és újabb Gibbseket fog nemzeni, gondolta a közjegyző irodájának ajtajára pillantva, ha ugyan faképnél nem hagyják az év végén egy másik férfi kedvéért... Észrevette, hogy a közjegyző neve Alridge. De most nem veszek észre semmit; jól érzem magamat, gondolta hirtelen. North karjára tette kezét.

- Gyönyörűnek találtam - mondta aztán, gondosan megfigyelve egy hosszúcsőrű madarat ábrázoló metszetet a lépcső melletti falon.

Egyszóval kíváncsi a véleményére? Peggy keze még mindig North karján pihent; valami keményet és merevet érzett a kabátujj alatt és North testének érintése eszébe juttatta az emberi lények közelségét, és egyúttal mérhetetlen távolságát, úgyhogy mikor az ember segíteni akar, valójában sért, pedig egymástól függenek. Mindez az indulatoknak olyan förgetegét idézte elő benne, hogy alig tudta visszafojtani a kiáltást: North! North! North! De nem szabad nevetségessé tennem magamat, gondolta.

- Valamelyik este hat óra után - mondta hangosan, gondosan lépve még egyet lefelé és ekkor megérkeztek a lépcső aljára.

Hangok zsivaja hallatszott az ebédlő ajtaja mögül. Peggy levette a kezét North karjáról. Az ajtó felpattant.

- Kanalakat, kanalakat! - kiáltotta Delia, rétori pózban lengetve karját, mintha a szobában tartózkodó embereknek szavalna. Megpillantotta unokaöccsét és unokahúgát. - Légy oly kedves, North, szerezz kanalakat! - kiáltotta feléje nyujtva kezét.

- Kanalakat a főkormányzó özvegyének! - kiáltotta North, elkapva Delia modorát, jól utánozva a kézjátékát.

- A konyhából! - kiáltotta Delia. A konyhalépcső felé lengette karját. - Gyere Peggy, gyere - mondta, megragadva Peggy kezét - már mindnyájan asztalnál ülünk. - Berontott a szobába, ahol a többiek már vacsoráztak. A szoba tömve volt. Az emberek a földön ültek, karosszékekben, irodai székeken. Hosszú irodaasztalokat, kis írógépasztalokat léptettek elő ebédlőasztalokká. Tele voltak szétszórt virággal, virágfüzérrel. Szekfük, rózsák, százszorszépek tarka összevisszaságban. - Ülj le a földre, vagy ahova jólesik - vezényelt Delia, mindenfelé lengetve a karját.

- Mindjárt megérkeznek a kanalak - mondta lady Lasswadenek, aki bögréből itta a levesét.

- De nekem nem kell kanál - mondta Kitty, szájához emelte a bögrét és ivott.

- Kinek kell kanál? - mondta, a halom kanalat rázva a feje fölött. Van, aki kanállal eszi, van, aki nem, gondolta magában.

A maga fajta embernek nem kell kanál, a többieknek, - az angoloknak kell. Világéletében megtette köztük ezt a különbséget.

- Kanalat, kanalat - mondta elégedett pillantást vetve a zsúfolt szobára. Mindenféle ember van itt, figyelte meg. Mindig ez volt a vágya. Összekeverni az embereket. Sutba dobni az angol élet lehetetlen konvencióit. És ma este sikerült, gondolta. Voltak köztük nemesek és nem nemesek, estélyi ruhás és utcai ruhás emberek; olyan emberek, akik bögréből isszák a levest, és olyanok, akik nem bánják, ha kihűl, de megvárják, míg kanalat hoznak nekik.

Delia elfintorította az orrát. Patrick ezredszer tépte darabokra az álmát. Azt hitte, hogy vad lázadóhoz megy feleségül és a király leghűbb alattvalójához, a birodalmat legjobban bámuló vidéki úriemberhez ment feleségül és részben abból az okból, mert ez az ember még ma is olyan remek férfipéldány. - Adj kanalat a nagybátyádnak - mondta szárazon és North kezébe nyomta a kanalakat. Aztán leült Kitty mellé, aki úgy kapta be a levesét, mint egy gyerek valami iskolai ünnepen. Letette üres bögréjét a virágok közé.

- Szegény virágok - mondta, felvett egy szekfüt az abroszról és szájához értette. - Elhervadnak, Delia, vízre van szükségük.

- Mostanában olcsó a rózsa - mondta Delia. - Két penny egy csokor az Oxford Street-i kofáknál. - Felemelt egy vörös rózsát és a világosság felé tartotta, úgyhogy erezetten, félig áttetszően fénylett.

- Milyen gazdag ország Anglia! - mondta és újra letette. Fölemelte a bögréjét.

- Ezt mondom váltig - mondta Patrick, megtörölve a száját. - Az egyetlen civilizált ország a földkerekségen - tette hozzá.

- Azt hiszem, a csőd szélén állnak - mondta Kitty. - Nem mintha úgy látszott volna ma este a Covent Gardenben - tette hozzá.

- Ez bizony igaz - sóhajtott Patrick, tovább gondolva a gondolatát. - Szomorú ilyet mondani, de mi vadak vagyunk magukhoz képest.

- Mindaddig boldogtalan lesz, míg Dublin Castlet vissza nem szerzi - évődött vele Delia.

- Nem örül a szabadságának? - kérdezte Kitty a furcsa öreg emberre pillantva, akinek az arca mindig szőrös egresre emlékeztette. De termete fejedelmi.

- Nekem úgy tűnik fel, hogy a mi új szabadságunk sokkal rosszabb, mint a régi szolgaságunk - mondta Patrick a fogpiszkálójával babrálva.

Politika, mint mindig, pénz meg politika, gondolta North, őket hallgatva, miközben körben járt a maradék kanalakkal.

- Remélem, nem akarja azt mondani, hogy az egész nagy harc hiábavaló volt, Patrick? - mondta Kitty.

- Jöjjön el Írországba és győződjék meg személyesen, m'lady - mondta az öreg keserűen.

Férje egy vén kutya szomorú és ártatlan szemével nézett utána, amely már régóta nem jár vadászni. De ez a szem nem tudott sokáig egyhelyben maradni. - Ki az a fiú, aki a kanalakat osztogatja? - kérdezte Northra vetve tekintetét, aki éppen a közelükben állt.

- Jó estét, uram! - mondta Patrick. Már találkoztak, de ő megfeledkezett róla.

- Micsoda? Morris fia? - mondta Kitty és hirtelen megfordult. Szívélyesen kezetszorított. North leült és egy kortyot ivott a levesből.

- És hogy ízlik a jó öreg Anglia? - kérdezte Patrick, kedélyesen felé hajolva.

- Túlnépesedett - mondta North körülnézve a szobában. - És mindenki - tette hozzá - pénzről meg politikáról beszél. - Ez az egy mondata volt raktáron. Már vagy húszszor elmondta.

- Afrikában volt? - mondta lady Lasswade. - És mi késztette arra, hogy otthagyja a farmját? - kérdezte. Jól a szeme közé nézett és pontosan úgy beszélt, ahogy várta; az ő fülének túlságosan parancsolón. Mi közöd hozzá, te öreg anyóka, gondolta magában.

- És én mit nem adtam volna érte, hogy farmer lehessek! - kiáltott fel Kitty. Ez kissé kirí a portréjából. A szeme is; csíptetőt kellene viselnie, de nem visel.

- Az én fiatalságomban - mondta kissé harciasan; keze meglehetősen kurta volt és érdesbőrű, de hiszen kertészkedett, jutott North eszébe - ilyet nem lehetett tenni.

- Nem bizony - mondta Patrick. - És nekem meggyőződésem, - folytatta, villájával az asztalon dobolva - hogy valamennyien nagyon boldogok volnánk, nagyon boldogok, ha visszatérnének a régi jó idők. Mi hasznunk volt a háborúból? Ami engem illet, én tönkrementem. - Mélabús elnézéssel ingatta jobbra-balra a fejét.

- Nagyon sajnálom - mondta Kitty. - De az én véleményem szerint a régi jó idők komisz idők voltak, kegyetlen idők... - Szeme a szenvedély kék fényében csillogott.

- Mi van a szárnysegéddel, meg a kakastollas kalappal? - tünődött magában North.

De Delia átbeszélt a túlsó asztalhoz, kissé túlzottan éneklő ír hanghordozással. Emlékszem erre a szobára, gondolta Kitty; valami gyűlés volt itt; valami vita. De miről? Az erőről...

- Kedves Kitty, - szakította félbe Patrick, hatalmas mancsával meglegyintve Kitty kezét - mondok egy más példát. A hölgyek most választójogot kaptak - mondta North felé fordulva. - Talán bizony jobban érzik magukat?

