HEVESI JÓZSEF: PIROS NARANCSOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-89-4 (online)
MEK-13347

A szerző belelehelte költészetének minden ihletét, szivének minden melegségét, lelkének minden érzését.

Egy szerelmes fiatal párról szólt az az idyll, mely nászútra indult oda, hol örökösen mosolyog az ég, derült fényben ragyog a tenger s mézes heteket ünnepel a természet.

Sorrentóban pihent meg a boldog, szép, fiatal pár egy csodaszép kis villában, mely illatos narancserdőben volt elbujtatva s honnan tündéri kilátás nyilott a mélységes mély tengerre, mely ott zugott, zajgott alattuk; a bámulatosan épitett Nápolyra, melynek zsivaját szárnyaira kapta a szellő s elhozta ide hozzájuk; Capri szigetére, mely zöldes szinben emelkedett ki a tengerből.

De a fiatal pár nem sokat foglalkozott ezzel a paradicsommal. Magukkal voltak elfoglalva. Egymásban találták ők fel a mennyet, az üdvöt, a szépet, a boldogságot.

Pirulva kacsintott feléjük a narancs; de a kis menyecske ajkai pirosabbak voltak. Vidáman zengett feléjük a madár: de az asszonyka kaczagása zengzetesebb volt. Derülten mosolygott az égbolt, de a fiatal asszony szemeinek kéksége mégis csak igézőbb volt. A virágok is szégyenkezve, irigykedve néztek a viruló szép nő után, aki ott bolygott közöttük boldogan, ragyogóan, mint egy csodálatos tünemény.

És ennek a kedves, bájos idyllnek a költői leirását százszor meg százszor is elolvasta Kovács Sándor fiatal hivatalnok az ő szépséges szép menyasszonyával.

És valahányszor elolvasták, a képzelet, ez a geniális festő, ragyogó szinekben rajzolta lelkük elé azt a kedves képet, mely egészen betöltötte lelküket.

Erről álmodoztak, erről ábrándoztak aztán folyvást. A saját boldogságukat is ennek a mintájára szinezték ki és nem volt más vágyuk, más óhajtásuk, mint nászútra kelni és a mézes heteket olyan bájos, szép, költői idyllé varázsolni.

Már kezdtek is olaszul tanulni; apróra tanulmányozták Nápoly környékének helyrajzát; megszerezték Sorrentónak egy sikerült rézmetszetét s az erdős részen kutatgatták a "Villa Quisisaná"-t, melyben az a másik fiatal pár töltötte el az élet legszebb, legderültebb napjait.

És a menyegző ideje egyre közelgett, de... a várt előléptetés még mindig késett.

Kovács Sándor helyett azonban egy jobban protezsált uri ember lépett előre, ő aztán mit tehetett egyebet: megtartotta a menyegzőt és szerencsésebb napokra halasztották az annyiszor megálmodott szép nászutat...

Ahány könyv, leirás, czikk, levél, tudósitás a nápolyi öbölről, Sorrentóról, Pompéjiről, Amalfiról, Castellamareről, Capriról, a Vézuvról s erről az egész gyönyörü vidékről megjelent, azt mind mohó vággyal olvasták el. Bizalmas, boldog perczeiket ennek a kedves, édes ábrándnak szentelték s valóságos láz fogta el őket, ha ennek az utazásnak csak lehetőségére is gondoltak.

Minden garas, amit félretehettek, ennek az ábrándnak volt szánva. Külön kis "takarék"-ot rendeztek be. A férj megvált a szivaroktól s ennek a váltságdiját a kis persely nyelte el; az asszony apró pipere-tárgyakról mondott le, csakhogy a persely tartalma minél gyorsabban szaporodjék.

De Istenem, Sorrento olyan messzire van! A vasutak olyan drágák! A fizetés olyan csekély! És a háztartás is egyre többe került!

De az évek, azok gyorsan tünedeznek. Nincs, aki az idő szárnyalását meglassitsa, nincs, aki rohanásában megakadályozza. És suhogó szárnyalása amely arcot meglegyint, arra a hervadás árnya borul s gyors rohanása amerre vezet, ott le van gázolva az ifjuság virága. Kiméletlenül tipor el mindent, amit utjában ér: a virág elhullatja szirmait, a szikla elporlad, a tenger kiszárad, a föld kihül és porszemekké hull szerte a végtelen nagy mindenségben.

A mi szerelmes párunkat is megsuhintotta hervasztó szárnycsapásával... A szép fiatal asszony arczáról lesöpörte az ifjuság üde himporát, megtörte szemének villogó fényét; a férj homlokát végig karmolta érthetetlen vonásokkal s teleszórta fejét fehér hópelyhekkel.

Nem viharzott többé ereikben a vér lángoló lobogással, az izgalmak heve lassacskán lehült, a fiatalság tündére már csak messziről integetett feléjük...

De ha szivükből el is röppentek az ifjuság ábrándjai, egy vágy még egyre ott virágzott: a nászút Olaszországba.

A mézes napok rég lezajlottak már, csak az emlékezet egy-egy révedező sugara lopta vissza lelkükbe a násznapok letünt fényét, de a nászút még mindig ott kisértett édes csábitással. Az a bájos kis idyll még mindig fogva tartotta őket feledhetetlen varázsával.

Esténként összeültek a kis asztalhoz, mely meg volt rakva olasz úti-könyvekkel (huszonhárom év óta) és az ernyős lámpa fényénél tanulmányozgattak, tervezgettek...

Vagy pedig odaültek a zongorához és valamely dallamos olasz barcarole mellett szőtték tovább az ábrándok fonalát, melyet még ifju korukban kezdtek meg.

Aztán számlálgatták a pénzt, az utiköltséget, amely a kis perselyben olyan lassan-lassan gyült össze...

Huszonöt év kellett hozzá, hogy előteremtsék azt az összeget, mellyel szivük leghőbb vágyát megvalósithatják.

Mikor az összeg teljesen egybegyült, remegő kézzel számlálgatták ujra meg ujra, aztán mélyen megindulva borultak egymásra és sirtak... sirtak...

Gyermekes izgatottság vett rajtok erőt az utazás gondolatára... a jegybenjárás édes boldogsága mintha ujból visszaköltöznék sziveikbe... és lázas nyugtalansággal fogtak a - csomagoláshoz.

Mert nem lett volna erő és hatalom, mely őket ettől visszatartani képes. Látni akarták annak a bájos idyllnek a szinhelyét... Sorrentót narancserdeivel... A "Quisisana"-villát... a kéklő, mosolygó tengert... Capri szigetét csodás barlangjával...

Ah, igen, mindez vissza fogja varázsolni az ő letünt ifjuságukat is, a lezajlott szép napokat, az elröppent álmokat...

Ragyogó tavaszi nap volt, mikor utnak indultak a szép Itália felé, melyről huszonöt év óta ábrándoztak.

Az asszony arczán mintha ujból kinyiltak volna a lehullott rózsák s a férfiu homlokáról mintha egy jótékony tündérkéz letörülte volna azokat az érthetetlen vonásokat.

Milyen izgatottak voltak az egész uton! Minden állomást ismertek, minden városról tudtak valamit. Hogyne, hiszen huszonöt év óta járták már ezt az utat!

Gondolába ültek... de ez a sötét, komor jármű komoly gondolatokra hangolta őket... Azután meg a ködös levegő... azok a régi, kopott épületek, a rozoga ablakok, piszkos ajtók, pusztuló háztetők, mintha kiábránditották volna őket egy kissé.

A Márk-tér sem tette meg a kivánt hatást. Esős idő volt. Minden csupa locs-pocs... hol van az a csodás kék ég? hol van az aranyos napsugár?... hol van Olaszország bűbája?...

Firenze szép, csinos város... de ők azt hitték, hogy itt a virágok városában térdig járnak majd a rózsákban, szegfűkben, kaméliákban...

Rómában sem találták meg, amit kerestek: a csodás kék eget, az aranyos napsugarat; minden csupa rom, rom...

Nem is volt sokáig maradásuk; mentek: tovább, tovább délre... Nápolyba, Sorrentóba.

A lazzaronik városába dobogó szivvel érkeztek meg. Ez tehát az a város, melynek szépséges képe, mint délibáb tündérpalotája ingerkedett velük...

A piszok azonban itt is igen kellemetlenül hatott reájok... Ők olyan tisztának, olyan ragyogónak, olyan mocsoktalannak, olyan fényesnek képzelték ezt a várost... az igéret, az igézet földjét...

Fekvése ugyan elragadó szép, impozáns, fenséges, de hol van a csodás kék ég? hol van az aranyos napsugár?... hol van Olaszország bűbája...

De hát hiszen még hátra van Sorrento... az álmodott idyll... annak a sokszor olvasott történetkének a szinhelye.

De a tenger tükre nem volt olyan fényes, olyan sima, olyan ragyogó, mint ahogy ők képzelték, a napsugár is mintha bágyadtabb lett volna, különösen mikor hullámaira kapta a hajót a nagy végtelen tenger és tánczoltatni kezdte szilaj himbálással.

És a tenger olyan kiméletlen volt az ő imádói iránt... Igazán hálátlan volt... Idyllikus nyugalom helyett bizony szomoru tragédia lett a dologból... Kovács Sándor és szegény jóságos neje a szétrombolt idyllt siratták egészen megtörve...

Szerencsére már mosolygott feléjük messziről Sorrentónak erdőkoszoruzta orma takaros villáival, stilszerü nyaralóival...

Bágyadtan, törődve, betegen léptek ki a hajóból. A hálátlan tenger csuffá tette azokat az ábrándokat, melyeket hozzá füztek. Nagy nehezen tápászkodtak fel a meredek feljárón...

És keresték a "Villa Quisisaná"-t, ahol az ő idylljük hősei hajdan laktak s melyet annak az idyllnek a szerzője olyan költői szinekkel tudott lefesteni...

Akitől kérdezősködtek: az nagyot nézett és vállat vont. Nem tudott róla semmit... Egy másik uri emberrel is igy jártak: sohase hallotta a "Quisisaná"-t... Ilyen villa nincs is itt... Csak Capriban van... Végre egy öreg halász világositotta föl őket, hogy villa Quisisana volt ugyan hajdanában Sorrento-ban, de az már rég elpusztult, talán husz esztendeje...

Mintha a ragyogó nap tünt volna le az égről és pottyant volna bele a nagy tengerbe, oly megdöbbentően hatott a mi nászutasainkra ez a tudósitás...

Vendéglőbe szálltak s kimerülve, kifáradtan helyezkedtek el szobájukban, mely sötét volt és barátságtalan. Egészen le voltak hangolva. Azt hitték, hogy Sorrentóba érkezve, versenyt fognak danolni a madárral, futkározni fognak a bujazöld pázsiton, nézni fogják a tengert s tépegetik majd a piros narancsokat.

Lementek a kertbe és keresték a pirosló narancsokat, de ezek még éretlenek voltak...

Nézték, nézték, hol van a csodás kék ég?... hol van az aranyos napsugár? hol van a csillogó tenger?... Hát ez mind elköltözött volna?

A nászutasok fájdalmasan néztek végig egymáson... s csak akkor vették észre, hogy talán nem is a természet, hanem tulajdonképpen csak ők olyan fakók, szintelenek, kopottak, öregek...

És amint igy nézték egymást, nem a napsugár fényét keresték többé, hanem eltünt ifjuságukat.

Nagy riadalommal fogadtuk a minap Zerge Sándort, a kiváló elbeszélőt, aki most vidéken lakik és falusi magányából irja azokat a gyönyörü szép történeteket, melyek az egész országot elbájolják.

Váratlanul toppant közénk, a kávéház kerek asztalához és a feléje sugárzó szemekből kiolvashatta, hogy irigység nélkül gyönyörködünk fantáziájának bámulatos termékeiben. Kézről-kézre, kebelről-kebelre adtuk őt egymásnak s bizony jéggé hült a kávéja, mire hozzájutott, hogy felhörpintse.

El is határoztuk, hogy more patrio egy kis murit csapunk jeles irótársunk tiszteletére, kit oly ritkán látunk körünkben s kihez oly sokunkat régi emlékek s igaz baráti érzelmek füznek.

"Magunk között" akartunk lenni vele, abban a vendéglőben és amellett az asztal mellett, ahol annyiszor koczczintottuk vele össze a barátság poharát, ahol annyi merész, szines, ragyogó terveket, ábrándokat, álmokat szőttünk a jövőről és ahol egykoron a habzó, szikrázó pezsgő mellett ifju vérünk oly gyakran föllángolt, föllendült.

Este tiz órakor együtt volt a kijelölt vendéglőben, a jól ismert asztal mellett egy kicsiny, de bizalmas társaság. Valamennyien régi jó czimborái Zerge Sándornak, kinek egyre pirosodó arcza, fényben sugárzó szemei, fejének pajkos himbálása, kezének jókedvü mozdulatai elárulták, hogy igazán jól érzi magát.

A kedélyesség, a jókedv csak ugy szikrázott, pattogott, mint ahogy ez már ilyen bohéme társaságban szokás és mikor az első pezsgős palaczk dugasza eldurrant, mintha rózsás fátyolt lebegtettek volna szemeink előtt. Valami meleg, lágy, édes, költői érzés vett erőt mindnyájunkon és abbahagyva a tarlózást a mult mezején, a költészet kertjéből kezdtünk virágokat szedni.

Nem a vig, kicsapongó ficzkók voltunk többé, hanem erőt vett rajtunk a költészet mámora. - Mintha a pezsgős palaczkokból, a zene részegitő árjából a poézis röppent volna felénk.

Egyszerre vége szakadt a léha adomáknak, olcsó szójátékoknak, pajkos tréfáknak. A múzsa odaült közénk s mi éreztük lehelletének csodás illatát.

Az arczok nem a bohó jókedvnek voltak többé tükrei; az ihlet nemes komolysága ült valamennyin, de leginkább Zerge Sándor arczán, aki ránczokba szedte magas homlokát, melyre - mint sötét gondolat - hullott alá egy fekete hajfürt és merengve nézett a pezsgős pohárba. Majd hirtelen fölkapta a gyöngyöző italt és kissé gunyos hangon mondá:

A koczczintásra emelődött karok, mintha hirtelen megmerevültek volna, azonban csakhamar tisztában volt vele mindenki, hogy Zerge Sándornak valami tréfás ötlete támadt.

- Nem hiszitek ugy-e, hogy igazi gyilkosságról van szó? Pedig nem tréfálok. Én öltem meg hét vármegye legszebb asszonyát. Azaz, hogy talán nem is én, hanem az én Múzsám. Tollammal gyilkoltam meg Bardócz Juliát... Okulhattok ebből a históriából, kedves irótársaim. Egy igazi novella, melyet vajha sohasem irtam volna meg! De megirtam. Ti bizonyára nem olvastátok, hiszen egymás dolgait nem szokták az irók olvasni; azért hát elmondom.

A mult évben - mint tudjátok - három téli hónapot töltöttem Arcóban, abban a csodálatos szép déltiroli kis városkában, melyet három oldalról magas hegybástyák óvnak meg a tél zord támadása ellen, a negyedik oldalon pedig a bájos Garda-tó szállitja felé Olaszország lehelletét.

Nem annyira a magam, mint inkább a feleségem kedveért kerestem föl ezt az enyhe déli vidéket, hova őt háziorvosunk sürgősen küldte: de én magam is szivesen mentem vele, mert bizony nekem is jobban esett a tavaszi verőfény, mint a folyton gömörödő, gomolygó, kehes köd, mely itthon a mellemre nehezedett.

Pompás napokat éltünk. Mig ti itthon a hidegtől dideregtetek, mi abban a kis paradicsomban ott sütkéreztünk a ragyogó napsugárban, könnyü öltönyben rándultunk ki a tavaszi zsendülésnek indult mezőkre, pacsirtadalt hallgattunk és ibolyákat keresgéltünk.

Novellámban sok szép ékes szóval szineztem ki ennek a vidéknek bűbáját, de igy szóval nem tudnám már elmondani és iróemberek előtt, mint ti, nincs is szükségem több hangulatfestésre.

Ti inkább a mesét várjátok és kiváncsiak vagytok immár Bardócz Juliára, ugy-e?

Nos hát Bardócz Juliával nőm itt ismerkedett meg a szép Tirolban. A napsugár, melyet a magas hegyek csak későn bocsátanak az arcói fönsikra, reggelenként legelőször az ugynevezett olajfa-erdőt szokta aranyával leönteni és a betegek - mint aféle napimádók - ide sietnek reggelenként, hogy itt sütkérezzenek a jótékony melegben s szivják a pompás, füszeres, illatos levegőt.

Itt találkozott nőm naponként egy magas, sápadt, feltünően szép nővel, ki egy nevelőnő és három gyönyörü gyermek kiséretében minden áldott reggel az olajfa-erdőben szokott sétálgatni. Az ismeretség, ugy tudom, akként jött létre, hogy a gyermekeknek a labdája éppen a feleségem ölébe esett s midőn az egyik bébé nyelvbicsakló németséggel kérte vissza a labdát, nőm - mindnyájuk meglepetésére - magyarul szólott hozzájuk.

Mikor feleségem engem az érdekes szép asszonynak bemutatott, ismeretségüknek félig-meddig már bizalmas jellege volt.

A szép asszony, kinek itt semmi társasága sem volt, könnyen érthető ragaszkodással vonzódott feleségemhez, aki viszont szintén könnyen magyarázható rokonszenvet érzett a szép beteg asszony iránt.

Férje, Havas Endre, egy alföldi nagy város legkeresettebb ügyvéde, nem kisérhette le a beteg asszonyt. Egy nagy ügyet kellett előbb lebonyolitania, melyet nem bizhatott helyettesre. Az asszony betegsége pedig oly arányokat öltött, hogy az orvos ugyszólván kergette hazulról. Otthon hagyta tehát férjét és három apró csemetéjével együtt idejött gyógyulást keresni a balzsamos levegőben, tavaszi napsugárban, narancsfák, olajfák illatos árnyában.

Ismeretlen volt itt, nem volt senkije, kihez bizalommal fordulhatott volna. Kimondhatatlan örömmel volt tehát társaságunkban és érdekes, beteg vonásai mindjárt megélénkültek, ragyogtak, ha látta, hogy feléje közeledünk.

Nagy, szép fekete szemei voltak. Ezekben a szenvedély lángja lobogott. Arczának szelid báját a betegség sápadt hamva igen rokonszenvessé tette. Szántuk ezt a beteg szép asszonyt és a szánalom ikertestvére a rokonszenv.

Én, aki mindig óvtam a feleségemet uj ismeretség kötésétől, most magam küldtem őt, menjen, szórakoztassa azt a beteg asszonyt, aki az ő társaságában mindenkor elfelejtette betegségének aggodalmait, egyedüllétének unalmát és vig, egészséges kaczagással árulta el, hogy jól érzi magát vele.

Aztán meg minél többet volt vele, annál jobban megismerhette ezt a nőt, fenkölt szellemét, lelkének nemes műveltségét, egyszerü jóságát és életének idilli regényét.

Mert házasságának története egy kis regény. És ezt a regényt ő maga szőtte, Bardócz Julia.

Aki valaha látta sötét szemeinek villámló éjszakáját, képesnek hitte őt regények szövésére. Fájdalom, többre is képes volt. Egy tragédia hősnője lett belőle.

