Állam és egyház a népiskola-politikában

Látszólag több párhuzamos történet fonalán fut a modern magyar oktatástörténet. Az egyik szál az egyes felekezetek oktatásügyének története, a másik szál az állami oktatáspolitika. Valójában azonban e két történet egymással több tekintetben összefonódik.

Sokak szerint a tanügyigazgatás politikai folyamata azon keresztül mutatható be, ahogyan a lényegileg 1777-től 1950-ig egységes magyar állami kontroll az iskolafenntartó felekezetek fölötti befolyását lépésről lépésre kiterjeszti. A tanügyigazgatás szakmai folyamata pedig azzal írható le, ahogyan megváltozik és mind több dologra kiterjed az iskolák - részben felekezeti, részben persze nem felekezeti iskolák - életében a tanügyigazgatás.

Más értelmezés szerint viszont a magyar polgári alkotmányosság korában - azaz a múlt század utolsó és századunk első harmadában, de előzményekkel és utóhangokkal - a magyar tanügyigazgatást nem a szakigazgatási szervek túl nagy hatalma, hanem a különböző - az állami-önkormányzati közigazgatáson belüli, de egymással szemben álló és azon kívüli - erők egyensúlya jellemezte.

A széles értelemben vett magyar oktatásigazgatást - noha "tervezőasztali" szakmai értelemben folyamatosan "öszvérmegoldásokat" produkált -, elsősorban mindig az jellemezte, hogy érvényre juttatta az oktatásban érdekeltek legfontosabb törekvéseit (Csizmadia: 1976:200; Mezei: 1979:52).