- Ne vitatkozzunk, öreg barátom - mondta és ráütött az öregember kezére.

- És ugyanígy vagyunk az írekkel is - folytatta Patrick. North látta, hogy az öreg körben végigkocog megszokott gondolatain, mint egy rossz tüdejű, öreg ló. - Boldogok lesznek, ha visszatérhetnek újra a birodalomba. Biztosítom, olyan családból származom, - mondta Northnak - amely háromszáz esztendő óta szolgálja királyát és hazáját...

- Angol telepesek voltak - mondta Delia kissé kurtán és tovább itta a levesét. Ezen szoktak veszekedni, mikor egyedül vannak, gondolta magában North.

- Háromszáz esztendeje élünk abban az országban, - folytatta az öreg Patrick körben kocogó útját - kezét North karjára tette - és ami megdöbbenti a magamfajta öreg legényt, a magamfajta vén szamarat...

- Ne beszélj ostobaságokat, Patrick - vágott közbe Delia. - Sohasem látszottál fiatalabbnak. Úgy-e ötvenévesnek néznéd, North?

- Én bizony nem érem meg még egyszer a hetvenet - mondta egyszerűen. - De ami megdöbbent egy öreg magamfajta legényt, - folytatta, North karját veregetve - hogy ennyi jóravaló érzés mellett - bizonytalanul egy falragaszra mutatott - és ennyi szép dolog mellett - talán a virágokra célzott, de beszéd közben önkénytelenül táncolt a feje - mért akarják ezek az emberek egymást halomra lőni? Én nem lépek be semmiféle egyesületbe; nem írom oda a nevemet egyik alá sem - a falragaszra mutatott - hogy is hívják ezeket?... egyik kiáltvány alá sem... elmegyek Mike barátomhoz vagy Pathez, ezek mind jó barátaim és együtt...

Mi a csodának hozták ide ezt a szerencsétlen flótást, tünődött magában North és mért bujtatták szűk cipőbe? Nem kétséges, hogy a kutyáihoz beszélt. A szemében most, hogy megint felvetette, és megpróbálta folytatni szavait, olyan tekintet volt, mint a vadászé, aki látja, hogy a madarak félkörben felreppennek a széles zöld mocsár fölé. De lőtávolságon kívül vannak. Az öreg nem emlékezett rá, hogy mire akart kilyukadni - ... Csak beszélgetünk az asztal körül - mondta. Szeme megpihent és tekintete üres lett, mintha kikapcsolták volna belőle az áramot és elméje csendesen siklana tovább.

- Az angolok is beszédesek - mondta North szórakozottan. Patrick bólintott és tétován nézte a fiatalok csoportját. Nem érdekelte az, amit mások mondtak. Elméje nem tudott többé kiszabadulni a köréből. A teste még tökéletes és arányos volt; az agya megvénült. Újra meg újra elmondja ugyanazt a mondatot, és ha már századszor elmondta, maga elé bámul és a fogát piszkálja. Most is itt ül, két ujja között egy virággal, a mozdulata hanyag, oda se néz, elméje elkalandozik... De Delia közbeszólt.

- Northnak most a barátaival kell beszélgetni - mondta. A legtöbb feleség módjára Delia is észreveszi, amikor a férje untatni kezdi az embereket, gondolta North, mikor felállt.

- Ne várd meg, hogy bemutassanak - mondta Delia, kezével utána intve. - Tedd, ami jól esik - ami jól esik - visszhangozta a férje az asztalt verdesve a virággal.

North örült, hogy elszabadulhatott, de hova menjen, kikhez csatlakozzék most? Újra betolakodottnak érezte magát, amikor körülnézett a szobában. Ezek az emberek mind ismerik egymást. Fiatal férfiak és nők kis csoportja mellett állt - a keresztnevükön, a becézőnevükön szólítják egymást. Mindenki beletartozik már valamelyik kis csoportba, tapasztalta, miközben a csoportok szélén járt-kelt és odafigyelt. Hallani akarta, amit beszélnek, de nem azért, hogy őt is belevonják. Odafigyelt. Pénzről meg politikáról beszélnek, gondolta magában; politikáról meg pénzről. Ez a mondat igazán rájuk illik. De nem értette a vita lényegét, amely már javában folyt. Sohasem voltam ennyire magányos, gondolta. A régi közhely a tömegben érzett magányról igaz: a dombok és fák befogadják az embert; az emberi lények visszalökik. Hátatfordított és úgy tett, mintha egy rendkívül kívánatos Bexhill-i ingatlan előnyeit olvasná - ezt nevezte Patrick ismeretlen okból kiáltványnak. - «Minden hálószobában folyó víz» - olvasta. Beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét. Ez Oxford, ez meg Harrow, gondolta, az iskolai és kollégiumi szójárások hallatára, amelyeket nyomban felismert. Úgy rémlett neki, mintha még mindig ugyanazokat a kis tréfákat suttognák a kisebbik Jonesról, aki megnyerte a távolugrást, meg az öreg Mókusról vagy ahogy a rektort hívták. Ezek a fiatalemberek úgy beszélnek a politikáról, mint a kis diákok a magániskolában. - Nekem van igazam... nem neked. Az ő korukban, gondolta, a lövészárokban volt; öldöklést látott. Vajjon jó nevelés-e ez? Egyik lábáról a másikra állt. Az ő korukban, gondolta, egyedül volt egy farmon, hatvan mérföldnyire a legközelebbi fehér embertől és egy juhnyájra felügyelt. Hát ez jó nevelés-e? Mindenesetre úgy látta, amint félig odafigyelt a vitájukra és nézte a mozdulataikat, megtanulta a tolvajnyelvüket, hogy mind egyfajta ember. Középiskola és egyetem, állapította meg, miközben rájuk nézett. De hol vannak a boltosok, bútorosok, borbélyok? - gondolta, felsorolva magában néhány ipart, amelyek mind b betűvel kezdődtek. Mert akármennyire büszke Delia arra, hogy vegyes társaságot lát vendégül, itt bizony csak grófok és grandok vannak. És mi kezdődik még g-vel - töprengett, miközben tovább tanulmányozta a hirdetést. Görények és gebék?

Megfordult. Egy csinos, üde arcú, szeplős orrú, utcairuhás fiatalember nézett rá. Ha nem vigyáz magára, őt is belevonják. Semmi sem könnyebb, mint társasághoz csatlakozni, «aláírni a kiáltványt», ahogy Patrick mondja. De North nem hitt a társaságban, a kiáltványokban. Visszatért a csábító ingatlanhoz, amelyhez háromnegyedholdas park tartozik és minden hálószobában folyó víz van. Az emberek, gondolta, összegyűlnek a bérelt termekben és úgy tesznek, mintha elolvasnák az eléjük tett szöveget. És valaki fent áll a dobogón. Aztán következik a pumpáló mozdulat, meg a ruha-kifacsaró mozdulat. Aztán eldördül és végigseper a termen a hang, amely furcsán elszakadt az apró testtől, és amelyet a hangszóró irtózatosan felnagyít: Igazságot! Szabadságot! Egy pillanatig, persze, ahogy az ember ott ül, rengeteg térd között szorongva, valami hullám, valami kellemes izgalom borzong végig rajta. De másnap reggelre, gondolta magában North, miközben az ingatlanügynök hirdetését nézte, egy csipetnyi gondolat vagy mondat sem marad meg benne. Mit értenek ezek igazságon és szabadságon? tünődött. Ezek a kedves fiatalemberek, akik két-háromszáz fontot keresnek egy évben? Valami baj van, gondolta. Valami szakadék, valami folytonossági hiány a szó meg a valóság között. Ha meg akarják javítani a világot, mért nem kezdik az elején, önmagukon? Sarkonfordult és egyenesen nekirohant egy fehérmellényes öregúrnak.

Nagybátyja volt, Edward. Olyan volt, mint egy rovar, amelynek a testét fölfalták, csak a szárnya meg a páncélja maradt meg.

- Nagyon örülök, hogy viszontlátlak, North - mondta Edward és melegen megszorította a kezét.

- Nagyon örülök - mondta mégegyszer. Félénk volt. Vékony és törékeny. Olyan volt az arca, mintha egy sereg fínom szerszámmal vésték volna ki; mint akit egy téli éjszaka a szabadban hagytak és megfagyott. Hátra vetette fejét, mint egy zabláját harapdáló ló. De öreg ló volt, kékszemű ló, amelyet a zablája már nem gyötört. Minden mozdulatát a megszokás, nem az érzés irányította. Mit művelt ennyi esztendőn át? tünődött North, miközben egymást fürkészve ott álltak. Sophoklest adta ki? Mi történik, ha egy napon aztán kiadják Sophoklest? Mit művelnek ezek a fölfalt testű, üres páncélú öregemberek?