Bardócz Julia egyetlen leánya volt a nagy vagyonu bácskai földbirtokosnak, Bardócz Ádámnak, kinek gazdagságáról legendákat meséltek. (Ti is bizonyára sokat hallottatok erről a parasztherczegről, amint őt nevezni szokták.) Egyetlen leányát, Juliát, igazi herczegi nevelésben részesitette és hagyományos szerencséje a nevelők megválasztásában is kedvezett neki: leányának nemcsak külső műveltségéről gondoskodtak a nevelők, de fejlesztették lelkének nemes indulatait, szivének ébredő érzelmeit pedig a helyes irányba terelték. Beleoltották a szép és jó iránti érzéket és megtanitották lelkesedni az emberiség ideáljaiért.

Csakis igy történhetett, hogy a dusgazdag parasztherczeg egyetlen egy leánya, egy országrész büszkesége, az egész alföldi ifjuság bálványa, neje lehetett egy egyszerü szegény ügyvédnek. A leány megszerette az ügyvédet és ledöntötte a válaszfalakat, melyeket az ő vagyonának, kincseinek garmadái torlaszoltak közéjök. Hiába volt a kevély apa minden fenyegetése, rimánkodása, könyörgése: a leány azt mondta: szeretem és az övé leszek. Ugy kellett tehát történnie.

És Bardócz Julia férjhez ment Havas Endréhez, az egyszerü ügyvédemberhez.

Ennek az országosan ismert regénynek a hősnője volt az a sápadt, beteges asszony, aki ugy vonzódott hozzánk. És nem sok idő telt bele - hisz a nők gyorsan barátkoznak - nőm és Havasné elválhatatlanok voltak.

Mindkét asszonynak szemlátomást jót tett az enyhe meleg égalj és a tavaszi napsugár odatüzte ragyogó mosolyát az ő arczukra is és kifakasztotta ott az egészség pirosló virágait.

Mikor pár hét mulva Havas Endre megérkezett, nem tudott hova lenni a meglepetéstől. Feleségét, kitől mint sápadt, beteg asszonytól vált el otthon, mint megifjodott, viruló, egészséges szép asszonyt ölelhette itt keblére.

Arcza csak ugy sugárzott a boldogságtól s hangjának remegése, szemeinek sugárzó öröme elárulta, milyen mélyen meghatotta nejének viruló szine. Látszott rajta, hogy mély, őszinte, végtelen szerelemmel csüng azon a szép asszonyon s hogy életének nincs más czélja, más tartalma, mint az a bájos, viruló, kedves asszony.

Havas Endre végtelenül rokonszenves, megnyerő férfiu volt. Magas szál ember, széles vállakkal, gyönyörüen alkotott fejjel. Méltó Michel Angelo vésőjére. Szabályos szép vonásai, mintha márványból lettek volna faragva. De nem volt arczában hidegség. A jóság, nemesség meglágyitották e tulságosan szabályos vonásokat s arczának szelid derüje elfeledteté, hogy egy Herkulessel állunk szemben..

Ezért a férfiuért Bardócz Juliska könnyen lemondhatott a legfényesebb parthiekról.

Én magam is csakhamar megszerettem őt nyilt, férfias, őszinte modoráért, alapos műveltségeért és fenszárnyaló szellemeért. Igazán örömöm telt benne, mert minél inkább megismertem, annál erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy ez az ember többet ér a valóságban, mint összes eddig költött novellahőseim.

Sok, nagyon sok szép napot töltöttünk ezután együtt Arcóban. Minthogy egészsége valamennyinknek pompás volt, naponként nagyszerü kirándulásokat rendeztünk együtt és mig az asszonyok a gyermekekkel együtt vidáman csipogva, csiripelve, nevetve, kaczagva andalogtak a napsugártól csillogó országuton, mi el-elmerülve valamely érdekes thémában, annyira elmaradtunk tőlük, hogy csak nagynehezen akadtunk aztán a társaságra, mely már jó messzire előre haladt.

A hazautazás sokáig eszünkbe sem jutott, oly jól éreztük magunkat itt. Pedig már hazulról is tavaszt hirdettek a szépirodalmi lapok versei és a költői kedélyü ujdondászok, kik szebbnél-szebb költői képekben irták meg a tavasz tündérének bevonulását. Arcóban már nyári hőséget éreztünk.

Végre is követnünk kellett a többi vendégek példáját. Távoznunk kellett, ha csak magunkra nem akartunk maradni.

A válás bizony nehezünkre esett. Nemcsak megszoktuk, de meg is szerettük egymást. A két asszony összeölelkezett, megcsókolta egymást és sirt mind a kettő, mint a záporeső. Mi férfiak is igen melegen szoritottuk meg egymás jobbját és mindkettőnknek fájt az elválás...

Nem tudom, sikerült-e az elmondottakban eléggé tiszta képét adnom annak a gyöngéd, bizalmas, igazán benső viszonynak, mely Havas Endre és neje között fönnállott. Tudjátok, igy szóval nem vagyok képes uralkodni tárgyam fölött és néha olyan részleteknél időzöm tovább, melyek megkapták ugyan lelkemet, de nem tartoznak szorosan a tárgyra s viszont elhanyagolom ezek kedvéért azokat a részleteket, melyekre mint irónak a legtöbb sulyt kellene fektetnem. Persze irásban máskép tenném. De ha elmulasztottam volna ezt a viszonyt kellőképpen kiszinezni, tegyétek azt magatok és tekintsétek az anyagot irói szempontból. Adva van tehát egy boldog házaspár. A nő szép, mint egy istennő, a férfi meg Adonis második kiadása. A nő gazdag s rajongó imádással tömjénezi az egész világ. De neki nem kell kincs, gazdagság, tömjén. Ő Adonisé akar lenni és az övé lesz. Öt évig élnek együtt, van három gyermekük, szebbek Murillo valamennyi amorettjeinél. Házasságuk egét - hogy ezzel az elcsépelt frázissal éljek - soha egyetlen felhőcske sem zavarja. A szerelem viruló rózsái fakadnak, amerre járnak, a boldogság édes zenéje csendül meg minden szavukban. A férfi szivét teszi annak a nőnek lábaihoz, aki érte áldozott föl rangot és fényt, a nőnek pedig nincs egyéb vágya, mint megértetni a férjjel, hogy ő csupa önzésből választotta férjét, mert szerette s hogy itt áldozatról szó sem lehet.

Szóval csupa gyöngédség, rokonérzés, szerelem. Két lény, kik igazán megértették egymást.

No hát mit gondoltok, mit gyur majd ki az élet, ez a csodálatos meseszövő, ebből az adott tárgyból?

- Ne találgassátok. Ugysem jönnétek reá. Tudjátok, mi lett ebből az idyllből? Egy véres dráma, melyben az egyik hős tőrrel vet véget életének, a másik életben marad ugyan, de keblében dul ezer pokol kinos fájdalma.

Miután feleségem Juliától elvált, folyvást élénken leveleztek egymással. Julia levelei, miket Nizzából irt, tele voltak a Riviera illatos verőfényével, tengeri levegővel, boldogsággal, gyöngéd bizalmaskodással, a szeretet ezerféle bohó jeleivel. És a posta minden áldott nap hozott egy ilyen levelet, mely néha több ivre is terjedt s mely mindig más-más szavakban ugyanazt a boldogságot csevegte, fecsegte.

Egyszer azonban a levelek ritkulni kezdtek, sőt amelyek érkeztek is, azoknak olyan nyomasztó, sivár, kedélytelen volt a tartalmuk, hogy a feleségem egészen elrémült tőlük. Nem a Riviera csillogó szineit tükrözték többé vissza e levelek, hanem egy sötét borongó kedély ijesztő tépelődéseit. Egy sötét börtönből sem irhatott volna dermesztőbb leveleket. És ami legjobban föltünt: hiányzott e levelekből az őszinteség tiszta hangja. Abban a szellemben voltak tartva, mint régebbi levelei, de minden soruk hazugság volt. Kendőzött volt a jókedv, mellyel néha leveleinek szint adott és hazug a boldogság, melyet föltüntetni akart. Néha-néha voltak leveleiben érthetetlen czélzások, melyek arra látszottak mutatni, hogy az a csöndes, zavartalan, derült idyll, alapjában meg van bolygatva.

Ujra meg ujra átolvastam e nő utolsó leveleit s meggyőződtem belőlük, hogy lelkének egyensulya meg van ingatva s hogy szivében nagy viharnak kell dulnia.

Feleségem arczczal borult a pamlagra s keservesen zokogott. Engem is vérig bántott ez a lesujtó fordulat.

"Meg kell őt mentenünk," ez a gondolat bontakozott ki mindinkább abból a chaosból, mely lelkünkben, agyunkban kavarodott.

Első gondolatunk az volt, hogy a feleségem odautazik hozzá Nizzába. De hát tehette ezt ama levél után?

Én a levelet akartam megküldeni Havasnak, de nem kellett-e föltételezni, hogy az a nő, kinek bátorsága volt a barátnő előtt mindent föltárni, a férje előtt sem titkolódzik?

Azt tudtuk, hogy Havas magára hagyta volt nejét Nizzában, mert ügyvédi irodáját nem hagyhatta továbbra. A nő tehát egyedül volt. Mi történhetett vele? S mi történhetett az én nemes barátommal? Vajjon tuléli-e majd ezt a csapást? Hol van most? Nizzában, a nő lábainál fetrengve? Vagy a sötét kétségbeesés karjai között?

Ezek a kérdések tolultak egymásután ajkainkra, de választ egyre sem tudtunk magunknak adni.

És amint igy töprengtünk s törtük magunkat, hogy mitevők legyünk, egyszerre csak megnyilik az ajtó és előttünk állott Havas Endre hatalmas, kolosszális alakja. Nem volt megtörve, nem görnyedezett, mint ahogy őt magam elé képzeltem. Büszke volt és férfias.

Udvariasan meghajtotta magát feleségem előtt s nem titkolva meglepetését, kérdezé:

- Semmit sem tudunk többet, mint amit e levél rejtelme sejtet, - szólt nőm s átnyujtá a levelet.

Havas homloka elborult, midőn az annyira ismert kézirást megpillantotta. Elolvasta és nyugodt, komoly hangon mondja:

- Elég őszinte. Szép tőle! De hát önök ebből nem értenek semmit. Ugy-e bár?

- Egyenesen Nizzából jövök s azért kerestem fel önöket, hogy mielőtt a botrány szárnyra kelne, ne másoktól s ne eltorzitva, hanem tőlem tudják meg a tiszta valóságot. Hiszen önök annyi érdeklődést, annyi barátságot mutattak irányomban, hogy tartozom ezzel önöknek.

Leült közénk a pamlagra és kerülve minden poset, melyről a legtöbb ember még a legnagyobb csapások között sem feledkezik meg, kissé szakgatott darabossággal tárta föl szivének borzasztó sebét. Szava nem remegett, de tompa volt s ércztelen. És hangjának üressége volt egyetlen árulója annak a sivár pusztaságnak, mely lelkében lakozott.

- Önök ismerik a mi történetünket. Én sohasem mertem volna szemeimet reá vetni. Hisz ő annyira fölöttem állott! Ő akarta, hogy az övé legyek. És volt-e valaki, aki az ő akaratának meg ne hódolt volna? Övé lettem lelkemmel, szivemmel, véremmel, életemmel. Ha fogalomnak nem képtelenség, bátran mondhatnám, hogy irigyeltem önmagamat, midőn az enyém lett! Gyakran kérdeztem magamtól, mivel érdemeltem ezt a végtelen boldogságot? Nem tudtam rá válaszolni. Aztán abbahagytam a kérdezést. A legszebb, leggazdagabb, legbájosabb, legnemesebb nő az enyém volt. Az ember elvégre megszokja a szerencsét és a boldogságot is. Aztán meg csak igazolva láttam régi theoriámat a szerelemről. A nő meglát egy férfiut. Ennek az embernek látása elementáris erővel hat reá. Megszereti. Ha van a nőben szenvedély, jellem, erő, ugy, ha a poklokat fölforgatja is, e férfi az övé lesz. De minthogy a természet ebben az egy férfiuban bizonyára nem meritette ki teljesen önmagát s bizonyára alkotott még tökéletesebbet is ennél, nagyon könnyen megtörténhetik, hogy ugyanez a nő akad majd egy más, egy tökéletesebb férfiura, aki még nagyobb varázzsal bir fölötte. Hát joga van az első férfiunak parancsolni, hogy a nő daczoljon a természet hatalmával? Vádolhatja-e a nőt, ha az nem érez erőt, hogy megküzdjön azzal az erősebb, büvösebb varázzsal?...

Én nem vádolom Juliát, amiért a véletlen oly férfiut hozott utjába, akinek hatalma tulszárnyalta az enyémet. Rám nézve persze ő nem létezik többé másképp, mint egy rombadőlt emlék, mint egy szárazzá hervadt virág, mint egy szép dal, melynek accordjai már elhangzottak, de melynek édes melódiája még folyton zeng a lelkemben...

A gyermekek nevelőnője értesitett egy sürgönyben, hogy jöjjek azonnal Nizzába. Rémülve láttam a táviratot, azt hittem, hogy feles... hogy ő ismét beteg lett. Rögtön utaztam. A vonatnál várt a nevelőnő. A becsületes, hüséges lélek nem birta elviselni a tudatot, hogy én meg vagyok csalva. Megcsalva legszentebb jogaimban. Megcsalva attól, akiben jobban biztam, mint az Isten angyalaiban. A saját jószántából, szivének nemes fölháborodásában sürgönyzött nekem, jöjjek, csináljak rendet.

Fölmentem a szállóba, ahol lakott. Vendége volt, valami herczegnek mondta s egy exotikus nevet emlitett. Nem voltam reá kiváncsi. Azt láttam, hogy szép ember és hogy Juliával igen bizalmasan beszélgetett.

Julia - ezt becsülöm benne - nem tagadott semmit. Nem tehet róla, ennek az embernek végzetes hatása volt fölötte, nem birt daczolni a varázzsal. Kért, hogy öljem meg.

És most figyeljetek jól, barátaim! Bardócz Juliának és Havas Endrének csodálatos történetét, ugy mint nektek most elbeszéltem s amint az valósággal meg is történt, persze más nevekkel és más országokban szerepeltetve, megirtam egy érzelmes kis elbeszélésben. Hogy a költői igazságszolgáltatásnak is eleget tegyek, egy kis fejezetet toldottam a végére, mely körülbelül igy hangzott:

Pár héttel ez események után, midőn barátom szomoru története már nem igen foglalkoztatott, belépek nőm boudoirjába és rémülve veszem észre, hogy pamlagjára hajolva, keservesen zokog.

Fenyvessy Kornélia (ezzel a névvel helyettesitettem elbeszélésemben Bardócz Juliát) hirtelen bekövetkezett halálát jelentette.

- Ne sirasd - mondám nőmnek - a halál neki jutalom volt. Egyedül csak az menthette őt meg a szégyentől, a megvetéstől.

Sejthettem-e, hogy költői igazságszolgáltatásom olyan végzetes lesz? Tudhattam-e, hogy itéletem szó szerint végre is fog hajtatni?

Kevéssel azután, hogy elbeszélésem megjelent, feleségem levelet kapott Bécsből.

Ha a józan ész tartaná még nálam kezében a gyeplőt, bizonyára visszarántana ettől a lépéstől, mely egy feneketlen mélységbe vezet... csakhogy hol van már az én józan eszem?! Érzem, tudom, hogy guny és nevetség tárgya leszek. Hogy is ne? Öngyilkosnak lenni csalódott szerelem miatt! A legszentimentálisabb kereskedősegédnek sem jut ilyesmi többé eszébe...

Ki fogsz nevetni, édes Ernőm, de nem tehetek róla, ha nekem nincs erőm elviselni, hogy ő a másé legyen.

Itt vagyok a Vézuvon, a Cook-féle kis chaletben. Pár percz mulva fölvisz magával a funiculare. És aztán... aztán a mélységes feneketlen kráterből felém lobogtatja majd örökké sistergő lángját a tüzhalál.

Annak a római professzornak mégis csak igaza volt, mikor ide küldött engem Portici csendes magányába. Minden ugy történt, ahogy ő előre megjósolta.

Unatkoztam ugyan, akár egy polyp az akváriumban, de itt, ebben a pormentes, narancsillatos, tiszta, enyhe tengeri levegőben neki adtam magamat a hizásnak és a köhögésem egészen elmaradt. Nappal egy hintahálót kötöttem két lapos-lombu sykomor közé és azon himbálózva, sütkéreztem az átszürődő napsugarakban.

A könyv - szegény Leopardi volt, aki sokat bolyongott egykor ezen a vidéken - a kezemben volt ugyan, de csak ritkán pillantottam bele. A lelkem - mint kalandozó pillangó - el-elröppent messzire és kóborolt emlékeim virágain. Ott járt nála, mindig csak nála... Bösikénél, akit egy csillagsugaras estén örökre eljegyeztem magamnak. (Tanuink voltak két összeboruló hársfa és a lombok között egy érzelgő fülemile.) Bösikénél, aki, amikor az ősszel betegen bucsut vettem tőle, az ajkamra tapasztotta gránátnál pirosabban égő ajkait; Bösikénél, akit ma a déli verőfényben, Pompéjiben láttam viszont, a tragikai költő házában, más karjain; Bösikénél, akit nem fogok látni többé soha, sohasem...

Nála kalandozott az én lelkem napszakán és midőn alkonyat után a hüvös levegő szobámba kergetett volt és én ablakom mellé ültem, honnan a Vézuvot láthattam tűzben égő koronájával, mely belelángolt a foszforeszkáló éjszakába, akkor is ő reá gondoltam.

Fehér oszlop huzódott az égnek a kráter tölcséréből... Az oszlopot a belső hév néha rózsaszinre festette.

Bizonyos magasságban aztán ebből az oszlopból terebélyes lombozat fejlődött, mely rózsaszinü hullámokban gomolygott, gömörödött... Időnként tüzes szikrák, égő tüztömbök stuveri tüzijátékot mutattak.

Talán a Vézuv szerelmi vallomása volt ez a csillagos éghez. És a kráterből pirosló fénnyel, libegő lángokkal indult meg az égő lávafolyam és folyt, folyt lefelé, lángba boritva a hegy ormát, derekát. Hol kékesen libegő lángocskák, hol meg mélyvörös szinben égő zsarátnok. És ez a tüz folyó volt és ömlött, huzódott lefelé... Mintha ennek a hegynek féktelen szenvedélye tüzhullámokban csapott volna ki.

És én néztem, bámultam ezt az égő csodát, a természet erejének e pazar tultengését. Néztem a késő éjszakáig és elgondoltam, hogy az én szerelmem is ilyen féktelen tüzláng, az én szenvedélyem is ilyen izzó. Perzsel, éget, hamvaszt...

És aztán önkénytelenül arra gondoltam, hogy milyen dicső halál volna egy kétségbeesett szivnek beledobni magát ebbe a Püriflegetonba, ebbe a soha ki nem apadó tüzforrásba. Az a láng, mely benn ég a szivben, hadd olvadna össze ezzel az izzó tengerrel, hadd egyesülne vele örök lángolásban!

Nos hát, ez a dicső halál nemsokára osztályrészem lesz. Nem telik bele egy óra és én ismerni fogom a Vézuv tüzforrásának titkát és lelkem lángja együtt fog lobogni ezzel az örök tüzzel...

És Bösike, mikor majd estende bámulni fogja a Hotel Royal erkélyéről a Vézuv lángoló koronáját, nem fogja észrevenni, hogy abban a tüzlángban az én lelkem is ott lángol és világit feléje...

Nem teszek neked szemrehányást, kedves Ernőm, hogy nem volt bátorságod megirni nekem Bösi férjhezmenetelét. Tudom, hogy kimélni akartál. De látod, mégis jobb lett volna talán, ha előkészitesz. Igy nagyon hirtelenül, váratlanul sujtott a tudat, hogy őt elvesztettem. És éppen olyan hirtelenül kész volt az elhatározásom, hogy nélküle nem élek tovább. Gyógyulni jöttem ide a kéken mosolygó ég alá... Nos hát, nemsokára egészen meg leszek gyógyulva.

