PIROS NARANCSOK
NOVELLÁK
IRTA:
HEVESI JÓZSEF
BUDAPEST,
1911.
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA.
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-89-4
(online)
MEK-13347
TARTALOM
Nászúton. Kedves,
bájos kis idyll volt. A szerző
belelehelte költészetének minden ihletét, szivének minden melegségét,
lelkének minden érzését. Egy
szerelmes fiatal párról szólt az az idyll, mely nászútra indult oda,
hol örökösen mosolyog az ég, derült fényben ragyog a tenger s mézes
heteket ünnepel a természet. Sorrentóban
pihent meg a boldog, szép, fiatal pár egy csodaszép kis villában,
mely illatos narancserdőben volt elbujtatva s honnan tündéri kilátás
nyilott a mélységes mély tengerre, mely ott zugott, zajgott alattuk;
a bámulatosan épitett Nápolyra, melynek zsivaját szárnyaira kapta a
szellő s elhozta ide hozzájuk; Capri szigetére, mely zöldes szinben
emelkedett ki a tengerből. De a
fiatal pár nem sokat foglalkozott ezzel a paradicsommal. Magukkal
voltak elfoglalva. Egymásban találták ők fel a mennyet, az üdvöt, a
szépet, a boldogságot. Pirulva
kacsintott feléjük a narancs; de a kis menyecske ajkai pirosabbak
voltak. Vidáman zengett feléjük a madár: de az asszonyka kaczagása
zengzetesebb volt. Derülten mosolygott az égbolt, de a fiatal asszony
szemeinek kéksége mégis csak igézőbb volt. A virágok is
szégyenkezve, irigykedve néztek a viruló szép nő után, aki ott
bolygott közöttük boldogan, ragyogóan, mint egy csodálatos tünemény. - - - És ennek a
kedves, bájos idyllnek a költői leirását százszor meg százszor is
elolvasta Kovács Sándor fiatal hivatalnok az ő szépséges szép
menyasszonyával. És
valahányszor elolvasták, a képzelet, ez a geniális festő, ragyogó
szinekben rajzolta lelkük elé azt a kedves képet, mely egészen
betöltötte lelküket. Erről
álmodoztak, erről ábrándoztak aztán folyvást. A saját boldogságukat
is ennek a mintájára szinezték ki és nem volt más vágyuk,
más óhajtásuk, mint nászútra kelni és a mézes heteket olyan bájos,
szép, költői idyllé varázsolni. Már
kezdtek is olaszul tanulni; apróra tanulmányozták Nápoly környékének
helyrajzát; megszerezték Sorrentónak egy sikerült rézmetszetét s az
erdős részen kutatgatták a "Villa Quisisaná"-t, melyben
az a másik fiatal pár töltötte el az élet legszebb, legderültebb
napjait. És a
menyegző ideje egyre közelgett, de... a várt előléptetés még mindig
késett. Pedig
attól függött a nászút. Kovács
Sándor helyett azonban egy jobban protezsált uri ember lépett előre,
ő aztán mit tehetett egyebet: megtartotta a menyegzőt és
szerencsésebb napokra halasztották az annyiszor megálmodott szép
nászutat... - - - Pedig
egészen beleélték már magukat ebbe az utazásba. Nem is
beszéltek egymással, csak olaszul. Ahány
könyv, leirás, czikk, levél, tudósitás a nápolyi öbölről,
Sorrentóról, Pompéjiről, Amalfiról, Castellamareről,
Capriról, a Vézuvról s erről az egész gyönyörü vidékről megjelent,
azt mind mohó vággyal olvasták el. Bizalmas, boldog perczeiket ennek
a kedves, édes ábrándnak szentelték s valóságos láz fogta el őket, ha
ennek az utazásnak csak lehetőségére is gondoltak. Minden
garas, amit félretehettek, ennek az ábrándnak volt szánva. Külön kis
"takarék"-ot rendeztek be. A férj megvált a szivaroktól s
ennek a váltságdiját a kis persely nyelte el; az asszony apró
pipere-tárgyakról mondott le, csakhogy a persely tartalma minél
gyorsabban szaporodjék. De
Istenem, Sorrento olyan messzire van! A vasutak olyan drágák! A
fizetés olyan csekély! És a háztartás is egyre többe került! A persely
tartalma bizony-bizony nagyon-nagyon lassan gyarapodott!... - - - Szegény
embereknél, hej, lassan megy a vagyongyüjtés. De az
évek, azok gyorsan tünedeznek. Nincs, aki az idő szárnyalását
meglassitsa, nincs, aki rohanásában megakadályozza. És suhogó
szárnyalása amely arcot meglegyint, arra a hervadás árnya borul s
gyors rohanása amerre vezet, ott le van gázolva az ifjuság virága.
Kiméletlenül tipor el mindent, amit utjában ér: a virág elhullatja
szirmait, a szikla elporlad, a tenger kiszárad, a föld kihül és
porszemekké hull szerte a végtelen nagy mindenségben. És mult az
idő... A mi
szerelmes párunkat is megsuhintotta hervasztó szárnycsapásával... A
szép fiatal asszony arczáról lesöpörte az ifjuság üde himporát,
megtörte szemének villogó fényét; a férj homlokát végig karmolta
érthetetlen vonásokkal s teleszórta fejét fehér hópelyhekkel. Öregedtek. Nem
viharzott többé ereikben a vér lángoló lobogással, az izgalmak heve
lassacskán lehült, a fiatalság tündére már csak messziről integetett
feléjük... De ha
szivükből el is röppentek az ifjuság ábrándjai, egy vágy még egyre
ott virágzott: a nászút Olaszországba. A mézes
napok rég lezajlottak már, csak az emlékezet egy-egy révedező sugara
lopta vissza lelkükbe a násznapok letünt fényét, de a nászút még
mindig ott kisértett édes csábitással. Az a bájos kis idyll még
mindig fogva tartotta őket feledhetetlen varázsával. Esténként
összeültek a kis asztalhoz, mely meg volt rakva olasz úti-könyvekkel
(huszonhárom év óta) és az ernyős lámpa fényénél tanulmányozgattak,
tervezgettek... Vagy pedig
odaültek a zongorához és valamely dallamos olasz barcarole mellett
szőtték tovább az ábrándok fonalát, melyet még ifju korukban kezdtek
meg. Aztán
számlálgatták a pénzt, az utiköltséget, amely a kis perselyben olyan
lassan-lassan gyült össze... Huszonöt
év kellett hozzá, hogy előteremtsék azt az összeget, mellyel szivük
leghőbb vágyát megvalósithatják. Mézes
hetek helyett ezüst-lakodalom... Mikor az
összeg teljesen egybegyült, remegő kézzel számlálgatták ujra meg
ujra, aztán mélyen megindulva borultak egymásra és sirtak...
sirtak... Gyermekes
izgatottság vett rajtok erőt az utazás gondolatára... a jegybenjárás
édes boldogsága mintha ujból visszaköltöznék sziveikbe... és lázas
nyugtalansággal fogtak a - csomagoláshoz. Ezüst
lakodalmuk nászutjára készültek. Mert nem
lett volna erő és hatalom, mely őket ettől visszatartani képes. Látni
akarták annak a bájos idyllnek a szinhelyét... Sorrentót
narancserdeivel... A "Quisisana"-villát... a kéklő,
mosolygó tengert... Capri szigetét csodás barlangjával... Ah, igen,
mindez vissza fogja varázsolni az ő letünt ifjuságukat is, a
lezajlott szép napokat, az elröppent álmokat... - - - Ragyogó
tavaszi nap volt, mikor utnak indultak a szép Itália felé, melyről
huszonöt év óta ábrándoztak. Istenem,
milyen boldogok voltak! Az asszony
arczán mintha ujból kinyiltak volna a lehullott rózsák s a férfiu
homlokáról mintha egy jótékony tündérkéz letörülte volna azokat az
érthetetlen vonásokat. Milyen
izgatottak voltak az egész uton! Minden állomást ismertek, minden
városról tudtak valamit. Hogyne, hiszen huszonöt év óta járták már
ezt az utat! Velencze
volt az első állomás!... Gondolába
ültek... de ez a sötét, komor jármű komoly gondolatokra hangolta
őket... Azután meg a ködös levegő... azok a régi, kopott épületek, a
rozoga ablakok, piszkos ajtók, pusztuló háztetők, mintha
kiábránditották volna őket egy kissé. A Márk-tér
sem tette meg a kivánt hatást. Esős idő volt. Minden csupa
locs-pocs... hol van az a csodás kék ég? hol van az aranyos
napsugár?... hol van Olaszország bűbája?... Siettek
tovább, délre... Firenze
szép, csinos város... de ők azt hitték, hogy itt a virágok városában
térdig járnak majd a rózsákban, szegfűkben, kaméliákban... Rómában
sem találták meg, amit kerestek: a csodás kék eget, az aranyos
napsugarat; minden csupa rom, rom... Nem is
volt sokáig maradásuk; mentek: tovább, tovább délre... Nápolyba,
Sorrentóba. A
lazzaronik városába dobogó szivvel érkeztek meg. Ez tehát az a város,
melynek szépséges képe, mint délibáb tündérpalotája ingerkedett
velük... A piszok
azonban itt is igen kellemetlenül hatott reájok... Ők olyan
tisztának, olyan ragyogónak, olyan mocsoktalannak, olyan
fényesnek képzelték ezt a várost... az igéret, az igézet földjét... Fekvése
ugyan elragadó szép, impozáns, fenséges, de hol van a csodás kék ég?
hol van az aranyos napsugár?... hol van Olaszország bűbája... - - - De hát
hiszen még hátra van Sorrento... az álmodott idyll... annak a sokszor
olvasott történetkének a szinhelye. A tengerre
szálltak... De a
tenger tükre nem volt olyan fényes, olyan sima, olyan ragyogó, mint
ahogy ők képzelték, a napsugár is mintha bágyadtabb lett volna,
különösen mikor hullámaira kapta a hajót a nagy végtelen tenger és
tánczoltatni kezdte szilaj himbálással. És a
tenger olyan kiméletlen volt az ő imádói iránt... Igazán hálátlan
volt... Idyllikus nyugalom helyett bizony szomoru tragédia lett
a dologból... Kovács Sándor és szegény jóságos neje a szétrombolt
idyllt siratták egészen megtörve... Szerencsére
már mosolygott feléjük messziről Sorrentónak erdőkoszoruzta orma
takaros villáival, stilszerü nyaralóival... - - - Bágyadtan,
törődve, betegen léptek ki a hajóból. A hálátlan tenger csuffá tette
azokat az ábrándokat, melyeket hozzá füztek. Nagy nehezen
tápászkodtak fel a meredek feljárón... És
keresték a "Villa Quisisaná"-t, ahol az ő idylljük hősei
hajdan laktak s melyet annak az idyllnek a szerzője olyan költői
szinekkel tudott lefesteni... Akitől
kérdezősködtek: az nagyot nézett és vállat vont. Nem tudott róla
semmit... Egy másik uri emberrel is igy jártak: sohase hallotta a
"Quisisaná"-t... Ilyen villa nincs is itt... Csak
Capriban van... Végre egy öreg halász világositotta föl őket, hogy
villa Quisisana volt ugyan hajdanában Sorrento-ban, de az már rég
elpusztult, talán husz esztendeje... Mintha a
ragyogó nap tünt volna le az égről és pottyant volna bele a nagy
tengerbe, oly megdöbbentően hatott a mi nászutasainkra ez a
tudósitás... Vendéglőbe
szálltak s kimerülve, kifáradtan helyezkedtek el szobájukban, mely
sötét volt és barátságtalan. Egészen le voltak hangolva. Azt hitték,
hogy Sorrentóba érkezve, versenyt fognak danolni a madárral,
futkározni fognak a bujazöld pázsiton, nézni fogják a tengert s
tépegetik majd a piros narancsokat. De olyan
bágyadtak voltak... Lementek a
kertbe és keresték a pirosló narancsokat, de ezek még éretlenek
voltak... Nézték,
nézték, hol van a csodás kék ég?... hol van az aranyos napsugár? hol
van a csillogó tenger?... Hát ez mind elköltözött volna? Az ég
szürke volt, a napsugár bágyadt, a tenger hullámos... A
nászutasok fájdalmasan néztek végig egymáson... s csak akkor vették
észre, hogy talán nem is a természet, hanem tulajdonképpen csak ők
olyan fakók, szintelenek, kopottak, öregek... És amint
igy nézték egymást, nem a napsugár fényét keresték többé, hanem
eltünt ifjuságukat. Azután
ráborultak egymásra és sirtak, zokogva, keservesen. I. Nagy
riadalommal fogadtuk a minap Zerge Sándort, a kiváló elbeszélőt, aki
most vidéken lakik és falusi magányából irja azokat a gyönyörü szép
történeteket, melyek az egész országot elbájolják. Váratlanul
toppant közénk, a kávéház kerek asztalához és a feléje sugárzó
szemekből kiolvashatta, hogy irigység nélkül gyönyörködünk
fantáziájának bámulatos termékeiben. Kézről-kézre, kebelről-kebelre
adtuk őt egymásnak s bizony jéggé hült a kávéja, mire hozzájutott,
hogy felhörpintse. El is
határoztuk, hogy more patrio egy kis murit csapunk jeles irótársunk
tiszteletére, kit oly ritkán látunk körünkben s kihez oly sokunkat
régi emlékek s igaz baráti érzelmek füznek. "Magunk
között" akartunk lenni vele, abban a vendéglőben és amellett az
asztal mellett, ahol annyiszor koczczintottuk vele össze a barátság
poharát, ahol annyi merész, szines, ragyogó terveket, ábrándokat,
álmokat szőttünk a jövőről és ahol egykoron a habzó, szikrázó pezsgő
mellett ifju vérünk oly gyakran föllángolt, föllendült. Este tiz
órakor együtt volt a kijelölt vendéglőben, a jól ismert asztal
mellett egy kicsiny, de bizalmas társaság. Valamennyien régi jó
czimborái Zerge Sándornak, kinek egyre pirosodó arcza, fényben
sugárzó szemei, fejének pajkos himbálása, kezének jókedvü mozdulatai
elárulták, hogy igazán jól érzi magát. A
kedélyesség, a jókedv csak ugy szikrázott, pattogott, mint ahogy ez
már ilyen bohéme társaságban szokás és mikor az első pezsgős
palaczk dugasza eldurrant, mintha rózsás fátyolt lebegtettek
volna szemeink előtt. Valami meleg, lágy, édes, költői érzés vett
erőt mindnyájunkon és abbahagyva a tarlózást a mult mezején, a
költészet kertjéből kezdtünk virágokat szedni. Nem a vig,
kicsapongó ficzkók voltunk többé, hanem erőt vett rajtunk a költészet
mámora. - Mintha a pezsgős palaczkokból, a zene részegitő árjából a
poézis röppent volna felénk. Egyszerre
vége szakadt a léha adomáknak, olcsó szójátékoknak, pajkos tréfáknak.
A múzsa odaült közénk s mi éreztük lehelletének csodás illatát. Az arczok
nem a bohó jókedvnek voltak többé tükrei; az ihlet nemes komolysága
ült valamennyin, de leginkább Zerge Sándor arczán, aki ránczokba
szedte magas homlokát, melyre - mint sötét gondolat - hullott alá egy
fekete hajfürt és merengve nézett a pezsgős pohárba. Majd hirtelen
fölkapta a gyöngyöző italt és kissé gunyos hangon mondá: - Fiuk,
koczczintsunk az én gyilkosságomra! A
koczczintásra emelődött karok, mintha hirtelen megmerevültek volna,
azonban csakhamar tisztában volt vele mindenki, hogy Zerge Sándornak
valami tréfás ötlete támadt. Koczczintottunk
és kiváncsi mosollyal vártuk magyarázatát. - Nem
hiszitek ugy-e, hogy igazi gyilkosságról van szó? Pedig nem tréfálok.
Én öltem meg hét vármegye legszebb asszonyát. Azaz, hogy talán nem is
én, hanem az én Múzsám. Tollammal gyilkoltam meg Bardócz
Juliát... Okulhattok ebből a históriából, kedves irótársaim. Egy
igazi novella, melyet vajha sohasem irtam volna meg! De megirtam. Ti
bizonyára nem olvastátok, hiszen egymás dolgait nem szokták az irók
olvasni; azért hát elmondom. Közelebb
huzódtunk Zerge Sándorhoz s ő igy kezdé elbeszélését: II. A mult
évben - mint tudjátok - három téli hónapot töltöttem Arcóban, abban a
csodálatos szép déltiroli kis városkában, melyet három oldalról magas
hegybástyák óvnak meg a tél zord támadása ellen, a negyedik oldalon
pedig a bájos Garda-tó szállitja felé Olaszország lehelletét. Nem
annyira a magam, mint inkább a feleségem kedveért kerestem föl ezt az
enyhe déli vidéket, hova őt háziorvosunk sürgősen küldte: de én magam
is szivesen mentem vele, mert bizony nekem is jobban esett a tavaszi
verőfény, mint a folyton gömörödő, gomolygó, kehes köd, mely itthon a
mellemre nehezedett. Pompás
napokat éltünk. Mig ti itthon a hidegtől dideregtetek, mi abban a kis
paradicsomban ott sütkéreztünk a ragyogó napsugárban, könnyü
öltönyben rándultunk ki a tavaszi zsendülésnek indult mezőkre,
pacsirtadalt hallgattunk és ibolyákat keresgéltünk. Novellámban
sok szép ékes szóval szineztem ki ennek a vidéknek bűbáját, de igy
szóval nem tudnám már elmondani és iróemberek előtt, mint ti, nincs
is szükségem több hangulatfestésre. Ti inkább
a mesét várjátok és kiváncsiak vagytok immár Bardócz Juliára, ugy-e? Nos hát
Bardócz Juliával nőm itt ismerkedett meg a szép Tirolban. A napsugár,
melyet a magas hegyek csak későn bocsátanak az arcói fönsikra,
reggelenként legelőször az ugynevezett olajfa-erdőt szokta aranyával
leönteni és a betegek - mint aféle napimádók - ide sietnek
reggelenként, hogy itt sütkérezzenek a jótékony melegben s szivják a
pompás, füszeres, illatos levegőt. Itt
találkozott nőm naponként egy magas, sápadt, feltünően szép nővel, ki
egy nevelőnő és három gyönyörü gyermek kiséretében minden áldott
reggel az olajfa-erdőben szokott sétálgatni. Az ismeretség, ugy
tudom, akként jött létre, hogy a gyermekeknek a labdája éppen a
feleségem ölébe esett s midőn az egyik bébé nyelvbicsakló németséggel
kérte vissza a labdát, nőm - mindnyájuk meglepetésére - magyarul
szólott hozzájuk. A többi
aztán magától jött. Mikor
feleségem engem az érdekes szép asszonynak bemutatott,
ismeretségüknek félig-meddig már bizalmas jellege volt. A szép
asszony, kinek itt semmi társasága sem volt, könnyen érthető
ragaszkodással vonzódott feleségemhez, aki viszont szintén
könnyen magyarázható rokonszenvet érzett a szép beteg asszony iránt. Férje,
Havas Endre, egy alföldi nagy város legkeresettebb ügyvéde, nem
kisérhette le a beteg asszonyt. Egy nagy ügyet kellett előbb
lebonyolitania, melyet nem bizhatott helyettesre. Az asszony
betegsége pedig oly arányokat öltött, hogy az orvos ugyszólván
kergette hazulról. Otthon hagyta tehát férjét és három apró
csemetéjével együtt idejött gyógyulást keresni a balzsamos levegőben,
tavaszi napsugárban, narancsfák, olajfák illatos árnyában. Ismeretlen
volt itt, nem volt senkije, kihez bizalommal fordulhatott volna.
Kimondhatatlan örömmel volt tehát társaságunkban és érdekes, beteg
vonásai mindjárt megélénkültek, ragyogtak, ha látta, hogy feléje
közeledünk. Nagy, szép
fekete szemei voltak. Ezekben a szenvedély lángja lobogott. Arczának
szelid báját a betegség sápadt hamva igen rokonszenvessé tette.
Szántuk ezt a beteg szép asszonyt és a szánalom ikertestvére a
rokonszenv. Én, aki
mindig óvtam a feleségemet uj ismeretség kötésétől, most magam
küldtem őt, menjen, szórakoztassa azt a beteg asszonyt, aki az ő
társaságában mindenkor elfelejtette betegségének aggodalmait,
egyedüllétének unalmát és vig, egészséges kaczagással árulta el, hogy
jól érzi magát vele. Aztán meg
minél többet volt vele, annál jobban megismerhette ezt a nőt, fenkölt
szellemét, lelkének nemes műveltségét, egyszerü jóságát és életének
idilli regényét. Mert
házasságának története egy kis regény. És ezt a regényt ő maga
szőtte, Bardócz Julia. Aki valaha
látta sötét szemeinek villámló éjszakáját, képesnek hitte őt regények
szövésére. Fájdalom, többre is képes volt. Egy tragédia hősnője lett
belőle. Bardócz
Julia egyetlen leánya volt a nagy vagyonu bácskai földbirtokosnak,
Bardócz Ádámnak, kinek gazdagságáról legendákat meséltek. (Ti is
bizonyára sokat hallottatok erről a parasztherczegről, amint őt
nevezni szokták.) Egyetlen leányát, Juliát, igazi herczegi nevelésben
részesitette és hagyományos szerencséje a nevelők megválasztásában is
kedvezett neki: leányának nemcsak külső műveltségéről gondoskodtak a
nevelők, de fejlesztették lelkének nemes indulatait, szivének ébredő
érzelmeit pedig a helyes irányba terelték. Beleoltották a szép és jó
iránti érzéket és megtanitották lelkesedni az emberiség ideáljaiért. Csakis igy
történhetett, hogy a dusgazdag parasztherczeg egyetlen egy leánya,
egy országrész büszkesége, az egész alföldi ifjuság bálványa, neje
lehetett egy egyszerü szegény ügyvédnek. A leány megszerette az
ügyvédet és ledöntötte a válaszfalakat, melyeket az ő vagyonának,
kincseinek garmadái torlaszoltak közéjök. Hiába volt a kevély apa
minden fenyegetése, rimánkodása, könyörgése: a leány azt mondta:
szeretem és az övé leszek. Ugy kellett tehát történnie. Végre is
az apa engedett. És Bardócz
Julia férjhez ment Havas Endréhez, az egyszerü ügyvédemberhez. Szerette
és az övé lett. Ennek az
országosan ismert regénynek a hősnője volt az a sápadt, beteges
asszony, aki ugy vonzódott hozzánk. És nem sok idő telt bele - hisz a
nők gyorsan barátkoznak - nőm és Havasné elválhatatlanok voltak. Mindkét
asszonynak szemlátomást jót tett az enyhe meleg égalj és a tavaszi
napsugár odatüzte ragyogó mosolyát az ő arczukra is és kifakasztotta
ott az egészség pirosló virágait. Mikor pár
hét mulva Havas Endre megérkezett, nem tudott hova lenni a
meglepetéstől. Feleségét, kitől mint sápadt, beteg asszonytól
vált el otthon, mint megifjodott, viruló, egészséges szép asszonyt
ölelhette itt keblére. Arcza csak
ugy sugárzott a boldogságtól s hangjának remegése, szemeinek sugárzó
öröme elárulta, milyen mélyen meghatotta nejének viruló szine.