- Meghíztál - mondta Edward alaposan szemügyrevéve Northot. - Meghíztál - mondta mégegyszer.

Fínom hódolat volt a modorában, Edward, a tudós hódolata North, a katona előtt. De nem igen tudtak miről beszélni. Valami lakat van rajta, gondolta North. Valamit megőriz magának ebben a nagy zenebonában.

- Nem ülnénk le? - mondta Edward, mintha komolyan akarna beszélni, érdekes dolgokról. Egy csendes sarkot kerestek. Ez nem pocsékolta arra az idejét, hogy öreg vadászkutyákhoz beszéljen, meg puskázzon, gondolta North, miközben körülnézett valami csendes sarok után, ahol leülhetnek és beszélgethetnek. De mindössze két üres irodai szék volt, Eleanor mellett a túlsó sarokban.

Eleanor meglátta őket és felkiáltott. - Itt van Edward! Biztosan tudom, kérdezni akartam valamit... - kezdte.

Megkönnyebbülés volt, hogy a professzorral való beszélgetést félbeszakítja ez a bolondos, szertelen öreg nő. Eleanor elővette a zsebkendőjét.

- Gyönyörű szokás a csomókötés - mondta Edward a maga udvarias, szaggatott modorában, kissé mereven ereszkedve le Eleanor mellé a székre. - De ugyanakkor ajánlatos... - Elhallgatott. Ezt szeretem benne, gondolta North, miközben leült a másik székre: nem fejezi be a mondatait.

- A fejemben akartam tartani... - mondta Eleanor és kezét sűrű fehér hajához szorította. Aztán elhallgatott. Mitől látszik ilyen nyugodtnak, ennyire márványba vésettnek? gondolta North és lopva Edwardra pillantott, aki csodálatos derűvel várta, hogy nővérének eszébe jusson, mért kötött csomót a zsebkendőjére. Van ebben az emberben valami végleges. Pedig nem fejezi be a mondatait. Ez nem törődik pénzzel meg politikával, gondolta. Van rajta valami örökre szóló, befejezett. Talán a költészet teszi vagy a mult? Miközben rászegezte a tekintetét, Edward a nővérére mosolygott.

North közbeszólt, mert Eleanor még mindig a csomóján töprengett. - Találkoztam egy emberrel a Jóreménység-fokon, aki igen nagy bámulód, Edward bácsi. - A neve is eszébe jutott - Arbuthnot - mondta.

- R. K.? - mondta Edward és fejéhez emelte kezét; elmosolyodott. Jól esett neki a bók. Ez az ember hiú, ez az ember érzékeny... ez az ember - North rásandított, hogy még egy benyomást szerezzen - beérkezett. Az a síma, üveges máz borítja, amelyet idővel megkap minden tekintélyes ember. Mert mi is ő most? North nem igen tudta. Professzor? Rektor? Olyan valaki, akinek a magatartása megmerevedett és többé már nem enged fel. Annyi bizonyos, hogy Arbuthnot R. K. megindultsággal mondta, hogy többet köszönhet Edwardnak, mint bárkinek a világon.

- Azt mondta, többet köszönhet neked, mint bárkinek a világon - mondta North hangosan.

Edward lesöpörte magáról a bókot, de jól esett neki. North emlékezett arra a mozdulatára, amellyel kezét a fejére tette. És Eleanor «Nigs»-nek nevezte. Eleanor kinevette Edwardot, jobban szerette a félbemaradt embereket, mint amilyen Morris. Ott ült, kezében a zsebkendőjével; valami emléken mosolygott, gúnyosan, titkosan.

Van valami hízelgő a modorában, gondolta North, mint amikor az iskolamester az iskolában üdvözli az egykori tanítványt, aki sokra vitte. De csakugyan ezt gondolja; nem mond olyat, amit nem hisz, gondolta North és ez is nyugtalanító volt. Egy ideig hallgattak.

- Delia nagyszerű társaságot gyüjtött össze ma este - mondta Edward Eleanor felé fordulva. Ott ültek és nézték a különféle csoportokat. Edward tiszta kék szeme jóindulatúan, de azért csúfondárosan figyelte a jelenetet. Vajjon mit gondol magában? tépelődött North. Van valami az álarca mögött, gondolta. Valami, ami megóvja ettől a sokadalomtól. A mult, a költészet? tünődött Edward határozott arcélére nézve. Szebb volt, mint ahogy emlékezett rá.

- Szeretném felfrissíteni klasszikus ismereteimet - mondta hirtelen. - Nem mintha sok felfrissíteni valóm volna - tette hozzá botorul, mint aki megijedt az iskolamestertől.

Edward, úgy látszik, nem figyelt oda. Fölemelte a csiptetőjét, majd visszaejtette, a furcsa zűrzavart nézve. Állát magasra tartotta, fejét hátravetette a karosszék támlájára. A tömeg, a lárma, a kések és villák csörömpölése fölöslegessé tette a beszédet. North lopva újra rápillantott. A múlt meg a költészet, gondolta magában, erről szeretnék vele beszélni. Szerette volna hangosan kimondani. De Edward túlságosan kialakult és rögeszmés volt; túlságosan egyvonalú és leegyszerűsített, hátrahajtott fejével, semhogy könnyen tudott volna kérdéseket intézni hozzá.

Most meg Afrikáról beszél, pedig North a multról meg a költészetről szeretett volna beszélni. Mindez be van zárva ebbe a nemes fejbe, amely olyan, mint egy görög fiú megőszült feje; a mult meg a költészet. De miért ne pattantaná fel a zárat, mért ne osztozhatna meg rajta? Ez a baja, gondolta, miközben felelgetett a művelt angolok Afrikára és az ottani helyzetre vonatkozó szokásos kérdéseire. Mért nem buggyan ki belőle semmi? Mért nem tudja kinyitni a zuhany csapját, mért van minden lelakatolva, jégbe hűtve benne? Azért, mert Edward pap, titkok őrzője, gondolta; és átjárta nagybátyja hidegsége; szép szavak börtönőre.

- Állapodjunk meg valamiben - mondta - a jövő őszre. - Ő is komolyan vette.

- Köszönöm, - mondta North hangosan - nagyon szeretnék... ősszel... - És házat látott maga előtt, amelynek szobáit futónövény teszi árnyékossá, lábujjhegyen járó inasokat, palackokat, meg valakit, aki egy doboz jó szivarral kínálja.

Ismeretlen fiatalemberek jártak körül, tálcákkal, és frissítő italokat kínálgattak.

- Köszönöm szépen, nagyon kedves - mondta Eleanor és fölemelt egy poharat. North valami sárga folyadékot vett. Valamilyen fajtájú fehér bor lehetett. A kis buborékok felszálltak a felszínére és elpattantak. Nézte, hogyan szállnak fel és pattannak el.

- Ki az a csinos lány, aki ott áll a sarokban és a fiatalemberrel beszélget? - mondta Edward, oldalt hajtva fejét.

- Nem gyönyörűek? - mondta Eleanor. - Én is éppen ezt gondoltam... Itt mindenki olyan fiatal... Ez Maggie lánya... De ki az, aki Kittyvel beszél?

- Middleton - mondta Edward. - Nem emlékszel rá? Valamikor régen bizonyosan találkoztál vele.

Beszélgettek, jól érezték magukat. Sütkérező öregek, gondolta North, pihennek a munka után, Eleanor meg Edward; mindegyik a maga fülkéjében, kezében gyümölccsel, elnézően, magabiztosan.

Nézte, hogyan szállnak fel a buborékok a sárga folyadékban. Az ő szemükben minden jól van. Ők jó napokat láttak, de nem így North, nem a North nemzedéke. Neki olyan élet kell, mint a zuhatag (nézte, hogyan szállnak fel a buborékok), mint a bugyogó forrás; más élet, egészen másféle élet. Nem előadótermek és daráló hangszórók; nem vezényszóra való felvonulások a vezérek nyomában, falkában, osztagokban, szervezetekben, egyenruhában; nem, belül kell kezdeni, és az ördögre bízni a külső formát, gondolta egy nemes homlokú, de gyenge állú fiatalemberre pillantva. Nem kell sötét ing, zöld ing, vörös ing, amely szakadatlanul a közönség előtt tetszeleg; ez mind csupa dilis dolog. Mért ne rombolnók le a sorompókat, mért ne egyszerűsítenénk? Csakhogy ez olyan világ lenne, gondolta, egyetlen kocsonya, egyetlen massza, rizsfelfújt-világ, egyleplű világ. Meg kell őrizni North Pargiter jelvényeit és jelképeit - azét az emberét, akit Maggie kinevet; a franciát, aki kalapját kezében tartja; de ugyanakkor kiterjeszkedni, megpezsdíteni az emberi öntudatot, egyszerre lenni a buborék és a folyam, a folyam és a buborék - önmagam és a világ egyszerre - fölemelte poharát. Névtelenül, titkon, gondolta, a csillogó sárga folyadékot nézve. De mit akarok én? tünődött. Én, akinek szemében minden szertartás gyanús és minden vallás halott; akinek a helye sehol sincs, ahogy mondani szokás. Habozott. Kezében a pohár, agyában egy mondat. És szeretett volna újabb mondatokat formálni. De hogyan folytassam, gondolta, - Eleanorra nézett, aki selyemzsebkendőt tartott a kezében - amíg nem tudom, mi az erős, mi az igaz az én életemben, meg a mások életében.