...Ma reggel Pompéjiben jártam. Nagy gyönyörüségem volt barangolni a napsugaras verőfényes jelenben, a multnak e valóvá varázsolt emlékei között. Borongós kedélyemnek olyan jól esett bandukolni e romok között, "ahol egykor szebb élet volt." Járatos voltam én ebben a halottaiból föltámasztott városban, ismertem minden házát, minden freskóját, mozaikját... De legnagyobb gyönyörüségem telt abban, hogy végignéztem az ásatásokat, hogyan ássák, lapátolják ki a tizennyolczszázesztendős föld- és lávarétegeket, melyekből napvilágra kerülnek az oly sok ideig eltemetett falak, butordarabok, apró holmik, miket egy hivatalnok szépen lajstromba szedett, száraz rubrikaszámmal jelölve meg azokat a kedves csecsebecséket, melyek egykor talán egy bájos pompéji hölgynek rózsaszinü nyakát, keblét ékesitették. Hányszor elnéztem azokat a megszenesedett holttesteket, melyek arczczal a föld felé fordulva, az irtózatos szenvedések kifejezését mutatják. Szegényeknek a fájdalma most az utókor előtt látványosságszámba megy. Bezzeg engem nem bámul majd meg a tolakodó, kiváncsi tömeg s ha van részem halhatatlan, ugy az tüzláng alakjában fog tovább bolyongani csillagról-csillagra...

Marcus Nigidius Vaccula czimerét bámultam a pompéji fürdőben. Bronzedényen egy tehén. A fürdő termeiben jó hüvös volt. És a mult képei rajzottak lelkem előtt. E fürdőszobák megelevenedtek azokkal az alakokkal, melyeket Bulwer olyan érdekesen ir le és bizony szinte éreztem azokat a finom parfőmöket, melyekkel a fürdőzők testét bedörzsölték.

Amint azonban az utczára nyiló ablakon kitekintek, egyszerre elállott a szivem dobogása, vérem lüktetése.

A tragikai költő házának portikusában egy nőt pillantottam meg. Magas volt és karcsu. A haja aranyban csillogó. A járása himbáló. A vállára tartott piros napernyőtől arczát nem láthattam. De ez a termet... ez a járás... ez a haj... Egy férfi karjára támaszkodva nézett széjjel... Az a férfi, istenem, milyen ismerős... igen, igen, ez Noszlopy Jenő és ez a nő... Odarohantam az ablakhoz, hogy jobban láthassam. Most megmozdul. Leveszi a napernyőt... Ő az... ő az... Bösi!

Szinte elgázoltam néhány angol misst, mikor eszeveszett meggondolatlansággal kirohantam a thermákból.

Megfordult. És amint megpillantott, megrendült, mintha a halál angyala állott volna előtte. Az arcza ólomszinben játszott. Kinos küzdelme volt a nyelvével, mely megtagadni látszott a szolgálatot.

Dél volt. Szórta ragyogó fénysugarait a nap. Csak az én lelkemben volt sötét éjszaka. Rohantam előre, előre azokon a keskeny utczákon, melyeken kétségbeesettebb ember még akkor sem járt, midőn itt a végitélet tartotta orgiáit. Nem láttam többé a gladiátorok kaszárnyáját, Jupiter templomát, Marcus Lucretius házát, a Vettiusok palotáját... Csak mentem, mentem.

Mit nekem ezek a romok itt, mikor az én lelkemben egyszerre romba dőlt minden. Ugy bántott a kék ég, a fényben ragyogó levegő, a sima tenger, mely nyugodt volt és nem érezte az én szivemben duló vihart.

És amint elhaladtam Diomedes házánál, kimerülve állottam meg egy pillanatra. Fel akartam ocsudni a kábitó csapás alól, mely összezuzott. Rendbe akartam szedni az eszemet, hogy tudjam, mi történt velem?...

Mi történt? Csekélység! Összeomlott életemnek minden tartalma. Bösike a másé.

Mi keresnivalóm van nekem többé a világon?! Ó, bárha ez is összeomlana és elpusztulna minden, minden... miként egykor régen, mikor itt istenitéletet tartott az a méltóságteljes, égbenyuló, tüzethányó hegy.

Fölemeltem tekintetemet a Vézuv felé... Sötétbarna ormát még a napsugár sem tudta bearanyozni.

Ormáról a ragyogó kék ég felé fehér tüzoszlop huzódott lassu, nyugodt méltósággal és fehér fátyolként terült el a hegy fölött. Mintha csak egy lenge bárányfelhő lett volna. Semmi sem árulta el, hogy ennek a lenge, fehér felhőfoszlánynak irtózatos, vad és rejtelmes cyclopsi műhely a tüzes forrása.

És ekkor hirtelen megvillant agyamban, amit már annyiszor elgondoltam, kirajzoltam magam előtt magányos, csöndes éjszakákon: a Vézuv kráterébe temetni ezt a bánattal, szenvedéssel, csalódással telt, nyomoruságos életet.

Most már tudtam, mi történt velem. Most már tudtam, mit kell cselekednem... A fehér bárányfelhő ott fönn a tüzhányó felett szeszélyes alakká gömörödött. Mintha fehér szellem lett volna... És mintha hivna, intene, csalogatna föl magához...

Előbb gyalog indultam neki... A hosszu fehér országut, mely ugy csillogott a napsugárban, Torre Annunziatán vezetett végig... Az emberek hétköznapi foglalkozásaikat künn végezték az utczán... Beszélgettek, nevetgéltek, sürögtek, serénykedtek. Mindenkit elfoglalt a maga ügye, baja, az életért való küzdelem. A tenger felől dal hangzott föl, valamelyik halászlegény érzelgett bárkájában.

Az utcza mentén megrakott corricolok hatalmas nagy kerekei nyöszörögtek s a pirosbojtos öszvéreken apró kis csengők csörögtek élesen, egyhanguan...

A kertekből mosolyogva kandikáltak elő a piruló narancsok s apró süvölvények ficzkándoztak a görnyedő fák alatt.

És nekem nincs már benne más gyönyörüségem, mint az, hogy nemsokára itt hagyhatom...

Torre del Grecoban a Santa Teresa szálloda előtt kocsit fogadtam... Nagyon lassan megy ez igy gyalogszerrel...

És az én utam sietős... És az a fehér felhőszellem ott fönn ugy hivogat, csalogat.

A kocsisom, egy szép, barna olasz legény, vigan pattogtatta ostorát a két hegymászáshoz szokott öszvér felett, melyek gyors ügetéssel kapaszkodtak fölfelé a szük, meredek utczákon.

Apró gyerekek, valóságos bambinók, minőket csak Murillo tudott festeni, piszkosan, szurtosan, félig meztelenül szaladgáltak a kocsim után és remekszépen formált kezüket kéregetésre tartották felém. Egész rajjá verődtek össze és lihegve, pihegve versenyeztek a kocsimmal. Ugy el tudtam őket nézni, ezeket a kis gonoszokat, akiknek a szeme tele volt ártatlansággal.

Teli marékkal szórtam közéjük a pénzt, melyet ők dulakodva, hemperegve szedegettek föl...

Ne legyen csalódásuk az én részemről, ki tudja, milyen csalódásokat tartogat számukra az élet?...

És amint haladtunk mind feljebb, feljebb, a vidék is kitárta csábitó szépségeit. Parthenope bájos, szép öble...

Távolról lilaszinü körvonalaival a San-Angelo-hegy, a napsugárban csillogó Nápoly, amphitheatrális fekvésével... A tengerbe varázsolt sziget ott: Capri. És balra a tavasz ifjuságában bujálkodó Sorrento zöld lombjaival, nevető kis házaival...

És a tenger... az a csodásan szép tenger, melyben kéjelegve kaczérkodik a mesésen kék égbolt...

Istenem, istenem, milyen szép ez a világ, csaknem oly szép, mint ő... mint az a leány, akinek hütlensége engem most a halálba kerget.

Hányszor álmodoztam róla, hogy egykor vele fogok itt barangolni a narancsfák, anemonék, fügefák között, vele fogom csodálni Istennek valóra varázsolt álmát, itt és ebben a buja szépségben fog ittasulni két egymásért dobogó sziv szerelme...

Szinte jól esett a Vézuv gigási méreteire vetnem a tekintetemet s látni ott fönn azokat a sivár, kietlen, holt lávamezőket, a természet e szomoru temetőjét. Ez volt valamikor az a hely, hol l'erba più verde e l'aria più serena: zöldebb volt a fű és enyhébb a szellő.

Most mérhetetlen messzeségben kolosszális temetője egy tropikus kulturának... Ha belepillantanék a lelkembe, ott is ezt a szomorú, kietlen, kétségbeejtő képet láthatnám... Orvul támadta meg a lelkemben viruló tavaszt a sötét végzet s eltemette gyilkos lávája alá minden reményemet.

És mégis ugy érzem, hogy megdöbbent ez a végtelen sivatagja a sivárságnak; ezek a rozsdaszinü hegyoldalok, melyek helyenként füstölnek és hamvadó tüzet mutatnak... És ott fönn sehol semmi élet, semmi virág... csak sötét fekete madarak keringenek a fejem fölött...

És én itt fogok meghalni és sirom lesz az a nagy tűzkatlan ott fönn, mely forr, forr évezredek óta... De sirom felett nem fog nyilni virág...

- Fiori, fiori! - hangzik mellettem. Szép fekete szemü kis olasz leányka kinálgatja felém kékszemü ibolyáit... Ugy fut a kocsim mellett... a szemei csillognak, piros kendője a nyakára csuszott, kis karjai olyan plasztikusan gömbölyüek s mezitelen lábait olyan ügyesen szedegeti...

Odadobok neki néhány soldot (minek is már nekem a soldo?) és visszaadom a virágait (minek is már nekem a virág?)

Hanem attól a néma narancsárustól, aki egy villa kertjéből ugrott elő és összecsücsörödött ajkaival dicsérgette narancsai édességét, vettem néhány piros gyümölcsöt... Olyan jól esett üditő nedvük...

Kocsim pedig egyre kanyarodott fölfelé... A szép narancsligetek el-elmaradoztak, a bokrok mind gyérebben mutatkoztak s lassacskán bele jutottunk a láva birodalmába.

Hullámosan tornyosuló lávatömegek, melyek az egész földet elboritják ijesztő, fantasztikus alakzatokkal. Egy kővémeredt vihar képe az egész. Mintha egy hullámzó tűztenger hirtelen megkövesednék. És ezekben a fantasztikus formátlanságokban rémes képeket lát a képzelet. Itt egy haldoklóan vonagló titáni test, melynek kőidomaiban zokog a fájdalom. Ott egy különös alkotásu fenevad, minőkkel beteg képzeletü rajongók népesitették be a tulvilágot. Talán ilyen lehet a Leviáthán, amely farkának egy csapásával vihart kelt a tengerekben. Az a csoport ott titánok összegomolyodott harcza... Mintha egész falkája a vad harczosoknak keveredett volna össze s egyik a másikat legyürve, irtóztató küzdelemmel vivja a halál tusáját... Itt egy gigási láb, ott egy óriás karja, amott egy rengeteg üstök, melybe kolosszális marok kapaszkodik... És a kezek, karok, lábak, fejek, testderekak, mind összegömörödve... Micsoda küzdelem!...

És amint odébb haladunk, a láva fantasztikus erdőket ábrázol, kidőlt faóriásokkal, megkövesült patakkal, mely kővé fagyott kerek hullámokat mutat, mint mikor a vizbe valamit beledobunk...

Méltó bevezetése ez a vidék annak a pokolnak, mely ott fönn okádja a tüzet.

- Ez ott fönn a csillagvizsgáló - magyarázgatta kocsisom és ostorával egy csinos kis épület felé mutatott a hegyoldalon. - Sem ezt, - folytatta tovább - sem Cook funikuláréját láva még nem érte. Az observatoriumnak olyan kedvező a fekvése, hogy a láva ömlése mindig elkerüli, a vasutat pedig Cook hagyományos szerencséje óvja meg.

- Hetenként két-háromszor megfordulok. Hiszen én is a Cook embere vagyok és hordom ide föl azt a sok-sok embert, aki kiváncsi a halál torkára.

- Nem esett, hanem ugrott. Talán olvasta is a signor a mr. Stonebody esetét, azét az angol misterét, aki szerelmes volt egy ladybe, de szerelme nem talált viszonzásra. Kapta magát mr. Stonebody, feljött ide a Vézuvra és beleugrott annak tüzes gyomrába. Én hoztam fel a kocsimon, én Gabriele Pero, akinek a neve akkor minden ujságban is benne volt. Nem emlékszik reá, signore? Gabriele Pero?

- Nagyon szomoru ur volt, az egész uton hallgatott és mikor egyszer innen a bakról visszafordultam, észrevettem, hogy könnyeket törül ki a szeméből. Mindjárt gondoltam, hogy nagy bánata van. Akkortájban még nem voltak külön vezetők a kráterig. Én kisértem tehát egész a nyilásig. Mikor már oda értünk a széléig, egy levelet vett ki a zsebéből és igy szólt: "Gabriele, minthogy én itt fönn akarok még maradni s ön előbb megy a városba, kérem dobja be ezt a levelet a postaszekrénybe..." És egy levelet adott át és igen gazdag borravalót. A hangja, a magaviselete azonban olyan különös, olyan szomoru volt, hogy rossz sejtelmeim támadtak. Nem akartam egyedül ott hagyni, de ő visszaküldött. Elindultam, de a legelső fordulónál megállottam és lestem. Mr. Stonebody egy darabig nézte a mélységes mélységet. Aztán föl s alá kezdett járkálni, de tekintete folyvást a tüzhányó mélységére volt irányitva, mintha keresne ott lenn valamit. Végre megállott egészen közvetlenül a kráter szélén... Nem nézhettem tovább. Visszafutottam és rákiáltottam: "Lépjen vissza!" Késő volt. Leugrott a halál tüzes torkába. És ezzel vége... Levelét, mely egy signorához volt czimezve, átadtam a rendőrségnek. Igy tudódott ki a neve és a származása. Szegény, szegény mr. Stonebody, olyan fiatal volt s olyan gazdag borravalót adott!

Ime, nincs olyan Golgotha, melyen föl ne hurczolta volna már keresztjét az emberi szenvedés.

Itt ülök mr. Cook kis korcsmájában. Egy pár percz még és a kis hegyi vasut fölvisz magával, hogy aztán többé vissza ne hozzon.

Még egy pillantást vetek erről a verandáról Isten csodaszép világára... Milyen szép minden és százszorosan szebbé teszi az a tudat, hogy abban a szemhatárban, mely itt előttem kitárul csillogó tengerével, zöld szigeteivel, erdeivel és fehér országutaival, városaival és hajóival, napsugarával és virágaival, hogy ebben a szemhatárban benne foglaltatik ő is, aki apró fehér kezével taszit le engem a halál mélységébe.

Messziről, messziről ide látom Nápoly lejtős palotasorait. Az ott lenn, az a kis sziget a Castello d'Ovo s az a hosszu ut, mely a tengerparton elhuzódik, a Chiaja... Most is gyorsan iramodó fogatok fekete pontjai látszanak ide... Ki tudja, talán éppen az egyikben Ő ül, Bösi és kezében tartja a férje kezét és enyeleg vele és suttog neki szerelemről, boldogságról és forró lehellete átcsap annak a másik férfiunak az arczához...

Nagy fájdalmat érzek a szivemben, de a harag, a gyülölet, az átok nem talál benne tanyát. Innen a messze távolból ugy bucsuzom el tőled, te imádott csalfa asszony, mint ifjuságom legszebb álmától. Az álom tovaröppent... és az ébredés olyan kegyetlen... Isten veled, te szép szőke asszony. Szemeidet, melyekben ott ragyog Nápoly egének kéksége, soha se nedvesitse a bánat keserü könyje: a szivedben, mely ott dobogott egykoron az enyémen, sohase hagyja mérges fulánkját a csalódás... Az én emlékem legyen onnan kitörülve, mint egy suhanó felhő, melyet a tavaszi szellő tova kerget...

Köszönöm neked, te édes, te szép, te bűbájos asszony, annak a rövid boldogságnak az illuzióját, amellyel a szivemet elkábitottad és nem gondolok arra a tőrre, mellyel az életemet meggyilkoltad.

És most, kedves Ernőm, hosszura nyult levelem végéhez értem. Kissé terjengős voltam bizonyára, de igy az utolsó órában, nem csoda, ha olyan lyrikus kedély, mint az enyém, kissé érzelgős lesz s a sok mondani valóját mind nem viheti magával a sirba.

Lelkemnek egy forró csókja fogja megcsapni az arczodat... Ez az én utolsó Isten hozzádom.

Tudom, hogy bármerre vagy, ez a telepatikus üdvözlet föl fog találni és te meg fogod érezni... Gondolj rám szeretettel!

Most jelzik, hogy a kis hegyi vonat fölszállni készül. Sietek tehát az utolsó utra!

A levelemet befejezem, de ott fönn hozzácsatolok még egy utóiratot, a legutolsó pillanatokról.

U. I. E sorokat már csak czeruzával irhatom. Irásom kissé kuszált lesz. De ezt ne tulajdonitsd a túlfeszitett izgalomnak, hanem, hogy csak ugy kezemben tartva a papirost, irok. Nem bánt engem semmi izgatottság. Leszámoltam mindennel és könnyü szivvel költözöm át a megváltó halálba.

A kis funikuláre, mintha szárnyai volnának, emelkedik föl, föl a magasba. Hanem a Vézuv nagyon haragos arczot öltött. Hol van a napsugár? Hol van a derült ég? Sürü ködfelhőbe jutottunk. És hideg van. A kilátás, az isteni szép vidék eltünt. Köd, felhő, csapadék fog körül. A kocsivezető rám teriti nagy köpenyegét, hogy meg ne fázzam.

De azért mégis rosszul esik ez a szomoru milieu. Látni szerettem volna mindent magam körül. Igy, ez a homályos ködös, nedves környezet egészen megrémit. Megzavarja lelkem békéjét... És szinte ijesztő képeket rajzol elém a sejtelem. Messziről, föntről mennydörgésszerüen hallatszik a Vézuv haragja. A kis funikuláre fekete lávamezőkön siklik a magasba. Puha, fekete hamuréteg teriti ki gyászos fátyolát az egész vidékre,

Egy zökkenés... és lassacskán megérkeztünk. A kis gőzös megáll és kiszállok. Rögtön ott terem mellettem a hivatalos vezető, aki nélkül nem szabad a kráterig fölmászni. Fölajánl egy kis kötelet, hogy abba kapaszkodva menjek fölfelé. Nagyon nehéz itt az ut, meredek és döczögős. Minden perczben elbotlanék, ha bele nem kapaszkodnám a kötélbe... Én egészen másképpen gondoltam ki magamnak az utolsó perczeket... Látni szerettem volna innen még egyszer a világot, a kék eget, a ragyogó tengert. De most már késő... Olyan sötét van. És olyan nedves, hideg. A levegő tele van piszkos köddel, mely a hamuval egyesülve rakódik le a ruhámra. Helyenként ott füstölög mellettem a láva... És folyton-folyvást hallatszik a pokol műhelyének haragos mormogása... Mégis csak rettenetes! Szinte gyávának érzem magamat... De aztán eszembe jut a tragikai költő háza, Bösike másnak a karján... "A férjem!"...És aztán megyünk előre.