Látszott rajta, hogy mély, őszinte, végtelen szerelemmel csüng azon a
szép asszonyon s hogy életének nincs más czélja, más tartalma, mint
az a bájos, viruló, kedves asszony. Havas
Endre végtelenül rokonszenves, megnyerő férfiu volt. Magas szál
ember, széles vállakkal, gyönyörüen alkotott fejjel. Méltó
Michel Angelo vésőjére. Szabályos szép vonásai, mintha márványból
lettek volna faragva. De nem volt arczában hidegség. A jóság,
nemesség meglágyitották e tulságosan szabályos vonásokat s arczának
szelid derüje elfeledteté, hogy egy Herkulessel állunk szemben.. Ezért a
férfiuért Bardócz Juliska könnyen lemondhatott a legfényesebb
parthiekról. Én magam
is csakhamar megszerettem őt nyilt, férfias, őszinte modoráért,
alapos műveltségeért és fenszárnyaló szellemeért.
Igazán örömöm telt benne, mert minél inkább megismertem, annál
erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy ez az ember többet ér a
valóságban, mint összes eddig költött novellahőseim. Sok,
nagyon sok szép napot töltöttünk ezután együtt Arcóban. Minthogy
egészsége valamennyinknek pompás volt, naponként nagyszerü
kirándulásokat rendeztünk együtt és mig az asszonyok a gyermekekkel
együtt vidáman csipogva, csiripelve, nevetve, kaczagva andalogtak
a napsugártól csillogó országuton, mi el-elmerülve valamely érdekes
thémában, annyira elmaradtunk tőlük, hogy csak nagynehezen akadtunk
aztán a társaságra, mely már jó messzire előre haladt. A
hazautazás sokáig eszünkbe sem jutott, oly jól éreztük magunkat itt.
Pedig már hazulról is tavaszt hirdettek a szépirodalmi lapok versei
és a költői kedélyü ujdondászok, kik szebbnél-szebb költői képekben
irták meg a tavasz tündérének bevonulását. Arcóban már nyári hőséget
éreztünk. Végre is
követnünk kellett a többi vendégek példáját. Távoznunk kellett, ha
csak magunkra nem akartunk maradni. Havasékat
az orvos tenger mellé küldte Nizzába, mi pedig haza jöttünk. A válás
bizony nehezünkre esett. Nemcsak megszoktuk, de meg is szerettük
egymást. A két asszony összeölelkezett, megcsókolta egymást és sirt
mind a kettő, mint a záporeső. Mi férfiak is igen melegen szoritottuk
meg egymás jobbját és mindkettőnknek fájt az elválás... III. Nem tudom,
sikerült-e az elmondottakban eléggé tiszta képét adnom annak a
gyöngéd, bizalmas, igazán benső viszonynak, mely Havas Endre és neje
között fönnállott. Tudjátok, igy szóval nem vagyok képes uralkodni
tárgyam fölött és néha olyan részleteknél időzöm tovább, melyek
megkapták ugyan lelkemet, de nem tartoznak szorosan a tárgyra s
viszont elhanyagolom ezek kedvéért azokat a részleteket,
melyekre mint irónak a legtöbb sulyt kellene fektetnem. Persze
irásban máskép tenném. De ha elmulasztottam volna ezt a viszonyt
kellőképpen kiszinezni, tegyétek azt magatok és tekintsétek az
anyagot irói szempontból. Adva van tehát egy boldog házaspár. A nő
szép, mint egy istennő, a férfi meg Adonis második kiadása. A nő
gazdag s rajongó imádással tömjénezi az egész világ. De neki nem kell
kincs, gazdagság, tömjén. Ő Adonisé akar lenni és az övé lesz.
Öt évig élnek együtt, van három gyermekük, szebbek Murillo valamennyi
amorettjeinél. Házasságuk egét - hogy ezzel az elcsépelt frázissal
éljek - soha egyetlen felhőcske sem zavarja. A szerelem viruló rózsái
fakadnak, amerre járnak, a boldogság édes zenéje csendül meg minden
szavukban. A férfi szivét teszi annak a nőnek lábaihoz, aki érte
áldozott föl rangot és fényt, a nőnek pedig nincs egyéb vágya, mint
megértetni a férjjel, hogy ő csupa önzésből választotta férjét, mert
szerette s hogy itt áldozatról szó sem lehet. Megláttalak
és szerettelek. Enyémnek kellett lenned! Szóval
csupa gyöngédség, rokonérzés, szerelem. Két lény, kik igazán
megértették egymást. No hát mit
gondoltok, mit gyur majd ki az élet, ez a csodálatos meseszövő, ebből
az adott tárgyból? - Egy
unalmas idyllt - vélekedék valamelyikünk. - Egy
polgári vigjátékot. Zerge
Sándor intett kezével. - Ne
találgassátok. Ugysem jönnétek reá. Tudjátok, mi lett ebből az
idyllből? Egy véres dráma, melyben az egyik hős tőrrel vet véget
életének, a másik életben marad ugyan, de keblében dul ezer pokol
kinos fájdalma. Az a tőr
pedig, mely egyiknek szivét átdöfte - az én tollam volt. A dolog
igy történt: Miután
feleségem Juliától elvált, folyvást élénken leveleztek egymással.
Julia levelei, miket Nizzából irt, tele voltak a Riviera illatos
verőfényével, tengeri levegővel, boldogsággal, gyöngéd
bizalmaskodással, a szeretet ezerféle bohó jeleivel. És a posta
minden áldott nap hozott egy ilyen levelet, mely néha több ivre is
terjedt s mely mindig más-más szavakban ugyanazt a boldogságot
csevegte, fecsegte. Egyszer
azonban a levelek ritkulni kezdtek, sőt amelyek érkeztek is, azoknak
olyan nyomasztó, sivár, kedélytelen volt a tartalmuk, hogy a
feleségem egészen elrémült tőlük. Nem a Riviera csillogó szineit
tükrözték többé vissza e levelek, hanem egy sötét borongó kedély
ijesztő tépelődéseit. Egy sötét börtönből sem irhatott volna
dermesztőbb leveleket. És ami legjobban föltünt: hiányzott e
levelekből az őszinteség tiszta hangja. Abban a szellemben voltak
tartva, mint régebbi levelei, de minden soruk hazugság volt.
Kendőzött volt a jókedv, mellyel néha leveleinek szint adott és hazug
a boldogság, melyet föltüntetni akart. Néha-néha voltak leveleiben
érthetetlen czélzások, melyek arra látszottak mutatni, hogy az a
csöndes, zavartalan, derült idyll, alapjában meg van bolygatva. Ujra meg
ujra átolvastam e nő utolsó leveleit s meggyőződtem belőlük, hogy
lelkének egyensulya meg van ingatva s hogy szivében nagy
viharnak kell dulnia. Egy napon
ezt irta: "Ne
várjon több levelet tőlem. Nem vagyok érdemes barátságára. Sodor
magával az ár. És nekem nincs többé erőm. Érzem, hogy el vagyok
veszve... Felejtsen el, drága jó asszony, nem vagyok érdemes rá,
hogy valaha eszébe jussak. Julia." Rémülten
néztünk egymásra: mi történhetett ezzel az asszonnyal? Feleségem
arczczal borult a pamlagra s keservesen zokogott. Engem is vérig
bántott ez a lesujtó fordulat. "Meg
kell őt mentenünk," ez a gondolat bontakozott ki mindinkább
abból a chaosból, mely lelkünkben, agyunkban kavarodott. Első
gondolatunk az volt, hogy a feleségem odautazik hozzá Nizzába. De hát
tehette ezt ama levél után? Én a
levelet akartam megküldeni Havasnak, de nem kellett-e föltételezni,
hogy az a nő, kinek bátorsága volt a barátnő előtt mindent föltárni,
a férje előtt sem titkolódzik? Azt
tudtuk, hogy Havas magára hagyta volt nejét Nizzában, mert ügyvédi
irodáját nem hagyhatta továbbra. A nő tehát egyedül volt. Mi
történhetett vele? S mi történhetett az én nemes barátommal? Vajjon
tuléli-e majd ezt a csapást? Hol van most? Nizzában, a nő lábainál
fetrengve? Vagy a sötét kétségbeesés karjai között? Ezek a
kérdések tolultak egymásután ajkainkra, de választ egyre sem tudtunk
magunknak adni. És amint
igy töprengtünk s törtük magunkat, hogy mitevők legyünk, egyszerre
csak megnyilik az ajtó és előttünk állott Havas Endre hatalmas,
kolosszális alakja. Nem volt megtörve, nem görnyedezett, mint ahogy
őt magam elé képzeltem. Büszke volt és férfias. A szeretet
ösztönszerü meggondolatlanságával vetettem magamat keblére: - Kedves
barátom, mi történt? Udvariasan
meghajtotta magát feleségem előtt s nem titkolva meglepetését,
kérdezé: - Hogyan,
hát már tudnak róla? - Semmit
sem tudunk többet, mint amit e levél rejtelme sejtet, - szólt nőm s
átnyujtá a levelet. Havas
homloka elborult, midőn az annyira ismert kézirást megpillantotta.
Elolvasta és nyugodt, komoly hangon mondja: - Elég
őszinte. Szép tőle! De hát önök ebből nem értenek semmit. Ugy-e bár? - Semmit,
válaszoltunk egyszerre. -
Egyenesen Nizzából jövök s azért kerestem fel önöket, hogy mielőtt a
botrány szárnyra kelne, ne másoktól s ne eltorzitva, hanem tőlem
tudják meg a tiszta valóságot. Hiszen önök annyi érdeklődést, annyi
barátságot mutattak irányomban, hogy tartozom ezzel önöknek. Leült
közénk a pamlagra és kerülve minden poset, melyről a legtöbb ember
még a legnagyobb csapások között sem feledkezik meg, kissé szakgatott
darabossággal tárta föl szivének borzasztó sebét. Szava nem
remegett, de tompa volt s ércztelen. És hangjának üressége volt
egyetlen árulója annak a sivár pusztaságnak, mely lelkében
lakozott. - Önök
ismerik a mi történetünket. Én sohasem mertem volna szemeimet reá
vetni. Hisz ő annyira fölöttem állott! Ő akarta, hogy az övé legyek.
És volt-e valaki, aki az ő akaratának meg ne hódolt volna? Övé lettem
lelkemmel, szivemmel, véremmel, életemmel. Ha fogalomnak nem
képtelenség, bátran mondhatnám, hogy irigyeltem önmagamat, midőn az
enyém lett! Gyakran kérdeztem magamtól, mivel érdemeltem ezt a
végtelen boldogságot? Nem tudtam rá válaszolni. Aztán abbahagytam a
kérdezést. A legszebb, leggazdagabb, legbájosabb, legnemesebb nő az
enyém volt. Az ember elvégre megszokja a szerencsét és a boldogságot
is. Aztán meg csak igazolva láttam régi theoriámat a szerelemről. A
nő meglát egy férfiut. Ennek az embernek látása elementáris erővel
hat reá. Megszereti. Ha van a nőben szenvedély, jellem, erő, ugy, ha
a poklokat fölforgatja is, e férfi az övé lesz. De minthogy a
természet ebben az egy férfiuban bizonyára nem meritette ki teljesen
önmagát s bizonyára alkotott még tökéletesebbet is ennél, nagyon
könnyen megtörténhetik, hogy ugyanez a nő akad majd egy más, egy
tökéletesebb férfiura, aki még nagyobb varázzsal bir fölötte. Hát
joga van az első férfiunak parancsolni, hogy a nő daczoljon a
természet hatalmával? Vádolhatja-e a nőt, ha az nem érez erőt, hogy
megküzdjön azzal az erősebb, büvösebb varázzsal?... Én nem
vádolom Juliát, amiért a véletlen oly férfiut hozott utjába, akinek
hatalma tulszárnyalta az enyémet. Rám nézve persze ő nem
létezik többé másképp, mint egy rombadőlt emlék, mint egy szárazzá
hervadt virág, mint egy szép dal, melynek accordjai már elhangzottak,
de melynek édes melódiája még folyton zeng a lelkemben... A
gyermekek nevelőnője értesitett egy sürgönyben, hogy jöjjek azonnal
Nizzába. Rémülve láttam a táviratot, azt hittem, hogy feles... hogy ő
ismét beteg lett. Rögtön utaztam. A vonatnál várt a nevelőnő. A
becsületes, hüséges lélek nem birta elviselni a tudatot, hogy én meg
vagyok csalva. Megcsalva legszentebb jogaimban. Megcsalva attól,
akiben jobban biztam, mint az Isten angyalaiban. A saját jószántából,
szivének nemes fölháborodásában sürgönyzött nekem, jöjjek, csináljak
rendet. És én
csináltam rendet. Fölmentem
a szállóba, ahol lakott. Vendége volt, valami herczegnek mondta s egy
exotikus nevet emlitett. Nem voltam reá kiváncsi. Azt láttam, hogy
szép ember és hogy Juliával igen bizalmasan beszélgetett. Julia -
ezt becsülöm benne - nem tagadott semmit. Nem tehet róla, ennek az
embernek végzetes hatása volt fölötte, nem birt daczolni a varázzsal.
Kért, hogy öljem meg. Kinevettem. - Miért
öljelek meg? Mert mást szeretsz? Szeresd. Ezzel
otthagytam. És most nem létezik többé számomra... A
gyermekek persze nálam maradnak. Ezeket én fogom nevelni! Havas
Endre ezután fölugrott a pamlagról és kissé száraz gunnyal mondá: - Eddig
van! Nos, mit szólnak hozzá? Most
kérdezlek benneteket, barátaim, mit szólhattunk volna hozzá?... - - - IV. És most
figyeljetek jól, barátaim! Bardócz Juliának és Havas Endrének
csodálatos történetét, ugy mint nektek most elbeszéltem s amint az
valósággal meg is történt, persze más nevekkel és más országokban
szerepeltetve, megirtam egy érzelmes kis elbeszélésben. Hogy a költői
igazságszolgáltatásnak is eleget tegyek, egy kis fejezetet toldottam
a végére, mely körülbelül igy hangzott: Pár héttel
ez események után, midőn barátom szomoru története már nem igen
foglalkoztatott, belépek nőm boudoirjába és rémülve veszem észre,
hogy pamlagjára hajolva, keservesen zokog. - Az
Istenért, mi történt? Egy
gyászjelentést nyujtott át. Ijedten pillantottam bele. Fenyvessy
Kornélia (ezzel a névvel helyettesitettem elbeszélésemben Bardócz
Juliát) hirtelen bekövetkezett halálát jelentette. - Ne
sirasd - mondám nőmnek - a halál neki jutalom volt. Egyedül csak az
menthette őt meg a szégyentől, a megvetéstől. - - - Sejthettem-e,
hogy költői igazságszolgáltatásom olyan végzetes lesz? Tudhattam-e,
hogy itéletem szó szerint végre is fog hajtatni? Kevéssel
azután, hogy elbeszélésem megjelent, feleségem levelet kapott
Bécsből. Julia
irta. Legutolsó
levele volt. Igy
hangzott: "Kedves,
drága barátnőm! Utolsó
szavaimat önhöz intézem, ki annyi szeretettel volt mindig hozzám.
Olvastam férje elbeszélését. Reá ismertem benne magamra. Valóban
igaza van neki: számomra nincs többé más megoldás, mint meghalni.
Férjemet, azt a drága, csodálatos jó embert, egy megfoghatatlan
őrületes perczben elhagytam, gyalázatosan elárultam. Nem sok idő
kellett hozzá, hogy észre térjek és megundorodjam önmagamtól.
Megszöktem attól a másik embertől és idejöttem Bécsbe. Sokáig nem
tudtam, mitevő legyek? Az életet csak azért becsültem még
valamennyire, mert gyermekeimet akartam még egyszer látni. Aztán meg
valami titkos sejtelem azt sugta, azzal biztatott, hátha férjem, az
az aranyos, jó ember megbocsát? Az ön férjéhez akartam fordulni,
hogy legyen közvetitő közöttem és férjem között. Ekkor a véletlen
kezemhez játszta férjének elbeszélését. Ebből láttam csak, hogy
milyen szörnyeteg, milyen alávaló vagyok én valóban. Igaza van
férjének, az én történetemet immáron be kell fejezni. A halál nekem
jutalom, ez megment a szégyentől, a megvetéstől... Olyan
önérzetes ember, mint Endre, soha, soha sem tudna nekem
megbocsátani... Köszönöm,
köszönöm férje gyöngéd tanácsát. Tőrt fogok döfni abba az álnok
szivbe, mely nem átallott elfordulni attól a nemes, attól a jó
embertől. Végül
még egy kérésem van... Istenem, Istenem, alig vagyok képes leirni...
kérem... kérem, csókolja meg helyettem gyermekeimet, a Lolót, a
Bandikát, meg azt a drága kis Lenkét... és... mondja meg nekik...
Istenem, nem birok tovább! Isten
áldja meg! Imádkozzék értem! Julia." Zerge
Sándor elhallgatott. Majd hirtelen fölkapta poharát. - Hát nem
az én novellám gyilkolta meg Bardócz Juliát? A Vézuv
tetején, április 5. Kedves
Ernőm! Végzetem
betelt... Nincs többé maradásom. Ha a józan
ész tartaná még nálam kezében a gyeplőt, bizonyára visszarántana
ettől a lépéstől, mely egy feneketlen mélységbe vezet... csakhogy hol
van már az én józan eszem?! Érzem, tudom, hogy guny és nevetség
tárgya leszek. Hogy is ne? Öngyilkosnak lenni csalódott szerelem
miatt! A legszentimentálisabb kereskedősegédnek sem jut ilyesmi többé
eszébe... Ki fogsz
nevetni, édes Ernőm, de nem tehetek róla, ha nekem nincs erőm
elviselni, hogy ő a másé legyen. Itt vagyok
a Vézuvon, a Cook-féle kis chaletben. Pár percz mulva fölvisz magával
a funiculare. És aztán... aztán a mélységes feneketlen kráterből
felém lobogtatja majd örökké sistergő lángját a tüzhalál. Már innen
is hallom mennydörgő szózatát, melytől a föld is megreszket. Csak
türelem, türelem, hatalmas Vézuvom, jövök mindjárt... * Annak a
római professzornak mégis csak igaza volt, mikor ide küldött engem
Portici csendes magányába. Minden ugy történt, ahogy ő előre
megjósolta. Unatkoztam
ugyan, akár egy polyp az akváriumban, de itt, ebben a pormentes,
narancsillatos, tiszta, enyhe tengeri levegőben neki adtam magamat a
hizásnak és a köhögésem egészen elmaradt. Nappal egy hintahálót
kötöttem két lapos-lombu sykomor közé és azon himbálózva, sütkéreztem
az átszürődő napsugarakban. A könyv -
szegény Leopardi volt, aki sokat bolyongott egykor ezen a vidéken - a
kezemben volt ugyan, de csak ritkán pillantottam bele. A lelkem -
mint kalandozó pillangó - el-elröppent messzire és kóborolt emlékeim
virágain. Ott járt nála, mindig csak nála... Bösikénél, akit egy
csillagsugaras estén örökre eljegyeztem magamnak. (Tanuink voltak két
összeboruló hársfa és a lombok között egy érzelgő fülemile.)
Bösikénél, aki, amikor az ősszel betegen bucsut vettem tőle, az
ajkamra tapasztotta gránátnál pirosabban égő ajkait; Bösikénél, akit
ma a déli verőfényben, Pompéjiben láttam viszont, a tragikai költő
házában, más karjain; Bösikénél, akit nem fogok látni többé soha,
sohasem... Nála
kalandozott az én lelkem napszakán és midőn alkonyat után a hüvös
levegő szobámba kergetett volt és én ablakom mellé ültem, honnan a
Vézuvot láthattam tűzben égő koronájával, mely belelángolt a
foszforeszkáló éjszakába, akkor is ő reá gondoltam. Fehér
oszlop huzódott az égnek a kráter tölcséréből... Az oszlopot a belső
hév néha rózsaszinre festette. Bizonyos
magasságban aztán ebből az oszlopból terebélyes lombozat fejlődött,
mely rózsaszinü hullámokban gomolygott, gömörödött... Időnként
tüzes szikrák, égő tüztömbök stuveri tüzijátékot mutattak. Talán a
Vézuv szerelmi vallomása volt ez a csillagos éghez. És a kráterből
pirosló fénnyel, libegő lángokkal indult meg az égő lávafolyam és
folyt, folyt lefelé, lángba boritva a hegy ormát, derekát. Hol
kékesen libegő lángocskák, hol meg mélyvörös szinben égő zsarátnok.
És ez a tüz folyó volt és ömlött, huzódott lefelé... Mintha ennek a
hegynek féktelen szenvedélye tüzhullámokban csapott volna ki. És én
néztem, bámultam ezt az égő csodát, a természet erejének e pazar
tultengését. Néztem a késő éjszakáig és elgondoltam, hogy az én
szerelmem is ilyen féktelen tüzláng, az én szenvedélyem is ilyen
izzó. Perzsel, éget, hamvaszt... És aztán
önkénytelenül arra gondoltam, hogy milyen dicső halál volna egy
kétségbeesett szivnek beledobni magát ebbe a Püriflegetonba, ebbe a
soha ki nem apadó tüzforrásba. Az a láng, mely benn ég a szivben,
hadd olvadna össze ezzel az izzó tengerrel, hadd egyesülne vele örök
lángolásban! Nos hát,
ez a dicső halál nemsokára osztályrészem lesz. Nem telik bele egy óra
és én ismerni fogom a Vézuv tüzforrásának titkát és lelkem lángja
együtt fog lobogni ezzel az örök tüzzel... És Bösike,
mikor majd estende bámulni fogja a Hotel Royal erkélyéről a Vézuv
lángoló koronáját, nem fogja észrevenni, hogy abban a tüzlángban az
én lelkem is ott lángol és világit feléje... * Nem teszek
neked szemrehányást, kedves Ernőm, hogy nem volt bátorságod megirni
nekem Bösi férjhezmenetelét. Tudom, hogy kimélni akartál. De látod,
mégis jobb lett volna talán, ha előkészitesz. Igy nagyon hirtelenül,
váratlanul sujtott a tudat, hogy őt elvesztettem. És éppen olyan
hirtelenül kész volt az elhatározásom, hogy nélküle nem élek tovább.