- Runcorn fia! - bökte ki hirtelen Eleanor. - A portás fia a házamban - magyarázta. Kibogozta a csomót a zsebkendőjén.

- A portás fia a házadban - mondta utána Edward. A szeme olyan, mint a mező, amelyre rásüt a téli nap, gondolta North, fölnézve, - a téli nap, amely nem melegít, csak van benne valami sápadt szépség.

- Hogy utálom ezt a szót! - mondta Edward kis borzongással. - Házmester nem elég jó szó?

- Én is ezt mondom - mondta Eleanor. - A házmester fia a házamban. Hát ez azt szeretné, az egész család azt szeretné, ha egyetemre járna. Megígértem nekik, hogy ha találkozom veled, majd megkérlek...

Ez így van jól, gondolta magában North. Ez az emberi hang az élő beszéd természetes színvonalán. Hogyne, természetesen, mondta el magában.

- Egyszóval egyetemre szeretne járni - folytatta Edward. - Milyen vizsgái vannak?

Milyen vizsgái vannak? mondta utána North. Ezt is megismételte, de bírálóan, mintha egy személyben színész és kritikus volna. Odafigyelt és egyúttal értelmezte a szöveget. Nézegette a halványsárga folyadékot, amelyben a buborékok lassabban szálltak fel, egyenkint. Eleanor nem tudta, milyen vizsgái vannak. Mire is gondoltam? kérdezte magától North. Úgy érezte magát, mintha egy dzsungel közepében volna, a sötétség szívében, és utat törne magának a világosság felé; de csak mondattöredékek és egyes szavak állnak rendelkezésére és ezek segítségével kell áttörni az emberi testek, akaratok és hangok sűrűjét, amely ráborul, gúzsba köti, elvakítja... Odafigyelt.

Ez a helyes hanghordozás, gondolta North. Nincs benne semmi cikornya. Azt akarom mondani, gondolta magában és ivott a fehér borból, hogy lent a mélyben bugyog a forrás; az édes mandulatej. A gyümölcs és a forrás valamennyiünkben bent van; Edwardban is; Eleanorban is; miért cifrázzuk hát magunkat a felszínen? Fölnézett.

Magas ember állt meg előttük. Előrehajolt és igen udvariasan kezet nyújtott Eleanornak. Előre kellett hajolnia, mert fehér mellénye annyi zsírpárnát rejtegetett. - Sajnos, - mondta olyan hangon, amely sajátságosan mézes-mázos volt a termetéhez képest - boldogan maradnék; de holnap reggel ülésem van. - Ezek ketten hívták, hogy üljön le és beszélgessen velük. Himbálta magát kis lábán előttük.

- Halassza el - mondta Eleanor fölmosolyogva rá. Így mosolyoghatott, mikor fiatal lány volt, a fivére barátaira. Miért nem ment férjhez egyikükhöz sem? füstölgött magában North. Miért titkolunk el mindent, ami fontos? tünődött.

- És bízzam rá az igazgatóimra? Ebben az esetben nem sokat adnék az állásomért - mondta régi barátjuk és egy betanított elefánt fürgeségével sarkonfordult.

- Régen volt, mikor görög darabban játszott, igaz? - mondta Edward. - Tóga volt rajta - tette hozzá mosolyogva és szemével követte a terebélyes urat, a nagy vasút-fejedelmet, amint gyorsan utat tört magának a tömegben az ajtó felé.

- Ez Chipperfield, a vasút-mágnás - magyarázta Northnak. - Nem mindennapi ember - tette hozzá. - Egy vasúti hordár fia. - Edward minden mondat között kis szünetet tartott. - A maga erejéből vitte ennyire... Gyönyörű háza van... Tökéletesen restaurálta... Két- vagy háromszáz holdas park, azt hiszem... Vadászterülete is van... Arra kér engem, hogy irányítsam az olvasmányait... És régi mestereket vásárol...

- És régi mestereket vásárol - mondta utána North. A gyors kis mondatok pagodává épültek; takarékos, de pontosan összeálló épületté; és az egészet a gúny gyöngédséggel kevert furcsa lehellete járta át.

- Hát ebbe talán ne bocsátkozzunk bele - nevetett Edward. Aztán elhallgattak. A pagoda összeomlott, Chipperfield eltűnt az ajtóban.

- Milyen jó ez az ital - mondta Eleanor North feje fölött. North láthatta, hogy az ő fejével egymagasságban Eleanor a térdén tartja a poharat. Vékony zöld levél úszott a felszínén. - Remélem, nem méreg? - kérdezte Eleanor s fölemelte.

North is fölemelte poharát. Mire is gondoltam, amikor utoljára nézegettem? tünődött. Fejében elakadt valami, mintha két gondolat összeütközött volna és elállta volna a többinek az útját. Agya üres volt. Hol jobbra, hol balra himbálta a pohárban a folyadékot. Egy sötét erdő kellős közepén volt.

- Egyszóval, North... - a tulajdon neve felriasztotta. Edward beszélt. North előrehajolt - ... fel akarod frissíteni klasszikus ismereteidet, - folytatta Edward. - Ennek örülök. Sok mindent tudtak ezek a régiek. De a fiatal nemzedék - egy pillanatra elhallgatott - nem nagyon kívánja őket.

- Milyen bolondok - mondta Eleanor. - A multkor elolvastam az egyiket... amelyiket te fordítottad... Mi is volt a címe? - Elhallgatott. Sohasem emlékezett a nevekre. - Arról a lányról szólt, aki...

- Az, Antigone! - kiáltott fel Eleanor. - És én is ugyanazt gondoltam magamban, amit te most, Edward... Mennyire igaz, mennyire szép...

Elhallgatott, mint aki nem mer tovább beszélni. Edward bólintott, nem felelt semmit Majd hirtelen hátra vetette fejét és néhány görög szót mondott: «οὔτοι συνέχθειν, ἀλλὰ συμφιλεῖν ἔφυν.»

Aztán elhallgatott. Nem megy, gondolta magában North. Nem tudja megmondani, amit szeretne; nem meri. Valamennyien félnek; félnek, hogy kinevetik őket; félnek, hogy kiszolgáltatják magukat. Ez is fél, gondolta, a nemes homlokú és gyenge állú fiatalemberre pillantva, aki széles taglejtésekkel magyarázott valamit. Valamennyien félünk egymástól, gondolta. Mitől félünk? A bírálattól, a nevetéstől, a másképpen gondolkodó emberektől... Ez a fiatalember azért fél tőlem, mert farmer vagyok (és újra látta kerek arcát, magasan fekvő pofacsontjait és apró, barna szemét). Én meg azért félek tőle, mert okos ember. A széles homlokra pillantott, amelyről már kezdett lekopni a haj. Ez választ el bennünket; a félelem, gondolta.

Egyet mozdult. Szeretett volna felállni és beszélgetni a fiatalemberrel. Delia azt mondta: ne várd meg, amíg bemutatnak. De nem könnyű dolog egy ismeretlen emberrel beszélgetni és azt mondani, mi ez a csomó az agyamban? Bontsa ki. Mert jóllakott azzal, hogy magányosan gondolkozzék. A magányos gondolkozás csomót köt az ember agyába. A magányos gondolkozásból képek születnek, bolondos kis képek. A fiatalember indulni készült. Neki kell gyürkőznie. De még habozott. Ez az ember egyszerre taszította és vonzotta, vonzotta és taszította. Fel akart állni. De mielőtt talpra állt volna, valaki villával az asztalra csapott.

Egy magas ember ült a sarokban egy asztalnál, az csapott a villával az asztalra. Előrehajolt, mint aki magára akarja hívni a figyelmet, mint aki szónoklatot akar tartani. Az az ember volt, akit Peggy Brownnak nevezett s akit a többiek Nicholasnak hívtak. Talán kissé részeg volt.

