Az egyházak reagálása

A kritika arra is felhívta a figyelmet, hogy az ingatlantörvény az egyházi megújulási folyamatot, a "feudális vonások" (Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát kifejezése) felszámolását akadályozza, hiszen a hívők kinyilvánított akarata helyett az egyházi hierarchiát hozza döntő pozícióba, a hívők az iskolát püspökeiktől kapják. A törvény ezzel is hátat fordított az eötvösi elképzelésnek, amely a katolikus autonómiát - azaz a hívők és alsópapság demokratikus beleszólását az egyház világi (s persze nem teológiai, ami magával a katolicizmussal ellenkezne) ügyeibe - éppen az iskolaügyön keresztül látta megvalósíthatónak.

Az aggodalom az utóbbi ügy - és persze az egyházak "túlvállalása" - következtében elérte azt a szintet, hogy miközben a nagyegyházak vezetése a kormánykoalíció mellé állt, a nagyegyházakon belül ellenzékinek számító lelkészek és világi értelmiségiek immár nyíltan szembefordultak a törvénnyel s a koalíció egyházpolitikájával. A napi sajtón kívül elsősorban az Egyházfórum, a Mérleg (a Pax Romana lapja), az Igen, a Zsinati kör publikációi és az Egyház és Világ biztosítottak publicitást ezeknek a véleményeknek.

Az egyházak "túlvállalása" még azokat is aggodalomra késztette, akik nem értettek egyet azzal az interpretációval, amely az egyházak modern társadalomban betöltött feladatában - II. vatikáni zsinati, illetve a holland és német protestáns teológiát követő módon - a karitatív-diakonikus és nem az iskolafenntartó-pasztorálási funkciót hangsúlyozta. Sokan - köztük Korzenszky Richárd, az egyházi iskolák MKM-alkalmazott, de eredetileg bencés paptanár biztosa - aggódtak, hogy a megfelelő számú pedagógus híján egyszerűen táblacsere lesz az egyházi iskolák indítása. Mások a kifejezetten elkötelezett szellemiségű tanulógárdát határozzák meg a sikeresen működő és "valóban egyházias" iskola indítófeltételéül. A "meglévő intézmények erősítése, vagy újabb intézmények alapítása" alternatíva a 16. század óta élő, és az 1850-es évek óta akut probléma az egyházakban. Az erőtartalékok végességéből többek - pl. Ritoók Zsigmond református főgondnok szerint is - bizonyos oktatási funkciókról, pl. az egyházi tanítóképzésről való ideiglenes lemondás, és ehelyett kollégiumszervezés következne. Hasonlóképpen az egyetemalapításban is két álláspont létezett: az önálló egyetem alapításának költségesebb és ingatlanigényesebb koncepciója - ennek megvalósítása lett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, és a meglévő tudományegyetembe való betagolódás koncepciója, ami a szegedi kísérletben manifesztálódott.

"A törvény sok tekintetben zsákutcába vitt bennünket... Aki visszakér, az népszerűtlen, s még a legártatlanabb is gyanúba keveredik. Másrészt a társadalomban zavarokat okoz egyik-másik intézmény kiiktatása és új szellemben történő újraindítása" - nyilatkozta Várszegi Asztrik. (Igen: 1993. október 29., 22.) (A legmodernebb gondolkozásúnak tartott magyar főpap mozgásterének korlátját jelzi, hogy az egyiskolás települések kérdésében csak aggodalmas, de nem zárja ki az iskola-visszaigénylést.)

Ezek az álláspontok azonban rendre kisebbségben maradtak, erről persze nem csupán az ingatlantörvény és a parlamenti pénzelosztás logikája tehet, hanem az egyház-szociológiai helyzet is: Tomka Miklós adatai szerint "a városi közép- vagy felsőfokú végzettségű fiatal felnőttek, akik a kevésbé intézményfüggő, újszerű vallásosságot képviselik, Nyugat-Európában 20-25%-ot, Magyarországon csak 15%-ot képviselnek a vallásosak között" (HVG: 1993/32, 32.). A vallásos hitek és attitűdök - a maradék hetvenöt vagy nyolcvanöt százalékot tekintve is - Magyarországon sokkal tradicionálisabbak, mint Nyugat-Európában, ahogy erre Szántó János szociológiai felmérése rámutatott. (Szántó: 1990)

Az egyházak és az egyházias értelmiség köreiben - talán éppen ebből következően - az aggodalmakat negligáló vélemények is vannak: Lukács Tamás KDNP-s képviselő az átadás meggyorsítását ellenző érvek sorából lényegtelennek tekintette, hogy hány iskolát tudnak az egyházak működtetni (Magyar Hírlap: 1992. május 11., 4.). A káderhiányt ("a magyar egyház nem bővelkedik tehetségekben" - vélekedik Kada Lajos Vatikánban élő érsek és Ternyák Csaba a püspöki kar titkára is [HVG: 1993/9, 98.]) sokan nem tekintik akadálynak a visszaigényléseknél. A protestáns kultúregyesület titkára, Tőkéczki László - noha szélsőségesen elitisztikusra formálná a református iskolaügyet - nem gondolkozik az ingatlan-visszaigénylések visszafogásában.

A tényleges iskolaigénylésekről döntő püspököktől pedig igazán nem várható el a "lemondás" attitűdje, ahogy Vég Gábor, a fővárosi ingatlanegyeztető bizottság SZDSZ-es elnöke igen empatikusan rámutatott: egyetlen püspök sem vállalhatja, hogy milliárdos vagyonról, nyolcszáz éves tradíciókról mond le - egy hite szerint néhány évtized alatt leküzdhető káderhiány, igényhiány érvére: a korlátokat a törvénybe kellett volna (egy törvénymódosításba kellene) beépíteni. (Magyar Hírlap: 1992. december 15., 7.)