Amikor az iskolafenntartók speciális érdekei kerülnek szóba, Klebelsberg hangjában már az ingerültség érződik: "az már ezután kormányzati szemmérték dolga lesz, hogy az egyes iskolatípusok engedélyezésénél a legnagyobb megértéssel járjunk el és a felekezeti érdekekre is tekintettel legyünk. Kizárólag erre nem lehetek tekintettel, hiszen az iskola nem az iskolafenntartókért van, hanem elsősorban a gyermekekért."

A Klebelsberg-korszakban tehát sok tekintetben megváltozott a dualizmuskori állam-egyház viszony, amennyiben az állam és egyház egyfajta összefonódása megindult, de nem történt kísérlet az egyházak totalitárius értelemben vett integrálására. A húszas évek végén kitűnt azonban, hogy a háromágú középiskolai rendszer léte automatikusan még további differenciálódáshoz vezet, hiszen az egyik oldalon felmerült az igény a reáliskolai fakultatív latin bevezetésére, a másik oldalon pedig a humángimnáziumi görög fakultatívvá tételére. Ezeket a változtatásokat lépésről lépésre engedélyezte a VKM, és így egy igen sokszínű iskolarendszer jött létre. A latin nélküli középiskola helyi értékét a felsőoktatás maga állapította meg: hiába biztosított az 1924-es törvény az összes iskolatípusnak egyenlő jogosítványt, több egyetemre mégis csak pótlóvizsgával juthattak be a reáliskolások (FN: 1934. máj. 3., 220.). A reáliskola hiába tanított a Műegyetem igényei szerinti kémiát és ábrázoló geometriát, mivel reálgimnazisták is mentek oda, az egyetemen ezen tárgyakat újra elölről kellett kezdeni, s a Műegyetem tanterve a reálgimnáziuméhoz alkalmazkodott. A Műegyetem természettudományos műveletlenségük miatt akadályozta a humángimnazisták felvételét is. A húszas évek három (illetve több) ágú középiskolája átmenet volt: az alsó tagozatában latin nélküli egységes középiskola 1910-es évekbeli terve és a kötelező latinos egységes középiskola 1934-re megvalósult célja között. Az 1924-es középiskolai törvény a munkaerőpiac és a szülői kereslet oldaláról egyaránt érkező nyomások ellenére, az iskolaszerkezet átjárhatóságát szorgalmazó tanügyi racionalitás és baloldali érvelés ellenében megőrizte - sőt, bizonyos értelemben megteremtette, hiszen 1890 óta egyetlen olyan típus sem volt, ahol a görög kötelező lett volna - a klasszikus gimnázium, a görögöt és latint tanító humángimnázium típusát, amely az egyházi gimnáziumok oktatási elitjének érdekeit szolgálta. Érdemes részletesen megvizsgálni, miképpen reagált a harmincas évek oktatáspolitikája arra a sokszínű középiskolai helyzetre, amely 1932-33-ra létrejött, és valamiféle rendezést igényelt.

A részleges szakmai reform hívei ebben a nehezen áttekinthető iskolarendszerben kívántak egyszerűbb struktúrát kialakítani. A részleges reformokkal szemben Hóman koncepcionális, politikai természetű reformtervekkel állt elő. Az akkori Országos Közoktatási Tanács koncepciójával szemben nem novelláris úton, hanem új törvénnyel kívánta rendezni a középiskola sorsát, mellékesen - vagy éppen egyáltalán nem mellékesen - lemondatta tisztéről a klebelsbergi középiskola és tantervpolitika főideológusát, Kornis Gyulát (MP: 1933:97). Ennek a változásnak a legfontosabb oka, hogy a jelzett társadalmi és ideológiai folyamatok lényegileg új feladatokat adtak a középiskoláknak. A nemzetnevelés egysége, a szelekciós szempontok garantálása, az új társadalompolitikai preferenciarendszer megteremtése csak egy új törvénnyel, és az ahhoz kapcsolható rendelkezésekkel volt lehetséges. Valószínűleg az is a törvényalkotás mellett szólt, hogy egy formálisan is nagy jelentőségű törvény körüli vitában sokkal inkább megnyilvánulhattak azok a társadalmi és szakmai csoportok, amelyek a tanügyigazgatási törvény várható ellenlábasai voltak. A középiskolai reform ugyanúgy hozta mozgásba, kényszerítette színvallásra a magyar tanártársadalmat, mint ahogyan a költségvetési átépítés a felsőoktatásban dolgozókat.