Gyógyulni jöttem ide a kéken mosolygó ég alá... Nos hát, nemsokára
egészen meg leszek gyógyulva. ...Ma
reggel Pompéjiben jártam. Nagy gyönyörüségem volt barangolni a
napsugaras verőfényes jelenben, a multnak e valóvá varázsolt
emlékei között. Borongós kedélyemnek olyan jól esett bandukolni e
romok között, "ahol egykor szebb élet volt." Járatos
voltam én ebben a halottaiból föltámasztott városban, ismertem minden
házát, minden freskóját, mozaikját... De legnagyobb gyönyörüségem
telt abban, hogy végignéztem az ásatásokat, hogyan ássák, lapátolják
ki a tizennyolczszázesztendős föld- és lávarétegeket, melyekből
napvilágra kerülnek az oly sok ideig eltemetett falak,
butordarabok, apró holmik, miket egy hivatalnok szépen lajstromba
szedett, száraz rubrikaszámmal jelölve meg azokat a kedves
csecsebecséket, melyek egykor talán egy bájos pompéji hölgynek
rózsaszinü nyakát, keblét ékesitették. Hányszor elnéztem azokat a
megszenesedett holttesteket, melyek arczczal a föld felé fordulva, az
irtózatos szenvedések kifejezését mutatják. Szegényeknek a fájdalma
most az utókor előtt látványosságszámba megy. Bezzeg engem nem
bámul majd meg a tolakodó, kiváncsi tömeg s ha van részem
halhatatlan, ugy az tüzláng alakjában fog tovább bolyongani
csillagról-csillagra... * Marcus
Nigidius Vaccula czimerét bámultam a pompéji fürdőben. Bronzedényen
egy tehén. A fürdő termeiben jó hüvös volt. És a mult képei rajzottak
lelkem előtt. E fürdőszobák megelevenedtek azokkal az alakokkal,
melyeket Bulwer olyan érdekesen ir le és bizony szinte éreztem azokat
a finom parfőmöket, melyekkel a fürdőzők testét bedörzsölték. Amint
azonban az utczára nyiló ablakon kitekintek, egyszerre elállott a
szivem dobogása, vérem lüktetése. A tragikai
költő házának portikusában egy nőt pillantottam meg. Magas volt és
karcsu. A haja aranyban csillogó. A járása himbáló. A vállára tartott
piros napernyőtől arczát nem láthattam. De ez a termet... ez a
járás... ez a haj... Egy férfi karjára támaszkodva nézett széjjel...
Az a férfi, istenem, milyen ismerős... igen, igen, ez Noszlopy Jenő
és ez a nő... Odarohantam az ablakhoz, hogy jobban láthassam.
Most megmozdul. Leveszi a napernyőt... Ő az... ő az... Bösi! Szinte
elgázoltam néhány angol misst, mikor eszeveszett meggondolatlansággal
kirohantam a thermákból. Mit is
akarhattam én már tőle? Az
atriumban voltak, mikor én eléjök termettem. - Bösike!
kiáltám, te itt?! Megfordult.
És amint megpillantott, megrendült, mintha a halál angyala állott
volna előtte. Az arcza ólomszinben játszott. Kinos küzdelme volt a
nyelvével, mely megtagadni látszott a szolgálatot. Nagynehezen
hebegett néhány érthetetlen szót: - A...
fér... jem!... Véresre
haraptam az ajkamat. - A
férjed... vagy úgy?... És
elrohantam... * Dél volt.
Szórta ragyogó fénysugarait a nap. Csak az én lelkemben volt sötét
éjszaka. Rohantam előre, előre azokon a keskeny utczákon,
melyeken kétségbeesettebb ember még akkor sem járt, midőn itt a
végitélet tartotta orgiáit. Nem láttam többé a gladiátorok
kaszárnyáját, Jupiter templomát, Marcus Lucretius házát, a Vettiusok
palotáját... Csak mentem, mentem. Mit nekem
ezek a romok itt, mikor az én lelkemben egyszerre romba dőlt minden.
Ugy bántott a kék ég, a fényben ragyogó levegő, a sima tenger, mely
nyugodt volt és nem érezte az én szivemben duló vihart. És amint
elhaladtam Diomedes házánál, kimerülve állottam meg egy pillanatra.
Fel akartam ocsudni a kábitó csapás alól, mely összezuzott. Rendbe
akartam szedni az eszemet, hogy tudjam, mi történt velem?... Mi
történt? Csekélység! Összeomlott életemnek minden tartalma. Bösike a
másé. Mi
keresnivalóm van nekem többé a világon?! Ó, bárha ez is összeomlana
és elpusztulna minden, minden... miként egykor régen, mikor itt
istenitéletet tartott az a méltóságteljes, égbenyuló, tüzethányó
hegy. Fölemeltem
tekintetemet a Vézuv felé... Sötétbarna ormát még a napsugár sem
tudta bearanyozni. Ormáról a
ragyogó kék ég felé fehér tüzoszlop huzódott lassu, nyugodt
méltósággal és fehér fátyolként terült el a hegy fölött. Mintha csak
egy lenge bárányfelhő lett volna. Semmi sem árulta el, hogy ennek a
lenge, fehér felhőfoszlánynak irtózatos, vad és rejtelmes cyclopsi
műhely a tüzes forrása. És ekkor
hirtelen megvillant agyamban, amit már annyiszor elgondoltam,
kirajzoltam magam előtt magányos, csöndes éjszakákon: a Vézuv
kráterébe temetni ezt a bánattal, szenvedéssel, csalódással telt,
nyomoruságos életet. Most már
tudtam, mi történt velem. Most már tudtam, mit kell cselekednem... A
fehér bárányfelhő ott fönn a tüzhányó felett szeszélyes alakká
gömörödött. Mintha fehér szellem lett volna... És mintha hivna,
intene, csalogatna föl magához... Jövök, te
rettenetes Vézuv, jövök, jövök... * Előbb
gyalog indultam neki... A hosszu fehér országut, mely ugy csillogott
a napsugárban, Torre Annunziatán vezetett végig... Az emberek
hétköznapi foglalkozásaikat künn végezték az utczán... Beszélgettek,
nevetgéltek, sürögtek, serénykedtek. Mindenkit elfoglalt a maga ügye,
baja, az életért való küzdelem. A tenger felől dal hangzott föl,
valamelyik halászlegény érzelgett bárkájában. Egy
ablakból női kaczagás ezüst csendülése... Az utcza
mentén megrakott corricolok hatalmas nagy kerekei nyöszörögtek s a
pirosbojtos öszvéreken apró kis csengők csörögtek élesen,
egyhanguan... A
kertekből mosolyogva kandikáltak elő a piruló narancsok s apró
süvölvények ficzkándoztak a görnyedő fák alatt. Ime, ez az
élet... Milyen
szép annak, akinek nincs megölve a lelke... És nekem
nincs már benne más gyönyörüségem, mint az, hogy nemsokára itt
hagyhatom... Torre del
Grecoban a Santa Teresa szálloda előtt kocsit fogadtam... Nagyon
lassan megy ez igy gyalogszerrel... És az én
utam sietős... És az a fehér felhőszellem ott fönn ugy hivogat,
csalogat. A
kocsisom, egy szép, barna olasz legény, vigan pattogtatta ostorát a
két hegymászáshoz szokott öszvér felett, melyek gyors ügetéssel
kapaszkodtak fölfelé a szük, meredek utczákon. Apró
gyerekek, valóságos bambinók, minőket csak Murillo tudott festeni,
piszkosan, szurtosan, félig meztelenül szaladgáltak a kocsim
után és remekszépen formált kezüket kéregetésre tartották felém.
Egész rajjá verődtek össze és lihegve, pihegve versenyeztek a
kocsimmal. Ugy el tudtam őket nézni, ezeket a kis gonoszokat, akiknek
a szeme tele volt ártatlansággal. Teli
marékkal szórtam közéjük a pénzt, melyet ők dulakodva, hemperegve
szedegettek föl... Ne legyen
csalódásuk az én részemről, ki tudja, milyen csalódásokat tartogat
számukra az élet?... És amint
haladtunk mind feljebb, feljebb, a vidék is kitárta csábitó
szépségeit. Parthenope bájos, szép öble... Távolról
lilaszinü körvonalaival a San-Angelo-hegy, a napsugárban csillogó
Nápoly, amphitheatrális fekvésével... A tengerbe varázsolt
sziget ott: Capri. És balra a tavasz ifjuságában bujálkodó Sorrento
zöld lombjaival, nevető kis házaival... És a
tenger... az a csodásan szép tenger, melyben kéjelegve kaczérkodik a
mesésen kék égbolt... Istenem,
istenem, milyen szép ez a világ, csaknem oly szép, mint ő... mint az
a leány, akinek hütlensége engem most a halálba kerget. Hányszor
álmodoztam róla, hogy egykor vele fogok itt barangolni a narancsfák,
anemonék, fügefák között, vele fogom csodálni Istennek valóra
varázsolt álmát, itt és ebben a buja szépségben fog ittasulni
két egymásért dobogó sziv szerelme... És itt
kellett őt, viszontlátnom, itt és másnak a karján!... * Szinte
jól esett a Vézuv gigási méreteire vetnem a tekintetemet s látni ott
fönn azokat a sivár, kietlen, holt lávamezőket, a természet e szomoru
temetőjét. Ez volt valamikor az a hely, hol l'erba
più verde e l'aria più serena: zöldebb volt a fű
és enyhébb a szellő. Most
mérhetetlen messzeségben kolosszális temetője egy tropikus
kulturának... Ha belepillantanék a lelkembe, ott is ezt a
szomorú, kietlen, kétségbeejtő képet láthatnám... Orvul támadta meg a
lelkemben viruló tavaszt a sötét végzet s eltemette gyilkos lávája
alá minden reményemet. Nincs mit
keresnem többé. És
mégis ugy érzem, hogy megdöbbent ez a végtelen sivatagja a
sivárságnak; ezek a rozsdaszinü hegyoldalok, melyek helyenként
füstölnek és hamvadó tüzet mutatnak... És ott fönn sehol semmi élet,
semmi virág... csak sötét fekete madarak keringenek a fejem fölött... Moriturum
salutant. És
én itt fogok meghalni és sirom lesz az a nagy tűzkatlan ott fönn,
mely forr, forr évezredek óta... De sirom felett nem fog nyilni
virág... -
Fiori, fiori! - hangzik mellettem. Szép fekete szemü kis olasz
leányka kinálgatja felém kékszemü ibolyáit... Ugy fut a kocsim
mellett... a szemei csillognak, piros kendője a nyakára csuszott, kis
karjai olyan plasztikusan gömbölyüek s mezitelen lábait olyan ügyesen
szedegeti... - Fiori,
signore, fiori! Odadobok
neki néhány soldot (minek is már nekem a soldo?) és visszaadom a
virágait (minek is már nekem a virág?) Hanem
attól a néma narancsárustól, aki egy villa kertjéből ugrott elő és
összecsücsörödött ajkaival dicsérgette narancsai édességét, vettem
néhány piros gyümölcsöt... Olyan jól esett üditő nedvük... Kocsim
pedig egyre kanyarodott fölfelé... A szép narancsligetek
el-elmaradoztak, a bokrok mind gyérebben mutatkoztak s lassacskán
bele jutottunk a láva birodalmába. Rideg
temetői hangulat mindenfelé. Hullámosan
tornyosuló lávatömegek, melyek az egész földet elboritják ijesztő,
fantasztikus alakzatokkal. Egy kővémeredt vihar képe az egész. Mintha
egy hullámzó tűztenger hirtelen megkövesednék. És ezekben a
fantasztikus formátlanságokban rémes képeket lát a képzelet. Itt egy
haldoklóan vonagló titáni test, melynek kőidomaiban zokog a fájdalom.
Ott egy különös alkotásu fenevad, minőkkel beteg képzeletü rajongók
népesitették be a tulvilágot. Talán ilyen lehet a Leviáthán, amely
farkának egy csapásával vihart kelt a tengerekben. Az a csoport ott
titánok összegomolyodott harcza... Mintha egész falkája a vad
harczosoknak keveredett volna össze s egyik a másikat legyürve,
irtóztató küzdelemmel vivja a halál tusáját... Itt egy gigási láb,
ott egy óriás karja, amott egy rengeteg üstök, melybe kolosszális
marok kapaszkodik... És a kezek, karok, lábak, fejek, testderekak,
mind összegömörödve... Micsoda küzdelem!... És
amint odébb haladunk, a láva fantasztikus erdőket ábrázol, kidőlt
faóriásokkal, megkövesült patakkal, mely kővé fagyott kerek
hullámokat mutat, mint mikor a vizbe valamit beledobunk... Méltó
bevezetése ez a vidék annak a pokolnak, mely ott fönn okádja a tüzet. * - Ez ott
fönn a csillagvizsgáló - magyarázgatta kocsisom és ostorával egy
csinos kis épület felé mutatott a hegyoldalon. - Sem ezt, - folytatta
tovább - sem Cook funikuláréját láva még nem érte. Az
observatoriumnak olyan kedvező a fekvése, hogy a láva ömlése mindig
elkerüli, a vasutat pedig Cook hagyományos szerencséje óvja meg. - Gyakran
járt már a Vézuvon? - kérdezém. -
Hetenként két-háromszor megfordulok. Hiszen én is a Cook embere
vagyok és hordom ide föl azt a sok-sok embert, aki kiváncsi a halál
torkára. - És
történt itt már szerencsétlenség? Esett be valaki a kráterbe? - Nem
esett, hanem ugrott. Talán olvasta is a signor a mr. Stonebody
esetét, azét az angol misterét, aki szerelmes volt egy ladybe, de
szerelme nem talált viszonzásra. Kapta magát mr. Stonebody, feljött
ide a Vézuvra és beleugrott annak tüzes gyomrába. Én hoztam fel a
kocsimon, én Gabriele Pero, akinek a neve akkor minden ujságban
is benne volt. Nem emlékszik reá, signore? Gabriele Pero? Ráhagytam,
hogy ismerem az esetet és emlékszem a nevére is. - Nagyon
szomoru ur volt, az egész uton hallgatott és mikor egyszer innen a
bakról visszafordultam, észrevettem, hogy könnyeket törül ki a
szeméből. Mindjárt gondoltam, hogy nagy bánata van. Akkortájban még
nem voltak külön vezetők a kráterig. Én kisértem tehát egész a
nyilásig. Mikor már oda értünk a széléig, egy levelet vett ki a
zsebéből és igy szólt: "Gabriele, minthogy én itt fönn akarok
még maradni s ön előbb megy a városba, kérem dobja be ezt a levelet a
postaszekrénybe..." És egy levelet adott át és igen gazdag
borravalót. A hangja, a magaviselete azonban olyan különös, olyan
szomoru volt, hogy rossz sejtelmeim támadtak. Nem akartam egyedül ott
hagyni, de ő visszaküldött. Elindultam, de a legelső fordulónál
megállottam és lestem. Mr. Stonebody egy darabig nézte a mélységes
mélységet. Aztán föl s alá kezdett járkálni, de tekintete folyvást a
tüzhányó mélységére volt irányitva, mintha keresne ott lenn
valamit. Végre megállott egészen közvetlenül a kráter szélén... Nem
nézhettem tovább. Visszafutottam és rákiáltottam: "Lépjen
vissza!" Késő volt. Leugrott a halál tüzes torkába. És ezzel
vége... Levelét, mely egy signorához volt czimezve, átadtam a
rendőrségnek. Igy tudódott ki a neve és a származása. Szegény,
szegény mr. Stonebody, olyan fiatal volt s olyan gazdag borravalót
adott! * Ime, nincs
olyan Golgotha, melyen föl ne hurczolta volna már keresztjét az
emberi szenvedés. Most
rajtam a sor. Itt ülök
mr. Cook kis korcsmájában. Egy pár percz még és a kis hegyi vasut
fölvisz magával, hogy aztán többé vissza ne hozzon. Még egy
pillantást vetek erről a verandáról Isten csodaszép világára...
Milyen szép minden és százszorosan szebbé teszi az a tudat, hogy
abban a szemhatárban, mely itt előttem kitárul csillogó tengerével,
zöld szigeteivel, erdeivel és fehér országutaival, városaival és
hajóival, napsugarával és virágaival, hogy ebben a szemhatárban benne
foglaltatik ő is, aki apró fehér kezével taszit le engem a halál
mélységébe. Messziről,
messziről ide látom Nápoly lejtős palotasorait. Az ott lenn, az a kis
sziget a Castello d'Ovo s az a hosszu ut, mely a tengerparton
elhuzódik, a Chiaja... Most is gyorsan iramodó fogatok fekete pontjai
látszanak ide... Ki tudja, talán éppen az egyikben Ő ül, Bösi és
kezében tartja a férje kezét és enyeleg vele és suttog neki
szerelemről, boldogságról és forró lehellete átcsap annak a másik
férfiunak az arczához... Nagy
fájdalmat érzek a szivemben, de a harag, a gyülölet, az átok nem
talál benne tanyát. Innen a messze távolból ugy bucsuzom el tőled, te
imádott csalfa asszony, mint ifjuságom legszebb álmától. Az álom
tovaröppent... és az ébredés olyan kegyetlen... Isten veled, te szép
szőke asszony. Szemeidet, melyekben ott ragyog Nápoly egének kéksége,
soha se nedvesitse a bánat keserü könyje: a szivedben, mely ott
dobogott egykoron az enyémen, sohase hagyja mérges fulánkját a
csalódás... Az én emlékem legyen onnan kitörülve, mint egy suhanó
felhő, melyet a tavaszi szellő tova kerget... Köszönöm
neked, te édes, te szép, te bűbájos asszony, annak a rövid
boldogságnak az illuzióját, amellyel a szivemet elkábitottad és
nem gondolok arra a tőrre, mellyel az életemet meggyilkoltad. Légy
boldog te drága, te szép, te csalfa asszony! Isten
veled, Isten veled! * És most,
kedves Ernőm, hosszura nyult levelem végéhez értem. Kissé terjengős
voltam bizonyára, de igy az utolsó órában, nem csoda, ha olyan
lyrikus kedély, mint az enyém, kissé érzelgős lesz s a sok mondani
valóját mind nem viheti magával a sirba. Lelkemnek
egy forró csókja fogja megcsapni az arczodat... Ez az én utolsó Isten
hozzádom. Tudom,
hogy bármerre vagy, ez a telepatikus üdvözlet föl fog találni és te
meg fogod érezni... Gondolj rám szeretettel! Most
jelzik, hogy a kis hegyi vonat fölszállni készül. Sietek tehát az
utolsó utra! A
levelemet befejezem, de ott fönn hozzácsatolok még egy utóiratot, a
legutolsó pillanatokról. Melegen
szoritom kezeidet. Isten áldjon meg. Géza. U. I.
E sorokat már csak czeruzával irhatom. Irásom kissé kuszált lesz. De
ezt ne tulajdonitsd a túlfeszitett izgalomnak, hanem, hogy csak ugy
kezemben tartva a papirost, irok. Nem bánt engem semmi izgatottság.
Leszámoltam mindennel és könnyü szivvel költözöm át a megváltó
halálba. A kis
funikuláre, mintha szárnyai volnának, emelkedik föl, föl a magasba.
Hanem a Vézuv nagyon haragos arczot öltött. Hol van a napsugár? Hol
van a derült ég? Sürü ködfelhőbe jutottunk. És hideg van. A kilátás,
az isteni szép vidék eltünt. Köd, felhő, csapadék fog körül. A
kocsivezető rám teriti nagy köpenyegét, hogy meg ne fázzam. Köszönöm,
kedves barátom, már nekem a hideg meg nem árthat. De azért
mégis rosszul esik ez a szomoru milieu. Látni szerettem volna mindent
magam körül. Igy, ez a homályos ködös, nedves környezet egészen
megrémit. Megzavarja lelkem békéjét... És szinte ijesztő képeket
rajzol elém a sejtelem. Messziről, föntről mennydörgésszerüen
hallatszik a Vézuv haragja. A kis funikuláre fekete lávamezőkön
siklik a magasba. Puha, fekete hamuréteg teriti ki gyászos fátyolát
az egész vidékre, Egy
zökkenés... és lassacskán megérkeztünk. A kis gőzös megáll és
kiszállok. Rögtön ott terem mellettem a hivatalos vezető, aki nélkül
nem szabad a kráterig fölmászni. Fölajánl egy kis kötelet, hogy abba
kapaszkodva menjek fölfelé. Nagyon nehéz itt az ut, meredek és
döczögős. Minden perczben elbotlanék, ha bele nem kapaszkodnám a
kötélbe... Én egészen másképpen gondoltam ki magamnak az utolsó
perczeket... Látni szerettem volna innen még egyszer a világot, a kék
eget, a ragyogó tengert. De most már késő... Olyan sötét van. És
olyan nedves, hideg. A levegő tele van piszkos köddel, mely a hamuval
egyesülve rakódik le a ruhámra. Helyenként ott füstölög mellettem a
láva... És folyton-folyvást hallatszik a pokol műhelyének haragos
mormogása... Mégis csak rettenetes! Szinte gyávának érzem magamat...
De aztán eszembe jut a tragikai költő háza, Bösike másnak a karján...
"A férjem!"...És aztán megyünk előre. A mellem
hangosan liheg, a lélekzetem fogytán van. Izzasztó forróság lepi el
egész testemet. Homlokom meleg verejtékét megcsapja a nedves köd...
És az a rémületes, hátborzongató dörej mind közelebb, közelebb
hallatszik... Egyszerre csak... ott ni!... irtózatos robajjal tör fel
a láthatatlan mélységből ezer és ezer lángszikra, melyek között nagy
kődarabok feketélnek és iszonytató csattogással puffognak szét a
levegőben, hogy megsemmisülve hulljanak vissza a feneketlen
mélységbe. Mintha ezer ágyut sütöttek volna el. A föld remeg
alattunk... Halálfélelem fogná itt el még a gyilkost is és
bevallaná bűnét a legelvetemültebb gonosztevő... A nagy
zajban alig hallom meg a vezető kiáltását, pedig ott van közvetlen
mellettem... Figyelmeztet,
hogy megérkeztünk a kráter széléhez. A
végczélhoz. Előre
akarok lépni, de ő visszaránt. Nem szabad. Még csak egy lépés... És
itt a halál... Nos hát én
ezt a lépést mindjárt meg fogom tenni. Előre
hajolok... Fájdalom, nem látok lenn a mélységben semmit, csak egy
sürü, sötét gomolygó ködtengert, melyben kavarognak és lázongnak
a föld gonosz szellemei. Vezetőm
aggódva nézi, hogy ilyen közel lépek a kráter széléhez és hogy ott
irom ezt a néhány bucsuszót... Én is
lopva nézek reá, hogy mikor fog félre tekinteni, hogy aztán - Lent
megint készül valami, mert irtózatos forrongás hallatszik... A tüz
fölfelé törekszik... Most, most... Isten
veled!... Az én időm itt van!... A vezető
félre néz... Bösikém,
Isten veled... Husvét
keddjén a régi hagyományok szerint vidám, zajos, kicsapongó jókedvvel
ülték meg Frascatiban, a régi Tusculumban e város alapitásának sok
ezeresztendős évfordulóját. Rómából és a környékről egész
zarándokcsapatok vándoroltak az albán hegyek lábainál fekvő kis
városkába, melynek valamennyi vendéglőjében, osztériájában,
fogadójában bőven folyik ilyenkor az aranyszinü frascati bor. A
városháza előtt a banda municipale a legnépszerübb nótákat játszta és
mikor már délután fölhangzott a kissé csiklandós nóta: Tutte le
donne belle, az egész
tömeg hangosan kezdett énekelni és a nyilt téren tánczolni, miglen
tánczolva el nem jutott a tusculumi romokhoz, melyek Circének és
Odysseusnak fiáról, Telegonusról, meg Octavius Mamiliusról, aki
Tarquinius superbusnak volt a veje, aztán Ciceróról és Lucullusról
tudnának sokat mesélni. Hát egy
ilyen husvét keddjén Frascatiban, a Torretta-vendéglőben egy kissé
félreeső asztal mellett, mely két oszlop közé volt állitva, ugy, hogy
alig lehetett hozzáférni, egy asszony ült egy pap társaságában. Az asszony
arcza sürün le volt fátyolozva. A vonásaira ugyan senki rá nem ismert
volna. A pap is mélyen a szemére huzta selymes nemezkalapját.