- Hölgyeim és uraim! - mondta. - Hölgyeim és uraim! - mondta mégegyszer jóval hangosabban.

- Micsoda? Pohárköszöntő? - mondta Edward gúnyosan. Kissé megfordult a székén és fölemelte csiptetőjét, amely fekete selyemszallagon lógott, mint valami külföldi rendjel.

Emberek csörömpöltek a tányérokkal és poharakkal. Megbotlottak a földön heverő párnákban. Egy lány hanyattvágódott.

Nem, nem ütötte meg magát, de az incidens elterelte a figyelmet a pohárköszöntőről. Szavak zümmögtek, mint ahogy a légy zümmög a cukortartó felett. Nicholas újra visszaült. Szemmelláthatóan elmerült gyűrűje vörös drágakövének szemléletében vagy a szerteszórt virágokban, a fehér viaszszerű virágokban, a karminvörös virágokban, amelyek annyira kivirultak, hogy aranyszínű kelyhük feltárult, szirmaik lehullottak és ott hevertek a kölcsönvett kések és villák, meg az olcsó üvegszervísz között az asztalon. Aztán Nicholas újra nekigyürkőzött.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte. Villájával megint az asztalt csapkodta. Pillanatnyi csend lett. Rose átment a szobán.

- Beszédet akar mondani? - kérdezte. - Csak rajta, szeretek beszédeket hallgatni. - Ott állt mellette, kezével tölcsért csinált a füle mellett; olyan volt, mint egy gránátos. Újra kitört a beszéd zümmögő moraja.

- Csendet kérek! - mondta Rose, késével hadonázva Martin orra előtt. - Ez az úr beszédet akar mondani!

- Nem hasonlít a megszólalásig... - mondta Martin Rose vállára téve a kezét és Eleanorhoz fordulva, mint aki szavai megerősítését várja - nem hasonlít néhai jó Pargiter bácsihoz, a Pargiter lovasezred tisztjéhez?

- Hát én büszke vagyok rá - mondta Rose, Martin orra előtt rázva a kését. - Büszke vagyok a családomra, büszke vagyok a hazámra, büszke vagyok...

- Igenis, büszke vagyok - erősítette Rose. - Hát te? - folytatta, Martin vállára csapva. - Mire vagy büszke? Talán saját magadra?

- Ne veszekedjetek, gyerekek, ne veszekedjetek! - kiáltotta Eleanor, egy kicsit közelebb húzva a székét. - Ezek folyton veszekednek, folyton... folyton...

- Borzalmas kis méregzsák volt - mondta Martin, aki a földön guggolt és felnézett Rosera. - A haja meg egy csomóban volt a feje búbján...

- ... és rózsaszín ruhát viselt - tette hozzá Rose. Hirtelen leült, kezében magasra emelte a kését. - Rózsaszín ruhát, rózsaszín ruhát - mondta többször, mintha ezek a szavak emlékeztetnék valamire.

- De halljuk a beszédét, Nicholas - mondta Eleanor a lengyel felé fordulva. Nicholas fejét rázta.

- ... a szalonban Abercorn Terrace-en, mikor gyerekek voltunk - mondta Rose. - Emlékszel? - Martinra pillantott; az bólintott.

- A szalonban Abercorn Terrace-en... - mondta Delia. Járt-kelt az asztalok között egy nagy korsó fehér borral és megállt előttük. - Abercorn Terrace! - kiáltott fel és töltött egy pohárba. Hátravetette fejét és egy pillanatig meglepően fiatalnak, szépnek és kihívónak tetszett.

- Ugyan, Delia... - tiltakozott Martin, feléje nyujtva poharát, hogy töltsön belé bort.

- Pokol volt - mondta Delia, elvetve ír beszédmódját, egyszerűen és közvetlenül, miközben töltött a pohárba.

- Tudod, - mondta Eleanorra pillantva - valahányszor Paddingtonba megyek, mindig azt mondom a vezetőnek, hogy hajtson másfelé!

De ekkor Kitty Lasswade közeledett feléjük. Kezében tartotta a borospoharát, mint valami játékszert.

- Sohasem szeretett semmit - mondta Kitty, odanyujtva poharát, hogy töltsenek bele bort.

- Legutoljára mit nem szerettél, Martin, amikor velünk vacsoráztál? - kérdezte. - Emlékszem, hogy milyen dühbe hoztál...

Rámosolygott. Martin olyan volt, mint egy kerub, kövér és rózsaszínű. Haját fölfelé fésülte, mint egy pincér.

- A szívem csupa szerelem, a szívem csupa jóság - nevetett, Kitty felé nyujtva poharát.

- Ostobaság - mondta Kitty. - Mikor fiatal voltál, semmit sem szerettél! - Kitárta karját. - Sem a házamat, sem a barátaimat... - apró kis sóhajjal félbehagyta mondatát. Újra maga előtt látta a jelenetet - a férfiakat, akik egyenként bevonulnak, a nőket, akik valami kelmét morzsolnak az ujjaik között. Most magányosan élt, északon.

- ... és merem állítani, hogy jobban érzem magam - tette hozzá, félig önmagának - most, hogy senkim sincs, csak egy gyerek, aki felvágja a fát.

- Igen, gyerünk a szónoklattal! - mondta Rose. Újra megkopogtatta az asztalt a késével és kissé felemelkedett.

- Beszédet fog mondani? - mondta Kitty Edward felé fordulva, aki közelebb húzta hozzá a székét.

- Az egyetlen hely, ahol a szónoklást még művészi formában gyakorolják... - kezdte Edward. Aztán elhallgatott, még közelebb húzta a székét és föltette a csiptetőjét - ... a templom.

Ezért nem mentem hozzád, gondolta magában Kitty. Ez a hang, ez a gőgös hang egyszerre visszasodort mindent! A roskatag fatörzset; a zuhogó esőt; a diákok kiáltásait; a harangokat; őt magát és az anyját...

De ekkor felállott Nicholas. Nagyot lélegzett, úgy hogy kidülledt az ingmelle. Egyik kezével a mellényzsebében vájkált, a másikat szónoki gesztussal kitárta.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte újra. - Mindazok nevében, akik ma este jól érezték magukat...

- Hangosabban! Hangosabban! - kiáltották a fiatalok, akik az ablakban álltak.

- ... mindazok nevében, akik jól érezték magukat ma este, - mondta el mégegyszer hangosabban - köszönetet mondok a háziúrnak és a háziasszonynak...

- Ugyan, ugyan, nem kell megköszönni! - mondta Delia elrohanva mellettük, mint a szélvész, az üres kancsóval.

A szónoklatot megint tönkretették. Bizonyosan idegen, gondolta Kitty, mert nincs benne öntudatosság. Csak ott állt, boros poharával a kezében és mosolygott.

- Folytassa, folytassa, - bíztatta Kitty - ne törődjön velük, - Kittynek most kedve volt szónoklatot hallgatni. A szónoklat jót tesz az estélyeknek. Jó hangot üt meg, magasra lendít. Poharával csörömpölt az asztalon.

- Nagyon kedves magától, - mondta Delia, aki megpróbált utat törni, de Nicholas a karjára tette a kezét - de azért ne köszönje meg.

- De Delia, - harsogott Nicholas, még mindig a karján tartva a kezét - nem arról van szó, hogy mi kell magának, arról van szó, hogy mi kell nekünk. Úgy is illik, - folytatta, magasra emelve karját - amikor a szívünk kicsordul a hálától...

- No most lendületbe jön - gondolta Kitty. - Úgy látszik, van egy kis szónoki vénája. Sok idegennek van.

- ... mikor a szívünk kicsordul a hálától - mondta mégegyszer, fölemelve a mutatóujját.

(- Ki ez a fekete ember? - suttogta Kitty Eleanor fülébe. - Egész este nem tudtam rájönni.

- Hogy mitől? - mondta Nicholas. - Épp erről akarok beszélni... - Elhallgatott és nagyot lélegzett, amitől megint kidagadt az ingmelle. Szeme fénylett. Tele volt valami közvetlen, ösztönös jóakarattal. De ebben a pillanatban egy fej felemelkedett az asztal szélén, egy kéz felmarkolt egy csomó virágszirmot, és egy hang elkiáltotta magát.

- Vörös Rózsa, tüskés Rózsa, derék Rózsa, vad Rózsa! - A szirmokat legyezőalakban szórta a kövér öreg nő fejére, aki a széke szélén ült. Rose meglepetten pillantott fel, rózsaszirmok hullottak a fejére. Leseperte őket testének valamennyi terebélyes részéről, ahova lehullottak. - Köszönöm, köszönöm - kiáltott. Aztán felemelt egy virágot és erélyesen csapkodta vele az asztal szélét. - De hallani akarom a szónoklatot - mondta Nicholasra pillantva.