A mellem hangosan liheg, a lélekzetem fogytán van. Izzasztó forróság lepi el egész testemet. Homlokom meleg verejtékét megcsapja a nedves köd... És az a rémületes, hátborzongató dörej mind közelebb, közelebb hallatszik... Egyszerre csak... ott ni!... irtózatos robajjal tör fel a láthatatlan mélységből ezer és ezer lángszikra, melyek között nagy kődarabok feketélnek és iszonytató csattogással puffognak szét a levegőben, hogy megsemmisülve hulljanak vissza a feneketlen mélységbe. Mintha ezer ágyut sütöttek volna el. A föld remeg alattunk... Halálfélelem fogná itt el még a gyilkost is és bevallaná bűnét a legelvetemültebb gonosztevő...

A nagy zajban alig hallom meg a vezető kiáltását, pedig ott van közvetlen mellettem...

Előre akarok lépni, de ő visszaránt. Nem szabad. Még csak egy lépés... És itt a halál...

Előre hajolok... Fájdalom, nem látok lenn a mélységben semmit, csak egy sürü, sötét gomolygó ködtengert, melyben kavarognak és lázongnak a föld gonosz szellemei.

Vezetőm aggódva nézi, hogy ilyen közel lépek a kráter széléhez és hogy ott irom ezt a néhány bucsuszót...

Lent megint készül valami, mert irtózatos forrongás hallatszik... A tüz fölfelé törekszik... Most, most...

Husvét keddjén a régi hagyományok szerint vidám, zajos, kicsapongó jókedvvel ülték meg Frascatiban, a régi Tusculumban e város alapitásának sok ezeresztendős évfordulóját. Rómából és a környékről egész zarándokcsapatok vándoroltak az albán hegyek lábainál fekvő kis városkába, melynek valamennyi vendéglőjében, osztériájában, fogadójában bőven folyik ilyenkor az aranyszinü frascati bor. A városháza előtt a banda municipale a legnépszerübb nótákat játszta és mikor már délután fölhangzott a kissé csiklandós nóta:

az egész tömeg hangosan kezdett énekelni és a nyilt téren tánczolni, miglen tánczolva el nem jutott a tusculumi romokhoz, melyek Circének és Odysseusnak fiáról, Telegonusról, meg Octavius Mamiliusról, aki Tarquinius superbusnak volt a veje, aztán Ciceróról és Lucullusról tudnának sokat mesélni.

Hát egy ilyen husvét keddjén Frascatiban, a Torretta-vendéglőben egy kissé félreeső asztal mellett, mely két oszlop közé volt állitva, ugy, hogy alig lehetett hozzáférni, egy asszony ült egy pap társaságában.

Az asszony arcza sürün le volt fátyolozva. A vonásaira ugyan senki rá nem ismert volna. A pap is mélyen a szemére huzta selymes nemezkalapját. Meglátszott ezen a páron az igyekezet, hogy titokban akarna maradni és nem óhajtja, hogy valaki fölismerje őket.

A bort, melyet a barátságos cameriere fölszolgált, bizony meg sem érintették. Egyre a vendégeket lesték, kik a kitünő vendéglőben sürün hullámoztak föl s alá.

- Ide fognak jönni, meglátja, signora Teta, bizonyos vagyok benne. Signor Filippo meg az a hölgy. Csak arra kérem, mérsékelje majd magát és legyen türelemmel, mig kedvező alkalom mutatkozik, hogy férjét in flagranti megcsiphesse.

- Amennyire csak lehet, reverendissimo, türtőztetni fogom magamat. Noha legszivesebben rögtön felpofoznám az uramat, mihelyt azzal a donnával megpillantom.

- Azt nagyon rosszul tenné, signora Teta; ebből botrány keletkeznék. És azt már tudhatja, hogy a törvény ilyen esetben mindig a férfinak ad igazat.

- Egyébként nem bánom, az urammal, azzal a gazemberrel majd csak elbánok otthon. Ami pedig azt a jómadarat illeti...

- Azzal nem lesz jó kikezdeni. Azt mondják, hogy valami Colomba nevü modell, akivel az ön férje a Scala di Spagna közelében ismerkedett meg. Az ugyan meg nem ijed a maga árnyékától.

- No majd meglátjuk, reverendissimo. Annyi azonban bizonyos, hogy ami engem illet, én szavamnak állok. Mihelyt a férjemet visszahóditom attól a zitellától, megrendelem a tivoli uj kápolna részére igért ex votó-mat, a fogadalmi ajándékomat.

- Oh, az kitünő festő. Remek müveket alkot. Ruspoli herczeg részére is csak nemrég egy... ah, de éppen itt jönnek.

Signora Teta, miként az imént társnőjét a pap megszólitotta, a belépő pár láttára önkénytelenül heves mozdulatot tett. Mintha föl akart volna ugorni és a mit sem sejtő belépőkre rohanni.

Az asszony szeme villámokat szórt a sürü fátyol alól ama férfi és nő felé, akire itt leskelődtek.

A szerencsétlen férj, don Filippo, aki nem is sejtette, hogy milyen nagy veszedelemben forog és hogy az ő felesége most minden mozdulatát figyelemmel kiséri, egy kis asztalkát fedezett föl, közel az ablakhoz és miután pár szót váltott azzal a hölggyel, akivel érkezett, az asztalka mellé telepedtek.

A római asszony izzó szenvedélye lobogott Teta lelkében. Bizony alig tudta magát türtőztetni, mikor közvetlen szomszédságból látnia kellett férjét egy szép nő társaságában, akivel gyöngéden enyelgett, tréfálkozott, évődött és akit a legkedvesebb udvariassággal megvendégelt.

Azt meg kell hagyni és signora Teta maga is elfogulatlanul elismerte, hogy nagyon szép asszony társaságában mulatott a férje.

Magas, nyulánk, junói termet, éjsötét haj, és tengerkék szem. Ha beszélt, az arczán apró kis gödröcskék támadtak, azok a veszedelmes csókgödröcskék, melyekbe beleszédül a férfi szive. Ha pedig hallgatott, olyan áhitatot ébresztő ártatlanság ült az arczán, hogy imádni lehetett volna, mint egy szentséget.

A pap látta a vihart, mely az asszony keblében dult. Fizetett gyorsan és távozásra birta.

De az asszonyban forrott a méreg és alig volt képes magán uralkodni. Elmentek a régi szinházba, ahol zene szólott és ahol egy ünnepi beszédben mondták el a városnak háromezeresztendős történetét. Türelmetlenül nézegette a dőzsölőket és a kurjongató tánczosokat. Egyre csak az urát leste, mikor jön már utánuk? Aztán a villákat keresték fel; a régi villákat, melyekhez az Aldobrandini, a Piecolomini családok története füződik, a villa Tuscolanát, a villa Mondragonét...

- Csak ne tüzeljen, signora. Én ismerem don Filippót. Ő félénk és jámbor ember. Egy kis eltévelyedés az egész. Hiszen a férfiak annyi kisértésnek vannak kitéve... azoktól a hölgyektől...

- No hiszen, majd kiteszem én őt a kisértésnek, tudom Istenem, hogy elmegy a kedve tőle, - lihegte bosszusan Teta asszony. - C'é da ficchi fá! Mint a hogy mi rómaiak mondjuk, sok fügének kell még addig megérnie, mig engem egy ilyen bestia kivet a nyeregből.

Itt hozta össze a végzet a hámból kirugó don Filippót az ő bosszuért lihegő életepárjával.

Az olasz temperamentum fékevesztett szenvedélyével támadt reá az asszony. Egyszerre nagy csődület támadt körülöttük, a mulató nép kiváncsian tolult a szikrázó szemü asszony köré, akinek az ajkairól mint a forró láva ömlött a szenvedély szava.

Az asszony azonban kegyetlenül forrázta szegényt lángoló, égő szidalmakkal.

A nagy tódulást az ügyes Colomba arra használta föl, hogy elsurranjon valamiképpen és a jó don Filippo még sokáig prédájára maradt a felesége diadalmas haragjának.

Don Filippo a sárga földig megalázkodva kért bocsánatot az ő temperamentumos feleségétől. Meghunyászkodva hagyta el Frascatit, az ősi Tusculumot és a régi, római istenekre, meg a legujabb szentekre, mennyre és földre esküdözött és fogadkozott, hogy ezentul hüségesen fog koczogni a házasság szent jármában és hogy eszébe sem jut majd többet eltántorodni az ő villogó szemü Tetájától.

Signora Teta megbocsátott az urának, de figyelmeztette, hogy a hámot kissé szorosabban fogja majd ezentul tartani és jaj neki, ha még egyszer kisérletet akar tenni, hogy belőle kirugjon.

Miután ilyen módon a házasfelek között a szenvedélyek lecsillapodtak és don Filippo házában ujból a béke és nyugalom szelid holdvilága nyájaskodott, signora Tetának eszébe jutott az ex voto. A fogadalmi ajándék.

Fölkereste maestro Domenicót és megrendelt nála egy Santa Theresát a tivoli uj kápolna részére.

Domenico mester készséggel vállalkozott a müvészi megbizásra és megigérte signora Tetának, hogy gyönyörü szép Santa Theresát fog festeni, csak bizza rá a dolgot.

...És három hónappal a tusculumi eset után, mely, mint emlitettem volt, husvét keddjén zajlott vala le, signora Teta értesitést kapott Domenico mestertől, hogy a Santa Theresa elkészült. Egyuttal megkérte arra is, hogy signora Teta majd csak Tivoliban tekintse meg a képet, az uj kápolnában, ahol ő maga fogja majd elhelyezni. Ott sokkal jobban fog hatni, mint a műteremben.

Egy vasárnap délelőtt aztán kirándultak Tivoliba: signora Teta, don Filippo és pater Anselmo, aki Frascatiban nyomra vezette volt az asszonyt.

A kis vasutról leszállva, egyenesen az uj kápolnához tartottak, hogy az ex voto-t, Domenico mester uj remekét megtekintsék.

Domenico már várt reájuk a kápolna bejáratánál. Aztán mint ügyes szinpadi rendező, sok mindenféle fogással iparkodott a várakozásokat fölcsigázni. Nem találta hamarosan a kápolna kulcsát, melyet pedig a kezében tartott, aztán a nap kisütését szerette volna kivárni (mert kissé borus idő volt), de aztán végre mégis csak eljutottak az oltárképhez.

Művészi munka. A szinek pompásan hatottak. A karmelita apáczák ruhája és... és...

Don Filippo zavarodottan nézte, mi kifogása lehet a feleségének a kép ellen? Egy pillantást vetett a képre.

Santa Theresában az ő modelljére ismert. A fekete haju, kékszemü Colombára, akinek arczán most is ott mosolygott a gyönyörök két veszedelmes csókgödre...

A genovai előkelő társaság körében kellemes, szinte szenzácziós meglepetést okoztak azok a japán hártyapapirosra festett meghivók, melyek husvét délutánra garden partyra invitálták meg a gyönyörü kikötővárosnak highest life társadalmát a Palazzo di Andrea Doria mesésen szép kertjébe.

Ezeknek a meghivóknak a szenzáczióját pediglen az okozta, hogy az Andrea Doria palota, - ez az ősrégi tündérkastély, melyet az állam Andrea Doria hadvezérnek, a tengeri flotta diadalmas hősének a tizenhatodik század elején azért ajánlott föl, hogy "abban békében pihenje ki küzdelmes, hősi életét", - hogy ez a palota, mely már egy évtized óta nem fogadott társaságot, legfölebb csak érdeklődő turistákat, most ismét megnyilik az előkelő világ számára.

Meg aztán ingerelte az érdeklődést és izgatta a lelkeket az a pikáns szerelmi történet is, melyet egész Genova ismert és mely a Doria-palota jelenlegi tulajdonosához, Caesare Doriához és gyönyörü szép, fiatal feleségéhez, Margherita Balbihoz füződött.

Genovának felső tizezerje ismerte ennek a fiatal párnak a szerelmi történetét, mely drámának indult és bájos idillben végződött.

Az egész társaság tudott róla, hogy a gyönyörü Margherita Balbi, aki olyan fejedelmi megjelenésü szépség volt, mint Kornaro Katalin, Ciprusz egykori királynője, tulajdonképpen a fiatal Carmagnola herczeghez vonzódott. Heves vérének minden lángolásával. A veronai örökemlékü szerelmeseknek vértemésztő szenvedélyével.

És mégis megtörtént az a váratlan csoda, hogy Margherita nem a herczegnek lett a felesége, hanem nőül ment a herczeg legjobb barátjához, Caesare Doriához.

Ah, mennyi mindenfélét mondtak és beszéltek annak idején. A szabadjára eresztett fantázia csak ugy dőzsölhetett a pletykákban.

Margherita beköltözött a Doria-palotába és a herczeg egy időre eltünt a városból.

Most aztán szétröpültek a városban a kis szines japánstilü meghivók és Genova előkelősége ideges kiváncsisággal várta husvét délutánját, hogy bekukkanthasson az Andrea Doria-palotába, mely olyan régóta nem fogadott már vendéget.

Az Andrea Doria-palota kertjében bimbózott a kamélia és az azálea. A narancsfákon pedig fehér szüzi virágok simultak a piros gyümölcshöz.

A cziprusok, mint a granátos katonák, mereven álltak haptákot. Talán ilyen feszesen szalutáltak valamikor a palota egykori lakójának, a hős Andrea Doriának és azóta maradtak meg ebben az állásukban.

A bársonyos zöld pázsit közé apró fehér margueriták voltak szórva és a kavicsos sétautak kaczéran mosolygó piros virágokkal voltak szegélyezve.

A garden party vendégei mind sürübben kezdtek gyülekezni és csakhamar kedvesen csendülő nevetés, vidáman zengő beszéd hangzott a gyönyörü kertben.

A házigazda, Caesare Doria, a bejárathoz közel fogadta a vendégeit, szépséges szép felesége pedig egy magnolia-csoport közelében, egy nagy virágzó mimóza-fa alatt csevegett vidám társaságával és nem győzte fogadni a vendégeinek kedveskedő üdvözlését.

Nagy és feszült volt az érdeklődés, sőt a pletykára éhes látogatókat egészen fölizgatta, mikor a látogatók között feltünt Carmagnola herczeg, akit a házigazda a keblére ölelt és örömtől sugárzó arczczal üdvözölt.

Mindenki kiváncsi volt, milyen lesz ezek után a találkozás a herczeg és Margherita között? Hát ez is megtörtént. A házigazda egyenesen a feleségéhez vezette a herczeget. Margherita, mikor ujonnan érkezett vendégét megpillantotta, feléje nyujtotta a kezét és noha arczán halvány pirosság mutatkozott, éppenséggel nem volt zavarban. Sőt a legkedvesebb, legtisztább nyájassággal, szép kék szemének megható ártatlanságával mosolygott arra a férfiura, akiről valamikor - leányos lélekkel - álmodozott, ábrándozott...

Semmi kinos zavar, semmi leplezett diplomatizálás. Mindez olyan természetes, olyan kedves volt. A kiengesztelődés derüje minden arczon.

A vendégek csakhamar elszéledtek a kertben, melyből gyönyörü kilátás nyilik a circonvallazioneig, meg a tengerig.

És felhangzott a zene, megszólaltak azok a melódiák, melyek a halhatatlan Verdi lelkében talán éppen itt fogamzottak meg, ebben a villában, melyben a Trovatore és a Traviata szerzője oly sokszor lakott.

Már alkonyodni kezdett. De a vendégek igen jól érezték magukat az idillikus mulatságon. Nem távozott senki. A gazdag büffét egyre ostromolták. A zene vidáman szólott és a zöld pázsiton Duncan-szerü tánczokat rendeztek.

A kert közepén kolosszális nagy Neptun-szobor tövében (a művészet könyveiben ezt a szobrot "Gigante" néven ismerik), fikuszok között két asszonyka huzódott meg.

A szalonok, társaságok kis kigyói. Akik egy kis sarokban, egy kis szegletben huzódnak meg, vagy bokrok közé rejtőznek, hogy frissiben, melegiben megszólják a ház urait, akiknek vendégei, a társaságot, melynek egyes tagjaival csak most ölelkeztek, csókolództak, nyájaskodtak, kellemeteskedtek.

Castellana szicziliai főurnak a felesége volt az egyik, a másik pedig Rapallo grófné. Fiatalok, szépek, kedvesek. De két mérges kigyó, aki a szentelt vizet is leszedte arról, akit hegyes nyelvére vett.

- Vetted észre? - kérdezte a grófné, - Ciprusz királynője nincs sehol. Meg a herczeg sincs sehol.

- Csakugyan. Nem látni őket. Hát vak ez a Caesare Doria? És még meghivja magához a felesége ideálját!

- Az uramtól tudom. Elhitette Doriával, hogy a herczeg iránt csak olyan lobbanékony, fiatalos, leánykori érzéssel viseltetett. De amikor egyszer szóba került, hogy összeházasitsák őket, a herczeg is visszarettent ettől a gondolattól.

- Ez az! Ez az! Margherita nagyszerü diplomácziával magyarázta meg, hogy a folytonos együttlét csak baráti vonzódást szült. Szerelemről szó sem volt. Talán egy kis bohókás ábrándról, gyerekes flörtről...

- És milyen ügyesen játszotta a szerepét, mikor az imént a herczeg látogatását fogadta. Milyen raffinált finomsággal szinlelt előbb egy kis zavarodott meglepetést és milyen ügyes természetességgel beszélgetett aztán vele. Nagy szinésznő. Most bizonyára együtt sétálnak valamerre a kert sürüjében.

- Fogadni mernék, hogy ebben a házban nemsokára egy házasságtörő nőt fogunk látni.

- Ön megnyerné a fogadását, madame Castellana, - szólt most váratlanul egy férfihang.

Az alkony ezüstösen rezgő félhomályában a ház urát, Caesare Doriát pillantották meg.

Végtelenül kinos zavar vett rajtuk erőt. Meghallotta-e ez vajjon, hogy itt ugyancsak szapulták a feleségét?

- Tudom, hogy Moretto hires képéről beszéltek az imént, a Házasságtörő nő-ről, ugy-e? Sokan azt hiszik, hogy ez a palazzo reale-ban van. Önnek van igaza, asszonyom. Az a kép a mi palotánk örökbecsü műkincse. Ha ugy tetszik, megmutatom önöknek igen szivesen.

- Látod, hogy nekem volt igazam, a Házasságtörő nő csakugyan a Doria-palota kincsei között van.

- Jöjjenek hölgyeim, érdemes arra, hogy megtekintsék. Ez a mi büszkeségünk. Benn van a feleségem hálószobájában.

- De... de... de... - ellenkezett a grófné, aki sehogy sem tudott kieviczkelődni kinos helyzetéből és aki nagyon szeretett volna megszabadulni a ház urától, - én azt hiszem, kár volna most... a vendégek... Önnek talán...

Caesare Doria azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Látszólagos douce violence volt, édes erőszak, amivel a két asszonyt karonfogta és szinte erőnek erejével magával vonszolta.

Egész hosszu során a szebbnél-szebb termeknek vezette, huzta, czipelte végig a két asszonyt, akik érezték a férfi elszánt föllépéséből, hogy most egy kicsikét majd rájuk jár a rud.

Gyönyörü szép látvány tárult a belépők felé: a ház fejedelmi szépségü asszonyát látták egy magas emelvényen ülve. Egy trónszerü nagy karosszékben. A ruhája ki volt kapcsolva és gyönyörüen formált, vakitóan fehér keble szinte sugárzóan ragyogott a villámosan világitott szobában.

Ezt a bukolikus látványt pedig irigykedve nézte a falról Moretto hires házasságtörő asszonya.