Meglátszott ezen a páron az igyekezet, hogy titokban akarna maradni
és nem óhajtja, hogy valaki fölismerje őket. A bort,
melyet a barátságos cameriere fölszolgált, bizony meg sem érintették.
Egyre a vendégeket lesték, kik a kitünő vendéglőben sürün
hullámoztak föl s alá. A pap
szólott elsőnek: - Ide
fognak jönni, meglátja, signora Teta, bizonyos vagyok benne. Signor
Filippo meg az a hölgy. Csak arra kérem, mérsékelje majd magát és
legyen türelemmel, mig kedvező alkalom mutatkozik, hogy férjét in
flagranti megcsiphesse. -
Amennyire csak lehet, reverendissimo, türtőztetni fogom magamat. Noha
legszivesebben rögtön felpofoznám az uramat, mihelyt azzal a donnával
megpillantom. - Azt
nagyon rosszul tenné, signora Teta; ebből botrány keletkeznék. És azt
már tudhatja, hogy a törvény ilyen esetben mindig a férfinak ad
igazat. -
Egyébként nem bánom, az urammal, azzal a gazemberrel majd csak
elbánok otthon. Ami pedig azt a jómadarat illeti... - Azzal
nem lesz jó kikezdeni. Azt mondják, hogy valami Colomba nevü modell,
akivel az ön férje a Scala di Spagna közelében ismerkedett meg. Az
ugyan meg nem ijed a maga árnyékától. - No majd
meglátjuk, reverendissimo. Annyi azonban bizonyos, hogy ami engem
illet, én szavamnak állok. Mihelyt a férjemet visszahóditom attól a
zitellától, megrendelem a tivoli uj kápolna részére igért ex
votó-mat, a fogadalmi ajándékomat. - És mi
lesz az? - kérdezte égő kiváncsisággal a pap. - Mi lenne
más, mint képe az én védőszentemnek, akinek a nevét viselem. - Santha
Theresa? - Ugy van.
Maestro Domenicónál fogom megrendelni. - Oh, az
kitünő festő. Remek müveket alkot. Ruspoli herczeg részére is csak
nemrég egy... ah, de éppen itt jönnek. Az ajtó
felé mutatott, melyen éppen most lépett be egy férfi és egy nő. Signora
Teta, miként az imént társnőjét a pap megszólitotta, a belépő pár
láttára önkénytelenül heves mozdulatot tett. Mintha föl akart
volna ugorni és a mit sem sejtő belépőkre rohanni. A pap
megfogta a kezét és csititgatta. - Signora
Teta, hát elfelejtette? Az asszony
szeme villámokat szórt a sürü fátyol alól ama férfi és nő felé, akire
itt leskelődtek. A
szerencsétlen férj, don Filippo, aki nem is sejtette, hogy milyen
nagy veszedelemben forog és hogy az ő felesége most minden mozdulatát
figyelemmel kiséri, egy kis asztalkát fedezett föl, közel az ablakhoz
és miután pár szót váltott azzal a hölggyel, akivel érkezett, az
asztalka mellé telepedtek. - Sangue
di dina!... - szitkozódott signora Teta és kezei ökölbe szorultak. A pap
pedig egyre csendesitette. - Csak
türelem, signora Teta, csak türelem. A római
asszony izzó szenvedélye lobogott Teta lelkében. Bizony alig tudta
magát türtőztetni, mikor közvetlen szomszédságból látnia kellett
férjét egy szép nő társaságában, akivel gyöngéden enyelgett,
tréfálkozott, évődött és akit a legkedvesebb udvariassággal
megvendégelt. Azt meg
kell hagyni és signora Teta maga is elfogulatlanul elismerte, hogy
nagyon szép asszony társaságában mulatott a férje. Magas,
nyulánk, junói termet, éjsötét haj, és tengerkék szem. Ha beszélt, az
arczán apró kis gödröcskék támadtak, azok a veszedelmes
csókgödröcskék, melyekbe beleszédül a férfi szive. Ha pedig
hallgatott, olyan áhitatot ébresztő ártatlanság ült az arczán, hogy
imádni lehetett volna, mint egy szentséget. A pap
látta a vihart, mely az asszony keblében dult. Fizetett gyorsan és
távozásra birta. - Jöjjön,
signora, ne nézze őket. Még találkozunk ma velük több izben. És
elvonszolta magával. De az
asszonyban forrott a méreg és alig volt képes magán uralkodni.
Elmentek a régi szinházba, ahol zene szólott és ahol egy ünnepi
beszédben mondták el a városnak háromezeresztendős történetét.
Türelmetlenül nézegette a dőzsölőket és a kurjongató tánczosokat.
Egyre csak az urát leste, mikor jön már utánuk? Aztán a villákat
keresték fel; a régi villákat, melyekhez az Aldobrandini, a
Piecolomini családok története füződik, a villa Tuscolanát, a villa
Mondragonét... De a nő
ideges volt és türelmetlen. A pap
szerette volna megnyugtatni. - Csak ne
tüzeljen, signora. Én ismerem don Filippót. Ő félénk és jámbor ember.
Egy kis eltévelyedés az egész. Hiszen a férfiak annyi
kisértésnek vannak kitéve... azoktól a hölgyektől... - No
hiszen, majd kiteszem én őt a kisértésnek, tudom Istenem, hogy elmegy
a kedve tőle, - lihegte bosszusan Teta asszony. - C'é da ficchi
fá! Mint a hogy mi rómaiak mondjuk, sok fügének kell még addig
megérnie, mig engem egy ilyen bestia kivet a nyeregből. A
katasztrófa aztán a Falconieri villában következett be. Itt hozta
össze a végzet a hámból kirugó don Filippót az ő bosszuért lihegő
életepárjával. Az olasz
temperamentum fékevesztett szenvedélyével támadt reá az asszony.
Egyszerre nagy csődület támadt körülöttük, a mulató nép kiváncsian
tolult a szikrázó szemü asszony köré, akinek az ajkairól mint a forró
láva ömlött a szenvedély szava. Don
Filippo meghunyászkodva motyogott közbe-közbe egy-két szót: - Ma
scusi... ma... mia cara... ma un momento... un errore... Teta mia... Az asszony
azonban kegyetlenül forrázta szegényt lángoló, égő szidalmakkal. A nagy
tódulást az ügyes Colomba arra használta föl, hogy elsurranjon
valamiképpen és a jó don Filippo még sokáig prédájára maradt a
felesége diadalmas haragjának. ...Annyi
azonban szent igaz, hogy signora Teta teljes diadalt aratott. Don
Filippo a sárga földig megalázkodva kért bocsánatot az ő
temperamentumos feleségétől. Meghunyászkodva hagyta el Frascatit, az
ősi Tusculumot és a régi, római istenekre, meg a legujabb szentekre,
mennyre és földre esküdözött és fogadkozott, hogy ezentul hüségesen
fog koczogni a házasság szent jármában és hogy eszébe sem jut majd
többet eltántorodni az ő villogó szemü Tetájától. Signora
Teta megbocsátott az urának, de figyelmeztette, hogy a hámot kissé
szorosabban fogja majd ezentul tartani és jaj neki, ha még egyszer
kisérletet akar tenni, hogy belőle kirugjon. Miután
ilyen módon a házasfelek között a szenvedélyek lecsillapodtak és don
Filippo házában ujból a béke és nyugalom szelid holdvilága
nyájaskodott, signora Tetának eszébe jutott az ex voto. A fogadalmi
ajándék. Fölkereste
maestro Domenicót és megrendelt nála egy Santa Theresát a tivoli uj
kápolna részére. Domenico
mester készséggel vállalkozott a müvészi megbizásra és megigérte
signora Tetának, hogy gyönyörü szép Santa Theresát fog festeni, csak
bizza rá a dolgot. ...És
három hónappal a tusculumi eset után, mely, mint emlitettem volt,
husvét keddjén zajlott vala le, signora Teta értesitést kapott
Domenico mestertől, hogy a Santa Theresa elkészült. Egyuttal megkérte
arra is, hogy signora Teta majd csak Tivoliban tekintse meg a képet,
az uj kápolnában, ahol ő maga fogja majd elhelyezni. Ott sokkal
jobban fog hatni, mint a műteremben. Egy
vasárnap délelőtt aztán kirándultak Tivoliba: signora Teta, don
Filippo és pater Anselmo, aki Frascatiban nyomra vezette volt az
asszonyt. A kis
vasutról leszállva, egyenesen az uj kápolnához tartottak, hogy az ex
voto-t, Domenico mester uj remekét megtekintsék. Domenico
már várt reájuk a kápolna bejáratánál. Aztán mint ügyes szinpadi
rendező, sok mindenféle fogással iparkodott a várakozásokat
fölcsigázni. Nem találta hamarosan a kápolna kulcsát, melyet pedig a
kezében tartott, aztán a nap kisütését szerette volna kivárni (mert
kissé borus idő volt), de aztán végre mégis csak eljutottak az
oltárképhez. Hát igazán
gyönyörü kép volt. Művészi
munka. A szinek pompásan hatottak. A karmelita apáczák ruhája és...
és... Szent
Isten! Mi történt? Mi történt? Signora
Teta hangosan elsikoltotta magát: -
Gyalázat! Gyalázat!... És
kirohant a kápolnából. Don
Filippo zavarodottan nézte, mi kifogása lehet a feleségének a kép
ellen? Egy pillantást vetett a képre. Szörnyüség! Santa
Theresában az ő modelljére ismert. A fekete haju, kékszemü Colombára,
akinek arczán most is ott mosolygott a gyönyörök két veszedelmes
csókgödre... I. A genovai
előkelő társaság körében kellemes, szinte szenzácziós meglepetést
okoztak azok a japán hártyapapirosra festett meghivók, melyek husvét
délutánra garden partyra invitálták meg a gyönyörü kikötővárosnak
highest life társadalmát a Palazzo di Andrea Doria mesésen szép
kertjébe. Ezeknek a
meghivóknak a szenzáczióját pediglen az okozta, hogy az Andrea Doria
palota, - ez az ősrégi tündérkastély, melyet az állam Andrea Doria
hadvezérnek, a tengeri flotta diadalmas hősének a tizenhatodik
század elején azért ajánlott föl, hogy "abban békében pihenje
ki küzdelmes, hősi életét", - hogy ez a palota, mely már egy
évtized óta nem fogadott társaságot, legfölebb csak érdeklődő
turistákat, most ismét megnyilik az előkelő világ számára. Meg aztán
ingerelte az érdeklődést és izgatta a lelkeket az a pikáns szerelmi
történet is, melyet egész Genova ismert és mely a Doria-palota
jelenlegi tulajdonosához, Caesare Doriához és gyönyörü szép, fiatal
feleségéhez, Margherita Balbihoz füződött. Genovának
felső tizezerje ismerte ennek a fiatal párnak a szerelmi történetét,
mely drámának indult és bájos idillben végződött. Az egész
társaság tudott róla, hogy a gyönyörü Margherita Balbi, aki olyan
fejedelmi megjelenésü szépség volt, mint Kornaro Katalin,
Ciprusz egykori királynője, tulajdonképpen a fiatal Carmagnola
herczeghez vonzódott. Heves vérének minden lángolásával. A veronai
örökemlékü szerelmeseknek vértemésztő szenvedélyével. Ezt
rebesgette annak idején az egész város. És mégis
megtörtént az a váratlan csoda, hogy Margherita nem a herczegnek lett
a felesége, hanem nőül ment a herczeg legjobb barátjához, Caesare
Doriához. Mondják,
hogy anyagi okok döntöttek. Mondják,
hogy a szülőknek az akarata volt. Mondják... Ah, mennyi
mindenfélét mondtak és beszéltek annak idején. A szabadjára eresztett
fantázia csak ugy dőzsölhetett a pletykákban. De mindez
nem változtatott a valóságon. Margherita
beköltözött a Doria-palotába és a herczeg egy időre eltünt a
városból. Most aztán
szétröpültek a városban a kis szines japánstilü meghivók és Genova
előkelősége ideges kiváncsisággal várta husvét délutánját, hogy
bekukkanthasson az Andrea Doria-palotába, mely olyan régóta nem
fogadott már vendéget. II. A
levegőben a tavasz langyos lelke zsongott. Az Andrea
Doria-palota kertjében bimbózott a kamélia és az azálea. A
narancsfákon pedig fehér szüzi virágok simultak a piros gyümölcshöz. A
cziprusok, mint a granátos katonák, mereven álltak haptákot. Talán
ilyen feszesen szalutáltak valamikor a palota egykori lakójának,
a hős Andrea Doriának és azóta maradtak meg ebben az állásukban. A
bársonyos zöld pázsit közé apró fehér margueriták voltak szórva és a
kavicsos sétautak kaczéran mosolygó piros virágokkal voltak
szegélyezve. A garden
party vendégei mind sürübben kezdtek gyülekezni és csakhamar kedvesen
csendülő nevetés, vidáman zengő beszéd hangzott a gyönyörü kertben. A
házigazda, Caesare Doria, a bejárathoz közel fogadta a vendégeit,
szépséges szép felesége pedig egy magnolia-csoport közelében, egy
nagy virágzó mimóza-fa alatt csevegett vidám társaságával és nem
győzte fogadni a vendégeinek kedveskedő üdvözlését. Nagy és
feszült volt az érdeklődés, sőt a pletykára éhes látogatókat egészen
fölizgatta, mikor a látogatók között feltünt Carmagnola herczeg, akit
a házigazda a keblére ölelt és örömtől sugárzó arczczal üdvözölt. Mindenki
kiváncsi volt, milyen lesz ezek után a találkozás a herczeg és
Margherita között? Hát ez is megtörtént. A házigazda egyenesen a
feleségéhez vezette a herczeget. Margherita, mikor ujonnan érkezett
vendégét megpillantotta, feléje nyujtotta a kezét és noha arczán
halvány pirosság mutatkozott, éppenséggel nem volt zavarban. Sőt a
legkedvesebb, legtisztább nyájassággal, szép kék szemének
megható ártatlanságával mosolygott arra a férfiura, akiről valamikor
- leányos lélekkel - álmodozott, ábrándozott... Semmi
kinos zavar, semmi leplezett diplomatizálás. Mindez olyan
természetes, olyan kedves volt. A kiengesztelődés derüje minden
arczon. A vendégek
csakhamar elszéledtek a kertben, melyből gyönyörü kilátás nyilik a
circonvallazioneig, meg a tengerig. És
felhangzott a zene, megszólaltak azok a melódiák, melyek a
halhatatlan Verdi lelkében talán éppen itt fogamzottak meg, ebben a
villában, melyben a Trovatore és a Traviata szerzője oly sokszor
lakott. III. Már
alkonyodni kezdett. De a vendégek igen jól érezték magukat az
idillikus mulatságon. Nem távozott senki. A gazdag büffét egyre
ostromolták. A zene vidáman szólott és a zöld pázsiton Duncan-szerü
tánczokat rendeztek. A kert
közepén kolosszális nagy Neptun-szobor tövében (a művészet könyveiben
ezt a szobrot "Gigante" néven ismerik), fikuszok között
két asszonyka huzódott meg. A
szalonok, társaságok kis kigyói. Akik egy kis sarokban, egy kis
szegletben huzódnak meg, vagy bokrok közé rejtőznek, hogy frissiben,
melegiben megszólják a ház urait, akiknek vendégei, a
társaságot, melynek egyes tagjaival csak most ölelkeztek,
csókolództak, nyájaskodtak, kellemeteskedtek. Castellana
szicziliai főurnak a felesége volt az egyik, a másik pedig Rapallo
grófné. Fiatalok, szépek, kedvesek. De két mérges kigyó, aki a
szentelt vizet is leszedte arról, akit hegyes nyelvére vett. - Vetted
észre? - kérdezte a grófné, - Ciprusz királynője nincs sehol. Meg a
herczeg sincs sehol. -
Csakugyan. Nem látni őket. Hát vak ez a Caesare Doria? És még
meghivja magához a felesége ideálját! - Én még
mai napig sem tudom, miért nem lett Margherita a herczeg felesége! - Az
uramtól tudom. Elhitette Doriával, hogy a herczeg iránt csak olyan
lobbanékony, fiatalos, leánykori érzéssel viseltetett. De amikor
egyszer szóba került, hogy összeházasitsák őket, a herczeg is
visszarettent ettől a gondolattól. - De
hiszen folyvást együtt voltak! - Ez az!
Ez az! Margherita nagyszerü diplomácziával magyarázta meg, hogy a
folytonos együttlét csak baráti vonzódást szült. Szerelemről szó sem
volt. Talán egy kis bohókás ábrándról, gyerekes flörtről... - És
milyen ügyesen játszotta a szerepét, mikor az imént a herczeg
látogatását fogadta. Milyen raffinált finomsággal szinlelt előbb egy
kis zavarodott meglepetést és milyen ügyes természetességgel
beszélgetett aztán vele. Nagy szinésznő. Most bizonyára együtt
sétálnak valamerre a kert sürüjében. - Fogadni
mernék, hogy ebben a házban nemsokára egy házasságtörő nőt fogunk
látni. - Ön
megnyerné a fogadását, madame Castellana, - szólt most váratlanul egy
férfihang. A két
asszony összerezzent. Az alkony
ezüstösen rezgő félhomályában a ház urát, Caesare Doriát pillantották
meg. Végtelenül
kinos zavar vett rajtuk erőt. Meghallotta-e ez vajjon, hogy itt
ugyancsak szapulták a feleségét? Valamit
akartak hebegni. A ház ura
azonban igen kedvesen mosolygott rájuk. - Tudom,
hogy Moretto hires képéről beszéltek az imént, a Házasságtörő
nő-ről, ugy-e? Sokan azt hiszik, hogy ez a palazzo reale-ban van.
Önnek van igaza, asszonyom. Az a kép a mi palotánk örökbecsü
műkincse. Ha ugy tetszik, megmutatom önöknek igen szivesen. A két nő
megkönnyebbülten lélekzett föl. Castellana
asszony rögtön föltalálta magát. - Látod,
hogy nekem volt igazam, a Házasságtörő nő csakugyan a
Doria-palota kincsei között van. A grófné
csak a vállát vonogatta. - Jöjjenek
hölgyeim, érdemes arra, hogy megtekintsék. Ez a mi büszkeségünk. Benn
van a feleségem hálószobájában. - De...
de... de... - ellenkezett a grófné, aki sehogy sem tudott
kieviczkelődni kinos helyzetéből és aki nagyon szeretett volna
megszabadulni a ház urától, - én azt hiszem, kár volna most... a
vendégek... Önnek talán... Caesare
Doria azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Látszólagos douce
violence volt, édes erőszak, amivel a két asszonyt karonfogta és
szinte erőnek erejével magával vonszolta. Leczkét
akart adni a két kigyónak. IV. Egész
hosszu során a szebbnél-szebb termeknek vezette, huzta, czipelte
végig a két asszonyt, akik érezték a férfi elszánt föllépéséből, hogy
most egy kicsikét majd rájuk jár a rud. - Ecco,
itt vagyunk, - szólt végre Caesare Doria egy kis ajtócska előtt. Kopogott. Belülről
női hang válaszolt: - Szabad! A ház ura
fölnyitotta az ajtót és szinte betolta a két remegő asszonyt: - Tessék,
hölgyeim, itt van a Házasságtörő nő. Gyönyörü
szép látvány tárult a belépők felé: a ház fejedelmi szépségü
asszonyát látták egy magas emelvényen ülve. Egy trónszerü nagy
karosszékben. A ruhája ki volt kapcsolva és gyönyörüen formált,
vakitóan fehér keble szinte sugárzóan ragyogott a villámosan
világitott szobában. Balbi
Margherita, Caesare Doria felesége a kis gyermekét szoptatta. Ezt a
bukolikus látványt pedig irigykedve nézte a falról Moretto hires
házasságtörő asszonya. Februári
havas eső muzsikál az ablakomon. Mondhatom, nagyon pogány egy zene.
Kip-kop, kip-kop. Hogy az embernek még a lelke is vaczog tőle. A
lelke, melyet cseleget-csalogat napsugaras vágyakozás messze délre, a
narancsok országába, a dal hazájába, szép, fekete szemü asszonyok
csókos paradicsomába. Brr,
milyen velőt fagyasztó ez a nedves hidegség! És... és milyen gyönyörü
szép álom ott lenn a valóság, az élet. Ha én most
ott lehetnék! * * * Ha én most
ott lehetnék, Lalla néni osztériájában. Lenn, lenn, messze délen,
Szirakuzában. Szirakuzának szélső határán, a Parucca forrásánál,
melynek vize a szicziliai hegyekből fakad és a tenger alatt jut el a
városba. Thüh, ha
én most ott lehetnék! Tudom istenem, nagy öröme volna velem Lalla
néninek, meg az urának is, a még mindig peczkesen járó Checconak, aki
egész nap a konkurrensénél, a szomszéd osztériájában hárijánoskodik
és szerelmes történeteket hazudik a saját ifjukorából. Olyan
történeteket, melyek sohasem estek meg. Csak az ő délvidéki
fantáziájában formálódtak ki. Hazug sejtésekből hazug valóságok.