- Nem, nem - mondta Nicholas. - Most nem kell szónokolni. - Azzal újra leült.

- Hát akkor igyunk - mondta Martin. Felemelte poharát. - Pargiter egészségére iszom, a Pargiter lovasezred tisztjére iszom! - kiáltotta. - Az ő egészségére! - Pohara nagyot koppant, mikor letette az asztalra.

- Hát, ha valamennyien isztok, én is iszom - mondta Kitty. - A te egészségedre, Rose. Rose remek lány - mondta, fölemelve poharát. - De nincs igaza - tette hozzá. - Az erőszaknak soha sincs igaza, ugy-e, Edward? - Edward térdére csapott. - Megfeledkeztem a háborúról - dünnyögte félig magamagának. - De azért - mondta hangosan - Roseban megvolt a bátorság, amellyel a meggyőződéséért harcolt. Rose nem félt a börtöntől. Igyunk az egészségére! - Kitty ivott.

- Beverte valakinek az ablakát - bolondozott vele Martin - és aztán együtt verték be másoknak az ablakait. Hol van a kitüntetésed, Rose?

- Egy kartondobozban, a kandallón - mondta Rose. - Ma nem hozol ki a sodromból, öregem.

A mennyezeten át újabb tánczene távoli, halk kezdőtaktusai hallatszottak le. A fiatalok gyorsan felhajtották a poharukban maradt bort és megindultak felfelé a lépcsőn. Csakhamar ütemes, súlyos lábdobogás hallatszott az emeletről.

- Újabb tánc? - mondta Eleanor. Keringő volt. - Mikor fiatalok voltunk, - mondta Kittyre pillantva - gyakran keringőztünk... - A dallam, mintha csak felkapta volna a szavait és megismételte volna - mikor fiatal voltam, gyakran keringőztem...

- Én ki nem állhattam! - mondta Kitty, saját ujjait nézve, amelyek kurták és felhorzsoltak voltak. - Milyen jó dolog - mondta - nem lenni fiatalnak. Milyen kellemes nem törődni azzal, amit az emberek mondanak. Most aztán igazán úgy élhetünk, ahogy jólesik - tette hozzá... - Most, hogy elmúltunk hetvenévesek.

Elhallgatott. Felhúzta szemöldökét, mintha valamire emlékeznék. - Kár, hogy nem kezdhetjük újra az életet - mondta. De többet nem mondott.

- Hát megkapjuk végre-valahára a pohárköszöntőt? Mister... - mondta Nicholasra pillantva, akinek a nevét nem tudta. Nicholas jóindulatú arckifejezéssel bámult maga elé és a virágszirmokkal játszadozott.

- Mirevaló? - mondta. - Senki sem akar idefigyelni; az emberek... - Az emberek a lábdobogást hallgatták és a zenét, amely egyre azt hajtogatta, legalábbis Eleanornak úgy tetszett: - mikor fiatal voltam, gyakran keringőztem és minden férfi engem szeretett.

- Én ragaszkodom a pohárköszöntőhöz - mondta Kitty parancsoló modorában. Ez igaz is volt, ragaszkodott valamihez, valami friss eseményhez, valami befejezéshez, - maga se tudta mihez. Nem a mult, nem emlék kellett neki. - A jelen; a jövő - erre szomjazott.

- Itt van Peggy - mondta Eleanor körülnézve. Peggy egy asztal végén ült és sonkásszendvicset evett.

- Emelj szót az új nemzedék nevében, Peggy! - mondta lady Lasswade és kezetszorított vele.

- De én nem tartozom az új nemzedékhez - mondta Peggy. - És már elmondtam a szónoklatomat - mondta. - Nevetségessé tettem magamat odafönt - mondta és leroskadt Eleanor lába mellé, a földre.

- Hát akkor, North - mondta Eleanor és lepillantott North választékára, amint ott ült mellette a földön.

- Úgy van, North! - mondta Peggy, nagynénje térde fölött a bátyjára nézve. - North azt mondja, hogy semmi egyébről nem beszélünk, csak pénzről meg politikáról. Mondd meg nekünk, mit kell tennünk.

North felriadt. Elábrándozott, elringatta a zene és a hangok. Hogy mit kell tennünk? mondta magában felriadva. Hát mit kell tennünk?

Ülőhelyzetbe tápászkodott fel. Látta Peggy arcát, amint ránézett; most mosolygott, derűs volt. Nagyanyjuk arcát juttatta eszébe a képen. De North olyannak látta, amilyen a lépcsőn volt, bíborvörösnek, gyűröttnek, mint aki mindjárt sírva fakad. Az arca mondott igazat, nem a szavai. De csak a szavai jutottak el Northhoz és tovább éltek benne - egészen más életet. North habozott. Ehhez bátorság kell, gondolta magában, megmondani az igazat. Peggy várta, hogy mit fog mondani. Az öregek már a maguk dolgáról beszélgettek.

- ... kedves kis ház - mondta Kitty. - Valamikor egy bolond vénasszony lakott benne... Gyere el hozzám pár napra, Nell, tavasszal...

- Amit mondtál, igaz, - mondta North hirtelen - ... teljesen igaz. - Mármint az volt igaz, javította ki magát, amit gondolt, az érzése, nem a szavai. Most átérezte Peggy érzését; nem vele volt kapcsolatban, hanem más emberekkel; egy más világgal, egy új világgal...

- Hogy is hívják azt az embert, akit valamikor úgy szerettem Oxfordban? - mondta lady Lasswade. North látta, hogy Kitty ezüstös teste Edward felé hajol.

- Az az ember, akit valamikor úgy szerettél Oxfordban? - mondta utána Edward. - Azt hittem, hogy a világon senkit sem szerettél Oxfordban...

De Peggy várt, Peggy őt leste. North újra látta a borospoharat és a felszálló buborékokat; újra azt érezte, mintha egy csomóba szaladnának homlokán az erek. Szerette volna, ha valaki, egy mérhetetlenül bölcs és jó ember helyette gondolkoznék és helyette válaszolna. De a nemes homlokú fiatalember már eltűnt.

- ... másképpen... másképpen élni... - mondta mégegyszer North. Ezek Peggy szavai voltak; nem, nem egészen azt jelentették, amire gondolt; de most már élnie kellett velük. Most nevetségessé tettem magamat, gondolta, és valami kellemetlen érzés futott végig a hátán, mintha kést húztak volna végig rajta. North újra a falnak támaszkodott.

- Robson volt! - kiáltott fel lady Lasswade. Harsogó hangja eldördült North feje felett.

- Hogy megfeledkezik az ember mindenről! - folytatta. - Persze, Robson, ez volt a neve. És a lány, akit valamikor szerettem, Nelly, a lány, aki orvosnak készült?

- Meghalt, igazán, meghalt - mondta lady Lasswade. Hallgatott egy pillanatig. - Hát nem bánnám, ha elmondaná a beszédét - mondta és lenézett Northra.

North hátrahúzódott. Én nem mondok több beszédet, gondolta. Pedig kezében tartotta a poharát, még mindig félig volt benne a halványsárga folyadék. A buborékok már nem szálltak fel, a bor tiszta és csendes volt. Csend és magány, gondolta North. Csend és magány... ez az egyetlen környezet, amelyben a szellem még szabad.

Csend és magány, mondta magában; csend és magány. Szeme félig lecsukódott, káprázott; az emberek beszéltek, beszéltek. Szeretne elszakadni innen, kiterjeszkedni, azt képzelni, hogy nagy síkságon fekszik, kék síkságon, és a látóhatár szélén dombok vannak. Kinyujtotta a lábát; ott legelésznek a bárányok. Lassan tépik a füvet; először egyik, aztán a másik lábukkal lépnek. És ez a locsogás, ez a locsogás. Nem kerekítette értelmessé azt, amit beszéltek. Félig nyitott szemén át virágokat tartó kezeket látott, vékony kezeket, fínom kezeket, olyan kezeket, amelyek senkihez sem tartoztak. És vajjon virágokat tartottak ezek a kezek, vagy hegyeket, lila árnyékú, kék hegyeket? Hullottak a szirmok, rózsaszínű, sárga, fehér, lila árnyalatú szirmok hullottak. Hullanak, hullanak és mindent elborítanak, suttogta. Aztán ott volt a borospohár talpa, egy tányér széle, meg egy vizeskancsó. A kezek tovább szedegették fel egyik virágot a másik után: fehér rózsát, sárga rózsát, aztán egy olyan rózsát, amelynek a szirmaiban lila völgyek voltak. Ott lógtak a rózsák, sokszirmúak, színesek, belecsüngtek az üvegedénybe. És hullottak a szirmaik. Ott úsztak a szirmaik, lila és sárga kis ladikok a folyón. És ő is úszik, csurgatja magát a csónakban, egy szirmon, a folyó sodrában, a magány felé... Ez a legrettenetesebb gyötrelem, amellyel emberi lényt sujthatnak, szólaltak meg benne a szavak, mintha egy hang szólalt volna meg...