Februári havas eső muzsikál az ablakomon. Mondhatom, nagyon pogány egy zene. Kip-kop, kip-kop. Hogy az embernek még a lelke is vaczog tőle. A lelke, melyet cseleget-csalogat napsugaras vágyakozás messze délre, a narancsok országába, a dal hazájába, szép, fekete szemü asszonyok csókos paradicsomába.

Brr, milyen velőt fagyasztó ez a nedves hidegség! És... és milyen gyönyörü szép álom ott lenn a valóság, az élet.

Ha én most ott lehetnék, Lalla néni osztériájában. Lenn, lenn, messze délen, Szirakuzában. Szirakuzának szélső határán, a Parucca forrásánál, melynek vize a szicziliai hegyekből fakad és a tenger alatt jut el a városba.

Thüh, ha én most ott lehetnék! Tudom istenem, nagy öröme volna velem Lalla néninek, meg az urának is, a még mindig peczkesen járó Checconak, aki egész nap a konkurrensénél, a szomszéd osztériájában hárijánoskodik és szerelmes történeteket hazudik a saját ifjukorából. Olyan történeteket, melyek sohasem estek meg. Csak az ő délvidéki fantáziájában formálódtak ki. Hazug sejtésekből hazug valóságok. Jobban mondva, valóságos hazugságok.

De meg kell hagyni az öreg Checco mesternek, hogy igazán mestermódon hazudik. Gyönyörüség őt hallgatni. Az ember szinte látja a homlokán kidagadó ereken, hogy szülemlik meg a homlokcsont tulsó felén a legszinesebb hazugság. De azt meg kell hagyni, hogy amit hazudik, az szines, kedves. Öröm hallgatni.

Nekem nagyon szeret az öreg briganti mesélni. Mert látja, hogy milyen szeretettel csüngök az ő fantáziájának kacskaringós tévelygésein. Én igazán nagyon élvezem, mikor olyan gyönyörüen folyik ajkairól a hazug szó, akár a Parucca vize, mely ott csobog el az osztéria előtt.

Hát mondok, miért ne hallgatnám meg élvezettel, mikor olyan pompásan szövi a legkalandosabb mesék szines szálait?!

Hej, ha én most ott lehetnék a Lalla néni, meg a Checco apó osztériájában! És szivhatnám magamba a narancsok illatát és ernyőt csinálhatnék a kezemből a homlokomra, hogy megóvjam szemeimet a melegen tüző napsugártól, melyet szikrázva ver vissza a tenger csillogó tükre.

És künn ülhetnék a vadszőlővel befuttatott lugasban, mely kinéz a fehér országutra és hallgathatnám csilingelését az öszvérek kakasharangjainak, amint a nagykerekü talyigát négyen egymás elé fogva, a meredek uton fölhuzzák.

És egy karcsu, fonatos üveg apuliai mellett elkoczintgatnánk Checco apóval, aki, isten tudja, hányadszor magasztalná előttem a bor csodatevő erejét és poharát a nap sugarában csillogtatva, erősitgetné a régi olasz közmondást, amit már vagy huszszor hallottam tőle, hogy aszondja: "é meglio di puzzar di vino, che d'aquasanta." Már csak inkább a bor szagát érezzék meg rajtam, mint a szentelt vizét.

Hej, Checco apó, Checco apó, ha én most kelmeddel ott koczczinthatnék vértforrasztó, lelket zsenditő tavaszi melegben az osztériája előtt és elmondhatná nekem - ki tudja, hányadszor? - azt a megható, szép hazugságot - scusi mille volte! - hogy is mondhattam hazugságot, mikor a maga szerelmének története csöppentett, harmatos igazság! Ha elmondhatná nekem most, mikor itt hallgatom a fütött szobában a februári havas eső muzsikaszavát, melyet az ablakomon dobol el, ha elmondhatná nekem most azt a megható történetét, hogy miként lett a maga hüséges hitvestársa a Lalla néni, akinek a becsületes neve Adelaida volt.

Ugy mint akkor, mikor mi először találkoztunk. Tudja a valle pompeji madonna, hogy mikor is volt ez. Annyi bizonyos, hogy akkor jóval fiatalabbak voltunk. Maga is, én is, meg a Lalla is, aki akkor még Adelaida volt. És nagyon szép volt. Pe crisse, olyan szép volt, hogy fekete szemének tüzes villogásától inkább mámoros lettem, mint három foglietta frascatitól, a legtüzesebbtől!...

Hej, de szivesen elhallgatnám magát, kis öreg Checco most is, ugy mint akkor.

És maga a karjával átfonná az ő karcsu derekát, ugy mint akkor és elmondaná a maguk szép, szivhez szólóan megkapó, könyet fakasztó történetét. A szerelmük történetét. Diadalmaskodó szerelmük bübájosan kedves emlékeit.

Még most is emlékezem reá, milyen nagyon meghatott, mikor először hallottam.

És milyen nagyon meghatott, mikor többször is hallottam. Talán tizszer is, talán huszszor is. Hiszen én minden esztendőben megfordulok itt a csodás romok mellett és a Parucca csobogó hullámai mellett, a narancsok, a czitromok, a myrtusok, a tüzes dalok és tüzes asszonyok földjén. Itt a maga kis osztériájában.

És maga minden esztendőben elmondja nekem életének gyönyörü regényét, mely minden esztendőben szebb lesz és meghatóbb. Mint ahogy gyarapodik, öregbedik évről-évre tüzes lángja a montelupoi bornak, meg a montefiasconi etrur nedünek.

Ha én most ott lehetnék a maga kis osztériájában, tudom, hogy megint igy mondaná el nekem a bájos idillt:

- Éppen a kecskéimet tereltem a kut felé, mikor a messze távolból egy asszonyszemély közeledését pillantottam meg. Nagy, siető lépésekkel közeledett felém a tenger partjának mentén. Fején piros kendőt viselt, mely csak ugy lángolt az átlátszó kék levegőben.

Valami fájdalmas sejdités szállt meg. Bajnak kellett történni, hogy az én királyném kiszökött a faluból és engem fölkeres.

A keblemre borult az a hüséges teremtés. De keserves zokogását nem tudtam megérteni.

- Mi baj? Mi lelt?... Én gyönyörü madonnám? Megfürdetem bordái között késemet annak, a ki téged bántani merészkedett.

A szülei tudni sem akarnak most már rólam, a szegény kecskepásztorról, amióta az öreg Muccio, akinek háza van, meg kecskéi vannak, meg juhai is vannak, meg szőlői is vannak és uzsorakövetelései is vannak, - mióta ez a vén teppa-virág kijelentette a szülők előtt, hogy ő feleségül óhajtja Lallát, az én Lallámat.

A szülők száz kézzel is odaadnák, ha száz kezük volna. Odaadnák ehhez a gazdag, vén kiaszott tüzhányóhoz... És... és... itt nincs semmi segitség.

Lalla azért szökött ki hozzám, hogy ezt velem közölje és hogy rávegyen engem arra, hogy közösen keressük az utolsó megoldást a tenger mélységes hullámai között.

Majd megtanitom én azt az öreg uzsorást. Tudom istenem, elmegy majd a kedve attól, hogy az én Lallámra vessen szemet.

De Lalla égre-földre esküdött, hogy ezzel nem érnénk semmi czélt. Ha megölöm is az öreg Mucciót, az enyém ő nem lehetne. Mert hiszen elcsuknának, talán még föl is akasztanának. És mi lenne akkor ő belőle?

- Hát jól van, - mondok neki, - itt csakugyan nincs más mód, mint az, hogy ha már az életben nem lehetünk egymáséi, a halálban egyesüljünk. Beleugrunk a tengerbe.

A szirén-barlangból, mely előtt ültünk, egy férfi lépett ki. Egy gyönyörü, szép, daliás férfi. Az lepett meg bennünket a feddő szavaival.

- Még az kellene, - folytatta mosolyogva, - hogy egy ilyen szép pár cseléd a tengerbe ugorjék egy vén uzsorás miatt.

Nekem nagyon jó emberem volt. Sokszor küldtem neki proraturát, bivalysajtot, meg kenyeret, ha hozzám izent, hogy kifogyott az éléstára.

- Már ilyen szamárságot ne tégy, Checco pajtás, hogy ilyen szép leánnyal a tengerbe fullaszd magad, mikor olyan szépen élhettek együtt, boldogan.

- Csitt, - förmedt reám parancsoló hangon, - most én beszélek. És Marchianne mindig tudja, hogy mit beszél.

- Ismerlek kis leányom, te Adelaida vagy, akit mindenki Lallának szólit. Jó kis leány vagy. Látom, szereted ezt a szerencsés ficzkót; aki nekem is jó barátom. Esküszöm, hogy boldogok lesztek egymással, ha igazán szeretitek egymást. Marchianne nem marad adósa senkinek se bivalysajttal, se puskagolyóval. Eridj szépen haza, kis leányom. Nyugodt lehetsz. Ez a ficzkó, ez a szerencsés ficzkó a te férjed lesz. A Madonna ugy segitsen engem, a valle pompeji madonna.

Nagyon nyugtalan voltam és egész éjjel szemet sem hunytam. Vajjon mit fog Marchianne tenni? Mert bizonyos voltam benne, hogy ő a szavának ura lesz és az igéretét beváltja.

Másnap déltájban, mikor megint a folyóhoz tereltem kecskéimet, észrevettem messziről Lalla közeledését.

- Csuda történt, Checcóm, csuda történt. Ma reggel az öreg Muccio fölkereste az édesapámat és tudtára adta, hogy ő csak tréfából kérte meg tőle a kezemet. Neki eszeágában sem volt, hogy engem feleségül vegyen. Ő tudja, hogy én Checcót szeretem. És ő azt akarja, hogy én Checcóé legyek. És mivel, hogy tudja azt is, hogy Checco szegény ficzkó, hát ő ötszáz lirát küldött apámnak, hogy ő engem neked adhasson.

Az apám nem tudott hova lenni az ámulattól. Azonban kijelentette, hogy ő nem kapott semmiféle ötszáz lirát.

Alig maradtunk magunkra pár perczig, egyszerre csak beállit hozzánk a tegnapi idegen.

- Látom, megismertél. Marchianne vagyok. A rettegett briganti. Ne félj, nem lesz semmi bántódásod. Ellenkezőleg. Azért jöttem, hogy a leányod boldogságát biztositsam. Ő Checcot szereti. Checco már sokszor kisegitett engem a bajból és én hálás vagyok iránta. Checco nagyon derék, jóravaló ember. És nem szegény ficzkó többé. Az öreg Muccio ime itt küld általam neked ötszáz lirát a Checco és Lalla számára. Én kértem reá - (nevetve mutatott a pisztolyára) - és ő szivesen teljesitette kérésemet. Most aztán boldogok lehetnek a fiatalok. Követelem tőled az apai áldást.

Az apám ennek a követelésnek nem tudott ellentállni (milyen varázsereje van Marchianne pisztolyainak!) és készséggel megadta apai áldását.

Hej, Checco barátom, Checco barátom, milyen szépen elmondanád te nekem ezt a gyönyörü szerelmes históriát, ha én most ott ülhetnék melletted a napsugaras lugasban a te osztériád előtt.

De hej, én még itthon vagyok és fájó melanchóliával és vaczogó lélekkel hallgatom, hogy muzsikál az ablakon a februári havas eső: kip-kop, kip-kop!

Sirályokat etetni nagyon kedves szórakozása az én kis unokámnak. Már kora reggel ellátja magát magokkal meg kenyérmorzsákkal és ugy indulunk neki a tengerpart hosszán a távoli szikláknak, ahol csoportosan tanyáznak a sirályok. A fürdőhely közelében már nagyon elkényeztette ezeket a vizi szárnyasokat a vendégek beczézgetése. Egyre etetik őket és mindig jól vannak lakva. Ellustultak tehát és ügyet sem vetnek a hivó füttyre. Hanem ott künn a messze sziklák között, ahol még a saját emberségükből kell kihalászniok a mindennapi tengeri halakat, már éppenséggel nem olyan rátartósak. Rajostul röpködnek körül bennünket, gyönyörü iveket hasitva a levegőben, Laczi urfi nem csekély gyönyörüségére, aki nagy, kerek, mosolygó szemekkel nézegeti, mint kapkodják el ijjogva-vijjogva ezek a nagycsőrü madarak a levegőbe dobott magvakat, morzsákat.

Néha még messzibbre is ki szoktunk rándulni. Nagy szélcsend idején ugyanis ráakadtunk egyszer a költő jégmadarakra. Ezek a biborvörös és zöld szinekben tündöklő Halcyonék olyan édes-fájó hangon tudnak énekelni, akár a pacsirták. Kezesek és szelidek és Laczika apró kis tenyeréből mohón kapkodták el a nekik szánt alamizsnát.

Nagyon megszerettük ezeket a kedves, hegyescsőrü kis jégmadarakat és fürdői életünk halcyonikus napjai alatt, ahányszor az idő csak megengedi, ki-kirándulunk a tenger partján hosszan elhuzódó fehér országuton, ahhoz a csendes kis öbölhöz, ahol a jégmadarak fájó zokogása belefullad a tenger csendes zugásába.

A minap egy ilyen kirándulás alkalmával a tengerparton egy asszonyt pillantottunk meg.

Egy sziklán ült és fejét a kezére hajtva, merengett a messze távolba. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. A merengésnek, a bánatnak szobra. Szép fiatal arczán végtelen nagy fájdalomnak a kifejezése ült. Talán észre sem vett bennünket. A tengert nézte csupán, a végtelen, határtalan nagy tengert. Mintha attól várna, attól esdekelne, attól követelne valamit. A madarak hiába röpködték körül gubbasztó alakját; ügyet sem vetett rájuk. Csak szomoru siránkozásukra sóhajtott föl néha, hogy aztán szenvtelen merengéssel csüngjön továbbra is a tenger nagy végtelenségén.

Nagyon nagy bánata lehetett ennek a szép fiatal asszonynak és nehogy zavarjuk, gondosan kerültük a közelségét.

Természetes, hogy ez a szomoru asszony, aki annyira emlékeztetett az Apollo és Diana által oly mérhetetlenül sujtott Niobéra, Tantalus szerencsétlen leányára, nagyon felkeltette érdeklődésemet.

Ennek a vidéknek szines népviselete volt rajta. A nép gyermekének látszott, bátor arcza olyan előkelő, olyan nemes szép volt, hogy akár királynénak is nézhettem volna.

A padrone, egy még javakorabeli férfi, összeránczolta a homlokát, mikor megértette a kérdésemet.

Itt a feje fölött tánczoltatta az ujjait. Aztán némi szünet után hozzátette:

Részletesebben szerettem volna megismerni Naenia történetét, de a padrone nem akart beszélni. Csak a kezével legyintett. Hagyjam őt békében.

Kiváncsi érdeklődésem most még inkább föl volt csigázva. Valami szomoru, nagy drámát sejtettem, mely ennek a szegény, szép asszonynak a lelki világát megrázkódtatta. Egy klasszikus nagy fájdalmat, mely alatt az a nő összeroskadt.

Hány ilyen nagy dráma játszódik le az apró kis falvakban, egyszerü népek között és nincs, aki megirja, nincs, aki megsirassa.

Elhatároztam, hogy fölkeresem azt a kis halászfalut, a dráma eredeti szinhelyét. Kell, hogy nyomára jöjjek Naenia drámájának.

Mikor a hotel igazgatójával közöltem szándékomat, hogy abba a kis faluba szeretnék kirándulni és tudakozódtam annak lakossága felől, mosolyogva mondá:

- Eltaláltam, hogy kihez megy abba a kis faluba. Ugy-e, hogy Veleddához, ahhoz a hires irónőhöz?

- Hogyan, Veledda Columbina, a hires regényiró ott lakik? Hiszen akkor minden rendben van!

És egy félóra mulva már utban voltam a kis szicziliai halászfalu felé, annak nagy irónőjéhez.

Már messziről megpillantottam azt a házat, melyben az irónőnek laknia kellett. Az egyetlen ház volt, mely kivált a sok nyomoruságos viskó közül. A XIV. századból való pisai nyers épitkezés volt, vörös-barna patina ülte meg a falait. Magas dombon állott egy kert közepében, melyben a délvidék bujálkodott tropikus gazdagsággal. Egy cselédleány jelentkezett a csengetésemre. Beküldtem a névjegyemet és pár percz mulva már a Cenere hires szerzője előtt állottam.

- Itt vagyok már pár hete ezen a vidéken, mely csupa költészet. Ugy érzem magamat, mintha a Parnasszuson laknám. És ha már a Parnasszuson vagyok, nem akartam elkerülni a Likeri-t, a Parnasszus legmagasabb csucsát, ahol a "Cenere" szerzője lakik.

Nagyon hizelgett ő nagyságának ez az én mitológiai kirándulásom és igen kedves volt hozzám, különösen mikor látta, hogy ismerem irodalmi tevékenységét és azokat a szép történeteket, melyeket ennek a félreeső vidéknek szerény lakóiról annyi poézissel megirt.

Ez után az ügyes bekopogtatás után elérkezettnek láttam az időt, hogy átsimuljak jövetelem igazi czéljához.

- Akárhány alakot látok itt, - mondám udvariasan - mindig ugy tetszik nekem, hogy már ismerem őket. Ismerem a Signora könyveiből, szines leirásaiból. Akadtam azonban egyre, aki különösen felkeltette figyelmemet. A Signora bizonyára tudni fogja a történetét.

- Tudakozódtam utána. Naenia a neve. És ez a név, melyet a gyász istennője viselt volt, nagyon talál arra a szegény asszonyra.

- Ah, a Naenia! Az Ino felesége! Szegény asszony! Persze hogy ismerem, persze hogy tudom a történetét. Hol látta őt?

- A tengerparton ül folyvást, szinte mozdulatlanul. Nagyon megsajnáltam. És egy osteriában kérdezősködtem felőle.

- Ott a tengerparton? A Zelu zio osteriájában? Ott ugyan nem szivesen beszélnek arról az asszonyról.

- Azt elhiszem. Nos, ha nagyon érdekli az az asszony, elmondom a történetét. Habár legközelebb már nyomtatásban is olvashatja majd, mert meg akarom irni. Látja?

Egy kis jegyzőkönyvet kapott föl az iróasztalról, lapozgatott benne és megmutatott egy lapot.

- Elmondom önnek és nem bánom, ha el is irja előlem. Hiszen mi egészen más zónák alatt szolgáljuk a muzsát.

Ő nagysága intett, hogy foglaljak helyet vele szemben egy kényelmes karosszékben, kikergette a nagy kutyát, mely egyre dörmögött és miután a mise en scéne-t eléggé jól beállitottnak találta, hozzáfogott Naenia történetének elmondásához.

- Annak a történetnek, melyet erről a szegény asszonyról irni akarok, azért lesz Halcyone a czime, mert a szerencsétlen Naeniának a tragikuma nagyon hasonlit Ceyx király boldogtalan feleségének, Halcyonénak a drámájához.

Nem tudom, emlékszik-e még a mitologiának erre a rokonszenves, bájos alakjára.

