Egyrészt az a tény, hogy ezen ígéret elfogadásával az egyházak megint - akárcsak a Horthy-korszakban - valami olyasmit fogadtak el, ami az ő igényeiknek s nem a tényleges helyzetnek felelt meg. Magyarán: mesterséges volt. A második világháború "életformája" - a szó legborzalmasabb és leghétköznapibb értelmében is - bizonyította a szekularizáció kiterjedtségét, az 1945 utáni választásokon felvállaltan ateista pártokra milliós munkás-, sőt parasztrétegek szavaztak - egész pontosan a szavazatok negyven százaléka esett "ateista" pártokra - az iskolaállamosítás körül hatalmas (az egyházi iskolák mellett tüntetőkkel mindenképpen összemérhető) tömegeket vitt az utcára. Az egyházak semmiképpen nem gondolhatták, hogy a kötelező hitoktatás a lakosság egészének támogatásával találkozik.

Korabeli adatokból tudjuk, hogy 1939-40-ben például már csak a 6 évesnél idősebb katolikusok 43%-a vett részt a vasárnapi szentmiséken (Tomka: 1991:160). Közvélemény-kutatásokból tudjuk, hogy az 1930 és 1939 között született - tehát a negyvenes években tízéves - nemzedék emlékei szerint az apák 42%-a az anyák 58%-a a járt hetente istentiszteletre (Tárki Mobilitásvizsgálat). A nemzetközi trendek sem a kötelező hitoktatást pártoló szellemi csoportok javára alakultak. A második világháború győztes hatalmai, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai a felekezeti hitoktatás kötelezőségét saját országukban már régen eltörölték. (Nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy 1945 után a magyar politikai élet számára az egyházpolitika "szovjet modell"-jének nem lehetett alternatívája a német vagy osztrák modell, legfeljebb az angolszász és a francia.)

Az első megjegyzésünk tehát az, hogy az egyházi fél eleve olyasmit vett bele az állammal kötött alkuba, melynek társadalmi, vagy nemzetközi támogatottsága egyaránt kisebb volt, mint a szabad vallásgyakorlás követelményének. Vagyis az egyházak továbbra sem "a szabad egyházak szabad államban" elképzelés talajára helyezkedtek, hanem továbbra is hatósági segítséget vártak volna egyik fontos hitéleti aktivitásuk - mármint a hitoktatás - publikumának biztosításához is. Ezt az állami segítséget nemcsak a megállapodásokat aláíró felekezetek igényelték, de elfogadta azt a megállapodást elutasító katolikus egyház is. A híres püspökkari határozata, mely megtiltotta a papoknak, szerzeteseknek és szerzetesnőknek az igazgatói, tanári, tanítói állások elfoglalását az állami iskolában, nem vonatkozott a hitoktatókra. Másfelől és a jövő felől nézve viszont: talán nem véletlen, hogy épp a kötelező hitoktatásra vonatkozó elemet mondta fel a megállapodásból az állami fél, mert úgy láthatta, hogy ezzel sokkal kisebb társadalmi feszültséget kelt, mintha a valóban csak a hívők által gyakorolt egyházi aktivitásokat korlátozná. (A szovjet modellben magát az egyházi hitéleti tevékenységet korlátozzák: templomokat zárnak be, alakítanak át, stb.)

A másik megjegyzésünk az, hogy nem teljesen pontosak azok a történetírói, illetve politikai elemzések, amelyek egyszerűen az egyházak "becsapatásáról" írtak. Erre három szövegszerű bizonyítékunk is van. Egyrészt magán a tárgyaláson Ortutay kijelentette, hogy elkerülhetetlen, "a vallásoktatás kérdése. Tekintettel a szabad egyházak híveire, valamint a felekezeten kívüliekre, valaminő formában új rendezés alá vonása". Ezt sehogy másképp nem lehet értelmezni, mint úgy, hogy a vallásoktatás belátható időn belül, ha nem is válik deklaráltan fakultatívvá, de szervezett formában lehetővé válik a "kimaradás".

Szintén a tárgyaláson hangzott el, hogy a jelenlegi vallástanárokat utódlási jog nélkül veszi státuszba az állam. Alexits államtitkár kijelentése persze ekkoriban elsősorban megnyugtatóan hatott - tudniillik a mondatban az igére figyelt mindenki. A "módhatározó" (utódlási jog nélkül) azonban semmi kétséget nem hagy a távlati célokról (Majsai Tamás: Egyház és Világ, 1991, 6, 16).

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A fenti idézet forrása: Nagy Péter Tibor JÁRSZALAG ÉS ARÉNA Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon Az Új Mandátum Könyvkiadónál (Budapest, 2000) megjelent kötet szerzői változata. Aki a fenti szöveg pontos kontextusára (és idézhető oldalszámára) kíváncsi, keressen rá itt: (https://mek.oszk.hu/13400/13461/13461.pdf)

E kötet alapján készült - elsősorban elektronikus felhasználásra - a "Vallásszociológiai szöveggyűjtemény - 1" c. kiadvány, WJLF, Budapest, ISBN 978-963-9744-29-5. A projekt lényege, hogy az internetes keresőmotorok munkáját megkönnyítendő olyan öt-öt bekezdésből álló szövegdarabokat hozunk létre, melyek lehetővé teszik, hogy a felhasználó az általa keresett szavak egyidejű előfordulására keressen egy-egy konkrét könyvrészletben. A könyv feldarabolása mechanikus. Elkerülendő, hogy logikailag összetartozó bekezdések külön file-ba kerüljenek, s ezért elkerüljék a keresést, átfedő technikát alkalmazunk, így minden bekezdés kétszer kerül az adattárba.

17-57-17.htm