- Ébredjen fel, North, hallani akarjuk a szónoklatát - szakította félbe egy hang. Kitty szép vörös feje hajolt föléje.

- Maggie! - kiáltott fel North és talpraállt. Maggie ült ott, ő tette vízbe a virágokat. - Igen, most Maggien van a sor - folytatta Nicholas, kezét Maggie térdére téve.

De Maggie fejét rázta. Nevetőroham fogta el és sokáig rázta. Nevetett, hátravetette fejét, mintha valami jókedvű szellem kerítette volna hatalmába, az hajlítaná, mint egy fát, gondolta North, mint a szél a fát. Nem kellenek bálványok, nem kellenek bálványok. Csengett a nevetés, mintha a fán számtalan csengetyű lógna, és North együtt nevetett vele.

A nevetés elhallgatott. Odafönn táncoló lábak dobogtak. A folyó partján sziréna búgott. Messze társzekér csikorgott az utcán. Hangok suhogtak és zsibongtak. Valami felszabadult, mintha újra kezdődne a nappali élet és ez volna a kórus, a kiáltás, a csiripelés, a mozgolódás, amely üdvözli a londoni hajnalt.

- És miről szólt volna a szónoklata, mister... nagyon restellem, de nem tudom a nevét - mondta.

- A beszédem? - nevetett Nicholas. - Csodálatos lett volna! - mondta. - Remekmű. De hogyan beszélhet az ember, ha folyton félbeszakítják? Elkezdem, azzal kezdem, hogy köszönjük meg. Erre Delia azt mondja, nem kell köszönet. Újra kezdem: azt mondom, köszönjünk meg valakinek valamit... Erre Renny azt mondja, minek?... Erre újra kezdem és idenézek, hát Eleanor jóízűen alszik. (Rámutatott.) - Hát akkor mirevaló?

Kitty még mindig kívánt valamit, valami friss eseményt, valami befejezést, maga sem tudta, mit. És kezdett későre járni, mennie kellett.

- Hogy mit akartam mondani? Azt akartam mondani... - Nicholas elhallgatott és kinyujtotta kezét; minden ujját külön megropogtatta. - Először köszönetet akartam mondani a háziurunknak és a háziasszonyunknak. Aztán megköszöntem volna ennek a háznak... - körbe jártatta kezét a szobában, amely tele volt aggatva az ingatlanügynök hirdetményeivel - amely a jóakarat annyi szerelmesének és munkásának, annyi derék férfinak és nőnek adott szállást... És végül - kezébe vette poharát - az emberi nem egészségére akartam inni, az emberi nemre, - folytatta, ajkához emelve a poharat - amely most még gyermekkorát éli, adja Isten, hogy felserdüljön és megemberesedjék! Hölgyeim és uraim! - kiáltott fel és kissé felemelkedett, ingmelle megint kidülledt - erre iszom!

- Ez a tizenharmadik pohártörés ma este - mondta Delia, aki odalépett és megállt előttük. - De ne törődjetek vele, ne törődjetek vele. Nagyon olcsó poharak.

- Mi nagyon olcsó? - dünnyögte Eleanor. Félig kinyitotta szemét. Hol van, a rengeteg szoba közül melyikben? Mindenfelé szobák vannak és minden szobában emberek. Mindig, az idők kezdete óta... Kezében még mindig az aprópénzt szorongatta és újra eláradt benne a boldogság érzése. Talán mert ez megmaradt, ez az éles érzés (már ébredezett) és talán mert a másik, a szilárd tárgy - egy tintafoltos, rozmárformájú levélnyomó rémlett fel előtte - most végkép elenyészett? Tágra nyitotta szemét. Itt volt elevenen, ebben a szobában, élő emberek között. A körben ülő emberek fejét látta. Első pillanatban nem volt személyazonosságuk, aztán megismerte őket. Itt van Rose; itt van Martin; itt van Morris. Morrisnak úgyszólván már egy hajszál sincs a fejebúbján. Az arca különösen sápadt.

Valamennyiüknek az arcán különös sápadtság volt, mikor körülnézett. A villanyfények már nem sugároztak; az abroszok fehérebbnek látszottak. North feje - a földön ült, az ő lába előtt - fehérbe volt keretezve. Az ingmelle kissé gyűrött.

North a földön ült, Edward lábánál, kezével átkarolva a térdét; hébe-hóba megrázkódott és fölnézett Edwardra, mintha tanácsot kérne tőle.

Olyan volt, mint egy gyerek, aki unszolja a felnőtteket, hogy mesét mondjanak neki.

- Mondd meg, kérlek - mondta mégegyszer és újra megrázkódott. - Te tudós vagy. Beszélj a klasszikusokról, Aischilosról, Sophoklesről, Pindarosról.

- Drága fiam, - hallotta Edward hangját, amint jóindulatúan mosolygott le Northra - ne kérdezz engem. Sohasem értettem sokat az ilyesmihez, nem bizony. Ha módom lett volna rá, - szünetet tartott és kezével a homlokához nyúlt - akkor... - Szavai belefulladtak a kitörő nevetésbe. Eleanor nem tudta meghallani a mondat végét. Mit is mondott? Mi szeretett volna lenni? Nem hallotta a szavait.

Kell lenni még egy életnek, gondolta, visszasüppedve a székébe, kimerülten. Nem álomban, hanem itt ezen a helyen, ebben a szobában, az eleven emberek között. Úgy érezte magát, mintha egy szakadék szélén állana, és a szél fújná a haját; mintha éppen elcsípne valamit, ami folyton kisiklik a kezéből. Kell lenni egy életnek, itt és ebben a pillanatban. Ez túlságosan rövid, túlságosan szakadozott... Nem tudunk semmit, nem ismerjük még önmagunkat sem. Éppen csak kezdünk egyet-mást megérteni. Tölcsért csinált a kezével az ölében, ahogy Rose tölcsért csinált, hogy jobban halljon. Így tartotta a kezét; úgy érezte, be kell zárnia a jelen pillanatot, meg kell állítania, teljesebbé, egyre teljesebbé kell tennie. Benne kell tartani a multat, a jelent meg a jövőt, amíg felsugárzik egészen, ragyogóan, mélységes jelentőséggel.

- Edward - kezdte, megpróbálta felhívni a figyelmét. De Edward nem figyelt rá. Valami régi kollégiumi történetet mesélt Northnak. Hiábavaló, mondta és széthúzta a kezét. Le kell hullania. Le kell zuhannia. És aztán? gondolta. Az ő számára is a végtelen éjszaka, a végtelen sötétség következik. Fölnézett, mintha látná, hogy végtelen hosszú, sötét alagútba jut mindjárt. De miközben a sötétségre gondolt, valami megzavarta; valójában felkelt a nap. A függönyök újra fehérré változtak.

Eleanor odanézett. Két kisgyerek állt az ajtóban. Delia a vállukra tette a kezét, mint aki bíztatni akarja őket. Az asztalhoz akarta vezetni a két gyereket, hogy enni adjon nekik. Látszott, hogy megriadtak és esetlenek szegénykék.

Eleanor a kezükre, a ruhájukra meg a fülük vágására pillantott. - Azt hiszem, a házmester gyerekei - mondta. Igen, Delia csakugyan püspökkenyér-szeleteket vágott nekik és a szeletek nagyobbak voltak, mint amilyeneket a barátai gyerekeinek szelt volna. A gyerekek átvették a süteményt és különös merev tekintetet szegeztek rájuk, mint a vadak. De talán féltek, hisz az alagsorból hozta fel őket a szalonba.

- Szervusztok, gyerekek! - kiáltott Martin feléjük intve. A gyerekek ünnepélyesen bámultak rá.

- Nincs nevetek? - mondta Martin. A gyerekek csendesen eszegettek. Martin kotorászni kezdett a zsebében.

- Nagyszerű! - mondta Martin, az aprópénzt a kezében tartotta, a hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva.

A gyerekek rábámultak, de nem szólaltak meg. Abbahagyták az evést. Egy kis csoport közepén álltak. Szemüket körbejártatták a felnőtt embereken, aztán egyik oldalba bökte a másikat és rázendítettek:

Ilyenformán hangzott, egy szót sem lehetett kivenni. A zavart hangok emelkedtek és leszálltak a ritmus szerint. A gyerekek elhallgattak.