Halcyone, aki Aeolusnak és Aegialénak volt a leánya, a legboldogabb házasságban élt férjével, Ceyx királlyal. Csak a tündérországban hajtanak ki a boldogságnak ilyen gyönyörüséges virágai. Soha semmi borus felhő az ő nagy üdvösségükre árnyat nem vetett. Az ilyen nagy boldogságot még az istenek is megirigylik. Hát még az istennők! Különösen a kékszemü Junót bántotta ez a tiszta idill és mindenáron meg akarta zavarni. Azt mondják, volt rá oka is, mert Halcyone egyszer valami asszonyi gyöngeséggel megbántotta az istennő hiuságát. A bosszu nem maradt el. Ceyx egy izben tengeri utra kelt és nem tért többé vissza. Juno ugy intézte, hogy hajótörést szenvedjen és a vizbe fulladjon. Halcyone nap-nap mellett leste a tengerparton férje érkezését. És mindennap áldozott az isteneknek. Pluto végre megsajnálta a szerencsétlen asszonyt és megengedte Ceyx árnyékának, hogy neje álmában megjelenhessen és vele halálát közölhesse. És mikor másnap Halcyone a tengerparton megpillantotta férje holttestét, melyet a hullám kidobott, a tengerbe ölte magát. Az istenek megsajnálták az ily gyászosan elpusztult szerelmeseket és átváltoztatták őket jégmadarakká. Halcyonékká, melyek olyan bubánatosan szomoruan tudnak énekelni.

Szegény Naeniának is ilyen szomoru sors jutott osztályrészül. Bukolikus idillben élt a férjével, Inóval. Gyerekkoruk óta szerették egymást, mikor a hegyek között a kecskéket legeltették. És amit fiatal korukban egymásnak igértek, azt beváltották, mikor felnőttek. A legboldogabb pár volt az egész vidéken. És sugárzó szép volt mind a kettő. Ino is Naenia is. Hát nem megirigyelte boldogságukat a sors?! Itt a sors a Zelu zio korcsmáros kaczér és csalafinta feleségének a képében jelentkezett. Ez a parázna asszony nem tudta nézni ezt a szép tiszta házaséletet. Szemet vetett Inóra, de nemcsak szemet, hanem hálót is és - hiába, csak férfi a férfi! - elcsábitotta. Megszöktette. Elmentek messze, messze tengerekre. Ino és a gonosz Lara. Annak most már négy hónapja. És azóta semmi életjelt sem adtak magukról.

A szegény Naenia ott ül egész nap a tengerparton - hiszen maga is látta őt! - és hallgatja a Halcyonék sikongását, zokogó sirását és nézi, nézi a tenger végtelenségét. Attól várja, hogy neki visszaadja a férjét, az ő Inóját, lelkének feledhetetlen szerelmét. Nem szól senkihez. Nem érti meg, ha hozzá szólnak. - A lelke ott barangol messzire – a hütlen embernél. Zio Zelu persze nem bolondult meg, hogy az asszony faképnél hagyta, de egész nap csak dörmög és mohog az osztériájában.

Ennek a szegény asszonynak a sorsa engem is nagyon megrenditett. Egy klasszikus drámának élő hősnője. És meglássa, a vége az lesz, ami a szegény Halcyone-é volt, - a tengerbe veti majd magát...

Naeniát utólérte Halcyone sorsa. Nem tudta tulélni férje hütlenségét. Egy napon ott jártam a kis öböl mellett és ott láttam az egész falu népét.

Egy hajó jött tegnap messze vizekről és az hozta hirül Ino halálát. Naenia ennek hallatára a tengerbe dobta magát és belehalt.

...És most, ha arra járunk a kis öböl felé, nem látjuk többé a szomoru szép Naeniát. De ugy tetszik, mintha a Halcyonék szomoru sirása most még jobban belemarkolna a szivünkbe, mint azelőtt.

Egy izben - igy beszéli ezt az Attikai éjszakák szerzője, A. Gelliusz - több görög és római ifju, aki ugyanahhoz a bölcseleti iskolához tartozott, hajón evezett Aeginából Pireuszba. Éj volt, a tenger mozdulatlan, az évszak nyárias s az égbolt teljesen derült. Ott ültek mindnyájan a hajó hátsó részén egy csoportban s szemüket a ragyogó csillagokra szögezték. Ezalatt egyesek, akik a görög tudományban igen jártasok voltak, elmésen és tudományos készültséggel társalkodni kezdtek arról, hogy mi az a hamaxa? Melyik a nagy és melyik a kis medve? Miért nevezik igy? Melyik oldalára fordul az a muló éj egyes időszakában? S hogy miért csak erről az egyről állitja Homeros, hogy mindig fönn ragyog, holott még a többi le nem nyugodott?

Nagyon hosszu, nagyon tudományos, nagyon száraz és ugy látszik, nagyon unalmas vitatkozás.

Masuriust, aki már hét év óta ős-filozopter volt Aténben, de ahelyett, hogy magát ebben a muzsáknak szentelt hires városban a bölcseletben és szép tudományokban tökéletesitette volna és szorgalmasan fölkereste volna a világhirü Taurusz előadásait, vagy hallgatta volna Peregrinusz Proteusz czinikus bölcselőnek tanitását, inkább az ibolyakoszoruzta Aténnek szép hölgyei után futkosott és az agorán állott egész nap lesben, mint macska az egérre; ezt a Masuriust bizony már nagyon untatta ez a sok fecsegés, nyakatekert epagoge, mellyel mindenki ugy csavarintotta az okoskodását, hogy látszólag neki legyen igaza.

- Ugyan hagyjátok már abba ezt a sok hülyeséget! Már untat. Hát igazán nincs okosabb dolgotok a csillagos éjszakában, mint hamaxázni, meg görög szógyökeret keresgélni? Én igazán nem is értem, mit akartok ti, mit akarunk mi itt mindnyájan a görögöktől? Mit majmoljuk őket, holott nekünk otthon Rómában volna a helyünk? Van ott is elég okos ember, elég tudós ember! Tanulhatna a mi ifjuságunk azoktól eleget.

- No lám, no lám, - szólt Szulpiciusz - hogy nekibuzdult ez a Masurius! És tudjátok, hogy sok tekintetben igazat adok neki!

- Hát hiszen olykor a vak is talál garast. És jól mondja a görög közmondás:

- És amit Masurius mond, hogy otthon nagyon is görög kaptafára kezdik már huzni a római kulturát, ebben tökéletesen igazat adok a mi öreg barátunknak. Egész Róma elgörögösödik már. Az isteneink görögök, a nyelvünk teli van göröggel, a szokásaink görögök, az életmódunkban a görögöt majmoljuk és Rómában manapság már csak azt tartják előkelőnek, ami görög.

- És te mégis hét esztendő óta élősködöl itt Aténben a görög tudomány emlőin, - vágott közbe Gelliusz.

- Tévedsz, azok az emlők, melyeken Masurius hét év óta Aténben élősködik, nem tartoznak a görög tudományhoz...

- Az apám mindenáron azt akarja, hogy én itt megokosodjam. Hát okosodom is. Az okosságot pedig a szép görög nőktől szerzem, akik a szigoru törvények ellenére, melyeket itt a moikheia, a házasságtörés ellen hoztak, vigan és nagy ügyességgel tördelik a házasságot.

- Vigyázz, - figyelmeztette Luciusz, - hogy a sok tördelésben a saját nyakadat ne törd!

- Igaz, hogy a moikheiát nagyon szigoruan büntetik a görög törvények. A férj a tettenért csábitót büntetlenül megölheti, vagy pörbe foghatja, az asszonyt pedig tüstént el kell hogy a háztól kergesse. De azért nálunk otthon Rómában is - noha az állam nem avatkozik az adulterium, a házasságtörés dolgába - a férjnek jogot ad arra, hogy a hütlen asszonyt megölhesse, a csábitón pedig tetszés szerint boszut álljon.

- Nálunk is megölheti a férj a neje csábitóját - jegyezte meg Szulpiciusz.

- Meg is ölheti, vagy pénzbirságot róhat rá. Miként Anniusz Milo tette C. Sallustiusszal, a hires történetiróval. Hiszen ismeritek az esetet? - Ezt Gelliusz mondta, aki eddig csöndben hallgatta őket. A kérdésre nem kapott választ.

A hajó lassan haladt a pireuszi kikötő felé. Csak ugy szikrázott a sok csillag a nyári égbolton. A levegő üde volt és balzsamos.

A római ifjak közelebb huzódtak Gelliuszhoz, akiről tudták, hogy tele van régi emlékekkel és hogy mindent följegyzett, amit valaha olvasott vagy hallott Attikai éjszakák czimü gyüjteményes munkája számára.

- Csodálom - igy kezdette - hogy nem tudtok erről a történetről, holott Markusz Terentiusz Varro apróra megirta ezt a sikamlós, hunczut históriát a tőrbe került Sallustiuszról és a rókaeszü Anniusz Miloról. Ez az Anniusz Milo nemcsak rókaeszü volt, de nagy gazember is, aki nagyon szeretett jól élni és egész vagyonát elharácsolta a jómódért. Nyalánkabb volt Lukullusznál és ő mondta egyszer, hogy nem is ebéd, melyen asztalra nem kerül számoszi páva, frigiai császármadár, médiai daru, ambraciai gödölye, kalcedoni tinnhal, tartéziai angolna, pesszinuntiumi lazacz, tarentumi osztriga, fésü-kagyló, róduszi kecsege, szicziliai sügér, thasusi dió, egyptomi datolya és ibériai makk.

- Me hercule, értett bizony! De aztán bele is pusztult ám az egész vagyona. A jó életmódba, meg a közéletben való szereplésébe. Hiszen bizonyosan tudjátok, hogy tüzött össze Klodiusszal, mikor ez az aedilisi állásra pályázott és hogy Cicero szerint, aki őt Pompéjusz ellen a szenátusban védelmezte, három örökséget pazarolt el választási czélra. De különösen el volt keseredve Sallustiusz ellen, aki Klodiusz meggyilkolása miatt keményen föllépett ellene a szenátusban.

- Igen, igen, - vágott közbe Luciusz - erre emlékszem; hiszen Cicero volt a védője!

- Ugy van. Milo nagyon el volt keseredve Sallustiusz ellen és boszut tervelt ellene az agyafurt rókaeszével. Hát ki is fundált aztán olyan gaz tervet, mellyel ugyancsak sarokba szoritotta Sallustiuszt, a hires történetirót, Cézár barátját, Numidia egykori kormányzóját, a bellum Jugurthinum iróját. Valósággal tőrbe csalta és csufosan elbánt vele. Sallustiusz ugyanis arról volt ismeretes, hogy nagyon csapodár és élvezeteket hajhászó ember. Ezt a gyöngéjét használta ki Milo, hogy csuffá tegye ellenségét. Milonak a felesége Sulla diktátornak a leánya, Fauszta volt. Nagyon szép, szemrevaló asszony, akinek kegyeiért Sallustiusz nagyon is esengett. Milo nem szerette a feleségét, de boszuja eszközéül nagyon alkalmasnak találta.

- Volt Milonak tudomása arról, hogy Sallustiusz az ő nejére áhitozik? - kérdezte az egyik hallgató.

- A janitor ügyetlensége következtében a kezébe jutott Milonak egy levél, melyet Sallustiusz titokban akart Fauszta kezébe csempészni. Ez a levél - noha nem volt rajta aláirás - nagyon is elárulta az öreg államférfi gyöngéd érzelmeit és már magában véve is hatalmas eszköz lett volna arra, hogy vele Sallustiusz - a neje csábitója - ellen föllépjen. De nem érte be ezzel. Példás boszut akart állani ellenfelén.

- Igen, moikheia, házasságtörés, vagy, mint nálunk otthon mondják: adulterium. Élni akart azzal a korlátlan megtorló hatalommal, melyet a házasságtörés neki biztosit és némileg rendeztetni Sallustiusszal az ő nagyon is zilált anyagi viszonyait. Sallustiusz levelével a kezében berontott a feleségéhez, Fausztához és igy szólt hozzá: "Te a hátam mögött az ellenségemmel, egy idegen férfival, Sallustiusszal, szövetkeztél és szerelmét elfogadtad. Hiába tagadnád. Ez a levél, melyet ő ma intézett hozzád és melyet a janitortól sikerült elcsipnem, mindent elárul. Nagyon jól tudod, ugy-e, hogy törvényeink szerint az adulterát, a házasságtörő asszonyt a férjnek joga van megölni. Én is megölhetnélek, Fauszta. De én nem akarlak sujtani. Hiszen a mi szivünk már rég nem érti meg egymást. Azért tehát megkegyelmezek neked, ha segitesz abban, hogy lesujthassam az én régi ellenségemet, Sallustiuszt, aki egész életemnek a megrontója." - Fauszta sirt; könyörgött, tördelte a kezét. De Milo halállal fenyegette, ha nem jár a kezére. Az asszony végre is megtörött és vakon engedelmeskedett az urának.

Milo leültette és egy levelet iratott vele Sallustiusznak. Szólott pedig ez a levél a következőképpen:

Ezzel a levéllel csalta tőrbe a gaz Milo az ő hires ellenfelét, Sallustiuszt.

- Csodálom - vélekedett Lucinusz - hogy olyan óvatos, okos ember, mint aminő Sallustiusz lehetett, gyanutlanul lépre ment.

- Nincs azon semmi csodálkozni való - válaszolt Gelliusz. - Ha szép asszonyról van szó, még az öreg Jupiter is elveszti az eszét. Sallustiusz sem járt különben. Bizony, mikor csillagos szőnyegét az égre teritette az Est, besurrant ő Milo házába és a titkos kulccsal benyitott Fauszta szobájába. Ott aztán szörnyü és kinos meglepetés várt rá... Miloval találta magát szemben, aki mögött két izmos rabszolga állott, korbáccsal a kezükben.

- A kezemben vagy tehát - vigyorgott feléje Milo. - Végre a kezemben vagy, életem megrontója! Most tehát leszámolhatok veled.

Sallustiusz büszkén, egyenesen, gőgösen, daczosan nézett vele farkasszemet.

- Megölhetnélek. Igaz. Jogom van hozzá. A római törvények megengedik. És bizony, nem tagadom, nagy kedvem is volna hozzá. De hát szerencséd van, Sallustiusz. Nagy szerencséd van, mondhatom.

- Végezz velem, Milo, parancsolj rá a rabszolgáidra, hogy öljenek meg. De ne üzz gunyt belőlem. Nem akarok kegyelmet tőled. Végezz velem!

- Szerencséd van, Sallustiusz, - ismételte Milo. - Nem török az életed ellen. Mert nem volna semmi hasznom belőle, ha megölnélek. Nekem pedig most már a haszonra kell tekintenem. Mert éppen miattad hágtam minden vagyonomnak a nyakára. Az adulteriumért jogom van tőled anyagi kárpótlást követelni. Követelek is. Elég gazdag vagy, Sallustiusz. Én meg szegény vagyok. Abból a nagy vagyonból, melyet Numidiában összeharácsoltál, a te régi ellenségednek leszel szives egy részt átengedni. De egy tekintélyes részt. Érted?

És adósságlevelet állittatott ki vele igen-igen nagy, tekintélyes összegről. Egy egész vagyonról. Sallustiusz szó nélkül aláirta. Milo elolvasta és gondosan eltette.

- De ne hidd ám, hogy én ezzel aztán beérem. Ilyen szárazon nem fogsz innen menekülni. Egy kis emléket mégis csak viszel majd innen magaddal. Azért a sok-sok keserüségért, amit nekem okoztál.

És a két izmos kubikularius rávetette magát az egykori prokonzulra, Róma egyik legtekintélyesebb férfiára és gazdájuk parancsára addig korbácsolta őt szijas korbácsával, mig el nem alélt...

Azután hazavitette a Kvirinálison lévő palotájába Cajus Sallustiusz Crispust, aki hetekig feküdt betegen e borzasztó kaland után.

Csönd volt, hogy Gelliusz az elbeszélését befejezte. Csak az evezők csobogását lehetett hallani.

- Plutóra mondom, hogy ezeknek az ibolyaszemü, szőkefürtü, fehér karu, ringó járásu görög asszonyoknak a csókja megéri azt a néhány korbácsütést, megéri még a halált is!

Éj volt, a tenger mozdulatlan... És az ifju bölcselők már nem a kis és nagy medvéről s a többi égitestekről vitatkoztak, hanem egészen más csillagokról.

Szobám ablakai a tengerre néztek. Reggel, ha fölébredtem, végtelenségének nyugalmán pihenhetett tekintetem. Déltájban szikrázó, csillámló tükre kápráztatta a szememet. Alkonyatkor elringatta lelkemet bübájos szineivel, hullámainak csöndes locsogásával, mértékének, arányainak rejtelmességével.

És én reggel is, délben is, este is hü maradtam kaczér és félelmetes ideálomhoz. Nem tudtam betelni a csodálásával. A tenger még a szép asszonyon is tultesz. Nem lehet megunni. Minden pillanatban ujabb és ujabb bájjal, szépségének ujabb csodáival kapja meg a lelkünket.

De valahányszor az ablakomból letekintettem reggel, délben, este, mindannyiszor egy különös ember vonta magára a figyelmemet. Előkelően öltözött öreg ember. Hosszu szakálla ősz volt, a bajusza fölfelé kunkorodott. A nap minden szakában a tengerparton lehetett látni. Egy ideig lassan bandukolt a viz szélén. Majd megállott és hosszasan elmerengett a tengeren. Olykor meg mintha valami vad indulat fogta volna el, magasra emelte a kezében lévő ostorfélét és elkeseredett dühvel kezdte korbácsolni a tengert. Eleinte azt hittem, hogy talán halfogó horog van a kezében, de akkor nem ütött, csapkodott volna vele folyton-folyvást. Fölizgatta a kiváncsiságomat: vajjon ki lehet ez az ember? Mit művel ez az ember? Mi baja ennek az embernek? Mit keres ez az ember állandóan a tenger partján?

Az első ismerősöm, a kitől a rejtélyes ember felől kérdezősködtem, vállat vont.

- Nos, igen, Xerxesnek nevezték el, mert ő is a tengert korbácsolja. Valami jámbor, félkegyelmü ember. Azt beszélik róla, hogy családjának valamelyik tagja a tengerbe fult. Szegény ember annyira a szivére vette, hogy meghibbant az elméje. És tehetetlenségében nem tud másképp bosszut állani a tengeren, hát ostorozza.

- Az öreg Xerxes - már ő is csak igy nevezte - valamikor tengerészkapitány volt. Aztán nyugalomba vonult. Egyetlen leánya volt, a ki rejtelmes körülmények között - hogyan, miként: ma sem tudja senki, - a tengerbe veszett. Ennek már több, mint féléve. Az öreget, a ki egymagára maradt, egyetlen gyermekének halála nagyon megviselte. Egész nap a tenger mellett ődöng. Nem közlekedik senkivel. És valószinü, hogy a tenger ellen való elkeseredése jut kifejezésre azokban az ostorcsapásokban, melyekkel dühében a vizet paskolja.

Mindez a fölvilágositás csak érdekesebbé tette szememben Xerxes kapitányt és nem tagadom: egyre kerestem az alkalmat, hogy vele közelebbről megismerkedhessem.

Nem volt könnyü dolog, noha naponkint találkoztam vele a tengerparton, nem volt rá mód, vagy alkalom, hogy vele szóba állhassak. Mihelyt látta, hogy valaki közeledik feléje, elfordult és irányt változtatott. Szemmel láthatólag kerülte az embereket.

Le is mondottam nemsokára arról a szándékomról, hogy vele megismerkedjem. El-elnézegettem ugyan néha az ablakból az öreg tehetetlen haragját, de nem iparkodtam többé közel férkőzni hozzá.

Egy reggel a szokottnál korábban ébredtem föl. Gyorsan felöltöztem és lementem a tengerpartra. Kellemes, hűvös idő volt. A nap még nem hevitette át a levegőt és kitünő kondicióban gyalogoltam a sima, fehér országuton, mely a tenger szélén huzódott végig. A szulfáti szikla felé tartottam és elhatároztam, hogy meg nem pihenek, a mig az első sziklához el nem jutok.