A középiskolai reform egyik lényegi eleme a reáliskola, illetőleg a humángimnázium megszüntetése volt. A reáliskola egész közege kevéssé volt alkalmas fokozott ideologikus nevelésre, a Műegyetem pedig nem lobbizott az érdekében. A humángimnázium fenntartásához ugyan sokan ragaszkodtak volna - elsősorban az egyházi körök -, azonban egyrészt a VKM világossá tette minden érdekelt számára, hogy a reálgimnázium intézménye még mindig a legelfogadhatóbb kompromisszum, másrészt pedig egyre kevesebben választották a görögöt oktató iskolákat (FN: 1934. máj. 3., 227). A tanáregyesületeket kielégítette, hogy a törvény 20. paragrafusa a tanári rendnek büntetőjogi védelmet nyújtott, több más paragrafus pedig - a tanárok szociális érdekeinek védelmében - úgy intézkedett, hogy ne lehessen egy iskolában csupán óraadó és helyettes tanárt alkalmazni, hanem legalább annyi rendes tanár legyen, mint ahány osztály van, s hogy minden iskolafenntartó az állami tanárokkal egyenlő elbánásban köteles részesíteni az alkalmazott tanárokat (FN: 1934. máj. 3., 224). A teljesen azonos "elbánás" állami megkövetelése nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a verseny egyik legfontosabb elemét, a nem állami iskolafenntartó és az általuk alkalmazott tanárok - legalább részben - szabad megállapodását akadályozta meg. Hasonlóképpen a tanári rend büntetőjogi védelme a szakma egységesedését és köztisztviselői arculatát erősítette. A VKM a szakmai igények kielégítésére, az OKT-ra kívánt támaszkodni, ehhez viszont radikális személycserékre volt szükség. Így Kornis helyére a későbbi tankerületi főigazgató, a jobboldali beállítottságú Kemenes Illés került. A VKM célja - a Gömbös-féle terveknek megfelelően - a homogenizált és kézben tartott társadalomnak megfelelő, egyöntetű nemzeti világnézet kialakítása volt. Ennek egyik legfontosabb ideológiai következménye, hogy a húszas évek kezdetének konzervatív nacionalizmusát, illetve az évtized végének "aktivista" neonacionalizmusát új fogalmak váltották fel - a népiség és a faj gondolata. Az ideológus csoportok hatására az 1883-as törvény racionális, és az 1924-es törvény azt kiegészítő "pedagógiai" célkitűzését úgy formálták át, hogy a hangsúly a nacionalizmusra kerüljön. A "hazafias szempontú magasabb műveltség" helyébe a "nemzeti művelődés szellemének megfelelő általános műveltség" került (1934:11. tc.).

A középiskoláról szóló 1934:11. tc. a középiskolai oktatást új alapokra fektette. Alapgondolata az egységes középiskola volt, amelynek a nemzetismereti oktatás képezte gerincét. Tehát nem az a görögös-latinos humán műveltség, amely a klebelsbergi reform által megtűrt humángimnázium vezéreszméje volt, vagy nem a Klebelsberg által szorgalmazott idegen nyelveken, illetve természettudományos műveltségen alapuló polgári műveltség, amelynek a reáliskola felelt meg, hanem a nemzeti irodalmat és történelmet (s a lényegében nemzeti tárggyá formált latint) egy meghatározott értelmezésben középpontba állító nemzeti műveltség. Ez az egységes magyar középiskola a gimnázium elnevezést viselte. Az 1924-es törvény ugyan egyesítette az ideológiai tárgyakat, de kiszélesítette az alternatívákat: az új törvény nem hagyott alternatívát, a középiskola egyetlen formáját tette lehetővé. Ezzel végső soron elmélyítette azt a szakadékot, ami a középiskolai "királyi út" és a polgári iskolai-szakiskolai "másodosztályú tanulmányi út" között húzódott. Fontos új rendelkezése volt a törvénynek a felügyelet kiterjesztése, amely az egyházak határozott ellenállása ellenére bővítette azokat a lehetőségeket, amelyek az államnak beleszólási jogot biztosítottak a felekezeti iskolák életébe. A humángimnázium felszámolásával a szerzetesrendek autonómiájára - és nemcsak az államtól, hanem az egyházi gépezettől való függetlenségére - is csapást mértek (Szombatfalvy: 1934). Az esztergomi érsek követelte, hogy a katolikus egyház iskolaalapítási joga a fenntartói joggal együtt külön-külön mondassék ki, s hogy a katolikus iskolákban az iskolai szünet megállapítása a püspöki karral együtt történjék. Serédi azt is követelte, hogy a törvényben megnevezett egyházi hatóságon minden esetben a püspöki kar által ekkor kreált szerv legyen értendő (FN: 1934. máj. 3., 225). Az evangélikusok szerint az 1883. évi törvényből annak a rendelkezésnek az átvétele, hogy 50 százaléknál magasabb államsegély esetén megszűnik az autonómia, nem reális, mert az egyházak anyagi ereje jelentősen lecsökkent. Valójában már az is kompromisszum volt, hogy a tandíjat az egyházak javára számították. Az állam valójában csak akkor szerzett jogot az autonómia korlátozására, ha az egyházi hozzájárulás 15-20 százalék, a tandíj 30-35 százalék alatt maradt (FN: 1934. máj. 3., 225-243). Tehát az állam a fenntartási költségeknek valóban több, mint 50%-át fedezte.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A fenti idézet forrása: Nagy Péter Tibor JÁRSZALAG ÉS ARÉNA Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon Az Új Mandátum Könyvkiadónál (Budapest, 2000) megjelent kötet szerzői változata. Aki a fenti szöveg pontos kontextusára (és idézhető oldalszámára) kíváncsi, keressen rá itt: (https://mek.oszk.hu/13400/13461/13461.pdf)

E kötet alapján készült - elsősorban elektronikus felhasználásra - a "Vallásszociológiai szöveggyűjtemény - 1" c. kiadvány, WJLF, Budapest, ISBN 978-963-9744-29-5. A projekt lényege, hogy az internetes keresőmotorok munkáját megkönnyítendő olyan öt-öt bekezdésből álló szövegdarabokat hozunk létre, melyek lehetővé teszik, hogy a felhasználó az általa keresett szavak egyidejű előfordulására keressen egy-egy konkrét könyvrészletben. A könyv feldarabolása mechanikus. Elkerülendő, hogy logikailag összetartozó bekezdések külön file-ba kerüljenek, s ezért elkerüljék a keresést, átfedő technikát alkalmazunk, így minden bekezdés kétszer kerül az adattárba.

17-35-04.htm