Jobban mondva, valóságos hazugságok. De meg
kell hagyni az öreg Checco mesternek, hogy igazán mestermódon
hazudik. Gyönyörüség őt hallgatni. Az ember szinte látja a
homlokán kidagadó ereken, hogy szülemlik meg a homlokcsont tulsó
felén a legszinesebb hazugság. De azt meg kell hagyni, hogy amit
hazudik, az szines, kedves. Öröm hallgatni. Nekem
nagyon szeret az öreg briganti mesélni. Mert látja, hogy milyen
szeretettel csüngök az ő fantáziájának kacskaringós tévelygésein. Én
igazán nagyon élvezem, mikor olyan gyönyörüen folyik ajkairól a
hazug szó, akár a Parucca vize, mely ott csobog el az osztéria előtt. Hát
mondok, miért ne hallgatnám meg élvezettel, mikor olyan pompásan
szövi a legkalandosabb mesék szines szálait?! * * * Hej, ha én
most ott lehetnék a Lalla néni, meg a Checco apó osztériájában! És
szivhatnám magamba a narancsok illatát és ernyőt csinálhatnék a
kezemből a homlokomra, hogy megóvjam szemeimet a melegen tüző
napsugártól, melyet szikrázva ver vissza a tenger csillogó tükre. És künn
ülhetnék a vadszőlővel befuttatott lugasban, mely kinéz a fehér
országutra és hallgathatnám csilingelését az öszvérek
kakasharangjainak, amint a nagykerekü talyigát négyen egymás elé
fogva, a meredek uton fölhuzzák. És egy
karcsu, fonatos üveg apuliai mellett elkoczintgatnánk Checco apóval,
aki, isten tudja, hányadszor magasztalná előttem a bor csodatevő
erejét és poharát a nap sugarában csillogtatva, erősitgetné a
régi olasz közmondást, amit már vagy huszszor hallottam tőle, hogy
aszondja: "é meglio di puzzar di vino, che d'aquasanta."
Már csak inkább a bor szagát érezzék meg rajtam, mint a szentelt
vizét. * * * Hej,
Checco apó, Checco apó, ha én most kelmeddel ott koczczinthatnék
vértforrasztó, lelket zsenditő tavaszi melegben az osztériája előtt
és elmondhatná nekem - ki tudja, hányadszor? - azt a megható, szép
hazugságot - scusi mille volte! - hogy is mondhattam hazugságot,
mikor a maga szerelmének története csöppentett, harmatos igazság! Ha
elmondhatná nekem most, mikor itt hallgatom a fütött szobában a
februári havas eső muzsikaszavát, melyet az ablakomon dobol el,
ha elmondhatná nekem most azt a megható történetét, hogy miként lett
a maga hüséges hitvestársa a Lalla néni, akinek a becsületes neve
Adelaida volt. Ha ezt
maga nekem most elmondaná! Ugy mint
akkor, mikor mi először találkoztunk. Tudja a valle pompeji madonna,
hogy mikor is volt ez. Annyi bizonyos, hogy akkor jóval fiatalabbak
voltunk. Maga is, én is, meg a Lalla is, aki akkor még Adelaida volt.
És nagyon szép volt. Pe crisse, olyan szép volt, hogy fekete szemének
tüzes villogásától inkább mámoros lettem, mint három foglietta
frascatitól, a legtüzesebbtől!... * * * Hej, de
szivesen elhallgatnám magát, kis öreg Checco most is, ugy mint akkor. Lalla néni
oda ülne mellénk, ugy, mint akkor. És maga a
karjával átfonná az ő karcsu derekát, ugy mint akkor és elmondaná a
maguk szép, szivhez szólóan megkapó, könyet fakasztó történetét. A
szerelmük történetét. Diadalmaskodó szerelmük bübájosan kedves
emlékeit. Még most
is emlékezem reá, milyen nagyon meghatott, mikor először hallottam. És milyen
nagyon meghatott, mikor többször is hallottam. Talán tizszer is,
talán huszszor is. Hiszen én minden esztendőben megfordulok itt a
csodás romok mellett és a Parucca csobogó hullámai mellett, a
narancsok, a czitromok, a myrtusok, a tüzes dalok és tüzes asszonyok
földjén. Itt a maga kis osztériájában. És maga
minden esztendőben elmondja nekem életének gyönyörü regényét, mely
minden esztendőben szebb lesz és meghatóbb. Mint ahogy gyarapodik,
öregbedik évről-évre tüzes lángja a montelupoi bornak, meg a
montefiasconi etrur nedünek. * * * Ha én most
ott lehetnék a maga kis osztériájában, tudom, hogy megint igy mondaná
el nekem a bájos idillt: - Éppen a
kecskéimet tereltem a kut felé, mikor a messze távolból egy
asszonyszemély közeledését pillantottam meg. Nagy, siető lépésekkel
közeledett felém a tenger partjának mentén. Fején piros kendőt
viselt, mely csak ugy lángolt az átlátszó kék levegőben. A
járásáról ismertem reá. Az imbolygó, ringó, libegő járásáról. Lalla
volt. Az én
imádott Lallám. Az én
szivemnek a menyasszonya. A madonnája. Valami
fájdalmas sejdités szállt meg. Bajnak kellett történni, hogy az én
királyném kiszökött a faluból és engem fölkeres. Lélekszakadva
futottam eléje. A
szirén-barlang előtt találkoztunk. - Lalla,
Lalla, - kiáltottam eléje, - mi történt? A keblemre
borult az a hüséges teremtés. De keserves zokogását nem tudtam
megérteni. - Mi baj?
Mi lelt?... Én gyönyörü madonnám? Megfürdetem bordái között késemet
annak, a ki téged bántani merészkedett. Hát aztán
kitudódott lassacskán a valóság. Lalla
csukló zokogással mondta el. A szülei
tudni sem akarnak most már rólam, a szegény kecskepásztorról, amióta
az öreg Muccio, akinek háza van, meg kecskéi vannak, meg juhai is
vannak, meg szőlői is vannak és uzsorakövetelései is vannak, - mióta
ez a vén teppa-virág kijelentette a szülők előtt, hogy ő feleségül
óhajtja Lallát, az én Lallámat. A szülők
száz kézzel is odaadnák, ha száz kezük volna. Odaadnák ehhez a
gazdag, vén kiaszott tüzhányóhoz... És... és... itt nincs semmi
segitség. Lalla
azért szökött ki hozzám, hogy ezt velem közölje és hogy rávegyen
engem arra, hogy közösen keressük az utolsó megoldást a tenger
mélységes hullámai között. Én
önkénytelenül a tőrömet szorongattam. Majd
megtanitom én azt az öreg uzsorást. Tudom istenem, elmegy majd a
kedve attól, hogy az én Lallámra vessen szemet. De Lalla
égre-földre esküdött, hogy ezzel nem érnénk semmi czélt. Ha megölöm
is az öreg Mucciót, az enyém ő nem lehetne. Mert hiszen elcsuknának,
talán még föl is akasztanának. És mi lenne akkor ő belőle? És a
szegény leány sirt és zokogott. Ugy, hogy
engem is egészen megpuhitott. - Hát jól
van, - mondok neki, - itt csakugyan nincs más mód, mint az, hogy ha
már az életben nem lehetünk egymáséi, a halálban egyesüljünk.
Beleugrunk a tengerbe. - Bele ám,
a majd megmondom micsodába, ti kis szamarak! Ezt egy
ismeretlen hang rivallta ránk a hátunk mögött. Megijedve
néztünk körül. A
szirén-barlangból, mely előtt ültünk, egy férfi lépett ki. Egy
gyönyörü, szép, daliás férfi. Az lepett meg bennünket a feddő
szavaival. - Még az
kellene, - folytatta mosolyogva, - hogy egy ilyen szép pár cseléd a
tengerbe ugorjék egy vén uzsorás miatt. Lalla
megdöbbenve nézett az idegenre. Én
bizalommal tekintettem feléje. Megismertem
első pillantásra. Marchianne
volt. A hires briganti-vezér, akitől az egész vidék rettegett. Nekem
nagyon jó emberem volt. Sokszor küldtem neki proraturát,
bivalysajtot, meg kenyeret, ha hozzám izent, hogy kifogyott az
éléstára. - Már
ilyen szamárságot ne tégy, Checco pajtás, hogy ilyen szép leánnyal a
tengerbe fullaszd magad, mikor olyan szépen élhettek együtt,
boldogan. - De mikor
- - Csitt, -
förmedt reám parancsoló hangon, - most én beszélek. És Marchianne
mindig tudja, hogy mit beszél. Odafordult
Lallához és igy szólt hozzá: - Ismerlek
kis leányom, te Adelaida vagy, akit mindenki Lallának szólit. Jó kis
leány vagy. Látom, szereted ezt a szerencsés ficzkót; aki nekem is jó
barátom. Esküszöm, hogy boldogok lesztek egymással, ha igazán
szeretitek egymást. Marchianne nem marad adósa senkinek se
bivalysajttal, se puskagolyóval. Eridj szépen haza, kis leányom.
Nyugodt lehetsz. Ez a ficzkó, ez a szerencsés ficzkó a te férjed
lesz. A Madonna ugy segitsen engem, a valle pompeji madonna. Lallát egy
darabig elkisértem. Mikor
aztán visszatértem, a rettegett briganti már nem volt sehol. Nagyon
nyugtalan voltam és egész éjjel szemet sem hunytam. Vajjon mit fog
Marchianne tenni? Mert bizonyos voltam benne, hogy ő a szavának ura
lesz és az igéretét beváltja. Másnap
déltájban, mikor megint a folyóhoz tereltem kecskéimet, észrevettem
messziről Lalla közeledését. Futottam
eléje eszeveszetten. Az arcza
csak ugy ragyogott a boldogságtól. - Mi
történt? Mi történt? - kiáltottam feléje már messziről. A leány
lihegve beszélt: - Csuda
történt, Checcóm, csuda történt. Ma reggel az öreg Muccio fölkereste
az édesapámat és tudtára adta, hogy ő csak tréfából kérte meg tőle a
kezemet. Neki eszeágában sem volt, hogy engem feleségül vegyen. Ő
tudja, hogy én Checcót szeretem. És ő azt akarja, hogy én Checcóé
legyek. És mivel, hogy tudja azt is, hogy Checco szegény ficzkó, hát
ő ötszáz lirát küldött apámnak, hogy ő engem neked adhasson. Az apám
nem tudott hova lenni az ámulattól. Azonban kijelentette, hogy ő nem
kapott semmiféle ötszáz lirát. - Majd
megkapja, - szólt az öreg Muccio és sietve eltávozott. Alig
maradtunk magunkra pár perczig, egyszerre csak beállit hozzánk a
tegnapi idegen. Az apám is
megismerte és egy kissé meghökkent. Az idegen
barátságosan mosolygott rá: - Látom,
megismertél. Marchianne vagyok. A rettegett briganti. Ne félj, nem
lesz semmi bántódásod. Ellenkezőleg. Azért jöttem, hogy a
leányod boldogságát biztositsam. Ő Checcot szereti. Checco már
sokszor kisegitett engem a bajból és én hálás vagyok iránta. Checco
nagyon derék, jóravaló ember. És nem szegény ficzkó többé. Az öreg
Muccio ime itt küld általam neked ötszáz lirát a Checco és Lalla
számára. Én kértem reá - (nevetve mutatott a pisztolyára) - és ő
szivesen teljesitette kérésemet. Most aztán boldogok lehetnek a
fiatalok. Követelem tőled az apai áldást. Az apám
ennek a követelésnek nem tudott ellentállni (milyen varázsereje van
Marchianne pisztolyainak!) és készséggel megadta apai áldását. * * * Hej,
Checco barátom, Checco barátom, milyen szépen elmondanád te nekem ezt
a gyönyörü szerelmes históriát, ha én most ott ülhetnék melletted a
napsugaras lugasban a te osztériád előtt. De hej, én
még itthon vagyok és fájó melanchóliával és vaczogó lélekkel
hallgatom, hogy muzsikál az ablakon a februári havas eső: kip-kop,
kip-kop! I. Sirályokat
etetni nagyon kedves szórakozása az én kis unokámnak. Már kora reggel
ellátja magát magokkal meg kenyérmorzsákkal és ugy indulunk neki a
tengerpart hosszán a távoli szikláknak, ahol csoportosan tanyáznak a
sirályok. A fürdőhely közelében már nagyon elkényeztette ezeket
a vizi szárnyasokat a vendégek beczézgetése. Egyre etetik őket és
mindig jól vannak lakva. Ellustultak tehát és ügyet sem vetnek a hivó
füttyre. Hanem ott künn a messze sziklák között, ahol még a saját
emberségükből kell kihalászniok a mindennapi tengeri halakat, már
éppenséggel nem olyan rátartósak. Rajostul röpködnek körül bennünket,
gyönyörü iveket hasitva a levegőben, Laczi urfi nem csekély
gyönyörüségére, aki nagy, kerek, mosolygó szemekkel nézegeti, mint
kapkodják el ijjogva-vijjogva ezek a nagycsőrü madarak a levegőbe
dobott magvakat, morzsákat. Néha még
messzibbre is ki szoktunk rándulni. Nagy szélcsend idején ugyanis
ráakadtunk egyszer a költő jégmadarakra. Ezek a biborvörös és zöld
szinekben tündöklő Halcyonék olyan édes-fájó hangon tudnak énekelni,
akár a pacsirták. Kezesek és szelidek és Laczika apró kis tenyeréből
mohón kapkodták el a nekik szánt alamizsnát. Nagyon
megszerettük ezeket a kedves, hegyescsőrü kis jégmadarakat és fürdői
életünk halcyonikus napjai alatt, ahányszor az idő csak megengedi,
ki-kirándulunk a tenger partján hosszan elhuzódó fehér országuton,
ahhoz a csendes kis öbölhöz, ahol a jégmadarak fájó zokogása
belefullad a tenger csendes zugásába. A minap
egy ilyen kirándulás alkalmával a tengerparton egy asszonyt
pillantottunk meg. Egy
sziklán ült és fejét a kezére hajtva, merengett a messze távolba.
Mozdulatlan volt, akár egy szobor. A merengésnek, a bánatnak szobra.
Szép fiatal arczán végtelen nagy fájdalomnak a kifejezése ült. Talán
észre sem vett bennünket. A tengert nézte csupán, a végtelen,
határtalan nagy tengert. Mintha attól várna, attól esdekelne, attól
követelne valamit. A madarak hiába röpködték körül gubbasztó alakját;
ügyet sem vetett rájuk. Csak szomoru siránkozásukra sóhajtott föl
néha, hogy aztán szenvtelen merengéssel csüngjön továbbra is a tenger
nagy végtelenségén. Nagyon
nagy bánata lehetett ennek a szép fiatal asszonynak és nehogy
zavarjuk, gondosan kerültük a közelségét. Természetes,
hogy ez a szomoru asszony, aki annyira emlékeztetett az Apollo és
Diana által oly mérhetetlenül sujtott Niobéra, Tantalus szerencsétlen
leányára, nagyon felkeltette érdeklődésemet. Ennek a
vidéknek szines népviselete volt rajta. A nép gyermekének látszott,
bátor arcza olyan előkelő, olyan nemes szép volt, hogy akár
királynénak is nézhettem volna. Egy
osteria rugott ki az országutra. Abban tudakozódtam az ismeretlen
után. A padrone,
egy még javakorabeli férfi, összeránczolta a homlokát, mikor
megértette a kérdésemet. Kelletlenül
adta meg a választ. - Azt az
asszonyt gondolja... a Naeniát? Hiszen az... Itt a feje
fölött tánczoltatta az ujjait. Aztán némi szünet után hozzátette: -
Bolond... meg van őrülve. Részletesebben
szerettem volna megismerni Naenia történetét, de a padrone nem akart
beszélni. Csak a kezével legyintett. Hagyjam őt békében. Kiváncsi
érdeklődésem most még inkább föl volt csigázva. Valami szomoru, nagy
drámát sejtettem, mely ennek a szegény, szép asszonynak a lelki
világát megrázkódtatta. Egy klasszikus nagy fájdalmat, mely alatt az
a nő összeroskadt. A
fürdőhelyen senki sem tud róla valamit. Hány ilyen
nagy dráma játszódik le az apró kis falvakban, egyszerü népek között
és nincs, aki megirja, nincs, aki megsirassa. Elhatároztam,
hogy fölkeresem azt a kis halászfalut, a dráma eredeti szinhelyét.
Kell, hogy nyomára jöjjek Naenia drámájának. Mikor a
hotel igazgatójával közöltem szándékomat, hogy abba a kis faluba
szeretnék kirándulni és tudakozódtam annak lakossága felől,
mosolyogva mondá: -
Eltaláltam, hogy kihez megy abba a kis faluba. Ugy-e, hogy
Veleddához, ahhoz a hires irónőhöz? Meglepetve
kérdezém: - Hogyan,
Veledda Columbina, a hires regényiró ott lakik? Hiszen akkor minden
rendben van! És egy
félóra mulva már utban voltam a kis szicziliai halászfalu felé, annak
nagy irónőjéhez. II. Már
messziről megpillantottam azt a házat, melyben az irónőnek laknia
kellett. Az egyetlen ház volt, mely kivált a sok nyomoruságos viskó
közül. A XIV. századból való pisai nyers épitkezés volt, vörös-barna
patina ülte meg a falait. Magas dombon állott egy kert közepében,
melyben a délvidék bujálkodott tropikus gazdagsággal. Egy cselédleány
jelentkezett a csengetésemre. Beküldtem a névjegyemet és pár
percz mulva már a Cenere hires szerzője előtt állottam. Nyájas,
előzékeny szeretetreméltósággal fogadott. Én
udvariasan mentegetőzni igyekeztem. - Itt
vagyok már pár hete ezen a vidéken, mely csupa költészet. Ugy érzem
magamat, mintha a Parnasszuson laknám. És ha már a Parnasszuson
vagyok, nem akartam elkerülni a Likeri-t, a Parnasszus
legmagasabb csucsát, ahol a "Cenere" szerzője lakik. Nagyon
hizelgett ő nagyságának ez az én mitológiai kirándulásom és igen
kedves volt hozzám, különösen mikor látta, hogy ismerem irodalmi
tevékenységét és azokat a szép történeteket, melyeket ennek a
félreeső vidéknek szerény lakóiról annyi poézissel megirt. Ez után az
ügyes bekopogtatás után elérkezettnek láttam az időt, hogy átsimuljak
jövetelem igazi czéljához. - Akárhány
alakot látok itt, - mondám udvariasan - mindig ugy tetszik nekem,
hogy már ismerem őket. Ismerem a Signora könyveiből, szines
leirásaiból. Akadtam azonban egyre, aki különösen felkeltette
figyelmemet. A Signora bizonyára tudni fogja a történetét. - Ki az? -
Tudakozódtam utána. Naenia a neve. És ez a név, melyet a gyász
istennője viselt volt, nagyon talál arra a szegény asszonyra. - Ah, a
Naenia! Az Ino felesége! Szegény asszony! Persze hogy ismerem, persze
hogy tudom a történetét. Hol látta őt? - A
tengerparton ül folyvást, szinte mozdulatlanul. Nagyon megsajnáltam.
És egy osteriában kérdezősködtem felőle. - Ott a
tengerparton? A Zelu zio osteriájában? Ott ugyan nem szivesen
beszélnek arról az asszonyról. - Magam is
ugy tapasztaltam. - Azt
elhiszem. Nos, ha nagyon érdekli az az asszony, elmondom a
történetét. Habár legközelebb már nyomtatásban is olvashatja
majd, mert meg akarom irni. Látja? Egy kis
jegyzőkönyvet kapott föl az iróasztalról, lapozgatott benne és
megmutatott egy lapot. Egyetlen
szó állott ott háromszor aláhuzva. Halcyone. - Elmondom
önnek és nem bánom, ha el is irja előlem. Hiszen mi egészen más zónák
alatt szolgáljuk a muzsát. Valami
narancsszörpöt hozott be a cseléd. Igen üditő
volt és nagyon jól izlett. Ő nagysága
intett, hogy foglaljak helyet vele szemben egy kényelmes
karosszékben, kikergette a nagy kutyát, mely egyre dörmögött és
miután a mise en scéne-t eléggé jól beállitottnak találta,
hozzáfogott Naenia történetének elmondásához. III. - Annak a
történetnek, melyet erről a szegény asszonyról irni akarok, azért
lesz Halcyone a czime, mert a szerencsétlen Naeniának a
tragikuma nagyon hasonlit Ceyx király boldogtalan feleségének,
Halcyonénak a drámájához. Nem tudom,
emlékszik-e még a mitologiának erre a rokonszenves, bájos alakjára. Halcyone,
aki Aeolusnak és Aegialénak volt a leánya, a legboldogabb házasságban
élt férjével, Ceyx királlyal. Csak a tündérországban hajtanak ki a
boldogságnak ilyen gyönyörüséges virágai. Soha semmi borus felhő
az ő nagy üdvösségükre árnyat nem vetett. Az ilyen nagy boldogságot
még az istenek is megirigylik. Hát még az istennők! Különösen a
kékszemü Junót bántotta ez a tiszta idill és mindenáron meg akarta
zavarni. Azt mondják, volt rá oka is, mert Halcyone egyszer valami
asszonyi gyöngeséggel megbántotta az istennő hiuságát. A bosszu nem
maradt el. Ceyx egy izben tengeri utra kelt és nem tért többé vissza.
Juno ugy intézte, hogy hajótörést szenvedjen és a vizbe fulladjon.
Halcyone nap-nap mellett leste a tengerparton férje érkezését. És
mindennap áldozott az isteneknek. Pluto végre megsajnálta a
szerencsétlen asszonyt és megengedte Ceyx árnyékának, hogy neje
álmában megjelenhessen és vele halálát közölhesse. És mikor
másnap Halcyone a tengerparton megpillantotta férje holttestét,
melyet a hullám kidobott, a tengerbe ölte magát. Az istenek
megsajnálták az ily gyászosan elpusztult szerelmeseket és
átváltoztatták őket jégmadarakká. Halcyonékká, melyek olyan
bubánatosan szomoruan tudnak énekelni. Szegény
Naeniának is ilyen szomoru sors jutott osztályrészül. Bukolikus
idillben élt a férjével, Inóval. Gyerekkoruk óta szerették egymást,
mikor a hegyek között a kecskéket legeltették. És amit fiatal
korukban egymásnak igértek, azt beváltották, mikor felnőttek. A
legboldogabb pár volt az egész vidéken. És sugárzó szép volt mind a
kettő. Ino is Naenia is. Hát nem megirigyelte boldogságukat a sors?!
Itt a sors a Zelu zio korcsmáros kaczér és csalafinta feleségének a
képében jelentkezett. Ez a parázna asszony nem tudta nézni ezt a szép
tiszta házaséletet. Szemet vetett Inóra, de nemcsak szemet, hanem
hálót is és - hiába, csak férfi a férfi! - elcsábitotta.
Megszöktette. Elmentek messze, messze tengerekre. Ino és a gonosz
Lara. Annak most már négy hónapja. És azóta semmi életjelt sem adtak
magukról. A szegény
Naenia ott ül egész nap a tengerparton - hiszen maga is látta őt! -
és hallgatja a Halcyonék sikongását, zokogó sirását és nézi, nézi a
tenger végtelenségét. Attól várja, hogy neki visszaadja a férjét, az
ő Inóját, lelkének feledhetetlen szerelmét. Nem szól senkihez. Nem
érti meg, ha hozzá szólnak. - A lelke ott barangol messzire – a
hütlen embernél. Zio Zelu persze nem bolondult meg, hogy az asszony
faképnél hagyta, de egész nap csak dörmög és mohog az osztériájában. Ennek a
szegény asszonynak a sorsa engem is nagyon megrenditett. Egy
klasszikus drámának élő hősnője. És meglássa, a vége az lesz, ami a
szegény Halcyone-é volt, - a tengerbe veti majd magát... IV. És a
hirneves irónőnek igaza volt. Naeniát
utólérte Halcyone sorsa. Nem tudta tulélni férje hütlenségét. Egy
napon ott jártam a kis öböl mellett és ott láttam az egész falu
népét. Szegény
Naeniát keresték, aki a tengerbe ugrott. Egy hajó
jött tegnap messze vizekről és az hozta hirül Ino halálát. Naenia
ennek hallatára a tengerbe dobta magát és belehalt. A
holttestét azonban nem találták meg. Hiába
keresték napokon át. Eltünt. ...És
most, ha arra járunk a kis öböl felé, nem látjuk többé a szomoru szép
Naeniát. De ugy tetszik, mintha a Halcyonék szomoru sirása most még
jobban belemarkolna a szivünkbe, mint azelőtt. I. Egy izben
- igy beszéli ezt az Attikai éjszakák szerzője, A. Gelliusz -
több görög és római ifju, aki ugyanahhoz a bölcseleti iskolához
tartozott, hajón evezett Aeginából Pireuszba. Éj volt, a tenger
mozdulatlan, az évszak nyárias s az égbolt teljesen derült. Ott ültek
mindnyájan a hajó hátsó részén egy csoportban s szemüket a ragyogó
csillagokra szögezték. Ezalatt egyesek, akik a görög tudományban igen
jártasok voltak, elmésen és tudományos készültséggel társalkodni
kezdtek arról, hogy mi az a hamaxa? Melyik a nagy és melyik a kis
medve? Miért nevezik igy? Melyik oldalára fordul az a muló éj egyes
időszakában? S hogy miért csak erről az egyről állitja Homeros, hogy
mindig fönn ragyog, holott még a többi le nem nyugodott? Erre aztán
hosszu vitatkozás keletkezett. Nagyon
hosszu, nagyon tudományos, nagyon száraz és ugy látszik, nagyon
unalmas vitatkozás. Masuriust,
aki már hét év óta ős-filozopter volt Aténben, de ahelyett, hogy
magát ebben a muzsáknak szentelt hires városban a bölcseletben és
szép tudományokban tökéletesitette volna és szorgalmasan fölkereste
volna a világhirü Taurusz előadásait, vagy hallgatta volna
Peregrinusz Proteusz czinikus bölcselőnek tanitását, inkább az
ibolyakoszoruzta Aténnek szép hölgyei után futkosott és az agorán
állott egész nap lesben, mint macska az egérre; ezt a Masuriust
bizony már nagyon untatta ez a sok fecsegés, nyakatekert epagoge,
mellyel mindenki ugy csavarintotta az okoskodását, hogy
látszólag neki legyen igaza. Egy
darabig csak türelemmel hallgatta őket, de aztán közéjük cserditett: - Ugyan
hagyjátok már abba ezt a sok hülyeséget! Már untat. Hát igazán nincs
okosabb dolgotok a csillagos éjszakában, mint hamaxázni, meg görög
szógyökeret keresgélni? Én igazán nem is értem, mit akartok ti, mit
akarunk mi itt mindnyájan a görögöktől? Mit majmoljuk őket,
holott nekünk otthon Rómában volna a helyünk? Van ott is elég okos
ember, elég tudós ember! Tanulhatna a mi ifjuságunk azoktól eleget. - No lám,
no lám, - szólt Szulpiciusz - hogy nekibuzdult ez a Masurius! És
tudjátok, hogy sok tekintetben igazat adok neki! Fábiusz,
egy szép barna fürtü ifju, gunyosan jegyezte meg erre: - Hát
hiszen olykor a vak is talál garast. És jól mondja a görög közmondás: Polláki
kai móros anér mála kairion eipen. - És amit
Masurius mond, hogy otthon nagyon is görög kaptafára kezdik már huzni
a római kulturát, ebben tökéletesen igazat adok a mi öreg
barátunknak. Egész Róma elgörögösödik már. Az isteneink görögök, a
nyelvünk teli van göröggel, a szokásaink görögök, az életmódunkban
a görögöt majmoljuk és Rómában manapság már csak azt tartják
előkelőnek, ami görög. - És te
mégis hét esztendő óta élősködöl itt Aténben a görög tudomány emlőin,
- vágott közbe Gelliusz. Luciusz,
akit csiklandós humoráról ismertek, hirtelen rászólt Gelliuszra: - Tévedsz,
azok az emlők, melyeken Masurius hét év óta Aténben élősködik, nem
tartoznak a görög tudományhoz... Nagy és
hangos nevetés kaczagott bele a nyári éjszakába. Masurius
velük nevetett. - Az apám
mindenáron azt akarja, hogy én itt megokosodjam. Hát okosodom is. Az
okosságot pedig a szép görög nőktől szerzem, akik a szigoru törvények
ellenére, melyeket itt a moikheia, a házasságtörés ellen hoztak,
vigan és nagy ügyességgel tördelik a házasságot. - Vigyázz,
- figyelmeztette Luciusz, - hogy a sok tördelésben a saját nyakadat
ne törd! Masurius
legyintett a kezével. Gelliusz pedig igy szólt: - Igaz,
hogy a moikheiát nagyon szigoruan büntetik a görög törvények. A férj
a tettenért csábitót büntetlenül megölheti, vagy pörbe foghatja, az
asszonyt pedig tüstént el kell hogy a háztól kergesse. De azért
nálunk otthon Rómában is - noha az állam nem avatkozik az
adulterium, a házasságtörés dolgába - a férjnek jogot ad arra,
hogy a hütlen asszonyt megölhesse, a csábitón pedig tetszés szerint
boszut álljon. - Nálunk
is megölheti a férj a neje csábitóját - jegyezte meg Szulpiciusz. - Meg is
ölheti, vagy pénzbirságot róhat rá. Miként Anniusz Milo tette C.
Sallustiusszal, a hires történetiróval. Hiszen ismeritek az esetet? -
Ezt Gelliusz mondta, aki eddig csöndben hallgatta őket. A kérdésre
nem kapott választ. Kisült,
hogy egyikük sem ismeri Anniusz Milo és C. Sallustiusz esetét. Szulpiciusz
rá is szólt Gelliuszra: - Én nem
hallottam ezt a történetet. Mondd el, ha érdekes. A többiek
is kérték. És
Gelliusz készséggel vállalkozott rá. II. A hajó
lassan haladt a pireuszi kikötő felé. Csak ugy szikrázott a sok
csillag a nyári égbolton. A levegő üde volt és balzsamos. A római
ifjak közelebb huzódtak Gelliuszhoz, akiről tudták, hogy tele van
régi emlékekkel és hogy mindent följegyzett, amit valaha olvasott
vagy hallott Attikai éjszakák czimü gyüjteményes munkája
számára. Kiváncsi
érdeklődéssel hallgatták tehát elbeszélését. - Csodálom
- igy kezdette - hogy nem tudtok erről a történetről, holott Markusz
Terentiusz Varro apróra megirta ezt a sikamlós, hunczut históriát a
tőrbe került Sallustiuszról és a rókaeszü Anniusz Miloról. Ez az
Anniusz Milo nemcsak rókaeszü volt, de nagy gazember is, aki nagyon
szeretett jól élni és egész vagyonát elharácsolta a jómódért.
Nyalánkabb volt Lukullusznál és ő mondta egyszer, hogy nem
is ebéd, melyen asztalra nem kerül számoszi páva, frigiai
császármadár, médiai daru, ambraciai gödölye, kalcedoni tinnhal,
tartéziai angolna, pesszinuntiumi lazacz, tarentumi osztriga,
fésü-kagyló, róduszi kecsege, szicziliai sügér, thasusi dió, egyptomi
datolya és ibériai makk. - Na, ez
ugyan értett hozzá, - vélekedett Szulpiciusz. - Me
hercule, értett bizony! De aztán bele is pusztult ám az egész
vagyona. A jó életmódba, meg a közéletben való szereplésébe. Hiszen
bizonyosan tudjátok, hogy tüzött össze Klodiusszal, mikor ez az
aedilisi állásra pályázott és hogy Cicero szerint, aki őt Pompéjusz
ellen a szenátusban védelmezte, három örökséget pazarolt el
választási czélra. De különösen el volt keseredve Sallustiusz ellen,
aki Klodiusz meggyilkolása miatt keményen föllépett ellene a
szenátusban. - Igen,
igen, - vágott közbe Luciusz - erre emlékszem; hiszen Cicero volt a
védője! - Ugy van.
Milo nagyon el volt keseredve Sallustiusz ellen és boszut tervelt
ellene az agyafurt rókaeszével. Hát ki is fundált aztán olyan gaz
tervet, mellyel ugyancsak sarokba szoritotta Sallustiuszt, a hires
történetirót, Cézár barátját, Numidia egykori kormányzóját, a bellum
Jugurthinum iróját. Valósággal tőrbe csalta és csufosan elbánt vele.
Sallustiusz ugyanis arról volt ismeretes, hogy nagyon csapodár és
élvezeteket hajhászó ember. Ezt a gyöngéjét használta ki Milo,
hogy csuffá tegye ellenségét. Milonak a felesége Sulla diktátornak a
leánya, Fauszta volt. Nagyon szép, szemrevaló asszony, akinek
kegyeiért Sallustiusz nagyon is esengett. Milo nem szerette a
feleségét, de boszuja eszközéül nagyon alkalmasnak találta. - Volt
Milonak tudomása arról, hogy Sallustiusz az ő nejére áhitozik? -
kérdezte az egyik hallgató. - A
janitor ügyetlensége következtében a kezébe jutott Milonak egy levél,
melyet Sallustiusz titokban akart Fauszta kezébe csempészni. Ez a
levél - noha nem volt rajta aláirás - nagyon is elárulta az öreg
államférfi gyöngéd érzelmeit és már magában véve is hatalmas eszköz
lett volna arra, hogy vele Sallustiusz - a neje csábitója - ellen
föllépjen. De nem érte be ezzel. Példás boszut akart állani
ellenfelén. -
Moikheia? - kérdezte Masurius. - Igen,
moikheia, házasságtörés, vagy, mint nálunk otthon mondják:
adulterium. Élni akart azzal a korlátlan megtorló hatalommal, melyet
a házasságtörés neki biztosit és némileg rendeztetni Sallustiusszal
az ő nagyon is zilált anyagi viszonyait. Sallustiusz levelével a
kezében berontott a feleségéhez, Fausztához és igy szólt hozzá: "Te
a hátam mögött az ellenségemmel, egy idegen férfival,
Sallustiusszal, szövetkeztél és szerelmét elfogadtad. Hiába tagadnád.
Ez a levél, melyet ő ma intézett hozzád és melyet a janitortól
sikerült elcsipnem, mindent elárul. Nagyon jól tudod, ugy-e,
hogy törvényeink szerint az adulterát, a házasságtörő asszonyt a
férjnek joga van megölni. Én is megölhetnélek, Fauszta. De én nem
akarlak sujtani. Hiszen a mi szivünk már rég nem érti meg egymást.
Azért tehát megkegyelmezek neked, ha segitesz abban, hogy
lesujthassam az én régi ellenségemet, Sallustiuszt, aki egész
életemnek a megrontója." - Fauszta sirt; könyörgött, tördelte a
kezét. De Milo halállal fenyegette, ha nem jár a kezére. Az asszony
végre is megtörött és vakon engedelmeskedett az urának. Milo
leültette és egy levelet iratott vele Sallustiusznak. Szólott pedig
ez a levél a következőképpen: "Üdvözlégy
Crispusom, legkedvesebb kis bolondom, aki után, mikor nem vagy
nálam, bizony Isten, mindig vágyódom, de különösen az olyan napokon
keresi szemem az én Crispus Sallustiuszomat, amilyen a mai; mikor a
tavasz langyos levegője átjárja az ember lelkét. Kérem az Istentől,
hogy te is sokat gondolj rám a Kvirinálison büszkélkedő
palotádban, ha ott vagy, avagy a horti Sallustiani virágos lombjai
között, ha sétálsz. Én szeretettel áhitozom a te erős karjaid közé
és itt küldöm a titkos kulcsot, mellyel szobámba juthatsz. Milo ma
Tiburba utazott és a janitor nem fogja a főkaput előled elzárni.
Tehát estére, ma estére!" Ezzel a
levéllel csalta tőrbe a gaz Milo az ő hires ellenfelét, Sallustiuszt. - Csodálom
- vélekedett Lucinusz - hogy olyan óvatos, okos ember, mint aminő
Sallustiusz lehetett, gyanutlanul lépre ment. - Nincs
azon semmi csodálkozni való - válaszolt Gelliusz. - Ha szép
asszonyról van szó, még az öreg Jupiter is elveszti az eszét.
Sallustiusz sem járt különben. Bizony, mikor csillagos szőnyegét az
égre teritette az Est, besurrant ő Milo házába és a titkos kulccsal
benyitott Fauszta szobájába. Ott aztán szörnyü és kinos meglepetés
várt rá... Miloval találta magát szemben, aki mögött két izmos
rabszolga állott, korbáccsal a kezükben. - A
kezemben vagy tehát - vigyorgott feléje Milo. - Végre a kezemben
vagy, életem megrontója! Most tehát leszámolhatok veled. Sallustiusz
büszkén, egyenesen, gőgösen, daczosan nézett vele farkasszemet. - A
kezedben vagyok. Megölhetsz, Milo. De Milo
gunyosan kaczagott. -
Megölhetnélek. Igaz. Jogom van hozzá. A római törvények megengedik.
És bizony, nem tagadom, nagy kedvem is volna hozzá. De hát szerencséd
van, Sallustiusz. Nagy szerencséd van, mondhatom. - Végezz
velem, Milo, parancsolj rá a rabszolgáidra, hogy öljenek meg. De ne
üzz gunyt belőlem. Nem akarok kegyelmet tőled. Végezz velem! -
Szerencséd van, Sallustiusz, - ismételte Milo. - Nem török az életed
ellen. Mert nem volna semmi hasznom belőle, ha megölnélek. Nekem
pedig most már a haszonra kell tekintenem. Mert éppen miattad hágtam
minden vagyonomnak a nyakára. Az adulteriumért jogom van tőled anyagi
kárpótlást követelni. Követelek is. Elég gazdag vagy, Sallustiusz. Én
meg szegény vagyok. Abból a nagy vagyonból, melyet Numidiában
összeharácsoltál, a te régi ellenségednek leszel szives egy részt
átengedni. De egy tekintélyes részt. Érted? Sallustiusz
gőgös megvetéssel hallgatta e hitvány szavakat. - Mennyit
kivánsz? - kérdezte. - Sokat.
Nagyon sokat. És
adósságlevelet állittatott ki vele igen-igen nagy, tekintélyes
összegről. Egy egész vagyonról. Sallustiusz szó nélkül aláirta.
Milo elolvasta és gondosan eltette. - Eddig
rendben volnánk, Sallustiusz - szólt aztán. A szemében
csak most villant meg a gyülölet kék lángja. - De ne
hidd ám, hogy én ezzel aztán beérem. Ilyen szárazon nem fogsz innen
menekülni. Egy kis emléket mégis csak viszel majd innen magaddal.
Azért a sok-sok keserüségért, amit nekem okoztál. Aztán
intett a két rabszolgának. - Rajta! És a két
izmos kubikularius rávetette magát az egykori prokonzulra, Róma egyik
legtekintélyesebb férfiára és gazdájuk parancsára
addig korbácsolta őt szijas korbácsával, mig el nem alélt... Azután
hazavitette a Kvirinálison lévő palotájába Cajus Sallustiusz
Crispust, aki hetekig feküdt betegen e borzasztó kaland után. III. Csönd
volt, hogy Gelliusz az elbeszélését befejezte. Csak az evezők
csobogását lehetett hallani. Elsőnek
Masurius, az ős-filozopter szólalt meg: - Plutóra
mondom, hogy ezeknek az ibolyaszemü, szőkefürtü, fehér karu, ringó
járásu görög asszonyoknak a csókja megéri azt a néhány korbácsütést,
megéri még a halált is! Éj volt, a
tenger mozdulatlan... És az ifju bölcselők már nem a kis és nagy
medvéről s a többi égitestekről vitatkoztak, hanem egészen más
csillagokról. Szobám
ablakai a tengerre néztek. Reggel, ha fölébredtem, végtelenségének
nyugalmán pihenhetett tekintetem. Déltájban szikrázó,
csillámló tükre kápráztatta a szememet. Alkonyatkor elringatta
lelkemet bübájos szineivel, hullámainak csöndes locsogásával,
mértékének, arányainak rejtelmességével. És én
reggel is, délben is, este is hü maradtam kaczér és félelmetes
ideálomhoz. Nem tudtam betelni a csodálásával. A tenger még a szép
asszonyon is tultesz. Nem lehet megunni. Minden pillanatban ujabb és
ujabb bájjal, szépségének ujabb csodáival kapja meg a lelkünket. De
valahányszor az ablakomból letekintettem reggel, délben, este,
mindannyiszor egy különös ember vonta magára a figyelmemet. Előkelően
öltözött öreg ember. Hosszu szakálla ősz volt, a bajusza fölfelé
kunkorodott. A nap minden szakában a tengerparton lehetett látni. Egy
ideig lassan bandukolt a viz szélén. Majd megállott és hosszasan
elmerengett a tengeren. Olykor meg mintha valami vad indulat fogta
volna el, magasra emelte a kezében lévő ostorfélét és elkeseredett
dühvel kezdte korbácsolni a tengert. Eleinte azt hittem, hogy talán
halfogó horog van a kezében, de akkor nem ütött, csapkodott volna
vele folyton-folyvást. Fölizgatta a kiváncsiságomat: vajjon ki lehet
ez az ember? Mit művel ez az ember? Mi baja ennek az embernek? Mit
keres ez az ember állandóan a tenger partján? I. Az első
ismerősöm, a kitől a rejtélyes ember felől kérdezősködtem, vállat
vont. - Az öreg
Xerxest gondolja, ugy-e? - Xerxest? - Nos,
igen, Xerxesnek nevezték el, mert ő is a tengert korbácsolja. Valami
jámbor, félkegyelmü ember. Azt beszélik róla, hogy családjának
valamelyik tagja a tengerbe fult. Szegény ember annyira a szivére
vette, hogy meghibbant az elméje. És tehetetlenségében nem tud
másképp bosszut állani a tengeren, hát ostorozza. Egy másik
ismerősöm már többet tudott. - Az öreg
Xerxes - már ő is csak igy nevezte - valamikor tengerészkapitány
volt. Aztán nyugalomba vonult. Egyetlen leánya volt, a ki
rejtelmes körülmények között - hogyan, miként: ma sem tudja senki, -
a tengerbe veszett. Ennek már több, mint féléve. Az öreget, a ki
egymagára maradt, egyetlen gyermekének halála nagyon megviselte.
Egész nap a tenger mellett ődöng. Nem közlekedik senkivel. És
valószinü, hogy a tenger ellen való elkeseredése jut kifejezésre
azokban az ostorcsapásokban, melyekkel dühében a vizet paskolja. Mindez a
fölvilágositás csak érdekesebbé tette szememben Xerxes kapitányt és
nem tagadom: egyre kerestem az alkalmat, hogy vele közelebbről
megismerkedhessem. Nem volt
könnyü dolog, noha naponkint találkoztam vele a tengerparton, nem
volt rá mód, vagy alkalom, hogy vele szóba állhassak. Mihelyt látta,
hogy valaki közeledik feléje, elfordult és irányt változtatott.
Szemmel láthatólag kerülte az embereket. Le is
mondottam nemsokára arról a szándékomról, hogy vele megismerkedjem.
El-elnézegettem ugyan néha az ablakból az öreg tehetetlen
haragját, de nem iparkodtam többé közel férkőzni hozzá. Előre nem
látott véletlen azonban mégis összehozott az öreg Xerxes-szel. Egy reggel
a szokottnál korábban ébredtem föl. Gyorsan felöltöztem és lementem a
tengerpartra. Kellemes, hűvös idő volt. A nap még nem hevitette
át a levegőt és kitünő kondicióban gyalogoltam a sima, fehér
országuton, mely a tenger szélén huzódott végig. A szulfáti szikla
felé tartottam és elhatároztam, hogy meg nem pihenek, a mig az első
sziklához el nem jutok. Jó másfél
órai koczogás után végre czélhoz értem. A szulfáti sziklához, mely
széditő meredeken tekint le a mély tengerbe. Lassu
lépésekkel kapaszkodtam fölfelé a köves meredeken és ime, nem csekély
meglepetésemre, egy fordulónál az öreg Xerxest pillantottam meg.
Sziklatömbön ült és a tenger nézésébe volt merülve. Ősz szakállával a
reggeli szellő játszott. Kezében most is ostor volt, melynek szijja
hosszan nyult végig a föld apró kövecsein. Nem
akartam az öreget zavarni és már megfordultam, hogy visszatérjek. De
a lábam alatt megcsikordult az apró kő s az öreg figyelmes lett
rám. - Hohó -
szólt kissé gunyolódó hangon - csak nem fél talán tőlem? Miért szökik
vissza? Kissé
zavarba ejtett váratlan megszólitása. Hebegtem valami mentegetés
formát, hogy nem akartam zavarni, hogy különben sem volt szándékom
följebb menni. Ugy tett,
mintha nem is hallotta volna. - Hiszen
mi már régi ismerősök vagyunk, ugy-e? - mondotta kissé szelidebben. -
Emlékszem, hogy lenn a tengerparton többször találtam magát. Aztán
kissé szigorubb hangon kiáltott rám. - Hát
miért nem jön? Ide ülhet mellém. Ne féljen, nem vagyok őrült. Pedig
nem volna csoda, ha az volnék. Ugy-e maga nagyon szereti a tengert? A
nyomorultat én is imádtam valamikor... No, üljön le. Innen
bujálkodhatik szépségének mezitelen bájában. Ide üljön mellém. A
sziklatömbön, melyen ült, én is helyet foglaltam közvetlen mellette
és arra az irányra néztem, mely felé hosszu, csontos kezével
mutatott. A meredek
szikla széditő magasban volt. Alattunk fehér tajtékhullám nyaldosta a
szirteket. II. Hosszu
szünet után megszólalt az öreg: - Cuneo,
tengerészkapitány vagyok. Az emberek elneveztek Xerxesnek. Az
lánczczal verte valamikor ezt a bestiát, én ostorral fenyitem meg.