Jó másfél órai koczogás után végre czélhoz értem. A szulfáti sziklához, mely széditő meredeken tekint le a mély tengerbe.

Lassu lépésekkel kapaszkodtam fölfelé a köves meredeken és ime, nem csekély meglepetésemre, egy fordulónál az öreg Xerxest pillantottam meg. Sziklatömbön ült és a tenger nézésébe volt merülve. Ősz szakállával a reggeli szellő játszott. Kezében most is ostor volt, melynek szijja hosszan nyult végig a föld apró kövecsein.

Nem akartam az öreget zavarni és már megfordultam, hogy visszatérjek. De a lábam alatt megcsikordult az apró kő s az öreg figyelmes lett rám.

- Hohó - szólt kissé gunyolódó hangon - csak nem fél talán tőlem? Miért szökik vissza?

Kissé zavarba ejtett váratlan megszólitása. Hebegtem valami mentegetés formát, hogy nem akartam zavarni, hogy különben sem volt szándékom följebb menni.

- Hiszen mi már régi ismerősök vagyunk, ugy-e? - mondotta kissé szelidebben. - Emlékszem, hogy lenn a tengerparton többször találtam magát.

- Hát miért nem jön? Ide ülhet mellém. Ne féljen, nem vagyok őrült. Pedig nem volna csoda, ha az volnék. Ugy-e maga nagyon szereti a tengert? A nyomorultat én is imádtam valamikor... No, üljön le. Innen bujálkodhatik szépségének mezitelen bájában. Ide üljön mellém.

A sziklatömbön, melyen ült, én is helyet foglaltam közvetlen mellette és arra az irányra néztem, mely felé hosszu, csontos kezével mutatott.

A meredek szikla széditő magasban volt. Alattunk fehér tajtékhullám nyaldosta a szirteket.

- Cuneo, tengerészkapitány vagyok. Az emberek elneveztek Xerxesnek. Az lánczczal verte valamikor ezt a bestiát, én ostorral fenyitem meg. Bolondnak tartanak. De ha velük azt teszi a tenger, a mit velem cselekedett, őrjöngő kétségbeeséssel tépdesnék a hajukat. Egyetlen leányom volt... egyetlen gyönyörüséges szép gyermekem... életemnek ő volt a teljessége, a tartalma, és ez a hitvány bestia elrabolta.

- Azaz, hogy talán nem is rabolta el. Hiszen... hiszen szegényt én magam kergettem a tengerbe. Ugy látom, érdekli magát. Elmondom.

Negyvennyolcz esztendeig jártam a tengert. Tavaly aztán, hogy a feleségem, szegény, meghalt, nyugalomba vonultam. Haza kellett mennem egyetlen leányomhoz, a kinek rajtam kivül nem volt senkije... Negyvennyolcz esztendei hányattatás után, milyen jól esett megpihenni annak a gyönyörüséges teremtésnek a közelségében! Mert kedves, szép volt, bübájos volt az én kis Olimpiám. És hogy szeretett engem!... De azt a másikat mégis csak jobban szerette. Azt a másikat. Én egy fiatal hajóskapitánynak szántam őt, a kiről tudtam, hogy boldoggá tenné, hogy aranyba öltöztetné, mint a tinoszi szüzanyát. De Olimpia megszökött azzal a másikkal, egy fiatal művésszel. Megszökött vele és megirta nekem, hogy erről a szikláról veti le magát a tengerbe, mert nem akartam beleegyezni házasságukba. Meg is cselekedte. Féléve már és se hire, se hamva. Ez a nyomorult megtartotta őt magának. Nem adta vissza nekem. Hej, tudom, hogy nagy ellenségem. Hányszor küzdöttem ellene. Pedig minden hadsegédjét mozgósitotta ellenem, bömbölő orkánját, pusztitó tájfunját, őrjöngő cziklonjait, kavargó tornadóját, az ugató bőét és a harsogó trombát. Mind nekem támadtak, itt is, ott is. De én leküzdöttem őket... És most ez a fenevad elnyelte a gyermeket!...

- Miért nem megy el, kapitány ur, a tenger közelségéből, mikor annak látása annyira izgatja!

- A gyülölet tart itt fogva. A sötét, kaján gyülölet, mely erősebb a szerelemnél. Ön szeret egy asszonyt, az viszontszereti. Életük meglehetősen közömbösen folyik egymás mellett. De az asszony hütlen lesz magához, önt gyülölet fogja el és - ha ön férfi - nincs többé az a hatalom, mely elkergetné az asszony mellől, a mig bosszut nem állott rajta. Ez a korbácsolás nekem most már valóságos szodaisztik gyönyör, gyönyör, mint a flagellánsoknak, Medici Katalinnak és a többinek. Nos hát, érti már, mi tart engem a tenger közelében?

Három hét mult el e találkozás óta. A kapitányt ezután is mindennap láttam ablakomból, a mint a méltóságosan nyugodt tengerrel évődött.

Egyszer ebéd után nagy zajjal, robajjal tört be hozzám a kapitány. Az arcza égett, a szeme lángolt.

- Persze. Ma reggel jött meg a férjével együtt. Eszük ágában sem volt a tengerbe ugrani. Csak rám akartak ijeszteni, meg akartak puhitani, hogy rájuk adjam atyai áldásomat. Most visszajöttek, hazajöttek. Milyen szép az én Olimpiám! És milyen kedves, jó ura van!

- Önnek most el kell jönnie velem, hogy tanuja legyen annak az elégtételnek, melyet a tengernek adni fogok.

Lent egy kocsi várt, mely rogyásig meg volt rakva virággal. Szebbnél szebb rózsákkal, szegfüvel, mályvával, tüzvörös kalczedóniával, rezedával, cziklamennel, orkideával.

Az összes virágot beleszórta a sima, kék tengerbe és virágos ostorát gyöngéden vonszolta végig a viz tükrén, melyen poétikus tánczot lejtett a rózsa, a szegfü, a cziklamen és az orkidea...

Már esteledett, mikor két leány: Susy és Clairette hazafelé indult a városból. Csipkéket hoztak be a falujokból és miután átadták a megrendelőnek - a maire felesége készittette jegyben járó leánya részére, - kissé elkésve ballagtak hazafelé az ő kis falujokba, Saint-Martin du Varba. Serényen kellett koczogniok, ha éjfélre haza akartak kerülni, amiért is ugyancsak szorgalmasan szedték a lábaikat. A hold már szőtte sugár hálóját, melybe az érzékeny, ábrándos sziveket szokta összefogdosni és a tenger, mint egy végtelen ezüst tükör, fénylett az esti félhomályban.

Mikor a város végére kijutottak, fiatal szivükben az őszi est sejtelmei dalt fakasztottak. Forró vágytól lüktető, édes ábrándoktól átszőtt, a lélek mélyéből fakadó dalt.

Olyan pompásan hangzott szivük szava az est melanchóliájában, hogy az utszéli villák ablakain kiváncsi gyönyörüséggel hallgatták őket.

Mert amerre most jártak, mindenütt szép, stilusos villák sorakoztak a hosszu országuton végig. Boldog fészkei a gond nélkül való jó módnak. Kivilágitott ablakaik, mint tüzes, ragyogó, kiváncsi szemek kacsintgattak ki az országutra.

Egyszerre hirtelen abbahagyta a két leány az éneklést. Vidám zajt, zenét, danolást hallottak jó messziről. Szép halkan ballagtak előre. A ricsaj egy villából hallatszott, mely szinte kirugott az országutra. A két leány megállott a kovácsolt vasból készült rácsos kapu előtt és kiváncsian hallgatózott. A nagy üveges erkélyen - talán inkább aféle télikert volt - vidám társaság vacsorázott, mulatott, duhajkodott. Zongoraszó hallatszott. Vért bizsergető, hunczut kis nótát játszottak rajta és a vidám, mulató, dőzsölő kompánia falat kirugó jókedvvel énekelte a hamis szöveget.

A hold minden ezüstkészletét rászórta a szép villára, mely egészen szinpadi világitásban érvényesült. Még a falaira kuszó glycinia lila szinét is meg lehetett különböztetni.

A két leány nagy, kerek szemekkel nézte ennek a képnek gyönyörü dekoráczióját és szomjas fülekkel hallgatta a dőzsölő társaság vidám ujongását.

Mikor elindultak, - Clairettenek háromszor is kellett noszogatni Susyt, hogy menjenek már, - Susy egyre csak a villát nézegette.

- Milyen gyönyörü, milyen mesés, milyen tündéri! Ez volt mindig az én álmom! Egy ilyen villa! Ha én nekem egyszer ilyen villám lehetne!

- Milyen ostobaságokat beszélsz te össze-vissza, Susy! Talán becsiptél a holdsugártól?!

Lehorgasztotta a fejét. És néma hallgatással ballagott Clairette mellett a tenger partján kigyózó országuton.

De a lelke teli volt a tizennyolcz évnek szines, sejtelmes melanchóliájával, ismeretlen vágyakkal, fájó érzésekkel, szines reményekkel.

- Milyen gyönyörü szép volt az a villa! És azok az emberek, milyen boldogok! És mi most hazamegyünk, a mi szomoru, csöndes odunkba, Saint-Martin du Varba. Milyen szükek ott az utczák! És milyen szomoruak ott a kis nyomott házak! És holnap megint oda ülhetünk, te is, meg én is, meg az anyád is, meg az anyám is, és mind, mind ott görnyedhetünk a munka fölött, hogy ezeknek dolgozzunk és pár rongyos frankért az ő boldogságukat, szépségüket teljessé tegyük. Eh!...

- Mi lelt, Susy? - kérdezte Clairette, a ki nem tudta megérteni barátnőjét.

- Láttad őket, ott fönn annak a gyönyörü villának az erkélyén, mely tele volt virágokkal, hogy ragyogott arczukon a jókedv! Hogy koczczintottak, tánczoltak, kurjogattak és ölelgették egymást. Mi pedig most haza mehetünk és mi vár reánk otthon?... Sötét kamaránk, a sánta, kopott asztalon egy kis hideg főzelék, meg... meg... tudom is én micsoda? Talán egy kis száraz sajt is?...

Majd némi szünet után visszamutatott arra a villára, mely a lelkében ilyen anarchisztikus eszméket ébresztett és igy szólt:

- Clairette, én ugy érzem, én nem maradok örökké a mi kis viskónkban, hogy az ablak mellett himezgessek és csipkéket verjek. Én ugy érzem, Clairette, hogy én egyszer még egy ilyen villában fogok majd lakni... Meglátod, Clairette... meglátod... én ugy érzem.

És amit Susy azon a holdvilágos őszi estén érzett, az be is következett. A leányálmokat többnyire valóra váltja az élet.

A gyönyörü provence-i leányt megpillantotta egyszer Nizzában, - éppen akkor is kész csipkéket és himzéseket hozott a városba, - egy idősebb angol ur. Megállitotta. Szóba állott vele. És - ebben a világban a dolog olyan egyszerü! - nagyon hamar megértették egymást. Az angol a szemébe mondta Susynak, hogy ő még életében nem látott szebb leányt nálánál és hogy ha lelkük összeolvadna, akkor még őreá is hajnal hasadna. Susy pedig azt mondta neki, hogy ha ő a hajnalhasadással beérné, akkor ott van a Michu, a takácslegény, a kivel ő már félig-meddig jegyben is jár. Hanem hát ő nem a hajnalra vágyakozik, hanem egy bizonyos villára, melyről ő már oly sokat álmodozott, melynek gyönyörü szép erkélye kihajlik a Saint-Martin du Varba vezető országutra és melynek falait sürün befutotta a lilaszinü glycinia.

Az angol igen értelmes ember volt. De nemcsak értelmes, hanem gazdag is. És igy történt, hogy egy kis idő multával a glyciniával befuttatott szép villa jó sok pénzért Susy tulajdonába ment át.

Most aztán neki állott módjában ezüstsugaras estéken ricsajokat rendezni a szép villában. Mert hát ő bucsut mondott Saint-Martin du Varnak, meg Michunek, meg Clairettenek, meg a kis nyomott tetejü házikónak, ahol fiatalságának szines álmait belehimezte a polgármester leányának a csipkéibe. Otthagyta a kis falut, melynek közelében a Var beleömlik az Estéronba. Otthagyta a szegény multat kinlódásaival és nélkülözéseivel és beleült a gyönyörü villába, melyet egyszer egy őszi estén annyira megszeretett, annyira megkivánt.

Egy pár évig aztán ebben a villában tánczolta el neki az élet minden vidámságát, jókedvét, kicsapongását. Mindent, mindent: la grande rende.

De Susy egyszer, amint a villa erkélyéről belenézett a tropikus bujaságban reszkető vidékre, a tengerre, a narancsligetekre, az olajerdőkre, nagyot nyujtózkodott és ugy érezte, mintha egy más, egy szebb világ is volna, mint amit ő lát itt a világban egy öreg, kehes, tohonya ánglius mellett.

És amint a verandán egy este kihajolt, egy dal hangzott föl hozzá a kigyózó fehér országutról.

Ugyanaz a nóta, melyet ő énekelt egykoron, mikor ama bizonyos őszi estén Clairettel erre ment. Haza Saint-Martin du Var felé.

És élete ünnepnapjainak hosszu sorozatában most lepte el először a vágy, hogy kis faluját, - mely pedig olyan közel van ide, - ujra lássa. A falut, meg a vidéket, meg az embereit, Michut, Clairettet, meg a nyomott tetejü házikót, melyben leányságának szüzi, tiszta napjait leélte.

És másnap már követte szivének parancsoló vágyát. Valami ürügy alatt otthagyta az ő ángliusát és átment a falujába.

Éppen alkonyat idején érkezett Saint-Martin du Varba. Az esti harangszó fogadta bánatos melanchóliával. Meg az olajfaerdő meleg illata. Minden, minden olyan ismerős volt itt neki. Minden domb, minden fa, minden ház, minden utcza.

Szinte lopva surrant ahhoz a házhoz, melyben született és melyből a szülei elhaltak. Ime itt van. E mellett a kis ablak mellett üldögélt ő olyan sokáig, olyan sokáig... álmokat szőve... szines, káprázatos álmokat fényről, gazdagságról...

Az álmok valóra váltak. Fény és gazdagság veszi őt körül... Az igaz... De azért mégis, milyen nagyon szeretné ő most hallani Michu mély bariton-zengésü hangját, mely tele volt érzéssel, valahányszor ő hozzá szólt... És Clairette vidám kaczagását... meg... meg a szomszédasszonynak, Bolléne néninek évődését a libákkal... Meg mindent, mindent, a mi édes emlék őt ehhez a helyhez füzi.

Sötét van. A hold elbujt a felhők mögé. Susy szive teli van fájó melanchóliával és amint hallgatja a zugást, melyet a kis Var folyó okoz, amint az Estéronba szakad, ugy érzi, hogy a mult beszél hozzá...

A házból, melyben egykoron lakott, vidám kaczagás hallatszik ki. Lopva surran az ablakhoz és betekint.

Michut pillantja meg és Clairettet, amint boldogan nevetve hanczuroznak egy kis pólyás babával...

Susy eltántorodik az ablak mellől, aztán a kapufélfához támaszkodik, ráborul és hangosan zokogni kezd.

A vonatunk elhagyta Pádovát és utitársam, akivel Veneziából együtt utaztunk immár egy óra óta és aki egy előkelő kereskedőnek vagy gyárosnak látszott, letette a Corriera della Serát, melyet az utolsó betüig olvasott, aztán végigmustrált engem a tekintetével és megszólitott:

- Akkor ne mulassza el megnézni a San Pietro-erődöt. Mesés szép látvány kinálkozik onnan.

- Oh kérem, engem nem annyira a természeti szépségek érdekelnek, mint azok a poétikus és müvészeti emlékek, melyek Veronához füződnek.

- Igen, igen, a Piazza della Erba például páratlan a maga nemében. Kár, hogy a paloták külső freskói egészen lekopnak. Aztán igen érdekes a négy oszlopon nyugvó állvány, ahonnan a birák kihirdették az itéletet, no meg az antik kut, meg -

- Én, uram, poétaember vagyok. Megvallom őszintén, hogy Veronában leginkább érdekel engem Rómeó és Julia. Oh, kérem, ne szakitson félbe, tudom, hogy mit akar mondani: legenda az egész és élelmes ráfogás csupán egy-két épületre, hogy ez a Julia háza, ez a Rómeó háza. Ez a Julia sirja... Tudom, tudom mindezt, de én látni vágyom ezeket a szentelt helyeket, amelyekhez a világ legszebb és legmeghatóbb szerelmi története füződik.

- Én nem értem az embereket. Veronában látott napvilágot Paolo Veronese, Veronában született Catullus, a két Plinius, Cornélius Nepos. Ezekről senki sem beszél. Azonban jön egy költő, kitalál egy szerelmes történetet, ennek szinhelyévé Veronát teszi és ime Veronáról senki sem tud most már egyebet, mint Rómeó és Julia történetét, a Montague- és Capulet-család viszálykodását.

- Az a költő, uram, Shakespeare volt. És amit megirt, a világ legmeghatóbb szerelmi története, mely örökké fog élni és könyet fakasztani, amig lesz a természetben tavasz és amig ifju leányok, fiatal legények szivében szerelem fog nyilni. Ez a magyarázata annak, amit ön, uram meg nem akar érteni...

Szép tavaszi délelőtt volt és engem vágy fogott el, hogy gyalogszerrel induljak neki a Teodorik császár egykori fővárosának. A ragyogó verőfény szinte bántotta a szememet, a modern élet lázas lüktetése zavarta lelkem képzelődését. Veronát én esti poézissal teljesen képzeltem el, az utcákon álarcosokkal, akik fáklyafény mellett táncolnak vidám zeneszóra. És az öreg Capuletet kerestem, amint szavalja:

De a vidám farsangi est helyett a szürke élet zsibongó prózája üzi el ábrándjaimat. Omnibusz döcög el mellettem, salátáját kinálja rikoltozva egy házaló, egy kovácsmühelyben kalapács peng a pőrölyön, citromnedvet kinál az utcasarkon egy bódétulajdonos és egy borbélymühelyből vidám röhögés hallatszik.

Az Adige hidján végigballagva, szavaltam magamban Julia szerelemtől reszkető szavait, hogy beleszéditsem lelkemet a világ legszebb költeményeinek poézisába.

És rájuk gondoltam folyvást. Rómeóra, kinek "bármily nyelv, ha csak nevét ejti is, már égi dalt zeng" és Juliára, "kinek szeme oly fényt szórt, hogy hajnalt sejtve, dalba kezdett minden madár."

A lelkem előtt a költészet halványzöld patinájában láttam mindenkor Julia házát.

Valami kert közepén. Világos-zöld levelü lombok között. Az erkélyre - ah, Julia erkélyére, a szerelem költészetének e dicső oltárára - borostyán zöld indája kuszik föl, hogy aztán mosolygó fonadék gyanánt csüggjön alá...

És ime, az utca zajának kellős közepén egy kaszárnyaszerü piszkos ház, melybe beverődik a köznapi próza szennyes lármája. Vakolata lehullt és a vörös tégla gunyosan vigyorog ki az unalmas szürkeségből. Rozsdás, szintelen erkély képtelen magasságban. A bolthajtásos kapun át be lehet pillantani az udvarra, mely ronda, sáros, undort keltő.

Semmi, semmi poézis... Semmi sem emlékeztet rá, hogy e ház előtt szavalta Rómeó:

Lapidáris szavak azt hazudják, hogy ez a Capulet Julia háza, aki ugy jelent meg itt Rómeónak az erkélyen, "mint a menny valamely szárnyas küldötte ámuló halandók fehérlőn égre forditott szemeinek..."