Ott álltak hátul összekulcsolt kezekkel. Aztán újabb lendülettel rávetették magukat a második strófára:

A második szakaszt még szenvedélyesebben énekelték, mint az elsőt. Úgylátszik, a ritmus elringatta őket, és az érthetetlen szavak csaknem üvöltéssé folytak össze. A felnőtt emberek nem tudták mit tegyenek, nevessenek, vagy sírjanak. A hangjuk oly nyers volt, a kiejtésük oly borzalmas.

Ekkor elhallgattak. Alighanem egy versszak közepén. Ott álltak némán vigyorogva, földre szegzett tekintettel. Senki sem tudta, mit mondjon. Valami hátborzongató volt a zajban, amit csaptak. Oly harsány volt, oly széthangzó és oly értelmetlen. Ekkor az öreg Patrick feléjük botorkált.

- Nagyon kedves, nagyon kedves. Köszönöm kicsikék, - mondta a maga kedélyes módján, fogpiszkálójával babrálva. A gyerekek rávigyorogtak, aztán kezdtek kisompolyogni. Mikor elsurrantak Martin mellett, az kezükbe nyomott néhány pénzdarabot. Aztán az ajtó felé rohantak.

- Mi a csudát énekeltek ezek? - mondta Hugh Gibbs. - Bevallom, egy hangot sem értettem belőle. - Kezét fehér mellényének két oldalán tartotta.

- Alighanem jassznyelven beszélnek - mondta Patrick. - Valami iskolai versike lehetett.

- De hiszen ez... - kezdte Eleanor. Elhallgatott. Milyen is volt? Ezek a gyerekek olyan tiszteletet parancsolóan álltak ott és ugyanakkor ezt a förtelmes lármát csapták. Meghökkentő volt az ellentét az arcuk és a hangjuk között; képtelenség volt mindezt egy szóval kifejezni. - Szép volt? - kérdezte, kérdő tekintettel Maggie felé fordulva.

De Eleanor nem volt benne bizonyos, hogy mindketten ugyanarról a dologról beszéltek.

Eleanor összeszedte a kesztyűjét, táskáját meg két-három rézpénzt és felállt. A szobát megtöltötte a különös, halvány világosság. Mintha a tárgyak felébredtek volna álmukból, levetették volna álöltözetüket és beleilleszkedtek volna a nappali élet józanságába. A szoba kezdett készülni hivatásához, visszaváltozott egy ingatlanügynök irodájává. Az asztalok irodaasztalokká változtak; a lábuk irodai asztallábbá vált, pedig még mindig tele voltak rakva poharakkal, rózsával, liliommal és szekfűvel.

- Legfőbb ideje mennünk - mondta Eleanor és átment a szobán. Delia az ablakhoz lépett; széthúzta a függönyöket.

A házak körvonalai megjelentek a sétatér körül. Valamennyin le volt húzva a függöny. Olyan volt mind, mintha mélyen aludna a hajnali világosságban.

- Hajnalodik! - mondta Nicholas, felállt és kinyujtózkodott. Aztán ő is az ablakhoz lépett. Renny követte.

- Halljuk a végszót - mondta, amint ott állt Nicholas mellett az ablakban. - Hajnalodik - új nap kezdődik... - A fákra mutatott, a háztetőkre, meg az égre.

- Nem - mondta Nicholas, visszahúzva a függönyt. - Ebben tévedsz. Nem lesz végszó! - kiáltott fel, kitárva karját - mert az előbb nem volt szónoklat.

Ez igaz volt. A nap felkelt. Az ég a kémények között szertelenül kék volt.

- Hol van Sara? - mondta körülpillantva. Ott volt Sara, egy sarokban kuporgott, fejét az asztalra hajtotta, minden jel szerint aludt.

- Keltse fel a húgát, Magdalena - mondta Maggie felé fordulva. Maggie ránézett Sara-ra. Aztán kezébe vett egy virágot az asztalról és megbirizgálta vele Sara-t. Sara félig felnyitotta a szemét. - Ideje mennünk - mondta Maggie és megfogta a vállát. - Ideje? - ásított Sara és kinyujtózott. Nicholasra szegezte szemét, mintha lassan visszahozná látóterébe. Aztán elnevette magát.

- Sara! - válaszolt Nicholas. Egymásra mosolyogtak. Aztán Nicholas felsegítette és Sara bizonytalan mozdulatokkal a nővére felé egyensúlyozta magát és a szemét dörzsölte.

Ott voltak a piszkos tányérok és az üres borospoharak; a virágszirmok meg a kenyérmorzsák. A kevert fényben mindez prózainak és mégis valószinűtlennek, hullaszerűnek és mégis ragyogónak tetszett. És az ablak mellett egy csomóba gyűlve ott voltak az öreg testvérek.

- Nézz oda, Maggie! - suttogta nővéréhez fordulva. Az ablakban álló Pargiterekre mutatott.

Az ablakban álló csoport a fehér-fekete ruhás férfiak az élénkvörös, arany- és ezüstruhás nők egy pillanatig olyanok voltak, mint valami szobor, mintha márványból faragták volna ki őket. A ruhájuk merev, márványredőkben hullott alá. Aztán megmoccantak; megváltoztatták magatartásukat; beszélni kezdtek.

Eleanor nem válaszolt; a lefüggönyzött házakat nézte a sétatér körül. Az ablakokon aranyszemcsék táncoltak. Minden frissnek, tisztára söpörtnek, üdének és szűziesnek látszott. A fák tetején galambok repkedtek.

- Hallgass csak! - mondta Eleanor, felemelve a kezét. Az emeleten a God save the Kinget játszotta a grammofon. De Eleanor a galambokra értette, amelyek turbékoltak.

- Ezek vadgalambok, nem? - mondta Kitty. Oldalt hajtotta fejét és odafigyelt. Tubitubitubi... turbékolták.

- Ott a fák tetején - mondta Kitty. A kékesszürke madarak az ágakon szökdécseltek, csipegettek és turbékoltak.

Morris lesöpörte mellényéről a kenyérmorzsákat. - Ilyenkor kerülni ágyba, a magunkfajta vén szamaraknak - mondta. - Nem láttam felkelni a napot... nem is tudom mióta!

- De mikor fiatalok voltunk, - mondta az öreg Patrick és a vállára csapott - meg se kottyant, ha átmulattuk az éjszakát... Emlékszem, egyszer elmentem a Covent Gardenba és rózsákat vettem egy bizonyos hölgynek...

Delia elmosolyodott, mintha valakinek a regényére, a magáéra vagy máséra emlékeztetné.

- És én... - kezdte Eleanor. Elhallgatott. Üres tejesköcsögöt és hulló leveleket látott. Akkor ősz volt. Most nyár van. Az ég halványkék, a háztetők bíborszínbe játszottak a kékségben; a kémények tiszta téglavörösek voltak. Mennyei derű és egyszerűség pihent mindenen.

- Most nincs se földalatti, se autobusz - mondta hátrafordulva. - Hogy megyünk haza?

Szellő fújt végig a téren. A csendben hallották az ágak susogását, amint lassan himbálóztak és zöld fényhullámot reszkettettek meg a levegőben.

Aztán kitárták az ajtót. A párok betódultak, dúltan, felvidulva keresték a kabátjukat meg a kalapjukat és jóéjszakát kívántak.

- Köszönöm, hogy eljöttek! - kiáltott fel Delia, kitárva feléjük a karjait.

- Köszönöm, köszönöm, hogy eljöttek! - kiáltotta. - És nézzétek, milyen szép csokrot kaptam Maggietől, - mondta a tarka virágcsokorra mutatva, amelyet Maggie feléje nyujtott.

- Milyen gyönyörűen kötötted meg! Nézd csak, Eleanor! - Nővéréhez fordult.

De Eleanor hátatfordított nekik. Egy taxit figyelt, amely lassan végigsiklott a téren. Megállt a második vagy harmadik ház előtt.

- A rózsák? De igen... - mondta. De tovább figyelte a kocsit. Fiatalember szállt ki, kifizette a vezetőt. Aztán egy tweed utazóruhás lány szállt ki. A fiatalember megfordította kulcsát a kapuban. - Megjöttek - dünnyögte Eleanor, mikor a férfi kinyitotta a kaput és a pár egy pillanatig a küszöbön állt. - Megjöttek - mondta mégegyszer, mikor a kapu kis zörejjel becsapódott mögöttük.

Aztán visszafordult a szobába. - És most? - kérdezte Morrisra pillantva, aki kiitta poharából a bor utolsó csöppjeit. - És most? - kérdezte, feléje nyujtva a kezét. - És most?

A nap felkelt és az ég a házak felett csodálatosan szép, egyszerű és békés színben ragyogott.