Bolondnak tartanak. De ha velük azt teszi a tenger, a mit velem
cselekedett, őrjöngő kétségbeeséssel tépdesnék a hajukat. Egyetlen
leányom volt... egyetlen gyönyörüséges szép gyermekem... életemnek ő
volt a teljessége, a tartalma, és ez a hitvány bestia elrabolta. Fölemelte
ostorát és a tenger felé csapkodott. Majd kissé
megszelidülve folytatta: - Azaz,
hogy talán nem is rabolta el. Hiszen... hiszen szegényt én magam
kergettem a tengerbe. Ugy látom, érdekli magát. Elmondom. Negyvennyolcz
esztendeig jártam a tengert. Tavaly aztán, hogy a feleségem, szegény,
meghalt, nyugalomba vonultam. Haza kellett mennem egyetlen
leányomhoz, a kinek rajtam kivül nem volt senkije... Negyvennyolcz
esztendei hányattatás után, milyen jól esett megpihenni annak a
gyönyörüséges teremtésnek a közelségében! Mert kedves, szép volt,
bübájos volt az én kis Olimpiám. És hogy szeretett engem!... De azt a
másikat mégis csak jobban szerette. Azt a másikat. Én egy fiatal
hajóskapitánynak szántam őt, a kiről tudtam, hogy boldoggá tenné,
hogy aranyba öltöztetné, mint a tinoszi szüzanyát. De Olimpia
megszökött azzal a másikkal, egy fiatal művésszel. Megszökött vele és
megirta nekem, hogy erről a szikláról veti le magát a tengerbe, mert
nem akartam beleegyezni házasságukba. Meg is cselekedte. Féléve már
és se hire, se hamva. Ez a nyomorult megtartotta őt magának. Nem adta
vissza nekem. Hej, tudom, hogy nagy ellenségem. Hányszor küzdöttem
ellene. Pedig minden hadsegédjét mozgósitotta ellenem, bömbölő
orkánját, pusztitó tájfunját, őrjöngő cziklonjait, kavargó
tornadóját, az ugató bőét és a harsogó trombát. Mind nekem támadtak,
itt is, ott is. De én leküzdöttem őket... És most ez a fenevad
elnyelte a gyermeket!... Fölemelte
az ostorát és ismét csapkodni kezdett a tenger felé. Megsajnáltam. - Miért
nem megy el, kapitány ur, a tenger közelségéből, mikor annak látása
annyira izgatja! Keserüen
nevetett: - A
gyülölet tart itt fogva. A sötét, kaján gyülölet, mely erősebb a
szerelemnél. Ön szeret egy asszonyt, az viszontszereti. Életük
meglehetősen közömbösen folyik egymás mellett. De az asszony hütlen
lesz magához, önt gyülölet fogja el és - ha ön férfi - nincs többé az
a hatalom, mely elkergetné az asszony mellől, a mig bosszut nem
állott rajta. Ez a korbácsolás nekem most már valóságos szodaisztik
gyönyör, gyönyör, mint a flagellánsoknak, Medici Katalinnak és a
többinek. Nos hát, érti már, mi tart engem a tenger közelében? III. Három hét
mult el e találkozás óta. A kapitányt ezután is mindennap láttam
ablakomból, a mint a méltóságosan nyugodt tengerrel évődött. Egyszer
ebéd után nagy zajjal, robajjal tört be hozzám a kapitány. Az arcza
égett, a szeme lángolt. - Uram,
uram, megnyilott a mennyország! Most már
magam is azt hittem, hogy baj van az öreg Xerxes-szel. - Képzelje
csak, a leányom hazatért, az én Olimpiám megkerült! - Igazán!
- kérdeztem csodálkozva. - Persze.
Ma reggel jött meg a férjével együtt. Eszük ágában sem volt a
tengerbe ugrani. Csak rám akartak ijeszteni, meg akartak puhitani,
hogy rájuk adjam atyai áldásomat. Most visszajöttek, hazajöttek.
Milyen szép az én Olimpiám! És milyen kedves, jó ura van! Nagyon
örültem magam is ennek a meglepő fordulatnak. A kapitány
megfogta a karomat. - Önnek
most el kell jönnie velem, hogy tanuja legyen annak az elégtételnek,
melyet a tengernek adni fogok. És czipelt
magával. Lent egy
kocsi várt, mely rogyásig meg volt rakva virággal. Szebbnél szebb
rózsákkal, szegfüvel, mályvával, tüzvörös kalczedóniával,
rezedával, cziklamennel, orkideával. Az ostora
pedig köröskörül volt fonva krizantémummal. Egyenesen
a tengerhez mentünk. Az összes
virágot beleszórta a sima, kék tengerbe és virágos ostorát gyöngéden
vonszolta végig a viz tükrén, melyen poétikus tánczot lejtett a
rózsa, a szegfü, a cziklamen és az orkidea... Igy békült
meg Xerxes kapitány a tengerrel... I. Már
esteledett, mikor két leány: Susy és Clairette hazafelé indult a
városból. Csipkéket hoztak be a falujokból és miután átadták a
megrendelőnek - a maire felesége készittette jegyben járó leánya
részére, - kissé elkésve ballagtak hazafelé az ő kis falujokba,
Saint-Martin du Varba. Serényen kellett koczogniok, ha éjfélre haza
akartak kerülni, amiért is ugyancsak szorgalmasan szedték a
lábaikat. A hold már szőtte sugár hálóját, melybe az érzékeny,
ábrándos sziveket szokta összefogdosni és a tenger, mint egy végtelen
ezüst tükör, fénylett az esti félhomályban. Mikor a
város végére kijutottak, fiatal szivükben az őszi est sejtelmei dalt
fakasztottak. Forró vágytól lüktető, édes ábrándoktól átszőtt, a
lélek mélyéből fakadó dalt. Olyan
pompásan hangzott szivük szava az est melanchóliájában, hogy az
utszéli villák ablakain kiváncsi gyönyörüséggel hallgatták őket. Mert
amerre most jártak, mindenütt szép, stilusos villák sorakoztak a
hosszu országuton végig. Boldog fészkei a gond nélkül való jó módnak.
Kivilágitott ablakaik, mint tüzes, ragyogó, kiváncsi szemek
kacsintgattak ki az országutra. Egyszerre
hirtelen abbahagyta a két leány az éneklést. Vidám zajt, zenét,
danolást hallottak jó messziről. Szép halkan ballagtak előre. A
ricsaj egy villából hallatszott, mely szinte kirugott az országutra.
A két leány megállott a kovácsolt vasból készült rácsos kapu előtt és
kiváncsian hallgatózott. A nagy üveges erkélyen - talán inkább aféle
télikert volt - vidám társaság vacsorázott, mulatott,
duhajkodott. Zongoraszó hallatszott. Vért bizsergető, hunczut kis
nótát játszottak rajta és a vidám, mulató, dőzsölő kompánia
falat kirugó jókedvvel énekelte a hamis szöveget. A hold
minden ezüstkészletét rászórta a szép villára, mely egészen szinpadi
világitásban érvényesült. Még a falaira kuszó glycinia lila szinét is
meg lehetett különböztetni. A két
leány nagy, kerek szemekkel nézte ennek a képnek gyönyörü
dekoráczióját és szomjas fülekkel hallgatta a dőzsölő társaság vidám
ujongását. Mikor
elindultak, - Clairettenek háromszor is kellett noszogatni Susyt,
hogy menjenek már, - Susy egyre csak a villát nézegette. - Milyen
gyönyörü, milyen mesés, milyen tündéri! Ez volt mindig az én álmom!
Egy ilyen villa! Ha én nekem egyszer ilyen villám lehetne! Clairette
hangosan elnevette magát. - Milyen
ostobaságokat beszélsz te össze-vissza, Susy! Talán becsiptél a
holdsugártól?! - Miért? - Hogy
lehetne neked ilyen villád? Susy nem
válaszolt. Lehorgasztotta
a fejét. És néma hallgatással ballagott Clairette mellett a tenger
partján kigyózó országuton. De a lelke
teli volt a tizennyolcz évnek szines, sejtelmes melanchóliájával,
ismeretlen vágyakkal, fájó érzésekkel, szines reményekkel. Sokáig
koczogtak egymás mellett szótalanul, hallgatagon. Végre Susy
szólalt meg: - Milyen
gyönyörü szép volt az a villa! És azok az emberek, milyen boldogok!
És mi most hazamegyünk, a mi szomoru, csöndes odunkba, Saint-Martin
du Varba. Milyen szükek ott az utczák! És milyen szomoruak ott a kis
nyomott házak! És holnap megint oda ülhetünk, te is, meg én is, meg
az anyád is, meg az anyám is, és mind, mind ott görnyedhetünk a munka
fölött, hogy ezeknek dolgozzunk és pár rongyos frankért az ő
boldogságukat, szépségüket teljessé tegyük. Eh!... - Mi lelt,
Susy? - kérdezte Clairette, a ki nem tudta megérteni barátnőjét. Susy pedig
folytatta: - Láttad
őket, ott fönn annak a gyönyörü villának az erkélyén, mely tele volt
virágokkal, hogy ragyogott arczukon a jókedv! Hogy koczczintottak,
tánczoltak, kurjogattak és ölelgették egymást. Mi pedig most haza
mehetünk és mi vár reánk otthon?... Sötét kamaránk, a sánta, kopott
asztalon egy kis hideg főzelék, meg... meg... tudom is én micsoda?
Talán egy kis száraz sajt is?... Elhallgatott. Majd némi
szünet után visszamutatott arra a villára, mely a lelkében ilyen
anarchisztikus eszméket ébresztett és igy szólt: -
Clairette, én ugy érzem, én nem maradok örökké a mi kis viskónkban,
hogy az ablak mellett himezgessek és csipkéket verjek. Én ugy érzem,
Clairette, hogy én egyszer még egy ilyen villában fogok majd lakni...
Meglátod, Clairette... meglátod... én ugy érzem. II. És amit
Susy azon a holdvilágos őszi estén érzett, az be is következett. A
leányálmokat többnyire valóra váltja az élet. A gyönyörü
provence-i leányt megpillantotta egyszer Nizzában, - éppen akkor is
kész csipkéket és himzéseket hozott a városba, - egy idősebb
angol ur. Megállitotta. Szóba állott vele. És - ebben a világban a
dolog olyan egyszerü! - nagyon hamar megértették egymást. Az angol a
szemébe mondta Susynak, hogy ő még életében nem látott szebb leányt
nálánál és hogy ha lelkük összeolvadna, akkor még őreá is hajnal
hasadna. Susy pedig azt mondta neki, hogy ha ő a hajnalhasadással
beérné, akkor ott van a Michu, a takácslegény, a kivel ő már
félig-meddig jegyben is jár. Hanem hát ő nem a hajnalra vágyakozik,
hanem egy bizonyos villára, melyről ő már oly sokat álmodozott,
melynek gyönyörü szép erkélye kihajlik a Saint-Martin du Varba vezető
országutra és melynek falait sürün befutotta a lilaszinü glycinia. Az angol
igen értelmes ember volt. De nemcsak értelmes, hanem gazdag is. És
igy történt, hogy egy kis idő multával a glyciniával befuttatott szép
villa jó sok pénzért Susy tulajdonába ment át. Most aztán
neki állott módjában ezüstsugaras estéken ricsajokat rendezni a szép
villában. Mert hát ő bucsut mondott Saint-Martin du Varnak, meg
Michunek, meg Clairettenek, meg a kis nyomott tetejü házikónak, ahol
fiatalságának szines álmait belehimezte a polgármester leányának a
csipkéibe. Otthagyta a kis falut, melynek közelében a Var beleömlik
az Estéronba. Otthagyta a szegény multat kinlódásaival és
nélkülözéseivel és beleült a gyönyörü villába, melyet egyszer egy
őszi estén annyira megszeretett, annyira megkivánt. Egy pár
évig aztán ebben a villában tánczolta el neki az élet minden
vidámságát, jókedvét, kicsapongását. Mindent, mindent: la grande
rende. Az öreg
angol kitartott mellette. De Susy
egyszer, amint a villa erkélyéről belenézett a tropikus bujaságban
reszkető vidékre, a tengerre, a narancsligetekre, az olajerdőkre,
nagyot nyujtózkodott és ugy érezte, mintha egy más, egy szebb világ
is volna, mint amit ő lát itt a világban egy öreg, kehes, tohonya
ánglius mellett. És amint a
verandán egy este kihajolt, egy dal hangzott föl hozzá a kigyózó
fehér országutról. Ismerős
dal volt. Ugyanaz a
nóta, melyet ő énekelt egykoron, mikor ama bizonyos őszi estén
Clairettel erre ment. Haza Saint-Martin du Var felé. És élete
ünnepnapjainak hosszu sorozatában most lepte el először a vágy, hogy
kis faluját, - mely pedig olyan közel van ide, - ujra lássa. A falut,
meg a vidéket, meg az embereit, Michut, Clairettet, meg a nyomott
tetejü házikót, melyben leányságának szüzi, tiszta napjait leélte. És másnap
már követte szivének parancsoló vágyát. Valami ürügy alatt otthagyta
az ő ángliusát és átment a falujába. Éppen
alkonyat idején érkezett Saint-Martin du Varba. Az esti harangszó
fogadta bánatos melanchóliával. Meg az olajfaerdő meleg illata.
Minden, minden olyan ismerős volt itt neki. Minden domb, minden fa,
minden ház, minden utcza. Szinte
lopva surrant ahhoz a házhoz, melyben született és melyből a szülei
elhaltak. Ime itt van. E mellett a kis ablak mellett üldögélt ő olyan
sokáig, olyan sokáig... álmokat szőve... szines, káprázatos álmokat
fényről, gazdagságról... Az álmok
valóra váltak. Fény és gazdagság veszi őt körül... Az igaz... De
azért mégis, milyen nagyon szeretné ő most hallani Michu mély
bariton-zengésü hangját, mely tele volt érzéssel, valahányszor ő
hozzá szólt... És Clairette vidám kaczagását... meg... meg a
szomszédasszonynak, Bolléne néninek évődését a libákkal... Meg
mindent, mindent, a mi édes emlék őt ehhez a helyhez füzi. Sötét van.
A hold elbujt a felhők mögé. Susy szive teli van fájó melanchóliával
és amint hallgatja a zugást, melyet a kis Var folyó okoz, amint
az Estéronba szakad, ugy érzi, hogy a mult beszél hozzá... A házból,
melyben egykoron lakott, vidám kaczagás hallatszik ki. Lopva surran
az ablakhoz és betekint. Michut
pillantja meg és Clairettet, amint boldogan nevetve hanczuroznak egy
kis pólyás babával... Az ő
babájukkal. Susy
eltántorodik az ablak mellől, aztán a kapufélfához támaszkodik,
ráborul és hangosan zokogni kezd. A vonatunk
elhagyta Pádovát és utitársam, akivel Veneziából együtt utaztunk
immár egy óra óta és aki egy előkelő kereskedőnek vagy gyárosnak
látszott, letette a Corriera della Serát, melyet az utolsó betüig
olvasott, aztán végigmustrált engem a tekintetével és megszólitott: - Milanóba
tetszik utazni? - Igen.
Azonban kiszállok egy napra Veronában. - Nem
ismeri? - Nem. - Gyönyörü
város. Érdekes város. - Azért
szállok ki, hogy megnézzem. - Akkor ne
mulassza el megnézni a San Pietro-erődöt. Mesés szép látvány
kinálkozik onnan. - Oh
kérem, engem nem annyira a természeti szépségek érdekelnek, mint azok
a poétikus és müvészeti emlékek, melyek Veronához füződnek. - Igen,
igen, a Piazza della Erba például páratlan a maga nemében. Kár, hogy
a paloták külső freskói egészen lekopnak. Aztán igen érdekes a négy
oszlopon nyugvó állvány, ahonnan a birák kihirdették az itéletet, no
meg az antik kut, meg - Félbeszakitottam. - Én,
uram, poétaember vagyok. Megvallom őszintén, hogy Veronában leginkább
érdekel engem Rómeó és Julia. Oh, kérem, ne szakitson félbe,
tudom, hogy mit akar mondani: legenda az egész és élelmes ráfogás
csupán egy-két épületre, hogy ez a Julia háza, ez a Rómeó háza. Ez a
Julia sirja... Tudom, tudom mindezt, de én látni vágyom ezeket a
szentelt helyeket, amelyekhez a világ legszebb és legmeghatóbb
szerelmi története füződik. Az idegen
vállat vont. Aztán kissé gunyosan nevetett: - Én nem
értem az embereket. Veronában látott napvilágot Paolo Veronese,
Veronában született Catullus, a két Plinius, Cornélius Nepos. Ezekről
senki sem beszél. Azonban jön egy költő, kitalál egy szerelmes
történetet, ennek szinhelyévé Veronát teszi és ime Veronáról senki
sem tud most már egyebet, mint Rómeó és Julia történetét, a Montague-
és Capulet-család viszálykodását. - Az a
költő, uram, Shakespeare volt. És amit megirt, a világ legmeghatóbb
szerelmi története, mely örökké fog élni és könyet fakasztani, amig
lesz a természetben tavasz és amig ifju leányok, fiatal legények
szivében szerelem fog nyilni. Ez a magyarázata annak, amit ön, uram
meg nem akar érteni... A vonatunk
megállott. Veronában voltunk. * Szép
tavaszi délelőtt volt és engem vágy fogott el, hogy gyalogszerrel
induljak neki a Teodorik császár egykori fővárosának. A ragyogó
verőfény szinte bántotta a szememet, a modern élet lázas lüktetése
zavarta lelkem képzelődését. Veronát én esti poézissal teljesen
képzeltem el, az utcákon álarcosokkal, akik fáklyafény mellett
táncolnak vidám zeneszóra. És az öreg Capuletet kerestem, amint
szavalja: Üdv, üdv
urak! Hejh volt idő, hogy én is Üdv, üdv
urak! Hejh, huzd rá, hegedűs, De a vidám
farsangi est helyett a szürke élet zsibongó prózája üzi el
ábrándjaimat. Omnibusz döcög el mellettem, salátáját kinálja
rikoltozva egy házaló, egy kovácsmühelyben kalapács peng a pőrölyön,
citromnedvet kinál az utcasarkon egy bódétulajdonos és egy
borbélymühelyből vidám röhögés hallatszik. Próza,
mindenütt próza. A
nappalnak kiábránditó prózája. Szerelmet
óvó éj, terjeszd ki már Az Adige
hidján végigballagva, szavaltam magamban Julia szerelemtől reszkető
szavait, hogy beleszéditsem lelkemet a világ legszebb költeményeinek
poézisába. És rájuk
gondoltam folyvást. Rómeóra, kinek "bármily nyelv, ha csak
nevét ejti is, már égi dalt zeng" és Juliára, "kinek
szeme oly fényt szórt, hogy hajnalt sejtve, dalba kezdett minden
madár." Mentem,
mentem előre Capulet Julia házához. Hát nem
ilyennek képzeltem. A lelkem
előtt a költészet halványzöld patinájában láttam mindenkor Julia
házát. Valami
kert közepén. Világos-zöld levelü lombok között. Az erkélyre - ah,
Julia erkélyére, a szerelem költészetének e dicső oltárára -
borostyán zöld indája kuszik föl, hogy aztán mosolygó fonadék gyanánt
csüggjön alá... Valami
ilyesfélének képzeltem én el Julia házát. És ime, az
utca zajának kellős közepén egy kaszárnyaszerü piszkos ház, melybe
beverődik a köznapi próza szennyes lármája. Vakolata lehullt és a
vörös tégla gunyosan vigyorog ki az unalmas szürkeségből. Rozsdás,
szintelen erkély képtelen magasságban. A bolthajtásos kapun át be
lehet pillantani az udvarra, mely ronda, sáros, undort keltő. Semmi,
semmi poézis... Semmi sem emlékeztet rá, hogy e ház előtt szavalta
Rómeó: Mi fény
kél ott az ablakon? De mégis, a
bolthajtásos kapu fölött egy kis márványtábla. Lapidáris
szavak azt hazudják, hogy ez a Capulet Julia háza, aki ugy jelent meg
itt Rómeónak az erkélyen, "mint a menny valamely szárnyas
küldötte ámuló halandók fehérlőn égre forditott szemeinek..." Szomoruan,
szárnyaszegett ábrándokkal állottam a vörös téglás ház előtt és ugy
éreztem, hogy lelkemre ráborul a csalódás sötét felhője. Ez volna
hát a Julia háza?! E falak között dobogott volna a világ
legszerelmesebb leányának a szive? Ott álltam
a kapuban sokáig, hosszasan, szivemben ólomnehéz csalódással... Nem volt
bátorságom belépni. Hirtelen
rohanással egy férfi futott ki a kapun. Oly sebes irammal jött, hogy
szinte fellökött. Feldult arcán sötét kétségbeesés látszott. Ezt az
embert valami nagy szerencsétlenség érhette. Az összeütközés olyan
heves volt, hogy meg kellett fognia a vállamat, nehogy végigvágódjon
a kövezeten. -
Bocsánat, uram, bocsánat - mentegetőzött sajnálkozó hangon. - Nem
vettem önt észre. Nagyon megütöttem? Megnyugtattam
és ő tovább akart rohanni. De eléje állottam a kérdésemmel: - Ez volna
Julia háza? - Az
átoknak, a szerencsétlenségnek háza ez, signor! - szólt az
ismeretlen. - Ne lépje át! Még mindenkire szerencsétlenséget hozott. - Az igaz,
Juliára is. - Még rám
is. Ne lépjen be, uram. Még valami baja esik. És szinte
erőszakkal vonszolt el magával. Megmagyarázhatatlan
varázzsal hatott rám ez az ember. Mondhatnám, akaratom ellenére
mentem vele. És ő az
uton, amint mentünk, folyvást beszélt. Szaggatott mondatokat...
erősen hangsulyozott szavakat... izgalmas hangon. Eleinte
azt hittem, hogy talán meghibbant az elméje. A folyó hidjára érve,
megállott velem és igy szólott: - Ön
csodálkozik rajtam... Igaz, nagyon fölindultam. De ha megtudja, hogy
miért, bizonyára megért engem. * Röviden
elmondta a történetet. - Julia
házában ragyogott föl az én rossz csillagzatom. Előbb azt hittem, itt
dalol az én boldogságom madara, most már tudom, hogy ez a ház az én
reményeim kriptája. Giuliettának
hivták azt a leányt, akit én megszerettem. Giulietta Montenecchió. Én
is elmondhattam róla, az ő szépségéről, hogy: "ő tanítja a
fáklyát, hogy égjen fénylőn! Mint gyémánt szerecsen fülében: arcán az
éj ugy csügg, ugy hat e báj, birásra tulszent, földre tulvarázsos!"