Szomoruan, szárnyaszegett ábrándokkal állottam a vörös téglás ház előtt és ugy éreztem, hogy lelkemre ráborul a csalódás sötét felhője.

Ez volna hát a Julia háza?! E falak között dobogott volna a világ legszerelmesebb leányának a szive?

Ott álltam a kapuban sokáig, hosszasan, szivemben ólomnehéz csalódással...

Hirtelen rohanással egy férfi futott ki a kapun. Oly sebes irammal jött, hogy szinte fellökött. Feldult arcán sötét kétségbeesés látszott. Ezt az embert valami nagy szerencsétlenség érhette. Az összeütközés olyan heves volt, hogy meg kellett fognia a vállamat, nehogy végigvágódjon a kövezeten.

- Bocsánat, uram, bocsánat - mentegetőzött sajnálkozó hangon. - Nem vettem önt észre. Nagyon megütöttem?

Megnyugtattam és ő tovább akart rohanni. De eléje állottam a kérdésemmel:

- Az átoknak, a szerencsétlenségnek háza ez, signor! - szólt az ismeretlen. - Ne lépje át! Még mindenkire szerencsétlenséget hozott.

Megmagyarázhatatlan varázzsal hatott rám ez az ember. Mondhatnám, akaratom ellenére mentem vele.

És ő az uton, amint mentünk, folyvást beszélt. Szaggatott mondatokat... erősen hangsulyozott szavakat... izgalmas hangon.

Eleinte azt hittem, hogy talán meghibbant az elméje. A folyó hidjára érve, megállott velem és igy szólott:

- Ön csodálkozik rajtam... Igaz, nagyon fölindultam. De ha megtudja, hogy miért, bizonyára megért engem.

- Julia házában ragyogott föl az én rossz csillagzatom. Előbb azt hittem, itt dalol az én boldogságom madara, most már tudom, hogy ez a ház az én reményeim kriptája.

Giuliettának hivták azt a leányt, akit én megszerettem. Giulietta Montenecchió. Én is elmondhattam róla, az ő szépségéről, hogy: "ő tanítja a fáklyát, hogy égjen fénylőn! Mint gyémánt szerecsen fülében: arcán az éj ugy csügg, ugy hat e báj, birásra tulszent, földre tulvarázsos!" Első találkozásra megszerettük egymást. A régi história! És az is hozzá tartozik történetünk köznapi voltához, hogy szegények voltunk mind a ketten. Legfőképen pedig én. Giulietta szülei tudni sem akartak arról, hogy leányukat nekem adják. A szegény, vagyontalan ötvösmunkásnak. Nagy volt a mi boldogtalanságunk. De a sziveink összedobbantak nagy és szent harmoniában, szivárványos, édes reményekben. Ott fönt azon az erkélyen esküdöztünk egymásnak "a szent holdra, mely a fák lombjait ezüstösre himzi..." Megesküdtünk egymásnak. Örök hűséget fogadtam neki én, ő pedig ismételte Julia szavait:

Vagyont akartam szerezni, hogy megtörjem szülei konok ellentállását. Amerikába mentem. Többen fogtunk össze, hogy kivándoroljunk arra a földre, hol lázasan lobog a munka lángja és aranyat olvaszt minden percz.

De Giulietta nem vont engem vissza. Három esztendeig izzadtam a munka kohóján, kimerülést nem ismerő szent hévvel. Magasztos czélja, fejedelmi bére volt az én munkámnak: Giulietta. Minden kalapácsütés közelebb kellett, hogy vigyen Giuliettám szivéhez.

Égő vággyal gondoltam rá e három esztendő alatt. Irtam neki leveleket, melyekben benne lüktetett szivem verése. Csak az fájt, hogy tőle soha egyetlenegy hiradást sem kaptam.

Három esztendő kellett hozzá, hogy olyan vagyont gyüjtsek, mely följogosit arra, hogy önérzettel léphessek az öreg Montenecchió elé és a lánya kezét megkérhessem.

Egyenesen Giuliettához tartottam. Az uton azonban, itt ezen a hidon, a kis Carmellával találkoztam. Giulietta meghitt barátnőjével. Hogy elcsodálkozott, mikor megpillantott.

- Biz én még élek, Carmella, nagyon is élek. De beszéljen, beszéljen, mit csinál Giulietta? Hiszen neki irtam. Oly sok levelet irtam.

Szörnyü volt a valóság, amit megtudtam. Giulietta egyetlen levelemet sem kapta meg. A szülei mind elsikkasztották. Sőt elhitették vele, az én szegény menyasszonyommal, hogy én meghaltam a messze idegenben. Giulietta várt rám. Várt rám két esztendeig. Aztán a szülei kényszeritésére férjhez ment. Férjhez ment és már gyermeke is van.

Vad kétségbeesés fogott el. Gyilkolni szerettem volna. Megfojtani a sötét hiradót, lemészárolni a hütlen leányt.

Egyenesen a házukhoz rohantam. Giulietta házához. Mikor a távolból megpillantottam, valami csodálatos elfogultság vett rajtam erőt, enyhülni éreztem lelkem háborgó dühét, valami meleg lágyság fogott el.

Dobogó szivvel léptem be a nagy nyitott kapun. Nesztelen lépésekkel, lábujjhegyen jutottam a lépcsőkig. És fönt egy ajtóban megpillantottam Giuliettát, az én Giuliettámat.

Egy széken ült és egy kis babát szoptatott. Boldogan, sugárzó arczczal tekintett a kis apróságra. És mintha a Madonnát láttam volna, Murilló madonnáját, Lionardo madonnáját, Ráfael madonnáját. Mély áhitatos meghatottság vett rajtam erőt. Ökölbe szoritott kezem megpuhult, a lelkembe beköltözött a bocsánat. Oszlop mögé huzódtam és... és... ugy néztem az én szépséges, szent Giuliettámat. Éreztem, hogy vége, vége az én boldogságomnak, de szabad-e nekem a történtek után földulni az ő életének egyensulyát, nyugalmát, csöndes derüjét? Rosszabb volnék a gyilkosnál. Ő már másé. Micsoda vihart támasztanék lelkének rezignációjában, ha most hirtelenül, váratlanul megjelennék előtte? Nem, nem, ezt nem szabad tennem! Meg fogja ugyan tudni, hogy életben vagyok, de nem fog többé látni soha.

Ajtó nyilott az emeleten. Valaki jött lefelé a lépcsőkön, Giulietta figyelmessé lett a zajra. Nem maradhattam tovább. Elrohantam és - beleütköztem önbe.

Mélységes szánalommal néztem a szerencsétlen embert. A hidhoz támaszkodott és szemei az Adige sebesen rohanó sárga hullámain merengtek.

De ő nem felelt semmit. Nagy, sötét szemeivel csak a folyót nézte. A keringve rohanó, örvényes, sárga hullámokat.

Két évi barangolás után Corazza grófot szinte csodálatos véletlen hozta össze a bájos Posa Sylvestrával. Firenzében találkoztak a Lung' Arno egy antikváriusánál. Mindketten Milanóban laktak. Corazza gróf azonban már két év óta nem volt a csoda-dóm városában. Most volt hazatérőben Indiából, hol sok időt töltött.

Igen, két év előtt zokogó lélekkel indult neki egy nagy utazásnak. Elhagyta Milanót a bájos Posa Sylvestra miatt. Kikosarazták. Ő szerette, imádta Sylvestrát és ugy tetszett neki, hogy a leány szemeiben is rejtelmes lángok czikáznak, ha őt megpillantja. A szülők azonban, a több milliókkal rendelkező selyemgyárosék nem tartották megfelelőnek Corazza gróf kissé kopott czimerét, hogy vele leányuk fejedelmi kelengyéjét ékesitsék.

Corazza gróf ekkor egyenesen a leányhoz akart fordulni. De nem volt reá mód, hogy vele találkozhassék. A szülei a szó szoros értelmében megszöktették a leányt. Elrejtették előle.

A gróf ugyan abban a véleményben volt, hogy Sylvestrának, ha őt igazán szereti, kellett volna valami módot találni, hogy életjelt adjon magáról. Egy sort, egy virágot küldhetett volna neki, egy bizalmas izenetet. Egy röpke sóhajtás elegendő lett volna, hogy Corazza gróf lelkének bizalma megerősödjék...

És minthogy az előkelő világban suttogni kezdték az ő szivének kudarczát: ugy tett, mint mindazok, akiknek lelkét csalódás éri. Nekiindult a nagyvilágnak.

Nem volt vadászember, de volt egy nemes szenvedélye, mely egészen rabul ejtette. Bibliofil volt. Könyvgyüjtő. Régi könyvekért egész vagyont volt képes áldozni. Egy igazi Roxburghe herczeg, aki annak idején kétezerkétszáz font sterlinget fizetett Boccacciónak Valdafernél megjelent könyvéért.

Utazását is ennek a szenvedélynek szentelte és Indiában, Japánban, Egyptomban, Kinában rendkivül sok régi és nagybecsü könyvet, kéziratot, papyrust vásárolt össze.

És most, hogy hazatérőben volt és Firenze egy antikváriusánál akart szemlét tartani, a véletlen vele hozta össze, a bájos Posa Sylvestrával, azzal a nővel, aki miatt két év előtt világgá ment és akinek képét messze idegen országok sem tudták a lelkéből kitörölni.

Corazza gróf megdöbbenve állott meg a bolt közepén. Első zavarában csak néma bókolással üdvözölte Sylvestrát és a mellette ülő atyját.

Sylvestra, mikor megpillantotta a grófot, ugy érezte, mintha a szive dobogása elállott volna. Mintha vérének keringése megszünt volna. Mintha szemei előtt valami pirosas, rezgő fátyol huzódnék végig.

Mikor Corazza grófot meglátta, egyszerre széles, ragyogó mosoly jelent meg az arczán. Fölugrott helyéből és mint mikor egy régi, kedves jó ismerőssel találkozik az ember, szinte kitörő örömmel fordult hozzá:

- Milyen kedves meglepetés! Corazza gróf... Nézd csak, nézd csak, Sylvestra, csakugyan Corazza gróf!

És aztán felhasználta a zavart, mely igézetben tartotta a grófot is, meg a leányát is és szinte áradozó hangon beszélt tovább:

- No de mennyire megbarnult maga, kedves gróf. A nap egészen feketére festette az arczát. Meg ez a hosszu, fekete szakáll. Biz' Isten, alig lehet önt felismerni.

Corazza gróf odalépett Sylvestrához. Mint udvarias férfi, nem tehetett egyebet.

- Pénzeket válogattunk. Tudja, hogy én szenvedélyesen foglalkozom a numizmatikával. Talán látta is a gyüjteményemet? Elég szép és sok ritka darab van benne. Itt nem igen akad figyelemre méltó. Csak talán ez a didrachma, mely Aeginából való, amint ezt a rajta levő tekenősbéka bizonyitja. Ön, gróf ur, bizonyosan nagy utat tett és sok szép ritkaságot vásárolt össze.

- Én leginkább régi irások iránt érdeklődöm. De azért kis gyüjteményem részére régi pénzeket is veszek. Igy akadtam Eukratides király egy statérjére...

- Igen! Legalább azt hiszem, hogy az. Még nem volt módomban szakértőkkel megvizsgáltatni.

- Hallod, Sylvestra, hallod? A gróf urnak egy Eukratides-féle arany statér jutott a birtokába. Ah, ön szerencsés ember! Ezt látnom kell, ezt látnom kell! Meg fogja engedni?

- Nagyon szivesen - válaszolt a gróf. - Csakhogy majd Milanóban. Összes holmijaimat már előre küldtem - haza.

- Ah, milyen szerencsés ember ön, gróf ur. Nem csodálnám egy csöppet sem, ha azt a falat hozta volna magával Babylonból, melyre Bilsacarnak az a rejtélyes kéz felirta volt ama titokzatos szavakat: Mene, tekel, ufarsin.

Három hónappal későbben - akkor már késő ősz volt - Corazza gróf otthon ült milanói palotájában és az inas látogatókat jelentett.

A gróf már kipihente volt a nagy ut fáradalmait és Milanóban megtudta, hogy Sylvestra még mindig szabad. Még nem ment férjhez, pedig a legfényesebb ajánlatokkal ostromolták.

- Bocsásson meg, kedves gróf, hogy a lányomat is elhoztam. De ő jobban ért a numizmatikához, mint magam.

- De, kérem, signor, ne mentegetődzzék! Meg vagyok tisztelve; boldog vagyok, hogy a kisasszony szerény hajlékomba leereszkedett és boldog leszek, ha gyüjteményemben akad valami, ami ő nagyságát érdekelni találná. Először is tehát az Eukratides-féle statért mutatom be. Ha ugy tetszik...

Félrelibbentett egy nehéz függönyt és mélyen meghajtva magát, egy kézmozdulattal intett Sylvestrának, hogy lépjen be a könyvtárterembe.

Szép kerek terem volt, felső világitással. Köröskörül a falak mellett üveges könyvszekrények.

A gróf először is egy asztalkához vezette látogatóit. Az asztalon üveggel fedett szekrényben régi pénzek voltak elhelyezve. A középen egy nagy aranypénz.

A gróf kivette. Átnyujtotta Luciano papának, aki gyönyörüséggel nézegette. De nem mert véleményt koczkáztatni. Átadta Sylvestrának. Ez rögtön megállapitotta az éremről, hogy nagyon becses, ritka példány.

- Minden kétségen felül áll: ez Eukratides király arany statérje. A legnagyobb aranyérem, amit valaha vertek.

Sokáig csodálta apa is, leány is. Azután a könyvtárat kezdték nézegetni.

- Lássák, kérem, ez a könyvtár az én boldogságom. Hogy most Egyptomban jártam, behatóbban foglalkoztam ennek régi kulturájával. Már Osymandias fáraó alapitott ott egy nyilvános könyvtárt és ennek neve volt: A lélek orvossága. Az én lelkemnek is ez a könyvtár az orvossága.

A gróf nem szólott semmit. Mély, átható tekintetet vetett a szép leányra, aki szinte minden hajaszálának a gyökeréig elpirult.

- Ez a szekrény itt a bibliai régiségekre vonatkozik. Sajnos, többnyire másolatok. Ez itt a Muratori-féle fragmentum egy hü másolata. Ez itt már nagy ritkaság. A Kinichi által kiadott Zsoltárok könyve, az ó-testamentom első nyomtatott kiadása. Bolognában jelent meg.

De ez a pergament-kézirat már szintén ritka becsü. Az ugynevezett Versio veneta egy másodpéldánya. Az ó-testamentomnak egy velenczei görögnyelvü forditása ez. Eddig csak egyetlen példányt ismertek belőle, azt, melyet a Szt. Márk könyvtárában őriznek.

Ez a bibliaforditás szintén ritkaság. A magyar Erdősi-Sylvester Jánostól származik. 1541-ben jelent meg Ujszigeten.

Ezeket a papyrusokat - folytatta a gróf egy másik szekrényhez fordulva - most szereztem Egyptomban. Még nincsenek megfejtve. Hierotikus irásuk mellett tanuskodik, hogy valódiak, ha nem is olyan becsesek, mint a Rainer főherczeg-féle papyrusok, vagy az, melyen Neitakernek, az egyptomi hamupipőkének története van megirva.

- Oh, Indiában, a régi kolostorokban, sok örökbecsü művet őriznek. A Zenda-Vesztának, a parszik könyvének egy példányát, melynek két millió sora 12.000 tehén bőrét tölti be.

Én természetesen csak néhány - előttem eddig még ismeretlen - régi pergament tudtam megszerezni.

- Ha Tarquinius Superbus annak idején nem alkudozik olyan sokat és a Sybilla-könyvekből az öreg boszorkány nem dob olyan sokat a tüzbe, akkor több maradt volna belőlük az utókorra és talán nekem is volna közülök vagy egy rongyos példányom.

- Ezek római és görög könyvek. Akad közöttük Pomponiusnak, Athicusnak, Atrectusnak könyvei közül, melyeket az ugynevezett amanuensisek, irnok-rabszolgák irtak. Ez itt állitólag Asinius Pollónak közkönyvtárából való. Van, amire ráfogták, hogy még Pisistratosnak könyvtárából származik. Ez a Kylindros Attalus király pergamosi könyvtárában foglalt valamikor helyet.

Sylvestra is, a papája is csodálkozva nézték a mesésen érdekes műveket. Ujabb szekrényhez vezette őket a gróf.

- Ezek a könyvek már ujabb keletüek. A kötésük adja meg az értéküket. Ez itt például egy Corvina, Mátyás király budai várpalotájának könyvtárából való. Ez itt az ugynevezett barátkötés, a Mönchstand, ez meg III. Henrik könyvtárából való, mutatja a halálfejet ábrázoló ex-libris. Ezek a kötések meg részben Le Gascon-t, részben Roger Payne-t dicsérik. Ezeket rojtos szélük teszi érdekessé, ezek itt ugynevezett exemplaires néglés... Ez meg aszbesztre van nyomtatva.

Egy kis asztalhoz érkeztek, melyen üveg alatt egy gyönyörü kötésü ezüst-csattos könyv volt.

- Egy varázskönyv? - kérdezé egyszerre meglepetten az apa is, meg a leánya is.

- Igen, egy csodálatos varázskönyv. Amarapurában vettem, Birma városában. Egy öreg fakirtól.

- Abban áll, hogy azon, aki olvasni kezdi, már az első sorok után valami csodálatos érzés vesz erőt. Valami kábitó mámor, minőt azok éreznek, akik hasist vagy ópiumot élveznek. Gyönyörálomba mélyed és nem ébred fel belőle mindaddig, mig nem akad valaki, aki egy szent szót háromszor nem sug a fülébe... Ez aztán magához tériti.

- Ismerem - szólt Corazza gróf és mélytüzü tekintetet vetett Sylvestrára, aki álmodozva nézte a rejtelmes, büvös könyvet.

Mikor vissza akartak vonulni, Sylvestra csak maradozott még. Látszott rajta, hogy nem szivesen válik meg ettől a helytől.

- Jobb, ha magára hagyjuk, - szólt Luciano Posa - ugyis valami közölni valóm van a gróf urral.

Mikor a grófot kikosarazta, megtudta, hogy Sylvestra mennyire szereti. Elküldte tehát egy külföldi rokonához és elhitette vele, hogy a gróf egy tánczosnőt megszöktetett. Egy év mulva férjhez akarta adni Sylvestrát, de a leány kereken kijelentette, hogy ő nem megy férjhez, mert ő csak egy embert szeret, szeretett és fog szeretni és ez: Corazza gróf. Időközben Sylvestra többször irt a grófnak, de leveleit mindig elfogták. Sylvestra a mult évben nagybeteg volt és attól féltették, hogy buskomorságba esik.

Hogy ujból találkoztak Firenzében, Sylvestra egész lényében változás állott be. Megint kedvet kapott az élethez...

Ha tehát a gróf ugy gondolja, bocsásson meg neki, felejtse el azt a kosarat és...

Az a varázskönyv pedig nem volt más, mint Corazza gróf naplója, melyben meg volt irva végtelen nagy szerelme Sylvestra iránt. Lelkének gyötrő fájdalmai, szivének nagy bánata, amiért Sylvestra még csak életjelt sem adott magáról.

Ezt a varázskönyvet elolvasta Sylvestra, mikor magára maradt a könyvtárszobában és a napló lángoló szavait annyira a lelkére vette, hogy elalélt és gyönyörálmokat látott, mint aki hasist élvezett.

Szerencsére megjelent Corazza gróf, hogy megmentse. Odahajolt az eszmélet nélkül levő leány füléhez és megsugta neki háromszor a szent varázsszót: