Az államosítás megkérdőjeleződése

A történelmi múlttal való szembenézés - Pozsgai Imre reformkommunista politikus köréből irányított - részeként a korszak vezető reformlapja, a Magyar Nemzet cikksorozata a Pócspetri-ügyet és a Mindszenty-ügyet párhuzamos történetként mutatta be, előkészítve a közvéleményt "az egyházi iskolák államosítása beleillik a Rákosi-rendszer-féle törvénytelenségek sorába" később kimondott elvéhez. Ezt az állítást azért kellett alaposan előkészíteni, mert a hetvenes évektől a történelmi tanulmányok és visszaemlékezések - még a negyvenedik évfordulón, 1988-ban is - nem a szocialista forradalom győzelmeként, hanem az elmaradt polgárosodás "behozásaként" értékelték az iskolaállamosítást.

Az erősen kompromittálódott ÁEH helyett az egyházakkal kapcsolatos ágazati politika mindinkább a Művelődési Minisztériumba helyeződött. Glatz Ferenc művelődési miniszter és a katolikus gimnáziumok vezetői között nagy nyilvánosságot kapott levélváltás zajlott, s a katolikus és református egyház köreiben már ekkor számolni kezdtek államosított ingatlanok sorsával. "Az egyházi ingatlanok visszaadása nemzeti érdekünk" - nyilatkozta Glatz 1989 nyarán Mogersdorfban, ősszel - a Fasori Evangélikus Gimnáziumban megtartott országos évnyitó után - pedig már megbeszélést tartott katolikus főpapokkal az ingatlanok leendő visszaszolgáltatásáról. (Magyar Hírlap: 1989. július 5., 6.; Magyar Nemzet: 1989. október 11., 3.)

Az első oktatási célokat szolgáló ingatlanátadások még a külpolitikai nyitással is összefonódtak; az elsőként megnyílt fasori evangélikus gimnáziumot George Bush is meglátogatta (Tér-kép: 1989/23, 12.). Amerikai-magyar református egyházi alapítvány született a sárospataki gimnázium támogatására, s a rendszerváltásban közismerten aktív amerikai nagykövet, Mark Palmer is aktívan közreműködött (Tér-kép: 1989/37, 7.; Magyar Hírlap: 1989. szeptember 28., 2.). Szintén külföldi segítséggel szerveződtek újjá a kalocsai iskolanővérek (Magyar Hírlap: 1989. szeptember 18., 3.).

Az iskola-visszaigénylések közül elsőnek a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumé merült fel, a református egyház - kifejezetten "világi", részben emigráns értelmiségi csoportok szorgalmazására - 1989 januárjában igényelte vissza a volt Baár-Madast, s a pozitív válasz októberre meg is érkezett. (Vasárnapi Hírek: 1989. január 29., Esti Hírlap: 1989. október 4., 4.). Igazgatónak a szabadgondolkodó református értelmiség egyik vezető alakját a szekularizált értelmiségi körben is nagyra becsült történelmi nevet viselő Bibó Istvánt kérték fel. (Mai Nap: 1989. október 13., 7.)

Jellemző azonban, hogy a református egyházzal történt megegyezés az iskolaépület tulajdonosának, a fővárosnak együttműködése nélkül történt, a Fővárosi Tanács illetékes elnökhelyettese a sajtóban bírálta a minisztert (Esti Hírlap: 1989. november 29., 2.). A Móricz Zsigmond Gimnázium számára új iskolaépület teremtése végül is csak központi forrásból volt lehetséges. Ebből az esetből világosan látszik, hogy azok a konfliktusok, amelyek az 1991-es egyházi ingatlantörvény után kirobbantak, nem pusztán a keresztény értékeket követő kormányzat és a liberális önkormányzatok akcidentális, vagy éppen ideológiai ellentétéből fakadnak, hanem a szervezetszociológiai értelemben eltérő érdekek megjelenési formái. Már 1989-ben - nemzetiek és liberálisok nagypolitikai ellentétét és az önkormányzati törvény megszületését megelőzően - szemben állt egymással az egyházzal jó nagypolitikai viszony érdekében anyagi gesztusokra kész kormányzati érdek és a konkrét iskolák működtetéséért felelős, a konkrét helyi társadalommal számolni kénytelen helyi érdek megjelenítője.

Míg a neves iskolák költöztetéséért, összébb szorulásáért a helyi elitek láthatóan nehezteltek a kormányzatra és az egyházakra, addig kisebb tekintélyű helyi iskolákról - nemcsak az épület, de az intézmény átadásáról is szívesen tárgyaltak a helyi tanácsok. Ez évben fogalmazódott meg a katolikus egyház iskolaigénye Makón, a reformátusé Pápán (Mai Nap: 1989. július 23., 6.; Magyar Hírlap: 1989. november 1., 7.).

Az egész ingatlan-intézményvisszaadásos logikával kapcsolatban 1990 tavaszán az egyetlen aggodalmas hangú cikket egy kisegyházi vezető, későbbi SZDSZ-es képviselő, Iványi Gábor jelentette meg. Arról írt, hogy az önkormányzatokra kellene bízni, mit és mikor adnak vissza az egyházaknak (Magyar Hírlap: 1990. május 31., 3.).

Az ingatlan-visszaadás előrejelzésével párhuzamosan - a rendszerváltás természetes részeként - Németh Miklós miniszterelnök felmondta az állam és az egyház 1950-es megállapodását, amely korlátozta a felekezeti iskolák számát, s az 1985-ös oktatási törvény 1990 eleji módosítása az egyházak alanyi jogává tette az iskolaalapítást. Közel sem volt ennyire természetes azonban az egyház-finanszírozási rendszer megváltoztatása - ennek sem általánosan elfogadott demokratikus nyugati modellje, sem könnyedén követhető magyar hagyományai nem voltak. 1989 elején Pregun István szabolcsi képviselő interpellált, hogy adjon az állam támogatást az egyházi iskoláknak. (Addig egyötöd részben a 200 milliós államsegélyből fedezték az egyházak iskoláik szükségletét, s négyötödrészt saját forrásból, külföldi adományokból működtek.) Az 1990-re vonatkozó költségvetési törvény az állami iskolák támogatásának felét ajánlotta fel a magániskoláknak, egyházi iskoláknak. Pregun ezt decemberben még kedvezőnek találta, de az 1990/III tc. tárgyalásakor már diszkriminatívnak minősítette. A költségvetést módosították tehát, s azon érv ellenére, hogy az egyházaknak van más forrásuk - akár tandíj is - egyenlősítették az állami és egyházi iskolák államtól kapott támogatását. A minisztérium (MM) már ekkor - azaz a választások előtt - felismerte, hogy az egyházi iskolafenntartóval kötött külön-megállapodás jelentős befolyást, mérlegelési jogot biztosít a tanügyigazgatásnak. Az 1990-es oktatási törvény szerint a helyi tanács vagy az MM dönti el, hogy az adott településen az állami oktatás feladatainak ellátásához kell-e magániskola - s az MM egyes munkatársai szerint a támogatás csak az MM engedélyének birtokában járt. (HVG: 1990/23, 19.). Az egyházakról szóló 1990/IV. törvény azonban végül megszorítás nélkül garantálta a teljes normatívát az egyházi iskolafenntartóknak. (Tehát nemhogy mérlegelési jogot nem hagyott az MM kezében, ami az egyház és állam elválasztásából következett, hanem annak az Európa német hagyományú területein érvényes joggyakorlatnak sem engedett teret, amely bizonyos normatív feltételekhez - pl. tandíjmentességhez, az állami tanterv elfogadásához stb. - köti a teljes körű állami támogatást.)