Első találkozásra megszerettük egymást. A régi história! És az is
hozzá tartozik történetünk köznapi voltához, hogy szegények voltunk
mind a ketten. Legfőképen pedig én. Giulietta szülei tudni sem
akartak arról, hogy leányukat nekem adják. A szegény, vagyontalan
ötvösmunkásnak. Nagy volt a mi boldogtalanságunk. De a sziveink
összedobbantak nagy és szent harmoniában, szivárványos, édes
reményekben. Ott fönt azon az erkélyen esküdöztünk egymásnak "a
szent holdra, mely a fák lombjait ezüstösre himzi..."
Megesküdtünk egymásnak. Örök hűséget fogadtam neki én, ő pedig
ismételte Julia szavait: "...Lelkem
üdvét lábadhoz teszem Vagyont
akartam szerezni, hogy megtörjem szülei konok ellentállását.
Amerikába mentem. Többen fogtunk össze, hogy kivándoroljunk arra a
földre, hol lázasan lobog a munka lángja és aranyat olvaszt minden
percz. Giuliettától
nehéz volt a válás. Elbocsátott keserves könyek között ...de
nem tovább, mint vig lány madara, és aztán
lágy selyemszálon ujra visszavon. De
Giulietta nem vont engem vissza. Három esztendeig izzadtam a munka
kohóján, kimerülést nem ismerő szent hévvel. Magasztos czélja,
fejedelmi bére volt az én munkámnak: Giulietta. Minden kalapácsütés
közelebb kellett, hogy vigyen Giuliettám szivéhez. Égő
vággyal gondoltam rá e három esztendő alatt. Irtam neki leveleket,
melyekben benne lüktetett szivem verése. Csak az fájt, hogy tőle soha
egyetlenegy hiradást sem kaptam. Három
esztendő kellett hozzá, hogy olyan vagyont gyüjtsek, mely följogosit
arra, hogy önérzettel léphessek az öreg Montenecchió elé és a lánya
kezét megkérhessem. Ma reggel
érkeztem haza a nagy utról lázban lobogó lélekkel. Egyenesen
Giuliettához tartottam. Az uton azonban, itt ezen a hidon, a kis
Carmellával találkoztam. Giulietta meghitt barátnőjével. Hogy
elcsodálkozott, mikor megpillantott. - Tonio!
Tonio! Maga az? - Persze,
hogy én vagyok! Mit csodálkozik olyan nagyon? - Már hogy
ne csodálkoznám, mikor azt hittem, hogy maga már régen meghalt! Elnevettem
magamat. - Biz én
még élek, Carmella, nagyon is élek. De beszéljen, beszéljen, mit
csinál Giulietta? Hiszen neki irtam. Oly sok levelet irtam. Carmella a
legnagyobb zavarban volt. Pirult, sápadozott. Szörnyü
sejtelem fogott el. Megragadtam a kezét. -
Carmella, beszéljen. Tudni akarok mindent. Mit csinál Giulietta? Szörnyü
volt a valóság, amit megtudtam. Giulietta egyetlen levelemet sem
kapta meg. A szülei mind elsikkasztották. Sőt elhitették vele, az én
szegény menyasszonyommal, hogy én meghaltam a messze idegenben.
Giulietta várt rám. Várt rám két esztendeig. Aztán a szülei
kényszeritésére férjhez ment. Férjhez ment és már gyermeke is van. Vad
kétségbeesés fogott el. Gyilkolni szerettem volna. Megfojtani a sötét
hiradót, lemészárolni a hütlen leányt. Egyenesen
a házukhoz rohantam. Giulietta házához. Mikor a távolból
megpillantottam, valami csodálatos elfogultság vett rajtam erőt,
enyhülni éreztem lelkem háborgó dühét, valami meleg lágyság fogott
el. Hiszen ez
az ő háza. A Giulietta háza. Dobogó
szivvel léptem be a nagy nyitott kapun. Nesztelen lépésekkel,
lábujjhegyen jutottam a lépcsőkig. És fönt egy ajtóban
megpillantottam Giuliettát, az én Giuliettámat. Egy széken
ült és egy kis babát szoptatott. Boldogan, sugárzó arczczal tekintett
a kis apróságra. És mintha a Madonnát láttam volna, Murilló
madonnáját, Lionardo madonnáját, Ráfael madonnáját. Mély áhitatos
meghatottság vett rajtam erőt. Ökölbe szoritott kezem megpuhult, a
lelkembe beköltözött a bocsánat. Oszlop mögé huzódtam és... és... ugy
néztem az én szépséges, szent Giuliettámat. Éreztem, hogy vége, vége
az én boldogságomnak, de szabad-e nekem a történtek után földulni az
ő életének egyensulyát, nyugalmát, csöndes derüjét? Rosszabb volnék a
gyilkosnál. Ő már másé. Micsoda vihart támasztanék lelkének
rezignációjában, ha most hirtelenül, váratlanul megjelennék
előtte? Nem, nem, ezt nem szabad tennem! Meg fogja ugyan tudni, hogy
életben vagyok, de nem fog többé látni soha. Ajtó
nyilott az emeleten. Valaki jött lefelé a lépcsőkön, Giulietta
figyelmessé lett a zajra. Nem maradhattam tovább. Elrohantam és -
beleütköztem önbe. * Elhallgatott. Mélységes
szánalommal néztem a szerencsétlen embert. A hidhoz támaszkodott és
szemei az Adige sebesen rohanó sárga hullámain merengtek. Hosszu,
néma hallgatás után szakitottam meg a csendet: - És most
mit fog tenni, signor Tonio? De ő nem
felelt semmit. Nagy, sötét szemeivel csak a folyót nézte. A keringve
rohanó, örvényes, sárga hullámokat. I. Két évi
barangolás után Corazza grófot szinte csodálatos véletlen hozta össze
a bájos Posa Sylvestrával. Firenzében találkoztak a Lung' Arno
egy antikváriusánál. Mindketten Milanóban laktak. Corazza gróf
azonban már két év óta nem volt a csoda-dóm városában. Most volt
hazatérőben Indiából, hol sok időt töltött. Igen, két
év előtt zokogó lélekkel indult neki egy nagy utazásnak. Elhagyta
Milanót a bájos Posa Sylvestra miatt. Kikosarazták. Ő szerette,
imádta Sylvestrát és ugy tetszett neki, hogy a leány szemeiben is
rejtelmes lángok czikáznak, ha őt megpillantja. A szülők azonban, a
több milliókkal rendelkező selyemgyárosék nem tartották megfelelőnek
Corazza gróf kissé kopott czimerét, hogy vele leányuk fejedelmi
kelengyéjét ékesitsék. Bizony
kikosarazták. Corazza
gróf ekkor egyenesen a leányhoz akart fordulni. De nem volt reá mód,
hogy vele találkozhassék. A szülei a szó szoros értelmében
megszöktették a leányt. Elrejtették előle. A gróf
ugyan abban a véleményben volt, hogy Sylvestrának, ha őt igazán
szereti, kellett volna valami módot találni, hogy életjelt adjon
magáról. Egy sort, egy virágot küldhetett volna neki, egy bizalmas
izenetet. Egy röpke sóhajtás elegendő lett volna, hogy Corazza gróf
lelkének bizalma megerősödjék... De
Sylvestrától nem kapott semmi hirt. És
minthogy az előkelő világban suttogni kezdték az ő szivének
kudarczát: ugy tett, mint mindazok, akiknek lelkét csalódás éri.
Nekiindult a nagyvilágnak. Nem volt
vadászember, de volt egy nemes szenvedélye, mely egészen rabul
ejtette. Bibliofil volt. Könyvgyüjtő. Régi könyvekért egész vagyont
volt képes áldozni. Egy igazi Roxburghe herczeg, aki annak idején
kétezerkétszáz font sterlinget fizetett Boccacciónak Valdafernél
megjelent könyvéért. Utazását
is ennek a szenvedélynek szentelte és Indiában, Japánban, Egyptomban,
Kinában rendkivül sok régi és nagybecsü könyvet, kéziratot, papyrust
vásárolt össze. És most,
hogy hazatérőben volt és Firenze egy antikváriusánál akart szemlét
tartani, a véletlen vele hozta össze, a bájos Posa Sylvestrával,
azzal a nővel, aki miatt két év előtt világgá ment és akinek képét
messze idegen országok sem tudták a lelkéből kitörölni. II. Corazza
gróf megdöbbenve állott meg a bolt közepén. Első zavarában csak néma
bókolással üdvözölte Sylvestrát és a mellette ülő atyját. Sylvestra,
mikor megpillantotta a grófot, ugy érezte, mintha a szive dobogása
elállott volna. Mintha vérének keringése megszünt volna. Mintha
szemei előtt valami pirosas, rezgő fátyol huzódnék végig. Csak a
papa, Luciano Posa, találta föl magát ebben a kényes helyzetben. Igazi
kereskedő ember létére nem jött ki a sodrából. Mikor
Corazza grófot meglátta, egyszerre széles, ragyogó mosoly jelent meg
az arczán. Fölugrott helyéből és mint mikor egy régi, kedves jó
ismerőssel találkozik az ember, szinte kitörő örömmel fordult hozzá: - Milyen
kedves meglepetés! Corazza gróf... Nézd csak, nézd csak, Sylvestra,
csakugyan Corazza gróf! És
szélesre nyitott tenyerét odatartotta a gróf elé. És aztán
felhasználta a zavart, mely igézetben tartotta a grófot is, meg a
leányát is és szinte áradozó hangon beszélt tovább: - No de
mennyire megbarnult maga, kedves gróf. A nap egészen feketére
festette az arczát. Meg ez a hosszu, fekete szakáll. Biz'
Isten, alig lehet önt felismerni. Corazza
gróf odalépett Sylvestrához. Mint udvarias férfi, nem tehetett
egyebet. Sylvestra
előtt régi pénzek hevertek. Alig
tudott válaszolni a gróf egy udvarias kérdésére. Megint
csak Luciano papa vette át a szót: - Pénzeket
válogattunk. Tudja, hogy én szenvedélyesen foglalkozom a
numizmatikával. Talán látta is a gyüjteményemet? Elég szép és sok
ritka darab van benne. Itt nem igen akad figyelemre méltó. Csak
talán ez a didrachma, mely Aeginából való, amint ezt a rajta levő
tekenősbéka bizonyitja. Ön, gróf ur, bizonyosan nagy utat tett
és sok szép ritkaságot vásárolt össze. Corazza
gróf kapott az alkalmon, hogy valami közömbös dologról beszélhet. - Én
leginkább régi irások iránt érdeklődöm. De azért kis gyüjteményem
részére régi pénzeket is veszek. Igy akadtam Eukratides király egy
statérjére... - A nagy
arany statérre? - kérdezi ámulva Luciano papa. - Igen!
Legalább azt hiszem, hogy az. Még nem volt módomban szakértőkkel
megvizsgáltatni. A
selyemgyáros ugy tett, mintha magán kivül volna. A leányához fordult: - Hallod,
Sylvestra, hallod? A gróf urnak egy Eukratides-féle arany statér
jutott a birtokába. Ah, ön szerencsés ember! Ezt látnom kell, ezt
látnom kell! Meg fogja engedni? - Nagyon
szivesen - válaszolt a gróf. - Csakhogy majd Milanóban. Összes
holmijaimat már előre küldtem - haza. - És sok
könyvre, kéziratra talált? A gróf
szerényen jegyezte meg: - Igen.
Különösen Egyptomban. - Ah,
milyen szerencsés ember ön, gróf ur. Nem csodálnám egy csöppet sem,
ha azt a falat hozta volna magával Babylonból, melyre Bilsacarnak az
a rejtélyes kéz felirta volt ama titokzatos szavakat: Mene,
tekel, ufarsin. A gróf
elmosolyodott: - Bizony,
nem volna utolsó dolog ennek a falnak a megszerzése. III. Három
hónappal későbben - akkor már késő ősz volt - Corazza gróf otthon ült
milanói palotájában és az inas látogatókat jelentett. A
névjegyen Luciano Posa nevét olvasta. - Bocsássa
be! - szólt az inasnak. A gróf már
kipihente volt a nagy ut fáradalmait és Milanóban megtudta, hogy
Sylvestra még mindig szabad. Még nem ment férjhez, pedig a
legfényesebb ajánlatokkal ostromolták. Az ajtó
kitárult. Előbb egy
nő lépett be. Sylvestra. Utána az
atyja. -
Bocsásson meg, kedves gróf, hogy a lányomat is elhoztam. De ő jobban
ért a numizmatikához, mint magam. - Kérem,
kérem - szólt a gróf. - Aztán őt
a könyvek is érdeklik, a régi irások. És minthogy ön... - De,
kérem, signor, ne mentegetődzzék! Meg vagyok tisztelve; boldog
vagyok, hogy a kisasszony szerény hajlékomba leereszkedett és
boldog leszek, ha gyüjteményemben akad valami, ami ő nagyságát
érdekelni találná. Először is tehát az Eukratides-féle statért
mutatom be. Ha ugy tetszik... Félrelibbentett
egy nehéz függönyt és mélyen meghajtva magát, egy kézmozdulattal
intett Sylvestrának, hogy lépjen be a könyvtárterembe. Szép kerek
terem volt, felső világitással. Köröskörül a falak mellett üveges
könyvszekrények. A gróf
először is egy asztalkához vezette látogatóit. Az asztalon üveggel
fedett szekrényben régi pénzek voltak elhelyezve. A középen egy nagy
aranypénz. A gróf
kivette. Átnyujtotta Luciano papának, aki gyönyörüséggel nézegette.
De nem mert véleményt koczkáztatni. Átadta Sylvestrának. Ez rögtön
megállapitotta az éremről, hogy nagyon becses, ritka példány. - Minden
kétségen felül áll: ez Eukratides király arany statérje. A legnagyobb
aranyérem, amit valaha vertek. Sokáig
csodálta apa is, leány is. Azután a könyvtárat kezdték nézegetni. Corazza
gróf lelkesen magyarázott meg minden egyes darabot. - Lássák,
kérem, ez a könyvtár az én boldogságom. Hogy most Egyptomban jártam,
behatóbban foglalkoztam ennek régi kulturájával. Már Osymandias
fáraó alapitott ott egy nyilvános könyvtárt és ennek neve volt: A
lélek orvossága. Az én lelkemnek is ez a könyvtár az orvossága. Sylvestra
szinte meggondolatlanul jegyezte meg: - Hát az
ön lelke orvosságra szorul? A gróf nem
szólott semmit. Mély, átható tekintetet vetett a szép leányra, aki
szinte minden hajaszálának a gyökeréig elpirult. Aztán
magyarázgatni kezdte a könyvtárát. - Ez a
szekrény itt a bibliai régiségekre vonatkozik. Sajnos, többnyire
másolatok. Ez itt a Muratori-féle fragmentum egy hü másolata. Ez itt
már nagy ritkaság. A Kinichi által kiadott Zsoltárok könyve,
az ó-testamentom első nyomtatott kiadása. Bolognában jelent meg. Ez itt az
ugynevezett Codex Bezae, ez meg a Codex Regnis egy-egy hü másolata. De ez a
pergament-kézirat már szintén ritka becsü. Az ugynevezett Versio
veneta egy másodpéldánya. Az ó-testamentomnak egy velenczei
görögnyelvü forditása ez. Eddig csak egyetlen példányt ismertek
belőle, azt, melyet a Szt. Márk könyvtárában őriznek. Ez a
bibliaforditás szintén ritkaság. A magyar Erdősi-Sylvester Jánostól
származik. 1541-ben jelent meg Ujszigeten. Ezeket a
papyrusokat - folytatta a gróf egy másik szekrényhez fordulva - most
szereztem Egyptomban. Még nincsenek megfejtve. Hierotikus irásuk
mellett tanuskodik, hogy valódiak, ha nem is olyan becsesek, mint a
Rainer főherczeg-féle papyrusok, vagy az, melyen Neitakernek, az
egyptomi hamupipőkének története van megirva. Indiában
is sok becses és érdekes kéziratra tettem szert. Itt egy
harmadik szekrényhez vezette a gróf a látogatóit. - Oh,
Indiában, a régi kolostorokban, sok örökbecsü művet őriznek. A
Zenda-Vesztának, a parszik könyvének egy példányát, melynek két
millió sora 12.000 tehén bőrét tölti be. Én
természetesen csak néhány - előttem eddig még ismeretlen - régi
pergament tudtam megszerezni. A
selyemgyáros csak bólintott a fejével: - Hát a
Sybillák könyvét nem szerezte meg a gróf ur? A gróf
nevetve szólt: - Ha
Tarquinius Superbus annak idején nem alkudozik olyan sokat és a
Sybilla-könyvekből az öreg boszorkány nem dob olyan sokat a tüzbe,
akkor több maradt volna belőlük az utókorra és talán nekem is volna
közülök vagy egy rongyos példányom. Luciano
Posa most egy másik szekrényhez lépett. - És ezek
itt? - kérdezé. - Ezek
római és görög könyvek. Akad közöttük Pomponiusnak, Athicusnak,
Atrectusnak könyvei közül, melyeket az ugynevezett amanuensisek,
irnok-rabszolgák irtak. Ez itt állitólag Asinius Pollónak
közkönyvtárából való. Van, amire ráfogták, hogy még Pisistratosnak
könyvtárából származik. Ez a Kylindros Attalus király pergamosi
könyvtárában foglalt valamikor helyet. Sylvestra
is, a papája is csodálkozva nézték a mesésen érdekes műveket. Ujabb
szekrényhez vezette őket a gróf. - Ezek a
könyvek már ujabb keletüek. A kötésük adja meg az értéküket. Ez itt
például egy Corvina, Mátyás király budai várpalotájának könyvtárából
való. Ez itt az ugynevezett barátkötés, a Mönchstand, ez meg
III. Henrik könyvtárából való, mutatja a halálfejet ábrázoló
ex-libris. Ezek a kötések meg részben Le Gascon-t, részben
Roger Payne-t dicsérik. Ezeket rojtos szélük teszi érdekessé,
ezek itt ugynevezett exemplaires néglés... Ez meg aszbesztre van
nyomtatva. Egy kis
asztalhoz érkeztek, melyen üveg alatt egy gyönyörü kötésü
ezüst-csattos könyv volt. - És ez? -
kérdezi a selyemgyáros. A grófon
meglátszott, hogy e kérdés kissé zavarba hozta. - Ez
kérem... ez egy varázskönyv. - Egy
varázskönyv? - kérdezé egyszerre meglepetten az apa is, meg a leánya
is. - Igen,
egy csodálatos varázskönyv. Amarapurában vettem, Birma városában. Egy
öreg fakirtól. - És miben
áll a varázslata? - kérdezi kiváncsian Posa papa. - Abban
áll, hogy azon, aki olvasni kezdi, már az első sorok után valami
csodálatos érzés vesz erőt. Valami kábitó mámor, minőt azok éreznek,
akik hasist vagy ópiumot élveznek. Gyönyörálomba mélyed és nem
ébred fel belőle mindaddig, mig nem akad valaki, aki egy szent szót
háromszor nem sug a fülébe... Ez aztán magához tériti. -
Csodálatos. És ön ismeri ezt a szent szót? - Ismerem
- szólt Corazza gróf és mélytüzü tekintetet vetett Sylvestrára, aki
álmodozva nézte a rejtelmes, büvös könyvet. IV. Végére
jártak a drága könyvgyüjteménynek. Mikor
vissza akartak vonulni, Sylvestra csak maradozott még. Látszott
rajta, hogy nem szivesen válik meg ettől a helytől. - Ugy
szeretnék még kissé maradni - vallotta meg őszintén. - Kérem,
kérem, - szólt a gróf - szivesen állok rendelkezésére. - Jobb, ha
magára hagyjuk, - szólt Luciano Posa - ugyis valami közölni valóm van
a gróf urral. Visszamentek
hát a gróf szobájába. Sylvestra pedig benn maradt a muzeumban. Luciano
Posa azután előállott a valósággal. Mikor a
grófot kikosarazta, megtudta, hogy Sylvestra mennyire szereti.
Elküldte tehát egy külföldi rokonához és elhitette vele, hogy a gróf
egy tánczosnőt megszöktetett. Egy év mulva férjhez akarta adni
Sylvestrát, de a leány kereken kijelentette, hogy ő nem megy férjhez,
mert ő csak egy embert szeret, szeretett és fog szeretni és ez:
Corazza gróf. Időközben Sylvestra többször irt a grófnak, de leveleit
mindig elfogták. Sylvestra a mult évben nagybeteg volt és attól
féltették, hogy buskomorságba esik. Hogy ujból
találkoztak Firenzében, Sylvestra egész lényében változás állott be.
Megint kedvet kapott az élethez... Ha tehát a
gróf ugy gondolja, bocsásson meg neki, felejtse el azt a kosarat
és... De Corazza
gróf már rég nem hallgatta, amiket Luciano papa beszélt. Berohant a
könyvtárszobába. Ott
találta Sylvestrát a nagy nyitott varázskönyv előtt - aléltan. Az a
varázskönyv pedig nem volt más, mint Corazza gróf naplója, melyben
meg volt irva végtelen nagy szerelme Sylvestra iránt. Lelkének gyötrő
fájdalmai, szivének nagy bánata, amiért Sylvestra még csak életjelt
sem adott magáról. Ezt a
varázskönyvet elolvasta Sylvestra, mikor magára maradt a
könyvtárszobában és a napló lángoló szavait annyira a lelkére vette,
hogy elalélt és gyönyörálmokat látott, mint aki hasist élvezett. Szerencsére
megjelent Corazza gróf, hogy megmentse. Odahajolt az eszmélet nélkül
levő leány füléhez és megsugta neki háromszor a szent varázsszót: -
Szeretlek, szeretlek, szeretlek!
A gyilkos múzsa.
Tűzhalál.
Ex voto.
A kigyók.
Checco házassága.
Halcyone.
Moikheia.
Xerxes kapitány.
Susy álma.
Julia háza.
A varázskönyv.
- Dron, dron, dron -
E tu
sei una di quelle,
- Dron, dron, dron -
(Néha egész okosat még ostoba
ember is állit.)
Álarcba bujtam és tudtam
susogni
Fülébe egy-egy szép hölgynek mesét,
Mely tetszett is!
Már annak vége, vége.
Helyet, helyet! Még, még! Föl
táncra lánykák!
Dús fátylodat, hogy holmi kósza
lelkek
Szemét befödhesd...
Jer tisztes éj, te bölcs, gyászos
nagyasszony...
Vesd e vad vérre, mely arcomba'
lázong
Palástod árnyát... Jer éj! Jer Romeó!
Te napvilág az
éjben... Hó a hollón
Nem oly fénylő, mint te szárnyán az
éjnek
Jer, sötétpillás, szép, szerelmes éj...
Az ott Kelet s a napja Julia...
És világszerte uramul követlek!"
Mit az kezéből kissé elbocsát